(Zangetsu) Hateshi

**Hateshi** Szer. Júl. 06 2011, 11:58

Három év telt el azóta, hogy elhagytam Amegakurét, de még mindig bevésődve élt bennem utolsó napom emléke. Gyakran rémlettek fel bennem anyám megjátszott szavai, s néha-néha álmaimban felbukkant előttem a falulakók rémült, majd megnyugvó ábrázata.
Akkori életvitelemet tekintve azonban nem panaszkodhattam. Konohában rengeteg barátra tettem szert, mind a civilekkel, mind pedig a ninja réteggel is jó kapcsolatot ápoltam. Persze én valahol a kettő között helyezkedtem el, hiszen hivatalosan nem voltam ninja.
Épp ezért is, nem állíthattam be a Hokagéhez, hogy „adjá’ má’ valami küldetést”. Nehezebben tudtam csak munkát találni, mint a többiek, de ez nem okozott problémát. Lévén, rengeteg embert ismertem meg, mindig találtam valamit, amivel elüthettem az időt. Bár meg kell jegyeznem, néha csak egy egyszerű takarításra, leltározásra futotta… De akkor ez is jobb volt, mint a semmi.
Tehát – ahogyan már említettem -, szereztem pár jó ismeretséget. Legjobb barátom az akkor szintén tízen hat éves Takutsi lett, aki velem ellentétben valódi ninja volt. Erősebb volt, mint én, ehhez kétség sem fér. Ám nem is panaszkodhatok: ha megkértem, mindig tanított nekem pár ügyes fogást.
Azonban eléggé zavaró volt, hogy nem éreztem őt különösebben tehetségesnek, mégis jól tudtam: erősebb nálam. Természetesen az akkor megfogalmazódó kérdésem válaszára is hamar rábukkantam. Egyértelművé vált, hogy a kettőnk között tátongó szakadék kulcsa egy olyan ember, aki neki megvan, nekem azonban már évek óta hiányzik.
Aznap reggel ajtókopogásra ébredtem. Takutsi volt az.
- Hát te meg mit csinálsz itt ilyen korán, ember? – kérdeztem miközben próbáltam kitörölni a csipát a szememből.
- Ma szabad vagyok… Így is eléggé túlvállaltam magam az utóbbi időben. Mellesleg tízen egy óra! Ez neked korán? – huppant le az ágyamtól balra elhelyezkedő kanapéra.
- Jó-jó… Mindjárt felébredek, csak adj pár percet – mondtam álmosan, még mindig szemeimet törölgetve.
- Oké, te tudod. Mindenesetre az ember, aki az ajtó előtt vár ránk, lehet, nem lesz ennyire türelmes – tette hozzá kérkedően majd szemét az ajtóra szegezte.
- Ki a francot hoztál ide? – kérdeztem kissé dühösen.
- Tudod, mindig arról panaszkodsz, hogy nincsen senseied… „Így nem lehetek sosem erősebb” – utánozta hangomat nagy beleéléssel, s akkor egy kicsit megörültem. Hátha most végre… - gondoltam.

Shikaku Hétf. Júl. 11 2011, 00:15

Amikor kiléptél az ajtón, a várakozásoddal ellentétesen nem találtál senkit. Zavartan néztél vissza Takutsira, aki kerdőn nézett rád, majd pár másodperc múlva rá is kérdezett mi a baj. Te csak vállat vonni tudtál, és az üresség felé intettél, mire Takutsi végre vette az adást és elmosolyodott. A megszokott üresség egyik pontjára nézett, majd intett és el is tűnt. A tőle megszokott sebességgel suhant el a shunshin no jutsuval, majd egyedül maradtál - azaz azt hihetted egy pillanatig, majd egy ütés landolt a mellkasodon a semmiből.
Az ütés szinte semmit sem ért, tudtad, hogy talán csak egy bemutatkozás lehetett, hogy tudd, valaki van itt rajtad kívül...

//Egy kisebb csatajelenetet várok, ahol az addigi tudásodat vonultattad fel egy genjutsut tökéletesen alkamazó ellenfél ellen, aki abban az előnyben van, hogy tökéletesen elfedi minden érzékszervre ható jelenlétét előtted. A lényeg az, hogy felismered-e a genjutsu jelenlétét, és hogy képes vagy-e valahogy kiszűrni a támadások mozzanatait, mert megtörni a jutsut képtelen vagy.//

**Hateshi** Hétf. Júl. 11 2011, 21:43

Elgondolkoztam kicsit, majd újabb lépést tettem meg előre. Kezeimmel a láthatatlan dolog kiléte után tapogatóztam, de félpercnyi keresgetés után sem találtam semmit. Bolondnak éreztem magam, s ugyan nem értettem, mit akar ez a szituáció jelenteni, elhatároztam, hogy Takutsi után eredek.
Azonban amint hátat fordítottam a folyosónak, melyet pár pillanattal ezelőtt még bőszen vizsgálgattam, valaki hátulról combcsonton rúgott, aminek következtében hamar a földre rogytam.
Szemeimet újra körbefuttattam a teremben, de még mindig nem láttam senkit. Újabb perceket töltöttem gondolkodással és keresgéléssel, lévén másra akkor nem voltam képes. Mikorra a semmiből jött, kivédhetetlen rúgás miatt fellépő fájdalom is szűnni kezdett, feltápászkodtam, és újra tapogatózni kezdtem.
Kezdett bennem tudatosulni, hogy valaki szórakozik velem. Két lehetőség állt előttem: vagy egy olyan gyors illető próbál rajtam kifogni, akit valószínűleg sosem fogok tudni elcsípni, vagy egyszerűen az ellenfelem valóban láthatatlan.
Készítettem egy klónt, amelyet a folyosó túlsó része felé irányítottam, mintha segítséget szeretnék hívni. A bushin - várakozásimmal ellentétben - épen és egészben megérkezett a tőlem húsz méterre elhelyezkedő előtérbe, nem esett bántódása.
Innentől kezdve nyeregben éreztem magam, bár okom nem igazán volt rá.
Ebből a kis akciómból több mindent is megtudtam:
1. támadómnak nem érdeke, hogy mindenképpen nyerjen, azaz valószínűleg igaz: csak szórakozik velem.
2. ellenfelem nem annyira gyors, hogy egyszerre szemmel tudja tartani a bushinomat és engem is, így a választás rám esett.
Tapasztalataim megszerzése után újra találatot kaptam, de ezúttal már egészen másképp éltem át az egészet. Nem mondanám, hogy meg tudtam jósolni, hogy ellenfelem célja a gyomorszájam környéke, de úgymond sejtettem azt. Talán csak a mozgás által keltett kis szellő, vagy az „egyéni szférába” való belépés miatt… de sejtettem.
Félreértés ne essék… eltaláltak. De nem voltam védtelen, hisz számítottam rá, így izmaimnak ez mit sem ártott. Azonban az ütés után egy kicsit elbizonytalanodtam magamban. – Mi van, ha csak elterelés az, hogy figyelmen kívül hagyta a klónomat? – gondoltam. Ám legbelül biztos voltam magamban. Magabiztos személyiség voltam.
Újra tapogatózni próbáltam, de ezúttal „kicsit durvábban”. A levegőt ütöttem, de éreztem, hogy amit keresek, a közelben van. Ellentámadások is érkeztek, amiket ugyan csak megérzés szerűen; annak függvényében tudtam kikerülni, mennyi időt kaptam arra, hogy kigondolhassam a támadási felületet. Mondanom sem kell, ez az esetek többségében nem sikerült… mégis próbáltam kiállni őket, míg ki nem ötlök valamit.
Aztán hirtelen ötletem támadt. Közelebb mentem a mellettem lévő szekrényhez s megkopogtattam. Hallottam a hangját. Azonban az ellenfelem lépéseit, mozgását, esetleges zihálását eddig sosem. Azt kellett sejtenem, egy erős genjutsuval állok szemben, hisz’ ez látszólag mindent megmagyarázott. "Láthatatlan ember?! Hogyan hihettem mindeddig el ezt?"

Shikaku Vas. Júl. 17 2011, 15:21

A kísérletezéseid során, talán csak mert magabiztos voltál, érezted, hogy mindvégig sikerült eltalálnod a pontosabb részleteket és információkat, amiket a helyzetedből le tudtál szűrni, viszont abban a pillanatban, amikor a felismerés átcsapott rajtad, hirtelen hallhattad amint az ellenfeled hangja először megszólal, avagy szimplán csak felkuncog. Egyetlen leheletnyi csúszott csak ki a száján mielőtt a hang elhalt volna, azonban a füleid máris jelezték az irányt. Mögötted volt, alig karnyújtásnyira, amire az eddig feltornázott reflexeid és érzékelésed szinte automatikusan válaszoltak, hátrafordulva, már a mozdulattal csapást indítvaindultál meg a hang forrása felé, majd hatalmasat estél, amikor a láthatatlan ellenfél a lendületedet kihasználva és megnövelve szimplán csak meglökte a fejedet, pont abból az irányól, amerre az előbb is néztél...
-Többet kell gondolkodnod. Ennél többet.

