Kiképzőterepek

//Az utolsó bővítmény végétől, vagyis a másik oldalon lévő harc meg sem történt! //

Kai és Kagerou farkasszemet nézett egymással, ahogyan újra összemérhették egymással az erejüket. De míg Kai kissé feszült volt, addig Kagerou nagyon is nyugodt. Eddig többször is összecsaptak, és minden egyes alkalommal Kai húzta a rövidebbet. ~Jó bemelegítés lesz ez! Jó ám! Átmozgatom testet lelket, hogy a rím is baró legyen!~ melegített kis gondolatcsépléssel, ahogyan ökle megfeszült.
- Na mi van nem jössz? -kiabált rá- Öklöm kemény, szívem erős, a hokkon verlek, mert úgy lesz menő! -verselt egy újabb sort, ahogyan felvette a védekező pózt, két kezét maga elé rakva, ökölbe szorítva, hogy akkor jöjjön Kai mikor akar.
~Nem tudom mennyit fejlődtél Hapek, de ha bénázol, leütlek mind a legyet! Elegem van a gyengékből, a senkikből, hisz lehúznak, mind a légynyomás az eget! …. várjunk az ég le tud esni? Akkor mi lesz ha egy nagy viharban leesik a fejünkre és a felénk magasodó hegycsúcsokon darabokra törik és a szilánkjai beborítják a falút, az nagy gáz lenne...~ ijedt meg, ahogyan egyből gondolkozó állást vett fel és mintha nem is törődne az ellenfelével, gondolkodásba esett.
- Vagy én mondtam félre és legyet akartam mondani? Hmmm... jó kérdés!- nyögte ki hangosan, ahogyan Seiji sensei lépett közéjük és megszólalva, leállította a meg nem kezdett összecsapást.
- Elég lesz, holnapra tartalékoljátok az erőtöket! - jelentette ki, ahogyan Kagerou-ra nézett és … (innentől Sai, tiéd a terep!)

Már éppen elkezdtük volna az adok-kapokot, amikor a sensei közbe szólt. Ennek köszönhetően az újabban keletkezett adrenalinom szépen lassan elpárolgott. Ez volt az egyetlen változás, ami beállt bennem a következő másodpercekben. Nem volt miért lehiggadnom, hiszen nem is voltam ideges. Tán erről árulkodhatott az arcom, de ezúttal az arcmimika nem adott egyenes, pontos választ. Az idegesség dekoncentrációhoz vezet, ami meglehetősen rontja az esélyeket. Ez volt az első dolog, amit belém vert a nővérem.

Ahogy ott álltam, hirtelen eszembe jutott valami. Az arcom elfehéredett, ahogyan egyre jobban elgondolkoztam.
- Ó, hogy az a... bocs, mennem kell!
Azzal egy Shunshin no Jutsu kíséretében eltűntem az udvaron tartózkodók szeme elől. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel igyekeztem haza.
,,Na ez nagyon gáz, hogy felejthettem el?! Anya ki fog nyírni!"
Egyik háztetőről a másikra ugrálgattam, ahogy saját, felravatalozott koporsómat vizionálgattam lelki szemeim előtt.

