Kagemare Kuzomi

A nap magasan fellettünk van, dél körül lehet. Kuzomi Ichirakunál ebédel. Ketten ülnek vele szemben. Kuzomi azon gondolkozik evés közben, hogy mit is kéne csinálnia a mai nap. A ramenes tál kifogyott. Kuzomi kifizeti a rament és elsétál konoha déli részébe. Lassan sétált. Az üzletek úgy néztek ki mint ha nem is lenne háború. Egy kicsi utópisztikus világban épültek és működtek.
Egy halk hang hallatszódott, de valószínűleg csak Kuzomi hallotta. A hang olyan volt, mint amikor egy kemény tárgy áthatol egy nagyobb és puhább tárgyba. Kuzomi nem törődött vele és ment tovább. Lassan egy szegény részre ért és itt több nem igazán szép ember sétált sugdolózva és nem tetsző tekinteteket vetettek Kuzomira. Egy fogadó elé érve, verekedés hangját hallotta odabentről ezért bement.
Odabent úgy húszan lehettek. Kuzomi egy durva kocsmai verekedésnek lett tanúja ahol több kés is előkerült. A fogadós egy bunkósbottal próbálta rávenni az embereket, hogy hagyják abba és észrevette a jövevényt, de a maszk miatt nem tudta, hogy shinobi.
- Takarodj! A te bandádra itt nincs szükség! – kiáltotta túl a hangzavart.
A kiáltásra többen is felfigyeltek és a csapossal az élen felém futottak. Felugrottam a fal felé onnan ellöktem magam és egy bukfencet csinálva a levegőben beugrottam a pult mögé. Akik rám rontottak azok most nagyon meglepődtek de megfordulva újra rohamoztak.
- Mindenki leállni! – kiáltottam de nem sokan hallották, és akik hallották, azok nem törődtek vele. – hát legyen – ezt már inkább csak magamnak mondtam.
Kiugrottam a pult mögül a pultos bunkója felém lendült… kirántottam a kardom és ketté vágtam a bunkós botot, és gyomron rúgtam a pultost, aki a rúgástól neki esett a mögötte lévőknek. Amikor egy kisebb csapat részeg elesett a pultos mögött ismét elkiáltottam magam:
- Hagyjátok abba!
Erre már mindenki felfigyelt és többen megpróbáltak kimenekülni de miután hárman-négyen kimenekültek én a többiek útját álltam úgy hogy beugrottam az ajtó elé.
- Először is mire céloztál azzal, hogy a te bandád? – szegeztem a kérdést a pultoshoz.
- Há-hát… t-te nem a fekete maszkosoktól vagy? – kérdezte remegő hanggal.
- Kik azok a „fekete maszkosok” és mióta terrorizálnak titeket?
- A fekete maszkosok néhány hete jelentek meg és a környéktől követelnek pénzt, aki szól a shinobiknak azt megölik és aki nem ad pénzt azt is… - mondta és annyira felbátorodott, hogy ha nem állítom le akkor még azt is elmondja minden unalmas történetét.
- Értem! Megyek és szólok Tsunade-samának.
Valamit motyogott de nem törődtem vele. Amikor kiértem három fekete maszkos alakot pillantottam meg és egy másik sunyi tekintetű embert akit mintha láttam volna a kocsmában. Az egyik feketemaszkos egy kis bőrzacskót dobott a sunyiképűnek azután kardot rántott a sunyi pedig elfutott.
A fickók nekem rontottak ezért én is kardot rántottam. Az elsőt aki odaért hozzám egy rúgással lefegyvereztem és leszúrtam. A második felugrott és csapásra készült. Két kunait kaptam elő és miközben a második felé dobtam a kunaiokat hátra ugrottam. A harmadik megjelent mögöttem és a kardja a nyakam felé közeledett. Fordultam de úgy, hogy közben leguggoltam és csaptam. A fickó összeeset. Az egyik ruhájában elindultam megtöröltem a kardom és futva elindultam a rendőrségre.
Nem is gondoltam volna, hogy konohában vannak ilyenek – gondoltam – de ezek szerint jobban nyitva kell tartanom a szememet. Vajon mennyien lehetnek? És még vannak-e ilyen csoportok konohában? – ilyen gondolatok keringtek a fejemben útközben.
Berohantam a kapitányságra és elmondtam mindent az ügyeletes tisztnek. Három shinobit azonnal kiküldtek és közölték velem, hogy a dolog meg van oldva majd kitessékeltek.
Hazamentem és mindent elmeséltem a szüleimnek.
- Ebből a történetből most ihletet merítettem. Festek is róla egy képet! – mondta apám és neki is állt.
- Háború van! Ilyenkor ez gyakori – mondta anyám keményen és ő is elment.
- Hát ezt értem de…akkor is… - suttogtam magamban.

