Kiképzőterepek

//Shizune, Koichi//

Jogumi-sensei kivette a kardokat a fából, majd hazaküldött minket. Azt mondta, hogy gondolkodjunk el azon, hogy elegek vagyunk-e ninjának, vagy sem. Nem akartam, vagy nem tudtam megszólalni, annyira lehangoltak a történtek. Intettem Koichinek, hogy hagyja, hadd menjen el a sensei, majd talán holnap visszatérünk ide, és bebizonyítjuk, hogy nem vagyunk semmirekellőek. 'Így fejeződött, hát be az első feladatunk. Egy nagy katasztrófa? Igen.' - gondoltam, majd elindultam hazafelé. Most nem volt kedvem Koichivel együtt menni, inkább magam szerettem volna lenni. Útközben csak a sensei szavai jártak a fejemben: "Menjetek haza, és gondoljátok át az egészet még egyszer, kezdve azzal, hogy elegek vagytok-e ide, vagy sem." Szomorúan értem haza és a nap hátralévő részében, csak feküdtem az ágyamban, és gondolkodtam.
Eljött az este. Még enni is alig volt kedvem, majd miután csak letuszkoltam a torkomon néhány falatot, ágyba vonultam és elaludtam. Másnap kedvtelenül kimentem újra a Kiképzőterepekhez, és vártam mind a sensei, mind Koichi érkezését.
'Remélem eljönnek!'


//Elnézést a félreértésért, én valahogy teljesen máshogy képzeltem el a dolgokat . Ezentúl megpróbálok odafigyelni erre és köszönöm a jó tanácsokat //

\Shizune, Hiraga Natsu, Fujikage Koichi\
Elrontottam az egészet, lesütöttem a fejem csak magam elé tekintettem. Miután a sensei úgy gondolta nincs értelme lement, Hiraga pedig azt tancsolta ne is próbáljak meg máshogy vélekedni. Próbáltam volna Hiragától bocsánatot kérni, de csak addig jutottam, hogy felé fordítottam a fejem, de már szólni nem tudtam, mert elindult hazafelé. Én kint maradtam szürkületig és csak gondolkodtam szüntelen. Valahogy elment a kedvem, s mit adott az ég a jó kedvem mellé? Egy kis esőt. Valójában szeretem az esőt megnyugtat, számomra ez az elmém és a rá záporozó bánatot jelképezi. Ahogy elmossa az eső a port, úgy mossa el lelkem baját. Kicsit nyugodtabb lettem, s át is áztam. Mire elindultam a fa tövétől már javában fent volt a hold. ,,Nem vagyok méltó apám nevére" gondoltam magamban így tényleg büszke lehet rám. Ha látta volna a teljesítményem forogna a sírjában.
Hazaérve kötést tettem a kezemre. Hála az esőnek a tekercset könnyebben le tudtam venni,m ivel az eső eláztatta a sebem, de még így is szenvedtem vele. Fáradtan és bánatosan feküdtem le aludni.
Reggel korán keltem, átgondoltam mindent, most nem lesz nagy szám, inkább maradok csendben és átgondolom minden cselekedetem. Lassan kiblattyogtam a kiképzőterephez, ahol tegnap mindent elrontottam és leültem ugyanannak a fának a törzséhez.

\Elnézést kérek a hibás észrevételemért, de úgy látom félreértettük egymást, ezentúl ezt a hibát próbálom korrigálni, javítani\