I. Kiképző Terep:
\Shizune, Fujikage Koichi, Hiraga Natsu\

,,Hát még is bekerültem..." gondoltam magamban. Nagyon örültem neki, mikor megkaptam a hírt, hogy egy rangos mester tanítványa lettem, s annak még inkább, amikor kiderült, hogy legjobb barátom is a csapat tagja, ez még inkább feltüzelt. Egész éjjel szinte le sem tudtam hunyni a szemem az járt a fejemben, hogy egy új élet kezdődik, belekóstolhatok a nagybetűs életbe, átélhetek megannyi kalandot, persze hogy mindezt túléljem nagyon sok edzésre és kitartásra lesz szükség, bár ezzel tisztában voltam.
Reggel korán keltem. Fáradt is és gyenge is voltam, de egy kis hideg víz csodákra képes, így aláálltam a csapnak, s engedtem egy kis hideg vizet, mondanom sem kell mennyire felvillanyozó érzés volt, de szó mi szó teljesen felébredtem, sőt energikus lettem. Gyorsan felkaptam a ruháimat és nekivágtam életem első nagy kihívásának. Furdalt a kíváncsiság, vajon milyen lesz az első találkozás. Ahogy az utcán lassan haladtam, sokat gondolkodtam, de nagyon boldog voltam.
Lassacskán megérkeztem a kijelölt ponthoz az I. kiképző terephez. Lenyűgözött egyszerűsége, holott felettébb hasznosan volt megcsinálva. Volt kirakva pár edző bábu, s egy kicsi patak, s jó pár lombos fa, melyek hűs árnyékot adtak. Nem akartam végig állni amíg megérkeznek a többiek ezért beültem az egyik fa árnyékába és vártam. Gondolataimba merültem, s kicsit el is bóbiskoltam.

//Shizune, Fujikage Koichi, és én //

- Áááááhhh! - ásítottam egy hatalmasat, majd felültem az ágyamra.
'Milyen nap van ma? Vár rám valami érdekes ezen a napon?' - gondoltam magamban, majd lassan feltápászkodtam, és leültem reggelizni. Miután már elkészültem a reggeli teendőimmel eszembe jutott valami. 'Nem ma fogok megismerkedni a csapattal? De. Azt hiszem igen.' - újabb gondolatok jártak az agyamban. Nem voltam bennük teljesen biztos, ami furcsa is, hisz általában jó az észjárásom, és nem vagyok ilyen szétszórt. Lehet, hogy örülnöm kellet volna a dolognak, de őszintén szólva nem hatott meg annyira. Pusztán annyi motivált, hogy végre elkezdhetem az edzést.
Miután kitárgyaltam a dolgaimat és rendbe szedtem a kis kuckómat kiléptem az ajtón.
- Akkor rajta! - kiáltottam, most már kicsit lelkesebben, majd elindultam a kiképzőterepek felé. Rövid utam során azon gondolkoztam, hogy ki is lehet, vagy esetleg kik is lehetnek a csapattársaim. És persze ami talán még ennél is fontosabb, hogy ki lesz a senseiünk. 'Csak nehogy valami idegesítő személyiséget kapjak, mert akkor én...' - inkább be se fejeztem a gondolatomat.
Amint beértem a kiképzőterepre azonnal körülnéztem, és megállapítottam - amit amúgy nem volt nehéz észrevenni -, hogy szinte egy lélek sem járt erre. Mivel elég meleg volt, úgy döntöttem, hogy behúzódok az egyik fa árnyékába. A nagy lombos fa csak úgy hívogatott, úgyhogy én nem ellenkeztem. Amint közelebb értem mégis kit látok a földön ülni: a legjobb barátomat Fujikage Koichit. Már épp köszönni akartam neki, amikor észrevettem, hogy alszik. 'Bizonyára ő jobban engedett a kísértésnek' - gondoltam, majd azon törtem a fejem, hogy mit is csináljak. Olyan ártatlanul bóbiskolt ott, hogy nem volt szívem felkelteni, ezért inkább én is lefeküdtem az árnyékba, és a felhőket bámultam.

\Shizune, Fujikage Koichi, Hiraga Natsu\

Lassan nyitogattam a pilláim, de ami akkor várt az szörnyű volt. Hirtelen megláttam Hiraga mosolygós arcát a fejem felett, annyira megijedtem, hogy a mögöttem lévő fát rendesen lefejeltem. Az ütés helyén a fájdalom nem volt épp kellemes, főleg akkor nem, hogy közvetlen ébredés után. Feleszméltem... Hiraga itt van, akkor lehet a sensei is én meg itt aludtam, mekkora kóklernek gondolhat, hogy még az első találkozás keretein belül is alszom, ha ezt meglátta volna, már alapból mínusz ponttal kezdenék. Megvakartam a fejem, közben sebesen kapkodtam a fejem és tekintetemmel kerestem a senseit. Hiraga volt még csak velem, el is mosolyodtam. Kicsit megdörgöltem a szemem, miután megnyugodtam visszadőltem a fának.
- Már azt hittem itt a sensei, mellesleg jól rám hoztad a frászt, igazán felkelthettél volna, ha már itt voltál. - arcomat barátom felé fordítottam és kicsit elmosolyodtam. - Csak vicceltem, én sem tettem volna, mindenkinek jár a pihenés, nem igaz?...