**Hateshi** Hétf. Júl. 25 2011, 19:20

Egyre csak kezdett bennem tudatosulni, hogy a genjutsu az én alternatív valóságom – csak egy képzelet. Hiába törekedtem arra, hogy gyorsabb legyek… arra, hogy megpróbáljam kikerülni az ütéseket, ha egyszer nem láttam a fától az erdőt. Na persze nem tettem mindent hiába, hiszen arra rájöttem, hogy ugyan nem látom s hallom ellenfelem közeledtét, mégis érzem jelenlétét.

Hamarosan újabb ütéseket kaptam, hiába sejtettem, sőt tudtam, honnan érkezik a támadás. A probléma nem érzékszerveim pontatlanságával volt – noha azokra nem is igazán hagyatkozhattam -, mindinkább azzal a ténnyel, hogy ellenfelem is gondolkodni kezdett. Ha szemléltetnem kellene harcom kimenetelét, azt mondanám: amint rájöttem a genjutsu kilétére, már nem csak magam ellen kellett küzdenem, hanem eddig szinte tétlen harcoló ellenfelem is bekapcsolódott a csatába.
- Egyáltalán ki vagy te? – üvöltöttem pár percnyi néma kergetőzés közben magam elé.
A férfi – mert kacagásából rá kellett jönnöm nemi identitására – most sem szólt semmit. Bár akkor már nem voltam biztos benne, hogy az én füleimmel van probléma, vagy ellenfelem valóban ennyire faragatlan.
Mindenesetre megpróbáltam lenyugodni, s támadásaira összpontosítani minden figyelmemet. Megkíséreltem magam hozzászoktatni a tényhez, hogy nem elég megjósolnom, honnan érkezik, ezután még gondolkoznom is kell. Nem szabad úgy reagálnom, ahogyan az reflexből menne, mert számomra érinthetetlen „partnerem” pont erre vár!
- De várjunk csak! – fakadtam ki magamból, kicsit talán túl hangosan is. – Őt nem láthatom, s csak akkor hallhatom, ha ezt ő is így akarja – gondolkoztam tovább magamban. – Azonban arról szó sincs, hogy ne láthatnék egy olyan dolgot, ami őt lefedi, netán beteríti. Próba szerencse! – azzal fogtam magam és amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam a hotelszobámba. Bevágtam magam mögött az ajtót, bár tudtam, ha ellenfelem követni kíván, meg is fogja azt tenni.
Berohantam a fürdőszobába és kezembe vettem az első vödröt, amit megláttam, majd megtöltöttem azt vízzel. Eléggé gyermeteg megoldást eszeltem ki ellenfelem láthatósága érdekében, de muszáj volt legalább megpróbálnom, beválik-e.

Már az elejétől kezdve fura volt, hogy a "láthatatlan" férfi nem támad úgy rám, mint aki ölni szeretne. Egyszerűen csak játszadozik, és várja, mire jutok vele. Ez tetszett. Mindvégig bennem volt az izgalom adta adrenalin löket, mégis tudni véltem, hogy komoly bántódásom nem eshet.
Mikor kiléptem az ajtón, addigra már kissé tompult érzékszerveim miatt elvesztettem ellenfelem jelenlétét. Megtettem egy lépést előre, s azon kaptam magam, hogy megbotlok, s a vödör víz – eléggé vicces formában – kiesik a kezemből, beterítve a padlót, ugyanakkor egy kis részével eláztatva ellenfelem ruháját.
Ekkor azonban a távolban megpillantottam hirtelen távozó barátomat, Takutsit. Ugyan nem tudhattam, illúzió-e, amit látok, de hirtelen elgondolkodtam a helyzetemen:
- Egyáltalán miért harcolok? Van erre bármi okom is?

Shikaku Csüt. Júl. 28 2011, 14:52

-Ha csak motiváció kell - egy kunai landolt a füled mellett, sőt éppenséggel érezted is, ahogy annak a hidegsége egy tűhegynyi vonalon felszántotta a bőrödet. - Ha nem jutsz el a megoldásig, akkor meghalsz. Aki nem tanul úgyis hamar haló fajta a ninják közt...
Te pedig nekiindultál, és ahol azelőtt a vizet megtörni láttad, ahol a nedvesség absztraktul megtörte a kilátást, amint valami láthatatlan fenntartotta, lesújtottál. A támadásod azonban keresztülhaladt a ponton, és a kép amit látni véltél szertefoszlott, mintha csak egy délibáb let volna. Úgy tűnt minden számításod hiába volt, és semmi sincs egészen úgy, ahogyan gondoltad idáig.
-Kérdezhetsz egyet.

**Hateshi** Kedd Aug. 02 2011, 14:01

Egyre ingerültebbé váltam. Legyőzöttnek éreztem magam, holott tudtam, eddigi következtetéseim akkor s amikor kellettek, helytállóak voltak. Azonban azóta valami megváltozott. Mintha egy teljesen másféle genjutsu rabja lettem volna... Egy sokkalta erősebb s bonyolultabb illúzió útvesztőjében rekedtem.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, mi lenne, ha a távolban álló Takutsitól kérnék segítséget - de nem, nem lehettem benne biztos, hogy ő valóságos. Könnyen lehetett, hogy ez is csak egy volt az ellenfelem által felállított csapdák közül.
Végül rávettem magam, hogy megszólaljak. Nem vártam választ, csupán hangosan gondolkodtam, de a kérdés akkor is roppantul foglalkoztatott.
- Ellenfelem jelen volt egyáltalán valaha is - az illúzióin kívül - személyesen a harcban? - talán eleve rossz helyen keresem.

Shikaku Kedd Aug. 02 2011, 19:09

- A shinobinak fel kell készülnie bármilyen harcra, legyen az közel-, közép-, vagy hosszútávú, minden más helyzetben az ellenfélnek nincs irányítása az általa felépített csapda vagy technika felett. Ezt az akadémián tanultad, ahogy azt is, hogy a megfigyelésnek nem csupán szenzoros érzékelésen kell alapulnia. Hol a dedukció? Ez nem volt egy okos kérdés.
Csönd.
A válaszból tudhattad, hogy gondolkodnod kell még, és jóval alaposabban, gyökeresen más úton kell megfejtened a problémát. Időt is kaptál.

**Hateshi** Vas. Júl. 15 2012, 14:16

/A következő kaland az előzőektől független történet, így értékelésre vár./

Magány – utolsó felvonás

Egyedül voltam. Csupán vekkerem szüntelen kattogása és a néha-néha felzendülő, nyitott ablakomon át behallatszódó madárcsicsergés volt az, ami miatt nem jött álom a szememre. Ugyan az éj sötét leple még koránt sem szállt le a vidékre, nekem már nem igazán volt aznap semmi teendőm. Átadva magam a nyugalom és a magány egymásba karoló érzelemegyüttesének, megpróbáltam minden zavaró gondolatot kizárni a fejemből és egyszerűen csak a jelenre koncentrálni. Nem révedtem múltam árnyakkal teli rengetegébe és nem tápláltam hamis víziókat a jövőre nézve. Egyszerűen csak kísérletet tettem akkori énem valódi kilétének meghatározására. Persze ez furcsán hangozhat, de valójában egy számomra igen is fontos kérdésről volt szó. Ami pedig azt illeti, a helyzet sajnos nem volt éppen rózsás, mi több elkeserítő. Sosem voltam nagyravágyó, mindig is csak azt szerettem volna, ha segíthetek a falvamnak, Amagakurének a túlélésben. Aztán végül ki vagyok? Egy számkivetett kölyök, hogy a legutóbbi sensei-jelöltem szavaival éljek. De nem, elég! – intettem magam óva. – A múltból ennyi elég volt. A jelen az, ami számít.

