Aono Takefumi

Aono Takefumi saját történetének főhőse úgy döntött ideje feljegyezni pár dolgot a vele történtekről hátha jó pénzért eltudja, adni a sztorit. Életének új szakaszában pár vázlatszerű rövid fejezet már el is készült. Lássuk hát mik is ezek.

Első fejezet: Takefumi visszatér! (Csak úgy simán mindjárt egy második filmhez illő címmel.)
Második fejezet: Tanzaku Gai a mennyország
Harmadik fejezet: A sátán színre lép! Az új jounin tanár Niyo Sora!
Negyedik fejezet: Egy kimerítő edzés kezdete és vége


Takefumi visszatér!

Három hosszú év telt el azóta, hogy egy bizonyos genin hazugsággal a falut elhagyva álmait kergethesse. A módszere nem tetszhetett a világnak, mivel nem sikerült elérnie semmit, amit szeretett volna. Azonban egy Chiba nevű szerzetes szárnyai, alá vette a fiút. A mester alatt megismerte a kemény edzés és munka fogalmát illetve megtanulta előhozni a belső egyensúlyt magában, hogy az idő lejártával visszatérjen a faluba, aminek hűséget esküdött. Kedves olvasó, ha azt hiszi, hogy az eredetileg lusta hős megváltozott akkor most sikerült pofára esnie. Miután visszatért új mikrofonfejű hajával nem keresett fel senkit annak érdekében, hogy munkát vállaljon vagy meglátogasson rég nem látott személyeket. Számára ezek a dolgok mind túl problémásak voltak. A legközelebbi rokona Konoha egyik kis zöldséges boltját vezető nagyapja volt, akihez minden figyelmeztetés nélkül betoppant. Kezdetben az öreg oda volt az örömtől hogy drága egyetlen kis unokája meglátogatta de, azért a türelemnek is van határa. Miután Take-chan három napig ki se tette a lábát a házból az öregapja kirúgta, onnan hogy addig vissza se jöjjön, amíg nem talál munkát. Így kelletlenül és egyben céltalanul vándorolt Konoha utcáin, amíg egy mennyei ajándéknak nevezhető beszélgetés meg nem ütötte a fülét.

Tanzaku Gai a mennyország

Egy részeg szerencsétlen éppen arról panaszkodott ivócimborájának hogyan is vesztette el pénzét Tanzakuban és nem, tudja, mit mondjon otthon a nejének. Tanzaku márpedig egy olyan hely volt, amiről Takefumi még soha nem hallott viszont a beszélgetésben benne volt a kedvence szava, mégpedig a pénz. Más nem is kellett neki, ahhoz, hogy megkérdezze a szerencsétlenül járt alaktól merre is, van pontosan az a hely. Mivel nagyapjához nem mehetett vissza egy darabig akkor már miért is, ne kereste volna fel ezt a helyet. Lelkesedéstől hajtva száguldott a negyed felé nem tudván mi vár rá de számára ez lényegtelen volt. Szinte mesébe illő volt a megérkezés, mert mikor belépett ebbe a csodás turistaközpontba úgy érezte meghalt és a mennybe került. Szinte már teljesen otthon érezte magát a szerencsejáték és prostitúció melegágyában, hisz ahol sok pénz forog kockán ő ott bizony otthon, van. Ezúttal viszont igen csak bölcsnek kellett lennie tekintve pénztárcájának vészes soványságára. Utazása során megtanult pár trükköt de biztos volt benne rengeteg dörzsölt alak játszik itt. Rótta az utcákat keresve a megfelelő helyet, amikor is egy szerencsétlen flótásba botlott legalábbis csak elméletben, hiszen az előbb említett szerencsétlent passzírozták egy sikátor falának. Itt volt a tökéletes esély a könnyű pénzszerzésnek. Útjai során nem egy alkalommal tömte meg így a zsebét segítve a rászorulóknak, persze némi rámenőséggel fűszerezve. A két ronda pénzbehajtó nem volt hajlandó a kedves kérésre békén hagyni a csóri bácsit de a jólelkű és hősies Take-chan erre is tudott megoldást. Kedvesen bemutatta újdonsült ismerőseinek két régi barátját, az egyik öklét és lábát. Erre mit ad isten ők két igen szúrós és rosszkedvű barátot villantottak a jólelkű fiatal felé. Semmi baj nem történt hisz a srác barátai sokkalta képzeltek voltak, mint a fogmosásról még soha nem hallott ősemberek. Egy perc leforgása alatt szinte a lábukat a hónuk alatt cipelve futottak el. A hősnek kijár a jutalom, és mivel a bácsi nagyon hálálkodott egy csekély 5000 ryout azért ifjú barátunk is megköszönt volna. Azonban mikor jött a fűszernek nevezett rámenőség a válasz rá a rendőrség lett. Pénz nélkül volt kénytelen elhagyni a mennyországot szintén hóna alatt cipelve lábait a főszereplő.

A sátán színre lép! Az új jounin tanár Niyo Sora!

A szerencsétlen eset, ami tényleg megesett után még további szerencsétlenségek vártak erre a srácra. Másnap ugyanis egy időzíteni nem tudó futár ninja hozta a levelet, ami szerint a mai szent napon új csapatba, kerül és azonnal a kiképzőterepre, kell sietnie. Az órát nem ismerő ninja elviharzásával Takefumi szomorúan és egyben morcosan vette észre, hogy dél is alig múlt el. Magasról és jó nagy ívben tett a levélre, ami szépen félre is hajított de lévén, hogy képtelen volt visszaaludni akár fel is öltözhetett és elmehetett a találkozóra. A tíz perces út óráknak tűnt hisz semmi kedve nem volt a dologhoz hát, amikor látta, hogy rajta kívül senki sincs a megbeszélt helyen. Azonban pár perc csúszással szépen lassan befutottak újdonsült társai. A tanár még sehol nem volt de Takefumi nem szerette a túl sok problémát így jobbnak látta, ha gyorsan bemutatkozik, és le van tudva a dolog. Két dolgot megtudott csapattársairól, mégpedig hogy az egyik egy már nem kezdő szomorú szamuráj, míg a másik egy jólelkű medve. Furcsa team volt és eltekintve, attól hogy egyikőjük se volt beszédes úgy gondolta velük jobban tud dolgozni majd, mint egykori csapatával, a vidám trióval. Sikertelen pénzfelvételi kísérlete után felvéve új barátjának a jó medvének teljes személyazonosságát pár bunshint szabadított rájuk, arra várva hogyan reagálnak, míg ő a tűznő nap helyett a fa lombjának árnyékában hűsöl. Ekkor azonban a pokol kapui tárultak fel, amiről még halvány sejtése nem volt. A kicsiny rózsaszín felhő megjelenése nem a várt személyt hozta legalábbis ő így gondolta. A felhő feloszlásával egy pöttöm kicsi lány tűnt elő, akitől társai álla a természet törvényeit meghazudtolva súrolta a földet. Persze Take-chan jól kijött a gyerekekkel így próbálta figyelmeztetni most nem tanácsos errefelé kószálni, mert még baja eshet. Életében ennél nagyobbat nem tévedett még, mert nem a kislánynak, hanem neki lett baja miután játékosan összeborzolta annak haját. Elég volt neki hátat fordítania, hogy pár pillanaton belül kitörjön rajta a halálfélelem. Nem értett ő semmit de a magyarázat se váratott magára, hiszen a kislány volt az, aki könnyedén és egyben hatalmas erővel hajította neki a falnak, ami az Aono hullócsillag nevezetű objektum becsapódásakor némi kárt szenvedett. Az új tanerő azonban nem elégedett meg ennyivel. Szadista személyiségből fakadóan kissé megtaposta, majd felgyújtotta szerencsétlen srác haját, amit némi közreműködéssel sikerült eloltani. Rögtön tisztelet ébredt benne új tanárának irányába, legalábbis ha nem akart meghalni. A kislányos alakban megjelent démon Niyo Sora volt egy 17 éves jounin mint már említett kifejezetten nagy szadista hajlammal megspékelve. A rövid de velős és annál fájdalmasabb bemutatkozás után mindenki megkapva a kis lapját megtudta saját elemét aztán ehhez hozzájárulva a hozzárendelt némi házi feladatot is a találkozó befejezésével.

