Kagemare Kuzomi

(Most írok előszőr és nem tudom, hogy a jutsut amit meg akarok tanulni az elejére ki kell-e írni de én a biztonság kedvéért ide is kiírom)
A megtanulandó jutsu: Dainamikku Akushon // Dinamikus Akció

- Kuzomi! – szólította meg egy shinobi konoha utcáin Kuzomit.
Kuzomi felnézett és szemügyre vette a férfit miközben válaszolt:
- Igen?
- A hokage utasított, hogy edzelek, amíg nem talál neked egy mestert! Én Mitani Tanamo vagyok. Arra kérlek, holnap reggel jelenj meg a 8-as edzőpályán.
- Re-rendben.
Amikor Kuzomi kimondta csodálkozva a választ Tanamo eltűnt. Kuzomi hazament és mivel az édesanyját otthon találta.
- Szia Kuzomi!
- Szia anya!
- A hokage szólt, hogy mondjam meg neked, hogy talált neked egy ideiglenes mestert és…
- Már találkoztam vele – szakította félbe édesanyját Kuzomi – reggel elmegyek vele edzeni.
- Értem! Akkor hamar menj vacsorázni és lefeküdni.
- A fürdést kihagytad –jegyezte meg Kuzomi szenvtelen mosolyal az arcán.
Anyja elmosolyodott és folytatta a jelentés írását.

Másnap korán reggel Kuzomi kipattant az ágyból, felöltözőt és elvégezte a reggeli dolgait. Anyját a konyhában találta, aki éppen reggelizet. Kuzomi csatlakozott hozzá és közben édesanyja előző küldetéséről beszéltek. Kuzomi tíz perc alatt végzett a reggelivel és elindult az ajtóhoz ahol felvette a cipőjét és már a kilincsért nyúlt, amikor eszébe jutott valami és megfordult.
- Anya be tudnál ugrani a boltba néhány robbanójegyzetért?
- Igen! Ma úgyis szabadnapos vagyok.
- Köszi – mondta Kuzomi és kiment az ajtón.
Több utcán is végigsétált és ráérősen olvasgatta a kirakatokat. Lassan bandukolva elérte a 8-as edzőpályát, Tanamo már ott volt.
- Késtél lét percet – mondta Tanamo és közben az órájára mutatott.
- Elnézést!
- Nincs semmi baj! De a tárgyra térve három napig foglak edzeni. Ma a csakrakontrolodat és a fegyver használói képességeidet fogjuk tökéletesíteni holnap meg holnap után pedig a dinamikus akció jutsut tanítom meg neked. Van kérdés?
- Mi az a dinamikus akció jutsu.
- Ez egy olyan technika, aminek segítségével… hogy is mondjam gyorsabb, leszel.
- Azt hiszem értem.
- Rendben. Akkor kezdjük is el! Mássz fel arra a fára a kezed nélkül.
Kuzomi a talpába koncentrálta a csakráját és nekiiramodott. Elérte a fát és simán felfutott rajta.
- Remek –mondta Tanamo – Most sétáljunk el a folyóig, és ott majd sétálj a vizen.
Kuzomi leugrott a fáról és elindultak a közeli folyó felé.
- Csináltál már ilyet? – kérdezte Tanamo.
- Még nem – Válaszolta Kuzomi.
- Értem akkor majd megmutatom, hogyan kell.
Több szó nem is eset út közben és a szél süvítésén nem is lehetett mást hallani. Amikor megérkeztek.
- Na most figyelj! – mondta Tamano és elkezdett a vízen sétálni.
Kuzomi csodálkozva nézte, már sokszor hallott róla, hogy lehet ilyet de még sosem látta, hogy valaki sétál a vízen.
- Most te jössz - mondta a vízen állva Tanamo.
Kuzomi a lábába összpontosította a csakráját és elindult… Az első lépésnél elsüllyedt, de nem adta fel próbálkozott tovább és tovább. Mire sikerült neki a nap már magasan járt és neki is meg Tamanonak is korgott már a gyomra.
- Remek! Most menjünk el enni valamit, és majd utána folytatjuk az edzést. Mit szólsz?
- Szerintem jó ötlet – mondta Kuzomi és elindultak konoha felé.
Az úton Kuzomi akadémiai éveiről és a világ állásáról beszélgettek.

Nem nézték hova mennek csak mentek, egészen addig amíg meg nem érkeztek ichirakuhoz.
- Meghívlak egy rámenre jó? – kérdezte Tamano.
- Köszönöm!
- Két rament kérünk – mondta Tamano Ichitakunak.
- Máris!
Nemsokára kész is lett a ramen és csöndesen elkezdtek falatozni. Amikor megették, megköszönték és indultak vissza edzeni. Az edzőpályán pihentek egy kicsit majd Tamano megszólalt:
- Most kunaiokat és shurrikeneket fogok feléd dobálni és neked a latanáddal ki kell védened azokat.
- Rendben – mondta Kuzomi.
Tamano eltávolodott és eközben előhúzott néhány kunait. Az elsőt eldobta Kuzomi felé és felugrott a levegőben eldobott még hármat aztán leérkezett Kuzomi mögött a földön és onnan is eldobott kettőt. Kuzomi kirántotta a katanát és az elsőt, kivédte. Közeledett a második, amit egy csapással hárított de túl erőset csapott ezért nem volt ideje visszahúzni a kardot, hogy kivédje a harmadikat és negyediket. Azok eltalálták a vállán és a combján. A háta mögül jött kettő de azok elől sikeresen elugrott és a levegőben hárított kétfelé közeledő shurrikent. Amikor leért a földre Tamano megszólította:
- Hát ez nem volt rossz de azért még gyakorolnunk kell. Készülj! – mondta és közben felugrott három kunait dobva Kuzomi felé…
A nap már rég lement, amikor abba hagyták. Kuzominak több kisebb sérülése volt és annyira elfáradt, hogy már mozogni sem bírt a földön feküdt.
- Azt hiszem mára ennyi volt. – mondta Tamano és felkapta Kuzomit.
Elindult Kuzomival a vállán konoha felé. Amikor beértek konohába lassan elkezdett baktatni Kuzomiék háza felé. Az úton elmentek több üzlet és kocsma mellet de valamiért mind olyan csendes volt.

