(Zangetsu) Hateshi
3 posters
1 / 1 oldal
(Zangetsu) Hateshi
Hateshi Hétf. Júl. 30 2012, 17:12
Bizonyítási vágy – a kezdet
Korán indultam útnak. Borongós idő volt, nem igazán lehetett megmondani, hogy a napnak melyik szakaszában járunk. Mindazonáltal jól érezhető volt, hogy Konohagakure no Sato éledezett, akár csak a természet is teszi azt reggelente. Persze itt nem a napfelkeltére, a nyári harmatra vagy éppen a téli dérre kellett gondolni. Emberek tucatjai suhantak el mellettem az utcán. A hozzám egyre közelebb kerülő főtér – mely találkozóm színhelyéül szolgált – még cseppet sem volt forgalmas, de már számos embert tudtam a környékén megszámolni. Rengeteg munkába vagy reggeli bevásárláshoz igyekvő civil, illetve számos küldetéshez vagy edzéshez készülődő shinobi sündörgött már az utcákban.
Céltudatosan haladtam előre. Lépteimet ugyan cseppet sem vettem szaporán – lévén jóval a megbeszélt időpont előtt jártam –, ám még így is jól tudtam, pár percen belül a kívánt helyre érkezem. S noha nem siettem, a lelkem mélyén már minél hamarabb ott szerettem volna lenni. A senseiemmel beszéltem meg itt találkozót, méghozzá az elsőt.
Komótosan lépegetve Konoha utcáin időt engedtem magamnak arra, hogy kicsit a múltba révedjek. Felrémlettek bennem mesterjelöltjeim elutasításainak pontos szavai, valamint eddigi próbálkozásaim sikertelenségei. Persze semmi okom nem volt az elkeseredésre, hiszen végül – egy barátom közbenjárásával – diadalt arattam. Most pedig már nem volt más hátra, mint bizonyítani, érdemes vagyok arra, hogy senseiem a tanítványává fogadott.
Ami pedig őt illeti, nem igazán volt egyszerű ember. Kezdve fiatalkori emlékezetkiesésével, amely miatt a mai napig gondjai vannak a hiraganák, katakanák és legfőképp a kanjik írásával és olvasásával, s meg sem említve kissé pesszimista énjét, valamint egészséges arroganciáját. Mindazonáltal igen őszinte ember, már az első komolyabb beszélgetésünkkor sokat elárult magáról, hiszen az ilyesfajta tudást bizalom alapjának tekinti. Ahogyan az első találkozásunkkor kiderült – amikor egy minden érzékre ható genjutsu használatával tesztelte tudásom –, szereti a logikát és az észérveket, valamint illúzió-beállítottságú – ahogyan véleménye szerint én is az vagyok.
A főtér közelségét látván elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal leülök egy padra. Mivel már jó ideje tartottam magam ahhoz az önmagamnak tett ígéretemhez, miszerint ugyan tisztában leszek a múltammal és próbálom felmérni a jövő adta lehetőségeket, mégis igyekszem a jelenben élni, úgy döntöttem, egyszerűen csak előveszem hátitáskámból az idefelé jövet vásárolt napilapot, és annak hasábjait fogom bújni mindaddig, amíg senseiem megérkezik.
A találkozó helyéhez egyre közelebb érvén azonban meglepetten kellett konstatálnom, hogy az egyik padon mesterem már vár rám. Nem voltam éppen rövidlátó és a hallucinálás sem volt nálam túl gyakori, így biztosra vehettem, hogy igaz, amit látok, és nem káprázik a szemem. Örültem senseiem ittlétének, s bár nem tudtam rá a pontos választ, miért érkezett ő is jóval a megbeszélt időpont előtt, sejtéseim azért voltak.
– Jó reggelt, Eizan-sensei! – köszöntöttem vidáman.
– Jó reggelt, Hateshi-san! – tett hasonlóan, az üdvözlés még egy kisebb mosolyt is az arcára csalt. – Az úti célunk a könyvtár, nincs időnk a bájcsevejre, induljunk is, kérlek! – folytatta mondandóját, majd fel is pattant a padról, és intett, hogy kövessem.
Na, persze azért mégiscsak furcsa volt, hogy egy efféle hely lesz első edzésem helyszíne. Mindazonáltal logikusnak is találtam, hiszen jól tudtam, hogy a győzelemhez nem csupán erőre, hanem intelligenciára, kellő taktikára és logikára is szükség van. Ezek pedig – senseiem elmondása szerint is – a könyvtár épületében könnyen fejleszthető képességek.
Viszonylag hamar megérkeztünk a konohai bibliotékába. Nem volt éppen távol a főtértől, bár kötve hiszem, hogy ez szempont lett volna az edzés helyszínének kiválasztásakor. A valószínűsíthetően nem túl rég kinyitott épületben csupán a könyvtáros ráncos tekintetébe, illetve két fiatal genin könyvekbe bukó ábrázatába nyerhettünk betekintést.
– Remélem, tudod, Hateshi-san, hogy a könyvekben található tudás önmagában mit sem ér. Annak gyakorlati alkalmazása az, amely a későbbiekben mérvadó lesz – kezdett bele senseiem, miközben belenyúlt a táskájába. Én bólintottam, majd folytatta: – A feladatod, bár talán nem hiszed, fárasztóbb lesz, mint gondolnád – mondta, majd előhúzott három színes, a címlapon valószínűleg pecséttel ellátott rikító piros, zöld és kék könyvecskét a táskájából.
– És mi lesz az? – kérdeztem kíváncsian.
– Maga a kis küldetés, s annak szabályai igen egyszerűek – mosolyodott el, majd rámutatott a zöld könyvre: – A célod, hogy eljuttasd nekem ezt a kötetet. Van azonban egy kikötés, jobban mondva tiltás is – tette hozzá, miután egy pillanat erejére eltűnt, s láthatóan elrejtette a három kötetet. – A piros könyvet használhatod bármire: beleolvashatsz, és magadnál tarthatod, azonban nem adhatod át nekem.
– Értem – válaszoltam szűkszavúan, s agyam láthatatlan fogaskerekei máris kattogni kezdtek. Szinte észre sem vettem, hogy senseiem eltűnt a szemem elől. Valószínűsítettem, hogy a távolból figyeli, hogyan boldogulok a feladat megoldásával.
A kék könyv szerepe kíváncsivá tett, ezzel egy időben pedig megpróbáltam jelentést párosítani a kötetekhez és a hozzájuk rendelt utasításokhoz: a zöld könyvet küldetésem céljaként definiáltam. Célom az említett darab épségben való eljuttatása volt senseiemhez. A piros könyv, elméletem szerint, csak egy eszköz szerepét töltötte be. Segítette célom elérését, de csak közvetett módon. Nem véletlenül nem adhattam át, hiszen az csak a kezdet volt. Apropó, kezdet! Hirtelen támadt ötletemtől felbátorodva hamar az első, piros kötet nyomába eredtem. Az egyszerű logika mentén indultam el a keresésben: feltételeztem, hogy a rubinvörös kötet a többi megtalálásának kulcsa. Átszelve a könyvek, tekercsek és megannyi irat képezte információtengert, hamar megérkeztem a könyvtár bejáratához, ahol úgymond minden elkezdődött. Nem kellett csalódnom: a piros könyv gerince az egyik velem szemben lévő könyvespolcon tárult szemem elé.
Természetesen első kisebb sikerem örömmel töltött el. Azonban szinte biztosra vehettem, hogy a másik két kötet megtalálása már nem lesz ilyen egyszerű. A piros könyvet kinyitva pedig azt is valószínűsítettem, hogy itt nem csak egyszerű könyvkeresésről lesz szó: az egyik könyvlapon három szimbólum lapult: óra, tűz és szemüveg, összekötve egy halovány vonallal, háromszög alakzatban.
S bár nem igazán tudtam jelentést párosítani a látott szimbólumokhoz, tetszett, hogy kicsit bonyolódik a feladvány. Ez a kis „csel” senseiemre vallott, s abból kiindulva, hogy ő állította össze a feladatot, azt is lehetségesnek gondoltam, hogy a három ábra akár egyenként több jelentéssel is rendelkezik. Hiszen jelezheti akár a könyvek megtalálási módját, de magukat a köteteket vagy azoknak a feladatban betöltött szerepét is.
Senseiem hirtelen felbukkanása zökkentett ki gondolatmenetemből. Eizan-sama, a semmiből egy pillanat alatt felbukkanva, nem zavartatva magát, átnyújtott nekem pár gőzölgő takoyakit. Úgy tűnt, csupán egy kis elemózsiáért indult, s ami azt illeti, örömmel töltött el, hogy rám is gondolt. Az étel elfogyasztása után pedig újult erővel vethettem bele magam az okfejtésbe.
Pár percnyi némaság után pedig végül megerősítettem magamban, hogy a szimbólumok talán egyszerre jelentenek valami olyat, melyet én még nem tudhatok, illetve valamit, amely csak mindhárom könyv megszerzése után világosodhat meg bennem. A szemantikai mező még nem volt tiszta, tudtam, további erőfeszítéseket kellett tennem, hogy közelebb kerüljek a kódok megfejtéséhez.
– Egy forrásból dolgozni pedig ostobaság! – gondoltam magamban, majd elhatároztam, hogy megközelítem az érkezésünkkor látott két genint. – Sosem szabad elfelejteni, hogy talán mások egy merőben új nézőpontból látják azt a problémát, melyet saját észjárásunk szerint képtelenek lennénk megoldani.
Miközben egyre közelebb kerültem a geninekhez s végigfuttattam tekintetem megjelenésükön, valamint az előttük lapuló rengeteg lexikonon, illetve tekercsen, egy pillanatra elállt a lélegzetem: egy, az enyémhez hasonló rubinvörös könyvecskén akadt meg a szemem. Reflexszerűen a sajátomhoz nyúltam, mely meglepetésemre immáron kék színben pompázott. Nem igazán értettem, mi történt, a szituációt pedig csak tetézte senseiem újbóli, hirtelen megjelenése.