Egy kimerítő edzés kezdete és vége

A házi feladatot rejtő tekercsek fejenként egy ninjutsut rejtettek mindenkinek a saját eleméhez kötve. Hősünk nem szerette a problémás ninjutsu tanokat, de itt az élete forgott kockán. Miközben mindenki elment balra, jobbra, előre, hátra meg amerre akart ő ott maradt a kiképzőterepen kipihenni sérüléseit, az árnyékot adó fa alatt. Beletelt pár órába de végül rászánta magát hogy megnézze mit is kéne tanulni. Miután végigolvasta a pofonegyszerű leírást sajátos megvalósításba kezdett. Persze megkereste az elemi chakráját önmagában, na de utána már tényleg sajátos felfogásban fogott a feladathoz. Kezdetben a kezével próbálkozott, aminek végső soron két eredménye lett. Először sikerült teljes erejéből beleütnie a földbe, ami fokozta az aznapi sérülések számát, másodszor pedig fájdalommentesen alkotott egy kisebb bemélyedést a földön. Mivel aznap a fáramászás már ismert művészetét is gyakorolták akár át is, térhetett a lábaira. A lényeg ugyan az volt, mint amit az edzésen csinált, de az a fránya föld csak nem akart eltűnni alóla legalábbis addig, amíg dühében be nem szakadt alatta a sok taposástól és chakrától. A seggre ülés után estére már bőven elege lett a gyakorlásból és úgy döntött majd a holnapi edzésre hagyja a dolgot, ahol instrukciók is vannak meg koránkelés. A hihetetlenül korai reggeli órában lévő edzéshez nem fűlött a foga de mindjárt megváltozott a véleménye, amikor újdonsült tanár megérkezett. A nap már rosszul indult de a kegyetlen tanerő még meg is sokszorozta magát, amitől felvetült a menekülés lehetőség. Végső soron hajlandó volt elmenni a tanerő klónjával hogy aznapra gyorsan letudja a gyakorlatot. Két kis ajándék kesztyű után szépen lassan és a végére egyesítve a tanácsokat állt neki a komoly edzésnek. Mint minden új dolog elején persze hogy nem sikerült végrehajtani a feladatot, azonban a sokadszori próbálkozásra egy új ellenséggel gyarapodott az üres listája. A nyamvadt föld, ami az útjában állt és nem tudott mit kezdeni vele. Öreg mestere persze nagy bölcsességeivel most is gyógyszerül szolgált a problémára azonban a tegnapi alkalommal kivételesen most nem pózolt felhőkből kirakva az égen. Nagy nehezen sok fáradtság árán de sikerült összehozni a dolgot. Az alagút kész volt, ahonnan csak egy ugrásra volt a kitörő sikertől nem beszélve, arról hogy mélyen élt benne a remény, hogy amikor ő kitör börtönéből a mestere lesz az, akit eltalál máshoz ugyan is már nem igazán volt ereje.

// A negyedik fejezet vége a még el nem küldhetett postom spoilere. Amint rám kerül a sor az is a helyére kerül. //

Hősünk nyugtalanul fel s alá járkál a szobában menet közben és tudásának hála már szó szerint felmászott a plafonra, és ott folytatta a körözést. Hiába rövid részletekben írta saját pénzre váltható történetét ebben a hónapban nem sok minden történt vele és ez nem is kis mértékben zavarta meg lelki nyugalmát. Ahogy a plafonon mászkált körbe és körbe és körbe végül csak rászánta magát hogy megtegye azt, amit meg kell és leírja azt, amit le kell, még ha nincs is sok minden, amiről írhatna. Ötletek híján volt így csak olyan címeket írt, ami kijött a csuklójából illetve a fejéből vagy esetleg a kezéből de lehet, hogy az ujjai voltak. A világ forogni kezdett, ahogy zavarossá váltak a dolgok, pedig az egyetlen oka a félbehagyott plafon körút újrakezdése miatt volt. Miután most már végre tényleg sikerült helyreállítania fejreált, kis világát és kezébe is tollat ragadott szinte már a szó szoros értelmében firkálásba kezdett.

Ötödik fejezet: Viszlát Funsai! Éljen az ingyen ramen!
Hatodik fejezet: Otthon szép és jó de a kempingezés volt már jobb is.
Hetedik fejezet: Az új pénzforrás és a gyomorba taposás művészete!


Viszlát Funsai! Éljen az ingyen ramen!

A sok erőfeszítés nem ment kárba és igen végül sikerült összehozni a jutsut. Nyugodtan és békében fetrengett a kiképzőtéren, amíg egy madárka meg nem zavarta beleértve a senseit is. A rövid kis üzenetben Funsai áthelyezése állt, ok és egyéb dolgok nélkül, ami igazán hősünk szívéig hatolt ezzel is elveszítve a rengeteg beígért pénzt. Nem volt mit tenni a világ se állt a feje tetejére úgy is jön más balek, akiről lehúzhat valamennyit. Az edzés lezárásaképp a mesterük még szövegelt egy keveset felkészítve a holnapi napra őket majd eltűnt a nagy kozmikus semmiben hogy továbbra is feltehetőleg semmittevéssel üsse el a nap hátralevő részét. A csapat megmaradt részének és persze annak is egy része név szerint Mirubi annyira kiütötte magát, hogy mozdulni se volt képes de ezzel is olyan elsöprő ereje maradt, amit Take-chan nem tudott visszautasítani. A meghívás ereje és az ingyen koszt hatalmas erőt adtak a srácnak azzal azért nem számolt, hogy társát a fél falun kell végighúznia maga után. Végül megérte a dolog, amikor elérték úti céljukat. Mindenki kikérte a maga kis ramenját sőt még repeta bácsi is megjelent a színen, amit Ichirakunál vétek volna kihagyni. Megvitatták a rejtélyes áthelyezést, egy új attrakció kitalálását, miért hogyan és végső soron megint csak miért szadista a mesterük és még egyéb dolgokat, ami az eszükbe jutott és a gyomrukban nem fért el. Végül teli gyomorral és némileg jobb hangulatban tértek haza saját kis otthonukba hogy felkészüljenek az újabb tortúrára.


Otthon szép és jó de a kempingezés volt már jobb is.

Újabb kora reggel macskajelmezzel, izé, formával beépülve az ébredező faluba. Edzésük színhelye továbbra is a megszokott kiképzőtér, ahol mesterükre várva, aki eltévedt saját kis rózsaszín világában a szadizmus ösvényén, na szóval érkezéséig addig is némi beszélgetéssel meg kizsebeléssel ütötték el az időt. Kiderült fára mászni nem nagy művészet bár az egyik fél már tudta ideje volt átvenni a vízen járás tanait. A parancs világos volt edzeni és összevizeznie magát az embernek egyszerűen kötelező volt. Miután mindenki levetkezett saját kis gatyójára addig, nos a tanerő szokásához híven trónolt, ha szabad így kifejeznem magam. Rengeteg próbálkozás, befürdés és fürdés, csobbanással körítve követték egymást. Menet közben képzelődtek, ahogy az elő volt írva és persze megosztották egymással tapasztalataikat. Többórányi edzés után sikerült elérni, hogy lehetőleg a vízre lépéskor ne süllyedjenek el csúfosan. Mire észbe kaptak mesterük már sehol nem volt de, nem is mertek parancsa ellen tenni így nagy szorgalmasan folytatták az edzést. Estére mindenki fáradtan éhesen össze és visszadőlve némi alvással megspékelve az edzést sikerült elérniük, hogy járjanak a vízen. A meghívást követően az igen jólelkű és mindig tiszta szívű hős volt olyan kedves hogy némi instant rament hozzon otthonról, amit végül Mirubival készítetett el. Evés közben egyik szó követte a másikat, amikor épp nem rágtak vagy nyeltek majd ki-ki elment alukálni a saját füves kis részére, lévén nem mondta senki, hogy hazamehetnek ők, pedig nem is mertek ez miatt hazamenni. Felkelés után ki-ki a maga módján próbált ételt szerezni. Take a föld alól Mirubi a vízből, ami végső soron okosabb ötletnek bizonyult és Take-channak hála még reggeli is lett, ahogy kirugdosott pár halacskát. A sok gyakorlásnak hála még arra is rájött hogyan maradjon fent a hullámokon, nem hiába vette át az alap elméletet és a pontos időzítést, amire rájött újra és újra. A kokszos hal után úgy érezte, tartozik barátjának annyival, hogy visszaadjon cserébe valamit, és mivel a srác amúgy is önbizalomhiányban szenvedett harc terén úgy döntött ez a legjobb és legolcsóbb, sőt már ingyenes módja, annak hogy törlessze a számlát. Miután sikerült felcsalogatnia a tóra egy fejre irányzott rúgással üdvözölte gyanútlan csapattársát, akinek a kérdéseire nem igazán szánt időt. A kis edzés egész jól sült el megmozgatta berozsdásodott tagjaikat és agytekervényeiket, legalábbis már akiét. Végül a nagy hős győzedelmeskedett, ami cseppet sem volt lényeges de legalább elütötték valamivel az időt. A végére még pöttöm erő más néven tanerő is befutott pár szadista megjegyzéssel és időt se hagyva pihenésre bejelentette a következő edzést.

Az új pénzforrás és a gyomorba taposás művészete!