Kuzomi másnap dél körül ébredhetett. A tegnapi hazafelé tartó útról szinte semmire sem emlékezett, és amikor meglátta a házukat valószínűleg elaludt. Már egyáltalán nem volt fáradt de a sebei még mindig fájtak egy kicsit. Kiszállt az ágyából és észrevett egy tízes pakk robbanó jegyzetet az ágy melletti asztalon. Szóval anya megvette – futott át a fején a gondolat. Felöltözött és kiment a szobájából. Amikor kilépett az ajtón kis híján belement édesapjába.
- Szia Kuzomi! Épp azért jöttem, hogy felébresszelek, mert a mestered eljött hozzád látogatóba.
- Akkor lemegyek hozzá.
Amint kimondta leugrott a lépcsőn a földszintre és ott találta mesterét.
- Szia Kuzomi! Látom jobban vagy, ha megreggeliztél akkor mehetünk is edzzeni ugye?
- Igen!
Kuzomi gyorsan megreggelizett, elköszönt a szüleitől és elindult ideiglenes senseiével a nyolcas edzőpályára.
Amikor kiértek Tanamo elmagyarázta neki a Dinamikus akció lényegét és elkezdtek edzeni. Már estefelé járt, amikor Tanamo megszólalt:
- Elfelejtettem mondani ma nem megy haza egyikünk, sem hanem folytatjuk az edzést egész este és másnap reggel is.
Kuzomi nyelt egyet de nem szólt semmi se. Azon gondolkozott hogyan fogja kibírni ezt, amikor már most is alig áll a lábán.
- Nyugi tartunk majd szüneteket – mondta mosolyogva Tanamo – Akkor most folytatjuk még egy óráig, és utána pihenünk egy kicsit.
Az egy órából három lett és utána Tanamo hagyta pihenni két teljes óráig Kuzomit de utána újra belekezdtek és ez így ment mésnap délig amikor is Kuzomi már teljesen kifáradt és összerogyott.
- Eddig remek! Már csak egy kicsit kell csiszolni rajta és tökéletes lesz. Addig pihenj én meg elmegyek valami kajáért – mondta Tanamo.
Amikor Tanamo visszaért Kuzomi aludt. Gyorsan felkeltette és megetette. Hagyta pihenni estig, és utána újra elkezdtek edzeni… Az idő éjfélre járt amokor Kuzominak sikerült elsajátítania a jutsut. Ennek tudatában boldogan rogyott össze és ájult el. Tanamo haza vitte és tanácsolta Kuzomi szüleinek, hogy néhány napig még ne hagyják kikelni az ágyból…

Kuzomi négy napig nyomta az ágyat amikor is a szülei engedtek és hagyták felkelni. Kuzomi köszönetképpen meghívta Tanamót egy ramenre és elindult a hokagéhez, hogy megtudja, mikor kapja meg az új csapattársait…

A megtanulandó jutsu neve:
Konoha Reppuu // Levél Erőszakos Szél

Ez lényegében egy rendkívül gyors és intenzív gáncsolás, azonnal a földre teríthetjük vele az ellenfelet, mégpedig úgy hogy egy alacsony pörgő rúgással kirúgjuk mindkét lábát.
Szint: D
Pont: 10
Chakraszint: 95


Konoha utcáin sétáltam amikor belebotlottam régi ideiglenes senseiembe. Akit váratlanul ért megjelenésem mert éppen valakit megfigyelt. Miután köszöntem neki felajánlotta, hogy ha megfigyelem helyette az egyik emberkét akkor megtanít nekem egy jutsut. Én örömmel belementem a dologba, és Tanamo sensei megmutatta kit kell megfigyelnem aztán annyit mondott, hogy két napig figyeljem utána jelentsek délben a kiképzőterepeken. A sensei egy füstfelhő után eltünt...
A kiszemelt fickót elkezdtem figyelni. Átlagos embernek tűnt a ruházata egyszerű és éppen vásárolt. Aztán kis idő múlva elkezdett sétálni valamerre... én lassan követtem. Órákig sétált aztán visszament a boltba.
Nem értem miért kell megfigyelni ezt az embert, de hát ha cserébe tanítanak nekem egy jutsut akkor miért ne.
A két nap alatt töbszőr is visszament ugyanabba a boltba. Néha-néha hazament, főleg esténként. A háza is teljesen átlagos volt akár csak a fickó. Van felesége és gyerekei... semmi érdekes.

Amikor letelt a két nap a következő délben elmentem a kiképzőterepekre és ott találtam Tanamo senseit. Miután elvégeztük az etikett köszönésre vonatkozó szabályait elkezdtem magyarázni a két nap történéseit. Külön kitértem a boltos részekre és amint végre befejeztem csalódnom kellett mert a sensei azt mondta jöjjek vissza holnap mert neki jelentést kell tennie és nekem meg pihennem kellene.

Csalódottan hazamentem és vártam a másnapot. Szinte nem is aludtam a kíváncsiságtól ezért másnap reggel fáradtan ébredtem fel. Nagy nehezen felkeltem az ágyból és elindultam elvégezni a reggeli dolgaimat. Nem sokkal később kiléptem a ház ajtaján és elindultam a kiképzőterepek felé.
Útközben álmosan olvasgattam a feliratokat majd belementem valakibe vagy valamibe... Felnéztem és Tamano sensei nevető arcát láttam magam előtt... Azt mondta, hogy siessünk mert neki ma még lenne dolga de szakított rám időt.
Lassan kibandukoltunk a hármas számú kiképzőterepre és szembe álltunk egymással. Tamano sensei elmagyarázta, hogy a Konhoha reppuu nevű technikát tanítja meg nekem.
- Ez lényegében egy rendkívül gyors és intenzív gáncsolás, azonnal a földre teríthetjük vele az ellenfelet, mégpedig úgy hogy egy alacsony pörgő rúgással kirúgjuk mindkét lábát. - mondta a sensei.
A sensei megidézett egy gumibabát és bemutatta rajta a jutsut.
Rendben! Ez nem is olyan nehéz – gondoltam. Szembe álltam a bábúval és gyorsan megpördültem vagyis megpördültem volna ha nem csúsztam volna el. Na jó újra... Gyors fordulat és újra padlót fogtam.
Próbálkoztam még egy jó darabig aztán a sensei megszólalt:
- Figyelj az egyensúlyodra – mondta a sensei.
Újra... Gyorsan megpördültem magam körül és kirúgtam a bábú "lábát", de sajnos én is elestem.
Megint pőrdülés majd megint esés... Ez így ment még vagy fél óráig,de kezdtem rájönni a gyors forgás technikájára...
Már néha még a rúgásig is eljutottam... Az első komolyabb gáncsal sikerűlt rá rúgnom a bábút a senseire...
- Bocsénat sensei - modtam és segítettem a senseinek.
Tanamo sensei felnevetett és mondta, hogy folytassam...
Újabb gyors fordulat és gáncs...majd megint próba és megint....
Egy idő után megálltam egy kicsit pihenni majd újra kezdtem...
Megint fordulat és rúgás... és megint...
Még két vagy három óráig gyakoroltam, de utána végre sikerült!
Tanamo sensei gratulált, de mennie kellett és ezt közölte velem aztán hirtelen eltűnt én még edzettem egy kicsit aztán elindultam haza...
Boldogan haza kocogtam és otthon elmeséltem a történteket... Majd másnap reggel úgy döntöttem a tegnapi siker örömére meghívom magam egy ramenre...

( Még mindig elég rövid ezt pontosan tudom és nem is vagyok vele elégedett, de egyszerűen nem tudom mivel tudnám feldobni ezt a tanulást. Ha ez sem lesz megfelelő akkor ha ilyet lehet akkor vegyűk úgy, hogy ez nem is volt itt.)

Javítottam rajta valamicskét... remélem így elfogadható...

