Kagemare Ran

Időbeni elhelyezés: A küldetés előtt pár hónappal.
Kirándulás és a nagy galiba

Épp a táskámba pakoltam néhány holmit. A fiúkkal azt terveztük, hogy néhány napra elmegyünk kirándulni. És edzésnek sem utolsó. Bepakoltam néhány fegyvert is, mert az erdőben bármi megtörténhet. 
- Jól van, elsősegély doboz néhány kunai, és shuriken, füstbombák, dróthuzal, élelem és víz, úgy látszik minden meg van. – Ellenőriztem le mindenem megvan-e ami kell, aztán hátamra vettem a táskámat, és lesétáltam a nappaliba. Ott már a fiúk vártak rám, és szinte már toporzékoltak.
- Na, végre már azt hittük sose jössz le. – Mondta Ridoh szemrehányóan, én meg felhúztam a szemöldökömet. Kaname csak feltűnés nélkül a konyhaajtó felé mutatott és sejtettem, hogy a nagynéném szentbeszédet tartott nekik. Én csak elmosolyodtam majd a konyhába mentem. 
- Akkor mi indulunk Izumi. Úgy három nap és jövünk. – Mondtam, ahogy megálltam az ajtóban. 
- Rendben vigyázzatok magatokra és nem csak lustálkodni. – mondta én meg csak mosolyogva bólintottam.
- Kezeskedek róla, hogy ne legyen lustálkodás. – vigyorogtam rá majd végre elindultunk. Az erdő szélét elérve megálltunk. Kicsit körbe néztünk és felmértük a terepet. 
- Róka vadászat? – kérdezte hirtelen Kaname és elő vett egy vörös kendőt. 
- Én benne vagyok. De ki legyen a róka? – kérdezte Ridoh és mindketten rám néztek. Én csak hátráltam egy lépést, mert ez rossz jel volt. – Ran? – Kezdett vigyorogni Ridoh. Én csak elhúztam a számat. 
- Utállak titeket ilyenkor – morogtam és elvettem a kendőt, hogy a derekamra kössem. – Öt perc előnyt kérek. Aztán indulhattok. – Mondtam, majd eltűntem a fák ágai közt és próbáltam minél messzebb kerülni. Jó kis edzés volt, minden téren. De általában mindig én voltam a róka, mert a fiúk leszavaztak engem. Ezért volt ciki hogy egyedül voltam lány. De nem panaszkodhattam. Mikor elég távol voltam egy bokor aljában meghúztam magam és onnan figyeltem. Próbáltam mindig valami újjal előrukkolni, hogy minél nehezebben találjanak meg. Láttam, ahogy elsuhantak a bokor előtt, amiben meglapultam. Vártam még egy kicsit és én is tovább mentem. A fák között gyorsan cikáztam. Ahogy rohantam hirtelen Kaname állt elém. 
- Most meg vagy. - Megpróbált elkapni, de mikor meg akarta ragadni a kendőt csak hátra hajoltam és a végig csúsztam a földön majd felegyenesedve tovább rohantam.