Kagerou egészen addig, míg a sensei el nem mondta azt a néhány érdekes szót, a jegyzetfüzetébe jegyzetelte a rímeit. Apró, kis macskakaparásnak nézett ki, de ő tökéletesem el tudta olvasni. ~Kitűnő! Ha hazaérek megírom a művet is...~ gondolta elégedetten, ahogyan megmoccant a füle. ~Határozott belépővel nyűgözhetem le?~ csillant fel a szeme. ~A közönség tombolt, majd tátott szájjal néztek, megjelentem a semmiből és én lettem az isten!~ kezdett el izgulni, ahogyan örömében ugrált volna, bár ezt most hanyagolta. Gyorsan visszasüllyesztette az erszényébe a fűzetett és a tollat, ahogyan immáron minden idegszálával próbálta megemészteni a hallottakat.
- Szóval erő és gyorsaság! - foglalta tömören össze- Az erő már megvan, szóval kezdjük el, hiszen ön mondta sensei, hogy nincs sok ideje, így pedig nem fogok csalódást okozni! – mondta határozottan, ahogyan ökölbe szorította a kezét és felemelte, ahogyan rácsapott a bicepszére a másik kezével, hogy ezzel is demonstrálja, hogy nemhiába volt ő az akadémián az egyik legörültebb és legerősebb csávó. - De...öööhh... hogyan is álljak neki? -kérdezte egy kisebb izadság csepp kiséretében.

//Shizune, Koichi//

Végre megérkezett Koichi is, és ledőlt a fához. Mielőtt még bármit is mondhattam, kérdezhettem volna tőle egy kunai repült felénk, és beleállt a fába. Koichin a félelem jelei mutatkoztak, nem is csoda, hisz majdnem meghalt, bár azért én sem voltam a legbátrabb. Miután legyűrtem a félelmemet, szétnéztem, hogy ki lehetett az, aki "megtámadt" minket. Nem igazán láttam ellenséget, úgyhogy jobbnak tartottam a kunai megvizsgálását. Találtam is rajta egy cetlit, amin még épphogy el lehetett olvasni az írást. Miután elolvastuk Koichivel, elkezdünk gondolkodni a lényegén. 'Az egyértelmű volt, hogy a sensei küldte, de ez a kis apró talány, amit hátrahagyott nekünk...' - kicsit elgondolkoztam rajta, majd Koichihez fordultam:
- Mivel már nem egyszer említette nekünk Jogumi-sensei, hogy az alapoknál kell kezdeni, és most is ezt írta le, valószínű, hogy az Akadémiára gondolt. - mondtam, magabiztosan, mintha nem is tévedhetnék.
Így elindultunk az Akadémia felé...

//Sai //

Kagerou, arcán hatalmas mosollyal és örömmel vette föl, a sensei által megidézett edzőfelszerelést. Még dudorászott is közben, ahogyan felhelyezte a lábaira és a karjaira a szerkezet. Tehette is, mert abból amit a chuunin tanár mondott, csal annyi jött le neki, hogy a szerkezet menekülni fog előle és gyorsan utol kell érnie. És bizony nem vette komolyan ekkor még a feladatát. ÉS ahogyan felállt egyből rájött, hogy ezek a plusz sulyok, melyek taszítják a kis állatott milyen nehezek.
Egy izzadság csepp hullott végig a fiú arcán, ahogyan tett bár bizony talán lépést. Az egész olyan volt, mikor egy kimerítő napnak vége, egy olyan napnak, mely csak az edzésről szólt és bizony az izmok már olyan fáradtak, hogy reagálni sem akarnak néha. ~Basszus, így nem tudok mozogni!~ döbbent rá, ahogyan a kezeit a térdére rakta, ahogyan halványan lihegett. ~Nem vagyok képes gyorsan mozogni, olyan vagyok mind egy teknős! Nem győzöm le a nyulat!~ próbált verselni magának, de még arra sem volt plusz ereje.
- Jól szivat a tanár úr! De ne feledje! Vissza kapja kamatostul! - jegyezte meg, ahogyan felegyenesedett és fulyt egy nagyot és összeszedte minden erejét.