A megtanulandó technika neve: Konoha Senpuu // Levél Forgószél
Életbe való beillesztés: Kaitoval való találkozás előtt két nappal…
A tanulás:
A szobámban voltam és az ágyamban feküdtem. Az unalom az, ami rendkívüli módon dominál és nincs semmi olyasmi, ami kizökkenthetne ebből a burokból… vagy inkább csak nem igazán számítottam ilyen eseményre, ezért néztem a plafont és elmélkedtem a világ jelenlegi helyzetén a háborún meg ilyeneken… ezt elég gyakran teszem, de most valahogy mégis újnak tűnt a dolog. Talán valami megváltozott…
Három kopogás szakított ki az elméleti tengerből. Hihetetlenül hangosnak tűnt, pedig csak három egyszerű koppról van szó. Viszont számomra ez egyáltalán nem volt egyszerű, mert megzavartak… utálom, ha megzavarnak ez elmélkedésben…
- Nyitva! – mondtam kicsit ingerülten, ami rám nem igazán jellemző.
Egy magas férfi lépett be az ajtón. Jellegzetes shinobi ruházat és taktikai mellény. Pontosan tudom, hogy ki ő, de azt nem, hogy miért van itt.
- Üdv Tamano-sensei! – mondtam – miben segíthetek…
- Yo! Hát igazából arra lettem megkérve, hogy én segítsek neked… szóval, ha benne vagy akkor öt perc múlva indulás a kiképzőterepekre – mondta és kiment.
Nem igazán értettem a dolgot, de mivel benne volt a mondandójában a „kiképzőterepek” szó, ezért nem lehet vele semmi probléma és különben is legalább nem fogok unatkozni…
Felpattantam és elkezdtem felvenni a fegyvereim valamint a maszkom. Ezek után lesprinteltem az emeletről és indulásra készen megjelentem a nappaliban. A sensei apámmal beszélgetett, biztos az egyik festményéről… Lassan abbahagyták a beszélgetést és a sensei elköszönt, majd kiindult a kapun és pedig követtem, de az utolsó pillanatban elkaptam egy felém küldött kacsintást apám részéről…
Szóval ő kérte meg… erre nem számítottam.
Becsuktam az ajtót, majd felzárkóztam a senseihez. Nem siettünk. Beszélgettünk, de nem igazán figyeltem oda, mert semmi érdekes nem hangzott el. Azt, hogy mit fogunk csinálni, még nem tudakoltam meg, mert úgy is meg fogom tudni a kellő időben. A házak lassan elfogytak és a városias tájat leváltotta egy nagy puszta és kisebb erdők tömkelege…
Megérkeztünk egy szimpatikus helyre. Láttam egy-két kisebb csoportot, akik edzettek, de ma szokatlanul kevesen voltak, vagy csak azért nincsenek, mert dél körül jár az idő.
- Melegíts be! Taijutsut fogsz tanulni. – mondta a sensei.
Nem pazaroltam az időm arra, hogy válaszoljak vagy kérdezzek. Taijutsu, szóval fegyverekre nem lesz szükség. Leoldottam a katanám és a táskámat is letettem valamint a többi fegyvert is. Egy kisebb kupac keletkezett a felszerelésemből az egyik fa tövében. Kicsit megmozgattam az izmaim, majd nyújtottam egy keveset. Ezek után futottam néhány száz métert. Megközelítőleg tíz perc telt el a bemelegítéssel.
Amikor a senseinek jeleztem, hogy készen vagyok, akkor megszólalt:
- Na, akkor kezdjük. A technika neve konoha senpuu. Ez valójában egy erőteljes pörgő rúgás. A lényeg az, hogy vigyél bele erőt és sebességet. Figyelj, mert csak egyszer mutatom meg!
Tamano-sensei bemutatta a technikát és meg kell hagyni rendkívül, tetszik a jutsu. Ezek után a sensei előkapott egy tekercset és megidézett belőle egy gumibábút. Rámutatott, hogy gyakoroljak azon. Amint ezzel végzet nekidőlt egy fának és figyelt.
Akkor először a sebesség utána az ugrás és a rúgás. Nos, ez nem is tűnik olyan nehéznek… bárcsak a véghezvitele is könnyű lenne, de ez sajnos nem túl valószínű…
Hangosan kifújtam a levegőt és elkezdtem futni a célpont felé, felugrottam és sikeresen mellé rúgtam. A földet érés után visszafutottam a kiinduló pontra és újra nekifutottam, habár most sikerült eltalálnom a bábút az alig mozdult el… visszaigazítottam és újrakezdtem. Megpróbáltam a megfelelő gyorsasággal és erővel végigcsinálni a technikát, de sajnos ez így együtt nem igazán ment… bár külön, sem úgy ahogy akartam.
Megoldásképpen először a megfelelő gyorsaságot akartam elérni és ezt gyakoroltam egy jó darabig. Amikor, már úgy éreztem megfelelő a sebesség, akkor kicsit körülnéztem magam körül és azt kellett észrevennem, hogy az emberek eléggé megszaporodtak…
A folytatásban az erőt próbáltam meg eltalálni, ez is beletelt jó pár próbálkozásba, de szerencsére hamarabb sikerült rájönnöm, mint a sebességre. Ezek után jött a neheze… a gyorsaságot és erőt kombinálni… na meg hát a megfelelő pillanatban felugrani, hogy a legnagyobb sebzést okozzam.
Rengeteg próbálkozás után tartottam egy hosszabb pihenőt, majd újabb gyakorlás sorozat következet… A nap lassan átváltott vörösre és egy kis idő után eltűnt a horizontról…
Én még mindig gyakoroltam és egy ugrást követően nem tudtam rendesen leérkezni… Tamano- sensei közölte velem, hogy a fáradtság miatt van ez így… persze a magyarázata nélkül is pontosan tudtam…
A sensei odajött hozzám és felsegített.
- Azt hiszem mostantól, már nem kell a segítségem… holnap gyakorolsz még egy kicsit és meg lesz…
Na, nem mintha eddig túl sokat segített volna, de ezt most inkább nem hangoztattam… hazaértem és gyorsan el is aludtam.
Másnap reggel kicsit még mindig fáradt voltam, de ez igazán belefér. Kipattantam az ágyból és elmentem fürdeni, mert este erre már nem volt erőm. Sietve megreggeliztem és kimentem a kiképzőterepekre…
Folytattam a tegnapi edzést immár gumibaba nélkül egy fán. Néhány óra múlva végre én is meg voltam elégedve azzal, ahogy véghezvittem a technikát… persze fejlődni mindig van lehetőség és hozzá kell tennem, még bőven nem tökéletes a technika, de azért szerintem már egészen jól megy…


( Nem valami nagy mű, de remélem megteszi...)