Lakótársaim küldetésen voltak. Nekem nem maradt más, mint a földszinten lévő étterem működésében való segítségnyújtás. Azt hiszem, megérthető, hogy ezzel nem voltam teljesen megelégedve. Hiába volt a fogadó tulajdonosa velünk, itt élőkkel a végletekig toleráns, ez nem lehetett elég. A szállásért cserébe – amennyiben ryúban nem tudtunk fizetni – egyszerű szolgálatot várt. Kezdetben nem különösebben érdekelte, hogy mennyire vagyunk gyakorlottak a szakmában. No, persze tartott egy kis gyakorlati oktatást, illetve empatikus énje – bár nem volt túlzottan jellemző – egyszer-kétszer tovaszállt, ha hibát követtünk el a szervírozás közben. Ami pedig számomra nagyon fontos volt, és ami miatt megbecsültem: sosem éreztem, hogy nem venné szívesen, ha „segítünk” neki. Értékelte a munkánkat. Bár természetesen nem esett túlzásokba, így nem sokakkal fordult elő, hogy huzamosabb ideig kellett „lent” munkálkodniuk. Az a néhány kitüntetett egyén pedig az idő múlásával igen gyakorlottá válhatott.
Mint az már előző pár mondatomból kiderülhetett, szó sem volt arról, hogy bajom lett volna a rendszerrel vagy azzal, hogy munkára köteleztek – hiszen ez volt a minimum, a szállásért cserébe. Azonban mindig is én voltam az, akinek úgymond a legtöbbet kellett ilyen módon a közös kasszába dobnia. Míg mások könnyűszerrel fizették ki a lakbér nagy részét küldetéseiken szerzett pénzükből, én szinte sosem tudtam efféle feladatot elvállalni. Mi tagadás, ez nem is volt csoda. Hivatalosan nem voltam ninja, így csupán kisebb, afféle privát küldetéseket tudhattam magaménak – bár szó, ami szó, párszor előfordult, hogy így nagyobb bevételre tettem szert, mint lakótársaim egy-egy hasonló szintű megbízatás sikeres teljesítése után.
Azt pedig majd elfelejtettem megemlíteni, hogy ugyan nagyon ritkán, de már az is előfordult, hogy fogadó tulajdonosa némi anyagival is kompenzált minket, ha munkánkat jól végzettnek ítélte meg.

– Fenébe már! – mordultam fel magányomban. – Ennyire inkompetens lennék? Képtelen vagyok elszakadni a múlttól? Ennyire nehéz lenne csak a jelenre koncentrálnom? – illettem magam gondolatban különféle negatív jelzőkkel. Felpattantam az ágyamról, majd a nyitott ablakhoz siettem. Kitekintettem rajta: a Nap koronái már kezdték felvenni jellegzetes, vöröses színüket. Esteledett.
Hiába hegyeztem füleimet, már nem hallottam a lelkemre oly megnyugtatóan ható madárcsicsergés gyönyörű dallamát. Úgy tűnt, már a természet is készülődött az éjszaka érkezésére.
Gondtalanul pásztázva az étterem ellőt elterülő kis parkot, annak bokrait és fáit, illetve az ez utóbbiakon éppen hogy csak megjelenő, az egész vidéket zöldbe borító leveleket, egyszer csak azon kaptam magam, hogy szemem önkénytelenül is lecsukódik. A természet naplementében leledző nyugalma miatt az én lelkemre is valami hasonló telepedett le, így – az előzőekkel ellentétben – eszem ágában sem volt még nyugovóra térni. A kényszer ellenére is talpon maradtam, bár ami azt illeti, egyre hosszabbakat és hosszabbakat pislogtam. Kezdtek összemosódni az ég festői palettára illő, rikító színei és a természet különös megvilágításba helyezett teremtményei.
Az ágyam felé vettem az irányt. Csak egy pillanatra fordultam meg és tekintettem újra ki az ablakon: a helyzet csupán némiképp változott. A Nap sugarai már láthatóan a végüket a járták, de az éjszaka beálltáig még várni kellett.
Az ágyamon elterülve végül megbirkóztam a szemeimre telepedő hirtelen álmossággal. Agyam újra pörögni kezdett és egyre csak arra sarkallt, hogy sokadjára is gondoljam át, mi volt velem, és mi felé tartok. Persze eszembe jutott az is, hogy nem szabadna ennyire belefeledkeznem abba, ami nem aktuális. A negatív tulajdonságok adta szituációk és gondolatok azonban nem feltétlenül sülnek el rosszul – gondoltam magamban, majd egy kisebb, gyermeteg vigyorral az arcomon felpattantam fekvő pozíciómból és egy kis vízért indultam.
A folyosóra érve ugyancsak az ürességgel és magánnyal tudtam csak találkozni. Ugyan a fogadó sosem ment túl jól, de most még a szokásosnál is kevesebben tértek be. Az emeleten a csoszogásom adta zörej volt az egyetlen zajforrás. Persze ez lejjebb érve már kicsit megváltozott: az étteremben most is viszonylag sok volt a vendég. A napnak ebben a szakaszában sokan látogattak meg minket, hiszen a legtöbbek számára ez volt az az időpont, amikor a munka már véget ért, de még nem érkezett el a lefekvés ideje. S bár a célközönség nem éppen az ifjú szerelmesek voltak, a lépcsőn lefelé haladva mégis megpillantottam egy elragadóan szép lányt, illetve egy elegáns fiút.
S hogy miért mentem le egy pohár vízért a földszintre? Egyszerű: egy kis társaságra vágytam, még ha nem is közvetlen formában. A magány sokszor volt rám kedvező hatással, de a társaság adta atmoszféra mindig is elvarázsolt.

– Áhh, pont jókor jössz, Hateshi-san! – szólított meg a fogadó tulajdonosa, Hirotsuga-sama. Ha egy mondattal kellett volna jellemeznem, azt mondtam volna: ha az ember csak mint civil találkozik vele az utcán, az életben nem képes megmondani, hogy egy igen tehetséges séffel van dolga, akinek egy étterem és egy fogadó is a tulajdonában van.
Legtöbbünkben él egy bizonyos kép az ilyesfajta – főzni, sütni, kiszolgálni szerető – emberekről. Nos, Hirotsuga-sama nem volt túlsúlyos, és nem viselt semmiféle konyhai egyenruhát sem. Ezzel ellenkezőleg: viszonylag sportos fizikummal rendelkezett, öltözködési stílusa pedig igen fiatalos volt. S ugyan ő maga sem volt éppen öreg, de 20 évesen mégsem lehet az embernek vendéglője! – és főképp nem étterme és vendéglője egyaránt.
–Segíthetek valamiben, Hirotsuga-sama? – kérdeztem készséggel, pár másodpercre a megszólításom után.
– Ami azt illeti, igen. Látod azt a fiatal párt ott? Szeretném, ha te vinnéd ki nekik a megrendelésüket, hiszen te is hasonló korú vagy. A fiú pedig egy igen elismert konohai chunin. Jó lenne, ha nem a rosszhírünket keltené a társai közt – magyarázta el kérését, miközben a nálam lévő pohárra mutatott és elkérte azt. – Addig töltök neked bele valami finomat.
– Persze, érthető – válaszoltam. Bár abban biztos voltam, hogy egyszerűen csak kapva kapott az alkalmon, hiszen ha nem jövök, nem zavartatta volna magát és akár – jobb híján – ő maga is kivitte volna a rendelt ételt. – Hol találom…?
– Természetesen a konyhán. Igyekezz! – mondta hadarva.

Elsiettem a felszolgálásra váró dolgokért, majd egy pillanat alatt – a tányérokkal kezemben és megkerülve a bent falatozó vagy éppen vigadozó sokaságot – átszeltem az étterem lampionokkal kivilágított teraszát, így hamar érkeztem meg a kívánt helyre. Megdöbbenésemre azonban már csak az imént látott, roppant elegáns fiú volt ott. A chunin ábrázatából nem éppen azt olvastam ki, hogy párja még visszajönne, de – még ha általában roppant együttérző ember is voltam – ez nem az én problémám volt.

– Jó estét! – köszöntöttem. – Meghoztam a rendelést. Egy tonkacu és egy jakitori, ha minden igaz. Melyik lesz az öné?
– Önnek is! Mondjuk a jakitori – mosolyodott el. – Bár mindkettőt én fogom megenni – nevette el magát kissé gúnyosan. Első ránézésre ugyan nem volt túl szimpatikus, azonban volt valami a stílusában, ami érdekessé tette. Nem éreztem rajta, hogy hoppon maradása különösebben letörné.
– Remélem, tud róla, hogy csak azért, mert túl sokat evett és emiatt rosszul lett, még nem kérheti el a vendégkönyvet! – próbáltam vele kommunikálni, illetve egy kicsit fel is vidítani. - Ennél többet azonban nem engedhettem meg magamnak, talán még így is kicsit túl sokat társalogtam – gondoltam. – Jó étvágyat! – tettem hozzá, majd rámosolyogtam és eltűntem a szeme elől.