Mind egy macska, úgy eredet a kis műállat nyomába. És ahogyan elérte azt a határt, az is megelevenedett. Tartva azt a jó néhány lépésnyi távolságot, úgy üldözte végig Kagerou a kiképzőterepen, ahogyan szinte szabályos köröket leírva, futották a köröket. De nem került hozzá közelebb. Sőt egyre jobban lemaradt, mígnem a kis állat néha megállt pillanatokra, majd újraindult. Kagerou pedig egyre fáradtabb lett. ~ Ez így nem jó!~ kiabált magában, ahogyan seggre huppant a porban és fejét hátraszegve csak lihegett. ~Teljesen kivagyok és nem jutottam közelebb ahhoz a tetves röghöz! Olyan mintha macska-egér játékot játszanánk! Várjunk csak!- mosolyodott el- Ez az, de hülye vagyok! A sensei is valami olyasmit mondott, hogyha egyből közel tudok hozzá kerülni, akkor nem fog távolodni! ~ döbbent rá, hiszen a macska is gyorsan csap le az áldozatára, hogy az ne tudjon menekülni. Lassan állt fel, hogy arcára egy halvány mosoly ült ki. ~Most megleszel!~
Lassan chakrát koncentrálta a chakráját, ahogyan a shunsin no jutsu esetén tanulta, majd pedig pontosan szemmel tartotta a kis célpontot is. Nem volt más dolga mint hogy elkapja úgy az állatot, hogy gyorsan mellett terem. De túlbecsülte a képességeit. Gyorsabb lett a felhasznált chakra segítségével, de nem annyira, hogy sikerrel járjon. De mégis sokkalta közelebbinek tartotta a közöttük lévő távolságot és az is volt. Az idő pedig úgy pergett, mind ahogyan fogyott Kagerou állóképessége és a chakrája is. Hiszen minden egyes próbálkozás után megkelett állnia és előröl kezdeni mindent. Bizony alig észrevhető volt a javulás, de a próbálkozások sikeresek voltak, hiszen minden egyes próbálkozás alig látható millimétereket jelentett. És jó fél órája küszködött már, ahogyan teljesen kimerült.
~Nem hiszem el! Ezekkel a súlyokkal ez a feladat megoldható egyáltalán? Teljesen kimerülten és a chakrám is elfogyott. Ha még egyszer képes vagyok rá, akkor már végem van, kidőlök! ….~ remegett meg a lábba, ahogyan ezen megdöbbent. ~[color=green]Miket beszélek! Sohasem adhatom fel! Mivan ha elérem a képességeim határát, mi van ha most képtelen vagyok rá! Ez sohasem akadályozott semmiben... - állt fel -... megcsinálom és kész! ~ nézett magabiztosan előre, ahogyan a remegés abbamaradt és a lehető legutolsó erőforrásait bevetve, egy utolsó próbálkozásba adta minden erejét.
Eltűnt! Ahogyan a kis gömböv mellett termett és hatalmas porfelhőt kavarva zuhant a földre és bukfencezik jó néhányat a porban.
- Látja sensei!!! - kiabálta el magát, ahogyan háttal a földön feküdve, magasba emelte a kis állatkát és arcára a mosoly és fáradság ült ki.