– Elkérhetném azt? – mutatott az általam is kiszemelt vörös kötetre.
– Na, azt már nem! – gondoltam magamban. Tudtam, hogy cselekednem kell. Nem voltam vele tisztában, hogy az efféle közvetett átadás tilos volt-e, de jobbnak láttam, ha senseiem nem tudja megkaparintani a piros könyvet, mely egyébként is fontos volt a feladatom megoldásához. Szó, ami szól, nem kockáztathattam. A pillanat töredéke alatt ragadtam ki a piros darabot a geninek előtt heverő könyvstócok közül, ezzel kicsit bele is rondítottam azok rendezettségébe – egy-kettő még össze is dőlt, hiszen ugyan az áhított könyv egyszerűen csak előttük hevert, de hirtelen vett akcióm közben véletlenül meglöktem azokat, így idézve elő szétesésüket.
Mindezek ellenére azonban nem igen zavartattam magam. Elnézést kértem, illetve a könyveket is visszapakoltam a helyükre, hiszen ez volt a minimum, de nem különösebben érdekelt, hogy helyénvaló volt-e a viselkedésem – az esetek túlnyomó többségében próbáltam az alapvető jómodor és kultúra keretein belül cselekedni, azonban ha érdekeim mást kívántak, képes voltam felrúgni a szabályokat.
S ugyan nem voltam egy voluntarista jellem, de mivel szerettem befejezni, amit elkezdek, elhatároztam, hogy még látogatást teszek a genineknél, annak reményében, hogy talán tudnak segíteni a szimbólumfejtésben.
A nálam lévő, immáron két kötet megléte ugyan mindenképp azt jelezte, hogy jó úton járok a megoldás felé, ugyanakkor kicsit aggasztó is volt az, ahogyan a második kötetet megkaparintottam. Először arra gondoltam, hogy senseiem talán csak kicselezett, és olyan gyorsan cserélte ki a két könyvet, hogy azt észre se vettem. Ezt azonban hamar kizártam, hiszen ennyire még ő sem lehetett gyors, illetve úgy gondoltam, azt még én is észrevettem volna. Mindazonáltal gyanús volt a genjutsu lehetősége, hiszen mesterem az első találkozásunkkor is előszeretettel próbálkozott vele. Egy látás alapú illúzió pedig hasonló lett volna, mint a már említett akciója. Ő pedig még mindig látótávolságon belül volt, így a jutsu fenntartására is képes lehetett.
Persze – mint később kiderült –, a dolgokat igencsak túlbonyolítottam. Első edzésem, utólag belegondolva, két részre tagolódott: az elsőben megpróbáltam párhuzamot húzni az előző feladatommal és senseiem viselkedésével, a másodikban pedig rájöttem, hogy itt valóban a gyakorlás és az általam is ismert dolgok áttanulmányozása játszik fő szerepet – persze némi könyvkereséssel és okfejtéssel megfűszerezve.
Csupán a könyvtároshoz vezető utam előtt világosodott meg bennem a kép, hogy a küzdelmekbe, így az aktuális feladatomba sem szabad belekeverni a személyes érzelmeket és az ellenfelünkről – itt a mesteremről – kialakított individuális véleményünket. Megszabadulva sztereotípiáimtól, rájöttem, hogy a könyveken lévő pecsétek igen gyanúsak, lehetségesnek tartottam, hogy azok felelősek a furcsa eseményért. Én azonban nem szerettem „lehet”-ekkel dobálózni, s az általam csak „két- vagy többismeretlenes” módszernek nevezett rendszert használva, számos lehetőséget vizsgáltam egyszerre. Persze a cél az volt, hogy a tárgyalt elemeket egyre csökkentsem, így a későbbiekben megpróbáltam kizárni az egyik lehetőséget – választásom pedig a genjutsura esett.
Ezen próbálkozás előtt azonban látogatást tettem az igencsak koros és eléggé elfoglalt könyvtáros asztalánál. Megpróbáltam megtudni tőle, hol rejtőzik a zöld könyv, de nem mondhatni, hogy sikerrel jártam volna. Valószínű volt, hogy a szóban forgó három kötet nem volt könyvtári darab. Közvetlenül a beszélgetés előtt a kék könyvbe is belekukkantottam, hátha találok benne valami hasznosat, azonban sajnos semmi érdemlegeset nem véltem felfedezni lapjain, se nyomtatva, se írva. A vörös darabban mindazonáltal jelen voltak a szimbólumok, így megkértem a könyvtárost, segítsen azoknak a megfejtésében.
– Az óra időt jelölhet vagy konkrét időpontot, a tűz pedig hőt vagy fényt. Azt hiszem, ezek világosak. A szemüveg már több mindent jelenthet. Lehet szó a keresésről vagy a látásról mint fogalmakról, de akár bölcsességről vagy az orvoslásról is – adta át nekem tudását, majd szinte azonnal vissza is tért a munkájához. Én azonban egy pillanatnyi időt sem kaptam a gondolkodásra, hiszen meglepő esemény történt: a kezemben lévő két könyv színt váltott. Immáron egy lilás és egy ébenfekete borítójú kötet volt nálam.
Hamar megvizsgáltam őket, így biztossá váltam benne, hogy a könyvek ugyanazok, mint az eddigiek. A szimbólumok úgy tűnt, hogy visszaköltöztek az „eredeti” piros kötethez, így szerencsére még mindig a segítségemre lehettek.
További eszmefuttatások helyett szépen sorjában haladtam a feladat megoldásában. Miután elköszöntem a könyvtárostól, helyet foglaltam egy nem túl távoli padon és úgy gondoltam, megpróbálkozom a genjutsu kaijal, azaz a feloldással. Akkorra már úgy gondoltam, senseiem semmiképp sem ejtett volna hasonló illúzió fogságába, mint első találkozásunkkor tette, így akár egy egyszerű feloldás is hatásos lehet.
Összeszedve lélekjelenlétem, megszakítottam a chakraáramom, így próbálván eloszlatni minden egyszerűbb illúziót, melyeknek mindezidáig csapdájába eshettem. Az eredmény, mondhatni, pozitív volt: nem történt semmi sem. A kezemben lévő kötetek se változtak meg, ahogyan a környezetemmel sem történt hasonló jelenség, így könnyű szívvel zárhattam ki a genjutsu lehetőségét, egyszersmind egykomponensűre szűkítve le a vizsgált rendszert.
Előző kisebb akcióm után végül úgy határoztam, visszatérek a geninekhez és az ő véleményüket is kikérem a szimbólumokat illetően, azt remélvén, segítségükkel a zöld könyv nyomára bukkanhatok. Átszelve a könyvtár folyosóit és elhaladván megannyi megrakott könyvespolc előtt, hamar elérkeztem ahhoz az asztalhoz, ahol a geninek anno helyet foglaltak. Meglepetésemre azonban ők már nem voltak ott. Az egyetlen dolog, melyet hátrahagytak – jobban mondva valószínűleg ott felejtettek –, a lány szemüvege volt.
Mielőtt azonban bármiféle következtetésre jutottam volna, egyszerűen csak elmosolyodtam. Feladatom egyre jobban elnyerte a tetszésemet, azt pedig csak remélni tudtam, hogy az itt felejtett szemüveg nem csupán egyszerű véletlen, hanem a feladatom szerves részét képezi.
Egyre csak úgy gondoltam, hogy az utolsó, zöld kötet megtalálásához a szimbólumok megfejtése fog elvezetni. Újra visszaemlékeztem a könyvtáros következtetéseire, majd megpróbáltam az általa felsorolt jelentéseket a feladat közben megtörtént eseményekkel összekötni.
Az óra rajza talán az időt szimbolizálta – gondoltam. – Ez árnyalva ugyan, de utalhatott az első könyv megszerzésének módjára, azaz a kezdetre. Ez pedig az idővel mint fogalommal már igencsak összefüggésbe hozható.
A második könyvnél problémába ütköztem: úgy gondoltam, nem is igazán az én érdemem volt, hogy megkaparinthattam azt. Itt igazából csak egy, a megszerzéséhez közel eső eseményt tudtam volna kiemelni: a takoyakit. A könyvtáros hölgy szerint a tűz szimbóluma a hőt is jelenthette. Ez pedig beleillet a képbe.
Ugyan nem voltam túlzottan kreatív ember, mégis egy annak mondható ötletem támadt. Először arra gondoltam, hogy a szemüveg csak a keresést vagy a bölcsességet szimbolizálhatja. De mi van akkor, ha a látás a keresett szó? – tettem fel magamban a kérdést és hirtelen vett ötletem eredményeképp magamra biggyesztettem a kissé talán nőies, ám talán annál hasznosabb okulárét.
A női keret miatt eléggé viccesen festhettem, de szerencsémre senki más nem volt akkor a könyvtár azon szegletében, melyben éppen tartózkodtam. A szemüveget felvéve azonban úgymond minden elhomályosult. A lencsék dioptriája igen magas volt, így nem csoda h mozgáskoordinációs problémáim adódtak. Ennek ellenére azonban kitartottam, ugyanis egy számomra igen kedvező tulajdonsága is volt az említett eszköznek: kiemelte a zöld színt a megannyi más árnyalat közül, élesebbé és erősebbé tette azt.
Lassan botorkáltam ugyan, de hamar elértem a célom. Úgy tűnt, a szemüveg tökéletes eszköznek bizonyul az utolsó könyv megtalálásához. Diadalittasan közelítettem meg a zöld könyvet, abban pedig biztos voltam, hogy az előzőhöz hasonló segítség nélkül egy nap is kevés lett volna rá, hogy megleljem rejtekhelyét.
Csupán karnyújtásnyira voltam a zöld kötettől, mikor hirtelen szellő csapott meg: a nálam lévő, egykor kék kötet a padlóra huppant és kinyílt. Furcsa szimbólumok és írások sokasága díszítette. Beletelt pár másodpercbe, mire eljutott az agyamig, mit látok. A várakozást pedig csak tetézte senseiem hirtelen megjelenése.
– Jibaku fuuda: kassei! – aktiválta a robbanójegyzeteket egy halovány vigyorral az arcán.