A játékba való beillesztés: Kaitoval történő találkozás előtt egy nappal.
A megtanulandó jutsu neve: Oboro bunshin no jutsu // Ködklón technika

A konoha senppuu technika tanulása után hazamentem és meglepetésemre ott találtam Tamano senseit.
- Szia Kuzomi. Na, hogy állsz azzal a technikával amit mutattam tegnap? – kérdezte.
- Azt hiszem, már egészen jól végre tudom hajtani – mondtam.
- Az jó! – mondta a sensei – Figyelj! Úgy lett megbeszélve, hogy a délután is átugrom segíteni neked egy kicsit, de sajnos most kaptam nem is olyan régen egy levelet, miszerint küldetésre kell mennem. Viszont nem kell elcsüggedni, mert ha elmész a könyvtárba, akkor ott mond be a neved és kapsz egy tekercset, amit tegnap akartam átadni, csak otthagytam véletlenül és nem gondoltam, hogy ma már találkozunk.
Ekkor észrevettem egy kis papírdarabot, amit visszacsúsztatott a zsebébe. Valószínűleg egy levél lehetett.
- Rendben, köszönöm – mondtam – Tamano-sensei, lehet egy kérdésem? Ön miért ilyen segítőkész velem szemben?
A senseit kicsit hirtelen érte ez a kérdés, de ezt sikerült lepleznie egy gyors válasszal:
- Tudod néhány éve Kinimi megmentette az életemet egy küldetésen és, ezért én ezt úgy próbálom viszonozni, hogy amikor megkér, akkor segítek neked a fejlődésben.
Sejtettem, hogy anyám (Kinimi) miatt segít nekem, de ez eszembe se jutott volna.
- Értem. Hát ez esetben köszönöm és sok sikert a küldetéshez sensei.
Amint befejeztem a mondatom a sensei biccentet és egy kisebb füstfelhőben eltűnt. Én bementem a házba és megebédeltem közben pedig átgondoltam a dolgokat egy kicsit.
Ebéd után elmosogattam és elindultam a könyvtárba. Érdekes, mert már régen el akarok menni a könyvtárba átnézni néhány dolgot. Pontosabban informálódni egy keveset, de szerintem ezt nem ma fogom megejteni, bár ez a technikától függ. A lényeg az, hogy kicsit gyakrabban kellene, felkeresem a könyvtárat, mert habár csak az alapvető és szinte lényegtelen információkat kaphatom meg, azért azokból is le lehet szűrni néhány fontosabb tényt.
Beértem az akadémia épületébe, ahol fel is kerestem a könyvtár geninek által is látogatható részlegét. Elég nagy helység azt meg kell hagyni. A szolgálatban lévő könyvtárost felkerestem és megszólítottam:
- Yo! Kagemare Kuzomi vagyok és nekem azt mondták, hogy itt át kell vennem egy tekercset.
- Szia, egy pillanat. – mondta és elkezdett kutakodni a papírjai között – á, igen. Kagemare Kuzomi. Mivel tudod igazolni magad?
- A nevem nem elég? Ez esetben hogyan tudom igazolni, hogy ki vagyok?
- Mutasd meg az arcod, hagytak itt rólad egy képet.
Levettem a maszkom és megmutattam neki az arcom.
- Rendben. Így már megfelel…
A fickó elkezdett kutatni egy kisebb fiókban. Megközelítőleg három percet kellett várnom és ezek után a könyvtáros átnyújtott nekem egy vékony szürke tekercset.
- Köszönöm, nemsokára vissza is hozom – mondtam.
Kimentem az akadémiából és leültem egy padra. Legöngyölítettem a tekercset és a szemem végigfutott a sorokon.
A technika használója képes másolatokat létrehozni magából, amik csak egy dologban különböznek a normál bunshinoktól: nem semmisülnek meg találatok hatására, hanem azok csak egyszerűen áthaladnak a klón, testén. A másolatok ugyan nem tudnak támadni vagy bonyolult mozdulatokat végrehajtani, de nagy tömegben könnyen összezavarhatják az ellenfelet.
Mivel ez e technika nem sokban különbözik az alap bunshin no jutsutól, ezért D szintű besorolást kap.
A tekercsen még voltak tippek és az, hogy mit is lehet tudni erről a technikáról. A valószínűsített származási helye és egyéb adatok. Meglehetősen sok mindent összeszedtek erről, ahhoz képest, hogy csak egy „egyszerű” D szintű technika.
Magamba szívtam minden információt és felpattantam a padról. A tanulás újabb lehetőségétől felbuzdulva zsebre csúsztattam a tekercset és gyors léptekkel az egyik kiképzőterepnek nevezett tisztás felé indultam.
Konohagekure no sato utcáin sétálva rá kellett döbbennem, hogy mekkora is ez a falu. A nap e szakaszában általában teli van élettel, de most minden képzeletet felülmúlt a tömeg az utcán. Ez pedig megnehezítette a dolgomat, aminek következtében egy nagyobb kerülőt kellett tennem. Sajnos így fél órával tovább tartott az utam, de végre kiértem a négyes kiképzőterepre.
Hmmm, nézzük csak, ha jól értelmeztem, akkor ez a technika, csupán annyiban különbözik az akadémián tanulttól, hogy a chakra sűrűbben van benne, mint a sima illúzióban. Ez azzal is együtt jár, hogy több chakrába kerül, de az alap eljárás ugyanaz. Persze ez nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek hallatszik, sajnos ezt már más technikáknál is tapasztaltam…
Kezdésként a bunshin no jutsut ismételtem újra, mert már nem most volt, hogy használtam. Mivel nem akartam túlzásba vinni az ismétlést, ezért csak öt bunshint hoztam létre. Kezdésnek pont tökéletes is. A létrehozott bunshinokat egy könnyed mozdulattal megsemmisítettem.
Jó, akkor most sűrítenem kell a chakrát a létrehozandó klónokban.
Első próbálkozásként nem akartam sokkal növelni a felhasználandó chakra szintjét, először is arra kellett rájönnöm, hogy pontosan milyen módon tudom a klónokat sűrűbbre „elkészíteni”. Azt már az elején eldöntöttem, hogy mindig csak egy klónt fogok csinálni a chakra spórolás érdekében.
Az első próbát egy újabb, majd azt is egy újabb követte. Egy bő óra alatt sikerült kiismernem a chakra sűrítésének kismértékű csínját-bínját, persze ezt is csak erre a jutsura specializálva.
Most már az edzés komolyabb része jött. Azt a tudást, amit nagyrészt elméletben állítottam össze, most gyakorlatba kellett átvinni.
Folyamatosan hoztam létre a bunshinokat és megpróbáltam mindet egyre sűrűbbre készíteni. Azt, hogy mennyire hasonlít a tekercsben leírthoz a kezemmel vizsgáltam meg. Méghozzá olyan módon, hogy hozzá nyúltam, ha eltűnik, akkor még nem jó.
Sokszor végig próbáltam a dolgot és egy pár óra leteltével már sikerült megfelelő szinten a dolog.
A siker örömére tartottam egy három órás pihenőt, amit a faluban töltöttem el, de persze tudtam, hogy még nem vagyok kész a tanulással, mert eddig csak egy klónnal sikerült a dolog.
A pihenés annyiból állt, hogy ültem a padon és közben ettem valamit, amit ez egyik közeli boltban vettem.
Körülbelül este hat óra tájékán lehetett az idő, amikor is visszamentem a kiképzőterepre.
A gyakorlás folytatódott, habár még mindig fáradt voltam valamilyen szinten. Megpróbáltam növelni a létrehozott ködklónok számát. Ez elég sok próbálkozást igényelt, de azt hiszem, megéri a dolog.
Újra és újra próbálkoztam és ezek után is újabb próbát tettem, ez addig tartott, amíg el nem kezdtem tántorogni. Az edzést abba kellett hagynom, de négy ködklónnál többet nem sikerült létrehoznom.
Már elég sötét volt, ezért hazamentem és egyből le is feküdtem aludni. Másnap korán reggel felkeltem és visszavittem a tekercset a könyvtárba, most szerencsémre nem kellet az ellenőrzéssel bajlódni. Hazamentem és gyakoroltam, még egy kicsit, majd megelégelve a dolgot elmentem a faluba császkálni. Még bőven nem tökéletes a technika és kell, majd még gyakorolnom, de négy ködklónt már szerencsére sikerült létrehoznom és ez még további edzéseken, majd még fejlődni fog… vagyis ebben reménykedem.