- Lehet próbálkozni. – szóltam vissza vállam fölött majd egy lejjebb lévő ágba bele kapaszkodva felmásztam, és tovább lendültem, hogy a fák ágai közt meneküljek tovább. Jól ismertük egymás taktikáit, ezért nem is csodálkoztam, hogy az ágak közt Ridoh próbált elkapni. Ki akartam térni előle, de nem voltam elég gyors. Megragadta a bokámat és a föld felé irányított. Zuhanni kezdtem egyenesen Kaname felé. Nem tudtam mást tenni, mint egy füstbombát hajítottam felé. Mikor felrobbant, nem látta merre vagyok így meg tudtam lépni előlük. Berohantam a sűrű növényzet közé és egy vaskos fa tövébe rejtőztem el, hogy kifújjam magamat. Most majdnem sikerült elkapniuk. Morogtam magamban, ahogy próbáltam normalizálni a légzésemet. Nagyon el voltam szokva az ugrabugrától és ez nem volt jó. Ami a legrosszabb volt, hogy mivel az a két tökkelütött több küldetésen volt, mint én jobb kondiban voltak. Simán le tudtak volna nyomni, ha akarnak, de csak szórakoztak velem. Ahogy próbáltam kifújni magamat, fura hangokra lettem figyelmes. Mintha egy kutya nyöszörgött volna. A hang irányába indultam. Elég sűrű volt a növényzet ezért nehéz volt haladni. Hirtelen egy hatalmas vöröses szőrű kutya ugrott elém így kénytelen voltam hátrébb ugrani. De a kutya nem jött tovább. Csak egy helyben vicsorgott és morgott rám. Jóval nagyobb termetű volt, mint amit eddig láttam, és túl messze voltunk a falutól. Ahogy felkeltem, végig néztem rajta és láttam, hogy az egyik hátsó lába egy drótcsapdába szorult. – Orvvadászok. Te szegény, csúnyán megsérültél. – Mondtam, ahogy levettem a hátizsákomat. Valami élelmet és a drótvágót akartam elő venni, hogy el tudjam oldozni. Nem akartam, hogy elpusztuljon. Ahogy keresgéltem hirtelen ketten is rám vetették magukat.
- Most meg vagy. Elég fura módja az elrejtőzésnek a semmi közepén lenni nem? – kérdezte Kaname én meg elnyúltam a földön. 
- Két idióta… - nyöszörögtem és megpróbáltam lerugdosni magamról őket. – Azon a kutyán akarok segíteni, marhák. El is felejtettem, hogy a nyomomban vagytok. – Morogtam a vállamat masszírozva. Csak akkor néztek maguk mögé és vették észre az acsarkodó jószágot. 
- Azt a… - ugrottak hátrébb én meg magam elé vettem a táskámat, és tovább kutakodtam benne. Élelmet találtam, de a szerszámaimat nem.
- Fiúk valamelyikőtöknél van drótvágó? – Kérdeztem, mert az enyém nem volt nálam.
- Eszednél vagy Ran? Ez egy vadállat. Amint kiszabadul, megtámad. – Mondta Kaname mire csak hátra sandítottam. Inkább nem szóltak többet és elő vettek nekem egy drótvágót. Óvatosan közelebb mentem a kutyához, nagyon agresszív volt, de ez teljesen jogos volt a részéről. Elvégre emberek által készített csapda fogja, és ki tudja mióta nem evett. 
- Nyugalom, én nem foglak bántani. – mondtam teljesen nyugodtan. Lassan közeledtem felé, de még kívül voltam a veszélyzónán. – Éhes vagy pajtás? Nézd, mi a véleményed a sült húsról? Biztos éhes vagy régóta itt lehetsz már. – mondtam és elé dobtam a húst. Mohón rávetette magát és habzsolni kezdte a húst. Amég el volt foglalva az evéssel, én közelebb osontam és levágtam lábáról a drótot. Sajnos ezt is fenyegetésnek vette, és azonnal felém vetette magát. Mázlimra azon kívül, hogy a sárba lökött ellopta a maradék húst, amit a táskámnál hagytam, és sántikálva elszelelt amilyen gyorsan csak tudott. A földön elterülve kicsit meg nyugodtam és mázlistának éreztem magam, hogy nem harapta át helyben a torkomat, mert az étel jobban érdekelte. 
- A frászt hoztad ránk. Mit mondunk volna a senseinek, ha megöl? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen és vajszívű?! – veszekedett velem Ridoh ahogy oda jöttek hozzám és felsegítettek a földről. 
- De nem történt semmi és legalább a kutya is szabad. – mondtam vigyorogva ők meg csak lemondóan sóhajtottak. Hirtelen egy rántást éreztem magam amitől Ridoh karjaiba zuhantam. Mikor hátra néztem azt láttam, hogy Kaname vigyorgott a vörös kendővel a kezében. 
- Úgy látszik én nyertem. – Mondta vigyorogva. 