Kagerou fáradtan csapta le maga mellé a kezeit, ahogyan a chuunin tanár szavaira, most már jobban figyelt mind a legelőször. De ez volt a legkönnyebb dolga, hiszen a mester ezen időhúzása mentőöv volt a teste számára. Bár az a néhány perc, mondhatni semmire nem volt elég, csak arra, hogy lelkileg jobban érezze magát és ezzel a teste is erősebbé váljon! Visszanyerje a lelki erejét és az akaratereje is visszatérjen. És ahogyan a sensei lassan megadta a terv következő lépcsőfokát, Kagerou felült a porból.
~Egy sima gyakorlat! Ne már, hogy csak ennyi lenne a feladat! Bár...- nézett le a súlyokra -... ezekkel sokkal fárasztóbb lesz és sokkal több erőre van szükségem! Pont erre van szükségem! ~ ugrált volna örömében, ha nem lettek volna a súlyok és ha lett volna elég ereje arra, hogy ezt is megtegye. Lassan felállt, ahogyan odasétált a cölöphöz és a kis papírhoz. ~ Ezerszer csináltam ezt! Úgyhogy!~ vette fel az alappózt, ahogyan kezeit ökölbe szorítva maga elé helyezve nekiállt a fárasztó feladatnak.
Először amolyan bemelegítésként, öt percig ütötte egyfolytában az oszlopot, és bár mondhatnánk, hogy ez nem olyan nehéz, ne feledjünk el néhány dolgot. Kagerou öklét nem védte semmi, ezért már az első perc után, kicsordult a vér az öklén, és minden egyes ütéssel, saját magának okozott csak fájdalmat. De ha ez nem lenne lég, minden egyes ütést, ugyanoda kelet bevinnie, ami a sulyok miatt, már két perc után fárasztó volt, fölég, hogy két ütés között nem hagyott szünetet, egyfolytában pofozta a törzset, ahogyan a lábgyakorlat is megvolt közben, és a sulyok és fáradtság egyre jobban kijött rajta ezáltal, és lassan a kezeit egyre lejeb kerültek, mígnem az utolsó ütése már kicsúszott a körön kívülre.
- A francba! -állt meg egy pillanatra, ahogyan egy egyenes rúgást vitt be a célpontba, pontosan eltalálva a közepét és innen máshogyan alakult az edzés.
Az ez utáni percekben főleg a lábát, ezen belül, főleg a talpal és a sípcsonttal használt rúgásokat gyakorolta be, ahogyan a hosszú percek ezen gyakorlat közben, még jobban kivették belőle az állóképességet. Hiszen magas rúgások még jobban megterhelik a testet és ezáltal jobban fárad is. De azért ne becsüljük alá Kagerout, hiszen csak egyszer állt meg hosszabb időre, méghozzá, éppen félidőkor. Tizenöt perce gyakorlatozott, ahogyan ekkor abbahagyta ezen gyakorlási formát, hiszen úgy gondolta, ideje átérni a lényegesebb részre. Egy korty vizet ivott csak, ahogyan visszasétált a törzshöz és bizony már nagyon is érezte, hogy a kezei,a lábai, már remegnek. Túlerőltette őket! De ez legyen a legkevesebb gondja. Elhatározta, hogy megtanulja a technikát és ezzel még a testét is fejleszteni tudja, akkor semmi sem állhat az útjába.
Az eddiginél is nagyobb erőket összpontosított, de most már nem egyszerűen csak ütötte megállás nélkül a fadarabot és a rajta lévő papírt, hanem megpróbálta keresztezni a két technikát. Jó fél méternyi-re eltávolodott a fától és az első néhány próbálkozáskor csak nekifutásként egy-két ütést vagy vagy éppen rúgást beadni pontosan, majd amikor látta, hogy megy ez ha akarja, megpróbálkozott az utolsó öt percben azzal, ami lényegében a technika volt. A gyors helyzetváltoztatás és egy pontos ütés, a láb és a kéz sulyokkal méghozzá! Hát nem is várhatott többet a sensei a fiútól. Az első próbálkozás tragédia volt. Túl közel került a rönkhöz és az ütés mellément, ahogyan majdnem tovább lendült és lefejelte a rönkött. Még szerencse, hogy az embernek két keze van és sikeresen megtudta magát tartani. De az utána lévő próbálkozások egyre jobbak voltak, hiszen csak eltalálta a papírt, vagy a fát, de a legtöbb siker akkor volt, mikor a gyorsaság hagyott maga mögött kiváltságokat.
- Akkor sem adom fel! -kiáltott fel, ahogyan az utolsó ütése eltalálta a papír szélét, de nem a közepét.