( Gondoltam itt kicsit megmagyarázom, hogy miért segít nekem a sensei. Elég egyszerű megoldás, de szerintem egy csak élményben szereplő Njk-nak megfelel )

Tanulás céljai:
- Aoi Shogageki
- Apjához való közelebbkerülés a későbbi információk könnyebb feldolgozásához, nameg annak elfogadása, hogy nem megszállottművész az öreg, vagy legalábbis foglalkozik mással is.

Az ötletmag

Konoha Senppuu! Pörgés, elmosódott képek, csattanás. Az áldozatként szuperáló farönk a levegőben. Zuhan… Dainamikku Akushon! A sebességem maximális, ennél gyorsabbra nem vagyok képes és tényleg nem vagyok lassú, de túl messze van, nem érem el… Miért? Egy rúgással nem lehet kiütni az ellenfelet és ha nem vagyok képes utólérni repülés közben, akkor vagy gyengébbet kell rúgnom, vagy pedig…
Néhány nappal később:
A kunai tőr mellettem csapódott be, én már ugrok is arrébb, de nem elég gyorsan, a lobogó papíron felizzanak a jelek és bumm. Fájdalmasan felnyögve csapódok a földbe, közben egy pillantást sikerült vetnem ellenfelem, Satsumi győzedelmes vigyorára, pedig még…
Felpattanok, harcias arcot próbálok felvenni, de koromtól és földtől szürke képemen csak szégyen és csalódottság látszódik. Két kunai előre röppen, majd a nyomukban rohanok én magam is. Konoha senppuu! Ő kacagva arrébb lép, a lábam pedig a földbe csapódik. Sarkát egy pillanattal később a gyomromban érzem és fájdalomtól eltorzult arccal már repülök is, ki tudja mi felé…
Vérem a nyálammal keveredik. Konoha senppuu… Ez egy jó technika, de nem vagyok képes tökéletesen kihasználni és ebből fakadóan komoly sérüléseket szoktam szenvedni. Ha talál, akkor nem elég ahhoz, hogy egy velem egy szintű ellenfelet kiüssön, ha pedig nem, akkor… a francba!
Kombinálnom kellene, de az túl… Nem! Képes vagyok rá, kitalálom, mivel és hogyan és addig gyakorlom, amíg nem megy úgy ahogy akarom és akkor talán Satsumi ellen is lenne esélyem,habár erre nem tennék sok pénzt…De hogyan?
Megpróbálok feltápászkodni, de karjaim összeroskadnak. Lihegve fekszek a földön, Satsumi valószínűleg felém tart, de már nem vagyok képes tovább küzdeni, ekkor egy másik harcoló párost pillantok meg. Az egyikük egy pörgő rúgással kigáncsolja a másikat és… Hát persze! Még a nevük is hasonló és elméletben kivitelezhető, tehát ki kell derítenem, hogy gyakorlatban az-e.