Nem volt sok időm hátra, hamar kellett cselekednem. Kissé talán túl offenzíven gondolkodtam ugyan, de egy pillanatra sem felejtettem el, hogy a célom a zöld könyv megszerzése. Ahelyett, hogy a shunshin no jutsu segítségével elkerültem volna a robbanást, két klónt készítettem. Az egyiket némiképp a saját védelmemre akartam felhasználni, a másikkal egy füstbomba segítségével, senseiemet szándékoztam némiképp megzavarni, hogy megkaparinthassam a zöld kötetet.
Sajnos a spontán próbálkozásomban nem vettem számításba, hogy az egyszerű bushinok mit sem érnek egy robbanás ellen, mindazonáltal szerencsére nem is volt szükségem védelemre. Valószínűsítettem, hogy senseiem csak a reakciómra volt kíváncsi, hiszen a lángok hirtelen fellobbanásuk után szinte azonnal eltűntek, s csupán némi füstöt hagytak maguk után. Nem tudhattam biztosan, hogy senseiem elégedett volt-e a cselekedetemmel, annyi azonban bizonyos, hogy klónom segítségével sikerült egy pillanat erejére megzavarnom, így végül birtokba vehettem a zöld könyvet – bár az is igaz, hogy a keletkezett füstöt kihasználva senseiem felszívódott, mely a továbbiakban nagy jelentőséget kapott.
S bár úgy véltem, már csak minimális erőfeszítés kell ahhoz, hogy sikerrel vegyem az akadályokat, csak egy pillanatra érezhettem a győzelem mámorát, ugyanis a robbanójegyzetes könyvvel egyetemben a másik kettő is megváltozott.
Nem volt mit tenni, a könyvek zavaró tulajdonsága még rejtély volt számomra. Magam elé helyezve mindhárom kötetet, megvizsgáltam azok pecsétjeit, vagyis inkább szimbólumait. Közelebbről nézve világossá vált, hogy mindhárom ábra két részből áll: a szimbólumok felső része mindhárom helyen azonos, míg azoknak alsó fele különböző volt. Mindezen tanulmányozás közben pedig meglepő jelenségnek lehettem szemtanúja: a könyvek újra színt váltottak.
Mindhárom könyv hamar szürkévé varázsolódott, majd a rájuk telepedő hamuszerű anyag gyorsan le is vált róluk, így a kötetek immáron új színben pompáztak.
Kezdett kitisztulni a kép: érthetővé vált, hogy senseiem miért csak ilyen kis időkre tűnt el előlem, illetve az is, hogy valamilyen úton-módon ki kellett találnom, mikor fog valamelyik kötet újra zölddé változni, és átadni azt mesteremnek.
Támpontot adott azonban a tény, hogy az egyik színnel már találkozhattam: a nemrég még citromsárga borítójú könyv újra vöröses színben pompázott. Ezt egyfajta periodikusságnak fogtam fel már első ránézésre is.
Nem késlekedtem. Fontosabbnak tartottam a megfigyelést, mint azt, hogy azonnal senseiem nyomába eredjek. Táskámból elővettem egy lapot és toll híján egy ceruzát, majd gondolkodni kezdtem. A következő táblázatot firkantottam le, hogy dolgomat megkönnyítsem:
Első könyv:
- „Kezdet”- bejárat
- Piros (1) -> kék (2) -> fekete (3) -> citromsárga (4) -> piros (1 v. 5)
- A kék kivételével szimbólumok
Második könyv:
- Geninek asztala
- Piros (2) -> lila (3) -> türkiz (4) -> barna (5) - > piros (1 v. 6)
- A türkiz váltást robbanójegyzetek előzik meg
- A pirosban szimbólumok vannak
Harmadik könyv:
- Megtalálása a szemüveg segítségével
- Zöld (3) -> fekete (4) -> fehér (5 v. 1)
* Azonos számok jelölik az egyidejű váltásokat
A piros szín újbóli felbukkanása négykomponensű rendszer létét sejtette. Ebben azonban közel sem lehettem biztos, főképp azért, mert ha azt feltételezzük, hogy a színváltás akkor indult be, amikor először láttam a könyveket, sehogy sem teljesül a piros-kék-zöld színhármas együttállása. Feltételeztem tehát, hogy ez a bosszantó tulajdonság nem egyszerre aktiválódott, vagy legalábbis a zöld könyv valamilyen oknál fogva kilóg a sorból – hiszen a pirosat és a kéket már egy időben is volt szerencsém megfigyelni.
A legegyszerűbb megoldást választottam hát: azt a pontot kellett megkeresnem, ahol újra zölddé válik a harmadik könyv, feltételezve, hogy mindhárom rendszer négy összetevőből áll. A fekete-lila- zöld együttállásról volt szó – ahogyan az a fenti táblázatból könnyen kiolvasható –, mely, valószínűsítve a fennálló periodicitást, két váltás múlva fog újra teljesülni.
Miközben pedig jegyzeteimet bújtam, hirtelen a szimbólumok egy újabb jelentése világosodott meg előttem, mely leginkább a végrehajtandó feladatomra tett utalást. Az ihletet a könyvek színváltásának egy furcsa momentuma adta: a hamuszerű anyag. Ezt a tűzzel hoztam összefüggésbe. Az óra, azaz az idő valószínűleg a váltások között eltelt időintervallumra utalt, mely ugyanakkor egybecsengett a szemüveg jelentésével, azaz a keresés fogalmával. Egyértelművé vált, hogy feladatom része lesz senseiem felkutatása is.
Cseppnyi pihenőt engedve magamnak, hátradőltem a fotelemben és vártam, hogy a könyvek újabb jelet adjanak. Ez hamar meg is történt: gyorsan elérkezett a piros-kék színpáros, ahogyan azt megjövendöltem. A könyvtár nagyórájára pillantva – mely igencsak hasonlított a senseiem által rajzoltra – megállapítottam, hogy körülbelül két és fél perc telik el a váltások között. Kezemben immáron egy ébenfekete, egy lilás és az áhított zöld könyvvel mesterem keresésére indultam.
Fél percen keresztül tanulmányoztam a folyosók és könyvespolcok elhelyezkedését, majd a shunshin no jutsu alkalmazása mellett döntöttem. Csak remélni tudtam, hogy hamar senseiem nyomára bukkanok, hiszen nem volt éppen sok időm hátra, újabb tíz percet pedig nem állt szándékomban várni. Mindezen keresés közben persze nem feledkeztem meg az úgy nevezett rizikófaktorokról sem: jól tudtam, hogy senseiemnek semmiképp sem adhatom át a piros könyvecskét, míg a második könyv veszély forrása lehet, hiszen közvetlen a következő színváltás előtt újra robbanójegyzetek boríthatják a lapjait – vagy akár más, ehhez hasonló csapdával is találkozhatok.
Biztos, ami biztos alapon a piros és kék könyvet is magamnál tartottam, ám fel voltam készülve az esetleges meglepetésekre.
Többször is körbejártam már a könyvtár folyosóit, mire végül senseiem nyomára bukkantam. Úgy tűnt, egy számomra is ismert technikát, a kakuremino no jutsut használta az elrejtőzésre.
– Végeztél hát? – kérdezte tőlem kíváncsian.
– Igen, úgy tűnik – válaszoltam, majd a zöld kötetet mesterem felé nyújtottam. Óvatos voltam azonban: szorításomat megerősítettem, nem lehettem benne biztos, hogy senseiem nem tudja-e valamilyen csel alkalmazásával vörössé varázsolni a jelenleg zöld kötetet, így hiúsítva meg feladatom sikerességét. Azt pedig természetesen nem gondoltam, hogy szorításom ellenére is kitépné azt a kezemből, ez a fajta viselkedés nem vallott volna rá.
Ezen kisebb óvintézkedés ellenére azonban – kisebb meglepetésemre – nem történt ilyesmi. A zöld könyv nem váltott színt, a sensei pedig elvette azt tőlem.
– Nagyszerű, a feladatot sikeresen teljesítetted! – mondta különösebb érzelmek nélkül, majd megkért rá, hogy a másik két könyvet is adjam át neki, hiszen azokra más tanulóknak is szüksége lehet a közeljövőben.
Nem tudhattam biztosra, hogy ez nem csak a feladat része. Szavain kívül nem volt rá garancia, hogy a feladat már véget ért. A piros kötetet semmiképpen sem akartam önként átadni mesteremnek. Erre azonban – mint később kiderült – nem is volt szükség. A táskámban lévő kezem hamar kikerült belőle, hátulról erős rántást éreztem, majd a könyvek – senseiem egyik klónjának közreműködésével – hamar kikerültek a táskámból.
Eizan-sensei a könyvecskéket hamar visszavarázsolta, pár pillanat múlva három szürke kötet sorakozott a kezében.
– Jól vetted a nap akadályait, holnap találkozunk a főtéren, és folytatjuk az edzést! – dicsért meg, majd együtt távoztunk a könyvtár épületéből.
A főtéren váltak el útjaink. Vidáman köszöntem el tőle, és láthatóan a senseinek is jó kedve volt. Bár az edzés közben meglehetősen érzelemmentesen bánt velem, immáron némi lelkesedést és elégedettséget is felfedezni véltem a hangjában.
– További szép napot, Hateshi-san! A mai edzéssel elégedettek lehetünk, de ne feledd, ez még csak a kezdet volt – köszönt el tőlem újdonsült senseiem, én magam pedig ugyanígy tettem, majd hátat fordítottam neki és elindultam hazafelé.
Elégedett voltam mind a kiszabott feladattal – ez által senseiemmel is –, mind önmagammal. Igencsak elnyerte a tetszésemet ez a kis küldetés, hiszen amellett, hogy fejlesztette a logikai képességeim, általa még az alaptechnikák gyakorlására is sort kerítethettem. Már tudtam, hogy kezdetben talán kicsit túlkomplikáltam a dolgokat, de ígéretet tettem magamnak, hogy ez még egyszer nem fog előfordulni. Világossá vált: először mindig az egyszerűbb eshetőségeket kell megvizsgálni, és sosem szabad agyalni a bonyolultabbakon, mielőtt a kevésbé komplikáltabbakat ki nem zártuk.
