(Zangetsu) Hateshi

Tollvonás. Kardcsörgés. Énekszó. Tűz. Egy vadítóan szép, mélykék szempár, melybe pillantva hirtelen minden lehetségesnek tűnik.

A felkelő Nap első sugarai világították meg a tájat. A természet megváltozott. Már nem honolt olyasfajta végtelennek tűnő csend a vidéken, melyet csupán néhány éjszakai állat, illetve az igen késői órákban is az utcákon tartózkodó vagy a lakóövezetektől távolra merészkedő egyének okozta nesz zavarhatott meg. Úgy az erdő s mező, mint az emberek által lakott területek is ébredezni kezdtek. Különféle színpompás tollazatú énekesmadár szüntelen csicsergése jelezte a hajnal eljövetelét. Az égi színdarab, mely nem sokkal ezelőtt még a sötétség beálltát indikálta, most ellentétesen játszódott le: festői palettára illő színei ugyan szinte tökéletesen illeszkedtek a nemrégiben látottakhoz, ám a jelenség iránya és indíttatása párjának teljes inverze volt.

Az emberek többsége persze az efféle csodákból mindig is kimaradt. Na, persze nem feltétlen azért, mert senki se lett volna kíváncsi arra, hogyan éled fel a természet újult erővel nap mint nap. A legtöbbjük egyszerűen csak lusta volt ilyen hajnali órában felkelni – ami pedig valljuk be, az említett jelenség feltűnése miatt nem is volt csoda.
Az emberek, a Nap első sugaraival ébredő időseken és néhány „megfigyelőn” kívül, ilyenkor még bizony – főképp a nyári reggeleken, mikor a Nap hamar kel fel – javában alszanak. A legtöbbjük ilyenkor is éppen álmodik. Talán csak néhány élmény és emlék pörög le epizódszerűen lelki szemeik előtt, de az is lehetséges, hogy egyszerűen csak a jövőbe révednek. A szó szoros értelemben álmodoznak valamiről, vágyakoznak valami iránt, vagy tartanak valamitől. Olyasvalamitől, melynek bekövetkezését még a rémálmaikba se kívánnák.

– Ideje lesz felkelni! – törtetett be a szobába egy fekete, középhosszú hajú, felelősségteljes ábrázatú, ám korban igen fiatalnak mondható férfi. A még éppen az ágyában gubbasztó, alvó társára szegezte tekintetét.
– Mit akarsz? – mordult fel hirtelen a vörösesbarna szemeit az ablakon át beszűrődő fényben megcsillogtató fiú.
– Héj, héj, mi ez az agresszív stílus? Jó, hogy nem ugrasz itt nekem, amiért kérésedre időben felébresztettelek – mondta a fekete hajú, chunin egyenruhát viselő, fiatal férfi. Nem sokkal ez után leült a szoba másik szegletében lévő egyik ágyra, majd elégedetten elterült rajta. Valószínűleg a nemrég még az igazak álmát alvó fiú szobatársa lehetett.
– Bocs’, igazad van, bocsánat – válaszolta a chuninnak, majd egy jókorát ásított. – Felkelés után, illetve előtt gyakran vagyok ilyen. De szerintem ez nem csak rám jellemző – tette hozzá.
– Azt hiszem, ebben igazad van. Semmi baj, Hateshi-san – szólította nevén szobatársát az egyenruhás srác.
– Bár azt sose értettem, hogy vagy képes minden nap ilyen korai órában felkelni – mondta a Hateshinek nevezett egyén, majd feltápászkodott az ágyából, belebújt a papucsába és az ajtó felé indult.
– Ami azt illeti, talán pont a rangomból kifolyólag. Noha ismerem a véleményed az ügyben, mégis azt kell mondjam, chuninnak lenni nagy felelősséggel jár. Nem engedhetem meg magamnak, hogy délig aludjak.
– Ebben, nem vitatom, van valami – értett egyet Hateshi, majd lenyomta a kilincset és kisétált az ajtón. Társa nem szólt semmit, nem lepődött meg Hateshi hirtelen távozásán.

Hateshi néhány perc múlva tért vissza, kezében egy tálcával és két csészényi teával. Odalépett barátja elé, megvárta, míg az egyik csészét elveszi, majd tovább-baktatott és leült az ablakkal szemben található karosszékbe.