Amíg mesterük szövegelt egy nem éppen kicsi madárka betámadta őt meghozva ezzel az új csapattársat, akit nem éppen költségkímélően a tekercsen keresztül küldtek. Take teljesen lefagyott rettegett tanára előtt így vigyázzállásban figyelte őt és macskáját, aki éppen Mirubi arcáról akarta lehántani a bőrt. Menet közben bár ő nem figyelt fel rá új társuk is megérkezett ezt azonban csak akkor vette észre, amikor az egyik klón fülénél fogva elcibálta egy új technika tanulására. Nem igazán örült a bejelentésnek, de ha élni akart, akkor nem kötözködött se, az elején se a cibálásnál. Ezúttal minden agytekervény fárasztó jutsut elkerülve egy taijutsu került az étlapra, ami meg kell hagyni igen csak ízletesnek tűnt addig, amíg el nem mondták miből áll. A félelem, ami abból fakadt, hogy rajta mutatják be alaptalannak bizonyult és végül egy szegény gumibaba lett a leamortizálás tárgya. Minden ellenkezést félretéve nagy serényen belefogott a Hatásos Vadtűz nevű technika gyakorlásába és elsajátításába. Telt múlt az idő kudarc követett kudarcot az ismétlés meg ismétlést, mint ahogy azt a forró nyári napokon és hideg teleken megszokhattuk vagy nem is. A lényeg hogy rengetegszer, sőt még annál is többször átvette mozdulatait a technikának, és bár elég értelmetlen neve volt sokkal jobban lehetett volna elnevezni a végső mozdulatról. Tekintve, sőt látva is, ahogy beletaposol más gyomrába inkább volt ez a gyomorba taposás művészete, mint valami tűz, sőt ráadásul vadtűz. A kitartás és a szorgalom megtette a hatását a bábon már nagyszerűen, alkalmazta ezt a remek kis mozdulatsort és ettől túlpörögve félelme is elszállt ezúton volt képes tanárának klónjával szembe szállni és nem kevéssé pimasz dolgot kérni, ami könnyen a végét jelenthette volna a pénzt kergető geninnek. Saját hibájára rájőve rögtön letérdelt és úgy várta a kegyelmet és csak remélni tudta nem tapossák meg nagyon.

Minő meglepetés itt a könyvecske jegyzetecske újabb folytatása, ahol a szerző nem mászkál a plafonon helyette bőszen ír a papírra kiadva azt a dühöt, amit ezen események okoztak neki.

Nyolcadik fejezet: Tomboló érzelmek! A vihar előtti csend!
Kilencedik fejezet: Most vagy egy év múlva! A csipet csapat akcióban!

Tomboló érzelmek! A vihar előtti csend!

Megmenekült ehhez nem fért kétség ám az edzés itt még nem maradt abba. Az új feladat során egy fém bábút kellett behorpasztania vagy pedig az ő fejét horpasztják be. Szerencsére minden simán alakult és a három szorgalmas genin gyakorlásának végeztével elcsendesült minden a kiképzőterepen. Ragyogó napsütés és egy sikeres edzés más nem is kellett és már meg is lett koronázva az elégedettséggel a nap, ám naná hogy drága tanáruk beletaposott gyermeki világukba. A lusta nőszemély rájuk bízta az újoncot, hogy tanítsák meg mindenre, amit idáig megtanultak persze nem a technikákra csak az alap chakra irányítási módszerekre. Nagy hajú és nem nagyfejű hősünk a gyors lelombozódás után átkapcsolt villám ötletelésbe ahol átvette a kezdeményezést és prezentálta legújabb társuknak a fára mászás módját. Meg kell hagyni ez volt a legkönnyebb mind közül, és mivel amúgy is megegyeztek Mirubival, hogy felváltva tanítják így másnapra szabadnapot kapott, azzal hogy elvégezte a feladatát. Musato ügyesen pár óra leforgása alatt elsajátította a fára mászás ezen shinobis trükkjét, így mindenki mehetett haza, persze a kora reggeli találkozó nem maradhatott ki a dologból. Take-chan otthon alukálhatott ameddig szeretett volna elvégre neki már nem volt mit tanítania. Szép befejezése volt végül a napnak annyi szent és milyen jó lett volna, ha az is marad. Drága barátunk a nehéz munka elvégeztét egy kis ramennel ünnepelte meg azonban milyen kár hogy haza már nem jutott. Alig hogy elindult a gyanútlan töltött pulyka rögtön le is ütötték és mire magához tért már egy rönkhöz kötözve találta magát egy lány társaságában. A becses neve Hanezaki Fujiko volt de igazából még mindig, mellesleg pedig, ex-csapattárs és az elmúlt három évben úgy látszik mániákus emberrablóvá vált. A két régen látott személy között egy igen csak rövidre sikerült tracsparti jött létre, aminek a végén Fu-chan szó szerint otthagyta megdögleni egykori csapattársát. Szépen nézett ki a helyzet, ahogy az este folyamán mindenki hazaszállingózik pihe puha ágyába, ő oda van kötözve egy rönkhöz és ráadásul az őrült tyúkon kívül, erről senki se tud. Szép is lett volna, ha valamilyen bravúros technikával magára tudta volna hívni barátai figyelmét, ám sajnos ilyen dolog nem állt a tarsolyában. Kénytelen volt megmozgatni agytekervényeit, hogy eszébe jusson miként is kell használni az akadémián emlegetett szabaduló technikát. Bár hogy is, ez eltartott egy darabig arról nem is beszélve, hogy egy röpke éjszaka kellett, ahhoz hogy kiszabaduljon a kötél fogságából. Ám a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét így szabadulásának és az új tudás bezsebelésének örömére, rögtön bevágta a szunyát. Eljő a reggel, ami már akkor eljött, amikor éppen hogy csak elaludt de már valaki a távolban a célba dobást gyakorolta a fáradt és megtépett idegeknek förtelmesen hangos kopogást generálva. Nem is volt kétséges hogy itt és most vér fog folyni, így amikor felpattant rögtön odacsörtetett a kis buzgó mócsinghoz, aki történetesen az új csapattársa volt. Még maga Mirubi se tudta megakadályozni, hogy Musatot a fa törzsére ne kenje egy rúgással, ám ez az üdítő láblendítés és némi kiabálás csökkentette a feszültségét majd egy rövid beszélgetést lezavart barátjával és rögtön el is aludt. Megint. Pár órányi alvás után zavartan ébredt és nem tudni milyen okból de a könyvtárba vetette magát, ahol szinte mindent átnyálazott, valamit megjegyzett, valamin pedig átsiklott, de haszontalannak nem volt mondható a túra. A nap további része ezután eseménytelenül telt. Musato rekord idő alatt befejezte az edzést, persze az már más kérdés volt hogy tudta is e vagy sem a technikáját a dolognak. A lényeg egyedül az volt hogy végre ágyban aludhat ma, hacsak nem rabolják el megint. Ezúttal azonban minden nyugodt volt, sehol egy gyanús alak vagy egy kis akció. Reggelre valahogy sikerült összekapnia magát és ismét kilátogatni a kiképzőtérre, ahol szokás szerint látszólag egyedül volt. Persze az aznapi ütemterv már megvolt ám nem kezdhettek bele semmibe, mert drága Niyo-sensei sokkalta jobb dolgot eszelt ki, mint az ő butácska geninjei.

Most vagy egy év múlva! A csipet csapat akcióban!