Elsőszámú küldetésemet, melynek értelmében be szerettem volna bizonyítani, érdemes vagyok arra, hogy mesterem a tanítványává fogadott, sikerrel teljesítettem.
Céltudatosan haladtam előre. Lépteimet ugyan cseppet sem vettem szaporán – lévén jóval a megbeszélt időpont előtt jártam –, ám még így is jól tudtam, pár percen belül a kívánt helyre érkezem. S noha nem siettem, a lelkem mélyén már minél hamarabb ott szerettem volna lenni. A senseiemmel beszéltem meg itt találkozót, méghozzá az elsőt.
Komótosan lépegetve Konoha utcáin időt engedtem magamnak arra, hogy kicsit a múltba révedjek. Felrémlettek bennem mesterjelöltjeim elutasításainak pontos szavai, valamint eddigi próbálkozásaim sikertelenségei. Persze semmi okom nem volt az elkeseredésre, hiszen végül – egy barátom közbenjárásával – diadalt arattam. Most pedig már nem volt más hátra, mint bizonyítani, érdemes vagyok arra, hogy senseiem a tanítványává fogadott.
Ami pedig őt illeti, nem igazán volt egyszerű ember. Kezdve fiatalkori emlékezetkiesésével, amely miatt a mai napig gondjai vannak a hiraganák, katakanák és legfőképp a kanjik írásával és olvasásával, s meg sem említve kissé pesszimista énjét, valamint egészséges arroganciáját. Mindazonáltal igen őszinte ember, már az első komolyabb beszélgetésünkkor sokat elárult magáról, hiszen az ilyesfajta tudást bizalom alapjának tekinti. Ahogyan az első találkozásunkkor kiderült – amikor egy minden érzékre ható genjutsu használatával tesztelte tudásom –, szereti a logikát és az észérveket, valamint illúzió-beállítottságú – ahogyan véleménye szerint én is az vagyok.
A főtér közelségét látván elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal leülök egy padra. Mivel már jó ideje tartottam magam ahhoz az önmagamnak tett ígéretemhez, miszerint ugyan tisztában leszek a múltammal és próbálom felmérni a jövő adta lehetőségeket, mégis igyekszem a jelenben élni, úgy döntöttem, egyszerűen csak előveszem hátitáskámból az idefelé jövet vásárolt napilapot, és annak hasábjait fogom bújni mindaddig, amíg senseiem megérkezik.
A találkozó helyéhez egyre közelebb érvén azonban meglepetten kellett konstatálnom, hogy az egyik padon mesterem már vár rám. Nem voltam éppen rövidlátó és a hallucinálás sem volt nálam túl gyakori, így biztosra vehettem, hogy igaz, amit látok, és nem káprázik a szemem. Örültem senseiem ittlétének, s bár nem tudtam rá a pontos választ, miért érkezett ő is jóval a megbeszélt időpont előtt, sejtéseim azért voltak.
– Jó reggelt, Eizan-sensei! – köszöntöttem vidáman.
– Jó reggelt, Hateshi-san! – tett hasonlóan, az üdvözlés még egy kisebb mosolyt is az arcára csalt. – Az úti célunk a könyvtár, nincs időnk a bájcsevejre, induljunk is, kérlek! – folytatta mondandóját, majd fel is pattant a padról, és intett, hogy kövessem.
Na, persze azért mégiscsak furcsa volt, hogy egy efféle hely lesz első edzésem helyszíne. Mindazonáltal logikusnak is találtam, hiszen jól tudtam, hogy a győzelemhez nem csupán erőre, hanem intelligenciára, kellő taktikára és logikára is szükség van. Ezek pedig – senseiem elmondása szerint is – a könyvtár épületében könnyen fejleszthető képességek.
Viszonylag hamar megérkeztünk a konohai bibliotékába. Nem volt éppen távol a főtértől, bár kötve hiszem, hogy ez szempont lett volna az edzés helyszínének kiválasztásakor. A valószínűsíthetően nem túl rég kinyitott épületben csupán a könyvtáros ráncos tekintetébe, illetve két fiatal genin könyvekbe bukó ábrázatába nyerhettünk betekintést.
– Remélem, tudod, Hateshi-san, hogy a könyvekben található tudás önmagában mit sem ér. Annak gyakorlati alkalmazása az, amely a későbbiekben mérvadó lesz – kezdett bele senseiem, miközben belenyúlt a táskájába. Én bólintottam, majd folytatta: – A feladatod, bár talán nem hiszed, fárasztóbb lesz, mint gondolnád – mondta, majd előhúzott három színes, a címlapon valószínűleg pecséttel ellátott rikító piros, zöld és kék könyvecskét a táskájából.
– És mi lesz az? – kérdeztem kíváncsian.
– Maga a kis küldetés, s annak szabályai igen egyszerűek – mosolyodott el, majd rámutatott a zöld könyvre: – A célod, hogy eljuttasd nekem ezt a kötetet. Van azonban egy kikötés, jobban mondva tiltás is – tette hozzá, miután egy pillanat erejére eltűnt, s láthatóan elrejtette a három kötetet. – A piros könyvet használhatod bármire: beleolvashatsz, és magadnál tarthatod, azonban nem adhatod át nekem.
– Értem – válaszoltam szűkszavúan, s agyam láthatatlan fogaskerekei máris kattogni kezdtek. Szinte észre sem vettem, hogy senseiem eltűnt a szemem elől. Valószínűsítettem, hogy a távolból figyeli, hogyan boldogulok a feladat megoldásával.
A kék könyv szerepe kíváncsivá tett, ezzel egy időben pedig megpróbáltam jelentést párosítani a kötetekhez és a hozzájuk rendelt utasításokhoz: a zöld könyvet küldetésem céljaként definiáltam. Célom az említett darab épségben való eljuttatása volt senseiemhez. A piros könyv, elméletem szerint, csak egy eszköz szerepét töltötte be. Segítette célom elérését, de csak közvetett módon. Nem véletlenül nem adhattam át, hiszen az csak a kezdet volt. Apropó, kezdet! Hirtelen támadt ötletemtől felbátorodva hamar az első, piros kötet nyomába eredtem. Az egyszerű logika mentén indultam el a keresésben: feltételeztem, hogy a rubinvörös kötet a többi megtalálásának kulcsa. Átszelve a könyvek, tekercsek és megannyi irat képezte információtengert, hamar megérkeztem a könyvtár bejáratához, ahol úgymond minden elkezdődött. Nem kellett csalódnom: a piros könyv gerince az egyik velem szemben lévő könyvespolcon tárult szemem elé.
Természetesen első kisebb sikerem örömmel töltött el. Azonban szinte biztosra vehettem, hogy a másik két kötet megtalálása már nem lesz ilyen egyszerű. A piros könyvet kinyitva pedig azt is valószínűsítettem, hogy itt nem csak egyszerű könyvkeresésről lesz szó: az egyik könyvlapon három szimbólum lapult: óra, tűz és szemüveg, összekötve egy halovány vonallal, háromszög alakzatban.
S bár nem igazán tudtam jelentést párosítani a látott szimbólumokhoz, tetszett, hogy kicsit bonyolódik a feladvány. Ez a kis „csel” senseiemre vallott, s abból kiindulva, hogy ő állította össze a feladatot, azt is lehetségesnek gondoltam, hogy a három ábra akár egyenként több jelentéssel is rendelkezik. Hiszen jelezheti akár a könyvek megtalálási módját, de magukat a köteteket vagy azoknak a feladatban betöltött szerepét is.
Senseiem hirtelen felbukkanása zökkentett ki gondolatmenetemből. Eizan-sama, a semmiből egy pillanat alatt felbukkanva, nem zavartatva magát, átnyújtott nekem pár gőzölgő takoyakit. Úgy tűnt, csupán egy kis elemózsiáért indult, s ami azt illeti, örömmel töltött el, hogy rám is gondolt. Az étel elfogyasztása után pedig újult erővel vethettem bele magam az okfejtésbe.
Pár percnyi némaság után pedig végül megerősítettem magamban, hogy a szimbólumok talán egyszerre jelentenek valami olyat, melyet én még nem tudhatok, illetve valamit, amely csak mindhárom könyv megszerzése után világosodhat meg bennem. A szemantikai mező még nem volt tiszta, tudtam, további erőfeszítéseket kellett tennem, hogy közelebb kerüljek a kódok megfejtéséhez.
– Egy forrásból dolgozni pedig ostobaság! – gondoltam magamban, majd elhatároztam, hogy megközelítem az érkezésünkkor látott két genint. – Sosem szabad elfelejteni, hogy talán mások egy merőben új nézőpontból látják azt a problémát, melyet saját észjárásunk szerint képtelenek lennénk megoldani.
Miközben egyre közelebb kerültem a geninekhez s végigfuttattam tekintetem megjelenésükön, valamint az előttük lapuló rengeteg lexikonon, illetve tekercsen, egy pillanatra elállt a lélegzetem: egy, az enyémhez hasonló rubinvörös könyvecskén akadt meg a szemem. Reflexszerűen a sajátomhoz nyúltam, mely meglepetésemre immáron kék színben pompázott. Nem igazán értettem, mi történt, a szituációt pedig csak tetézte senseiem újbóli, hirtelen megjelenése.
– Elkérhetném azt? – mutatott az általam is kiszemelt vörös kötetre.
– Na, azt már nem! – gondoltam magamban. Tudtam, hogy cselekednem kell. Nem voltam vele tisztában, hogy az efféle közvetett átadás tilos volt-e, de jobbnak láttam, ha senseiem nem tudja megkaparintani a piros könyvet, mely egyébként is fontos volt a feladatom megoldásához. Szó, ami szól, nem kockáztathattam. A pillanat töredéke alatt ragadtam ki a piros darabot a geninek előtt heverő könyvstócok közül, ezzel kicsit bele is rondítottam azok rendezettségébe – egy-kettő még össze is dőlt, hiszen ugyan az áhított könyv egyszerűen csak előttük hevert, de hirtelen vett akcióm közben véletlenül meglöktem azokat, így idézve elő szétesésüket.