Körülbelül tíz perc erejére betértem a konyhába, majd elköszöntem Hirotsuga-samától, és távoztam. Mindezek után fogtam a megtöltött poharam és a szobám felé vettem az irányt. Miközben a lépcsőn felfelé lépegettem, hirtelen eszembe jutott a hoppon maradt fiú, és még mielőtt a lépcsőfordulóba érve eltűnt volna a szemem elől, pillantásomat az asztala felé vetettem: meglepetten tapasztaltam, hogy már nem volt egyedül. Visszatért volna a párja? – gondoltam.
Ám nem erről volt szó: tisztán emlékeztem az előző hölgyeményre, így egészen biztosan állapíthattam meg: a jelenlegi nem ő volt. Kevésbé volt szép, de még így is szinte a legtöbb férfi elfogadta volna maga mellé. Nem akartam feltűnést kelteni, főképp nem szerettem volna, hogy észre is vegyenek, ahogyan a lépcsőről bámulom őket, így csak egy pillantást vetettem a fiú arcára és tovább is indultam. Hasonló érzelmeket olvastam ki belőle, mint legutóbb: nemtörődömséget, flegmaságot, illetve ezúttal némi makacsságot is.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az eset cseppet sem keltette fel az érdeklődésem, viszont nem a fiú volt az, aki kíváncsivá tett. Mások magánélete is teljesen hidegen hagyott, nem szerettem más emberek intim ügyeiben turkálni, így például az sem érdekelt, hogy mi történt az előző lánnyal és hogyan került oda az aktuális. A szituáció azonban feldühített. Félreértés ne essék, nem voltam mérges a fiúra! Nem tudtam róla semmit, úgy ahogy a két másik lányról sem. Kívülállóként nem alkothattam véleményt, és nem is tettem. Inkább valami ilyesmi, eléggé kurta és egyelőre befejezetlen gondolat fogalmazódott meg bennem: Mi a különbség?

A szobámba érve úgy éreztem magam, akár egy hajótörött, aki a végtelen vizek óceánján evez szakadatlanul. S bár tudja, hogy valahol javában pezseg az élet, sőt létezik olyan hely is, ahol kihívások, feladatok tömkelege várná őt, tisztában van vele, hogy neki mégis meg kell elégednie a csenddel és a nyugalommal – a magánnyal.
Az ablakom felé vettem az irányt, majd kitekintettem rajta: olyan volt, mintha a semmibe révednék. Az ismeretlenbe. Az éjszaka még csak most állt be, kevés helyen égtek már a lámpák, természetes fénynek pedig nyoma sem volt. A sötétségtől mint fogalomtól pedig mindig is féltem. Sokszor juttatta eszembe fiatal énem bizonytalanságát és magatehetetlenségét. Persze egy másik megközelítésből reményt is adott: az ismeretlent nem definiáltam érinthetetlenként és elérhetetlenként. Vágytam rá, hogy rájöjjek, mi van a sötétség mögött, úgy ahogy arra is, hogy megtudjam, mit rejt maga az ismeretlen – azaz mit hoz a jövő.
Ágyamra huppanva hirtelen elnehezült a testem, de ezúttal nem az álmosság taglózott le. Újra rám tört az érzés, hogy a következőn tűnődjek: kössem össze a múltam és a jövőm – ne csak a jelenre koncentráljak.

– Elég lesz! – hallottam magamban a hangot. Mondhatni természetes védekező-mechanizmusom alakult már ki az efféle szituációk ellen. Általában nem sültek el jól az ilyen kirohanásaim. A legtöbbször csak a saját alkalmatlanságomat sikerült velük bebizonyítanom.
– Jó, akkor ezúttal máshogy lesz – válaszoltam önmagamnak, majd odarohantam az ajtó melletti komódomhoz és elővettem belőle egy füzetet.
Az én kis noteszem volt az. Kissé megviselt állapotban volt ugyan, és ami azt illeti, az alapanyagául szolgáló papír minősége sem volt éppen a legjobb, de a „sose ítélj a borítóról” elvet figyelembe véve, ezektől most tekintsünk el.
Belelapozva a füzetecskébe, különböző rajzokat és írásokat láttam. A legtöbbjüket még évekkel azelőtt készítettem. Látszottak rajtuk a kiforratlanság jelei: kis életbölcsességekkel találkoztam, illetve rajzokkal, melyek legtöbbször fogalmakat próbáltak reprezentálni. Az alapötlet – utólag is belegondolva – a legtöbb helyen helyénvaló volt, a megvalósítás azonban nem volt tökéletes. Volt olyan rajz vagy iromány, mely egyenesen befejezetlen volt, mások túlságosan is cifrára sikeredtek, bár azt is fontos megjegyezni, hogy nem egy olyannal is találkoztam, amely – még elég erős önkritika mellett is – megállta volna a helyét a nagyvilágban.
Persze ezeket a „műveket” eredetileg önmagam szórakoztatására szántam, azóta azonban eltelt egy kis idő. Ugyan felnőtt még nem voltam, de a nagykorúság küszöbére értem. Egyre fontosabbá vált az, hogy ki miben jó, hogy az élet egyes területein mennyire kompetens.
Én azonban erősen és határozottan azt választottam, hogy shinobi leszek. Sokszor tettem fel magamban a kérdést: Jó döntést hoztam? A válaszom mindig az „igen” volt, és ez így is volt helyes. A szálka azonban végig ott motoszkált bennem.

Az évek során rá kellett jönnöm, hogy az ember legfőképp egy módon kerülhet közelebb az álmaihoz: nagyon jónak kell lennie abban, amit csinál és így tűnnie ki a tömegből.
Engem személy szerint a művészetek kötöttek le. Nem mondhatnám, hogy különösebben tehetséges voltam bennük, de egy kis gyakorlással és persze elegendő ráfordított idővel az alkotó-tevékenységem egy biztos pont lehetett volna az életemben.
Ám a világ nem ilyen kegyes a magamfajtákkal. Egy shinobikkal teli helyen mit számítanak az ilyesfajta dolgok. Persze maradhattam volna egyszerű civil – de azzal mégis mire mentem volna? Lehet, hogy jelenleg sem számít sokat, hogy ninja vagyok – folytattam disputát magamban –, de az esély mindig előttem áll, hogy megvalósítsam az álmom.
A shinobik világában ez másképp működik: a tehetség nem a művészetekben és még csak nem is feltétlenül a sportban vagy a tudományokban mutatkozik meg. Idővel rá kellett jönnöm, hogy itt ezek az „általános” emberi kvalitások mit sem érnek. Persze a szerencse dominanciája itt sem elhanyagolható: születésed pillanatában dől el, tehetséges leszel-e, vagy rögös utat kell bejárnod előtted álló életedben. Legjobb esetben kekkei genkaijal születsz, mely ott szunnyad benned, és arra vár, hogy végre a felszínre törhessen.
Persze a tehetségnek van egy másik fajtája is: az egyszerű fogékonyság. Ez bár gyakrabban fordul elő, mint az előző, de kevesebb előnnyel is jár – bár az adott ninja helyzetét mindenképp megkönnyíti.

Természetes azonban, hogy egy második kategória is létezik. De ide vajon kik tartozhatnak? – gondolkodtam el. – A végtelenül szorgalmas egyének, akik sosem adják fel? Ezt nem mondanám. Az élet nem egy tündérmese.
Immáron az ágyam mellett lévő karosszékemben foglaltam helyet. Egyik kezemben füzetemet fogtam, míg a másikban a gyümölcslével megtöltött poharamat tartottam. Némiképp már összeállt a kép a fejemben, és ha máskor nem is, most mindenképp örültem annak, hogy egyedül vagyok. Vagy talán most is hibás kijelentést tennék?
Egy kósza gondolat azonban nem hagyott nyugodni. A fiú arca volt előttem. Visszaemlékeztem hidegvérűségére és eszembe jutott kissé makacs tekintete is. Nem tudtam, hogy ez utóbbiról mire kellene következtetnem és mivel nem bírtam magammal – illetve mert nem is volt mit tennem – egészen csendben, mondhatni, kiosontam a szobámból és lebaktattam a lépcsőn. A távolból, csak a szemem sarkából figyeltem meg a még mindig ott ülő konohai chunint és a vele szemben lévő nőt. Ez utóbbi – mint utóbb konstatáltam – a szokásos chunin mellényt viselte. Úgy tűnt, a fiú csapattársáról vagy egyszerűen csak barátjáról volt szó.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a közelükbe férkőzöm, hogy megbizonyosodjak arról, amit látok, de az efféle viselkedés távol állt tőlem, így megelégedtem ennyivel. A lépcsőfordulóból még vetettem egy újabb pillantást a chuninra: végre nem csak érzelmek foszlányait olvastam ki az arcából a valóság helyett. Látszott rajta, hogy szomorú.
Itt azonban abba is hagytam az okfejtést, hiszen a továbbiak már nem tartoztak rám. Nekem elég volt annyi, amennyit láttam. Akármilyen adottságai is voltak a fiúnak, mindenképp tudtam, ő egy olyan csoportba tartozik, amibe én sajnos jelenleg még nem. Ez a kis életkép sokat segített abban, hogy én magam is megpróbáljak továbblépni.