– Miért is kértél meg arra, hogy időben ébresszelek fel? Én vagyok olyan feledékeny, hogy kiment a fejemből, vagy te nem említetted meg? – kérdezte a chunin a szobatársától, majd szürcsölt egyet a teájából. – Szokásosan jó. Még holt fáradtan is csodás teát készítesz.
– Nem nagy tudomány, Takutsi-san – mosolyodott el Hateshi, majd már valamivel üdébben, mint pár perccel ezelőtt, folytatta: – Ami azt illeti, igencsak pénz szűkében vagyok mostanság. Ideje lenne valamiféle munkát találnom. Pillanatnyilag akár egy civilnek való hivatás is megfelelne, bár nem lenne túlságosan az ínyemre. A keresgélését pedig minél hamarabb el kell kezdenem.
– Értem – tette le a csészéjét Takutsi, majd az éjjeliszekrényén lévő tálcára helyezte azt. – És mégis hogyan szeretnél hozzáfogni? Én mint a Hokage beosztottja, nem igazán értek az ilyesmihez.
– Persze! Van, aki a könnyebb, ám hosszú távon kevésbé eredményes utat választja. Egyébként úgy gondoltam, egyszerűen csak betérek pár fogadóba, illetve felkeresem azokat, akikkel már bonyolítottam le hasonló „üzletet”.
– Na, igen. Az ilyesfajta helyeken akármibe belebotolhat az ember. Néhányan pedig már ilyenkor is a kocsmák és vendéglők padjait koptatják. De valljuk be, semmi garancia nincs rá, hogy sikerrel járj – bizonytalanodott el Takutsi.
– Neked lesz ma valami dolgod? Tudnál esetleg segíteni egy ilyen, számodra talán elenyésző szintű, nem hivatalos geninnek, hogy a képességeinek megfelelő, ezáltal neki szánt küldetésre megbízót találjon?
– Igen kacifántosan fogalmaztad meg, amit szeretnél, ugye tudsz róla? – gúnyolódott Takutsi. – Egyébként szívesen segítek – válaszolta, miközben úgy tűnt, gondolkozik valamin. Ez lakótársának is feltűnt:
– Min töröd a fejed? – tudakolódzott.
– Azon jár az eszem, hogy mintha találkoztam volna egy nem túl magas rangú küldetéssel a legutóbb, ami végül a süllyesztőbe került. De a pontos részletekre már nem igazán emlékszem, csak az dereng, hogy a megbízó meggondolta magát, mert nem igazán bízik meg a ninjákban.
– Hát ezzel nem sokra megyünk – jelentette ki Hateshi, bár szemében jelen volt a remény szikrája is. – A kifogás viszont gyakorlatilag rám nem vonatkozik, hisz hivatalosan sose voltam shinobi. Lehet, hogy nem is lenne ez rossz… Nem emlékszel legalább a megbízó nevére?
– Azt hiszem, valamilyen Fuyuminak hívták, bár ebben nem vagyok biztos – emlékezett vissza Takutsi. Igyekezetét Hateshi jól látszóan nagyra értékelte, hamar fel is írta a nevet egy papírra.
– A küldetés célja esetleg? – kérdezősködött tovább.
–Nem kihallgatás ez! – kapta fel egy kicsit a vizet Takutsi, ám hamar korrigálta a hangsúlyát: – Erre nem emlékszem, de valami olyasmi dereng, hogy a megbízó fiát vagy lányát is megemlítették. Talán ez utóbbiak közül nem szimpatizált igazán valamelyik a shinobikkal.
– Ez nem túl sok információ, de mindenesetre köszönöm. Lehet, hogy pont ma áll mellém Fortuna, és nem kell keresgélnünk szerte a városban. Mit gondolsz, Hirotsuga-sama már ébren van?
– Fogadótulajdonosként nem hiszem, hogy még húzná a lóbőrt. Őt szeretnéd megkérdezni?
