Kagemare Kuzomi

Emlékszem, akkor régen… Mosolyognom kell az emlékre. Kevés dolognak tudok igazán örülni, de akkor, amikor kezembe vettem a fejpántomat. Igen, akkor őszinte volt az örömöm. Régi emlék, nagyon régi. Két évvel ezelőtti, mégis… Mikor kezembe fogtam a fejpántomat, már tudtam: Konohagakure no Satou Shinobija vagyok, örökre! Az első boldog napomon – mármint nem életem első boldog napján, hanem Geninné válásom első boldog napján – anyám odaadta a maszkomat, amit már az üzletben is oly sokszor nézegettem még Akadémiai tanulóként. Megvette és a sikeres vizsga ajándékaként ideadta. Ez csak fokozta az örömömet, akkor…
Most már tudom, hogy mekkora súlyt jelent az a maszk és azt is tudom, hogy a viselése nem csak öröm, de nem engedném ki soha a kezeim közül, mert az enyém és már a részemmé vált. Ha nincs rajtam a maszk, akkor Kuzomi vagyok a Genin, de Konohai lakos. Ha rajtam van, akkor én vagyok a Shinobi! Kesztyűm, mely ujjbegyeim kivételével mindent eltakar kezemen, most is – akárcsak máskor – finoman követi öklöm minden rezzenését. Ezt is aznap kaptam.
Ezek után egy darabig nem kaptam küldetést, anyám viszont összeismertetett egy Konohai Chuuninnal, akivel igen jóban volt – és van. Mitami Tamano-nak hívják. Ő volt, aki elsőnek tanított nekem Taijutsut( Tanulás 1 – Dainamikku Akushon). A Későbbiekben szoros barátság alakult ki köztünk és több technikát is megtanított. De egyelőre áhítozva vártam, hogy kipróbálhassam igazi harcban au új Taijutsumat. Nem kellett sokat várnom. Pár napra rá kisebb perpatvarba keveredtem egy fogadó mellett, ahol valami erőszakos banda tagjával tévesztettek össze(Kaland1 – Kocsma és Banditák). Végül eme banda is felvonultatta néhány tagját. Miután kiverekedtem magam – noha több kemény ütést is elszenvedtem, de sikerült meglógnom – riasztottam a rendfenntartókat. Ez az esemény akkor izgalommal töltött el, ám a későbbiekben tovább gyűrűzött. Nagyon fontos volt ez, későbbi életemre nézve.
Nosztalgikus erre gondolni, de mégis: másnap, vagy talán két  héttel később – már nem is emlékszem pontosan – küldetésre küldtek. Az első küldetésemre. Ráadásul nem is valami D szintű krumpli pucolás volt, hanem el kellett vinni egy üzenetet a Gőz országába. Igaz, nem egymagamban kellett mennem és ez megkönnyítette a lelkemet, hiszen noha örültem volna a bizalomnak, azért szorongtam is volna az izgalomtól és rejtett félelemtől, ha egy ilyen küldetést egymagamban kell végrehajtanom. Persze, könnyen lehet már félúton eltévedtem volna, de szerencsére nem így történt. Beosztottak mellém egy szintén friss Genin lányt, Kusuki Eikot. Ő akkor még szintén izgulós, heves lány volt. Azóta – tudom – megváltozott. Én magam is, bár személyiségem hamar önmagára talált és levetette a gyerekes félelmet az újtól, ami a Geninséget jelenti. Nem vagyok és sosem voltam csak is kizárólag hideg és számító jellem, de nem nélkülözöm – és sosem nélkülöztem - ezt az adottságot. Kaptam egy másik társat is, bár szegény eltörte a lábát a találkozóhelyig való rohanásban, ezért nem tudott jönni. May Yuriko-nak hívják, illetve akkor még így hívták. Nem tudom, hogy megváltoztatta-e a nevét, vagy hogy mi van vele. Kedves lánynak tűnt, de ennyi. Azóta nem láttam. Visszatérve a történethez, egy Kuromaru nevű ninja kísért minket, azt hiszen Chuunin lehetett. Legalábbis nem tűnt magasabb rangúnak. Az első nap unalmasan telt, a vidéket jártuk. Bár meg kell hagyni, akkor nekem ez még sok újdonságot jelentett, mert nem igazán voltak ismereteim a falun kívülről. De régen is volt! Az első éjszaka én kezdtem az őrködést és meg is fedtek reggel, amiért valami kis állat miatt elhagytam az őrhelyem. Persze ez azért volt, mert az első küldetésem miatti túlbuzgóság eltántorított attól, hogy jobban átgondoljam a dolgokat és különben is: mindenhonnan ellenséget vártam. Így tehát, egy nyúl, vagy róka miatt Kuromaru intelmeit kellett hallgatnom. De nem csak nekem, Eikonak is, hiszen hasonló hibába esett mint én. Most már biztos nem követnék el ilyen hibát, de ugye két évvel idősebb vagyok és ugyanennyivel tapasztaltabb is. Konoha legjobb  Geninjei közé tartozom és ezt nem - csak - én állítom, hanem mások is. A Második nap is hasonlóan telt, bár igencsak iparkodtunk, fárasztó, de élvezetes volt. Ahogy elsuhant velem a táj és élveztem fiatalságom hevét. ( Nem mintha most túl öreg lennék).
Egészen a Gőz Országa hegyeiig mentünk.  Mivel Hazám a Tűz földje békés hely, ezért nem sok dolog esett meg addig, ám mégis nagyon hasznos volt. Nem csak azért, mert akkor láttam először „világot”, hanem mert mindezeket az ismereteket alaposan megjegyeztem. Hasznos az, ha az ember tudja, hogy jártában mit fog találni, vagy legalábbis mit kellene találnia az emlékei alapján. A Gőz Országának hegyeiben Kuromaru fennhangon szólt hozzánk, s azt ecsetelte, hogy úgy döntött képez is minket. Ennek én is megörültem, akárcsak Eiko-san. Sajnos az a nap végül mégsem volt ilyen vidám, de mindent csak sorjában. Először az elemi affinitásunkat fedtük fel. Kuromaru elmagyarázta, hogy ez nagyon fontos, ugyanis ez nem csak a Shinobi kiismerésében segít, de a későbbiekben – megfelelő jutsuk birtokában – nagy hasznunkra is lehet. Örültem, úgy ahogy csak az tud örülni, aki elérte végre azt amit akart. Az én esetemben ez azt jelentette, hogy végre valahára igazi shinobiként kezeltek és igaz ninjaedzést kaptam. Később tudtam meg, hogy ez keményebb mint gondoltam volna, ám sosem zavart. Kuromaru elmagyarázta, hogy ha a papír - amit ad – felgyullad, akkor az alany eleme Tűz, ha elázik, akkor Víz, ha szétporlad, akkor Föld, ha kettészakad, akkor Szél és ha meggyűrődik, akkor Villám. Belegondoltam, hogy milyennek is örülnék igazából, miközben a különleges papírba próbáltam koncentrálni némi elemi chakrát. Nos, nehéz volt és nem is elsőre jött össze. De az eredmény az volt, amire igazán vágytam: Tűz. Boldog tekintetemet csak még jobban felvillanyozta, hogy Eiko papírja is felgyulladt. Ekkor történt, hogy napomat és első küldetésem emlékét beárnyékolta egy katasztrófa: sólyom érkezett Konohából. Kuromarunak sürgősen vissza kellett térnie a faluba, ezért én is, Eiko is szomorúan megindultunk hazafelé az oldalán. Csendes, csalódott volt a visszaút. Később sikerült megtudnom, hogy azt a tekercset végül is egy másik csapat vitte el a rendeltetési helyére, mert mi leadtuk a Tűz Országának határőreinél. Talán egyikük volt a futár. Akkor csalódott, szomorú és rosszkedvű voltam tudván, hogy egy nagyszerű küldetést nem vihettem végig, de a parancs az – mint oly sokszor tapasztaltam – parancs!