//Shizune, Fujikage Koichi//

...hirtelen az eddig békésen alvó Koichi kinyitotta szemeit és annyira megijedt tőlem, hogy azonnal hátrébb akart "kúszni", de ekkor elfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen egy fának támaszkodik, ezért elég csúnyán beütötte a fejét. Láttam is, hogy fogja a fejét, bizonyára fájhatott neki.
- Jól vagy Koichi? - kérdeztem - Mi van? Csak nem megijedtél tőlem?!
Aztán elkezdett nézelődni, kémlelte szemeivel az edzőterepet, majd megtörölgette a szemeit, és többek között azt is mondta, hogy felkelthettem volna. Elsőnek azt hittem, hogy komolyan beszél, de ő azonnal javította magát, és közölte, hogy csak viccelt.
- Az előbbiekből, gondolom még te sem tudod, hogy hol lehet a sensei. Ezek szerint egy csapatban leszünk? Az marha jó!
- Tudsz valamit a tanítónkról? - tettem fel egy újabb kérdést, majd most ténylegesen lefeküdtem a kopár fűbe és bámultam a felhőket. Közben persze természetesen végighallgattam Koichi válaszait.
- De most komolyan mikor lesz már itt? - sóhajtottam egy nagyot...

Hiraga kicsit be volt sózva magam sem tudtam, ilyen gyorsan reagálni rá, de próbáltam megválaszolni minden adandó kérdését.
- Először is kedves barátom, ahogy magad is láthatod egy csapatba kerültünk máskülönben nem lennék itt, másodszor, ha tudnám ki a sensei már biztos elárultam volna, harmadszor ne kérdez már folyton, most keltem még fel és már tömöd a fejem ezzel a sok kérdéssel... De amúgy tényleg, vajon ki lesz a mesterünk? -önelégült arccal mosolyogva tekintettem az égre. melyen lassú bárányfelhők haladtak. Biztos voltam benne, hogy megálljuk a helyünk, legalábbis nagyon reméltem.
- Hiraga szerintem késik, vagy várj nem, ahogy látom még időben vagyunk, de már megöl a kíváncsiság... Fene vinné el. Majd ellazulva hátrébb dőltem és élveztem a fa üdítően hűvös árnyékát jó barátommal.

- Ááu!!!- mormogtam az orrom alatt, amint megéreztem egy könyököt az arcomban. Nyomban odakaptam és jól megdörzsöltem, hogy ne fájjon, de nem sokat segített. - Sensei lehetne egy kicsit óvatosabb... - hirtelen feleszméltem, "sensei itt van", végignéztem rajta, s hallgattam, ahogy bemutatkozik. ,,Jei Jogumi vagyok és én leszek a sensei, mivel ti afféle újoncok vagytok az akadémia után, igaz?" bár az ásítás nekem nem tűnt túl meggyőzőnek.
Így első benyomásra igazat meg vallva nem tűnt túl komornak, sőt inkább olyan lazább felfogásúnak, bár azt nem kétlem, hogy tudás is állhat a háttérben ha ilyen magabiztos.
- Igen, elméletileg... -mondtam kicsit bizonytalanul. Nem szoktam nagyon magabiztos lenni az idegenekkel, de valahogy benne volt valami olyan, ami kicsit bátrabbá tett.
- Mi lesz az első feladatunk Jogumi sensei?