Nemrégen jöttem ki a házunk kis edzőterméből ahol a youji nevű jutsut tanultam. Még most is zsong a fejem a sok számolástól, amiknek nincs túl sok értelme, mert egy komolyabb csata közben – mivel genin vagyok ezért számomra minden csata komolyabbnak számít – nem kezdem el keresni az agyamban, hogy mennyi chakrával mekkora az átütőerő meg ilyenek…
Kell találnom egy helyett ahol kicsit, kiszellőztethetem a fejemet…. talán valamelyik kiképzőterep, vagy esetleg valami park szerűség. Egyik se jó, mert átlagban ezeken a helyeken sok az emberi lény, márpedig nekem most egy kis magány kellene a friss levegőn. A fejemben repkednek a képletek, amiket valójában én se értek, de akkor is ott vannak…
Valami könyv is kellene, amivel elüthetem az időt. Most olyan 16:00 körül mozoghat, szóval még van bőven időm holnapig. Elkezdtem keresni a szobámban valami jó olvasmány után. Mivel alapvetően szeretek olvasni, csak az akadémia mellett nem volt rá időm, – inkább kedvem – ezért van egy pár könyv, amit még nem olvastam ki. A szobámba található kis polcon elkezdtem kutakodni ilyesfajta mű után és találtam is hármat. Kiválasztottam a legizgalmasabbnak tűnőt és eltettem a hátizsákomba. A zsebeimből kipakoltam a fegyvereket, csupán a katanám maradt az oldalamon és persze a kesztyűmben elhelyezett cumók, a többi fegyvert az éjjeliszekrényemre tettem. Most úgy se lesz rájuk szükségem, ha meg mégis akkor ott a katanám, de most nem akarok bajba keveredni…
Feltettem a maszkom és kimentem a szobámból, majd lementem az emeletről. A lépcső alján balra fordultam és bementem a konyhába ott pedig felkaptam három eldobható evőpálcikát. Az újonnan tanult technikát nem árt, majd gyakorolni, ha kitisztult a fejem és lesz rá kedvem.
Kiléptem a ház ajtaján. Az ajtót nem zártam be, mert apa itthon van. Elindultam Konoha utcáin, hogy hova megyek azt, még mindig nem tudom, csak megyek, amerre a lábam visz.
Utam egyenesen a konohai erdőségekbe vezetett. A főkaputól nem távolodtam el olyan nagyon, maximum 300 méterre. Ahogy így bandukoltam, sikerült kiválasztanom egy szimpatikus fát. Felugrottam az egyik ágára és kényelmesen elhelyezkedtem. Az izgalmasnak ígérkező könyvet előkotortam a hátizsákomból és elkezdtem olvasni. Meg kell hagyni nem indult rosszul a történet, de sajnos csak a 127. oldalig jutottam, bizonyos okoknál fogva.
A könyvembe mélyedtem és ennek tudható be, hogy nem vettem észre a lihegést és az ütemtelen lépéshangot – ami mentségemre legyen mondva nagyon is halk volt.
Egy nem túl hízelgő hang rángatott ki a könyv adta élvezetekből:
- Hé főnök, nem ez a maszkos csávó volt aki feldobott minket?
A hang hatása az volt számomra, hogy le kellett vennem a szemem az izgalmas sorokról. Lustán elemeltem a szemem elől a könyvet és körbenéztem. Három alak állt előttem, mindegyik rongyos több helyen elszakadt ruhákban. Az egyik ütött-kopott öve alól hidegen meredezett egy kisebbfajta tőr. A másik kezében egy az előzőhöz hasonló tárgy vigyorgott rám, ami elég kellemetlen egy dolog. A középső csak méregetett, ez nézett ki a legnormálisabban.
- De! Ez a ro’’’’’k volt az aki feldobott – mondta a középső.
- Nektek meg mi bajotok van? – kérdeztem.
Habár teljesen nyugodtnak tűnhettem – legalábbis ezt akartam mutatni - mégis az éberség eluralkodott rajtam. Nem tudom, hogy kik ezek, de az egyik legfőbb szabály, hogy ne becsüld le az ellenfelet.
- Nézd má’ ez a kis ’’’’’’’’ nem emlékszik ránk – mondta az aki a késével játszott.
- Miért? Kellene rátok emlékeznem? Kik vagytok és miért zavartatok meg olvasás közben? – kérdeztem.
- Itten mi diktálunk öcsi… Mi voltunk azok, akiket abban a kocsmában észrevetté’ és aztá’ feldobtá’.
- Ja! Már emlékeszem…
- Csak mi maradtunk életbe’. Azok a shinobik elkapták a társainkat… ezé’ most kinyúvasztunk… Szabad főnök? – mondta és elvigyorodott.
Ekkor a táskámba belecsúsztattam a könyvet, majd összecipzáraztam a táskát.
- Nem látjátok a maszkján a jelzést? Ez is shinobi… Majd én leterítem utána a tietek… - mondta a középső.
A főnöknek nevezett egy kunai tőrt kapott elő. Most felvehetném a harcot, de ez egy shinobi fegyver és ezeknek sikerült megszökniük a rendőr shinobik elől. Lehet, hogy egyszerűen, csak bénák, de én ezt azért inkább nem nézem meg. Felálltam a faágra felkaptam a táskám és benyúltam a zsebembe, hogy előhúzzak egy shurrikent, amikor is csak három evőpálcát találtam. Három evőpálca, három ellenfél… ezt mondaná egyik iskolatársam.