Visszaérve a faluba természetesen fizetést sem kaptam, de ez végül is logikus. Azért a rosszkedv mellé társult némi vidámság is, hiszen legalább az első elememet sikerült felfednem, ráadásul sok tájat bejártam, igaz, utam során a világnak csak egy felejthető töredékén haladtam át.
A Következő időkben továbbra is kissé lehangolt voltam és nem is igazán kaptam további küldetéseket. Ám azt nem lehet mondani, hogy lustálkodtam. Heteket áldoztam edzésre, aminek meg is lett az eredménye. Tamano-sensei kezei alatt, vagy csak a tanácsainak tudatában elsajátítottam a Konoha Reppuu-t (Tanulás 2) és a Nawanuke no Jutsu-t (tanulás 3). Illetve egy tréfás, mégis kellemetlen kalandba kerültem, amikor is kukkolás közben lebuktam ( Kaland 3) Konoha Fűrdőjében. A Lányok nem voltak vidámak, de persze mindez Satsuminak köszönhető, Ő leplezett le. Együtt járta velem az Akadémiát, de Ő már Chuunin és imádja rajtam kipróbálni az Új Taijutsuit. Meg persze a régieket sem rest rajtam gyakorolni. A továbbiakban Tamano-sensei segítségével elsajátítottam a Konoha Senppu-t ( Tanulás 5) és az Oboro Bunshin no jutsut (Tanulás 6 ). Végül, hála anyám szakértelmének és segítőkészségének egy különleges fegyvert hozott létre nekem ( Pályázat 1).
Úgy hiszem, hogy ezek az első idők talán enyhén szólva is komolytalanok voltak, sőt még szertelen voltam akkoriban, de kellettek ahhoz, hogy a jelenben az legyek, aki vagyok. Akkoriban Eiko talált magának egy társat Sihoji Jori-t. Emlékszem, találkoztunk, hogy megbeszéljük az első közös – ám sajnos befuccsolt – küldetésünk élményeit és egyéb részeit. Jori-t soha többé nem láttam, de Eiko-t is csak hosszú idő után, de az nem ennek a történetnek a része.
És hogy mi történt ezután? Nos, jött Kaito, de az már egy másik mese…
 
//Kiegészítés: Ez egy Visszaemlékezés sorozat első része, ami Kuzomi szemszögéből, mint valami elbeszélés mondja el a dolgokat. Időrendben mindent beillesztek, még az Élményeket is, de azokat csak néhány mondatban említem meg, hogy időben el legyenek helyezve és hogy rendben legyen teljes egészében ez a visszaemlékezés kampány. Meg ugye azok már le lettek ellenőrizve, ezért nem is foglalkozok velük bővebben, leszámítva azt, hogy milyen benyomást tett egy-egy fontosabb Élmény Kuzomi életére. De ezzel nem magát az abban való cselekményt emelem ki, hanem a hatásait, amit akkor – lévén hogy később álltak össze a dolgok – nem tettem meg. Valamint a legnagyobb mértékben hiteles a visszaemlékezés ám vannak részek, amiket saját fantáziámból kell kiegészítenem, ilyenek azok, amikor például félbeszakadt egy kaland és nem lett elmagyarázva, hogyan is jutott haza karakterem, meg az ehhez tartozó részletek.
 Kiegészítés kettő: Mivel az első időkben nem voltam sikeres a mesélők megszerzésében, vagy ha mégis, kalandot végigjátszani akkor sem jött össze „bizonyos” okokból. Ez egyébként a chakraszinten meg is látszik, így háromévi játék után, de félreértés ne essék, ez nem panasz, hanem tényközlés. Ezért ebben az első fejezetben nagyobb arányban vannak megemlítve élmények – mert akkoriban nagyon gyakran használtam az Élmények topicot, tekintve, hogy a játéktéren akadozott vagy egyáltalán nem volt kalandom - és a karakterem a mostani szemével jobban átlátja azoknak a hatásait, de a bővítmény kisebb töredékét teszik csak ki, mint fentebb is említettem. A Második résznél is így lesz, mert ott is hasonló helyzetben voltam, bár ott sikerült befejezni egy kalandot, igaz lassan, de ez már mellékes. Tehát ide kábé nyolc élmény tartozik, ám ezek még az első időkben születtek és ez meg is látszik rajtuk. Úgy vélem, a mai élményeim sokkal jobbak, mint azok.
Kiegészítés Három: Élmények megemlítve – Tanulás 1,2,3,5,6, Kaland 1,3, Pályázat 1
Kiegészítés Négy: Erre az irományra nem feltétlenül kérek jutalmat – persze ha kapok, akkor azt szívesen veszem - mert az alapjául szolgáló történet a kezdeti Gundanos időmből van és ezért lett rövid, valamint alacsony színvonalú. Sajnos, ennyit tudtam kihozni belőle, mert nem állt rendelkezésemre túl minőségi játék – igen még ma is elvörösödöm ha azokra a posztokra gondolok, amiket az elején produkáltam xD.