Belépve szobám ajtaján – én magam sem tudtam, miért, de – újra ablakom felé vettem az irányt. Egy pillanatra átfutottak az agyamon a naplemente színpompás képződményei, de hamar rá kellett jönnöm, hogy azoknak a szép időknek már vége. Mindazonáltal ez a fajta éjszaka már merőben más volt, mint az előzőleg látott. A közelben a fogadó felé érkező emberek sziluettje fogadott, míg tőlük kicsit távolabb az őket hátulról megvilágító megannyi épület kósza fénye tündökölt. Már-már úgy is gondoltam, végül az éj sötétje legyőzetett, azonban a távolba tekintve újra a már sokszor látott ismeretlenbe botlottam. A közeli erdőség felett a sötétség honolt, odáig már nem értek el a város fényei.
Ez a szituáció pedig roppant mód hasonlított az enyémre. Belegondolván helyzetembe, rá kellett jönnöm, hogy az én életem is valami ehhez hasonló formát öntött. A közvetlen közelségemben jó páran ragyogták be mindennapjaimat: Hirotsugo-sama, a lakótársaim, a fogadó dolgozói és az egyéb – küldetések révén szerzett – ismeretségeim. Ők azonban sosem voltak a barátaim, csupán ilyen-olyan okból – és csak felületesen – ismertem őket. A fogadótulajdonos munkát és szállást adott nekem. Lakótársaimmal sosem volt elég időm mélyebb kapcsolatot kialakítani, hiszen nem találkoztunk túl sűrűn – és valljuk be, túlságosan én sem igyekeztem közel kerülni hozzájuk. A többiek pedig jellegükből adódóan nem lehettek igazán fényes foltok az életemben.
Így történhetett, hogy a távolban engem is a sötétség várt. Nem voltak igazán jó barátaim. Olyanok, mint valószínűleg a konohai chuninnak. Nem vigasztaltak meg, ha valami bántott és nem is segítettek abban, hogy egyre erősebbé váljak. A kép már kezdett kivilágosodni. Tudtam: felületes ismeretségekkel sosem fogok közelebb kerülni az álmomhoz.
Végső soron pedig – folytattam gondolatmenetem, miután egy laza mozdulattal behajtottam az ablakomat – a shinobi lét is csak egy eszköz. Vannak olyanok, akik általa keresnek kalandot és kihívást; másoknak egyszerűen csak ez a szakmájuk, így egyben ez megélhetésük forrása is; illetve léteznek olyanok is, akiknek ez jelenti magát, az álmukhoz vezető utat.
Az egyik polcról levettem egy tollat, majd mosollyal az arcomon tértem vissza karosszékemhez. Miután helyet foglaltam, ölembe vettem a kis könyvecskét és kinyitottam egy üres oldalon. Írni kezdtem bele:

„Második csoport:
Vannak, akiknek nem adatik meg, hogy az elsőbe szülessenek. Ők is lehetnek ninják! Nem is akármilyenek! Semmi más nem szükséges hozzá, mint egy jó csapat – barátok és egy tanító. Egyedül senki sem válhat legyőzhetetlenné. Lehetsz akármilyen szorgalmas, csapatban mindig nagyobb eredményeket fogsz elérni.
Vannak, akik szervezeteket alapítanak és olyanok is, akik egyszerűen csak a már megszokott csapatrendszer szerint egy sensei oltalma alá kerülnek. A mód azonban mindegy: a hangsúly azon van, hogy legyen valaki, akitől tanulhatsz. Megteheted ezt úgy, hogy rivalizálsz, de társaddal összefogva, együtt is megtapasztalhatjátok a dolgokat.
Ezen tanulás közben pedig akár azt is felfedezheted, hogy az első csoportba is beleillesz.

Azt pedig ne felejtsd el – igen, Te, Hateshi-san! –, hogy végső soron mindig a boldog élet a cél. A shinobi lét eszköz az álmod eléréséhez. De ez mindig is csak egyetlen komponens marad.

~~Magány~~.”

Jiraiya Kedd Júl. 17 2012, 13:47

Üdv újra az oldalon!

Ez kifejezetten olyan történet volt, ami a hétköznapi dolgokat is érdekesen mutatja be és nem szól harcokról, csatákról, csak magáról a karakter érzéseiről ,hétköznapi életéről. Nem unatkoztam miközben olvastam. Ugyan harc nem volt, és nem is kerestél pénzt, de szerintem megérdemled a +18 ch-t.

Csak így tovább!

**Hateshi** Pént. Aug. 24 2012, 23:43

//A történet egy hónappal az előző kalandom után játszódik, a múltban.
Kérésre Jiraiya ellenőrzi.//

Megoldás - hogyan tovább?

Ellenfelem újra támadásba lendült. Férfi létére természetellenesen magas hangja jelezte, mennyire beleéli magát a küzdelembe. Túltengett benne az adrenalin. Sose láttam még ilyennek. Fekete, félhosszú hajának rendezett tincsei nem voltak többé. Tekintete sem volt már a régi. Szemei vérben forogtak, bár az kétséges, hogy az általa használt katon jutsuk voltak-e azok, melyek az irritációt kiváltották, vagy pedig a csata hevében pattant el egy szemkörnyéki kapillárisa.
– Katon: Goukakyuu no jutsu – harsogta.
Csupán egy szemvillanásnyi időm volt arra, hogy cselekedjek. Eddigi tapasztalataim beigazolódni látszottak: partnerem tűz elemű technikái létrehozása közben egy pillanatra lehunyja a szemét. A tűzgömb közeledett felém, de ellenfelem nem láthatta, mit teszek. A Bunshin no jutsut használva próbáltam őt megzavarni. Két klónt hoztam létre, melyből az egyiknek parancsba adtam, hogy ne meneküljön el a technika elől. A másikat meneküléssel bíztam meg – mivel pedig mindezidáig én is hasonlóan cselekedtem, feltételeztem, hogy ez kiváló elterelés lehet. Ami azt illeti, nem is tévedtem nagyot. Az a pár másodpercnyi idő, melyet ellenfelem védekező mechanizmusa, illetve magának a tűzgolyónak a takaró felülete biztosított, épp elég volt előző akcióm sikeres végrehajtására.
– Már megint csak ezek a klónok! – kiáltotta el magát, majd tekintetét a még épen maradt bunshinomra szegezte. Én magam ekkorra a Shunshin no jutsu segítségével már eltűntem a látóteréből.
– A bunshinok gyengék és igazából szinte semmire se használhatóak, néhány szituációban mégis eredményesen lehet velük operálni – válaszolta higgadtan a megmaradt klónom, majd továbbfutott az erdő felé. Úgy tűnt, az előre betáplált információ illeszkedett ahhoz, amelyet ellenfelem mondott. Így akár az a gondolat is felmerülhetett benne, hogy az eredeti Hateshivel beszél éppen - bár erre, valljuk be, kevés volt az esély.
– Nem tudsz átverni és a végtelenségig menekülni! Végtére is, egy chuninnal harcolsz – mosolyodott el. Arckifejezése nyugodtabbá vált. Megformálta a kellő kézjeleket, a Shunshin no jutsu alkalmazásával egy pillanat alatt a klónom nyomába eredt, majd kisebb habozás után egy egyszerű kunaiszúrással tüntette el.
– Már értem – mondta hidegvérűen. Talán az előbb egy kissé túllőttem a célon, túlságosan elragadott a hév, emiatt pedig kiismertél, Hateshi.
Nem várt válaszra. Az erdő felé vette az irányt, tudomásul kellett vennie, hogy ugyan szó se volt arról, hogy győzedelmeskedem felette, mégis befolyásolni tudtam a cselekedeteiben.
– Hát igen, itt nem túl szívesen használnék tűz elemű technikát, nem lenne jó vége. Bár persze, ha végre vennéd a fáradságot és te is tanulnál valamilyen elemi technikát… Lehet, hogy éppen víz affinitású lennél, nem gondolod? – üvöltötte fennhangon. Nem válaszolhattam, hiszen az pontosan elárulta volna, hol rejtőzöm. – Úgy gondolod, az akármilyen eredményre is vezethet, ha csak csendben várakozol? – kérdezte.
Ez utóbbi kijelentése azonban – ahogyan azt ő is jól tudhatta – egyáltalán nem vallott volna rám. Egy jól irányzott mozdulattal két senbont repítettem felé. Chunin létét nem meghazudtolván könnyedén kerülte ki őket, majd előkapva markolatából igen egyedi kialakítású katanáját, előttem termett.
– Lássuk, mit eszeltél ki, Hateshi-san! – suttogta. Tekintetén újra látni lehetett a megnövekedett adrenalinszint jeleit. Suhintott egyet fegyverével.
– Áhh, tehát most a Kawarimi no jutsuval próbálkozol. Kár, hogy ez csak késlelteti a végkifejlett eljövetelét – mondta kissé gúnyos hangnemben, miután támadása kudarcba fulladt. Elrejtett kis csapdámat pedig épphogy csak kiszúrhatta, mikor egy füstbomba segítségével máris újra akcióba lendültem, utóbbival egy időben pedig elkiáltottam magam: Jibaku fuda: kassei!
– Nem rossz kombináció, de egy erdőben vagyunk. A helyettesítő technikát nem csak te tudod használni. Ez nem lesz elég – jelentette ki kissé fellengzősen. A füst még nem kezdett el oszlani. Újra a senbonokkal próbálkoztam, bár ezúttal kissé többel. Szám szerint 10 darabot hajítottam el arra a helyre, ahol feltételezhetően Takutsi, lakótársam és egyben újdonsült barátom állhatott.