Mindezek ellenére azonban nem igen zavartattam magam. Elnézést kértem, illetve a könyveket is visszapakoltam a helyükre, hiszen ez volt a minimum, de nem különösebben érdekelt, hogy helyénvaló volt-e a viselkedésem – az esetek túlnyomó többségében próbáltam az alapvető jómodor és kultúra keretein belül cselekedni, azonban ha érdekeim mást kívántak, képes voltam felrúgni a szabályokat.
S ugyan nem voltam egy voluntarista jellem, de mivel szerettem befejezni, amit elkezdek, elhatároztam, hogy még látogatást teszek a genineknél, annak reményében, hogy talán tudnak segíteni a szimbólumfejtésben.
A nálam lévő, immáron két kötet megléte ugyan mindenképp azt jelezte, hogy jó úton járok a megoldás felé, ugyanakkor kicsit aggasztó is volt az, ahogyan a második kötetet megkaparintottam. Először arra gondoltam, hogy senseiem talán csak kicselezett, és olyan gyorsan cserélte ki a két könyvet, hogy azt észre se vettem. Ezt azonban hamar kizártam, hiszen ennyire még ő sem lehetett gyors, illetve úgy gondoltam, azt még én is észrevettem volna. Mindazonáltal gyanús volt a genjutsu lehetősége, hiszen mesterem az első találkozásunkkor is előszeretettel próbálkozott vele. Egy látás alapú illúzió pedig hasonló lett volna, mint a már említett akciója. Ő pedig még mindig látótávolságon belül volt, így a jutsu fenntartására is képes lehetett.
Persze – mint később kiderült –, a dolgokat igencsak túlbonyolítottam. Első edzésem, utólag belegondolva, két részre tagolódott: az elsőben megpróbáltam párhuzamot húzni az előző feladatommal és senseiem viselkedésével, a másodikban pedig rájöttem, hogy itt valóban a gyakorlás és az általam is ismert dolgok áttanulmányozása játszik fő szerepet – persze némi könyvkereséssel és okfejtéssel megfűszerezve.
Csupán a könyvtároshoz vezető utam előtt világosodott meg bennem a kép, hogy a küzdelmekbe, így az aktuális feladatomba sem szabad belekeverni a személyes érzelmeket és az ellenfelünkről – itt a mesteremről – kialakított individuális véleményünket. Megszabadulva sztereotípiáimtól, rájöttem, hogy a könyveken lévő pecsétek igen gyanúsak, lehetségesnek tartottam, hogy azok felelősek a furcsa eseményért. Én azonban nem szerettem „lehet”-ekkel dobálózni, s az általam csak „két- vagy többismeretlenes” módszernek nevezett rendszert használva, számos lehetőséget vizsgáltam egyszerre. Persze a cél az volt, hogy a tárgyalt elemeket egyre csökkentsem, így a későbbiekben megpróbáltam kizárni az egyik lehetőséget – választásom pedig a genjutsura esett.
Ezen próbálkozás előtt azonban látogatást tettem az igencsak koros és eléggé elfoglalt könyvtáros asztalánál. Megpróbáltam megtudni tőle, hol rejtőzik a zöld könyv, de nem mondhatni, hogy sikerrel jártam volna. Valószínű volt, hogy a szóban forgó három kötet nem volt könyvtári darab. Közvetlenül a beszélgetés előtt a kék könyvbe is belekukkantottam, hátha találok benne valami hasznosat, azonban sajnos semmi érdemlegeset nem véltem felfedezni lapjain, se nyomtatva, se írva. A vörös darabban mindazonáltal jelen voltak a szimbólumok, így megkértem a könyvtárost, segítsen azoknak a megfejtésében.
– Az óra időt jelölhet vagy konkrét időpontot, a tűz pedig hőt vagy fényt. Azt hiszem, ezek világosak. A szemüveg már több mindent jelenthet. Lehet szó a keresésről vagy a látásról mint fogalmakról, de akár bölcsességről vagy az orvoslásról is – adta át nekem tudását, majd szinte azonnal vissza is tért a munkájához. Én azonban egy pillanatnyi időt sem kaptam a gondolkodásra, hiszen meglepő esemény történt: a kezemben lévő két könyv színt váltott. Immáron egy lilás és egy ébenfekete borítójú kötet volt nálam.
Hamar megvizsgáltam őket, így biztossá váltam benne, hogy a könyvek ugyanazok, mint az eddigiek. A szimbólumok úgy tűnt, hogy visszaköltöztek az „eredeti” piros kötethez, így szerencsére még mindig a segítségemre lehettek.
További eszmefuttatások helyett szépen sorjában haladtam a feladat megoldásában. Miután elköszöntem a könyvtárostól, helyet foglaltam egy nem túl távoli padon és úgy gondoltam, megpróbálkozom a genjutsu kaijal, azaz a feloldással. Akkorra már úgy gondoltam, senseiem semmiképp sem ejtett volna hasonló illúzió fogságába, mint első találkozásunkkor tette, így akár egy egyszerű feloldás is hatásos lehet.
Összeszedve lélekjelenlétem, megszakítottam a chakraáramom, így próbálván eloszlatni minden egyszerűbb illúziót, melyeknek mindezidáig csapdájába eshettem. Az eredmény, mondhatni, pozitív volt: nem történt semmi sem. A kezemben lévő kötetek se változtak meg, ahogyan a környezetemmel sem történt hasonló jelenség, így könnyű szívvel zárhattam ki a genjutsu lehetőségét, egyszersmind egykomponensűre szűkítve le a vizsgált rendszert.
Előző kisebb akcióm után végül úgy határoztam, visszatérek a geninekhez és az ő véleményüket is kikérem a szimbólumokat illetően, azt remélvén, segítségükkel a zöld könyv nyomára bukkanhatok. Átszelve a könyvtár folyosóit és elhaladván megannyi megrakott könyvespolc előtt, hamar elérkeztem ahhoz az asztalhoz, ahol a geninek anno helyet foglaltak. Meglepetésemre azonban ők már nem voltak ott. Az egyetlen dolog, melyet hátrahagytak – jobban mondva valószínűleg ott felejtettek –, a lány szemüvege volt.
Mielőtt azonban bármiféle következtetésre jutottam volna, egyszerűen csak elmosolyodtam. Feladatom egyre jobban elnyerte a tetszésemet, azt pedig csak remélni tudtam, hogy az itt felejtett szemüveg nem csupán egyszerű véletlen, hanem a feladatom szerves részét képezi.
Egyre csak úgy gondoltam, hogy az utolsó, zöld kötet megtalálásához a szimbólumok megfejtése fog elvezetni. Újra visszaemlékeztem a könyvtáros következtetéseire, majd megpróbáltam az általa felsorolt jelentéseket a feladat közben megtörtént eseményekkel összekötni.
Az óra rajza talán az időt szimbolizálta – gondoltam. – Ez árnyalva ugyan, de utalhatott az első könyv megszerzésének módjára, azaz a kezdetre. Ez pedig az idővel mint fogalommal már igencsak összefüggésbe hozható.
A második könyvnél problémába ütköztem: úgy gondoltam, nem is igazán az én érdemem volt, hogy megkaparinthattam azt. Itt igazából csak egy, a megszerzéséhez közel eső eseményt tudtam volna kiemelni: a takoyakit. A könyvtáros hölgy szerint a tűz szimbóluma a hőt is jelenthette. Ez pedig beleillet a képbe.
Ugyan nem voltam túlzottan kreatív ember, mégis egy annak mondható ötletem támadt. Először arra gondoltam, hogy a szemüveg csak a keresést vagy a bölcsességet szimbolizálhatja. De mi van akkor, ha a látás a keresett szó? – tettem fel magamban a kérdést és hirtelen vett ötletem eredményeképp magamra biggyesztettem a kissé talán nőies, ám talán annál hasznosabb okulárét.
A női keret miatt eléggé viccesen festhettem, de szerencsémre senki más nem volt akkor a könyvtár azon szegletében, melyben éppen tartózkodtam. A szemüveget felvéve azonban úgymond minden elhomályosult. A lencsék dioptriája igen magas volt, így nem csoda h mozgáskoordinációs problémáim adódtak. Ennek ellenére azonban kitartottam, ugyanis egy számomra igen kedvező tulajdonsága is volt az említett eszköznek: kiemelte a zöld színt a megannyi más árnyalat közül, élesebbé és erősebbé tette azt.
Lassan botorkáltam ugyan, de hamar elértem a célom. Úgy tűnt, a szemüveg tökéletes eszköznek bizonyul az utolsó könyv megtalálásához. Diadalittasan közelítettem meg a zöld könyvet, abban pedig biztos voltam, hogy az előzőhöz hasonló segítség nélkül egy nap is kevés lett volna rá, hogy megleljem rejtekhelyét.
Csupán karnyújtásnyira voltam a zöld kötettől, mikor hirtelen szellő csapott meg: a nálam lévő, egykor kék kötet a padlóra huppant és kinyílt. Furcsa szimbólumok és írások sokasága díszítette. Beletelt pár másodpercbe, mire eljutott az agyamig, mit látok. A várakozást pedig csak tetézte senseiem hirtelen megjelenése.
– Jibaku fuuda: kassei! – aktiválta a robbanójegyzeteket egy halovány vigyorral az arcán.
Nem volt sok időm hátra, hamar kellett cselekednem. Kissé talán túl offenzíven gondolkodtam ugyan, de egy pillanatra sem felejtettem el, hogy a célom a zöld könyv megszerzése. Ahelyett, hogy a shunshin no jutsu segítségével elkerültem volna a robbanást, két klónt készítettem. Az egyiket némiképp a saját védelmemre akartam felhasználni, a másikkal egy füstbomba segítségével, senseiemet szándékoztam némiképp megzavarni, hogy megkaparinthassam a zöld kötetet.