A kunaios alak elkezdett futni felém, a másik kettő pedig nagyban röhögött az evőpálcákat meglátva. Belevezettem mindháromba a chakrám, ilyet még nem csináltam, ezért most nem lesz olyan kaliberű a jutsu, mint amilyen lehetne. Eldobtam mind a hármat a „főnök” felé és átugrottam egy másik ágra és onnan egy másikra és így tovább…
A szemem sarkából, még láttam amint az egyik pálcika eltalálja a „főnök” lábát, de a többivel, már nem törődtem… Szinte hátra sem néztem, úgy ugráltam a fákon, ahogy csak bírtam. Az erdő szélénél kiugrottam az útra, majd sikeresen és követők nélkül beértem a faluba. Jelentettem az esetet a rendőrségen. Ezek után hazamentem és folytattam az olvasást, még egy kis ideig…


( Nem lett valami nagy, de úgy gondoltam a kalandok topicban túl sok a hős aki "kiáll", ezért én most inkább az ésszerűbb megoldást választottam, mint egy genin. )

// Ha jól számolom, nagyjából több mint másfél éve írtam élményt ezzel a karakterrel. Azt hiszem ez ma megváltozik. Ne, ne reménykedj, mert nem fogsz olyat olvasni, amire azt mondod zseniális. De remélem kedves olvasó, azért élvezni fogod. Ezen élmény célja elsősorban a karakter életének szinesítése, kerekítése. Egy adott idő körül kitölti a réseket. Valamint két Njk beszervezése a Knk-ba. Az egyik most bukkan fel, a másik már régi ismerős. Elsősorban nem a jutalomszerzés a célja ezen kalandnak, így ha az ellenőrző staff úgy érzi, hogy itt nem kéne ilyesmit adnia akkor ne tegye.  //






Konohagakure no satou no Shinobi // Avarrejtek Shinobija
 
Mint minden valamirevaló történet, úgy ez is egy magamfajta perverzzel kezdődik. Ám, hogy miképp ér véget azt senki nem tudhatja, míg el nem ér odáig, már ha véget ér egyáltalán, hisz nincs rá garancia, hogy minden elveszik, amit felépítek. Én bízok benne, hogy lesz aki folytassa azt amit elkezdek, máskülönben nem lenne teljes a dolog és a diadalhoz szomorúság társulna, ami pedig a mélabú és lassú hanyatlás első jele.
Minden egy olyan napon kezdődik mely olyan akár a többi és mégis teljesen különbözik azoktól. Persze ezzel egyáltalán nem lett kiemelve sehonnan, de hát ostobaság is volna ilyet tenni. Nincs olyan, hogy átlagos, az én életemben nincs. Ha egyik nap felkelek és sushit reggelizek és a másik nap is ugyanezt teszem, akkor sem mondhatom rá, hogy ez egy normális nap, tekintve, hogy ez esetben kéne lennie egy mintaszerű cselekvés sornak ami belefér, sőt mi több erre épülne az átlagnak minősített napok összessége. S az előbb említett sushis példa rá a legnagyobb bizonyíték, hiszen máshogyan rágok, különböző gondolatokkal a fejemben, ebből következik, hogy más mint az előző, még ha hasonló is, de nem ugyanolyan, ezért pedig nem normális, vagy átlagos, és a többi…
A szokás nem más mint az elme börtöne, mint ahogy a tudás jelen szintje is csak egy határ, mint a nemzeteknél. Ők egymással háborúznak, hogy növeljék területüket, míg a személy önnön magával harcol, hogy legyűrje korlátait és elméjét csiszolja, tudását növelje.  Ez az ember Útja. De számtalan veszély fenyeget, s a legnagyobb az, hogy a hasznosat gyakran elfelejti megvizsgálni rendesen, mert mire jó az az eszköz, mely könnyíti az életet, de hosszútávon korcsfajzattá változtat, midőn az ember jobban bízik benne, mint tulajdon magában! S ezen kívül kapzsiság, az önzés ugyan úgy végzetes veszély mint a puszta tévedés, mely milliókat sújthat fájdalmas halálra. De talán nem is embernek való dolgok ezek, hogy ily hatalma legyen a porszemnyi élet alatt. Sokkal inkább, hogy úgy éljen, ahogy Ő akar, amit ki tud vívni ésszel és erővel. Hogy csak azon láncok súlyát viselje, melyeket Ő maga elfogad! Veszélyes eszmék ezek, mégis elmémet háborgatják, s már közel járok, elérni mégsem tudom a végső választ, mely ír lenne háborgó lelkemnek és a korlátolt elme minden kínjától szabadítana.
Így telik reggelem, étlen is, szomjan is, csak fekszem ágyamon kicsiny emeleti szobámban. Maszkom az arcomon pihen, halk sziszegéssel távozik alóla a levegő, amit kifújok. Miért ilyen bonyolultak ezek a kérdések, s miért van ilyen távol a válasz? Pedig jó volna tudni, zárom le magamban a témát és elkezdek öltözködni. Hangos csattanás zaja jut el hozzám, alólam jött, a házból. Csend borul az épületre, én magam éppen a kardomat kötöm fel az oldalamra, vagyis kötném ha nem dermedtem volna meg a hangra. Anyám még mindig küldetésen van Ő nem lehetett, apám pedig, nos Ő nem zajongana józanul és mivel nem is részeges... Lehet eltört valamit, vonom meg a vállam és folytatom kardom felkötését.
- Kuzomi! – Bődül el odalent egy mély, de számomra ismeretlen hang – Kagemare Kuzomi! Kihívlak téged! Ne bujkálj, gyere elő. Kagemare Kuzomi!
 