Kedvenc mesterük, aki imádta gyötörni őket most ostort ragadott, hogy egy végső próbával saját magát szórakoztassa, és persze nem végső soron jól a földbe döngölje tanítványait. A hiányosnak látszó csapat megkapta az utasítást. Támadjanak mindennel amijük csak van, legjobb tudásuk szerint. Naná hogy még az is felsült, aki egy kis komolyságot fektetett bele. Mirubi sárral akart dobálózni, Take barát leteperni szerette volna pöttöm Pannát, míg Kitori egyszerűen kúszott mászott majd felsült a detonációval. Kész szinte már úgy tűnt el is bukták az egészet főleg, hogy a sensei olyan dühös lett hogy a kasztrálás ténye se volt elvethető. Azonban neki is van néha jó napja így kaptak egy újabb esélyt, amit afro srác ki is használt, egy profi tánccsoportot is megszégyenítő üzenet átvitellel. Társai persze, naná hogy nem értették de jobbnak vélték követni az erdőbe vesző rangidőst mintsem élve felfalatni magukat ezzel a fenevaddal. Miután mindnyájan lefékeztek, belefogtak abba, amibe minden ember bele szokott, ha nagy sz*arban volt. Tanácskoztak, leltároztak, és megint csak tanácskoztak. Mindenki előjött valamivel, összedobták őket, elvetették, megint összedobták, mígnem kész volt egy terv. Aztán persze azt is elvetették elvégre nem voltak zsenik de, feltűnt nekik hogy a tervben annyi lyuk van, mint egy ementáliban. Végül az ideiglenes vezetőnek kikiáltott Take-chan kapta meg a döntő szót, aki minden további tervezést elvetve úgy határozott a hősi halálba vezeti barátait. Persze nem úgy mentek oda, hogy fogalmuk sincs arról mit tegyenek, és egyenként cselekednek ki-ki a maga belátása szerint. Nem, nem ez nem így volt. Mindhárman szépen megszokott módon távolsági támadással nyitottak fegyverükkel pár másodperc késleltetéssel, majd pedig felvettek egy igen csak egyszerű háromszög alakzatot. Take mint első áldozat és legjobban bunyózó ment elől közben csapattársai szorosan követték őt, hogy ha kell, megvédjék. Persze ott még nem tartunk így az oda úton nem sok szó hangzott el köztük leszámítva egy kis viccelődést és pár biztató szót, amit szintén választott vezetőjük mondott a betojt társaságnak, pedig ő is félt ám nem mutatta helyette inkább fejben menekült. Az erdő széléhez érve eljött a leszámolás ideje minden az alap koncepció szerint ám mindebből sajnos nem sok valósult meg leszámítva a dobálást. Bátor Take-chan hősiesen küzdött volna, ha az ördögi nőszemély nem kapja el és lengeti meg, mint egy rongybabát csak azért, hogy a másik két genin saját társuk vádlijait lyukasszák ki. Mondanom sem kell erre egyikőjük se számított arra pedig még kevésbé, hogy valaki repülni fog és új csillag lesz a nappali égbolton. Ha már pedig, a nagy hajú srác éppen kéznél volt akkor miért is ne ő legyen az, aki repül. Ezek után már nem sok jelent maradt meg a tudatában leszámítva, hogy eldob egy robbantós kunait, majd Mirubi befüstölte szeretett tanárukat így hát a várva várt tűzijáték elmaradt nehogy véletlen mást szedjen cafatokra. Ezután pedig csak zuhant és zuhant, becsapódott egy fa lombjába majd megint zuhant és végül nagyot nyekkent. Jelen állapotában kénytelen volt visszavonulni és mire magához tért már véget is ért az egész szóval nagyjából fél perc alatt. Erőt véve magán elsántikált a romos csapat leamortizált tagjaihoz hogy meghallgassa a pöttömke mondanivalóját, aki eredmény helyett egy kis dorgálást adott, na meg utasítást hogy másszanak már el a kórházba. Konkrétan nem tudtak meg semmit de, az egész elég kézenfekvő volt elvégre még éltek és kezelést is kapnak, ha képesek elmenni odáig. A történet többi része pedig, később folytatódik.

Takefumi túl sok szabadideje lévén ismét írásba kezd, hogy feljegyezze a múlt nemes történéseit, ahol a diótöréstől a fába passzírozásig minden történt vele. (Több mint valószínű, hogy nem a megszokott minőség, de hát mindig vannak mélypontok szoktam mondani.)

Tizedik fejezet: A hideg zuhanyhoz járó meglepetés!
Tizenegyedik fejezet: Erdőjáró tortúra, avagy kutya, macska és egy marék gaz.

A hideg zuhanyhoz járó meglepetés!

A három jó barát hősiesen küzdöttek alacsony sikerességi aránnyal melynek végén rendesen elgyepálták őket, de hát van ilyen. Mindenesetre elsődleges feladatuk a kórházba való eljutás volt lévén nem árt, ha lekezelik őket. A csapat még két járni képes tagja Take és Miru-chan közre fogták a villámhárítónak használt Kitorit, akinek a hajában még szaladgált némi elektromosság. Kemény meló volt már ez a kis húrcibálás is főleg hősünk megtépett lábainak. Na de nem kell őket félteni elvégre kemény fickók egytől egyig. Így hát lassan de biztosan elvánszorogtak abba gyönyörű, higénikus de keveset látott épületbe, ahol a küszöböt átlépve hősünk elsőként fogott padlót.

Percekkel később.

Csontig hatoló hidegségű vízözön zúdult Take-chan nyakába két társával egyetemben. Az ember azt hinné itt ez a módi, de megnyugtatok mindenkit, ez koránt sincs így. A pontos választ egyedülállóan szadista mesterükben keresendő. Hiába ez van, ha ez ember olyan tanárt fog ki, aki mit sem törődve tanítványai testi épségével szinte a teljes leamortizálásig hajtja őket. Bárhogy is a helyzet úgy állt megint megkapják a magukét, amiért ennyire gyengék, de szerencséjükre egy felnőtt verziójú Niyo megmentette őket a kasztráló mániás nő tűsarkaitól. A srácok csak kapkodták a fejüket és nem csak a hasonlóság miatt. Míg az egyik jobban mondva a piciny verzió egy igazi elmebeteg nikkelbolha volt a másik látszólag teljesen emberi tudattal rendelkezett, aki a kedvességet részesíti előnyben. Az információ hogy ez a két ég és föld személy testvérek volt a hús a ramenben. Mondani se kell mind a hárman menekültek új nőideáljukhoz védelemért, mint a kisgyerekek, akik az anyjuk szoknyája mögött húzzák meg magukat a veszély elől. Ez van, ha valaki egy nagyobb erőt talál, naná hogy megpróbálja az életét menteni vele. Bárhogy is az egész esemény és bájcsevely a testvérek között mindössze egy-két perc erejéig tartott aminek a vége az lett, hogy a három gyámoltalan genin hátra lett hagyva. Persze ha csak ennyi történt volna, mindenki örült volna a fejének. Azon Niyo-sensei meghirdetett egy kis éjféli túrát kempinggel és garantáltan beígért életveszéllyel. Már csak ez hiányzott. Akár hogy is hősünknek szüksége volt a fegyvereire, amik nem kis számban gyarapodtak lévén társaik boldogan adták át a szétszórt fegyvertárukat, amiket amúgy is használtak már. Így esett, hogy hosszú éjszaka elé néztek.


Erdőjáró tortúra, avagy kutya, macska és egy marék gaz.