– Igen. Bár te még nem ismered túlzottan, de igen rendes a bérlőivel. Néha még munkát is ad, illetve igazán jól el lehet vele beszélgetni. Ha valaki, akkor ő értelmezheti az általad elszórt információmorzsákat. Munkájából adódóan rengeteg embert ismer – magyarázta Hateshi, majd amilyen sebesen csak tudott ki is szaladt a szobából, majd lefutott a csigalépcsőn és egyenesen Hirotsuga szobájához sietett. Bekopogott, de kisebb meglepetésére nem kapott választ. Egy pillanatra se szomorodott azonban el, mivel úgy gondolta, hogy szállásadója már akár munkába is állhatott – hiszen azon kívül, hogy a fogadó tulajdonosa volt, annak étterem részlegén is tevékenykedett. Félpercnyi keresgélés után Hateshi végül rábukkant a fogadósra, aki éppen néhány poharat fényesített a konyhán.
– Szép reggelt, Hirotsuga-sama! – köszöntötte vidáman.
– Neked is, Hateshi-san. Mi járatban? – felelte a középkorú férfi. Igen készségesnek tűnt.
– Ami azt illeti, a segítségére lenne szükségem – vágott a közepébe Hateshi.
– Valóban? Hallgatlak.
– Igencsak szűkén vagyok az anyagiaknak, így munkát keresek magamnak. Lakótársam, Takutsi ajánlott nekem egy küldetést, azonban nem igazán emlékszik a részletekre. Arra gondoltam, hogy talán ön tudna ebben segíteni – magyarázta bőszen szándékait a fiú.
– Viszonylag sok embert ismerek, talán tudok segíteni, ha ilyesmiről van szó. Azonban kérlek, siess, már kezdenek többen lenni az étteremben.
– Takutsi a Fuyumi nevet említette, illetve azt, hogy a küldetés valahogyan kapcsolódott az illető fiához vagy lányához. Végül azért lett lefújva, mert a megbízó nem igazán van bizalommal a shinobikhoz.
– Az nem túl szerencsés, hiszen végső soron te is az vagy. Bár talán némi különbség van, ez igaz – ráncolta meg homlokát, majd folytatta: – Fuyumiból jó párat ismerek, olyat azonban, akinek gyereke is van, nem sokat. Fuyumi Hiashi egy igen gazdag ember, régebben sokat látogatta meg az éttermet, illetve Konohát. Ő azonban civil, Tanzaku-gaiban él. Ha emlékezetem nem csal, van egy lánya, aki egy ideje Konohában él. Talán az ő védelmezéséről lehet szó – mélyedt el gondolataiban a fogadótulajdonos.
– Igazán köszönöm, ezek igen hasznos információk – örült meg Hateshi. Hirotsugo nem okozott neki csalódást. – Nem emlékszik esetleg a lány nevére?
– Hikaru… vagy nem is… Hikari – törte a fejét a férfi. – De lehetséges, hogy Imarinak nevezték. Talán kérdezősködj körbe a fogadóban. De vigyázz, ne riaszd el a vendégeket!
– Köszönöm a segítséget, ezt fogom tenni – azzal Hateshi elköszönt Hirotsugo-samától.
– Ha esetleg nem sikerülne ez a kis akció, pár napra szívesen látlak pincérként az étteremben – kiáltotta Hateshi után a vendéglátós. A fiú elmosolyodott – mindig is kedvelte a szállásadóját.

Hateshi nem tétlenkedett. Szerencsésnek érezte magát és ez arcán is jól látszott: ábrázata mosolygós volt – bár nem feltétlen az öröm, mindinkább a kis kihívás miatt képződő adrenalin miatt.
Nem sokkal később, Takutsival karöltve megpróbálták megtudni a szóban forgó lány nevét, illetve tartózkodási helyét. Az étteremben nem voltak még sokan, így hamar rá kellett jönniük, hogy itt nem fognak sikerrel járni. Miután az utolsó betérőt is kifaggatták, de nem jutottak közelebb a keresett személy kilétéhez, a főtér felé vették az irányt. Kezdetben itt sem koronázta siker a ténykedésüket, azonban körülbelül negyed óra múlva, egy tagbaszakadt, ám nem túl idősnek kinéző, kedves ábrázatú asszony igazította őket útba.
– Úgy gondolom, Fuyumi Hikari lesz az. Egy 19 éves festőlány, csupán két utcával lakik odébb az egyik egyedülálló, kétszintes házban. Arról fogjátok felismerni, hogy a bejárati ajtó fölött egy kis címer díszeleg, mely két összeütköző kardot ábrázol.