Újabb lépés a valódi erő felé

Ha elképzelem,amint valaki sikeresen, azután sikertelenül alkalmazza a Konoha senppuu-t, akkor az eredmény ismert és egyik esetben sem tökéletes. Sikeres alkalmazás esetén komoly fájdalmat lehet okozni az ellenfélnek és az egyszerű emberek, vagy gyengébb shinobik ellen ez többnyire elég is, de a minimális akarattal, vagy erővel rendelkező shinobik már nagy valószínűséggel felállnak egy ilyen rúgás után is, tehát valóban nagy az átütőereje a jutsunak,de az nem elég. Sikertelen rúgásra nagyobb a sansz, hiába a sebesség könnyű kikerülni, egy tapasztaltabb ninjának legalábbis. A konoha reppuu-val önmagában ugyanez a helyzet,talán annyi különbséggel, hogy azt valamivel nehezebb kivédeni, viszont nem is olyan nagy az átütőereje. Kombinálni a kettőt nem lehetetlen véleményem szerint és úgy már sokkal nagyobb hatást lehet vele elérni, kicsivel könnyebben persze, ha nem nézzük azt a nehézséget, amit az időzítés és a két technika egymás utáni használata jelent.
A megoldás a kezemben van,már csak el kell kezdenem a kivitelezést és kiküszöbölni a jelentkező nehézségeket,problémákat,mert ilyenek,sajnálatos módon,biztosan lesznek. Felpattanok a Szeizá-ból,kinyújtóztatom elzsibbadt lábaimat és a fegyvereimet magamhoz véve kiugrok szobám ablakán, utána nem sokat vacakolva,rohanvást megindulok a kiképzőterepek zöld gyepűje felé. Konoha ilyen idő tájt még alszik, ezért hát nem is meglepő, ha buzgómócsing valómon kívül alig látni néhány embert az utcákon. Aki korán kell aranyat lel,esetemben új technikát, ha sikerül mindent megoldani.
A zöld gyep lágyan hullámtajtékokat vet a feltámadó szélben. Ezzel nem törődök, ruházatom és a maszkom megvéd a széltől, különben is, sokkal sürgetőbb problémával kell szembenéznem, mint egy esetleges megfázás.
Az Ippitsusaitól kapott szalmabábút megidézem tekercseim egyikéből és habár az szalmával van tömve, nem megfelelő erre a célra, de a kísérletezgetésem elején tűrhető lesz. Elsősorban arra kell rájönnöm, hogy milyen sebességgel és milyen pontosan vagyok képes ezt a technikát végrehajtani.
Gondoljuk csak végig még egyszer: közel futok, a reppuu-val kirúgom a lábát, közben ő emiatt kicsit a magasba emelkedik, aztán a senppuu-val olyan rúgást mérek rá, amitől arrébb száll. Ezt a gondolatmenetet kellene valósággá változtatni.
Feltevéseim szerint amikor kirúgom a lábát az amellett, hogy fájdalmasan érinti,védekezésképtelenné is teszi, ezért fogja majd bekapni a senppuu-t, vagyis a ”kegyelemdöfést”.
Egyszerű mozdulattal megigazítom a maszkom, majd szempillantásnyi idő alatt elrugaszkodom és néhány pillanattal később a bábú előtt vagyok - azért ilyen gyorsan, mert a dainamikku akushon sebességét használom – ott megtorpanok és már pördülök is meg, kirúgom a szalmaember lábait, az a majdnem teljes súlytalansága miatt túl magasra repül én pedig az ülepemre csüccsenek, noha nem szántszándékból. Ez így túl gyors volt, ha nem repült volna olyan magasra a bábú, akkor sem lettem volna képes, alkalmazni a technika harmadik lépését, vagyis a senppuu-t.
Ezek szerint ez mégsem lesz ilyen egyszerű, na meg az alany sem megfelelő. Előkaptam a tekercsemet és megidéztem belőle egy másik bábút, ami szalma helyett gumiból készült. Ezt az edzőtermünkből hoztam el, anyám nincs otthon, tehát biztos nem kell neki.
A további próbák monotonítását leszámítva semmi komolyabb fejlődésre nem lettem figyelmes a nap hátralévő részében. Egész nap,sőt még másnap is ezt gyakoroltam rövid szünetekkel és étkezésekkel megszakítva. A következő, azaz harmadik napot inkább csak pihenéssel és az elmélet átismétlésével töltöttem. Ennek az oka egyszerű: az előző két nap alatt annyira meghajtottam magam, hogy az ágyból is fájt volna felkelnem.
A két nap alatt igen sokat fejlődtem, nem eleget, de sokat. A negyedik reggelen, még mindig nyögvenyelősen, de kikászálódtam az ágyból és a megelőző napok tapasztalataiból okulva, több pihenéssel folytattam az edzéseket. A haladás lassan, de biztosan percről-percre egyre jobban érződött.
Ahogy teljesítményem egyre javult, ezzel egyenes arányban csökkent a problémák és gondok száma. Az egyetlen komolyabb nehézség csupán, hogy nem elég gyorsan. Újabb nap telt el edzéssel és bizony rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is annak gondoltam magam, nem vagyok elég fegyelmezett. Ezen változtatnom kell a jövőm érdekében. Az önuralom olyan tulajdonság, amiből nincs mérce, a szükségleteket illetően. Nálam ennek az emberi tulajdonságnak, nem a harag, vagy a düh által jött elő a nem elegendősége, a körülöttem edző nők miatt, vagyis igen könnyebb rájuk fogni, de valójában saját perverzitásom az oka. Mert mit ér a hihetetlen tudásszomj, ha a magamfajta perverz, csupán egy-egy pillanatra is elkalandozik gyakorlás közben. Ezek a pillanatok, amikor is a másodperc töredékére akaratomat legyőzi perverzitásom, végleges katasztrófájúak. Eddig nem éreztem igazán, mert fiatal voltam hozzá, de ahogy idősödöm… Ez lenne hát az én Ninja Útam? Nem, azt nem hiszem.
A tűző nap fényében, kemény munka közepette, a konoha melletti kiképzőterepeket akár magának a pokolnak is tekinthetné az ember. A magamfajta ember. Gondolataim, habár nem olyan gyakran mint képzelem, sőt valójában ritkán, a másik nem felé kalandoznak, nem éppen erkölcsös módon…
Szinte halvány szellőként suhanok, a bábú felemelkedik a levegőbe. Majd forduló rúgásom ereje messzire repíti, pedig éppen csak eltaláltam. Magamban káromkodva felpattanok és elindulok a bábuért, amikor is egy férfi odalép és felveszi. Nem sokkal magasabb nálam, fekete haja összekötve lóg hátul, zöld selyemkimonójába beleolvadna a tájba, ha nem csillogna a napfénytől. Felém indul, az elején meg sem ismerem, majd a felismerés hirtelen rám tör. Mit keres itt? Két hete nyomát sem láttam.
- Látom keményen edzel. Nem is emlékszem, mikor segítettelek utoljára az edzésben. – Vidáman felkacag – Ezért arra gondoltam, hogy most talán újra közelebb kerülhetnénk egymáshoz, mint régen. Évek óta nem beszélgettünk igazán jót. Nem igaz, fiam?
- Még sosem segítettél az edzésben! – Fakadok ki, pont most kellett előkerülnie(!) így is meg van a magam baja. Hat éve úgy viselkedik, mintha nem is a fia lennék, megértem én, hogy beleéli magát a munkájába és az eltűnéseire sincsenek panaszaim, elvégre ihletre van szüksége a festéshez, de mit tudhat Ő a shinobi edzésről – Egyébként, hogy kerülsz ide, hm, apa?
- Vigyázz a szádra – korholl le barátságosan, komolytalanul. – Úgy éreztem itt az ideje, hogy megnézzem mivé lettél. És most, hogy mondod még csak nem is nagyon láttalak edzés közben, nemhogy segítettem volna! Fontos, hogy minél hamarabb bepótoljam eme hibámat!
- Megint az egyik festményed késztetett érzelemingadozásra – Kérdem gyanakvóan. Zihálásom lassul. Letörlöm arcomról az izzadtságot. Időközben a nap még magasabbra hágott.