- Csaló! – csaptuk le egyszerre a fiút. Miután összeszedtük magunkat, egy nyugodt táborhelyet kerestünk magunkat. Még a fiúk elmentek tűzi fáért, én biztosítottam a táborunkat. Nem messze tőlünk ott volt a folyó. Körbe pedig magas fák védtek minket a kis tisztáson. Az egyik fa tövében gondolkodtam mikor a fiúk visszaértek. 
- Min jár az eszed annyira? – kérdezték, ahogy leültek mellém. 
- Az erdőben orvvadászok járnak. És ezek a hurok csapdák nem csak a vadállatokra, de az emberekre is nagyon veszélyes. Mi lenne ha amég itt vagyunk, összeszednénk, amennyit csak tudunk? – kérdeztem tőlük kíváncsian.
- Rendben. Szerintem váljunk szét, de ne távolodjunk, el egymástól túl messzire nehogy valamelyikünk bajba kerüljön. – Mondta Kaname és ezt jó ötletnek tartottam. Megbeszéltük a részleteket, és elindultunk. Nagyon vigyáznunk kellett, mert egy ilyen drótcsapda komoly sérüléseket is tud okozni. Nem lett volna szerencsés bele akadni. Ahogy sorra szedtem össze a csapdákat, olyan érzésem volt mintha figyeltek volna. Ha az orvvadászok jöttek volna vissza, akkor már harcba keveredtek volna a fiuk is. De mivel nem adták jelét hogy baj lenne biztos valami vadállat követte a nyomaimat. Mikor vissza értem a táborba a tábortüzet már javában meggyújtották a fiúk.
- Na hogy ment? – kérdezte Ridoh mire legalább húsz drótcsapdát dobtam a földre az egyik fa tövébe. 
- Egész jól. – mondtam és leültem a tűz mellé. 
- Ran találtunk olyan csapdákat is, amik a magasba rántják az áldozatukat. – mondta Kaname mire mind elhallgattunk. Én csak biccentettem, hogy megértettem, de hallani sem akartam a csapdákról többet. Mind nagyon csendben voltunk, és a tüzet bámultuk. Mivel egyikünknek sem volt étvágya ezért megbeszéltük, hogy felváltva őrködünk. Másnap miután sikerült megreggeliznünk, ismét körbe jártunk egy újabb területet csapdák után kutatva, de jóval kevesebbet találtunk, mint előző nap. Így most már volt időnk az edzésekre is. Leginkább taijutsut gyakoroltunk, hogy engem erősítsenek, és a gyorsaságomat fejlesszék. Felváltva harcoltak velem, és néha igazán nagyokat kaptam tőlük. Ridoh egyik rúgása olyan erőteljesre sikerült, hogy a pár méterre lévő folyóban landoltam tőle. Kikecmeregtem a vízből és eldőltem a fűben. 
- Kegyetlenek vagytok. – mondtam, ahogy levegő után kapkodtam. 