Samurai no onamae wa Ukeda Mirou // A Szamuráj becses neve: Ukeda Mirou


Az emeletről levezető lépcsőn állok, teljes harci díszben. Karomat katanám markolatán nyugtatom, miközben a lépcső alján álló férfit méregetem. Idős, ám meglepően izmos alkat, oldalán Katana és Wakizashi, hátán egy nagyon hosszú markolatú kard. Talán Nodachi, de nem vennék rá mérget. Haja ősz csomóktól fehérlik, arca kemény vonásait néhány sebhelynek tűnő vonal tarkítja, de nem csúfítja. Olyan mintha az aurájába ívódtak volna a hegek. Többször foltozott, poros, zöldes barna kimonót visel.  Az ajtóban viseltes zsák fekszik, nyílván ezé a férfié, aki olyan mintha egy másik korból lépett volna elő. Arcán semmilyen érzelem nem látható, világosbarna szemének szúró pillantását nehéz állni.
- Kagemare Kuzomi vagyok – mondom és közben kíváncsi tekintetemmel tovább vizslatom – Habár azt nem tudom, hogy Te ki vagy, és hogy miért akarsz velem párbajozni. Bár nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Te egy vagy a Szamurájok közül. Ez esetben remélem egy balga Rouninnal van dolgom, nem pedig egy olyan harcossal akit külön a megölésemre küldtek.
- Zaemon mondta, hogy eszes kölyök vagy – beszéd közben sem fut át érzelem az arcán, pedig hangjában nincs durvaság, csak minimális élc  -Ukeda Mirou vagyok. Balga Rounin, ahogy Te fogalmaztál.
- Te ismered az apámat? – kérdezem gyanakodva.
- Igaz, az eszed még sem vág annyira, mint kellene. Apád azt mondta, hogy ügyes kis shinobi vagy, de én is és Zaemon is pontosan tudjuk, hogy a Harc és a Háború Művészetére csak egy igazi szamuráj tud megtanítani.
- Jobban bíznék benned, hogy ha ezt az apámtól is hallanám. Megyek megkérdezem tőle és ha igaz amit mondtál, akkor örömmel hívlak majd mesteremnek, de ha nem…
- Arra nincs lehetőséged – vág a szavamba és kirántja a hátán lévő hatalmas fegyvert.
Erre reflexszerűen válaszolok. Kardom az övével egyszerre hagyja el hüvelyét, noha szisszenését elnyomja Mirou pengéjének hangja. Ugrik és bevisz egy oldalcsapást, én már majdnem hátralépek amikor is a lépcső miatt megbotlok, de kardom hátuljával így is hárítom ütését.
- Látom megtanultad, hogy a Katana melyik részével kell hárítani. De ettől még nem válsz harcossá… - Mirou szavai hidegen hagynak, sokkal inkább izgat a jelenlegi helyzetem.
Keze gyors, de fegyvere súlya meghaladja az enyémet, ezért amikor visszarántja, hogy újra lecsapjon, akkor én ellentámadok és védekezésre kényszerítem. Egyensúlyát ugyan nem tudom megingatni, de nálam a helyzeti előny. Pengéje túl nagy egy ekkora térhez. Igazából még az én katanám forgatása sem a legegyszerűbb.
Fegyveremet csak jobb kezemmel tartom és a ballal egy kunait húzok elő, amivel megpróbálok Mirou felé szúrni, csakhogy meglepetésemre elkapja a karomat és leránt a földre. Ezzel teljesen kibillent az egyensúlyomból, aminek köszönhetően életem elvesztése egy hajszálon múlik. De engem sem ejtettek a fejemre. Esés közben elrugaszkodok, egy kevés chakrával rásegítve, és pár bukfenc után már egyenesen állok a nappaliban. Ellenfelem kardja már újra a hátán cipelt hüvelyben van. Nem értem miért rakta el a fegyvert, hacsak nem azért, hogy egy kis térben is jobban forgathatót húzzon elő.
- Valóban tehetséges a fiú, Zaemon. – Szólal meg Mirou és a konyhaajtó felé tekint.
Én is odanézek és meglepve látom, hogy apám áll ott, kezében az elmaradhatatlan ecsettel. Szemem előtt árnyék suhan végig és csak a Mirou felé érzett bizalmatlanságom mentett meg, ahogy a férfi egy ugrással felém lendült és hirtelen kirántott Katanájával csapást indított. Én kunaiommal védtem, noha a vállam beleremegett az ütés erejébe.
- Ha Te használsz piszkos trükköket, miért hiszed azt, hogy az ellenfeled nem fog? – kérdezi Mirou folyamatosan gyengítve a kardjával leadott nyomást, míg azt el nem teszi.
Hátrébb ugrok és a következő támadására felkészülve várok. De támadás helyett apámhoz fordul a szamuráj:
- Te is kiképezhetnéd, hiszen vagy olyan jó mint én. Bár úgy látom az ecset jobban a kezedre áll manapság mint a penge.
- Attól tartok én nem lennék jó mestere. Keményen kell fogni, Te ehhez jobban értesz. Különben is, a szavadat adtad! – apám barátságosan mosolyog, miközben beszél.
Én értetlenül állok a beszélgetés előtt. Apámmal a kapcsolatom nem a legjobb és nem is tudok róla sokat. Ráadásul mi volt az a  „ Te is képezhetnéd” szöveg? Zaemon egy egyszerű festő semmi több, vagy legalábbis annak kellene lennie. Ámbátor meg merem kockáztatni a feltételezést, hogy ez nem egészen igaz. Legalábbis a hallottak alapján én ezt szűröm le. S az is meglepő, hogy milyen nagy figyelmet fordít a képzésemre, a múltkor is Ő szerveztette meg Satsumival azt a harcot, aminek máig nem tudom az eredményét, de feltételezem nyertünk, elvégre volt osztálytársaim mosolya nem őszinte, amikor velük találkozok.
- Nem értek a Ninja Művészetekhez fiú – Mirou hangja céltudatos – így ne várd, hogy ilyesmit tanítsak neked, de megedzem a tested és szellemed, valamint segítek, hogy fejleszd az ügyességed a harcművészetekben. És íme a legfontosabb, amit mondhatok neked: Tedd, amit tenned kell, ha az a Te utad.
 