- Bevallom az elmúlt két hétben három mű is született az ecsetem alatt. Ám az első kettőben nincs semmi új. Szépek, és tartják a színvonalamat, megérnek néhány ezer ryout és valószínűleg többért fogom eladni őket, mint amennyi a valódi értékük, de számomra nem voltak annyira ihletettek. Aztán, tegnap… erre jártam és megláttalak edzeni, rájöttem, hogy van egy tizennégy éves fiam, akiről alig tudok valamit… - hangja sutogássá halkult - … és fordítva…
- Értem, de én most edzenék, úgy hogy, ha lennél szíves a bábút visszaadni.
- Ó, hát ez csak természetes… Tudtad, hogy egy szamuráj, tizennégy évesen már megkaphatja hosszúkardját, ha elég rátermett? – Szemében vad tűz csillant, amit nem tudtam hova tenni – Gyere, megmutatom a festményt.
Még mindig nem nagyon értem a dolgot, de nagyon furcsán viselkedik. Érdekes, most már kiváncsi vagyok mi sül ki belőle, na meg magával vitte a bábút. Az erdő szélén, az árnyékban áll a paraván, amin nagy félméterszer egyméteres vászon terpeszkedik. Az egyik fának döltve két másik, hasonló méretű kép élvezte a hűsítő árnyékot. Az egyiken szarvasok kergették egymást, a másik pedig gyerekek táncát ábrázolja. Tényleg nagyon, nagyon szépek. Ám gyanúm szerint nem ezeket akarta megmutatni.
Apám helyet adott és rámutatott a paravánon lévő képre. Elámultam. A vörös napkorong középen, egy shinobi a füves réten, aki az én arcomat viseli – feltételezem ebből, hogy az én lennék, körülötte árnyák és fény tánca, a shinobi sebessége érződik a vásznon, igen ez valóban egy remekmű. A kép tetején kandzsikkal a szöveg: „A Lenyugvó Nap Shinobija – Kagemare Zaemon festménye”
- Ez tényleg lenyűgöző – mondtam meghökkenve.
- Látod, apád nem is olyan bolond mint gondoltad. Máris segítettem az edzésed, pedig az arcodra volt írva, hogy ostobának gondolsz, amiért belekontárkodok.
- Tényleg szép a festmény, de ezzel hogyan is segítetted az edzésemet? – Kérdezem magamhoz térve az ámulatból.
Ő, csak felnevet, majd hosszan nézi a festményt, már azon vagyok, hogy megismétlem magam, amikor végre megszólal:
- Elvontam a figyelmed és így a koncentrációd helyreállt, a művészet pedig megnyugtatta háborgó lelkedet, még ha csak egy pillanatra is.
Bármilyen meglepő volt amit mondott, igazat kellett neki adnom. Néhány gyermekkori emlék tört elő, de hamar elfojtottam őket. Pont ilyennek ismertem négy-öt évesen, de aztán egy fal állt közénk, valamilyen számomra ismeretlen okból. Míg Ő a művét csodálta, elgondolkoztam azon amit mondott.
- Mondd csak: boldog vagy shinobiként? Ismered már az utat, amin előre kell menned, vagy még nem léptél rá?
- Igazából nem tudom… - Válaszoltam meglepetten, azután se szó se beszéd felkaptam a bábumat és visszamentem edzeni. Késő estig hajtottam magam, nem gondolva másra, mint az edzésre és a fejlődés látványossá alakult. A hazaúton viszont rám tört a kiváncsiság, és az apámmal folytatott beszélgetésen rágódtam. Nem találtam otthon senkit, ami nem meglepő, tekintve, hogy anyám küldetésen van, apám meg valószínűleg elutazott egy közeli nemes palotájába, hogy festményeit mutogassa. Ám amikor a szobámba léptem, az ágyammal szemközti falon találtam A Lenyugvó Nap Shinobiját és ez őszintén meglepett. Fáradtan leheveredtem az ágyba és a képet nézve, lassan mély álomba merültem.
Az ébredés nem sietett én pedig boldogan ringatóztam az álom édes karjaiban, de egyszer mindennek vége szakad, nem történt ez máshogy pihentető alvásommal sem.
A következő három napot azzal töltöttem, hogy ezerszer és még egyszer átgondoltam a technikát, majd megpróbáltam azt a gyakorlatban kivitelezni, ami a harmadik nap végére már nem is ment olyan rosszul.
Fél nap pihenés után az edzés folytatása következett. Mozdulataim gyorsabbak és erősebbek, valamint határozottabbak lettek. Egyre könnyedebben mozogtam a technikán „belül”. A bábú már átkozhatta a nevemet, nem csak a több napi össze-vissza verés miatt, hanem azért is mert a gyors közeledésem és gáncsolásom után, sikeresen demonstráltam rajta, a jutsu egészét, habár azért még nem egészen olyan jól, mint szerettem volna. Fél óra pihenőt engedélyeztem magamnak és közben, apám megint felbukkant. Állítása szerint hat órája figyel és látja hatalmas fejlődésemet, „ de amit azzal a bábúval meg tudsz tenni, az egy élő ember ellen nem biztos, hogy sikerül”.
Pontosan tudom, hogyan értette. Ezután Ő olyan tanácsokat adott, amik a tartásomon és mozgási technikámon javíthatnak a véleménye szerint. Én nem túl szívélyesen közöltem vele, hogy én vagyok a shinobi tehát ezeket hagyja rám. Erre rejtélyesen elmosolyodott, majd azt mondta, most menjek és pihenjem ki magam, holnap délben viszont legyek ugyanitt. Mert: „ Ha az ecset harcosának tanácsát nem fogadod meg, akkor talán majd néhány shinobitársad ellen rájössz, nem i olyan bolondság, amit ez a vén csirkefogó mond”, ezzel elszelelt.
Gyakoroltam még egy órácskát. Nem fáradtam azzal, hogy hazamenjek. Elfutottam a közeli tóhoz, alsónadrágra vetkőzve megmártóztam, az elhozott étel maradékának felét megettem és vártam a másnapot. Nem mintha megijedtem volna apám figyelmeztetésétől. Azért hagytam abba az edzést korábban, mert úgy éreztem ezt most igazán megengedhetem magamnak. A még jelenlévő női egyéneket bámulva elaludtam. Maszkom már napok óta nincs rajtam.
Nem sokkal dél előtt kellhettem, gyomrom parancsára. A tegnapról meghagyott ételt majszolva egy olya lány közeledésére lettem figyelmes, akit túl jól ismertem ahhoz, hogy perverz szemeimmel végig merjem vizslatni.
- Ohaio, Satsumi-chan. Ogenki deszu ka? (Vigyázat: Japán)
- Ma…Ma… (Vigyázat: Japán)
Amint ez a rövid kis párbeszéd lezajlott elmagyarázta, hogy pont engem keresett. És, hogy mennyire örül, hogy megtalált. Nos, fordítva ez annyira már nem igaz, tekintve, hogy az esetek többségében azért keres fel, hogy rajtam gyakorolja a Taijutsut, ami általában komoly fájdalommal jár, természetesen számomra.
Mint kiderült apám beszélte rá hogy jöjjön el ma, mert egy furfangos próbát eszelt ki. Satsuminak ( aki, mint széles körben ismert dolog, az osztályomból előszőr lett chunnin és még mindig Ő az egyetlen, annak ellenére, hogy az akadémián én voltam a legkitűnőbb teljesítményű, igaz mindvégig ott volt szorosan mögöttem. Manapság sajnos nem mondhatom, hogy ott loholok a sarkában… - ez csupán szerzői megjegyzés, hogyha nem nagyon lenne járatos valaki, Kuzomi viselt dolgaiban)össze kell szednie néhány harcias – volt – osztálytársat, hogy erőnket harc formájában összemérjük, így talán átírva a régi rangsort, de többek között ez jó edzéslehetőség is. Satsuminak mindössze három embert sikerült rávennie, hogy jöjjön, de egyikük elhozza a bátyját is.
- Kik lennének azok?