Amint Koichi befejezte a "kis beszédét", egy furcsa hangot hallottunk. Először még azt hittem, hogy a barátomtól jön, de ekkor valami teljesen váratlan dolog történt: egy erőteljes ütést kaptunk az arcunkba egy harmadik személy által. 'Ki ez az elmebeteg? És egyáltalán mikor jött ide? Nem vettem észre. Vagy végig itt volt?' - gondoltam, majd megláttam, hogy a fán "fekszik", mondhatni ninjához méltó pozícióban: fejel lefele lógott a fa törzsén, és egyben mégis kényelmesen feküdt rajta. Majd mondott valamit, és a testhelyzetén változtatva talpra ugrott. Bemutatkozott, majd egy szinte egyértelmű, és értelmetlen kérdést tett fel, amire Koichi elég hamar válaszolt, így nekem már nem kellett. Eközben Jogumi-sensei, egy jegyzetfüzetet vett elő, és én ezzel párhuzamosan felkelem a földről majd végigmértem a tanítónkat. Koichi azonnal a dogok közepébe vágott és máris megkérdezte, hogy "Mi lesz az első feladatunk Jogumi sensei?". Mielőtt a sensei válaszolni tudott volna, gyorsan megszólaltam:
- Üdvözlet Johumi-sensei! Én Hiraga Natsu vagyok, a társam pedig Fujikage Koichi.
Pusztán a kíváncsiság kedvéért, muszáj volt még valamit megkérdeznem:
- Azt megkérdezhetem a senseitől, hogy előttünk volt már genin csapata egyáltalán?
Kíváncsian vártam a válaszát mind az én- mind pedig Koichi kérdésére a válaszát.

SAI!!!! --//bocsi a késésért! //

Kagerou csak intett barátjának, akinek sürgős ügye támadt hirtelenjében, de ez valahogy akkor is furcsán tűnt ki. Bár a genin fiú nem mondta ki azt amit abban a pillanatban gondolt, az arcára rá volt írva, hogy azok a szavak, melyeket Kai mondott, nemes egyszerűséggel nem illetek be oda. ~Úgy tettél, mintha sietnél, fontos dolog várt rád és elmentél, elsunnyogtál mind a kóbor kutya a gazda mellől, pedig csak attól félsz, hogy nehogy elverjünk!~ gondolta, ahogyan egy pillanatra még visszanézett, majd arcán kissé groteszk mosollyal indult meg a chuunin tanára felé.
- Nem jó... nem jó...Mily üresség, S ezt mind csak megvetés! Ebben a homályban nem élek én, csupán kómában. S ti valamit akartok kérdezni? Miért nem tudjátok a szót megteremteni? Nincsen ihlet, végem van érzem, így inkább elütöm az időt egy jó is edzéssel! - vidult fel, ahogyan megeredt a nyelve, és azonnal le is jegyzetelte az előbb kitalált pár sort, ahogyan fellélegezve fordult vissza a mesteréhez.
- Öhhh mit is kérdezett?- kérdezte tőlem mosolyogva, ahogyan mutató úját felemelve jelezte, hogy rájött- Ja igen! Azt mondta, megtanít egy taijutsu fogásra! -nevetett fel és ahogyan a kezeit a tarkójára rakta, várta, hogy mester tanítson is valamit, már ha a barátjával való edzés nem sikerült.