Tovább az úton
 
Ukeda Mirou-val való különös találkozásom elég mulatságos, ha jobban belegondolok. És szerencsés persze. Jó tudni, hogy az apámnak is van múltja és több volt egykoron, mint festő és talán, amikor napokra eltűnik titokban edzi magát. Kedves számomra ez a gondolat, de sok reményt nem táplálok. Miért is tenném, hisz még most sem tudom pontosan, hogy Szamuráj volt, vagy sem. Esetleg Shinobi? Az végképp kizárt. Mindegy talán majd valamikor elmondja, vagy nem. Az Ő élete.
Egy hete vált mesteremmé apám barátja. Hét teljes napja diktál irgalmatlan tempót. Állóképességemet már felmérte. Fizikai képességeim nem győzték meg túlzottan, pedig én – ha másra nem is -  de ezekre büszke voltam. Egyedül a sebességemre mondta, hogy: „elmegy”. Persze chakrával könnyebb lenne, de azt nem engedi, mondván a shinobik túlzottan rábízzák magukat az energiáikra, ahelyett, hogy megtanulnának harcolni. Sértő, de elviselem. Nem azért mert apám ezt várja el tőlem, az nem izgat. Még csak nem  is azért, mert ritkán lök elém ilyen lehetőséget Zaemon, hanem azért mert érzem ahogy napról-napra kimerültebb, de erősebb leszek és gyorsabb. Vagy csak ostobán bebeszélem magamnak, mert ez sincs kizárva. Ám a motivációim legfőbb  forrása, hogy az idősödő harcos végigcsinálja ugyanazt, mint én. Márpedig nem maradhatok alul, nem azt semmiképpen.
Ez alatt az egy hét alatt végig kint a természetben aludtam és ételben-italban sem bővelkedtem túlzottan, de kibírtam. És észrevettem valamit. Nappal ugyan az életemért küzdöttem, de éjjel a hatalmas fáradtság mellett is súlyos gondok nyomták a lelkemet. Konoha hű harcosa vagyok, mégis amiket átéltem olajként izzítják haragom. Most, hogy a háború miatt a seregek le vannak foglalva, a dögkeselyűk egyre inkább bátrabbak, és többet engednek meg maguknak. Az egész országban…
Problémáim közepette nyom el az álom, minden nap más időben. Ám a szundi sem hoz megnyugvást. S az ébredés kegyetlenül rám tör, folyton és folyvást.
Az utolsó hetvenkét óra maga volt a pokol, noha a szamuráj egyre kevesebbet követelt, tudván, hogy már ezt is alig bírom. De amit kért meg kellett csinálni, addig nem volt se étel, se alvás. Az éhség és álmosság eltűnik, de ez a lelkemet nyomó folytonos rosszérzés, ez nem, amíg nem teszek ellene addig bizony el nem múlik. De hisz egyszerű Genin vagyok, mit is tehetnék.
A következő két napon pihenőt kaptam a szamurájtól, de konohától nem. Küldetésre kellett mennem.






// Játéktéri Események:
-          Küldetés: Beszivárgás – Mesélő: Sai
-          Matsuko Kiyomi beszervezése a Konoha no Kagéba //




 
Érdekes, felháborító és nyugtalanító dolgokat láttam. És küldetésem végén egy forradalmi eszme született meg bennem. A Konoha no Kage.
Miután a bájos Kiyomi-san nyitott volt erre a pajzsra, kissé megnyugodtam. Mert nem csak engem aggaszt az alvilág ténykedése. Az kifejezetten váratlanul ért, hogy Danzou-t kinevezték Hatodiknak.Ki tudja, lehet, hogy a Tsunade-sama elleni merénylet mögött is néhány árnyékbanjáró torz alak a felelős, s akkor nagyobb a baj, mint azt gondoltam.
Hazafelé, csak, hogy a régi időket idézzem, a házak tetején ugráltam. Kellemes emlékeket ébresztett. Mikor beléptem otthonom kapuján két ember árnyékára lettem figyelmes. S az árnyékoknak a kiindulásipontjuk az ismerőseim. Satsumi-chan és Mirou-san. Előbbi abszolút élvezi a bizalmamat és azt kell, hogy mondjam az utóbbi is. Amit tettem az nem volt átgondolt, talán hibaként is beszélhetünk róla. De jött egy hirtelen felindulás és azt éreztem, hogy ezt bizony meg kell tennem. Rövid köszönések sorozata után egy olyan helyre invitáltam őket, ahol magunk vagyunk. És elmondtam nekik, amit tenni akarok, és a többit is. Minden kijött belőlem. Talán a küldetés az oka, hogy így leterhelte elmémet, de jól esett és nem bántam meg, ezt a hirtelen jött ötletből való cselekedetet.
Elmeséltem nekik összetűzéseimet az alvilággal. A maszkos banda, amely előszőr egy fogadóban akadt rám, s akiket konoha rendfentartói – az én jelentésemre támaszkodva – elkaptak és felszámoltak, vagy legalábbis elméletilg. Azután találkoztam három tagjukkal egy erdőben, de onnan még sikeresen elszöktem. Végül ugyanezen banda megmaradt tagjai elraboltak, Satsumi ismeri ezt a történetet hiszen részben Ő volt az aki megmentett. Elbeszéltem az akkori gondolataimat.
Majd beszéltem az előző küldetésemről, amiben az alvilág nem hogy packázni mert konohával, hanem diktálni akart a falunak. S talán most is azt teszik, ezt nem tudhatom. S végül néhány perverzebb részletet elhalgatva, melyek nem biztos, hogy előnyös véleményt váltanának ki a jelenlévőkből, elmeséltem nekik ahogy Kiyomi-sant beszerveztem, a Konoha no Kagéba, mely tudtán kívül, de az Ő jelenlétével lett szervezet. Mert kettő ember már szerveződhet, egy még nem igazán.
Ezután elmondtam nekik, hogy szerintem sokkal drasztikusabban kellene fellépni Konoha ellenségeivel szemben, mert különben belülről szétszedik, ami a háború azonnali elvesztését jelentené. Márpedig a levél nem veszíthet. Erő és Egység. Kitartás egymás mellett. Ezek a falu elvei, de ezek a Tűz Akaratával együtt a porba hullanának, ha elbukjuk a háborút. És talán már sosem csíráznának ki újra. A szétszóródó konohai ninják még éltetnék magukban ezt az álmot, de igazán továbbadni csak kevesen tudnák, s a halálukkal ezen elveknek vége lenne. De hogy lehet ilyesmi semmivé. Hogyan? Ezért érdemes harcolni én úgy vélem. S a polgárok, akik az országot, a falut lakják… Ők kitől várják a védelmet, ha nem tőlünk Shinobiktól, harcosoktól. Hiszen ez a mi és nem az Ő háborújuk. De elviselik mert belerángattuk őket, igaz nem is tehetnének mást.
Nem. Nem mi rángattuk bele őket. Én legalábbis biztosan nem. Én nem indítottam háborút senki ellen. Eddig! De mostmár saját kezembe kell vennem a sorsomat és nem csak nekem. A hatalom elemészti magát, s már nem tudja megvédeni azokat, akikből az erejét nyeri, akik létezésével egyáltalán lehetővé válik, hogy legyen hatalma. A háború már kitört, az ellen nem lehet tenni.
A baj az, hogy az emberek nem értik meg: a falak nem védenek meg senkitől! A hamis, alaptalan ígéretek sem védelmeznek. De ha a hazugságok és a falak majd leomlanak, ha megdől minden illúzió mely az embert megvakítja, ha majd az ellenség csapatai az ajtón kopogtatnak, akkor lennie kell valakinek aki megmutatja az igazságot, lennie kell valakinek aki állni fogja a sarat. Ezt a pajzsot álmodtam meg, a Konoha no Kagét. S ugyan Iwagakure erői még nem kopogtatnak a falainkon, még nem törik le ostoba hitünket a hamis illúziókban, de mások igen. Van aki kopogtat, és megöl, elpusztít mielőtt észrevennénk. Csak halkan teszi, viszont egyre merészebbül. Az alvilág emberei. Érzik ahogy az eddig sem túl szoros kötél lazul, ahogy a tekintet, mely egy helyre szögezte őket más írányba pislog. Már érzik ezt… De meg kell mutatni nekik, hogy Konoha nem legyőzhető.
Könnyű bizonytalannak lenni, de most nem voltam az. Meggyőztem őket. Láttam a szemükben. Satsumi mindig is az egyik legjobb barátom volt, ha nem az egyetlen. Konoha hűséges Chunninja. Mirou szemében másfajta csillogást láttam. Ő nem csak engem halgatott, hanem a múltba is nézett. Arcának vaskeménysége csak azt mutatta, hogy lángoló büszkeség lakozik benne.
- Olyan vagy, mint az apád…- Mirou csak ennyit mondott.
Kagemare Kuzomi vagyok, Konohagakure no Satou shinobija, a Konoha no Kage alapítója és vezére. Engem nem fognak megállítani pénzből és szavakból felhúzott falakkal. Nem fogok türelmesen várni, hogy hátha megjavulnak. Nem! Kaptak elég időt, de ez a falu, ez az ország az otthonom és megvédem, hiszen nincs is más dolgom…