Végül beletelt egy kis idő, mire megtalálták a házat. Bár a járókelő pontos leírást adott, az utca igen hosszú volt, a két fiú pedig annak túlsó oldaláról kezdte a keresgélését.
Miután megérkeztek, szemügyre vették a házat: nem volt már az a mai darab. Ennek ellenére azonban igen takaros volt, látszott rajta, hogy rendben van tartva. A ház mögött egy kis udvar is elterült, mely Konoha e részén ritkaságszámba ment.
– Innentől már rád bízom! Nem hiszem, hogy szívesen látna, ha igaz, amit a jelentésben olvastam – fordult Hateshi felé Takutsi, majd egy pillanat alatt eltűnt.
Hateshi szerencséjére az ajtó az utcára nyílt, így megpróbálkozott a kopogással. Nem gondolta, hogy túl korán érkezett volna, a Nap már igen magasan járt.
– Talán mégis alszik még? – gondolkozott el Hateshi, miután félpercnyi várakozás után se nyitottak neki ajtót. Körbetekintett az utcán. Már igen sokan mozgolódtak. A házra pillantva azonban feltűnt neki, hogy egyik ablakot se takarja semmilyen sötétítésre alkalmas eszköz. – Talán nincs itthon? Végül is, egy 19 éves lánynak nem igazán van még saját lakása. Lehet, hogy csak ideiglenesen tartózkodott itt – folytatta elmélkedését.
– Te ki vagy? – helyezte kezét hirtelen egy tűzvörös hajú, bódítóan kék szemű lány Hateshi vállára. – Engem keresel?
– Ööö… Ha te vagy Fuyumi Hikari, akkor igen. Engem Hateshinek hívnak – nyögte ki végül, majd hozzátette: – Egyébként, szia!
– Én volnék. Neked is szép napot! Miért keresel? Ha gondolod, szívesen beinvitállak. Nem tűnsz rossz embernek – hangja szinte dalként csengett Hateshi füleiben. Elragadó lány volt, az a fajta, aki a legtöbb fiú álma. Hateshinek is roppant szimpatikus volt, ám most másra kellett koncentrálnia.
– Köszönöm, mindjárt kifejtem, miért kerestelek – mondta Hateshi, majd miután a lány ajtót nyitott, követte őt a nappaliba. A lakás belülről sem okozott csalódást: igazán szépen volt berendezve és kidekorálva. A falakon néhány montázsszerű kép lógott, a polcokon megannyi kis szobor díszelgett. A nappaliba érve pedig beigazolódott a tagbaszakadt nő állítása: Hateshinek valóban egy festőpalántával volt dolga. Az ablak mellett egy emberméretű paletta állt, rajta egy félig befejezett festménnyel. Még nem tűnt réginek, látszott rajta, hogy az imént készülhetett. A napfelkeltét ábrázolta. Rajta volt minden, aminek rajta kellett lennie. A távolban az erdő zöldellt, míg közelebb tekintve egy mezőségben gyönyörködhettünk. A kép hangsúlyos részén Konoha kapott helyet. Utcáin néhány pontszerű ember volt csak kivehető, csak az tűnt bizonyosnak, hogy mindannyijuk a messzeségbe tekint.
– Megkínálhatlak esetleg valamivel? – kérdezte a tüneményes lány, majd leültek egymással szembe egy-egy fotelbe.
– Nem, köszönöm – mondta Hateshi, majd bele is kezdett valós indítékának taglalásába: – Az igazat megvallva az egyik barátom segített abban, hogy megtaláljalak. Hallottam róla, hogy az apád egy küldetés megbízója és valahogy te is kapcsolódsz a dologhoz.
– Nos, ez igaz – mondta a lány, majd felállt, és mindenesetre töltött Hateshinek egy pohár vizet. – Nem tűnsz shinobinak, nem igazán értem, ez téged miért érint.
– Ami azt illeti, valójában az vagyok, csak kicsit másképp, mint a legtöbben – mondta Hateshi, miután illedelmesen kortyolt egyet a vizéből.
– Ha ennyit tudsz, bizonyára azzal is tisztában vagy, hogy nem igazán szimpatizálok velük – jelentette ki különösebb érzelem nélkül.
– Igen, erről is hallottam valamennyit. Azonban, mint láthatod, én nem viselek fejpántot. Nem vagyok konohai shinobi és valószínűleg sose leszek az – magyarázta Hateshi, reménykedve abban, hogy a lány erre tekintettel lesz.