Sajnos a spontán próbálkozásomban nem vettem számításba, hogy az egyszerű bushinok mit sem érnek egy robbanás ellen, mindazonáltal szerencsére nem is volt szükségem védelemre. Valószínűsítettem, hogy senseiem csak a reakciómra volt kíváncsi, hiszen a lángok hirtelen fellobbanásuk után szinte azonnal eltűntek, s csupán némi füstöt hagytak maguk után. Nem tudhattam biztosan, hogy senseiem elégedett volt-e a cselekedetemmel, annyi azonban bizonyos, hogy klónom segítségével sikerült egy pillanat erejére megzavarnom, így végül birtokba vehettem a zöld könyvet – bár az is igaz, hogy a keletkezett füstöt kihasználva senseiem felszívódott, mely a továbbiakban nagy jelentőséget kapott.
S bár úgy véltem, már csak minimális erőfeszítés kell ahhoz, hogy sikerrel vegyem az akadályokat, csak egy pillanatra érezhettem a győzelem mámorát, ugyanis a robbanójegyzetes könyvvel egyetemben a másik kettő is megváltozott.
Nem volt mit tenni, a könyvek zavaró tulajdonsága még rejtély volt számomra. Magam elé helyezve mindhárom kötetet, megvizsgáltam azok pecsétjeit, vagyis inkább szimbólumait. Közelebbről nézve világossá vált, hogy mindhárom ábra két részből áll: a szimbólumok felső része mindhárom helyen azonos, míg azoknak alsó fele különböző volt. Mindezen tanulmányozás közben pedig meglepő jelenségnek lehettem szemtanúja: a könyvek újra színt váltottak.
Mindhárom könyv hamar szürkévé varázsolódott, majd a rájuk telepedő hamuszerű anyag gyorsan le is vált róluk, így a kötetek immáron új színben pompáztak.
Kezdett kitisztulni a kép: érthetővé vált, hogy senseiem miért csak ilyen kis időkre tűnt el előlem, illetve az is, hogy valamilyen úton-módon ki kellett találnom, mikor fog valamelyik kötet újra zölddé változni, és átadni azt mesteremnek.
Támpontot adott azonban a tény, hogy az egyik színnel már találkozhattam: a nemrég még citromsárga borítójú könyv újra vöröses színben pompázott. Ezt egyfajta periodikusságnak fogtam fel már első ránézésre is.
Nem késlekedtem. Fontosabbnak tartottam a megfigyelést, mint azt, hogy azonnal senseiem nyomába eredjek. Táskámból elővettem egy lapot és toll híján egy ceruzát, majd gondolkodni kezdtem. A következő táblázatot firkantottam le, hogy dolgomat megkönnyítsem:
Első könyv:
- „Kezdet”- bejárat
- Piros (1) -> kék (2) -> fekete (3) -> citromsárga (4) -> piros (1 v. 5)
- A kék kivételével szimbólumok
Második könyv:
- Geninek asztala
- Piros (2) -> lila (3) -> türkiz (4) -> barna (5) - > piros (1 v. 6)
- A türkiz váltást robbanójegyzetek előzik meg
- A pirosban szimbólumok vannak
Harmadik könyv:
- Megtalálása a szemüveg segítségével
- Zöld (3) -> fekete (4) -> fehér (5 v. 1)
* Azonos számok jelölik az egyidejű váltásokat
A piros szín újbóli felbukkanása négykomponensű rendszer létét sejtette. Ebben azonban közel sem lehettem biztos, főképp azért, mert ha azt feltételezzük, hogy a színváltás akkor indult be, amikor először láttam a könyveket, sehogy sem teljesül a piros-kék-zöld színhármas együttállása. Feltételeztem tehát, hogy ez a bosszantó tulajdonság nem egyszerre aktiválódott, vagy legalábbis a zöld könyv valamilyen oknál fogva kilóg a sorból – hiszen a pirosat és a kéket már egy időben is volt szerencsém megfigyelni.
A legegyszerűbb megoldást választottam hát: azt a pontot kellett megkeresnem, ahol újra zölddé válik a harmadik könyv, feltételezve, hogy mindhárom rendszer négy összetevőből áll. A fekete-lila- zöld együttállásról volt szó – ahogyan az a fenti táblázatból könnyen kiolvasható –, mely, valószínűsítve a fennálló periodicitást, két váltás múlva fog újra teljesülni.
Miközben pedig jegyzeteimet bújtam, hirtelen a szimbólumok egy újabb jelentése világosodott meg előttem, mely leginkább a végrehajtandó feladatomra tett utalást. Az ihletet a könyvek színváltásának egy furcsa momentuma adta: a hamuszerű anyag. Ezt a tűzzel hoztam összefüggésbe. Az óra, azaz az idő valószínűleg a váltások között eltelt időintervallumra utalt, mely ugyanakkor egybecsengett a szemüveg jelentésével, azaz a keresés fogalmával. Egyértelművé vált, hogy feladatom része lesz senseiem felkutatása is.
Cseppnyi pihenőt engedve magamnak, hátradőltem a fotelemben és vártam, hogy a könyvek újabb jelet adjanak. Ez hamar meg is történt: gyorsan elérkezett a piros-kék színpáros, ahogyan azt megjövendöltem. A könyvtár nagyórájára pillantva – mely igencsak hasonlított a senseiem által rajzoltra – megállapítottam, hogy körülbelül két és fél perc telik el a váltások között. Kezemben immáron egy ébenfekete, egy lilás és az áhított zöld könyvvel mesterem keresésére indultam.
Fél percen keresztül tanulmányoztam a folyosók és könyvespolcok elhelyezkedését, majd a shunshin no jutsu alkalmazása mellett döntöttem. Csak remélni tudtam, hogy hamar senseiem nyomára bukkanok, hiszen nem volt éppen sok időm hátra, újabb tíz percet pedig nem állt szándékomban várni. Mindezen keresés közben persze nem feledkeztem meg az úgy nevezett rizikófaktorokról sem: jól tudtam, hogy senseiemnek semmiképp sem adhatom át a piros könyvecskét, míg a második könyv veszély forrása lehet, hiszen közvetlen a következő színváltás előtt újra robbanójegyzetek boríthatják a lapjait – vagy akár más, ehhez hasonló csapdával is találkozhatok.
Biztos, ami biztos alapon a piros és kék könyvet is magamnál tartottam, ám fel voltam készülve az esetleges meglepetésekre.
Többször is körbejártam már a könyvtár folyosóit, mire végül senseiem nyomára bukkantam. Úgy tűnt, egy számomra is ismert technikát, a kakuremino no jutsut használta az elrejtőzésre.
– Végeztél hát? – kérdezte tőlem kíváncsian.
– Igen, úgy tűnik – válaszoltam, majd a zöld kötetet mesterem felé nyújtottam. Óvatos voltam azonban: szorításomat megerősítettem, nem lehettem benne biztos, hogy senseiem nem tudja-e valamilyen csel alkalmazásával vörössé varázsolni a jelenleg zöld kötetet, így hiúsítva meg feladatom sikerességét. Azt pedig természetesen nem gondoltam, hogy szorításom ellenére is kitépné azt a kezemből, ez a fajta viselkedés nem vallott volna rá.
Ezen kisebb óvintézkedés ellenére azonban – kisebb meglepetésemre – nem történt ilyesmi. A zöld könyv nem váltott színt, a sensei pedig elvette azt tőlem.
– Nagyszerű, a feladatot sikeresen teljesítetted! – mondta különösebb érzelmek nélkül, majd megkért rá, hogy a másik két könyvet is adjam át neki, hiszen azokra más tanulóknak is szüksége lehet a közeljövőben.
Nem tudhattam biztosra, hogy ez nem csak a feladat része. Szavain kívül nem volt rá garancia, hogy a feladat már véget ért. A piros kötetet semmiképpen sem akartam önként átadni mesteremnek. Erre azonban – mint később kiderült – nem is volt szükség. A táskámban lévő kezem hamar kikerült belőle, hátulról erős rántást éreztem, majd a könyvek – senseiem egyik klónjának közreműködésével – hamar kikerültek a táskámból.
Eizan-sensei a könyvecskéket hamar visszavarázsolta, pár pillanat múlva három szürke kötet sorakozott a kezében.
– Jól vetted a nap akadályait, holnap találkozunk a főtéren, és folytatjuk az edzést! – dicsért meg, majd együtt távoztunk a könyvtár épületéből.
A főtéren váltak el útjaink. Vidáman köszöntem el tőle, és láthatóan a senseinek is jó kedve volt. Bár az edzés közben meglehetősen érzelemmentesen bánt velem, immáron némi lelkesedést és elégedettséget is felfedezni véltem a hangjában.
– További szép napot, Hateshi-san! A mai edzéssel elégedettek lehetünk, de ne feledd, ez még csak a kezdet volt – köszönt el tőlem újdonsült senseiem, én magam pedig ugyanígy tettem, majd hátat fordítottam neki és elindultam hazafelé.
Elégedett voltam mind a kiszabott feladattal – ez által senseiemmel is –, mind önmagammal. Igencsak elnyerte a tetszésemet ez a kis küldetés, hiszen amellett, hogy fejlesztette a logikai képességeim, általa még az alaptechnikák gyakorlására is sort kerítethettem. Már tudtam, hogy kezdetben talán kicsit túlkomplikáltam a dolgokat, de ígéretet tettem magamnak, hogy ez még egyszer nem fog előfordulni. Világossá vált: először mindig az egyszerűbb eshetőségeket kell megvizsgálni, és sosem szabad agyalni a bonyolultabbakon, mielőtt a kevésbé komplikáltabbakat ki nem zártuk.
Elsőszámú küldetésemet, melynek értelmében be szerettem volna bizonyítani, érdemes vagyok arra, hogy mesterem a tanítványává fogadott, sikerrel teljesítettem.
Hateshi- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 20 + ?
Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 611
Re: (Zangetsu) Hateshi
Uzumaki Kushina Kedd Júl. 31 2012, 20:48
Bravo! Magnifico! É una storia perfetta! És-a-többi-és-a-többi. Be kell vallanom, hogy ezt felüdülés volt olvasni! Nagyon tetszett mind az alaptörténet, ami vééégre valahára nem valami genin-vagyok-de-mindenkit-legyűrök-hellyeah!, hanem igazán kiforrt iromány. Esztétikailag hibátlannak tartom, a történet vitelébe se tudok belekötni - és nem is akarnék -, viszont talán némileg szerencsétlenke vagy azzal, hogy én ellenőrizem az írásodat. Ismerve Jirát, ő biztos 20 chakrán felül értékelné, viszont én sikeresen leszálltam a realitások talajára. Ennek ellenére még mindig úgy gondolom, hogy ez a mű igenis megérdemli az általam megítélt +13 chsz-t. ;D
Uzumaki Kushina- Adminisztrátor
- Elosztható Taijutsu Pontok : Serpenyőnyi
Adatlap
Szint: S
Rang: Háziasszony
Chakraszint: Ostor ez a nő!
Re: (Zangetsu) Hateshi
Hateshi Kedd Júl. 30 2013, 16:00
Az első genjutsutréning
A konohai könyvtárban zajló edzésem utáni éjszaka úgy repült el, mintha éppenséggel meg se történt volna. Talán első tréningem kissé intellektuális jellege volt az, amely annyira kifárasztott, hogy másnap reggel alig-alig bírtam kikászálódni az ágyamból, és belevetni magam egy újabb edzésbe. Bár alapvetően kipihent voltam – hiszen legalább 12 órát aludtam egyhuzamban –, mégis kissé kómásan indultam el a tegnap megbeszélt találkozónk helyére, a főkapuhoz.
– Jó reggelt, Eizan-sensei! – köszöntöttem mesteremet, mikor észrevettem, hogy a távolból, a kapukon kívülről, kissé unott arccal már jó ideje engem szemlél.
– Jó reggelt, Hateshi-san! – mondta. – Az edzést a konohai erdőségekben fogjuk kezdeni. Remélem, kipihented magad. Ha annyira mégse érzed magadban az erőt – pillanatnyi hatásszünetet tartott –, majd egy jó kis bemelegítéssel gondoskodunk róla, hogy mind testileg, mind lelkileg jelen légy.
– Nem vagyok annyira fáradt – feleltem. – Kipihentem magam. Csak kell még pár perc, hogy teljesen felébredjek.
Nem hazudtam. Látva mesterem elhivatott ábrázatát, én is kissé átszellemültem. Mivel a tegnapi edzést is élveztem, biztos voltam benne, hogy senseiem ma is a kedvemben fog járni. Végül is – gondoltam –, sokban hasonlítunk egymásra.
Persze végül nem úsztam meg ennyivel a dolgot. Miután egy meghitt, igazán varázslatos kis tisztásra érkeztünk, senseiem kiadta az utasítást:
– Bemelegítésként megküzdünk egymással! Természetesen kíméletes leszek, de ez ne szegje kedved. Adj bele mindent, és ébredj fel teljesen!
Bár valóban megpróbáltam apait-anyait beleadni, és az egyelőre igencsak szűk fegyvertáram minden egyes elemét felvonultatni, hamar kiderült, hogy mesterem célja valami egészen más volt. Klónokat hoztam létre, robbanójegyzeteket használtam, füstbombákat robbantottam fel. Mind hiába.
Első támadássorozatom megindítása után nem sokkal – a küzdelem helyett – utasításba kaptam mesteremtől, hogy vegyem szemügyre, eddigi lépéseimmel mennyire változtattam meg a környezetemet. Hamar kapisgálni kezdtem a lényeget. Azzal, hogy senseiemre támadtam, akarva-akaratlanul megbolygattam az engem körülvevő környezetet. Ez pedig egy valós küzdelemben sok veszélyt hordoz magában.
– A mai első feladat a „megfigyelés próbája” lesz – mondta a sensei, miután elmagyaráztam neki, hogy ténykedésemmel miképp változtattam meg a tisztást. – A természet sokrétű. Ugyanolyan jól lehet használni fegyvernek, mint pajzsnak. Nem csupán arra kell odafigyelned, hogy te ne bolygasd fel a rendjét, hanem arra is, hogy észrevedd, ha valaki más előtted már megtette azt.
Kisebb magyarázata végeztével mesterem egy üres, fehér lapokkal teli könyvet, valamint néhány színes ceruzát nyomott a kezembe. Furcsa feladatnak tűnhet, de megkért rá, hogy egy órán belül jegyezzem le a lehető legtöbb információt, amelyet megtudok az erdőről.
– Mindenre légy kíváncsi! Tudd meg, hogy milyen állatok és növények honosak az erdőben, és rajzold vagy jegyezd le, hogyan néznek ki. Készíts színvázlatot az erdőről! Írd le, miképp jutsz el egyik pontból a másikba. Ha egy érdekesebb sziklával vagy netalán egy patakkal, vízeséssel találkozol, mindenképp írj valamit róluk! – adta ki az utasításokat, majd egy levélforgatag közepette eltűnt.
Egy óra elteltével rengeteg új információval tértem vissza a tisztásra. Ezúttal már jobban figyeltem rá, hogy nyomtalanul közlekedjek. A könyvecskében jó néhány leírás, vázlat és jegyzet várt arra, hogy valamilyen módon felhasználjam őket.
– A felderítés nagyon fontos komponense a shinobi-létnek! – kezdett bele újra mesterem. – Most kérlek, add a könyvet! Kíváncsian várom, hogy csupán emlékezetből mire fogja futni a következő feladatod során – mondta, miközben hevesen bólogatva átlapozta jegyzeteimet.
Mesterem arra kért, hogy ismét térjek vissza az erdőbe, és hagyatkozzak az eddigi tapasztalataimra. Nyilvánvaló volt, hogy a játék arra megy ki, mennyire ismerem fel a környezetemben történő változásokat – mert bizony változások, azok voltak bőven.
Persze először – kissé naivan – úgy gondoltam, csupán rossz irányba fordultam az egyik kereszteződésnél, és eltévedtem az erdőben. De ahogy egyre beljebb hatoltam, a furcsa, oda nem illő jelenségek egyre csak sokasodtak. Nem volt elég, hogy emlékeim szerint a madarak színe megváltozott, valamint hogy a mókusok egészen más formát öltöttek, mint első felfedezőtúrám alkalmával, a távolban még egy bambuszt rágcsáló pandát is felismerni véltem. Úgy gondoltam, senseiem egy illúzió technikával éri el mindezt, de egyelőre tehetetlen voltam.
Hamarosan egy lesben álló rablóbanda támadt rám. Nem voltak különösen jól kvalifikáltak, így könnyen elbántam velük… Illetve elbántam volna, ha nem csak egy genjutsuról lett volna szó. Ám ezúttal végül senseiem is elősétált a bokrok mögül.
Arca meggyötört volt. Látszott rajta, hogy megviselte a folyamatos genjutsuhasználat.
– Úgy gondolom, ez a röpke két óra kellően megtanította neked a megfigyelés fontosságát. Láthattad, hogy épp annyira lényeges odafigyelned arra, hogy elrejtsd a nyomaidat, mint arra, hogy más megváltoztatta-e már a téged körülvevő környezetet.
A sensei megköszörülte a torkát, majd folytatta.
– Ma bevezetlek a genjutsuk rejtelmeibe. Meg fogod tanulni életed első illúziótechnikáját. Készülj fel! A jutsu neve: „Magen: Narakumi no Jutsu”.
Mesterem hamar ellátott a megfelelő instrukciókkal. Elmondta, hogy mindenekelőtt össze kell kapcsolnom a chakrámat az áldozat chakrahálózatával.
– Már ez se túl egyszerű feladat, hiszen egy valós küzdelemben figyelni kell rá, hogy a behatolás észrevétlenül maradjon – magyarázta.
Ez után a jutsu jellegéből adódóan a látást és a hallást kellett manipulálnom. Mivel a látás egy igen komplex folyamat, nem volt könnyű dolgom. Senseiem tanácsára levélforgatagot próbáltam az áldozat – azaz Eizan mester – szemei elé varázsolni, hiszen ez illeszkedett a leginkább a környezethez, és erről voltak megfelelő vizuális információim.
– Ez a jutsu figyelemelterelés része – mondta. – De ennek létrehozása közben nem feledkezhetsz meg a valódi célodról sem. Már a levélforgatag megjelenése közben el kell kezdened megalkotni a „félelem tárgyának kivetülését”. Ez esetemben a saját halálom legyen. Ezt talán, miután előtted állok, könnyű lesz vizionálni.
Nekiveselkedtem a feladatnak. Első próbálkozásom nem járt sikerrel, de egészen sokáig jutottam.
– Hateshi-san, a levélforgatag létrehozása közben próbálj kisebb területre hatni! Ne pazarold az energiád arra, hogy a távolba fókuszálsz. Azért fáradtál el túl hamar, mert nem csak egyszerűen a tekintetem előtt hoztad létre a levélörvényt. Ne akard túlteljesíteni a feladatot – tanácsolta.
Pár percnyi pihenő után folytattam a gyakorlást. Ezúttal szem előtt tartottam, amit mesterem mondott, továbbá megpróbáltam már a levélörvény létrehozása közben hozzáfogni az utolsó lépéshez. Nehéz feladat volt két helyre összpontosítani, de megfogadva senseiem tanácsát, a levélörvény már nem vette el annyi energiám, mint először.
Erősen verejtékezve és roppantul kifáradva, de úgy tűnt, sikerrel végrehajtottam a technikát. Senseiem képzeletében megjelent előtte halott mása.
– Kitűnő – ocsúdott fel senseiem. – Bár még van mit csiszolnod rajta, alap szinten már képes vagy létrehozni a technikát.
Némi további gyakorlás után fáradtan, szinte félholtan vánszorogtam haza, és zuhantam be az ágyamba.
A napomat újra pozitív mérleggel zárhattam, hiszen elsajátítottam életem első genjutsuját.