Érdekes nap virradt. Anyám előző este hazaért küldetéséről. Fáradt volt és megviselt. Mintha kötéseket láttam volna a lábán. Nem kérdeztem hol volt és mit csinált. Nem akartam még jobban kimeríteni és valószínűleg amúgy sem mondhatna semmit. Máskor nem nyugodnék ebbe bele, hiszen nincs is nálam kíváncsibb ember, ha fontos információkról van szó. De anyámat nem zaklatom. Sokkal inkább aggódom érte. Hónapokig volt távol…
Reggel apámmal találkoztam a konyhában. Némán mentünk el egymás mellett. Ahogy szoktunk. Egy szó sem esett köztünk, arca aggodalmas volt. Megéreztem, hogy anyámnak készít reggelit. Szó nélkül a segítségére siettem, noha engem is mardosott az éhség. Hiába, a család érdekes dolog. Csak amikor biztos voltam benne, hogy anyám bőséges reggelit kap, azután álltam neki, hogy megcsináljam a magamét. Végül mégsem ettem egy falatot sem belőle. Apám után vittem. Ő neki most nagyobb szüksége van erőre, mint nekem. Többet tehet érte, hogy anyám kipihenje magát. Mikor halk léptekkel visszamentem a konyhába, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy most már az én gyomrom igényeinek kielégítése következik. Csendesen rágódtam reggelimen, azon gondolkozva, vajon mi tarthatott ilyen sokáig. Ha jól számolom legalább három, vagy négy hónapig volt távol anyám. Talán a Határvidékeken teljesített Őrszolgálatot? Vagy Ő is – akárcsak én – az alvilággal vette fel a harcot? Ha az utóbbi eset az igaz, akkor mindenképpen szerencsétlenebbül járt mint én. Mert nekem rövidebb ideig kellett köpönyeget forgatnom. Bár az eredmény, amit elértem… Nem tudom, hogy büszke legyek rá vagy csalódott. Tudomásom szerint önhibámon kívül buktam le, néhány hivatalnok miatt. Igaz, az üzletet elméletileg sikerült nyélbe ütni, de ennyivel nem vagyok elégedett. Ki kellett volna füstölnünk Őket!
Az emeleten lévő szobám ablakában ülök. Kardomat tisztítom. Az Uchiko por hasznos, de nehéz vele a kard teljes felületét lesúrolni. Azután az olajozás már szinte gyerekjáték. Talán a napokban meg kellene éleznem a pengét… Ráférne, az biztos. Kiemelkedő vagyok a pusztakezes harcban, mégis jobban ragaszkodom a kardomhoz, mint az indokolt lenne. Mirou-san ezt azzal magyarázná, hogy a harcos lelke egy dallamra táncol kardja lelkével és ezért nem is szakadhatnak el egymástól. Lehet benne igazság, ám az ilyen magyarázat a Szamurájok sajátja. Ők jobban megértik. Nekem egyelőre elég, ha a Tárgyszimpátia elvével magyarázom. S azzal, hogy a kardból erő árad. Az emberek pedig szeretik az erős fegyvereket. És én magam is ember vagyok.
Egy hétéves forma kisfiú szalad a ház felé. Felfigyelek rá, mert egészen az utca elejéről indult. Valami van a kezében. A vászondarab segítségével gyors simítással felkenem az olajat Katanám pengéjére. Most már biztos vagyok benne, hogy ezt a házat célozta meg a kisfiú. Nincs rajtam a maszkom, éber tekintettel figyelem. Az utca szinte kihalt. A fiú megáll. Nem jön a bejáratig, mert meglátta, hogy az ablakban ülök. Homlokomon Konohagakure no satou fejpántja csillog. A nevemet kiálltja. Mit akarhat s honnan tudja ki vagyok? Talpamba chakrát irányítok, Katanámat hüvelyébe csúsztatom. A falat használva elrugaszkodom, s egy szaltót leírva a levegőben éppen a kisfiú mögé érkezem. Háttal állok neki. Balkezemben kardomat szorongatom, gyakorlott mozdulattal felkötöm a hátamra. Megfordulok. Kezében egy darab papírt szorongat, szája tátva van.
- Aztaaa…. Mekkora ugrás volt!
- Kuzomi vagyok, mit akarsz tőlem? – kérdezem csodálkozásáról tudomást sem véve.
- Azt mondták, ezt adjam oda magának! – egy idétlen mosolyt is megereszt, vékony hangjával párosulva nehéz komolya venni. Elveszem a levelet.
- Ki mondta? – Kérdésem közben szemeim végig futnak a papíron. Valaki sietős kézzel a következőket írta: Éjfélkor legyél a hármas kiképzőterep erdejének déli oldalán. Fontos feladatot kaptál a Hokagétól. Részletek a helyszínen.
- Egy ember, azt mondta a nagy vörös házból jött…
- A Hokage Palotából?
-Őőő, igen…
Ezzel a fiú elszaladt. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot. Ha a Hokage küldte ezt a papírdarabot, akkor miért nem volt borítékban? Zsebembe csúsztatom a lapot. És ha küldetésre felszólítás, akkor miért nem egy shinobi hozta? Főleg hogy egy titkos küldetésről lehet szó, hiszen éjszaka a falun kívül kell találkoznom valakivel. Ezen kívül a papíron nem láttam a Hokage pecsétjét… Nem mindennapi eset. Eszembe jut, hogy Danzou, a Hokage kinevezése előtt az ANBU-ban volt magas rangú ember. Talán az ottani szokásait most is alkalmazza az új Hokage. Az ANBU-k köztudomásúlag nem szeretnek nyomot hagyni. Talán ez is egy ilyen alkalom…
Dühösen összeszorítottam a kezemet, miközben a falon felsétáltam, vissza az ablakba. Össze vagyok zavarodva. Az érveim nem győztek meg. Még sosem találkoztam ilyen esettel. Talán el sem kéne mennem. De ki merne visszaélni a Hokage nevével? Ki merne a nevében utasításokat adni egy shinobinak? Eszembe jutott, hogy az akadémiai osztálytársaim tréfája is lehet. Hamar elvetettem az ötletet. Nem, Ők nem mennének ilyen messzire, csak a vicc kedvéért. Nincs hozzá elég bátorságuk… Na meg az évek alatt meg is komolyodtak. Így hát, nem tehetek mást minthogy továbbra is értetlenül állok az eset előtt. Sosem találkoztam még ilyesmivel. Bár nincs kizárva, hogy előző küldetésem miatt kell a titkolódzás. Talán az ANBU pontosabban ki akar kérdezni Kyokuval kapcsolatban? Vagy titokban visszaküldenének, hogy vállaljam az összekötő szerepét?
Ha a hírek igazak, akkor Otogakure határvillongásai fenyegetik az északi városokat. Ashi is ilyen város, ahol Kyoku bandájába kellett beépülnöm. Talán az egyezség még sem jött létre és az ANBU ki akarja füstölni a huligánokat. De ehhez én miért is kellenék? Genin vagyok, az ANBU tagjai erősebbek nálam. Bár talán a csali szerepre jó volnék, elő tudnám csalogatni Kyokut. Nos, nem tudhatom. Majd este kiderül. Mindenképpen elmegyek a helyszínre.
Úgy terveztem hogy ma perverz hobbijaim egyikének hódolok majd és „körülnézek” az egyik női fürdő környékén, de látom már, hogy ez nem fog összejönni. Túlságosan is felzaklatott ez a levél. Fogalmam sincs miért hiányoznak fontos adatok róla – Hokage pecsétje – és miért ilyen módon továbbították. Fellobbant bennem a kíváncsiság szikrája, s ezt nem tudom eloltani.
Az időt elméletek felépítésével és szétmarcangolásával töltöttem. Düh keringett ereimben, amiért nem tudok rájönni arra, ami aggodalmam oka. Hogy megszabaduljak haragomtól meditálni próbáltam. Nem sikerült, nem tudtam lenyugtatni háborgó elmémet. Úgy hatott rám ez a talány mint kérdés a megfelelni vágyó ostobára. Törtem rajta a fejem, zaklatottságba hajszoltam magam, de a választ nem találtam meg. Tudtam, hogy el kell foglalnom magam valamivel, különben beleőrülök. Anyám ekkor toppant be szobám ajtaján, még mindig fáradtnak látszott, de már sokkal jobban nézett ki, mint tegnap este. Beszélgetésbe elegyedtünk, megvitattuk, hogy mi történt a faluban, amíg távol volt. Általánosságokban beszéltem, nem részleteztem túl, csak azt amire külön rákérdezett. Gyorsan peregtek az órák, amikor is egy olyan témára terelődött a szó mely meglepett, de ezen felül meg is örvendeztetett.
- Küldetésem közben többször eszembe jutott, amikor berohantál hozzám a kesztyűdbe rejtett fegyver tervrajzával. – mondta kedvesen – Önmagában az a három-három Senbon nem sokat ér. Amíg teljesen felépülök nem tudom magam rendesen elfoglalni. Elkészítem neked azt a mérget, amiről már korábban is beszéltünk.
- Ráér még, ezzel ne fáraszd magad… - szabadkoztam, noha örömmel töltött el a tudat, hogy betartja ígéretét.
Természetesen a beszélgetés ezen túl a megszokott módon zajlott. Anyám közölte, hogy hagyjam a színészkedést mert úgy sem megyek vele semmire, túl jól ismer ahhoz, hogy át tudjam verni egy ilyen egyszerű szabadkozással. Én pedig elmosolyodtam a dologra, de ragaszkodtam hozzá, hogy az alapanyagok árát kifizessem, nem csak azért mert így becsületes, hanem mert nem tudja majd felhozni ellenem vádként hogy ingyen dolgoztatom anyámat, amikor éppen olyan hangulatban van, hogy velem piszkálódjon. Természetesen szeretem amikor csipkedjük egymást szavakkal, de azért mindig is igyekeztem minél kevesebb támadófelületet hagyni. Ez is a közös játékaink része. Apámmal sosem voltam ilyen közeli viszonyban.