- Te akartál keményen edzeni, hogy erősebb légy. – mondta a szőkeség és ők is leültek mellém. Tudtam, hogy igazuk van én kértem, hogy ne finomkodjanak, úgy hogy nem panaszkodhattam. Kis pihenő után folytattuk az edzést. Megálltak a két oldalamon, és kész voltak a támadásra még sem, támadtak. Tervet készítetek, ahogy én is. Kaname először egy tőrrel fog kezdeni, és számít rá, hogy elugrom előle, akkor jön Ridoh és megpróbál majd a földre teríteni, ahogy a hátam mögé kerül. Gondolkodtam, de legnagyobb meglepetésemre pont fordítva támadtak. Nagyon meglepődtem mikor Ridoh támadt a tőrrel és másik társam indult meg felém. Még szerencse, hogy én is gondoskodtam, a magam kis tervéről. Mert mikor eltalált, az ütése a helyemen már csak egy velem megegyező fatuskó volt én meg eltudtam, rejtőzni a fák között a Kawarimi no jutsu segítségével. Ők is alaposan meglepődtek, de itt nem álltam meg. Fegyverekkel próbáltam őket, minél jobban a víz felé szorítani őket, ahogy változtattam folyamatosan a búvóhelyemet. Nem sok esélyem lett volna közelharcba velük szemben, így cselhez kellett folyamodnom. Mikor már elég közel voltak a vízhez elő ugrottam a rejtekemből és feléjük indultam meg. Közben a Bunshin no jutsu alkalmazásával két klónt hoztam létre, amik segítettek összezavarni a fiúkat, és mikor azok egy rúgással támadtak felemelték a karjukat, mert nem voltak biztosak benne hogy ki az igazi. Nekem pedig nyílt célpontot hagytak, így mikor elég közel értem csak lendületet vettem és mellkason rúgtam őket majd egy hátra szaltóval a kezeimen átfordultam és úgy értem földet távolabb. Sajnos a tervem nem sikerült, elvégre nem repültek be a vízbe, ahogy szerettem volna, de úgy látszik nincs elég erő a lábaimba. De annak örültem, hogy így is megérezték a támadásom. De nem keseredtem el. Örültem, hogy legalább én is megnehezíthettem a dolgukat. Mivel az edzés végére kellőképpen meg gyapáltuk egymást, itt volt az ideje a pihenésnek. És amúgy is sötétedni kezdett ezért tüzet raktunk és megvacsoráztunk. 
- Jó volt a mai edzés, és nagyon ügyes voltál. – mondta Ridoh ahogy a tűz mellett ültünk. 
- Egyre jobb vagy és már nem csak utánad kell futnunk, de előled is. – mondta Kaname nevetve. – És kicsit még mindig fáj a rúgásod helye. – tette hozzá én meg csak elmosolyodtam. Hallgattam a beszámolóikat, a küldetésekről és jókat nevettünk. De valahogy mélyen legbelül tudtam, hogy már nem ugyan olyan az egész, mint régen. Már nem egy csapat voltunk. Őket máshova rakták én meg egyedül maradtam. Bár igaz hogy a barátságunk ettől nem gyengült, hanem még szorosabb lett. De akkor is rossz volt. Egyedül nem vagyok elég erős. Rájöttem, hogy a sikereimet azért értem el eddig, mert rájuk támaszkodtam. Mindig ők védtek meg. Egyedül gyenge és tehetetlen vagyok. Nélkülük egy senki. Gondolkodtam az égre nézve. Én vállaltam az őrséget így a fiúk tudtak aludni. Ahogy a pattogó tüzet hallgattam, megnyugtatott, bár Ridoh éktelenül tudott horkolni. És sajnos Kaname sem segített a helyzeten. Először mintha még ebben is versenyeztek volna, ki tud hangosabban horkolni aztán teljesen szinkronba kerültek, és olyanok voltak, mint két morgó medve. Csak jót mosolyogtam rajtuk. Hirtelen az egyik bokor megrezzent és arra kaptam a fejemet. meglepetésemre ugyan az a kutya lépett elő, akit megmentettünk előző nap. Lassan felkeltem és egy kis maradék ételt vittem neki. Ahogy közeledtem hozzá morgott és vicsorgott rám, de nem támadt. 
- Nyugi nem foglak bántani, ezt ide leteszem, és már itt sem vagyok. – mondtam mosolyogva, ahogy tőle nem messze letettem a tálat. Majd óvatosan hátrálva arrébb mentem. Habzsolni kezdte az ételt, de én csak mosolyogtam rajta.  Miután végzett elégedetten körbe nyalta a száját és leült velem szemben. Nagyon bizalmatlan volt, de megbírtam érteni. Mindig egy kicsit közelebb csusszantam hozzá, és még véletlenül sem tettem hirtelen mozdulatot. Órákon át ezt játszottuk és úgy látszott kezd megbízni bennem. Már elég közel engedett magához és nem vicsorgott, ha mozogtam. – Konki lesz a neved. – mondtam mire kaptam tőle egy lesajnáló pillantást meg egy prüszkölés, amin jót mosolyogtam. – Nem tetszik? Akkor mit szól a Mori – hoz? – mondtam tovább mosolyogva. Mivel erre nem kaptam reakciót így arra jutottam, hogy megfelel neki. Ahogy ott ültem és a csillagos eget bámultam azt vettem észre, hogy óvatosan felkel és oda jött hozzám. Szinte teljesen mellém préselte magát és összegömbölyödött mellettem. Én csak óvatosan a hátára tettem a kezem és nem csináltam semmi mást. Örültem, hogy ennyire megbízott bennem. Pár órát még mellettem maradt, majd felkelt és otthagyott engem. Még mindig agyon sántított, de reméltem semmi baja nem lesz. 