Kagerou majdnem összeset a fáradságtól. Nem érezte a kezeit, a lábait és már az is nehezére esett, hogy egyáltalán valamijét is megmozdítsa, olyan hatalmas fájdalomként élte meg. De ez mintsem érdekelte. Ő már elhatározta magában régen, hogy semmi sem állhat az útjába. Minden megfog tenni azért, hogy erősebbé váljon, hogy egyszer majd a klánja segítségére lehessen és végre ne úgy tekintsenek rá, mind egy selejtre. És ezen elhatározásnak köszönhette, hogy még mindig talpon állt. De ez is csak perceket adott neki.
Még megtartotta a levegőben a kezét, ahogyan a fát, és a rajta lévő papírt eltalálta, de érzete azt is, hogy ennyi volt. A lábai megremegtek, ahogyan azon nyomban leült a porba és arra sem volt képes, hogy megemelje a kezeit, vagy az egész testét. Úgy érezte, hogy a súlyok mind tonnás nehezékek szegezik őt a földhöz. ~Ez nagyon nem király...~ hunyta le a szemét, ahogyan egyedül a sensei szavai tartották ébren. Lassan nyitotta ki a szemét, ahogyan chuunin fickó odalépett mellé és néhány gyors mozdulattal megszabadította a súlyoktól. És ez elég volt arra, hogy újra visszatérjen a kezei és a lábaiba az erő. Olyan érzés volt, mintha lebegne, mintha súlytalan állapotban, könnyedén állna fel a földről. De egyben mást is érzett. Azt, hogy a kezei és a lábai néha még mindig megremegnek. Hiába a könnyedség, a fáradság és a kínzás megtette az eredményét is. ~Erőm teljében szétütöm a képét, beépítem a tönkbe és otthagyom annak rendjén!~ kiabálta volna, bár érdekes módon még arra sem volt ereje, hogy magát kínozza és fárassza a szavaival a gondolataival, ez pedig nagy szó volt.


Közölte fárasztó stílusában a sensei-el, ahogyan ökölbe szorította a kezét és szó szerint eltűnt a chuunin elől. Egy gyors mozdulattal termet a tönk ellőt, ahogyan pontosan, hatalmas erővel ütött a papír közepébe, ahogyan az megrepedt és kissé benyomódott a tönkbe is. Kagerou kezén pedig lassan egy vércsík futott végig, ahogyan a genin fiú arcára egy mosoly is kiült.

Kiáltotta el magát, ahogyan abban nyomban összeset és behunyva a szemeit elaladt a fáradságtól.

//Jutsu megtanulva //

Ahogy megérkeztem a gyakorlóterepekre, először is felmértem, hogy hol mennyien vannak. Hát, mit mondjak, nem volt túl nagy élet. Az egyik pályán egy genint... vagy talán chuunint ... éppen a mestere tanított. Egy másik pályán néhány idősebb ninja randalírozott... A harmadik pálya viszont szinte teljesen kihalt, na, az pont jó lesz nekem!
Besétálok a pályára, majd egy gyors bemelegítés után az övtáskámhoz nyúlok, a senbonokért. Gyorsan felmértem, hogy melyik bábu milyen távol van tőlem, majd anélkül, hogy elmozdulnék a helyemről, sorra támadtam őket a tűkkel. Azt próbáltam finomítani, hogy minél gyorsabb idő alatt minél pontosabban találjak célba az apró fegyverekkel. Hát, mit is mondhatnék, még van mit csiszolni rajta. A 10 senbonból 7 talált, de abból csak 2 volt az, ami olyan részt ért, ami egy szemtől-szembe harcban igazán lelassítana egy ellenfelet. Sietve kiszedtem a bábukból a tűket, majd nekiálltam hogy megkeressem azokat, amik célt tévesztettek. Miután ezzel is megvoltam, újból megismételtem az előbbi támadásomat.