Ott álltam a levélben megadott helyszínen. Órák óta várok, noha a megadott idő még nem jött el. Úgy éreztem hamarabb kell jönnöm. Így az Őrök sem kérdezősködtek a kapunál. Bár a hármas kiképzőterepről távozó utolsó Genin ferde szemmel nézett rám, hisz már Ő is bőven sötétedés után indult el. Nem hinném, hogy értette mi a fenét csinálok itt. A Hold fénye halvány világítást ad a tájnak.
Lépteket hallok az erdő felől. Egy ANBU képes hangtalanul járni. Talán azért nem kamatoztatja most ezt a képességét, hogy tudomásomra hozza jelenlétét. Hamarosan kiderül, mekkorát is tévedtem. A közeledőknek semmi köze az ANBU-hoz. Három alak lép ki a fák közül, de két embert érzékelek a fák tetején. Ekkor még naívan azt gyanítom, hogy biztosan álcázták magukat, bár az okát nem értem. A középső férfit nem a hangjáról ismerem fel. Már akkor tudom, hogy helyzetem mennyire kellemetlen, amikor meglátom az arcát. Kezem kardom markolatára csúszik, míg azok hárman körbe állnak. Mindhárom arcot láttam már, mégis csak az egyiküké égett bele rendesen elmémbe, a másik kettőé csak halványan dereng. A fákon állóknak csak a sziluettjét sikerül kivennem, mást nem látok belőlük.
- Kuzomi, végre megint találkozunk! Alaposan kicsesztél velünk néhányszor. Tönkretetted az egész bandát! De a legutolsó húzásod volt a legaljasabb! Kinyírtad a főnököt… Azóta az üzletpartnereink is ellenünk fordultak. Már csak mi hárman maradtunk. És ezt neked köszönhetjük. Azon gondolkoztunk, hogy lassú tűzön süssünk meg, de mivel voltál olyan kedves hogy elénk siess, ezért csak eltörjük néhány csontodat, azután halálra rugdosunk. De csak mert megkönnyítetted a dolgunkat!
Gúnyos nevetése szánalmasan erőltetett volt. Tudom kik Ők! Egy kis banda voltak konohában. Alvilági banda. Előszőr akadémiai vizsgám után pár héttel találkoztam velük. Akkor egy verekedésből jöttem ki győztesen, majd riasztottam a rendfenntartókat, akiknek a lakosság nem mert szólni. Azután nem sokan maradhattak. Nem sokkal később a Konoha Főkapuja melletti erdőségben akadtam össze velük. Azt hiszem sikerült végeznem egyikükkel mielőtt elillantam. Ekkor újra riasztottam a rendfenntartó erőket. Valószínűleg még jobban megfogyatkoztak.
Harmadik találkozásunk nem volt valami kellemes. Az előbb beszélő alak – a legjobb emberük – elrabolt és valahol a falutól messze lévő raktárukba cipelt. Akkor eltört néhány csontom és elég komoly sebeket szereztem. De sikerült megszöknöm és elintéznem a főnöküket. Noha utóbbi cselekedet teljes mértékben a szerencse következménye. A fickó bolond volt. Az egyetlen kijárat és egy reménye vesztett shinobi közé állt. Gyors halála volt, bár majdnem magával vitt. Akkor a banda tagjai már csak öten-hatan voltak, tudom hiszen mindannyian ki akarták venni részüket a kínzásomban. Ezek szerint mostanra már csak hárman maradtak. De akkor ki az a két alak a fákon? Talán toboroztak… Sok idő telt el legutóbbi találkozásunk óta. Azóta erősebb vagyok és ami annál is fontosabb fitt és egészséges. Ezek hárman nem tudnak megölni. Bár többen vannak és ha jól taktikáznak mégis csak össze jöhet nekik. Ráadásul fogalmam sincs ki az a két alak a fákon, ezen felül még többen is lehetnek akár. Ki tudja? Ilyen emberek könnyebben hazudnak, mint bárki más. Nyilvánvalóan csapdába sétáltam. Ők választották meg a helyszínt és talán rejtett erőik is vannak. Háromszor meglógtam már előlük, miért ne lennék rá képes még egyszer?
A nagyobb darabnál, aki beszélt, két kard van. A másik kettő lándzsát tart. Aggódó pillantást indítok a fákon állók felé, de nem húzom tovább az időt. Valószínűleg mindjárt támadnának, jobbnak látom megelőzni őket ebben. Nem kedvelem a menekülést, de jelenleg mindenképpen előnyös helyzetben vannak. Ez taktikai probléma. Ahogy a túlerő is. Nincs kedvem itt hagyni a fogam ezek miatt. Ha értesítek néhány őrt Konohában, akkor visszajövünk és levadásszuk őket. Már ha sikerül elmenekülnöm.
Mélyen beszívom a levegőt, chakrám felszabadul. Szinte kirobbanok álló helyzetemből, ahogy a Dainamikku Akushon technika sebességét felhasználva az egyik lándzsás felé száguldok. Felocsúdni sincs ideje. Lehet hogy egyszerű polgárokat meg tud rémíteni, de Konohagakure no Satou shinobiját nem. Egy harcos ellen nem tud mit kezdeni. Az már más kérdés, hogy ha elég ideig tart fel, akkor a társai hátba támadnak. Szinte guggolva érkezek meg mellé, így kikerülve lándzsáját. Ahogy azt már sokszor gyakoroltam a Konoha Reppu-t alkalmazva kirúgom a lábait. Engedelmes ellenfél lévén akaratom szerint dől is előre. De még le sem érkezett a földre, amikor kezemben megvillan kirántott katanám, amivel a földhöz szögezem. Ekkor kellemetlen meglepetésben van részem. A levegőben szálló süvítő tárgyak hangja, melyet már sokszor hallottam, elég ahhoz, hogy a földre vessem magam. Nem messze tőlem shurikenek csapódnak a földbe. Azok, akik eddig a fákon álltak, most elrugaszkodtak és nem többek szálló árnyaknál. Ninják volnának? Az baj…
Látom, ahogy kezük mozog a holdfényben. Újabb süvítő tárgyak száguldanak felém, ezeket azonban nem látom. Nincs időm kihúzni kardomat a hullából. Hátrébb ugrok. Gyorsan kézpecséteket formálok. Úgy terveztem, hogy miután sikerült kitörnöm a háromszögből – ezzel a céllal öltem meg egyiküket – elmenekülök. De kardomat nem hagyhatom itt, egyrészt. Másrészt pedig ha shinobik, akkor nehezen tudnám lerázni őket. Meg kell gyengítenem azt a kettőt. A másik lándzsás alak is megindul felém, noha nem sokat látok belőle csak a sziluettjét és fegyverének fém részét melyen megvillan a hold fénye. Kézpecséteim után hat kisebb lánglabda jelenik meg ajkaim előtt és abba az irányba repülnek, ahova a két ninja leérkezését várom. Nem vagyok benne biztos, hogy shinobik, de valószínű.