Minden úgy történt, ahogy az le lett írva. Fegyverek összeszedve és még pár óra éjfélig. Jobb híján az éjszakára való tekintettel Takefumi az alvást választotta, mint elfoglaltságot az összejövetel elérkeztéig. Azonban mindezek előtt ismeretlen időkorlát ellenében kénytelen volt beszerezni egy új táskát, ami remekül illeszkedik a hátára, és minden étekkel és itallal megpakolhatja. Úgy van, a hátizsákról van szó. Így viszont, hogy kevéske pénzéből erre kellett költenie, jót is tett neki az alvás, hisz kedélyállapotára az amúgy is sovány pénztárca további zsugorodására elég rosszul hatott. Na de haladjunk tovább. A srác kivételesen még időben felébredt, illetve órákkal ezelőtt startra kész állapotra pakolt össze, így már semmi sem akadályozhatta meg, hogy elkéssen. Az éjszakai szellő simogatta még afro haját, miközben élvezte a falu csendességét. Ideje lévén könnyedre vette a figurát és még így is elsőként érkezett a kapuhoz. Azonban mint arra számítani lehetett a társaságra se kellett sokáig várni, sőt! Valamilyen ismeretlen és egyben felfoghatatlan okból a hang alapján lokalizált Mirubi aki „Kyakku, kyakku” kiáltással száguldott a srác felé nem tudta elkerülni a becsapódást. Take pedig éppen azon volt, hogy ismét leckét adjon a meglepetés támadások elvéről, amikor jó barátja páros lábbal mellkason rúgta. Repült hátra, sőt háton pár méter, míg ezen időintervallum alatt Kitorit is felfedezte, aki egy tetőn kuksolt. Na ebből adódóan jött a költői kérdés mégis kitől félnek ők a saját falujukon belül. Amire persze a válasz kapásból saját mesterük neve volt lévén tőle tényleg lehetett félni. Azonban ha már megint nála tartunk pöttöm Niyo is befutott nem sokkal a kommentálás után és párbajra „hívta szeretett” diákjait. Itt és most nem a ki az erősebb vagy a ki tud messzebb pisilni volt a téma, hanem a gyorsaság. Ugyan is a tanerő meghagyta, használják a chakrájukat és tartsák a lépést vele, ha nem szeretnék kasztrált kismalacként végezni. Take szó nélkül engedelmeskedett a parancsnak és a messze járó nőszemély után eredt, ahogy csak lábai és chakrája bírta. Ám ne felejtsük el a tényt, hogy Niyo Sora egyik kedvenc foglalatosságára is hagyott időt az indulás előtt. Méghozzá hogy megkínozza szerencsétlen hősünket a nemi szervének megtaposásával. Mindenesetre nem volt idő keseregni a dolgokon így mindhárman az erdő sűrűjébe vágtak ki-ki a maga tempójában. Hasztalan kutyagolás volt az egész a csendes erdőben leszámítva egy a menet vége felé feléjük száguldó tűzgolyót ám ezen kívül más nem igazán történt. Lényeg, ami a lényeg, minden rossz véget ér egyszer és a csapat, na meg a mester is megálltak, hála az égnek. Mindezen kergetőzés után szinte faképnél lettek hagyva leszámítva egy hátizsákot amit a szőkeség hagyott hátra. Feladatuk a következő volt Take és Kito kutyára vadászik, míg Mirubi növényeket gyűjtöget. Tiszta élvezet már látták előre. Mindezek mellett akadt még a zsákban három headset a kommunikáció végett. Jobb dolguk híján az erdő közepén mindenki ment a maga dolgára miután elolvasták a saját feladatukat. Take-chan persze rövid menetelése alatt fontolóra vette, hogy hazamegy, és a többiekre hagyja a melót, azonban túl vajszívű volt második csapata irányába. Ideje volt belevágni a lecsóba. Kezdésként a történet fősráca felvetette a feladatok megmutogatását, amit a saját tekercsük tartalmazott illetve egy kis csapatmunkát úgy legalább gyorsabban végezhetnek. Mindezek után mindenki elindult a saját dolgára. Take nos ő Take stílusban vágott bele a feladatba. Kezdésként összevissza rohangált, aztán fel akarta adni, majd elhatározásra jutott és elkezdett gondolkodni. Ennek eredménye volt a szaglás felerősítése, amitől kis híján megfulladt annyira büdös lett hirtelen. A terv elbukásával jött a látása, ami semmi extrát nem tartalmazott kivéve miután rájött, hogy még mindig rajta van a napszemüveg. Onnantól kezdve már remekül látott éjszaka, lévén a folyamatos napszemüveg viselésnek hála, jól tájékozódott éjszaka is, még ha az rajta is volt, na de nélküle és erősebb látással, mint egy állat. Na de mivel nem látta a célpontot a pillanat hevében kiötölt kódneveket használva szólott társaihoz az éteren keresztül. Nos ők se voltak előrébb, mint ők így ez a kör bukta volt. Hosszas értelmetlen rohangálás után őrült ötlete támadt melynek végeredményeként magához dörgölt egy macskát és ő maga is azzá változott. Ezek után adott pár tanácsot meg egy-két dolgot és már el is tűnt az erdőben ismét faképnél hagyva a táborozgató Mirubit elvégre ki más hozott volna macskát magával. A terv bevált, a kutya meglett, a hálás jószág pedig, a táborig kergette Take-chant, aki szépen hagyta, hogy az eb felkenődjön a legközelebbi fára, majd miután az eszméletét vesztette a törzshöz kötözte. Eseménydús éjszaka volt röviden szólva. A kutyák meglettek, Mirubi be bukta a feladatát, mindazonáltal legalább be vacsora reggeliztek lévén nehéz megmondani hajnalban mi a megfelelő szó rá. Kicsit beszélgettek a tűz mellett, Take felhozta jövőbeli céljait, na meg múltbéli bukását illetve kitalálta, hogy ő villámokat fog szórni, kitudja miért. A csapattagok között úgy látszott a köztük kialakult kötelék erősebbé vált, holott nem ismerték rég egymást mégis, a rövid idő alatt annyi mindenen keresztül mentek, hogy egy évre is sok lett volna. Végezetül Sora is befutott, aki a szokásos kínzástól és dorgálástól kezdve mindent letudott, ahogy az már lenni szokott, azonban meglepő módon Takefumi térdre vágta magát előtte könyörögve eddze őt keményen, na meg segítsen már neki, hogyan kell sokkolni másokat. A válasz mindössze egy hozzá vágott tekercs volt, na meg egy kis instrukció, végezetül pedig, a nőszemély eltűnt a semmiben. Így zárult a hosszú éjszaka. Míg MiruKito vagy KitoMiru páros haza szambázott a fához vágott srác helyben elaludt.

Újra eljővén az-az idő, mikor egy fickó a sötétben a fejét az asztalba verve, ismét papírra veti azon emlékeit, melyekből egyszer bestseller lesz, miközben szíve szerint mindezt elfelejtené.

Extra fejezet 1.: Feltörekvő szadizmus avagy egy edzés keretén belül mindent szabad!
Tizenkettedik fejezet: Az állati trió újra együtt! Gyerünk, üssük egymást agyon!

Feltörekvő szadizmus, avagy egy edzés keretén belül mindent szabad!

Sikeres kutya mentő akció és némi szabadság jó hosszú időre legalábbis ez volt a terv. Take-chan szép hosszú három napot töltött alvással itt-ott-amott formában a falu több pontján élvezve a napot a szelet és a csendet. A sok kínzás után ez felért egy teljes üdüléssel ám ezt a pihenő maratont mintha csak szánt szándékkal szakították volna félbe az égiek. Bár jelen esetben egykori csapattársnője Hanezaki Fujiko aka Fu-chan volt a ludas. Kora reggel hiperaktív személyisége betoppant hősünk szerény hajlékába hogy némi szócsata következtében kiderüljön egy s más. Először is egykori csapatának harmadik tagja cafatokra robbantotta magát vagy két éve, míg a másik, hogy ezen okból kifolyólag, na meg a srác lustaságát tekintve ideje kicsit megedzeni az ellustult egyedet. Szegény Take kénytelen volt stílust váltani hisz mind a haját mind megszokott öltözködését kénytelen volt hanyagolni a rabszolgahajcsárnak köszönhetően, aki három napnyi intenzív edzést tervezett be. Röviden és tömören a fájó emlékekre az edzés verésből, plusz negyven kiló gyakorló súlyból, futásból, még több verésből és kényszermunkából állt. A verés alatt pedig, szó szerint a verést kell érteni, ugyan is hősünket három napon keresztül gyepálták. De sebaj, hála a súlyoknak és a gyors ütemű püfölésnek némiképp erősebb lett, még ha nem is sokkal, de legalább érzékei jobbak és gyorsabbak lettek, hála a kis nikkelbolha nőszemélynek. Mindezek után ahogy az elvárható volt vagy csak sejthető Fu-chan rokonlelkűséget mutatott egykori mesterével aki szintén úgy érezte köteles megváltoztatni valamit az eszméletét vesztett srác külsején. Ezúttal azonban nem a haja bánta helyette örökre megpecsételték. Ugyan is mire feleszmélt bal karján egy fekete skorpió szemezett vele. Három napnyi szenvedés és némi korrigálás után ismét folytathatta kedvenc időtöltését lévén, hogy egy jó darabig mozgásképtelenre ütötték.

Az állati trió újra együtt. Gyerünk, üssük egymást agyon!