Reggel éktelen nagy visításra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem azt láttam, hogy Ridoh rohan ki a fák közül, és futás közben húzza fel a nadrágját. 
- Futás! Futás! Másszatok fel egy fára ez nem viccel! – kiabálta és azonnal megindult, hogy felmásszon. Mi csak összenéztünk Kanaméval hogy mi baja lehet, és akkor rontott elő a nyomában egy hatalmas szarvasbika. Mi is azonnal vettük a lapot, és mi is felmásztunk egy fára. 
- Ez még is mi a fenéért, üldöz? Mit csináltál már megint Ridoh! – kiabált vele Kaname. De erősen kellett kapaszkodnunk, mert hol Ridoh hol a mi fánkat támadta.
- Esküszöm, hogy semmit, csak elindultam, hogy dolgomat végezzen és egyszer csak ezzel a valamivel találtam szembe magam. – mondta és most az egyszer hittem neki. Elég agresszívnak tűnt a szarva. 
- Biztos a csapat erre vándorol épp és azt akarja védeni. Nincs mit tenni, várnunk kell, még lenyugszik és elhúzza a csíkot. Az a baj hogy túl messze van, a tisztás túl vége ahol elérhetnénk a többi fát. Így nem bírunk elmenekülni.  - A szarvas közben feldúlta a táborunkat és alaposan széttúrt mindent. 
- Ettől most jobban érzed magad te piszkos dög? – morgott Kaname mire megint a fának rontott a szarvas. 
- Fogd már be a szád, és ne hergeld fel jobban. Ha lenyugszik, talán elmegy és eltudjuk, húzni a csíkot. – vágtam tarkón. Onnantól próbáltunk teljes csöndben lenni hátha elmegy végre. Órákon át ültünk teljes csendben. Egyszer csak azt vettük észre, hogy elvonul a fák között. Mind nagyot sóhajtottunk, de mikor Kaname lemászott mintha megérezte volna és hangos trappolással vissza tért a szarvas így segítettem neki visszamászni. 
- Ez nem nyert. Vajon meddig fogunk itt dekkolni? – kérdezte a fiú és mind gondolkodni kezdtünk. 
- Ridoh te közelebb vagy a vízhez. És mivel elég mély a szarvas nem tud elég gyorsan követni. Siess vissza és hozz, segítséget mi addig eltereljük a figyelmét. – mondtam, a tervet. 
- Rendben. – mondta és megvárta még eltereljük a figyelmét. Kaname leugrott és egy másik fához rohant. Én meg lelógattam a lábamat, 
- Hé, ide te rondaság itt vagyok! – kiabálta Kaname és mikor felé indult az állat felmászott. Ezt játszottuk vele még Kaname el nem húzta a csíkot, és végre megnyugodhattunk többé - kevésbé. 
- Remélem, nem kerül bajba. Mert azt csak úgy vonzza. – mondtam és leültem az ágon. A szarvas meg a tisztáson dühöngött. 
- Csak nem lesz baj. – mondta, de ő sem volt túl határozott a dologban. Nem tudtunk mást csinálni, mint ültünk és vártunk. Néha felrémlett bennünk egy – egy régi dolog, amit átvitattunk, de eléggé untuk magunkat. – Szerinted? Elment már? – kérdezte én meg nagyot sóhajtottam. Csak letörtem egy száraz ágat a fáról és ledobtam. De a szarvas ismét előjött fújtatva. 