A második kör támadás után épp hogy összeszedtem a senbonokat, amikor valaki a nevemen szólított. Meglepetten fordultam felé, pislogtam párat, aztán észbe kaptam, hogy még mindig a tűket szorongatom. El is tettem az övemre erősített kis tartóba, majd meghajoltam az idegen előtt.
~Szóval ő lenne az új sensei-em?
Ő azonban már mondta is, tovább, tovább, így volt időm alaposabban szemügyre venni. De nem, még így sem volt ismerős, habár... lehet hogy láttam már valahol azelőtt? Na mindegy. Amikor apát kezdte el emlegetni, szélesen elvigyorodtam, majd egy bólogatással egybekötött "Igen!"-nel válaszoltam.
-Ohh, én mint a csapat lelke és ereje? Ohh, micsoda megtiszteltetés! Igyekezni fogok, hogy ne okozzak csalódást, Sensei! Azt megkérdezhetem, hogy kik lesznek a csapattársaim? És mit fogunk tanulni? -kérdezősködtem lelkesen.


//köszi amúgy csak küldetéseknél, mesélésnél szokás itt ilyen színesen írni, vagy úgy alapból mindig? Csak mert eddig más helyen még nem nagyon találkoztam ilyennel... mondjuk nekem tetszik //

~Így nem vagyok elég kíváncsi? Akkor úgy tűnik nem kell visszafognom magam, kérdezhetek nyugodtan. Tovább hallgatom, de sok újdonságon nem tudok meg leendő csapattársaimról, azt hittem, ennél azért bővebben kifejti a dolgot. ~Szóval védekezés és chakrakontroll... Na, az hasznos lesz.
Amikor említi a nevét, rádöbbentem, hogy lányos zavaromban el is felejtettem megkérdezni... Nem égő, áhh, dehogy... De lépjünk túl rajta. Nézem a fát, amire mutat, majd a következő jelenet, hogy mesterem se szó se beszéd elfekszik, én meg csak döbbenten pislogok. Na ilyenkor mi van?
-Ehm... Jogumi sensei... Nem akarok akadékoskodni, de ha már ön tanít engem, nem kéne magyaráznia valamit hozzá? Vagy megmutatni? Vagy valami? Hm?

~Hát ez nem nyert. -néztem újdonsült mesteremre, majd a fára... majd rá... majd megint a fára, majd egy vállvonás után elindultam a fa felé. ~Nincs mit tenni, próba cseresznye...
Kezeimet a hátam mögött összekulcsoltam, majd reménykedve visszafordultam Jogumi sensei felé, hátha mégis... de nem, ugyanúgy heverészett tovább, miközben rám várt.
-Akkor hajrá! -motyogtam inkább magamnak, mint másnak, majd egyik lábamat felraktam a fa törzsére. Már raktam volna a másikat, amikor eszembe jutott, hogy hoppá, most éppen chakrakontrollt tanulok, nem ártana chakrát is használni a dologhoz. De kérdés, hogy mennyit? Egy keveset a lábfejembe koncentráltam, majd emeltem is...
~És igen! Sikerült! -lelkesültem fel nagy hirtelenjében, ám amikor megint léptem volna, úgy tűnik, kevés volt a chakra, mert lecsúszott a talpam a fatörzstől, én meg szépen nőiesen elegánsan lefejeltem a fatörzset...
-Aucs... még jó, hogy homlokon hordom a fejpántot... Chakrával többet nem spórolok ilyen dolgokban... -Megdörzsöltem a homlokomat, majd kezek megint hátra, és több chakrával újból nekipróbálkoztam a fáramászásnak, remélhetően több sikerrel.

Miután a kevés chakrával nem jutottam sokáig, megpróbáltam jóval több chakrát a lábamba áramoltatni, ám így is csak egy lépéssel jutottam tovább, mert a chakratöbblet hatására megroppant a fa kérge, én meg dobtam egy hátast a homokba.
~Uhh... még mázli, hogy homok, és nem kavics... vagy kő... -felültem, és tekintetem a fa kérgére szegeződött. Oda, ahol az előbb még a talpam volt. Szemmel láthatóan megsérült a kéreg.
~Ez én lettem volna? -tettem fel a költői kérdést ~Ugyan ki más... Ezek szerint ha túl sok a chakra, az sem megoldás. Ki kell tapasztalnom azt a mennyiséget, amennyivel már stabilan állhatok, de még nem okozok kárt más tárgyban. -annyira belemerültem a gondolataimba, hogy újdonsült senseiemről meg is feledkeztem, csak a feladat megoldásán járt az agyam.
Gyorsan felpattantam a helyemről, jobb láb lendít, koncentrál, koncentrál, koncentrál... Majd mikor már biztos voltam abban, hogy eltaláltam a megfelelő chakramennyiséget, óvatosan felléptem a másik lábammal is a fatörzsre, s ha sikerrel járok, akkor tovább, felfelé.