– Azt hiszem, ennyi volt! Arról azonban, úgy emlékszem, nem volt szó, hogy azokon a senbonokon kívül, melyeket a harc megkezdése előtt tőlem kaptál ajándék gyanánt, még van pár nálad – hallottam valamivel később Takutsi hangját a hátam mögül. Kilenc használt senbont nyújtott át nekem. Az arcán egy kisebb vágás volt látható. Nem volt túl mély, de úgy tűnt, kissé vérzik. – Az ötleted jónak bizonyult, a buktató csak az volt, hogy nyilván nem szándékozom egy helyben maradni, ha észreveszem, hogy egy senboneső tart felém.
– A célom a megsebzésed volt, nem igaz? – kérdeztem kissé flegmán. A feladatot sikeresen teljesítettem. Jól tudtam, hogy az első pár dobásnak lehet csak esélye arra, hogy a pillanat hevében és a többkomponensű lépéssorozatom közben karcolást ejtsen rajtad.
–Valóban, igazad van – értett egyet. Szeme vörössége megszűnni látszott, sokkal kellemesebb képet mutatott így, „civilben”. – Nos, én indulok a dolgomra. Élveztem ezt a kis játékot, Hateshi-san!
– Kíváncsi vagy rá, végül miért sikerült megsebezzelek? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva előző kijelentését. Intettem, hogy menjünk be a városba, majd miután láttam, hogy érdekli, amit mondani szeretnék neki, pár perc múlva leültünk egy padra és ott folytattam:
– Túlságosan behatárolt vagy.
– Ha arra célzol, hogy nem adtam bele mindent... – kezdett mondandójába, de hamar félbeszakítottam:
– Ez most egy lényegtelen tényező. Jól tudjuk, hogy nagy erőkülönbség van kettőnk között. Nekem sose volt mesterem, aki megtanítson egyre s másra. Most azonban nem erről van szó – ecseteltem, miközben próbáltam fenntartani beszélgetőpartneremmel a szemkontaktust. – Behatárolt vagy, hiszen konohai shinobi volnál. Mert chunin vagy. A harcstílusod, így a tűz elemed pedig ezáltal még jobban leköti a kezeidet – bár ez utóbbiról te igazán nem tehetsz.
– Nem igazán értem az összefüggést, de sejtem, mire gondolsz, Hateshi. Azt azonban már megbeszéltük egyszer, és mindketten jól tudjuk, hogy a magányt mindenáron el kell kerülni. A shinobi lét, a tény, hogy a hokage fennhatósága alatt tevékenykedem, úgy érzem, tisztán kizárja az egyedüllét lehetőségét.
– Nos, ebben azt hiszem, igazad van. Mindenesetre, mielőtt folytatnám, hadd hívjalak meg egy szakéra, végül is ma is a segítségemre voltál – azzal beinvitáltam Takutsit egy közeli fogadóba.
Szerettem vele komolyabb dolgokról beszélgetni, a kellő aktivitású és hangulatú társalgáshoz pedig a legtöbbször szükségünk volt egy kis – és valóban nem nagy mennyiségű – alkohol elfogyasztására.
– A kötelesség várhat. Végül is, egyelőre semmilyen küldetésre nem vagyok kirendelve – mondta vidáman, miután lehuppantunk a fogadó egyik sarkában elhelyezett kényelmes fotelekre.
– Kék-két szakét szeretnénk, tehát összesen négyet – adtam le a rendelést. Takutsi egy szemöldök felhúzással jelezte meglepődöttségét, majd elégedetten elvigyorodott és hozzátette:
– De az összes a te számládra megy!
– Ha már egyszer megígértem – válaszoltam, majd megvártam, hogy megérkezzen a rendelésünk és kortyolhassak egyet belőle, majd folytattam, amit a padon elkezdtem:
– Arról volt tehát szó, hogy miért is vagy te igen behatárolt. A válasz igen egyszerű: chuninnak lenni kötelezettségekkel jár. Ez pedig az élet nagyon sok területén megmutatkozik. Korlátoz téged, ahogyan mindenki mást is. Az erdőben nem vetettél be tűz alapú technikát. Én fejfájás nélkül használtam a robbanójegyzetem. Érted a különbséget?
– Ha már itt tartunk, azért differencia van a jutsujaim és a te robbanójegyzeted által okozott pusztítás mértéke között, ezt te is tudod – tette szóvá véleményét, majd ő is hozzálátott az első pohár szakéhoz.
– Szó, ami szó, igazad van. A legfontosabbat azonban szerintem megértetted. A lényeg abban áll, hogy te, a rangodból kifolyólag, nem szerettél volna kárt tenni az erdőben. Holott, ha ezt megteszed, akkor esélyem se lett volna arra, hogy megkarcoljalak a senbonommal.
– Nem véletlenül csaltál az erdő irányába. Ezt én is jól tudtam. Azonban mit tehettem volna? Chuninként nem rongálhatom meg a falvamat és az azt körbevevő területeket holmi gyakorlóóra miatt.
– A mai edzésünk ugyan igencsak kisstílű akció volt, de mégis úgy gondolom, a gondolkodásmódod logikus, mégis helytelen. A különféle rendszereket és szervezeteket végső soron azért kellene hogy létrehozzák, hogy azok segítsék és támogassák azokat, akik a kereteiken belül tevékenykednek.
– Persze, egy álomvilágban ez talán így is lenne – mosolyodott el. – Sajnos ez már jó ideje nem így működik. A legtöbben nem a saját vágyaikért, céljaikért és szórakozásukért lesznek shinobik. Ez is csak egy munka, amely kötelezettségekkel jár. Veszélyes, de viszonylag jól fizető állás.
– Sosem tudtam megérteni azokat, akik cél nélkül válnak ninjává. Nem tudnék csupán a pénzért küldetéseket vállalni. Ez azonban már más téma, kérlek, ettől tekintsünk most el – zártam rövidre az ehhez a tárgykörhöz kapcsolódó mondandómat.
– Mondjuk az már igaz, hogy ahogy egyre feljebb kerülsz a ranglétrán, egyre több kötelezettséged lesz. Ez nem túl jó – tette hozzá Takutsi félpercnyi némaság után. Teljes mértékben egyetértettem.
– Nos, igen. Ez is egy probléma. Bár azt hiszem, ezzel már kissé elkanyarodtunk az eredeti témától...
– Nem lennék a hokage helyében! – szakított félbe. – Na, nem a rengeteg papírmunka miatt. Azokkal előbb-utóbb úgyis kibékülnék. Egyszerűen csak azért, mert azt a hatalmas erőt, amivel rendelkeznék, nem tudnám kihasználni.
– Rátapintottál a lényegre, Takutsi – vetettem rá elégedett pillantást. – A mai küzdelmünkben is pontosan ez volt a gond. Én teljes mértékben kihasználhattam a tudásom – még ha egy igen kis tudásról is beszélünk – te viszont nem tudtad minden kvalitásodat megcsillogtatni.
– Van igazság abban, amit mondasz. De mégis mit tehetnék? – nevette el magát kissé talán túl hevesen is. – Megártott volna a szaké? – tettem fel magamban a kérdést. Magamon nem éreztem a hatását, nem voltam az a könnyen kiüthető fajta.
– Nos, igen. Te ebbe születtél, így elég nehéz lenne ettől elszakadnod. Én azonban egyelőre nem vagyok ennyire korlátozott. Ez pedig roppant jó érzés. Na, persze Amegakurét örömmel szolgálnám. De mégis mit érne a falum egy kezdő shinobi képességeivel? Sokkal jobb nekem így. Egy szinten magányos vagyok, ám ennyi egyedüllétre szükségem is van – mondtam, majd gondolatban hozzátettem: – Barátaim szerencsére már vannak, vagy legalábbis egy megbízható baráttal már rendelkezem. Már csak egy sensei hiányzik az életemből. De talán már csak idő kérdése az egész.