– Ha megtudhatom, miért? – mosolyodott el. Úgy tűnt, szimpatikus neki Hateshi hozzáállása.
– Nem látom értelmét annak, hogy feleslegesen kötelezettséget vállaljak és behódoljak a felsőbb hatalmaknak. Kissé önzetlenebb indok talán az, hogy nem is szeretnék a rangomból adódó hatalmat kapni, illetve azáltal indokolatlan gőgre szert tenni.
– Nem is rossz gondolkodásmód egy kisfiús arcú, nyakkendős alaktól – nevette el magát Hikari. Ami engem illet, egy eléggé makacs lány vagyok. Nem tartom nagyra a ninjákat, hiszen shinobinak lenni is csak egy szakma. Csupán egy kezdő festő vagyok, azonban én nem élek meg a kezdetektől fogva abból, amit csinálok. Rengeteget kell letennem az asztalra azért, hogy elismerjenek, még ha az apám igen befolyásos is. Na, persze nem ez az egyetlen baj… – akadt meg egy pillanatra a mondandójában. – Roppantmód zavar, hogy a legtöbb ninja degradálja a civileket. Sokan csak a védelmezni való lányt látják bennem. Ez lenéző és diszkrimináló – ecsetelte véleményét a vadítóan vörös hajú Hikari, majd szemmel láthatóan Hateshire szegezte a tekintetét. Várta a reakcióját.
– Azt kell mondanom, hogy igazad van. Persze mindig vannak kivételek, kategorizálni nem szabad, azonban alapjában véve egyetértek. Főképp úgy, hogy egyelőre nem sok jó jutott ki nekem a ninja-létből. Inkább vagyok civil, mint shinobi – azzal kiitta a pohár vizet és felpattant a székről. – Örülnék, ha elvállalhatnám a küldetést, mert sajnos igencsak szűkében vagyok az anyagiaknak – mondta őszintén.
Hikari pár másodpercnyi gondolkodás után szólalt csak meg. Nem tűnt elutasítónak, talán rokonszenves volt neki Hateshi őszintesége.
– Szimpatikus vagy, de sajnos nem igazán ismerlek még. Tudom, hogy nagy igényeim vannak, de a védelmezőmről szeretnék igen sokat megtudni… Viszont szerencséd van, mivel jelenleg mindenképp szükségem van valakire, aki átkísér Tanzaku-gaiba az apámhoz, a festményeimmel együtt.
– Szóval megkapom a küldetést? – örvendezett Hateshi.
– Igen, ha nem gond, hogy ez alkalommal valószínűleg csupán én tudok majd némi fizetséget adni neked. Apám nem egészen biztos, hogy otthon lesz, de ahhoz ragaszkodik, hogy minél hamarabb meglátogassam őt. A festményeim még nem érnek sokat, de én magam sajnos érhetek. Konohában jó a közbiztonság, de nem tudhatom, mi leselkedik rám az úton.
– Hogy érted, hogy ez alkalommal? – csodálkozott el Hateshi.
– Ha nem adódik probléma, természetesen akár többször is felkérhetünk a feladatra. Sajnos igen gyakran kell utaznunk – bár részint a festményeim változatosságának fenntartása miatt jövök-megyek a világban.
– Értem. Köszönöm, hogy megpróbálsz bízni bennem – lépett közelebb a lányhoz Hateshi, majd újra körbefuttatta tekintetét a félkész festményen.
– Mi a véleményed? – érdeklődött Hikari.
– Nekem mindenképp tetszik – mondta a fiú, majd tüzetesebben megvizsgálta a remekművet. – Először úgy tűnt, hogy egy félkész festménnyel van dolgom, de kezdem úgy gondolni, hogy ez nem így van – folytatta, majd a Napra mutatott. – Talán a naplemente és -felkelte közti kontrasztot szeretnéd vászonra vinni?
– Helyes gondolat! Örülök, hogy feltűnt. A dicséretet pedig köszönöm. Délben találkozunk a főtéren, onnan indulunk. Magammal viszek még egy embert, aki a festmények szállításáért lesz felelős. Ne késs! – tájékoztatta Hikari a szándékáról Hateshit, majd utóbbi bólintott és hamar el is köszönt tőle. Úgy tűnt, a mai napon igencsak Hateshi mellé állt a szerencse.