Kiegészítés Öt: Az előző bővítménynek semmi köze ehhez, mert az ez után játszódik. Nagyjából a sorozat harmadik része. Vagy negyedik.//

(2) Visszaemlékezés: A Nagy Shinobi Páros, Avagy a macskák rémei



Most, hogy életem elbeszélését folytatom – Ó, tudom, vénemberek szokása ez, pedig csak magamon segítek rajta, hogy jobban átlássam a dolgokat, s hogy ezáltal olyan válaszokat kapjak, melyek ott vannak szemem előtt, de még láthatatlanok – el kell kezdenem egy jelentős részt. Taidana Kaito megjelenését. Taknyos kis genin voltam még, s egyetlen küldetésem is félbe szakadt, mint ahogy azt már az előzőekben elbeszéltem. Így hát nem voltam túlzottan bizalmas a falu felé, ellenben motivációim nem hagytak cserben. Edzettem testemet és lelkemet, bár egyelőre nagyobbrészt csak az előbbit. Éppen egy fegyverboltból jöttem ki, ahol, tudniillik kettő Fuuma Shurikent vásároltam, amikor is megszólított egy Kaito nevű férfi. Idősebb volt nálam, bár Ő is csak genin rangon állt! Mondandója mindössze baráti gesztus volt csupán, hiszen rosszul zártam össze a táskám és szólt, hogy vigyázzak, ki ne esse valami. Mint ahogyan a nagy történetek kezdődnek, itt is hirtelen jó kis beszélgetésbe bonyolódtunk. Megköszöntem figyelmességét, bemutatkoztunk és megállapítottuk, hogy egyikünket sem látja el a sors túlzottan Küldetésekkel, sőt komoly hiányt szenvedünk belőlük. Ezért hát másnapra a Kiképzőterepek egy eldugottabb sarkában találkozót beszéltünk meg.
Boldog gondolatokkal tértem haza, hogy végre találtam valakit, aki hozzám hasonlóan le van törve, amiért egyszerűen a falu nem képes munkát biztosítani számunkra, noha hasonlókorú társaink alig győzik a küldetések folytonosságát. Gyakran megfordult a fejemben, hogy talán elfelejtett volna Konoha? Nem tudom miért volt ez így, mindenesetre hosszú idő óta először, találtam egy embert, akinek sorsa megegyezett az enyémmel és még edzeni is hajlandó velem. Igaz, aznap más váratlan öröm is ért. Otthonom kis edzőtermében, édesanyám segítségével elsajátítottam a Youji nevű Ninjutsut ( Tanulás 4 ). Persze, ezután, hogy lecsillapítsam fejem zsongását, kivonultam olvasni az erdőbe. Nem volt valami jó ötlet, ott megtámadtak azok a banditák, akikkel egyszer már volt dolgom. Új technikám segítségével eltereltem a figyelmüket, amíg én megléptem és riasztottam a Rendfenntartókat ( Kaland 2 ). Nem is érdekes sok szót vesztegetni a dologra, hiszen sokkalta izgalmasabb és üdítőbb az a kilátás, hogy másnap megküzdök Taidana Kaito-val. S akkor még nem tudtam, de egy váratlan öröm is ért azon a bizonyos következő napon.
De menjünk csak szépen sorjában. Nagyjából dél körül, tehát a hivatalos ebédidő tájékán már kint voltam a Kiképzőterepek egyik csücskében és éppen Kaito-t üdvözöltem. Megbeszéltük, hogy gyakorlóharcot vívunk, fegyverek nélkül. Újdonsült barátom intelligens harcosnak tűnt, bár ami igazán meglepett, hogy a nagyobb korkülönbség ellenére is felülmúltam a Taijutsu művészetében. Persze, mondanom sem kell, alaposan ki is használtam eme előnyömet, Kaito nem is tudott mást Tenni mint Varjú klónjaival megzavarni, valamint a Kawarimikkel egérutat nyerni. Igaz, mint hamarosan kiderült csak a figyelmemet akarta elterelni, hogy bevihessen egy ütést, de ez nem valósult meg. Nem csak azért, mert képzettebb voltam – és vagyok – nála Taijutsuban, sőt még csak nem is azért, mert taktikája alapvetően túlzottan chakrapazarlónak bizonyult, ó, nem. Egy fán ücsörgő fiú miatt, akit nem igazán kedveltem meg, sőt… Noha konoha fejpántját viselte, kifejezetten arrogánsnak találtam. Nem sok volt meg benne, a Levél Shinobik összetartás kódexéből. Gúnyos megjegyzésére abbahagytuk a harcot, noha én rá sem akartam hederíteni, kivéve persze, ha a móresre tanítás okán kellett volna odamennem, de ugye éppen Kaitót próbáltam legyőzni, aki – ki tudja miért – nagy jelentőséget fordított ennek a fiúnak. Hiroto Osuminak hív(j)ták. Az érdekes az, hogy Kaito-t szinte emberszámba sem vette, pedig ő volt az, aki kedvesen, sőt barátságosan viselkedett vele szemben. Engem viszont, aki ellenségesen viszonyultam hozzá, s nem törődtem vele túlzottan, már-már egyenlőként kezelt egy emberrel. Nem ismerem azt az embert, azóta sem találkoztam vele sokat – könnyen lehet, meghalt Sunagakuréban – de azon rövid idő alatt nem kedveltem meg túlzottan. Azon már-már kiakadtam, amikor egy alak jelent meg és Osumit kereste, hogy egy csapat Sunagakureivel karöltve valami nagyszabású küldetést hajtsanak végre. A sors nagy tréfamester, ahogy mondani szokás. Hiszen egy másik ember, egy  Jounin is megjelent a színen és felkért engem meg Kaito-t hogy kapjunk el, egy… macskát… Ez mindenesetre kegyetlen tréfának mutatkozott, de azért legbelül örültem, hogy egyáltalán kaptam küldetést. Hiába, nyílván a második küldetésemtől nem kellett volna sokat várnom, de azért az események alakulása végett ez annyira nem mutatkozott pozitívnak. Mindegy. Kaitoval belenyugodtunk a sorsunkba, vagy legalábbis azt a látszatot keltettük. És ezzel, elkezdődött a macskavadászat!
Kerestük itt és ott, megnéztük amott, átkutattuk ezt a helyet, megkérdeztük azt az ezer embert, vajon látták-e, de macska sehol… Ekkor támadt egy ötletem, elszáguldottam hát Taijutsum szárnyán, a főkapu melletti őrbódéba, felrántottam az ajtót és majdnem meghaltam. Egy kunai a fejem mellett csapódott az ajtóba és az ügyeletes Jounin figyelmeztetett, hogy ne játsszak a tapasztaltabbak reflexeivel. Mindenesetre tanulságos leckének tartom, ha másnak nem is. Lényeg a lényeg, hogy látták a hájas, ronda dögöt, amint egy csapat gyerek éppen kimegy vele a falun kívülre. Persze, a gyermeki kegyetlenséget ismerve, sok jóra nem számítottam, ezért be sem vártam Kaitot, hanem azonnal rohantam a macska megtalálói után. Igaz, nem volt közölve, hogy egészben kell visszaszolgáltatnom a macskát, sőt az sem hogy épségben, de nyílván ha valami baja lesz a dögnek, akkor azzal rontom Konoha jó hírnevét.