//folytatás: ramen bódé//

-Nem, de... -kezdtem volna sorolni az érveimet Jogumi-sannak, hogy miért nem követtem a "parancsát", mire megragadta a grabancomat -É..én megmagyarázooooommm.... -folytattam volna, mire valami eszeveszett gyorsaságú száguldás következett, azt se tudtam követni, hogy hova, merre megyünk, a szemem előtt összefolytak a képek, az agyam nem volt képes alkalmazkodni ehhez a gyorsasághoz. Amikor egyszer csak egy puffanással földet értem, még egy kissé kábán fogtam a fejemet, és dörzsölgettem fájó derekamat. Mihelyst valamennyire helyrerázódtam, egy kunaival feltűzött kis üzenetre lettem figyelmes, a fa törzsén. Még kicsit mindig szédültem, így közelebb kellett hajolnom, hogy el tudjam olvasni a szavakat.
-Van pár per... perceeeed felké...felkészül életed e-edd-eddddigi leg-ke-gyet-leee-nebb e-dzé-sé-re.- próbáltam végigbetűzni a szöveget, majd mikor a végére értem, csak nyeltem egy nagyot.
~Még jó, hogy van orvos a családban... Csak éljem túl valahogy, utána majd helyrepofoznak, toldoznak-foltoznak darabjaimból... Azért a bizonyítékot elteszem. -nyúltam a papírcetli után, majd az övembe csúsztattam. Leültem, nekidőltem a fa törzsének, és úgy vártam vissza Jogumi-senseit.