Hihetetlenül jó volt a kedvem. Még az se lombozott le, hogy a megmaradt pénzem nagy részét felszerelések vásárlására kellett költenem. Bár abban nem lehettem biztos, hogy a mindössze 19 éves leányzó elfogadható mennyiségű ryuval díjazza a segítségem, reméltem, legalább ninja képességeim fejlődnek valamelyest az út során. Noha arra nem sok esély volt, hogy fényes nappal támadjanak ránk, mégse kezelhettem egy esetleges banditatámadást lehetetlen tényezőként. Mint azt már az imént említettem, beszereztem pár igen fontos felszerelést. Többek között 10 db senbont vásároltam.
Hikari időben érkezett, ahogyan én is. Meglepetten tapasztaltam, hogy kissé más stílusú ruhát viselt, mint azt délelőtt tette. Egyszerű, ám mégis kissé elegáns öltözékét sportosra cserélte, úgy tűnt, ő maga is gyalogolni kíván az út során.
Menet közben se csalódtam a lányban. Bár igen tehetős családból származott, cseppet se volt nagyra magával. A ninjákról alkotott véleményét pedig sziklaszilárdan fenntartotta, melyet az út folyamán több példával is alátámasztott. Roppant jól elbeszélgettünk. Megjegyezte: örül neki, hogy nem csak „küldetési tárgy”-ként kezelem, hanem foglalkozok is vele valamicskét.
Na, persze mégse volt ez az utazás sétagalopp. Figyelnem kellett Hikari épségére. Bár a Nap még javában az égbolton tündökölt, minden kisebb neszre felkaptam a fejem és csendre intettem a lányt. Nem hagyhattam figyelmen kívül semmit se, nem egy baráti kirándulásról volt szó, hanem egy küldetésről. Bár az mindenképp pozitívum, hogy Hikari jól látszóan igen felszabadult volt.
– Jut eszembe, Hikari – ragadtam magamhoz a szót, körülbelül egy órányi utazás után –, miért bízol meg bennem? Azt értem, amit a shinobikról mondtál… De honnan tudod, hogy én nem csak egy bandita vagy egy bűnöző vagyok?
– A válasz egyszerű – válaszolta szinte tüstént. – Fiatal vagy még, őszintének tűnsz és jól láthatóan Konohában élsz. Na, és persze az sem elhanyagolható tényező, hogy egy konohai chuninnal érkeztél a házam elé. Azt hiszem, ez elég bizonyíték arra, hogy az én oldalamon állsz. A falusi shinobik igen megbízhatóak, ezt sosem tagadtam.
– Így már érthető. Ezek szerint még Takutsit is láttad a távolból – húzódott mosoly a számra.
A következő pillanatban azonban rá kellett döbbennem, hogy önmagam csapdájába estem bele. Csupán egy kis figyelmetlenség és kötetlen beszélgetés kellett ahhoz, hogy hibát kövessek el. A mögöttünk haladó szekeret banditák szállták meg. Ötletem se volt, hogy hogyan kerültek ide fényes nappal, ám abban biztos voltam, hogy legalább Hikarit nem fenyegeti veszély. Talán valóban csak egyszerű útonállókkal volt dolgunk, akik szimplán csak a jól bevált módszert alkalmazva próbáltak meg minket kirabolni.
– Ne, a festményeket ne! Hateshi, kérlek! – kiáltozott Hikari. Hirtelen szörnyen feldúlttá vált, nagyon sokat jelenthettek neki azok a képek – bár az egyelőre ködös volt, hogy miért utaztatta őket.
Egy pillanat alatt a banditákhoz siettem a Shunshin no jutsu segítségével. Öten voltak, egy kisebb karddal rendelkezett mindegyikőjük. Jó erőben voltak, bár nem tűntek túl értelmesnek. Körülbelül 30 évesek lehettek.
Táskámba nyúltam, majd elővettem belőle három darab shurikent. Megcéloztam vele a rablókat, némelyiküket el is találtam, bár csak kisebb, felszíni sérüléseket ejtettem rajtuk. Úgy tűnt azonban, hogy a menekülés helyett inkább a harcot választják. Talán úgy gondolták, hogy egy öt az egy elleni csatában csak nyerhetnek. Előrántották kardjukat és felém rohantak, mire én újra aktiváltam a Shunshin no Jutsut és az akkor már a földön heverő képeket összeszedtem, majd visszaraktam a szekérre.