Hamarosan egy visongó és hat-hét főből álló gyerekcsapatba ütköztem, nem nagyon foglalkoztam vele, hogy elrejtsem magamat. Öt-hat évesek lehettek, egyet leszámítva. Az shinobi volt, méghozzá Konohai és velem egykorú. Felszólítottam őket, hogy adják át a macskát, az a suhanc pedig – aki azt hitte packázhat a nagy Kagemare Kuzomival ( (: ) – közölte, hogy ahhoz jó pár száz ryou-t le kell csengetnem neki. Ez, nyílvánvalóan nem állt szándékomban, így hát drótjaimat bevetve az Ayatsuito no jutsu-val próbáltam megszerezni a Dagadt Dögöt. Így visszaemlékezve, érdekes gondolatok támadtak bennem azzal a fiúval kapcsolatban, még az is felmerült, hogy talán áruló. Most, érettebb fejjel nagyot kell ezen mosolyognom, de akkor még nem értettem, hogy egy Konohai ninjának mi más oka lenne akadályoznia egy másikat, mint az, hogy árulóvá vált. Ám a shinobi elkapta a drótjaimat, sőt kirántotta őket a kezemből és harcra hívott. Mint kiderült, nálam sokkal jobban értett a drótokhoz, ám amikor kardot rántottam, nos, igencsak meglepődött. Valami, olyasmit habogott, hogy: „ azt hittem dróthasználó vagy!” és arcáról lefagyott a gúnyos vigyor, amikor vágásomat éppen csak hárítani tudta. Talán azt hitte, hogy én is csak tréfának veszem a dolgot? Nos, ez esetben rosszul hitte. Könnyedén kiütöttem volna a Taijutsum segítségével, de Kaito, hogy Ő is kivegye a részét a leckéztetésből – mint kiderült végig csak sikerült követnie – egy jól irányzott ütéssel eltaláta a gyomorszáját. Én eközben megszereztem a macskát és visszavettem a drótomat. Ellenfelünknek több sem kellett, hanyatt-homlok menekülőre fogta. Nem találkoztam vele többet, bár lehet, hogy még fogok, ezt igazán nem tudhatom. Mindenesetre a csapat gyereket hazatereltük, a macskát leadtuk és bezsebeltük a jutalmat. Én is, Kaito is vidáman zártuk a napot aznap, elbúcsúztunk egymástól annak reményében, hogy hamarosan találkozunk. Sajnos ebből nem lett semmi, hiszen a következő küldetésünket lefújták, de néha, ha csak egy gyors köszönés erejéig is, azért intünk egyet a másiknak, ha valahol, akár távolról felfedezzük egymás alakját. Mondhatnám, hogy Taidana Kaito jó barátom lett. És mondom is, hiszen ez a valóság. Szívesen kalandoztam volna vele többet, ám a sors – mint már említettem – tényleg nagy tréfamester. Viszont az ember nem mindig nevet a viccein…

//Kiegészítés: Ez egy Visszaemlékezés sorozat második része, ami Kuzomi szemszögéből, mint valami elbeszélés mondja el a dolgokat. Időrendben mindent beillesztek, még az Élményeket is, de azokat csak néhány mondatban említem meg, hogy időben el legyenek helyezve és hogy rendben legyen teljes egészében ez a visszaemlékezés kampány. Meg ugye azok már le lettek ellenőrizve, ezért nem is foglalkozok velük bővebben, leszámítva azt, hogy milyen benyomást tett egy-egy fontosabb Élmény Kuzomi életére. De ezzel nem magát az abban való cselekményt emelem ki, hanem a hatásait, amit akkor – lévén hogy később álltak össze a dolgok – nem tettem meg. Valamint a legnagyobb mértékben hiteles a visszaemlékezés ám vannak részek, amiket saját fantáziámból kell kiegészítenem, ilyenek azok, amikor például félbeszakadt egy kaland és nem lett elmagyarázva, hogyan is jutott haza karakterem, meg az ehhez tartozó részletek.
Kiegészítés kettő: Élmények megemlítve: Tanulás - 4, Kaland - 2.
Kiegészítés három: Bővebb információkkal az eggyel ezelőtti bővítmény kiegészítései szolgálhatnak. //

Amikről most beszélni fogok, nem is oly rég történtek. Ez már nem annyira vidám történet, bár jólesik rá visszagondolni. Illetve az Ippitsusaiial való találkozóm némileg komikus, de az azt megelőző események sokkalta kevésbé azok. Miután befejeztük a Küldetésünket, nem láttam többé Chie-t. Kár, mert szép lány, talán még összefutunk egyszer. Vagy nem, majd ahogy az élet hozza. Emlékszem már egy ideje Kaito-t sem láttam, ami kissé aggaszt, de információim szerint valamiféle küldetésen lehetett. Akkoriban majdnem ketten indultunk el egy B szintű Küldetésre, csak sajnos meghiúsult, mint az már jól megszokható.
Minden azzal kezdődött, hogy elraboltak(Kaland5). Ugyanaz a banda, amelyikkel azelőtt már kétszer is meggyűlt a bajom. Valahogy sikerült elszöknöm, Satsumi az erdőben talált rám. Azután… nos, öhm… teljesen véletlenül olyan helyre tévedt a kezem, ahova nem lett volna szabad, ezért Satsumi leütött… Persze mivel alig voltam magamnál, ezért tényleg véletlen volt, még ha a lány a mai napig nem is hiszi el, akkor is. A Korházban ébredtem és ez valamivel kellemesebbnek bizonyult egy cellánál. Ezután, hogy összeszedjem magam, Satsumi elvitt egy küldetésre(Küldetés2), ahol egy medvét kellett visszaszolgáltatnunk a cirkusznak. Mondanom sem kell, én voltam a csali…. haha, akkor nem tűnt viccesnek!
Kezdett egyre jobban menni a sorom, kipihentem magam, felgyógyultam sérüléseimből. Újra edzettem nap, mint nap Konohagakure no Satou Kiképzőterepein. Kezdtem formába lendülni, amikor is életem egyik legnagyobb teljesítményét vittem véghez. Teljesen egyedül megtanultam az Aoi Shogeki-t (tanulás7), majd élesben ki is próbáltam egykori osztálytársaimmal szemben, bár az eredmény-t nem tudom, mert miután kettejüket legyőztem, a harmadik rám vetette magát és leütött. Azonban azt hiszem, hogy nyertünk, elvégre két csapatban küzdöttünk és Satsumi velem volt. Az a lány félelmetes! Ráadásul jobban megismertem apámat, aki még egy Képet is festett rólam „ A felkelő nap Shinobija” címmel. Persze az engedélyem nélkül. A Képen éppen az Aoi Shogeki-t gyakorlom erős napfényben. Azt hiszem tetszik a kép.