\Shizune, Hiraga Natsu, Fujikage Koichi\
Hirtelen magam sem tudtam mire véljem ezt a fajta modort, de hamar megbarátkoztam vele, igazi Taijutsus gyakorlás, s biztos voltam benne minél többet szenvedek vele annál jobb leszek...
A mester kérdései pedig csak özönlöttek, s próbáltam gyorsan reagálni rájuk:
- Azért vagyok itt... - s szavaimat zavart zihálásom tördelte - mert túl léptünk az akadémián, másfelől, erősebb akarok lenni, hogy megtalálhassam a szüleimet vagy ha van testvérem élve vagy holtan... -kicsit elgondolkoztam valóban így gondolom e, de aztán rájöttem ehhez nem fér kétség, ezt választottam utamnak és nem hátrálhatok meg, visszagondolva elmondott szavaimra, valahogy még lelket is öntött belém és egyre magabiztosabban kezdtem el beszélni - A világ vad, s hogy túl éljem végig kell csinálnom. Szeretném, ha a világ békében élne, szeretnék békét teremteni az országok között, s pont ezért vannak a ninják is, védelmezzék az országukat, még is másodfeladatuk, hogy kapcsolatot tartsanak más országokkal, kémkedjenek, és öljenek ha kell, hogy védjék azt ami szent nekik. - végül elértem az utolsó kérdéshez, kicsit megszeppentem, ez az egyik legjelentősebb kérdés lehet, ha valóban ezt kérdezi, akkor biztos valami beforgatós dolog lehet a háttérben, de próbáltam saját tudásom szerint, őszintén megválaszolni, ahogy az tőlem telhetett.:
- S mi Kumogakure? Villám Országának rejtett faluja, egy különleges ország, különleges emberekkel és szokásokkal, s néhány olyan különleges emberrel, akik az egész világon méltán híresek, mint például Hamacho Raiki a Raikage, aki villámmester és jelentős raiton használó. Ő védelmezi a falunkat, s mindenki büszkén tekint rá... - kicsit megálltam, majd folytattam - Azt hiszem ezzel elmondtam mindent.

//Shizune, Koichi//

Vártam a kérdéseinkre a választ, de ekkor a sensei hirtelen megállított minket, és közölte, hogy ez most sok lesz neki egyszerre. Azért Koichi kérdésére válszolt; "Első feladatnak jó lesz tíz kör futás a terepen..." 'Remek!' - gondoltam - 'Ez a Jogumi-sensei nem épp kedves fickó. Először majdnem eltöri az orrunkat, most meg futással kínoz.' Bár az utóbbi még elfogadható lett volna, de az a futási tempó, amit a sensei diktált... Nehéz volt tartani. Eközben most ő tett fel egy csomó kérdést. Azt se tudtam, hogy mit, mondjak hirtelen, miután így megfuttatott. Igaz még nincs vége a futásnak, épp ezért éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben vert, és mielőtt tovább elemezhettem volna a saját fizikális dolgaimat Koichi megpróbált válaszolni a kérdésekre. Miután viszonylag csendben végighallgattam, azért én is kiegészítettem:
- Nagyjából egyet értek Koichivel, de nekem saját céljaim vannak. - itt próbáltam magam "kilihegni" és azt a látszatot kelteni, hogy bírom a sebességet, de hát ez persze nem igaz. Folytattam:
- Igaz, hogy természetesen én is erősebb akarok lenni, és tulajdonképpen én is valami keresésfélének szentelem az életemet. Egy különleges incidens történt velem, miszerint valamlyen ninja megakart ölni, a Vas országából, ami furcsa tudva, hogy abban az országban nem élnek ninják. Tehát jelenlegi tudásunk szerint minden indok nélkül rám támadt. Végül a bátyám elintézte a fickót, és elment a Vas országába, hogy fényt derítsen erre az ügyre. Azaz a célom az, hogy én is eljussak oda, és megkeressem a merénylő vezetőjét, és a bátyámat. Részemről ennyi... - fejeztem be kis monológomat.
Ezek után minden erőmmel a futásom sebességét próbáltam növelni, mert nem akartam, hogy Jogumi-sensei csalódjon bennem.