Az idő gyorsan telik, ha az ember a mozdulatlanság és az eszméletlenség állapota között vándorol pár napon keresztül. Így volt ez egy jó darabig az edzésnek nem nevezhető esemény után, ám szerencséjére elszámolta magát, így sokkalta hamarabb nyerte vissza vitalitását valamely szinten, mint azt ő maga elsőre gondolta. Így esett tehát, hogy a nagy jövőbe látó sámán, a lehetséges veszélyeket elkerülve, új fizimiskájával meglátogatta az akadémia erdejét, ami mindig tökéletes rejtekhelyül szolgált fiatalabb korában, hisz ott senki se kereste a kis iskolakerülőt. Remek napnak ígérkezett sok pihenéssel, teljes zavar nélkül. Talán pont ez miatt volt, hogy a már előtte járó Mirubit is elkerülte a tekintete, nem is egyszer, hanem kétszer is. Agya a legtökéletesebb zugot kereste és meg is találta volna, ha barátja nem köszön rá, ráadásul még le is nőzi, bár minden rossz szándékot mellőzött és Take agya se fogta fel a dolgot, az ő elméje a tökéletes tervének megzavarásától durrant el. Ám ha mindez nem lett volna elég, a csapat harmadik tagja aka Kitori is beugrott erre a nem várt találkozóra. A vörös köd leszállt, itt már nem volt mit tenni. Take-chan teljes dühöngő kiadása került a színpadra. Kezdésnek illedelmesen hörgött egyet majd halálra ítélte Mirubit és csak utána indult Kitoriért. Sebesség fölény, na meg közelharcos lévén előnyben volt, így könnyedén elkapta a támadásba lendülő ifjonc karját, amit megragadva, na meg vele együtt a genint meglengetve, már repítette is Mirubi elé. Jött, látott, dobott, tarolt ezt nyugodtan ki lehet jelenteni. Miru-chan a csapat lelke és szakácsa elkapta a gravitációval mit sem törődő Kitorit, majd csúsztak pár métert, végül pedig úgy látták az lesz a legjobb, ha akcióba lendülnek. Elsőként fiatalabb barátjuk csapott a lecsóba egy kis füstbombával de csak azért, hogy ő maga eltűnjön a veszélyzónából. Okos húzás, annyi szent. Na de végül elült a füst is, ami mondhatni nem tartogatott sok meglepetést. Kitori sehol, csak egy tucat Mirubi csatára készen. Take pontosan tudta, hogy barátja imád a klónokkal játszadozni, legalábbis korábbi edzésükből ez jött le neki. Persze hősünk mit sem törődve a túlerővel, ami társa klónjait ismerve nem jelentett semmit, ugrott be a Miru-chan áradatba, hogy kisebb gödröt üssön földbe. Cselekedete az egyszerű és nagyszerű, ugraszd ki a nyuszit a bokorból terven alapult, ami be is jött. A fiú kissé meglepődött ezen az erődemonstráción és azon nyomban kimozdult a helyéről. Milyen szép befejezés is lett volna, ha mindenki megadja magát és bedobnak egy sört, ááá de ők nem. Helyette mindhárman hasznosították azon személyiségváltozásokat, melyet a szadizmus királynőjével való edzések alatt szedtek össze. Kitori könnyed kis dobással engedett útjára egy kunait amit bár a srác meghallott, elugrani nem tudott előle, így jobb híján alkarjával fogta fel a fegyvert, amit adrenalin túltengéses agya miatt nem nagyon érzett meg. Ám még csak most jön a hab a tortán. Ugyan is, míg őfelsége a benne lévő késsel volt elfoglalva, addig a feledésbe merült Mirubi egy szép méretű tűzgolyót küldött a srác felé. Hát mi mást akarhatott a két csapattársa, mint hogy holtan lássák őt. Remek kis délelőtti testmozgás volt annyi az tuti. Na de Take-chant se kell félteni. Először is a felé száguldó tűzgolyótól visszanyerte józan ítélőképességét, másrészt, végrehajtott egy bravúros pánikszerű menekülést. Hősünk ugyan is olyan profi szinten tudott már lyukat kreálni a földbe, hogy legtöbbször seggre esett a saját maga alkotta gödörben. Hö, ezek a földbűvölő shinobik. Bárhogy is alakult a kivitelezése az első lépésnek, a végeredmény mesés volt. A csapat felszíni tagjai ugyan is szem elől vesztették barátjukat, míg Mr. Hajam lobog a föld alatt is, mélybe rántotta a kis gyújtogatót, hogy pár másodperccel később úgy tarkón vágja, hogy az rögtön ellátogasson álomföldre. Így most, hogy egy ember ki lett iktatva, már csak a másikat kellett elkapni. Azonban az edzések sem tartanak örökké. Takefumi megismételte nyuszis tervét mellyel nem hogy elérte célját, de még egy fát is kidöntött vele. Fú, hogy ezek után milyen véres harc bontakozott ki. Kitori támadott, vagdosott, de nem tett kárt hősünkben, sőt a kardját is elhagyta. Erre meg Mirubi kiszabadult, persze előtte felébredt és állati sebességgel kezdett száguldani, a már karddal felszerelkezett, túlérett genin felé. Persze ez a kardos egyed előtte hárított pár kunait, majd a véletlen folytán karon vágta a hátulról betámadó fiút. Na de erre jött Zöldhasú, aki valamilyen nyakatekert mozdulattal akart kárt tenni a kis híján meggrillezett hősben. Fú, mi minden nem történik pár pillanat alatt. Végső soron Take seggest dobott, mindenki leszűrte a tanulságot és Kitori cechére, na meg Take-chan javaslatára elindultak hogy faljanak egy nagyot a BBQ palotában.

Kesze kusza emlékek egy vizsgáról és az előtte történtekről. Nehéz is szavakba önteni, így maga szegény Take-chan se tudja mit írjon. Hiába, akinek bucira verik a fejét vagy ő másoknak, nem marad meg annyira a történet. Na, de azért próbáljunk meg valamennyire visszaemlékezni.

Tizenharmadik fejezet: Egy rövid találkozás!
Tizennegyedik fejezet: Utazás a felhők közé! A chuunin vizsga kezdetét veszi!

Egy rövid találkozás!

A hatalmas és egyben impozáns épület mindenkit lenyűgözött fényjátékával, zenéjével, ide-oda való pörgésével és gyorsbüféféle rendszerével. És bár az utóbbi pár dolog nem teljesen volt igaz még így is tagadhatatlan volt, hogy remek kis helyről van szó. Ide tért be hát a három jó barát mindenféle negyedik tag nélkül. Mivel gyakorlatilag mindegy volt hova dobják le magukat leültek a legközelebbi üres helyre ami elég volt négyüknek izé hármuknak. Ahogy egy olyan helyen lenni szokott - magyarul amit nem ismernek – belefogtak egy kis étlap nézegetésbe majd miután mindenki összenyálazta az összes lapot leadták a rendelésüket. Lazítás mellett remek alkalom volt ez arra, hogy megismerjék a másikat bár többé kevésbé tudtak ezt azt egymásról. Egy kívülálló szemével nézve ez a három srác úgy tűnt mintha évek óta együtt lógnának pedig nem valószínű, hogy egy hétnél hosszabb időt töltöttek volna el együtt. Viszont ezen nincs is mit csodálkozni elvégre nem semmi srácok voltak. Illetve még mindig azok. Kezdésnek ott van például Kitori a csapat legifjabb tagja aki bár az első pár napban elég bizalmatlanul tekintett a két emberkékre vagy inkább csak Take-chanra végül egész hamar megszokta a csapat légkörét. Aztán Mirubi az örök hiperaktív szakács, nos aki Kitorihoz hasonlóan szintén hamar megnyílt. Bár talán a kezdeti zavarokat tetézte Take-chan egyedi külseje, amitől egy időre megvált, de az egy másik történet. Az imént említett figuráról pedig nem sokat lehet mondani. Lusta és közönyös illetve már a leges legelején eldöntötte, kijön új csapattársaival, így rengeteg idegesítő dolgot letudhat. Ám amennyire nem hitt abban annyira csalódott kellemesen, mert mint kiderült jó srácok ezek és nem mennek az agyára. Visszatérve hát az étteremhez lássuk mi történt még ott. Mirubi akit gyakorlatilag minden érdekelt vagy csak túl sok kérdése volt egy-egy szemmel betámadta a két srácot akik készséggel válaszoltak is neki. Aztán persze hamar a terítékre került a chuunin vizsga, ahol Take átkozódott egy keveset majd együtt szidták mesterüket, aki főleg az utóbb említett személyhez volt különösen kegyetlen. Talán csak azért, mert kisebbségi komplexusa volt. Így teltek a percek evéssel, ivással, beszélgetéssel. Takefumi eközben harmadik söre után már nem volt magánál hisz nem bírta se a gyenge, se az erős alkoholt és bár nem kezdett tombolni, helyette totális úriember üzemmódba lépett, ahol a kedvessége határtalan volt. Na persze ebből az állapotából is ki lehet zökkenteni, de ez egy olyan sztori mely még nem történt meg.
Eközben a „palotába” egy remek domborzattal megáldott hölgyemény lépett be. Különösebben ez nem volt lényeges esemény leszámítva a két másik emberkének akik nem bírtak magukkal. Mirubi rögtön felvetette, hogy az asztalukhoz kéne hívni egy kis flörtölésre és a többi. Kitori nem bízott az akció sikerében, míg Takefumi akinek már amúgy is mindegy volt a piától teljes lelki nyugalommal és bárminemű hátsószándék nélküli szövegével közelítette meg a nőt. Nos azt hogy hogyan hívták nem tudta meg, sőt arra se emlékezett később, hogy mit csinált, ám a többiek tisztában voltak vele. Mirubi látva társa sikerét felpattant és kitudja honnan vett bátorságával, mint valami új személy lépett hozzájuk. Eközben persze hősünk eltűnt a balfenéken rosszullétre hivatkozva, ami teljesen megállta a helyét.

Utazás a felhők közé! A chuunin vizsga kezdetét veszi!