Ezekben az időkben jöttem rá, hogy milyen nehéz is ninjának lenni. És egyre közelebb éreztem magam ahhoz, hogy megértsem a Tűz Akaratának eszméjét. Persze mindebben Satsumi segített, a bájos, hirtelen haragú, csupa szív lány. Nélküle talán most itt sem lennék. Könnyen lehet. Ezekben az időkben még lángolt lelkemben a harag mindazok iránt, akik elraboltak. S nagy illúzió tört szét bennem azzal, hogy Konohában megeshetett ilyesmi. A gyermekkoromban hitt igazságok egy része eltűnt a süllyesztőben. Akkor tudtam meg, hogy a világ más, mint amilyennek képzeltem. Konoha nem oly rettenthetetlen és megtörhetetlen, mint amilyennek hittem. Az emberek gyengébbek, tehetetlenebbek. S nem azért, mert tényleg azok, hanem egyszerűen mert így könnyebb nekik. Mélységesen csalódtam, lelkemben a végletekig fel voltam háborodva, s tudtam, hogy tennem kell ellene. Igen, nekem, mert más látszólag nem akar és nem is fog. Konohagakure no Satou Geninje vagyok és voltam akkor is, de mindig is mást akartam. Nem egyszerű békességet, mely annak tűnik, hanem olyat, ami tényleg az. Gyűlölöm az illúziókat – nem a Genjutsukra gondolok, bár azokat sem szeretem túlzottan – melyek elvakítják az embereket, gyengévé teszik őket. Abban reménykedtem és reménykedem még most is, hogy sikerül eltörölnöm az ilyesmit. Nem tetszik így a falu. Így, hogy csak erősnek látszik, pedig lényege már régen megkopott. Tsunade jó Hokage, de nem elég határozott.  Akkor még sok harag volt bennem, azonban ez az idők során eltűnt. Most már jobban látom a dolgokat, bár még most sem mindent tökéletesen. A jelennel ellentétben akkor még csak tenni akartam, csupán nem tudtam, hogy mit kellene. Most már nincs így, mindössze az eszközöket keresem…
Visszatérve a múlt eseményeire, akkoriban a napjaim eléggé egyhangúan teltek. Reggel edzés, délben kötelező pihenő, délután edzés. Sokat kellett edzenem, mert nem voltam a legjobb állapotban. Az akkori történések megviselték a testemet, ráadásul az elmém és lelkem is háborgott. Nem a legjobb kombináció, de kibírtam…
Éppen egy ilyen reggeli edzést végeztem, hogy izmaim és én magam is formába lendüljek, amikor a semmiből egy tűzgyűrű jelent meg körülöttem. Katon technika, ez nem is lehetett kérdés sosem. Azonban ilyet még nem láttam. Teljesen körbe lettem zárva. Persze ha ki akartam volna jutni, sikerült volna, azonban minden bizonnyal szerzek néhány sérülést abban az esetben, ha megpróbálom. Egy férfi jelent meg, a tekintete félelmetes volt. De tényleg, rémisztő! A Fickó először szigorú és határozott hangon goromba kérdéseket tett fel, mint például az ” Azonosítsd magad és mit csinálsz itt?” meg ehhez hasonlók. Én gúnyosan azt válaszoltam, hogy legyen bármilyen meglepő itt a Kiképzőterepeken, de éppen edzem. Persze nem nyűgözte le a válaszom. Mint Kiderült Ippitsusainak hívták – és a mai napig így hívják. Elméletileg Ő és a társa valamiféle betolakodó után kutattak, aki viszont hamar meglett, a társa megtalálta. Ezért hát elnézéskérésképpen udvariasan érdeklődött, hogy milyen beállítottságú vagyok, hogy megy a Ninjutsu, meg hasonlók. Persze én készségesen válaszoltam, elvégre ha pár percet csúszik az edzés folytatása, az még nem tragédia. Illetve kifejezetten érdekelt az a technika, amit Ippitsusai alkalmazott. Meglepődött, amikor kiderült, hogy C szintű Geninként abban a háborús helyzetben még nem vettem részt B szintű küldetésen, de különösképpen nem kommentálta a dolgot. Ippitsusai látszólag sietett, ezért búcsúzkodni készült. Persze nem hagyhattam ennyiben a dolgot, minél többet meg kellett tudnom erről a különös Katon technikáról.
Így hát vettem a bátorságot és megkértem, hogy mutassa meg a Jutsu kézpecséteit. Ő teljesen megbotránkozott. Mert hogy képzelem én, hogy csak a kézpecsétek ismeretében akarok tanulni. Megálltam, hogy megjegyezzem: „mivel láttam a technikát és ismerem a tűzelem alapjait, ezért a kézpecsétek ismeretében olyan, mintha egy tekercsből tanulnék”. Ha az előbbi mondatod, azaz a konkrét véleményemet a tudomására hozom, minden bizony még nagyobb lesz a felháborodása. Ekkor hihetetlen módon nem akart lekopni… Tényleg meglepő átváltozáson ment keresztül, a szigorú és monoton munkáját végző ninjából, hirtelen lelkiismeretes és fanatikus kiképzőtiszt lett. Alig hittem a szememnek. De a tekintete még mindig rémisztő volt, ha akarta. Társa közben elhurcolta a foglyot, így mondhatni Ippitsusai tényleg ráért. Először is közölte, hogy a technika amit láttam nem is olyan nagy kunszt, de azért hatásos. Hinowa no jutsu néven van a köztudatban. Megkérdezte, hogy milyen Katon technikákat ismerek. Na, itt megfogott. Csak az alapok birtokában voltam, létre tudtam hozni a tűzet. De konkrétan egyetlen jutsut sem ismertem még akkoriban. Újfent megbotránkozott és kivallatott az alapok elméletéből. Meglepően fellelkesült, amikor nagyszerű és hiteles szónoklatomat befejeztem. Arca ragyogott az örömtől, amikor megtudta, hogy legalább az elméleti részt ismerem. Szerintem a fickó a mai napig hülyének tart, de ha ez kellett ahhoz, hogy hajlandó legyen tanítani, akkor részemről abszolút rendben van a dolog…. Amúgy sem szokásom túl sokat találkozni vele. Azóta talán ha egyszer láttam. Elég sokat beszélgettünk, aminek a nagy része az én vallatásomról szólt. Amikor nem tudott fogást találni rajtam sem a chakramanipulációs alapelméletből, sem pedig a Tűz Akaratának mibenlétéből, valamint abból, hogy mit jelent számomra shinobinak lenni, adott egy hülye feladatot. Rajzoljak egy nagy kört kunaiial a földbe, üljek az egyik pontjára és képzeljem el, amint végigáramoltatom benne a chakrámat. Elég sokáig kellett ezt csinálnom… Amint elégedett volt, közölte, hogy holnap reggel ugyanitt találkozunk. Én eléggé értetlenül álltam az edzésmódszere felett, de úgy voltam vele, hogy ha használ, akkor rendben van. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy mit tervez másnapra.