– Szerettél volna még valamit mondani az elsődleges elememmel kapcsolatban, nem? – váltott témát. Ezt nem is igazán nehezményeztem, hiszen majdnem el is felejtettem az ehhez kapcsolódó véleményem. Körülbelül húsz perce ülhettünk a fogadóban, már mindketten elfogyasztottuk a szakéinkat.
– Valóban – kezdtem bele. – Jól láthattad, hogy bizony a ninjutsu bizonyos helyzetekben eléggé haszontalan tud lenni. A mai szituációra jól emlékszel, ehhez hasonló helyzet bármikor előfordulhat. Példának okáért akkor, ha valamilyen ellenség bejutna Konohába. Persze egy gyengébb ninjutsu nem okoz nagy károkat, de egy igen erős, nagy területre ható technikát mégsem használhatsz a szeretett faludban! – vezettem be eszmefuttatásom és Takutsira pillantottam, hogy láthassam, mennyire éli bele magát abba, amit éppen megosztok vele. – A ninjutsu nagyon hasznos tud lenni, félreértés ne essék! Hasonló azonban, mint az a társadalmi probléma, melyről már beszéltünk. Noha csak behatárolt helyen ütközhetünk efféle akadályba, a lehetőség mindig fennáll.
– Mi tehát a megoldás? Nem nagyon tudom elképzelni a shinobik életét ninjutsu nélkül – beszélt kissé gúnyosan, úgy tűnt, nem igazán osztja a véleményem, vagy ha egyet is ért, a hallottak rosszul érintik.
– A különféle ninjutsuknak a nevükből adódóan ugyan egy ninja alapfegyvereinek kellene lenniük, én mégis inkább kiegészítő technikákként gondolok rájuk. Vegyük példának a gen- vagy taijutsut! Mindkettő használható a legtöbb szituációban, ami adódhat. A genjutsu azonban az, amely még e kettő közül is kissé kiemelkedik, hiszen ott mindig csak illúziókeltésről van szó. Semmilyen módon nem formálja át a környezetünket. Nincsenek veszélyben a barátaink, szeretteink, falunk épületei és az azt körülvevő erdőségek, valamint az egyéb ilyesfajta területek sem. Annak ellenére pedig, hogy itt nincs is szó fizikai érintkezésről vagy támadásról, egy genjutsu hatékonysága akár sokkal nagyobb is lehet, mint egy ninjutsué.
– Ez mind szép és jó, de csak ismételni tudom magam: az élet nem ilyen egyszerű. A genjutsukhoz egy kis tehetség is kell, elsajátításuk pedig hosszabb procedúra, mint a legtöbb ninjutsué – mielőtt azonban folytathatta volna, felálltam az asztaltól és fizetni indultam.
– Köszönöm a szakét! – mondta Takutsi, miután visszatértem. – Jót beszélgettünk.
– Nem tartalak fel tovább –köszöntem el Takutsitól, és mindketten elhagytuk a fogadó épületét. Útjaink hamar elváltak: Takutsi a faluközpont felé igyekezett, míg én célomként a szállásunkat tűztem ki.

Érdekes volt a tény, hogy abból a bizonyos elismert konohai chuninból, akit egy hónapja még egyáltalán nem ismertem, hirtelenjében egy olyan ember lett, akivel mindmáig megoszthatom gondolataimat és elmondhatom neki véleményemet, illetve azt, hogy „hova tartok”.

//Elhasználtam 10 senbont, 1 robbanójegyzetet, illetve 1 füstbombát. Ezt jeleztem az adatlapomon.
Vásároltam 2 senbont 100 ryu értékben, melyet levontam 4500 ryus vagyonomból.//

Jiraiya Vas. Aug. 26 2012, 12:51

Szép volt!
Voltak benne logikai összefüggések is, így érdekes volt.

Észrevételek:
- Bunshin no Jutsu. A klónok nem tudnak beszélni. Vagy is tudnak, de csak akkor ha előre elgondolod, hogy mit fog mondani. Párbeszédet nem tudsz vele folytatni, ugyanis ők csak egy egyszerű chakravetülések és semmi több.
- Sajnos nem tudom engedélyezni a vásárlást, mivel nem láttam benne a Kalandban, hogy elmentél volna. Az is megoldás, ha a vásárolt tárgyat valakitől kapod vagy megszerzed, viszont akkor is ugyan úgy kell fizetni érte. Ha javítod az élményt és beírod, hogy hol tettél szert a fegyverekre, akkor oké a vásárlás. Csak majd szólj Pm-ben, hogy nézzem meg.

Jutalmazás:
Addig is ELfOGADOM.
Jutalmad +13 chakra. Sajnos ennél jelenleg nem adhatok többet bármennyire is szeretném. A jövőben majd az indokokat is megláthatod.

**Hateshi** Vas. Aug. 26 2012, 13:38

Köszönöm az értékelést és a chakrát!

A Bunshin no jutsu használhatóságával tisztában vagyok. A klónom csupán egy "reakciót" ad az ellenfele mondandójára, többet nem beszél. Így próbáltam jelezni, hogy ez csak egy betáplált információ, melyet kisebb elterelésként hozott létre Hateshi. Hogy ez teljesen világos legyen, módosítottam a következőképpen:

"– Már megint csak ezek a klónok! – kiáltotta el magát, majd tekintetét a még épen maradt bunshinomra szegezte. Én magam ekkorra a Shunshin no jutsu segítségével már eltűntem a látóteréből.
– A bunshinok gyengék és igazából szinte semmire se használhatóak, néhány szituációban mégis eredményesen lehet velük operálni – válaszolta higgadtan az épen maradt klónom, majd továbbfutott az erdő felé. Úgy tűnt, az előre betáplált információ illeszkedett ahhoz, amelyet ellenfelem mondott. Így akár az a gondolat is felmerülhetett benne, hogy az eredeti Hateshivel beszél éppen - bár erre, valljuk be, kevés volt az esély. "

A vásárlással kapcsolatos megjegyzésed teljesen jogos, ez valahogy kiment a fejemből. Nem szándékoztam túlcifrázni a dolgokat, csupán egy mondattal építettem be a történetbe a 2 senbon megszerzését, remélem, megteszi:

"– Azt hiszem, ennyi volt! Arról azonban, ha jól emlékszem, nem volt szó, hogy azokon a senbonokon kívül, melyeket a harc megkezdése előtt tőlem kaptál ajándék gyanánt, még van pár nálad..."

Jiraiya Vas. Aug. 26 2012, 13:54

Így értem. Köszönöm.
"Vásárlás" elfogadva!

**Hateshi** Pént. Jún. 28 2013, 19:01

Erődemonstráció

Nem volt időm a pihenésre. Csupán egy nap telt el első genjutsu-tréningem óta, azonban úgy tűnt, az edzés nem állhat le – éppenséggel még annyi időre se, hogy jól kipihenhessem magam. Senseiem már napfelkelte előtt azzal keresett meg, hogy a tréninget tüstént folytatnunk kell, kezdésként pedig máris kipróbálhatom rajta a nemrég elsajátított technikámat, ugyanis megküzdünk egymással. Noha ötletem se volt, mi ezzel a célja – hiszen hatalmas erőkülönbség mutatkozott kettőnk közt –, mivel eddig sose csalt tévútra, úgy döntöttem, továbbra is követem az utasításait.
Épphogy csak hajnalodott, mikor útra keltünk. A Konoha közeli erdőségekbe vonultunk, ahol nem is olyan rég még első megtanult genjutsum sajátosságaival ismerkedtem meg. Azonban a környezet ezúttal kissé más volt: a természet még csak ébredezett. Na, persze ezzel én magam is hasonlóképp voltam. Bár nem voltam az a későn kelő típus, néhány ásítással akarva-akaratlanul is senseiem tudtára adtam, hogy bizony az edzéshez talán még kissé korán van.
– Nem véletlenül érkeztünk ilyenkor, Hateshi – szólalt meg végül, miután fáradtságom láttán többször is kissé morcosan felhúzta szemöldökét. – Biztos vagyok benne, hogy tisztában vagy vele, miért választottam ezt az időpontot. Az illúziótechnikák elsajátításához viszonylag nagy intelligenciára van szükség. Nem is beszélve arról, hogy miért is oktatnálak, ha hiányozna belőled ez a fajta kompetencia? – nevette el magát, bár ismerve humorát, egyáltalán nem viccelt.
– Az már biztos, hogy ilyenkor az ember sokkal jobban tud figyelni az apróbb dolgokra… Hiszen a természet egy része még nem ébredt fel. Minden lépésünk úgy hat, mintha éppen néhány óriás vágtatna át az erdőn – válaszoltam tüstént.
Akármilyen fáradt is voltam, mindenképp meg akartam felelni senseiem igényeinek. Nem felejthettem el a tényt, hogy hivatalosan egyik rejtett falu shinobi-hadát sem erősítem, így igen nehéz lenne új mestert találnom magam mellé – a jelenlegivel is csupán megannyi kudarc után találkoztam.
– Így van. Nekünk pedig pontosan erre van szükségünk. Nem is olyan rég már megtanulhattad, hogy a téged körülvevő környezetben bekövetkezett akármiféle változás jelzésértékű lehet. Nem elég azonban az óvatosság, hogy ne véss ilyesfajta hibát, vagy éppen a figyelem, hogy az ellenség rossz lépései a te malmodra hajtsák a vizet! Az eddigiek nem a közvetlen harcról, mindinkább a nyomkeresésről, a menekülésről és egyéb ilyen módon passzívnak nevezhető tevékenységekről szóltak.
Miután befejezte mondandóját, a sensei leült egy közeli sziklára. Hátitáskájából elővett két péksüteményt, majd az egyiket átnyújtotta nekem.
– Egyél! Tudom, hogy nem volt időd reggelizni, elnézést.
– Köszönöm – mondtam, majd miután haraptam egyet az ételből, újabb gondolat jutott eszembe: – Nem éppen utolsó szempont az se, hogy a shinobinak akármilyen fáradtan is jól kell teljesítenie, hiszen az éberségén a küldetés sikere vagy akár az élete is múlhat. Ez is cél volt, ha jól gondolom.
– Nos, nem egészen – mosolyodott el. – A korai kelés miértjét inkább az előző gondolatomban keresd, valamint abban, hogy te vagy az egyetlen tanítványom. Mivel másokkal nem kell foglalkoznom, sokkal lelkesebb vagyok téged illetően. Nem akarom az időt vesztegetni… Egyébként nem butaság, amit mondasz, és örülök, hogy eszedbe jutott. De – azzal felemelte mutatóujját amolyan oktató jelleggel – a dolgok mögé sose lássunk többet, mint amennyi valójában ott van.