- Mint láthatod nem. – mondtam és újra csend telepedett ránk. Órákon át ott ültünk mire végre mozgolódás történt. Megérkezett Izumi és három shinobi idézéssel előhívott farkassal, és végre elkergették azt a dögöt.  
- Nagy szerencsétek van. – mondta Izumi. Mi meg előtte álltunk, ahogy leszidott minket. – Az a szarvas meg is ölhetett volna titeket, miért nem figyeltetek jobban. – mondta, de megértettük, hogy aggódott. – Máskor ne gyertek ennyire be a sűrűbe. Maradjatok a falu közelében ott kevesebb a vadállat. - magyarázta mi meg tudtuk, hogy igaza van. 
- Sajnáljuk, Izumi – sensei. – mondtuk egyszerre.
- De az orvvadász csapdák miatt jöttünk el eddig. Rengeteget szettünk össze az elmúlt két napban. Biztos azért olyan agresszívek az állatok. – mondtam mire felkapta a fejét. 
- Megértelek titeket is, de figyeljetek oda jobban. – mondta újra majd összepakoltuk a holminkat és haza indultunk. Az erdőben sétálva mind észrevettük, hogy a kutya követ minket. Én csak jót mosolyogtam, mert elég kitartó volt. Már majdnem a falunál jártunk mikor Izumi hátra nézett. – Miért követ ez a farkas titeket? –kérdezte Izumi mire Ridoh és Kaname csak rám mutattak. Én csak nagyot nyeltem és valami értelmes választ kerestem. 
- Nos… az úgy volt, hogy az első nap bukkantunk rá. A lába beszorult egy hurok csapdába és én kiszabadítottam. – mondtam a rövid verziót és elhallgattam ezt, azt. A fiúk már épp meg akartak szólalni, de csak hasba könyököltem őket mire a levegő beléjük szorult. 
- Biztos? – kérdezte nénikém és mindhárman egyszerre bólogattunk neki. 
- És amúgy is ez csak egy kutya, ami elkóborolt. – mondtam mire Izumi felhúzta az egyik szemöldökét. 
- Nem vennék rá mérget. – mondta és a bokorból kukucskáló kutyára nézett. Az kíváncsian vizslatott minket, fülei enyhén két oldalra billenek így látszott, hogy nem feszült. – Mindegy, ha akar, velünk jöhet. – mondta és tovább ment, a fiúkat is elküldtem vele elvégre most nem akartam, hogy a bizalmatlanságuk kihasson a kutyára. Nyugodt léptekkel oda mentem és féltérdre ereszkedtem. 
- Bocs Mori, jelenleg nincs nálam semmi kaja. De ha akarsz, velem jöhetsz. – mosolyogtam rá és felé nyújtottam a kezemet. Hirtelen hátra csapta a füleit, és vicsorogni kezdett, de nem mozdultam. Nem tudom meddig lehettünk ott, de egy idő után kezdett megnyugodni. Látszott rajta hogy habozik, de egy kis idő után közelebb bicegett hozzám, és megszimatolta a kezemet. Látszott, még ha minimálisan is, de elkezdett bennem bízni. Óvatosan próbáltam megsimogatni a fejét, amit először nem engedett és elhúzódott, de nagyon óvatosan közelebb engedett magához. Az előző estéhez képest sokkal jobban bízott bennem. Végül én is felkeltem, és lassan elindultunk hazafelé. Ahogy mellém bicegett, elég nagy volt. Majdnem a combom közepéig ért a marja. Jól megtermett jószág volt. ahogy sétáltunk a nyakán pihentettem kezemet, hogy megnyugtassam. Még új volt neki a faluban lévő tömeg ezért nagyon figyeltem rá. Még szerencse hogy nem bent laktunk, hanem távolabb a központtól egy szép kertes házban. Miután haza értünk lepakoltam és Izumi segített ellátni a sebeit, majd egy jó nagy adag ételt kapott, hogy megnyugodjon végre. Minden új volt neki és meg kellett szoknia, hogy itt senki nem fogja bántani.