Csinált egy szalmabábút és azt kellett körbevennem tűzzel. Igen, ezzel a részével abszolúte egyet értettem. Azonban… az az állat egy hihetetlenül büdös zoknival kötötte be a szememet. A szag nem csak a szememet, de az orromat is iszonyatosan csípte. Nem könnyítette meg a koncentrációmat. Egész nap a Hinowa no jutsut tanultam, és próbáltam nem beleájulni a szagba. Ez nem tartozik a kellemesebb emlékeim közé. Amikor elkezdtem megfelelő eredményeket produkálni, már estére járt. Persze Ippitsusai nap közben cserélgette a bűzölgő szemkötőket, hogy nehogy megszokjam valamelyik szagát. Az úgy könnyítené a dolgomat. Este közölte velem, hogy egészen elégedett. Megkapom még a szalmabábút is. Majd lelépett. Én pedig hazavánszorogtam és azért imádkoztam Kagutsuchi-samához, hogy még véletlenül se tudódjanak ki edzésem körülményei. Még csak az kellene, hogy Satsumi is átvegye a Büdös Zoknis módszert. Éveken át kínozna vele, az ziher! Persze, az egész titok maradt és remélhetőleg a továbbiakban sem kerül napvilágra. Az érzékenyen érintene!


//Kiegészítés: Ez egy Visszaemlékezés sorozat második része, ami Kuzomi szemszögéből, mint valami elbeszélés mondja el a dolgokat. Időrendben mindent beillesztek, még az Élményeket is, de azokat csak néhány mondatban említem meg, hogy időben el legyenek helyezve és hogy rendben legyen teljes egészében ez a visszaemlékezés kampány. Meg ugye azok már le lettek ellenőrizve, ezért nem is foglalkozok velük bővebben, leszámítva azt, hogy milyen benyomást tett egy-egy fontosabb Élmény Kuzomi életére. De ezzel nem magát az abban való cselekményt emelem ki, hanem a hatásait, amit akkor – lévén hogy később álltak össze a dolgok – nem tettem meg. Valamint a legnagyobb mértékben hiteles a visszaemlékezés ám vannak részek, amiket saját fantáziámból kell kiegészítenem, ilyenek azok, amikor például félbeszakadt egy kaland és nem lett elmagyarázva, hogyan is jutott haza karakterem, meg az ehhez tartozó részletek.
Kiegészítés kettő: Élmények megemlítve: Tanulás - 7, Kaland - 5, Küldetés - 2.
Kiegészítés három: Bővebb információkkal a kettővel ezelőtti bővítmény kiegészítései szolgálhatnak. //

// Régen meg akartam már ezt írni, de a sok Gundanos elfoglaltság miatt csak most jutottam el idáig //


Mit mond az ember, ha nem jut eszébe semmi? Mit tesz, ha ütnie kéne, de megvan kötve a keze? Hogyan dacol a „gonosszal”, ha parancsra „nyugton” kell maradnia? S mit tesz, ha tiszteli vezérét, de érzi, hogy gyengül az irányító akarat? Hogyan reagál a büszke és hitbuzgó ninja, ha a hatalmi harcban, csak mint kellék, kihasznált, de nem jól használt senki vesz részt?
Olyan kérdések ezek, melyeket bárki feltehet és mindenki találhat rájuk választ. Ennek ellenére, úgy érzem, a valódi válaszokat nem lehet megtalálni. Csak, miután átélted a kérdés rejtette szituációkat. Azon a napon, amikor a késés miatti aggodalommal eltelve, rohanni kezdtem a Godaime Hokage rezidenciája felé… azon a napon olyan feladatot kaptam, mely megváltoztatta az életemet. S melynek során megszületett a Konoha no Kage!  Tisztelem a Godaimét, mindig is tiszteltem, s most remélem mihamarabb magához tér a kényszeredett álomból… De dühös vagyok rá, amiért engedte, hagyta, hogy néhány felfuvalkodott, rejtőzködő fráter packázzon Konohagakure no Satouval. Irtózatos haragra gerjedek, amikor eszembe jut, hogy azok a senkik milyen nagyképűen, magabiztossággal telve beszéltek a Levél egy Shinobijával. Hogy aznap, azon a borzalmas napon egyezkedni… Nem! Diktálni merészeltek szeretett otthonomnak és hogy… és… hogy… ebben nekem is részem volt! Magamra vagyok dühös? Nem, inkább magamra is! De ha már mesélek, akkor menjünk időrendben.
Levelet kaptam, melyet maga Tsunade-hime küldött. Hívatott. Azonban a levél késve érkezett, futnom kellett, hogy idejében meg tudjak jelenni szeretett Hokagénk színe előtt. Boldog voltam, hogy végre küldetést kaphatok, vagy ha azt nem is, valamit mondani akar nekem Tsunade-hime. A nagy, vörös épület már akkor is erőt sugárzott, néha csak elnéztem messziről és mindig is jól esett tudni, hogy ott van. Amikor a hosszú lépcsőn felfelé futottam, el voltam telve komolynak hitt, de gyerekes gondolatokkal. Hiba volt a hívásnak örülnöm, de helyes az, hogy hálás vagyok a tapasztalatokért.
Kopogtattam az ajtó előtt, mert így illedelmes és mert hallottam, hogy valakik beszélgetnek odabent. A Hokagéra márpedig nem nyit csak úgy rá az ember. Vártam hát, hogy beengedjenek és ez bizony hamar meg is történt. Tsunade-hime, Shizune-san és egy férfi tartózkodtak odabent. A férfi neve Otomi Kiroto, vagy legalábbis így mutatkozott be, ma már megkérdőjelezem a kilétét, akkor azonban könnyedén elhittem, hogy az, akinek mondja magát. De miért is kételkedtem volna?