- Az egyikük Zenba – kezdi a felsorolást vidáman Satsumi -, de ott van még Yamamoto és Koujirou. Ők azért tudnak eljönni, mert egy csapatba tartoznak. A többiekkel nem találkoztam, csak egy-két bukottal, de őket a saját érdekükben nem hívtam. – Ez kicsit gonosz volt tőle, de érthető.
A volt osztálytársaim közül igazából senkit sem kedvelek, Satsumi-chant leszámítva. Van néhány közömbös srác, vagy éppen lány, de a többiek egyenesen utálatosak. Különösen Koujirou.
Hamarosan mind megjelentek. A magam részéről apámat véltem felfedezni az egyik fán, miközben barátságosan rámkacsint. Nem bánom, hogy összehozatta ezt az eseményt. Nincs ellenemre, hogy újra legyőzzem ezeket az alakokat, mint azt az Akadémián már megtettem. Na persze azóta Satsumi oda vissza aláz, de ha Őt nem számítjuk, akkor nem szabad senkitől sem vereséget szenvednem, esetleg Zenba bátyjától, aki szintén chunnin, mint Sa-chan!
Zenba, szokásos, sötétbarna gyapjúkimonójában feszít. Pánkra nyírt hajával nem mindennapi látvány. Yamamoto, aki így idősebbként már mégsem annyira közömbös, tekintve hogy lány, világoszöld shinobiöltözetet visel, míg Koujirou pólóban és rövidnadrágban mutatkozik. Takedo – Zenba tesvére – a chuninok szokott ruháját hordja.
- Azért hívtam össze ezt a kis erőpróbát – kezdi Sa-chan – hogy barátként, ám komolyan összemérhessük erőnket. Két csapatra fogunk oszlani. Én leszek Kuzomival, Ti négyen – vakmerő mint mindig és ez mosolyt csal az arcomra – a cél az ellenfél harcképtelenné tétele, vagy megadásra késztetésre. Aki megadta magát, már nem szólhat bele a harc menetébe. Ne használjatok olyan technikát, amivel megölhetitek a másikat. Készüljetek fel, két perc múlva kezdünk, ha ez nektek megfelel.
Mindenki hevesen bólogat. Koujirou hozzám fordul és suttogva megszólal:
- Most végre visszavághatok, Kuzomi!
Csak mosolygok. Az akadémián is folyton ezt mondta, habár azóta biztosan erősebb lett, de ezzel nincs egyedül, és itt magamra célzok.
- Örülök, hogy nem kell ellened harcolnom – hízelgek Sa-chan felé.
- Ne örülj annyira, ez kemény lesz. A chunnint megpróbálom minél hamarabb kiütni, de addig fel kell tartanod a másik hármat.
- Rendben – mondom határozottan, de pontosan ettől tartottam. Hárman egy ellen. Remélem siet.
A harc kezdetét veszi. Nem felejtettem el miért is lett megrendezve ez. Ki kell próbálnom az új technikámat!
A két Chunnin bőszen méregeti egymást, míg Zenba vakmerően felém rohamozik, kimonoja ujjából shurikenek röppenek felém, meglepő sebességgel. Teljes lényemmel a kitérésre koncentrálok, mégis majdnem eltaláltak a fegyverek. Érzem az elmúlt napok fáradalmát. Nem vagyok százszázalékos, ami mégjobban megnehezíti a helyzetet. Szerencsémre, egyenlőre – érthetetlen okokból – csak Zenba jön felém. Újabb shurikenek elől hajolok el és mozgásba lendülök. Érzem amint az adrenalin kezdi elönteni a testemet és hamar megfeledkezek a fáradalmakról. Barnakimonos ellenfelem Wakizashit húz elő ruhája alól én katanámmal válaszolok rá és ahogy összecsap a két penge, szikrát vetnek a nap aranyló fényében. Számon széles mosoly jelenik meg. Az izgalom átjárja testem. Kitérés, csapás, majd újabb, gyors hárítás. Szinte ösztönszerűen mozdulok, egy belső sugallatra és a Konoha Reppuut alkalmazva, kisöpröm ellenfelem lábát, s már készülök lesújtani, a harc hevében sok mindenről megfeledkezve, amikor egy ököl találja meg az arcom, s emiatt hátratántorodok. Koujirou akcióba lendült… Arrébb ugrok, kardomat elteszem és Yamamoto felém száguldó kunaiai elől menekülve, valamint jó támadás reményében megjelenek a Dainamikku Akushonnal Koujirou előtt és beviszek neki néhány ütést, amitől Ő elesik, annak ellenére, hogy negyven százalékban sikerült hárítania. Balról egy Bo vége közeledik felém, az utolsó pillanatban elhajolok és ekkor egy kunai hagy vágott sebet a jobb oldalamon. Nem tudok mindenhová figyelni! Ám nem most van itt az ideje a panaszkodásnak. Szemem sarkából látom, hogy kedves Chunninjaink is belelendültek. Előbb említett technikámmal villámgyors visszavonulót fújok. Az erdő szélére érkezem. Csoda, hogy csak ennyi sebesülést szereztem. Őrültség volt, részemről amit tettem! Jobban kell vigyáznom, különben rajta veszek.
Míg ellenfeleim felém rohamoznak, én behúzódok a fák árnyékába és három ködklónt hozok létre, majd előkészítek egy kawarimit. Alig vannak húsz méterre, amikor négy Kuzomi ront rájuk, mindegyik Chigikirivel a kezében. Míg klónjaim csak kitérnek én amikor tudok odacsapok. Ez árulkodó jel, de ad néhány másodpercet, aminek elégnek kell lennie, ahhoz, hogy kiüssem a leggyengébb egyént a formációjukban, amivel nagyobb térhez jutok. A Kuzomik össze vissza cikáznak, ugrálnak, míg én a valódi ugyanígy álcázva célomat közel kerülök Yamamotohoz és először a hátára, majd a fejére mérek ütést fegyveremmel. Azon nyomban elájul. Nem vagyok meggyőződve, hogy a lány volt a gyengepont, de Ő fedezte távolról a két fiút, ezért ez tűnt okosnak. A következő pillanatba a már megismert Bo csap a hátamra, aminek következtébe fehér felhő és egy farönk terem az addigi helyemen.
- Eggyel kevesebb – zihálom. Hiába az adrenalin, ha fogytán vagyok a chakrának. És ez a trükk sem fog bejönni még egyszer.
A fák mögül shurikeneket és kunaiokat dobálok feléjük. Figyelmük meg lett osztva. Koujirou előtt termek s már pörgök is, minek következményeképpen, Ő a levegőbe emelkedik és, akárcsak a bábú, Ő is még egy okot kap, hogy átkozza a nevem, mert végrehajtom a senppuut is, amitől fájdalmas kiáltással a földhöz vágódik és úgy marad. Eszméletlen. És most, mint már annyiszor, földre visszatérő, botladozó lábaimnak, még összerogyni sincs idejük, mivel Zenba és Boja erőteljes csapással egy fához szögez és egy darabig minden homályba vész. „Aoi Shogageki”, csak ennyi maradt meg az emlékeimben, de van a technikámnak neve, mert ez megnyerő. Fogalmam sincs, hogy már kitalálták előttem.
- Ideje volt hogy felébredj! Tessék idd meg a teád – Kagemare Zaemon arca van előttem és kezében chavan, amiben zöld folyadék gőzölög – Most csináltam. Figyeltelek mint tudod…
Elveszem a Chavant és mohón iszok. Fáj a gyomrom, hasogat a fejem és nagy kimerült vagyok.
- … és azt kell mondjam, hogy büszke vagyok rád! A harcban jól teljesítettél!
- Nyertünk végül? – kérdezem rekedtes, elfúló hangon.
Apám csak néz és sokatmondóan mosolyog, de nekem mégsem mond semmit. Akkor most nyertünk vagy sem? Hiába tettem fel gondolatban is a kérdést, válasz nem érkezett.
- Áthívtam Satsumit egy Szatódára! Addig szedd rendbe magad, jól kell kinézned a teaszertartáson!
Még mindig nem értem ezt a hirtelen beálló változást, talán valami tragédiát titkol. Rémület költözik belém. Hanyadika van? Anyám azt mondta másfél hónap múlva hazaér… Mi van ha?! Nem, addig még egy hét, legalábbis a naptár szerint, habár ez nem zárja ki, de nem hinném. Azt elmondta volna. Úgy érzem, hamarosan minden megváltozik, ez talán már az új idők szele. Mert hamarosan bekövetkezik az, ami elrendeltetett..!