Eljött hát az idő, amit oly sokan vártak kivéve, aki nem. Hősünk az utóbbi kategóriában teljesen egyedül indulva is jól érezte magát a bőrében, hisz tudta biztos esélyes a bukásra és akkor, amíg mások keményen küzdenek, ő békésen alhat kedve szerinti intervallumban. Összeszedte hát cókmókját és nekivágott a nagy útnak csak azért, hogy megérkezzen oda, ahova meg kell. Azt hogy miként jutott oda talán egyszer el lesz mondva. Tehát ott volt ő a nagy ő kinek térkép és iránytű híján gőze se volt arról merre van Kumo a sok út és hegy között. Hála azonban kedves néniknek és bácsiknak elért a faluba. A legszebb az lett volna abban az esetben, ha valahol a falun belül eligazgatják és pihenhet egy kicsit. De nem. Miért is lett volna úgy. Éppen, hogy megérkezett a kitűzött napra, na meg ezeknek a hegylakóknak, muszáj volt valahol a hegyek között megrendezni a vizsgát. Kissé füstölögve de még messze a kigyulladás veszélyétől ismét bevette magát a sziklák közé csak ezúttal egy teljesen más irányba. Némi kutyagálás után végre megállhatott valahol egy tisztáson pár tíz, húsz, száz jelentkező között. Na jó, talán ennyien mégse voltak. Mégis az események unalmasan alakultak. Talán ezért nem lehet izgalomtól átitatott, mindenkit elcsöppentő sorokat elétek tárni. Sebaj ez már más problémája. Nagy-nagy sokára előkerültek a vizsgáztatók főnökei. Hogy miért ők? Mert többnyire ők szövegelnek és ez már tapasztalat. Általában mindjárt rá szoktak térni a lényegre, de idén nagyon beszédesek voltak. Szerencsére nem sokáig. Megszokott módon három feladattal kell szembenézniük, mint megtudták és az első mindjárt egy túlélő túra, amire össz huszonnégy óra áll rendelkezésükre. Persze a feladat nem ilyen egyszerű hisz minden felszerelésüktől meg kell szabadulniuk. Egyetlen szerencséjük, hogy a ruhát nem sorolták ebbe a kategóriába. Takefumi nem bánta ezt a kis csavart. Elvégre könnyebb mindenféle plusz súly nélkül teljesíteni egy nagy távot, mint fölösleges dolgokat magával cipelni. Persze ekkor még nem vette számításba a sok genint, akik netán a beleit akarják majd közelebbről megszemlélni. De hát mire van a két ökle, kérdem én, na meg a lábai. Talán ezért volt szerencséje abban, hogy mások pofozására több hangsúlyt fektetett. Bárhogy is gyorsan letudta a herce hurcát és beállt az egyik általa kipécézett kapuhoz, ahonnan elrajtol majd. Mert, hogy mindenki egy kaputól indul. Valószínűleg sokáig tartott ennyit legyártani. Micsoda magasröptű gondolatok. Ideje volt hát lassan elkezdeni a vizsgát. Persze előtte jó szokás szerint, mint minden eseményen, muszáj volt az időt húzni. Felügyelők áttapogatták minden porcikájukat, nehogy csaljanak a kis drágák. Egyetlen előnye mindössze az volt a fiú számára, hogy neki különösen jó domborzati makettel megáldott felügyelőt osztottak be. De aztán megszólalt. Igen, a rajtot jelző hang és a kapuk kitárultak mondjuk nem maguktól, de megtették. Mert ez volt a dolguk. Koros geninünk a kapott térképpel a farzsebében útnak is indult mire egy kunai szállt el mellette és beleállt egy közeli fába. Kumogakuréban úgy látszott nem ismerik a szerencse sütit és helyette kunaial osztják a figyelmeztető, vagy éppen jó kívánságot közvetítő cédulákat. Mindezen viszont kissé felhergelte magát hisz ne dobálják már meg őt, még ha nem is akarták eltalálni. Válaszul egyetlen ütéssel kidöntötte a poén gyáros célpontjául szolgáló fát majd rájőve, hogy az ellenfelei a hang irányába vehetik útjukat, némiképp nyakába vette a lábait. Persze a támadás mindjárt az elején kissé erős lett volna, na de sose lehet tudni. Teltek a percek hősünk meg csak futott és futott majd egy kis dombra lecsücsült volna, ha lett volna domb. Ám ez még semmi se volt jelenlegi problémájához. Egyrészt nem tudta hol van, másrészt három út is állt előtte. Az egyik látszólag totálisan egyenesen a célba vitte, míg a másik kettő, nos a térkép szerint melyet előhalászott az ösvények a tó és egy hatalmas orr irányába mutattak. Legalábbis nagyjából. Az egyszerű út nem tartozott a szimpi irányok közé, míg a tó vele együtt potyogott ki a versenyzők listájáról. Elvégre nincs semmi, amivel vizet vihet magával, másrészt szép és gyönyörű nyílt terepen van, ahol halál nyugalommal támadhatják be azok, akik a riválisok létszámát óhajtják csökkenteni. Marad hát a harmadik. Bár ezen dolgok ki lettek logikázva, Take-chan mégis kit érdekel merre visz az út alapon és mentő osztag reményében vágott neki választottjának.

Tekerés

Útja végére érve megérkezett a hatalmas nózihoz, amiről kiderült nem nózi, hanem nózifa. Ezen kívül persze körülötte erdő, na meg utak is vannak, de ha egyszer van itt egy ilyen óriási fura képződmény, ami az égig ér és tovább, miért ne mászna fel rá és kémlelne körbe. Eleve könnyebb lesz megtalálni a célállomást, ahol vár rá egy ágy, vagy sem, na meg előre tud kalkulálni az esetleges problémák felmerülése végett. Elfelejtve saját chakrájának létét egyszerűen de nagyszerűen szimplán erővel és ügyességgel mászta meg a hatalmas növényt.
Nem is hiába. Pazar kilátás, gyönyörű minden, amíg az ég el nem sötétült és egy repülő grillcsirke meg nem támadta. A léglöket, amit az állat okozott kissé lesodorta biztos pontjáról melynek eredményeképpen, minden shinobit megszégyenítően száguldott arccal a föld felé. Meg kell hagyni az egyetlen szerencséje az volt, hogy a fa sokkalta magasabb volt, mint a többi mondhatni ő volt az erdő királya. Ezért hát akadt bőven idő légúszásra, hogy közel kerüljön az említett királyhoz majd kiügyeskedve a kéreggel való kapcsolatteremtést, ami természetesen lábbal történt meg, könnyedén lecsúszott annak oldalán, majd bucskázott egy keveset. A madár ezt nem hagyta annyiban, és már vetette is volna a fiú után magát kivéve, ha a fák nem álltak volna az útjába. Egy időre tehát beállt a béke. Azonban mint tudjuk, nem szokott sokáig tartani. Miután összeszedte magát a zuhanás okozta megrázkódtatásból, folytatta útját célja felé melyet nagyjából lehetett látni a szédítő magasságból. Kerülgetve a fákat rohant tovább de nem az életéért, ami jelen esetben szerencsés dolog volt. De ahogy mondani szokás, a szerencse se tart örökké. A fák mögött ugyan is egy hatalmas tisztás húzódott melynek túloldalán ugyan ismét voltak oltalmat adó fák ám mindenek előtt a hatalmas sassal kellett szembenézni. Ez a faj pedig, nem adja fel egykönnyen. Bár nem mintha jelen állásból meg lehetne mondani, mégis milyen fajta madár, azonban a jövő erről a rejtélyről is lerántja a leplet. Jelen esetben tehát nem sok lehetőség volt. Ott volt a visszafordulás, amire nem volt esély, sőt maga a fogalom is értelmét vesztette a jelenlegi helyzetben. Na meg aztán meg lehetne kísérelni a teljes sebességű sprintet, és hátha átér a biztonságos zónába. De nem, Take-chan nem azt választotta, ami látszólag a legkönnyebb lehetőség volna. Gondolt egyet és jobb dolga híján, na meg lustasága teljes tudatában kikocogott a rétre, hogy taxit fogjon magának. Elvégre, ha ez a jómadár repül, hamar a célba érhet, előbb ehet, ihat, aludhat, na meg persze fölösleges csatározásoktól is megkímélheti magát, ami jelen esetben csak a szárnyasra vonatkozott. Így hát a siker reményében esett neki a kihívásnak. Ugrált össze vissza, megpróbált a hátára ugrani, máskor elbújt a föld alá és onnan kitörve ismét meglovagolni a madarat. Volt, hogy simán ki akarta ütni aztán persze végül egy nagy esés és gatyába csurgató zuhanás után a sas madár elkapta. És csak azért sas madár, mert ő maga mondta. Ige, a tollas vacsora beszélt. Sőt még mindig, mert életben van. Takefumi bravúros megmenekülést csak megvesztegetői képességének köszönheti melyet felhasználva hatalmas lakomát ajánlott a madárnak, és ha az nem volna elég ajándékba egy Mirubit, bár ezt se az állat, se a társa nem tudta.

Újabb tekerés

Némi gyorsulás akarom mondani arcot letépő száguldás és egy madárral folytatott bájcsevely után Take-chan célba ért előbb, mint arra számított és gyorsabban, mint bárki más. Sas madarunk jókívánságát hátrahagyva tovaröpült, míg az ideg és levegőtépett genint tollastul mindenestül a gyengélkedőre vitték.

Na még egy utolsó tekerés.

Másnap mire mindenki befutott a vizsgáztatók, na meg az izmoktól dagadó Raikage is megjelentek a színen. Persze előbb engedélyt kaptak felszerelésük visszazsákmányolására, és csak utána jöttek a nehézfiúk. Jöttek is a gratulációk meg egyéb formalitások, mint ahogy idáig is történt a gratulációkat leszámítva. Aztán végül csak rátértek a következő feladatra. Eljött a csihi-puhi ideje. Mindenki dobozból húzgált egy számot, amivel elhaladtak az orruk előtt. Mármint a dobozzal. Take az egyes szám birtokosa mely során kiderült nem csak ő küzd elsőnek, de olyan ellenfelet kapott, akit nem is ismert. Ez viszont már nem volt lényeg. A folytatás, pedig egy másik történet.

Hosszú évek próbálkozása, na meg lustálkodása végre kifizetődik, ami meg a történetet illeti az így hangzik.

Tizenötödik fejezet: Hegymászás, görényszag, hegymászás avagy egy vén muksó sziklatörő képzése!
Tizenhatodik fejezet: A második kör, meg ami közben történt...