A Hokage gyors és lényegre törő stílusban fogalmazott. Dióhéjban egy fiatalokból álló bandáról kellett információkat szereznem, akik többnyire alvilági alaknak minősültek és néhány északi várost terrorizáltak, kiindulópontjuk pedig Ashi, legalábbis itt volt a székhelyük. Külön fel lett hívva rá a figyelmem, hogy ne hősködjek, csak az adathiányosságokat kell kiderítenem. Nem hangzott könnyen, de motivált és elszánt voltam. Ennek ellenére a megszokott, nagy kimértséggel reagáltam. Ez annyit tesz, hogy közöltem, mennyire meg vagyok tisztelve, satöbbi… Elképesztően gyerekesnek tartom az akkori reakciómat, de persze ezt az időkülönbség teszi.
Kiroto Ichirakunál meghívott egy Ramenre és közben beszélgettünk is egy keveset. Majd átültünk egy hintóba, ahol némileg szabadabban folyhatott a szó. Kiroto ezen rettegését nem nagyon értettem akkor és még ma is erős fenntartásokkal kezelem, hogy mindenhova besúgót látott, de azért érthető, legalábbis valamelyest. Beszélgetésünk alatt kiderült, hogy egy gazdag család kellemetlen rokonaként érkezem a városba, akinek meghaltak a szülei és így a távoli rokonoknak kell gondját viselnie. Kiroto a komornyikom lesz és egyben az összekötőm a konohai ANBU-val. Kaptam tőle egy listát, nevekkel. Valószínűleg sok információt eltitkoltak előlem, de a feladatom elvégzéséhez szükséges neveket megkaptam. A lista alapján viszonylagosan áttekinthetővé vált számomra a bandák felépítése és hierarchiája. Kaptam egy díszes, arisztokratikus kimonot. Elvégeztem néhány óvintézkedést, fegyvereket szereltem fel magamra, illetve rejtettem el. Kardomat az oldalamra kötöttem és ennek igencsak nagy szerepe volt a továbbiakban. Ugyanis, már volt egy kész tervem, amit csiszolgattam az út alatt. A kapott adatok alapján egy bizonyos Shige Kyoku volt a bandák egyik fő beszervezője, aki azonban gazdagabb támogatókat keresett és szerzett is. Elhatároztam, hogy Ő általa kerülök be a körforgásba.
Terveim szerint a Szóbeszéd erejével hívom fel magamra a figyelmet. Úgy véltem, hogy egy ilyen szerveződésbe az alkalmasságomat, illetve inkább a kihasználhatóságomat kell hirdetnem. S mint az általában lenni szokott, ehhez el kellett játszanom egy szerepet. Én a Gazdag, lázadozó, de felettébb elkényeztetett fiú szerepét öltöttem magamra. Olyan szerepet, amiben a nagyképűség és a naivitás magas százalékban megtalálható. S ahhoz, hogy beszéljenek rólam, egyszerű dolgot kellett tennem, olyat, ami összecsengett ezzel a szereppel: bárokba, pubokba kellett járnom, ahol mindent és mindenkit magamra haragítok, jelezve ezzel, mennyire is nagyképű vagyok.
Ez volt a tervem, a megoldásom receptje. Hogy jónak bizonyult? Jobbnak, mint hittem, talán túlzottan is. De nem úgy, ahogy azt én akartam. Mert lebecsültem Shige Kyokut és túlbecsültem magamat. Egy idő után a szerep, aki nagyképűen Oni Rounin-nak nevezte magát és Én kezdtem megzavarodni. Nem tudtam már, hogy most az Oni Rounin, vagy Kagemare Kuzomi vagyok. Már nem csak az életem függött veszélyben, de az elmém épsége is. De túlzottan előre szaladtam. Maradjunk a sorrendnél, vagy időrendnél, ahogy tetszik a megnevezés.
Az út Ashi város felé hosszú volt, zötykölődős, de legalább volt időm gondolkozni, kit és hogyan fogok eljátszani. A város maga nagyon tagolva van és volt a különböző osztályok között. Én a gazdagoknál egy nem használt palotában lettem elszállásolva, saját személyzettel. Kifejezetten tetszett a dolog és manapság is el tudnék viselni egy ilyen lakhelyet. Kár, hogy a konohai ninják fizetése nem engedi meg az ilyen luxust.  Az első két-három napban, bemutatkoztam a városnak. És bejött a tervem. A szóbeszéd terjedni kezdett, ráadásul hamar közutálat tárgyává váltam, ami számomra éppen kapóra jött. Nem volt egyszerű összehozni, mert az elején erkölcsi aggályaim voltak a szereppel kapcsolatban, de rá kellett ébrednem, hogy még ha megalapozottak is, csak visszatartanak. A család elméletileg – vagy konoha? – állta a számláimat. Saját palankint béreltem, külön hordozókkal. Gyakorlatilag, ha kicsit kevésbé aktívan „dolgozom” és húzom az időt, pár nap erejéig arany életem lehetett volna. De ez nem történt meg, túlzottan is maximalista voltam és vagyok.
Egy nap megjelent a Listából és képekről már oly’ jól ismert Shige Kyoku. Néhány lányka kíséretében egy kaszinóban telepedett le. Olyan helyen, ahova gyakran benéztem, a személyzet szívfájdalmára. Legszívesebben odarohantam volna hozzá és átöleltem volna örömömben, hogy megjelent és tervem bevált. Ez volt az a pont, ameddig kézben tudtam tartani az eseményeket. Ezután, már csak bábú voltam a játékban. Ez pedig nem fordulhat elő még egyszer. Többet nem! Volt ott pár embere, álcázni próbálták magukat, de rögtön felismertem, hogy kihez tartoznak, hogy kit védelmeznek. Egy csinos pincérnő  rövid terrorizálása után, úgy döntöttem az Oni Rounin nem tűrheti tovább, hogy azok a lányok, akik Kyokuval vannak egyszerűen ott legyenek és ne az elkényeztetett nemesi ficsúrt kényeztessék, hanem egy amolyan közemberszerű akárkit, mint Kyoku. Megindultam hát, hogy elvegyem, ami az „enyém”-féle belépőt hozzak össze. Út közben egy asztal kártyástól meglovasítottam a paklijukat, ami nem tetszett nekik, de nem mertek reagálni, mert látták, hogy ki felé sétálgatok. Ez már jelzésértékű volt. Azonban ninja vagyok, a közelharc mestere. És itt már kezdett összeolvadni az Oni Rounin nagyképűsége Kagemare Kuzomi hideg megfontoltságával. Bár furcsa lehet, hogy harmadik személyben beszélek magamról néha, de azt hiszem így érthetőbb az összefüggés. Leültem Kyokuval szemben, a lányokat kebleiknél fogva lökve beljebb, hogy legyen helyem. Ez a szerep része volt, de kifejezetten élveztem. Rövid, velős beszélgetés zajlott le, melyben hagytam, hogy érvei erősebbek legyenek és melyben sikerült elfednem a valós értelmi képességeimet. Azt hiszem, első benyomásra az Oni Rounin nem bizonyult lángésznek. Ez pedig egy apró győzelem volt a részemről. A beszélgetés egy hasonlat körül zajlott, gyakorlatilag közöltem Kyokuval, hogy nem tetszik a képe, de hajlandó vagyok tisztességes – és itt szándékosan, jó erősen és láthatóan rájátszva kiejtettem néhány kártyát a Kimonom ujjából –játszmában elnyerni a lányokat tőle. Neki nem tetszett a dolog, de testőreinek jelet adott, hogy maradjanak veszteg. A beszélgetés alatt egy rúgós bicskát vett elő, mintegy szavai megerősítéseképpen én pedig jó hangosan kiröhögtem. Ez után elcsattant még egy-két pofon, persze kizárólag szóban. Majd egy újabb, a magas szintű intelligencia hiányát bizonyító indokkal leléptem. És itt hibáztam. Mert ezzel átadtam neki a kezdeményezést, rábíztam, hogy cselekedjen. Nagy hiba volt és végzetesnek bizonyult. Bár a bukás mégsem az én felelősségem. Elmondtam, amit el kellett. A többibe már nem igen volt beleszólásom, mert a lavina megindult.