Kunai tőrt ragadok és félre ütöm a felém döfő lándzsa hegyét. Alakom elmosódik, a lehető legnagyobb sebességgel teszem meg azt a két lépést ami elválaszt a lándzsástól, noha fegyvere már nem jelent veszélyt. Tőröm ugyanezzel a sebességgel csapódik torkába. A fegyvert nem rántom ki, csak hátra ugrok. Kettővel kevesebb, de egyébként is azok voltak a legveszélytelenebbek. Ám legalább most már nincsenek olyan sokan. Hihetetlen, hogy Konoha mellett az életemért kell harcolnom! Még ha a „mellett” nem is teljesen igaz, hiszen a falu messze van. Túl messze. Amíg végeztem a másik lándzsással tűzgolyóim legalább az egyik ninját megsebezték. Feljajdulása erre enged következtetni. A hold fénye megvilágítja véres kezemet. Öltem már embert, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen hidegen hagy a dolog. Shinobi vagyok, ám ezzel együtt nem hidegvérű gyilkos. Talán a gyorsan változó helyzetnek és az adrenalinnak köszönhető, hogy nem állok le gondolkodni. A Két shinobi felém indul. A harmadik alakot nem látom. Újabb kézpecséteket formálok, megvillantom másik Tűzjutsumat is. A Hinowa no jutsu körbeöleli őket, rohamuk megakad. Ám ennek következményeképpen a futás közben felém dobott shurikenjeik egy része eltalál. Egy a bal karomba csapódik, négy vágásokat ejt rajtam, kettő a combomat éri. Felszisszenek, de nincs időm ezzel törődni. Kaptam már nagyobb sebeket is…
Övtáskámból kunait rántok, amire gyorsan robbanójegyzetet csavarok. A Tűz megvilágítja a helyet, harmadik ellenfelem mégsem látom. A kunait elhajítom a ninják felé, akik újabb dobófegyvereket hajítanak irányomba és éppen a Tűzet próbálják átugrani. Magam is ugrással változtatok poziciót, hogy a felém dobott fegyverek ne találjanak el. Én jobban járok mint Ők. Robbanó jegyzetem hátraveti mindkettejüket. Kardomat kihúzom a halottból és már készülök rohanni. Ekkor két tárgy csillan, az utolsó pillanatban hárítok. Két penge feszül a Katanámnak. Férfiasságán térdelem a nagydarab alakot, majd arrébb lököm. Nem hinném, hogy a két ninja meghalt volna. Bármelyik pillanatban a nyakamon lehetnek. Rohanvást indulok a falu felé. Nem megyek be az erdőbe, inkább megkerülöm azt. Kardomat hüvelyébe csúsztatom. Ellenfeleim lépteit magam mögül hallom. Közel vannak. Örülnék neki, ha volna egy Konohai Őrjárat a közelben. De ez hiú remény. Megsebesültem, chakrám is megcsappant. Izzadságom kiütközik homlokomra.
Újabb gondolat születik meg fejemben: ha sikerül eljutnom a faluba erősítésért, akkor ellenségeim megszökhetnek és egy nap visszatérhetnek. Ez régi harag, ideje lezárni. Futás közben kezem meglódul. Tíz Oboro Bunshin száguld velem együtt. Olyan hirtelen fordulok meg, ahogy csak tudok. Az ellenség közelebb volt, mint hittem. A két ninja szorosan a sarkamban volt. A harmadik megint eltűnt, bár szerintem csak lemaradt. Sebességemből fakadó előnyömet használom ki. Megjelenek a két meglepődött Nukenin előtt – mi mások lehetnének? – s egyiken elvégzem a Konoha senppu-t. Fájdalmasan felkiáltva arrébb száll, társa egy ütéssel próbálkozik. Elmosolyodom. A Taijutsu az erősségem. Nyernem kell!
Ütése elől lebukok és kihasználva a Senppu forgóerejét, gyors pörgés után kigáncsolom. Mellkasában hamarosan kardom jelenik meg. A galád nem adta magát olyan könnyen, mint az első lándzsát forgató férfi. Bokámba egy Kunait szúr. Szitkozódásba fojtom a fájdalmat. Nem csak a kín okoz problémát, hanem hogy a lábamat ezek után nehezebben tudom használni. A Taijutsu beállítottságom miatt ez nagy hátrány. Valaki rám veti magát a földre kerülök. Két ütés érkezik arcomra. Oldalra szorult kezemben megfordítom Katanámat, hogy az éle mutasson felfelé. Szerencsém, hogy tudom mozgatni a karomat. Gyors mozdulattal elvágom a torkát.
Rosszul sikerült a vágás mert pengém beleragadt a húsba. Ellenfelem vére arcomba fröccskölt. Semmit nem látok és egyik ellenségem még a közelben van. Lelököm magamról a vergődő testet. Szememet próbálom megtisztítani a vértől. A földön nehéz léptek koppannak. Utolsó ellenfelem a közelben van!
Szemem valamelyest kitisztult, de így sem látok szinte semmit. Jobb ötlet híján újra kézpecséteket alkotok és létrehozom a Housenka no jutsu-t. A Tűzgömbök ártalmatlanul szállnak a semmibe, de megvilágítják ádázul vigyorgó ellenfelem. Kardjait előrenyújtva repül felém. A súlya és a pengék elegek ahhoz, hogy belehaljak. Kezem övtáskámba nyúl, megragadom drótjaimat. Az Ayatsuito no jutsu segítéségével félrerántom a pengéit, miközben én a másik oldalra gurulok. Kardomat az előzőekben már elengedtem, ezért a földbe csapódó ellenfelemnek egy kunaiial esek neki. Mire rájövök hogy meghalt, háta már csak véres pép. Mindenem ragad. S ez nem az izzadtság miatt van. Kardom után nyúlok, félregurulok. A holdat nézem. Legyőztem öt ellenfelet.
Igaz, ha okosabbak, vagy csak egy kicsivel is képzettebbek akkor veszítek. De nem így történt. Noha most mészároltam le öt embert, s úgy nézek ki mint aki egy halott ló gyomrában aludt, mellkasomban különös érzés szabadul el. A diadal mámora. Még nem nyomja ezt el semmi. Pedig vissza kell mennem a faluba, ott pedig sok mindenről be kell számolnom. Kezdve azzal, hogy miért vagyok csupa vér és hogy mit kerestem odakint. Felnyögök. Sebeimben kínzó fájdalom támad.
Nem tudom honnan szedtem az erőt ahhoz, hogy elvonszoljam magam a faluig. Talán a túlélők öröme elég volt ehhez. Az őrök nem csak hogy ferde szemmel néztek rám, de ráadásul magyarázatomat is kétkedve hallgatták. Biztos vagyok benne hogy ez a történet nem ér véget itt. S sejtésem a későbbiekben valósággá vált. A következő napokban többször is kivallattak. Nem tudom, hogy megítélésem a falu vezetőinek szemében javult, vagy romlott. És hazugság volna azt mondani, hogy nem érdekel. De úgy is a jövőben fogom megtudni, hogy mi lesz éjszakai kiruccanásom következménye. Én az igazat mondtam a vallatóknak, de a történetem – ezt el kell ismernem – valóban abszurd. Talán én magam sem hinném el. Mindenesetre annyit közöltek velem, hogy helyzetem tisztázódott. Ez az, amiről nem tudom megállapítani hogy jót, vagy rosszat jelent. Talán majd az idő meghozza a választ. Némely éjszaka felébredek, mert álmomban a felém suhanó pengéket látom, miközben véres kezemmel teszem, amire kiképeztek. Talán csak ideiglenesek a rémálmaim, remélem nincs többről szó. De büszkeségem ez sem tudja elmosni. Öten támadtak rám, mégis én győzedelmeskedtem. Én!

// A Kaland a Fórumkaland előtt játszódik. Két Kunai-t és egy robbanójegyzetet vesztettem, bár ezeknek inkább csak az árát vonnám le, ha lehet, hiszen konohában vannak fegyverboltok, hamar pótolhatom készleteimet. Valamint az említett méregről: én vagy kábulatot, vagy pedig ájulást okozóra gondoltam. Utóbbi jobb lenne, de amennyiben csak az előbbi oldható meg, nekem az is jó. Ha azt vesszük, hogy egy adag egy Senbonhoz elég, akkor tizenkét adagot fizetnék ki. Amennyiben az ellenőrző staff ezt így elfogadhatónak látja, kérhetnék egy árat, illetve a méregnek értékeket? Előre is köszönöm. //