Mindketten válaszoltunk a senseinek, és ő ezt némán, csendben hallgatta végig. Eközben a tempó lassult, majd meg is álltunk, mivel teljesítettük azt a bizonyos 10 kört. Koichivel, szinte azonnal "kidőltünk", és levegő után kapkodtunk. A Jogumi-sensei elég türelmetlen volt, és nyilvánvalóan arra várt, hogy keljünk fel. 'Felkelni? Most lehelem ki a lelkemet. Mit akar ez...?' - gondoltam, majd csak felálltunk Koichivel. Ezek után jött a sensei kis beszéde, ami tulajdonképpen az előbbi válaszainkra, az ő válasza. Ezt szintén tapssal kezdte.
Nagyjából azt fejtette ki, hogy mi mindketten túl sokat gondolkodunk, agyalunk, és ezt nála nem kéne, inkább mindezek hiányában, azonnal teljesíteni a feladatot. Én mindig is az a gondolkodó típus voltam, tehát csakis a sensei kedvéért nem fogok megváltozni. Közben elővett egy tekercset, melyből újabbakat vett ki. Ezekből az újakból kaptunk kettőt-kettőt és azt az utasítást kaptuk, hogy tekerjük a kezünkre. A sensei két wakizashit vett le a hátáról és azt a közeli fába hajította, és ismertette velünk az újabb kegyetlen feladatot, miszerint úgy kell kivennünk a fából a fegyvereket, hogy nem érünk hozzá és mindezt ökölbe szorított kézzel. Tehát ezzel meggátolta bármilyen ninjutsu használatát, amit mi ismerhetnénk. 'Ez valami vicc? Mégis akkor hogyan szedjük ki onnan?' - kezdtek forogni az agyamban a fogaskerekek, mikor Jogumi-sensei közölte, hogy ne gondolkodjunk - 'már megint ez a felfogás. Komolyan mondom kezd idegesíteni!' -, csak egyszerűen szét kell ütni a fát. Ez igazán meglepett, de mit tudtam volna tenni? Semmit. Végre kell hajtani a parancsot. Rábólintottam a senseire, majd odasétáltam a fához, és ahogy azt a sensei is mondta elkezdtem püfölni. Úgy ütöttem ahogy csak bírtam, de pár perc után rájöttem, hogy ezzel szinte sose fogok végezni. Még ketten is kevesen vagyunk hozzá. Szinte már véresre vertem a kezem, de folytattam. Minden erőmmel próbáltam szétütni a fát, és az idő múlásával vártam az eredményt...

\Shizune, Hiraga Natsu, Fujikage Koichi\
Pont az a tűz és pont az a láng, mint amit sosem tapasztaltam az akadémián, sőt sehol. ,,Hát igen ilyen egy igazi sensei, ez legalább gatyába ráz minket. Ehhez nem kellenek sem szavak, sem gondolatok, csak teljesíteni a parancsot." - gondoltam magamban, kicsit el is mosolyodtam, de tudtam nem lesz ez olyan könnyű. Először Hiraga lépett a Wakizashihoz, majd jó erősen ütni kezdte. Nem gondolkodtam a tetteimen, az idő sürget én pedig szeretnék végezni. Erősen rászorítottam a lapot az öklömre majd, ahogy csak tudtam ütni kezdtem. Az első egy két ütés könnyebben ment mint gondoltam, de az akadémiai évek alatt erre nem edzettek, nem is csodáltam, hogy aztán a papír lassan átitatódott vérrel, majd egyre nehezebb és fájdalmasabb volt minden ütésem. A percek egyre lassabban teltek, s néha észrevettem, hogy Hiraga sem bírja jobban nálam, bár jól rejtegette. Ám minél jobban fájt annál jobban ütöttem, a papírról már csöpögött a vérem, nekem pedig a könnyeim kezdtek hullani, de nem adtam fel, nem mertem meg sem szólalni mert az is csak a gyengeség jele lenne ezért, csak a szám szélét haraptam, hogy elfojtsam ordításom, s vártam mikor lesz vége.

\Shizune, Hiraga Natsu, Fujikage Koichi\
Hátratekintettem, amikor a sensei beszélt. "Basszus ha így folytatom nem lesz kezem". Csak szerencsétlenkedünk és nem csinálunk semmi hasznosat így elkezdtem a Wakizashi fához belsőbb oldalának ütését, a fa pedig engedte kifelé a pengét, lassan haladtam vele, de már láttam így többre megyek, mintha csak ütném keresztül az egész fán. Lassacskán a penge kiért a fából, ám körívesen a penge a fába mélyebben hatolt, jól rá ütöttem egyet élesen az oldalára, hisz már arra kivágta az éle a fát, s nagy nehezen ki is esett a wakizashi. Megszorítottam az öklöm, majd lassan letekertem róla a papírt, nem volt szép látvány, ezzel biztos nem fogok egy jó ideig rendesen csinálni semmit. Visszatekertem rá a tekercset, hogy ha el is fertőződik ne akkora mértékben, majd vártam a reakciót.