Néhány nap múlva felkeresett és valami abszurd szöveggel a hiúságomra… pontosabban az Oni Rounin hiúságára próbált hatni. Persze, sikerült is neki, mert feladatom része volt a beépülés. Egy Jégsárkány nevű fogadóba hívott, este hatra. Felfegyvereztem hát palankinhordozóimat néhány jobb konyhakéssel, nagyobb pénzösszeget ajánlottam fel nekik az extra szolgálatért. Így már testőrséggel vonulhattam be a nyomornegyedbe. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy út közben nem próbálkoztak a kirablásommal. Ennek az ötletnek, vagy Kyokunak. Nem tudom pontosan. Mindenesetre már vártak, az este díszvendégének neveztek a zsúfolt, büdös és alkoholmámoros kocsmában. Volt ott egy kisebb színpad, akkora, mint két szék. Kyoku oda vonszolt. Egy árulót húztak elém, aki meg volt kötözve és kinézete többszöri, alapos verésre utalt. Meg kellett ölnöm, Kyoku azt mondta, így közéjük tartozhatom.
Bár a Hokage nem tiltotta meg, azért engedélyt sem adott az ilyen tevékenységre. De nem is ez aggasztott. Sokkal inkább az, hogy mi van, ha ez a fickó szivárogtatott Konohának? Hűségét azzal hálálnám meg, hogy végzek vele? Próbáltam hát menteni, a menthetőt és egy nagyképű, agresszív szónoklatot adtam elő. Arról szólt, hogy ez egy beszari bagázs, Kyokuval az élen, amiért még a saját problémájukat sem tudják önállóan megoldani. Ezután leköptem az alattam állókat és „kotródj csöcselék” felkiáltással közöltem velük azt, hogy unom a társaságukat. Ekkor elszabadult a pokol. Nem mennék bele részletekbe, a számtalan elméletembe, a hogyanról és miértről. De valahogy megjelentek a rendfenntartó erők és szétverték az egész gyülekezetet. Talán Kyoku terve volt ez is, talán nem. A sötétben, shinobi képességeimet kamatoztatva elrejtőztem, majd kiosontam.
A továbbiakon gondolkoztam, folytattam csinos pincérnő-terrorizáló életvitelemet. Váratlanul újra feltűnt az a… újra feltűnt Shige Kyoku. Nem számítottam rá. És ekkor már tudtam, hogy a dolgok végképp kicsúsztak a kezeim közül. Azzal, hogy megjelent, biztossá vált számomra, hogy Ő manipulálja az eseményeket. Sodródtam hát az árral és követtem. Titkos, földalatti bázisra kisértem, ahol közölte, tudja ki vagyok. Azt mondta a papírjaim túl frissek és ideálisak voltak, könnyedén rájöttek mi a helyzet. Itt a fejemben elküldtem melegebb éghajlatra a hivatalnokokat, de figyeltem arra, amit mondani akar. Nagyzoló volt és őszinte. Nem köntörfalazott. Közölte, hogy a háború miatt hajlandóak segíteni Konohának, méghozzá azért, mert „ Konoha erőit ismerjük, trükkjeikkel nem tudnak kifogni rajtunk. Azonban egy Otogakurei hatalomátvétel új kérdéseket vetne fel és változtatnunk kellene a módszereinken”.
Az ANBU intézkedett a továbbiakban. Készítettek fedő sztorit arról, miért tűntem el. De ez az egész… hogy az alvilág így packázzon Konohagakure no Satouval. Nem, ez több, mint amit el tudok viselni. A Godaime Hokage remek ember, de ha nem elég erőskezű ahhoz, hogy felszámolja ezeket a… ezeket a… férgeket, akkor valaki másnak kell. És ekkor, megszületett egy új eszme, a Konoha no Kage (kaland-6).
Amikor visszatértem Konohába elhatározásaimon semmit nem változtatott, hogy a Godaimét felváltotta a Rokudaime sokkal helyzethez illőbb, agresszív stílusával. Shimura Danzou kemény kezű vezető, de Kyokut én fogom eltörölni eme föld színéről.

//Kiegészítés: Ez egy Visszaemlékezés sorozat második része, ami Kuzomi szemszögéből, mint valami elbeszélés mondja el a dolgokat. Időrendben mindent beillesztek, még az Élményeket is, de azokat csak néhány mondatban említem meg, hogy időben el legyenek helyezve és hogy rendben legyen teljes egészében ez a visszaemlékezés kampány. Meg ugye azok már le lettek ellenőrizve, ezért nem is foglalkozok velük bővebben, leszámítva azt, hogy milyen benyomást tett egy-egy fontosabb Élmény Kuzomi életére. De ezzel nem magát az abban való cselekményt emelem ki, hanem a hatásait, amit akkor – lévén hogy később álltak össze a dolgok – nem tettem meg. Valamint a legnagyobb mértékben hiteles a visszaemlékezés ám vannak részek, amiket saját fantáziámból kell kiegészítenem, ilyenek azok, amikor például félbeszakadt egy kaland és nem lett elmagyarázva, hogyan is jutott haza karakterem, meg az ehhez tartozó részletek.
Kiegészítés kettő: Élmények megemlítve: Kaland - 6
Kiegészítés három: Bővebb információkkal a hárommal ezelőtti bővítmény kiegészítései szolgálhatnak. //