– Jó reggelt, Eizan-sensei! – köszöntöttem mesteremet, mikor észrevettem, hogy a távolból, a kapukon kívülről, kissé unott arccal már jó ideje engem szemlél.
– Jó reggelt, Hateshi-san! – mondta. – Az edzést a konohai erdőségekben fogjuk kezdeni. Remélem, kipihented magad. Ha annyira mégse érzed magadban az erőt – pillanatnyi hatásszünetet tartott –, majd egy jó kis bemelegítéssel gondoskodunk róla, hogy mind testileg, mind lelkileg jelen légy.
– Nem vagyok annyira fáradt – feleltem. – Kipihentem magam. Csak kell még pár perc, hogy teljesen felébredjek.
Nem hazudtam. Látva mesterem elhivatott ábrázatát, én is kissé átszellemültem. Mivel a tegnapi edzést is élveztem, biztos voltam benne, hogy senseiem ma is a kedvemben fog járni. Végül is – gondoltam –, sokban hasonlítunk egymásra.
Persze végül nem úsztam meg ennyivel a dolgot. Miután egy meghitt, igazán varázslatos kis tisztásra érkeztünk, senseiem kiadta az utasítást:
– Bemelegítésként megküzdünk egymással! Természetesen kíméletes leszek, de ez ne szegje kedved. Adj bele mindent, és ébredj fel teljesen!
Bár valóban megpróbáltam apait-anyait beleadni, és az egyelőre igencsak szűk fegyvertáram minden egyes elemét felvonultatni, hamar kiderült, hogy mesterem célja valami egészen más volt. Klónokat hoztam létre, robbanójegyzeteket használtam, füstbombákat robbantottam fel. Mind hiába.
Első támadássorozatom megindítása után nem sokkal – a küzdelem helyett – utasításba kaptam mesteremtől, hogy vegyem szemügyre, eddigi lépéseimmel mennyire változtattam meg a környezetemet. Hamar kapisgálni kezdtem a lényeget. Azzal, hogy senseiemre támadtam, akarva-akaratlanul megbolygattam az engem körülvevő környezetet. Ez pedig egy valós küzdelemben sok veszélyt hordoz magában.
– A mai első feladat a „megfigyelés próbája” lesz – mondta a sensei, miután elmagyaráztam neki, hogy ténykedésemmel miképp változtattam meg a tisztást. – A természet sokrétű. Ugyanolyan jól lehet használni fegyvernek, mint pajzsnak. Nem csupán arra kell odafigyelned, hogy te ne bolygasd fel a rendjét, hanem arra is, hogy észrevedd, ha valaki más előtted már megtette azt.
Kisebb magyarázata végeztével mesterem egy üres, fehér lapokkal teli könyvet, valamint néhány színes ceruzát nyomott a kezembe. Furcsa feladatnak tűnhet, de megkért rá, hogy egy órán belül jegyezzem le a lehető legtöbb információt, amelyet megtudok az erdőről.
– Mindenre légy kíváncsi! Tudd meg, hogy milyen állatok és növények honosak az erdőben, és rajzold vagy jegyezd le, hogyan néznek ki. Készíts színvázlatot az erdőről! Írd le, miképp jutsz el egyik pontból a másikba. Ha egy érdekesebb sziklával vagy netalán egy patakkal, vízeséssel találkozol, mindenképp írj valamit róluk! – adta ki az utasításokat, majd egy levélforgatag közepette eltűnt.
Egy óra elteltével rengeteg új információval tértem vissza a tisztásra. Ezúttal már jobban figyeltem rá, hogy nyomtalanul közlekedjek. A könyvecskében jó néhány leírás, vázlat és jegyzet várt arra, hogy valamilyen módon felhasználjam őket.
– A felderítés nagyon fontos komponense a shinobi-létnek! – kezdett bele újra mesterem. – Most kérlek, add a könyvet! Kíváncsian várom, hogy csupán emlékezetből mire fogja futni a következő feladatod során – mondta, miközben hevesen bólogatva átlapozta jegyzeteimet.
Mesterem arra kért, hogy ismét térjek vissza az erdőbe, és hagyatkozzak az eddigi tapasztalataimra. Nyilvánvaló volt, hogy a játék arra megy ki, mennyire ismerem fel a környezetemben történő változásokat – mert bizony változások, azok voltak bőven.
Persze először – kissé naivan – úgy gondoltam, csupán rossz irányba fordultam az egyik kereszteződésnél, és eltévedtem az erdőben. De ahogy egyre beljebb hatoltam, a furcsa, oda nem illő jelenségek egyre csak sokasodtak. Nem volt elég, hogy emlékeim szerint a madarak színe megváltozott, valamint hogy a mókusok egészen más formát öltöttek, mint első felfedezőtúrám alkalmával, a távolban még egy bambuszt rágcsáló pandát is felismerni véltem. Úgy gondoltam, senseiem egy illúzió technikával éri el mindezt, de egyelőre tehetetlen voltam.
Hamarosan egy lesben álló rablóbanda támadt rám. Nem voltak különösen jól kvalifikáltak, így könnyen elbántam velük… Illetve elbántam volna, ha nem csak egy genjutsuról lett volna szó. Ám ezúttal végül senseiem is elősétált a bokrok mögül.
Arca meggyötört volt. Látszott rajta, hogy megviselte a folyamatos genjutsuhasználat.
– Úgy gondolom, ez a röpke két óra kellően megtanította neked a megfigyelés fontosságát. Láthattad, hogy épp annyira lényeges odafigyelned arra, hogy elrejtsd a nyomaidat, mint arra, hogy más megváltoztatta-e már a téged körülvevő környezetet.
A sensei megköszörülte a torkát, majd folytatta.
– Ma bevezetlek a genjutsuk rejtelmeibe. Meg fogod tanulni életed első illúziótechnikáját. Készülj fel! A jutsu neve: „Magen: Narakumi no Jutsu”.
Mesterem hamar ellátott a megfelelő instrukciókkal. Elmondta, hogy mindenekelőtt össze kell kapcsolnom a chakrámat az áldozat chakrahálózatával.
– Már ez se túl egyszerű feladat, hiszen egy valós küzdelemben figyelni kell rá, hogy a behatolás észrevétlenül maradjon – magyarázta.
Ez után a jutsu jellegéből adódóan a látást és a hallást kellett manipulálnom. Mivel a látás egy igen komplex folyamat, nem volt könnyű dolgom. Senseiem tanácsára levélforgatagot próbáltam az áldozat – azaz Eizan mester – szemei elé varázsolni, hiszen ez illeszkedett a leginkább a környezethez, és erről voltak megfelelő vizuális információim.
– Ez a jutsu figyelemelterelés része – mondta. – De ennek létrehozása közben nem feledkezhetsz meg a valódi célodról sem. Már a levélforgatag megjelenése közben el kell kezdened megalkotni a „félelem tárgyának kivetülését”. Ez esetemben a saját halálom legyen. Ezt talán, miután előtted állok, könnyű lesz vizionálni.
Nekiveselkedtem a feladatnak. Első próbálkozásom nem járt sikerrel, de egészen sokáig jutottam.
– Hateshi-san, a levélforgatag létrehozása közben próbálj kisebb területre hatni! Ne pazarold az energiád arra, hogy a távolba fókuszálsz. Azért fáradtál el túl hamar, mert nem csak egyszerűen a tekintetem előtt hoztad létre a levélörvényt. Ne akard túlteljesíteni a feladatot – tanácsolta.
Pár percnyi pihenő után folytattam a gyakorlást. Ezúttal szem előtt tartottam, amit mesterem mondott, továbbá megpróbáltam már a levélörvény létrehozása közben hozzáfogni az utolsó lépéshez. Nehéz feladat volt két helyre összpontosítani, de megfogadva senseiem tanácsát, a levélörvény már nem vette el annyi energiám, mint először.
Erősen verejtékezve és roppantul kifáradva, de úgy tűnt, sikerrel végrehajtottam a technikát. Senseiem képzeletében megjelent előtte halott mása.
– Kitűnő – ocsúdott fel senseiem. – Bár még van mit csiszolnod rajta, alap szinten már képes vagy létrehozni a technikát.
Némi további gyakorlás után fáradtan, szinte félholtan vánszorogtam haza, és zuhantam be az ágyamba.
A napomat újra pozitív mérleggel zárhattam, hiszen elsajátítottam életem első genjutsuját.
Hateshi- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 20 + ?
Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 611
Re: (Zangetsu) Hateshi
Killer Bee Kedd Júl. 30 2013, 17:15
Off:
Őőőő ez nem pályázatokba kellett volna hogy menjen?
vagy lehet én értettem félre, csupán nem találom ezt sehol az írásaid között xd..(a történetet)
Őőőő ez nem pályázatokba kellett volna hogy menjen?
vagy lehet én értettem félre, csupán nem találom ezt sehol az írásaid között xd..(a történetet)
Killer Bee- Inaktív
- Specializálódás : Herold
Adatlap
Szint: S
Rang: "B" - Bee
Chakraszint:
Re: (Zangetsu) Hateshi
Hateshi Kedd Júl. 30 2013, 18:24
Nem, ez bővítmény. Csupán arról van szó, hogy elég rég történt már, valószínűleg ezért nem találtad meg. Azóta nem igazán volt még időm megírni, és ez az utolsó lezárult kalandom. Remélem, a késés ellenére azért elfogadható! 
http://narutohun.niceboard.org/t28p240-erdosegek
http://narutohun.niceboard.org/t28p240-erdosegek
A hozzászólást Hateshi összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 30 2013, 20:28-kor.
Hateshi- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 20 + ?
Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 611
Re: (Zangetsu) Hateshi
Killer Bee Kedd Júl. 30 2013, 18:48
jaa így frankó akkor sorry <3
Minőség és mennyiség is van, +8 chakraszint a jutalmad. Jó játékot
sorry <3 Minőség és mennyiség is van, +8 chakraszint a jutalmad. Jó játékot
Killer Bee- Inaktív
- Specializálódás : Herold
Adatlap
Szint: S
Rang: "B" - Bee
Chakraszint:
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.