Hamar megreggeliztünk. A gyorsaságra szükség is volt, amennyiben valóban profitálni szerettünk volna az erdőben honoló nyugalomból. A Nap már az égbolton ragyogott, reggeledett. Az erdő egyre jobban ébredezett, de ez pont egy afféle köztes állapot volt. Megfelelő az edzésre, hiszen a sötétség már tovaszállt, a nyugalom nagy része pedig még megmaradt.

– Készülj fel! – suttogta vészjóslóan, majd a következő pillanatban kámforrá vált. A küzdelem a kezdetét vette.

Pánikra azonban nem volt okom. Egyértelmű volt, miért tűnt el senseiem a szemem elől. Kitűnő alkalom volt ez arra, hogy érzékszerveim élesítése segítségével a még mindig igen csendes erdőben felderítsem tartózkodási helyét. Persze tisztában voltam azzal, hogy az illúziók mesterével van dolgom, így könnyen el is terelheti a figyelmem. Nem gondoltam azonban, hogy a teljes földbe tiprásom lenne a cél. Megpróbáltam hát minden apró neszre odafigyelni, szemeimmel a fákról éppen lehulló leveleket keresni. Az elrejtőzést elősegítendő, alkalmaztam a Shunshin no jutsut, majd a közelben egy vaskos tölgyfa mögött telepedtem le.
– Nem elég felkészülni a támadásra! – hangzott senseiem hangja, jobbról, a magasból. Mire azonban odapillantottam, már el is tűnt.
Mindenesetre igaza volt. Egy csata megnyeréséhez jól kiválasztott, megfelelően időzített ellentámadásra is szükség van. Fegyverarzenálom még nem volt túl nagy, így úgy döntöttem, először mindenképp a nemrég elsajátított genjutsuval próbálkozom. Felkészültem a technika végrehajtására: kiterjesztettem a chakrám, hogy beférkőzhessek a célpont chakrarendszerébe, és átvehessem felette az uralmat. Ennek eléréshez igen nagy koncentrációra volt szükség, megfelelő felkészültség és későbbi odafigyelés esetében azonban nagy volt rá az esély, hogy a célpontnak nem tűnik fel a chakrahálózatába történő idegen behatolás.
Hirtelen léptek zajára lettem figyelmes. Egészen biztos volt, hogy nem csupán egy kósza emberről van szó. Talán senseiem játszadozna velem? – tettem fel a kérdést. A zajforrás megkeresését azonban végül elvetettem. Nem hagytam, hogy eltereljék a figyelmem.

Kissé kezdtem furcsának érezni, hogy senseiem ennyi idő után se fedi fel kilétét, és továbbra se kezdeményez támadást. Ez csak azt jelentethette, hogy azt szerette volna, ha én találom őt meg és nem fordítva. Néhány másodperc múlva úgy is tűnt, végre nyomára akadtam. Körülbelül 10 méterről, délnyugatról valamiféle furcsa neszt hallottam. Lépteimre figyelve odasiettem.

– A módszered nem a legjobb, Hateshi! – szólított meg mesterem a hátam mögül. – Indokolt az óvatosságod, de ne feledd, ez most nem bújócska, hanem harc, melyben neked adtam a kezdeményezés jogát!

Megfogadva senseiem tanácsát, változtattam a harchoz való hozzáállásomon. Figyelmem továbbra se lankadt, azonban ezúttal úgy próbáltam meg mesterem közelébe kerülni, hogy én magam is elterelő lépéseket teszek. Igaza volt: immáron nem nyomkeresésről vagy menekülésről volt szó, hanem igazi küzdelemről. Bár ez utóbbinak a másik kettő igencsak szerves részét képezi, egy jó ninjának képesnek kell lennie megtalálni a tényezők közötti egyensúlyt.
A Bunshin no jutsu segítségével létrehoztam két klónt, majd az előre kiagyalt terv szerint azokat később elterelésre kívántam használni. Bár igaz, igen könnyen rá lehet jönni valótlanságukra, senseiem figyelmének pillanatnyi elterelésére kiválónak találtam őket.
Továbbra is nesztelenül haladtam tovább. Övtáskámból elővettem 2 darab kunait, melyeket ugyancsak elterelés gyanánt készítettem elő. Csak a megfelelő pillanatra vártam. Tudtam, hogy előbb-utóbb mesterem elkövet egy kisebb hibát, akkor pedig akcióba lendülhetek.

Nem csalódtam. Valamiféle súrlódó hangot hallottam a hátam mögül, körülbelül 5 méterről. A tervet követve a két klónom indult el a feltételezett hely irányába helyettem, északról és délről közelítve meg a célpontot. Én magam a fákat kezdtem pásztázni, hiszen a lehulló levelekből feltételeztem, hogy senseiem a fákat használva közlekedik. Hamar felugrottam a legközelebbire, majd miután tudatosult bennem, hogy klónjaim külső behatás – valószínűleg mesterem támadása – miatt megszűntek, az egyik kunait elterelésként irányukba hajítottam. Várakozásaim szerint senseiem óvatosságból az ezzel ellentétes irányban tűnt fel. Csupán egy pillanatra láthattam, de ez épp elég volt arra, hogy innentől – legfőképp érzékeimet használva – követni tudjam. Újra aktiváltam a Shunshin no jutsut.
Hamarosan úgy tűnt, sikerrel járok. A feltételezett irányt követve megpillantottam mesteremet. Felidéztem magamban a tegnap tanultakat. Kiterjesztett chakrámat a lehető legnagyobb óvatossággal kapcsoltam célpontoméhoz. A neheze azonban csak most jött: át kellett vennem a tenketsuk feletti irányítást, majd víziót kellett bocsátanom mesteremre. Úgy látszott, a gyakorlás és a tapasztalat útján felépített létrehozási mechanizmus meghozza a gyümölcsét. Mesterem megállt, egy pillanatra megdermedt. A Démonikus illúzió: Pokollátó jutsu elérte a kívánt a hatást. Az genjutsu sajátosságát megpróbáltam a jelenlegi környezethez igazítani, így nyerve időt magamnak. Senseiem szemei elé a szél leveleket repített, eltakarva látómezejét, majd azok eltűnésével – miután nemrég vallotta be, hogy ez az egyik félelme – saját haldokló képével találkozott. A néhány másodpercig tartó felismerés időt hagyott arra, hogy utolérjem őt, és a háta mögül rászegezzem kunaiomat. Ahogyan azonban annak hegyét mesterem mellényéhez érintettem, a klón – mivel úgy tűnt, valamiféle bunshinnal van dolgom – egyszerűen szertefoszlott.

– Nem rossz, Hateshi, gratulálok! A genjutsut tökéletesen hoztad létre, hiszen a klón nem érzékelt fájdalmat, a behatolásnak nem volt fizikai nyoma, ezért is nem szűnt meg hamarabb. Ugyanakkor máskor óvatosabbnak kell lenned. Miután lefegyverezted a bunshinomat, arcodra elbizakodottság ült ki. Ez egy igazi csatában végzetes lehet. Soha ne hagyjon alább a figyelmed!

– Shunshin no jutsu! – mondtam, majd eltűntem mesterem szeme elől. Nem szerettem veszíteni. Nem adtam fel, bár csak egy egyszerű edzésről volt szó.

//Az elhasznált két kunait ellenőrzés után levonom az adatlapomról.//

Uchiha Madara Csüt. Júl. 04 2013, 02:43

Tetszett a kis történeted, jó, hogy vannak, akik az új dolgok helyett a saját képességeik fejlesztését akarják elérni, feszegetve a határokat, ám a kellő gyakorlás mindig meghozza gyümölcsét. A Genjutsu-t viszont még ilyen szinten nem tudod azonnal létrehozni, kezdő szinten a legjobb módszer a fizikai kapcsolat létrehozása, erre azért figyelj máskor, azonban kellő gyakorlással elérheted a szintet.

Jutalmad: + 4 chakra

Pein

Ajánlott tartalom

(Zangetsu) Hateshi

(Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi

Re: (Zangetsu) Hateshi