Hegymászás, görényszag, hegymászás, avagy egy vén muksó sziklatörő képzése! (edzés by Zabuza)

Sikerélmény a túrázók királyainak és királynőinek garantált volt ám mivel a vizsga ezen a ponton félbe szakadt és a hivatalos információk szerint csak egy hónap múlva folytatódik egyértelművé vált, hogy eme lusta férfinak szüksége van valami elfoglaltságra. Noha az elhatározás lángja égett benne a fejlődés iránt és szeretett volna produkálni valamit, ha idáig eljutott mégis több napot henyéléssel töltött. Hogy miért azt csak ő és ismerősei tudták. Ám aki nem ismeri ezt a jelenleg hosszú hajú férfit – mely a jövőben változni fog – annak elárulom. Mert ő volt Aono Takefumi. Se több, se kevesebb oka nem volt arra, hogy húzza a lóbőrt egész álló nap, és egy párnára nyáladdzon. Már aki most azt hiszi, hogy ezzel el is párolgott a nagy elhatározás, és nem csinált semmit egy hónap alatt, az most kellemeset fog csalódni. Pár napnyi alvás és láblógatás után Kumogakure vendégszeretetét kihasználva megtömte hátizsákját minden földi jóval és bevette magát a hegyekbe. Elméletileg edzeni indult, de gőze se volt arról mit fog a sok szikla között kezdeni magával. Mindenesetre úgy érezte magát a nagy csöndben, elzárva a külvilágtól, mint valami nagy harcművészeti mester, aki csak azért választ ilyen helyszínt, hogy technikáját csiszolja. Na már most ennek az idősödő geninnek is volt olyan ütős kis ütése, ami fákat döntött jobbra, balra és mivel ezen a helyen fa nem volt, de szikla annál több, ami nagyobb kihívást is jelentett, remek helynek ígérkezett a pusztításra. Hosszas mászkálás után végül megállapodott egy sziklafal előtt mely szinte azt sugallta mássza meg, mert tovább áll. Noha erre nem lett volna képes azért elég fenyegető gondolat volt. Még ha ezt hősünk se érezte. Bármire is gondolt a fal, Take-chan nekiveselkedett és úgy, mint egy átlag ember, puszta kézzel és lábbal, chakra ragasztó nélkül az ég felé tört. Mire felért már korántsem volt olyan jó ötlet. A pokolba kívánta saját magát és az ötletét miszerint edzenie kell. Seggest dobva a sziklafal tetején igyekezett minél előbb visszatuszkolni félig kiköpött tüdejét a helyére, ami ment is volna, ha nem vonja el egy bácsika a figyelmét. Kemény volt ugyan is az öreg. Fél lábbal a sírban egyetlen ütéssel tüntetett el egy hatalmas sziklát a hegy felszínéről csak azért, hogy szerencsétlen nyuszkót megehesse. Lenyűgöző meg minden viszont milyen az már, hogy szerencsétlen tüdő hiányban szenvedő séró bárót kéri meg arra, hogy kapja el a vacsorát. Ergo a legmegfelelőbb személyt. Alig kap levegőt? Ég minden tagja? Kit érdekel, ha arról van szó, hogy megszökik a vacsi. Holott táskájában akad kaja bőven, de a fenébe is.

***

Több nap is már eltelt, hogy Takefumi és az öreg, aki az óta a mestere lett összeakadt azon a kies szikla tetőn. A fiatal férfi félig meddig elfeledett célja, egy bizonyos Tsuuten Kyakku nevezetű technika elsajátítása volt, melyre a vénség tudta a gyógyírt. De miért is ne tudta volna az aki követ tud morzsolni a puszta öklével. Kapcsolatuk, mint Take esetében mindig, nem indult zökkenőmentesen. Ha tanulni akart, túl kellett élni egy utat a bácsika barlangjáig, majd az első napokban, egy kemény, shinobit is megizzasztó feladatok egész sorát kellett teljesítenie. Mindez az edzés része volt, tök mindegy hányszor állt közel ahhoz, hogy eltörje valamelyik végtagját. Ez alól pedig, a nyaka sem volt kivétel. Kemény de igazságos tanítóra lelt, aki örömét leli Take-chan kínzásában, mint e planéta minden lakója. Már ahogy a statisztika mutatja. Összegezve, hogy ne húzzuk el eme fájdalmas emlékek sorát, Takefumi sikerrel vett minden akadályt. Erősebb, gyorsabb, sziklatörőbb lett, bölcsebb viszont már nem.
Az egy hónapból mely a vizsgáig volt akadt még henyélésre szánható idő. Ideje volt, hogy hazatérjen Konohába és pihenhessen még egy keveset a nagy ütközet előtt.

A második kör, meg ami közben történt…

Letelt az egy hónap és mondanom sem kell Take-chan mekkora örömmel utazott vissza a villámok országába. Mint akinek kihúzták az összes fogát. De ez nem számított hisz újra a régi volt, nem csak hatalmas égnek meredő hajzata terén. Mellkasa dagadt az önbizalomtól, míg szájával csak nagyokat ásított. Ez volt az összes véleménye a vizsgáról. Hagyjuk is most őt és térjünk át arra az eseményre, mely mindenkit érdekelt, őt leszámítva. A szokásos három próba helyett a versenyzők egy mindent eldöntő csatában vesznek részt egy az egy ellen Kumogakure arénájában. A sorrend már adott hisz ezt egy hónapja letudták egy kis számhuzigálás keretei között, azonban a dolgok változnak. Két versenyző megsérült így minden eddigi sorshúzás, tervezgetés teljesen feleslegessé vált. Az új sorrendet, pedig a betűk ura, a monitor dönti el. Micsoda nagyszerű gépezet, elvégre megadta azt hősünknek, amire vágyott is meg nem is. Elsőre túl lenni a harcon ám igazán mégse volt ahhoz kedve, hogy ő kezdjen. Mivel nem volt mit tenni a két résztvevő lebattyogott a pályára és így esett meg, hogy Aono Takefumi és Kenshiro Karu szembekerült egymással egy barátságos küzdelem keretei között. A levél a fű ellen. Viszont, mint ismerjük a természet törvényeit, a levél leesik előbb vagy utóbb, és bár a fű a földön van, egyszer őt is felkaphatja a szél. Ez a mérkőzés bár nem két növény között zajlott mégis remekül igazolta ezt a teóriát. Takefumi hiába birtokosa olyan elemi erőknek mely pusztán egy ütéssel képes sziklákat porrá zúzni, ha nem találja el azt, akit kell. Már pedig Karu gondoskodott arról, hogy az afro fazon a közelébe ne kerüljön. Shurikenjei, melyeket rázúdított egy technika segítségével, nagyjából megtízszereződtek, ezáltal menekülésre kényszerítve a genint. Take-chan, noha pörgött, mint akit képen rúgtak és éppen az egyensúlyát próbálta visszanyerni, hiába taktikázott, próbálkozásait nem koronázta siker. Kihasználta a gyorsaságát, a terület adta előnyöket, a földet is feltúrta de semmi se vezetett sikerre. Végül valamilyen csoda folytán ellenfele úgy döntött szemtől szembe intézi el hősünket, akinek ez éppen kapóra jött. Azonban, arra, ami történt, nos, senki se számított. A két genin frontális ütközést hajtott végre melyek kinek könnyebb, kinek kissé veszélyesebb sérülést hagyott maga után. Így történt, hogy az erő bajnok feladta a küzdelmet fájlalva a karját. Amiben volt valami, ugyan is mivel az ő karja volt remekül meg tudta állapítani róla, hogy ennek bizony kampec, ha tovább erőlteti a pofon szórást.
Innentől az események mondhatni felgyorsultak. Míg ő megismerkedett egy kicsit sem kedves nővérkével addig a soron lévő Mirubi – mint később kiderült – ellenfelére várakozott. Némi késéssel ugyan, vagy mert elbóbiskolt - amit meg lehet érteni - kumogakure leánya is előkerült. Itt már inkább az eszek csaptak össze és nem az erő, ellenben igen csak tanulságos mérkőzés volt a döntetlen eredményről nem is beszélve. Kitori pedig hab volt a tortán. Megnyerte a mérkőzést és bejutott a döntőbe, ahol bár kikapott mégis ő szerezte a legnagyobb dicsőséget Konohának a kora ellenére. Mit lehetne ehhez még hozzá fűzni. Nos, talán a végeredményt. A vezetőség nagyon meg volt illetődve, olyannyira, hogy mindenki elnyerte a chuunin rangot, aminek az újdonsült chuunin bár nem nagyon örült, viszont a kisebb pénzösszeg gyorsan elfeledtette vele bánatát. És ha már így itt voltak, többé-kevésbé sikerült megismerniük Miru-chan kiütőjét, Shirogane Shirot. Ezzel búcsúzunk, a mielőbbi viszont írásig.