//Shizune, Koichi//

Nem sokkal azután, hogy elkezdtem értelmetlenül ütni a fát, Koichi is csatlakozott és ő is ugyan így tett. Pár perccel később a sensei megszólalt, és közölte, hogy egyáltalán nem azt csináljuk, amit ő elvárt volna tőlünk. Majd visszaült a földre, és tovább figyelt minket. Koichi azonnal cselekedni akart, és már-már azt hitte, hogy jól csinálja, de ezt Jogumi-sensei gyorsan megcáfolta ezt, egy "tockos"-sal. Ezt nyilvánvalóan, nem díjazta Koichi, de bizonyos szinten megérdemelte. Ekkor világosított fel teljesen minket a sensei, miszerint a chakránkat is bele kellet volna vezetni, és így nyilvánvalóan többre mentünk volna. A tényleges bizonyításra pedig azon nyomban sort kerített; most ő szorította ökölbe a kezét és ütött egyet a fa szélébe, ami ki szakadt a törzséből. Így már nem is maradt feladatunk, Jogumi-sensei egy pillanat alatt végzett vele. Ezek után a sensei visszavonult, és rám mosolygott, majd azt mondta:
- "Ezzel te jártál jobban."
Hát mit ne mondjak volt ebben igazság. Mert másodjára nem kellet szétverni a kezemet, és a figyelmeztető tockost sem én kaptam. Ezek után odafordultam Koichihez és megkérdeztem tőle:
- Jól vagy?
Láttam, hogy a kezei nagyjából ugyanolyan állapotban lehetnek, mint az enyéim, és a fájdalma is hasonló lehetett.
- Nem hiszem el, hogy egy ilyen egyszerű dolog nem jutott az eszünkbe. - mondtam neki ismét - De teljesen félrevezetett ezzel a "ne gondolkodjunk" szöveggel, meg hogy csak "ütni kell a fát".
Miután végeztem a mondandómmal vártam Koichi válaszait, reakcióit.

\Shizune, Hiraga Natsu, Fujikage Koichi\
Amint megkaptam a nyakast nyomban tudtam, valami hülyeséget csináltam, aztán már csak azt láttam, hogy kidöntötte az egész fát. A feladat egyszerű volt és érthető, szedd ki a fából a wakizashit ököllel. Én hülye pedig csak ütöttem, de valami még is megzavart az akadémián ilyenfajta chakra fókuszálást nem is tanultunk ez genin szintű képesség, melyet el kell sajátítani. Rávetettem a pillantásom Hiragára és leültem a tönk mellé. Ő biztosan képes rá, én még sem emlékszem semmi ilyenre, én úgy tudtam a chakra kontrollálást és fókuszálást a fára mászással és vízen járással fejlesszük ki a kézbe összpontosított chakra pedig már magasabb szintű technika, szerintem. Általában én mindig tévesen gondolkodok, s szerintem ez most is így volt, nah dehát nem lehet mindenki tökéletes én is elronthatok dolgokat. Mellesleg már épp mindegy, hisz a sensei ideges lett rám, mellesleg magam is igen mérges lettem az elszúrt feladat miatt és ha ez még nem elég, Hiraga bizonyítási lehetőségét is elszúrtam. Ez a napom már nem is lehetne rosszabb. Lehajtottam a fejem kicsit szomorkodtam, de vártam a következő feladatot, hátha abban már jobban üygeskedem és nem rontok el mindent.
- Sajnálom sensei... -mondtam orrom alá mormogva, már rá nézni sem mertem szégyenemben.