További melléktevékenységre azonban nem volt időm, le kellett győznöm a banditákat. Igazán pusztító jutsut még nem ismertem, így kénytelen voltam főképp a taijutsu-tudásomat megcsillogtatni – persze némi ninjutsut csempészve az egészbe.
A banditák karddal rohamoztak meg. Két kunait rántottam elő táskámból, melyek segítségével egészen addig próbáltam védekezni kardcsapásaik ellen, míg kiismertem a mozdulataikat. Több nem túl súlyos sebet is kaptam, de egy kis idő után sikeresen memorizáltam a banditák arcát, illetve öltözékét, és mindegyikőjüket számokkal láttam el. Néhányuk különböző harctechnikával rendelkezett. Az „1”-es számú nem volt túlságosan kvalifikált, csupán a kardjával próbált meg sebet ejteni rajtam. Vágásait legtöbbször nem célozta meg, egyszerűen csak kalimpált a pallosával. A „2”-es és „3”-as számú rabló már valamivel ügyesebb volt, ők általában a lábamra összpontosítottak, mindig célzott vágást adtak le. A „4”-es és „5”-ös számú amellett, hogy kardot fogott rám, testét is használta a harcban. Nem volt különösebben fejlett a taijutsu-képességük – főképp, hogy valószínűleg nem is voltak ninják –, ám valamennyire értettek a pusztakezes harcmodorokhoz is.
– Maradj veszteg! – kiáltottam Hikarinak, majd egy füstbomba segítségével leráztam a banditákat. A Bunshin no jutsut használva 4 klónt hoztam létre magamból, akiknek parancsba adtam, hogy rontsanak rá a banditákra. Úgy gondoltam, hogy ez mindenképp jó elterelés lesz, még ha ismerik is az adott technikát. Bunshinjaim közeledése közben a banditák háta mögé lopóztam, majd célba érésükkor klónjaim hirtelen halálát senbonesővel bosszultam meg. Na, persze támadásom nem csupán ennyiből állt. Egy pillanat alatt a banditák mögött teremtem a fürge test technikával, majd az „1”-es számút nemes egyszerűséggel kigáncsoltam, harcképtelenné tettem és megfosztottam fegyverétől. A „2”-es és „3”-as számú rabló volt a senbonjaim fő célpontja. Egyenként 3-3 találta el őket, mely épp elég volt ahhoz, hogy nagyban növelje ellenük az esélyem: csupán a lábamra kellett odafigyelnem. További elemzésre pedig nem volt időm, hiszen a harcba a maradék két bandita is becsatlakozott. Újdonsült kardom, illetve két belső combra mért rúgásom meghozta az eredményét: hamarosan már csak két küzdeni tudó és akaró banditával kellett farkasszemet néznem. A „2”-es számú rabló kardját is magaménak tudhattam, ám tudtam, hogy ez az utolsó kettő ellen nem lesz elég. Nem voltam már túl jó formában, ám meg kellett magam erőltetni. Kardjaimmal védekeztem a csapások ellen, azonban nem támadtam velük. Vártam a megfelelő pillanatot, amikor egy célirányos rúgással – esetleg ütéssel – megbillenthetem ellenfeleim egyensúlyát és megszerezhetem kardjukat.
Nem igazán tűnt úgy azonban, hogy sikerrel járnék, így újabb ötletet kellett kieszelnem. Menekülést színleltem hát, ám nem használtam a Shunshin no jutsut, hogy üldözőim is tudják tartani a tempót. Kis idő múlva pedig, amikor elterelődött arról a gyanú, hogy valamit forgatok a fejemben, alig észrevehetően a táskámba nyúltam, majd néhány makibishit a földre szórtam.
Szerencsémre ezt követőim nem vették észre, így belesétáltak a csapdámba. Sietnem kellett azonban – hamar lefegyvereztem a maradék két banditát, majd pár jól irányzott rúgással tettem őket harcképtelenné.
Bár igen sok kisebb-nagyobb sérülést szereztem és talán orvosi ellátásra is szükségem lett volna, az utat folytatni kellett.
– Haladjunk tovább! – szóltam oda Hikarinak.