Ahogy megláttam Jogumi-sant a négy fiúval közeledni, már éreztem, hogy ebből valami komoly dolog fog kisülni. Női megérzésem azt is megsúgta, hogy nem valami jó dolog... Aztán senseiem közölte a feladatot. Jó volt a megérzésem... No de panaszkodni ráérek később is, ha majd a kék-zöld-lila foltjaimat kezelik a kórházban, most ideje ide koncentrálnom.
~Ha harc, hát legyen harc! -gondoltam magamban eltökéltem, majd felkeltem, és úgy mértem végig az ellenfeleimet.
~Hmm... egy fekete testvérpár, még egy fekete meg egy fehér... Aki szemlátomást feszt engem bámul. Na jó, nagylelkű leszek, legyen egy jó napja. Ha továbbra is így folytatja, nem lesz nehéz ellenfél. Lehet, ha villantanék valamit, azzal sikerülne kiütni egy időre, de én nem vagyok olyan ember aki ilyen piszkos trükkökhöz folyamodik... Amúgy is ellenkezne az elveimmel, szóval semmiképp sem... No de akkor azt hiszem, ideje elkezdeni szóban oltani őket, lássák kivel van dolguk! Meg persze hátha érzékenye veszi valamelyik és kicsit megzavarja a koncentrálásban... Használjunk csak ki minden kiskaput!
-Na de Jogumi-saaan... -kezdtem bele, elővéve legangyalibb mosolyomat- Komolyan gondoltad, hogy 4 ilyen kisfiú kell ahhoz, hogy meg tudjanak verni? Nem lett volna egyszerűbb egyet hozni, aki tud is harcolni? Na mindegy, Ön tudja... -vállat vontam, majd kissé oldalra biccentettem a fejemet, úgy néztem végig leendő ellenfeleimet.
Amikor a mesterem felszólított, hogy csak a taijutsu játszik, lepakoltam a fegyvertartó kis tatyóimat, meg úgy minden egyéb cuccot. Igaz, a damil nem minősül fegyvernek, de ha taijutsu, hát legyen taijutsu. Velem lehet alkudni!
~No nézzük csak, 4-en vannak, ki lehet a leggyengébb láncszem? A testvérpár tagjai biztosan jó összhangban képesek harcolni, velük nem árt óvatosnak lenni... Tehát a másik kettőből valamelyik... De úgy emlékszem az a fekete elég nagy bajkeverő hírében áll... nem diszkriminációként mondom, de úgy tűnik hogy hófehérke marad. Ha 4-en egyszerre támadnak, akkor nem sok esélyem van, szóval akkor mindenképpen a leggyengébb láncszem mellett kell kitörnöm a kutyaszorítóból. Alacsonyabb vagyok, a testsúlyom is kisebb, valószínűleg a fizikumom sincs olyan mint az övék. Viszont ez előny is lehet, ha a gyorsaságomra, kitérésemre építek. Nézzük a terepet. Szégyen a futás, de hasznos... Viszont ehhez csak a legvégső esetben szeretnék folyamodni. Valahogy el kell érnem, hogy ne egyszerre támadjanak, erre pedig pont jól jön az a chakrakontroll edzés, amit még délelőtt kezdtünk el tanulni Jogumi-sannal. Ha esetleg felfutnék valamelyik ház oldalán... De nem, az nem a legjobb, mert hiába tudnék a tetőkön keresztül menekülni, ők ugyanúgy tudnának egyszerre támadni. Akkor, marad a fa. Ahhoz elég széles, hogy egyszerre akár több ember is feljusson rajta, viszont egy ágon csak egymás mögött tudnak közelíteni. És most fegyverek nem játszanak, szóval le sem tudnak "lőni" hátulról. A közelharc...
Amennyiben 1 vs. 1 harcra kerülne sor, mondjuk a fa ágán, akkor jobban járok, ha kézzel támadok, hiszen a talpamba koncentrált chakra nélkül könnyen leesnék. Annyira profin meg még nem tolom a műfajt, hogy kézzel is megtapadjak az ágon. Szóval a magasban maradok a különböző ütéseknél, majd megpróbálok valami érzékeny részt elkapni, bordák közé ütni, vagy arcra, szem, orr, ilyenek. A kesztyűm meg elég jó anyagból van, kicsit tompít a fájdalom érzeten, ha esetleg alkarral hárítanék valami ütést.
Viszont ha nem a fán, hanem valami szilárd, sík felületen kerül sor az összecsapásra, ahol nem fenyeget ilyen veszély, hogy leesek, akkor inkább a lábtechnikát részesítem előnyben. Visszaemlékezve az aputól tanult önvédelmi oktatásra, "Rúgj a lába közé, aztán miután térdre borult előtted, lesz időd elfutni. Vagy képen rúgni, aztán egy gonddal kevesebb!". Egynek ez se rossz, ha betalálok, akkor úgy értem még hatásos is lehet a dolog. De nem hiszem hogy túl sokszor sikerülne összehozni, szóval nézzünk valami B tervet. Ott tartottam, hogy lábtechnika. Legjobb védekezés a támadás, így erősebbeket is tudok rúgni, mint kézzel ütni. Ha esetleg kibillentenének az egyensúlyomból, akkor kézzel a földön megtámaszt, és lábsöprés! Ez még olyankor is jól jöhet, amikor esetleg bekerítenek, vagy túl közel merészkednek, ráadásul egyszerre több ember ellen is hatásos lehet. A lényeg, hogy mindig csak gyorsan, pörgősen, sosem megállni, mert akkor oda az előnyöm... No, akkor hát kezdjük!

//No, röpke 50 perc alatt sikerült is összedobni a dolgot, úgy, hogy közben még msn-en is megy a konferenciabeszélgetés... //