Kenshiro Karu

Beetől kaptam engedélyt! Ha megnéznéd megköszönném... Igyekeztem tagolni... érettségin sem csináltam jobban:D:D:D:D

Tetszett a kis történeted. Olyan vadnyugatos hangulatot keltett bennem ( Még akkor is ha nem ott játszódott Xp )
Arra viszont figyelj, hogy miután megírtad a történetet olvasd el még egyszer. Volt benne néhány elírás és egy fogalmazási hiba. De ezek csak azért mert siettél. Nem tudom, hogy a karid készen áll-e két shinobi elverésére, de mondjuk, hogy jobb voltál náluk

A történetet
ELFOGADOM, és
+12 ch-val jutalmazom!
Valamint a kocsmáros és a levágott ujjú fickó az adósaid!

köszi az észrevételt:)

//Az élményre Jiraiyatól kaptam engedélyt!//

Amikor elhagytuk a kikötőt nekem egy kicsit az-az érzésem támadt mintha most valami végérvényesen megváltozna az életemben. Legutóbb amikor tengerre szálltunk akkor éppen szökésben voltunk az öcsémmel a víz országából. Talán ezért az a furcsa érzés a torkomban. Minden esetre a hajót elértem és a terv szerint kifutottunk. Egy sima kereskedő hajóról volt szó, ami jelen esetben elfogadta a fű országának megbízását, hogy elszállítanak engem a villám országába. Az út elvileg három napig tart. A legénység rendesen viselkedett velem nem volt egy rossz szavuk sem vagy megvető pillantásuk. Szokatlan volt úgy utazni, hogy nem fürkésző tekintetek kereszttüzében próbálom meghúzni magam. Minden esetre ez egy kellemesebb felállás, mint legutóbb.
Az első napon minden úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva és még a széljárás is nekünk kedvezett. Szeretem a tenger sós illatát beszívni. Rabul ejt ennek a végeláthatatlan víztömegnek az ereje. Volt időm végig gondolni mindent, ami eddig történt velem az úton és ki tudom pihenni azt a nagy versenyfutást is az idővel, amit eddig lezavartam, hogy elérjem a hajót.
Az események a második nap kezdtek felgyorsulni. Meg is hazudtolnám magam, ha nem velem történne ilyesmi. Korareggel a horizonton feltűnt egy kisebb naszád. Nem lehetett nagyobb a mi hajónknál, sőt még talán kisebb is volt ám a kapitány aggodalma ráragadt a legénységre is, mert ezeken a vizeken sok a kalóz mostanság. Ahogy egyre közelebb ért nem láttunk rajta semmilyen birodalmi jelzést vagy akármilyen más megkülönböztető jelzést.
- Az a hajó egy órán belül utol fog érni minket. Szeretném, ha előkészítenétek a fegyvereket is mert inkább készüljünk a legrosszabbra mint, hogy meglepetésként érjen minket a felismerés, hogy kalózokkal állunk szemben. – Mondta a kapitány majd visszavonult és csendben tárgyalt a kormányossal.
Nem akartam alkalmatlankodni, de sajnos fölöslegesnek éreztem magam így, hogy mindenki tudja mi a dolga. Gondoltam akkor én is felkészülök a legrosszabbra. Felvettem a piros ballonkabátomat és a katanámat. Ellenőriztem a felszerelésem többi részét is: kunaiok rendben, shurikenek is. A robbanócetlikre remélem nem lesz szükség, de azért azt is előszedtem.
A kapitánynak igaza volt a hajó egy órán belül valóban utolért minket. A feszültséget tapintani lehetett annak ellenére, hogy a legénység igyekezett úgy tenni mintha egy ugyan olyan szokványos nap lenne, mint a többi.
Amikor közelebb értek nem láttuk semmi jelét támadó szándéknak. Ám pár perc elteltével felhangzott egy elég öblös üvöltés. A másik kisebb hajó besorolt mellénk majd feltűnt egy ember a fedélzeten. A ruhája elég szedett-vetett volt és látszott rajta, hogy nem tegnap tisztálkodott utoljára.
- A Karasu tengeri katamarán kapitánya vagyok. Álljanak meg és dobják, le a horgonyt akkor nem esik bántódásuk. – szólított fel minket a bandita.
Odasoroltam a kapitány mellé majd megböktem és súgtam neki:
- Kapitány én úgy vélem itt az ütközet elkerülhetetlen, de nem vetném meg, ha ezúttal rám támaszkodnának. Higgye el, bízhat bennem!
Azzal hátrébb húzódtam és figyeltem az eseményeket. A kapitány nem válaszolt csak nyugodtan intett a kormányosnak, hogy maradjon ez a sebesség és kezdjen el távolodni. A legénységünkben rajtam kívül voltunk húszan. A másik hajó méretéből adódóan nem lehettek többen nálunk és valószínűleg nálunk volt a meglepetés ereje, mert számítottunk rájuk és volt időnk felkészülni. Ki tudja viszont, hogy milyen szedett vetett társaságról van szó vagy esetleg egy harcedzett összeszokott csapat.
Amikor észrevették, hogy óvatosan távolodunk egy második felszólítás is érkezett. Tudtuk, hogy már nincs mit tenni meg kell ütközni velük. Remélhetőleg megijednek és elmenekülnek hamar.
Ekkor hirtelen meghallottam egy csatakiáltást és első ránézésre tíz ember azonnal felpattant a másik hajó fedélzetén majd megcsáklyázták a mi hajónkat. Az öreg fa csak recsegett ropogott, ahogy a csáklyák belefúródtak és a kötelek megfeszültek. Egy fél pillanattal később a két legénység egymásnak feszült. Az enyéim közül mindenki előkapta a saját kis fegyverét. Volt, aki csak egy sima botot mások késeket vagy rögtönzött pengéket. Látszott, hogy nem egy hadseregről van szó, ám nagy szerencsénkre az ellenfél sem volt egy szervezett társaság ott is csak egy két komolyabb vágó eszköz akadt, ahogy láttam. Itt volt az idő cselekedni.
Először egy Kirigakure no jutsuval kezdtem. Víz volt bőven így nem okozott gondot. A következő lépésben létrehoztam két vízklónt és hárman vetettük bele magunkat a küzdelembe. Rögtön az első pillanatban kaptam egy olyan pofont, hogy majdnem elájultam. A taktikai előny nálunk volt, mert közel kétszeres túlerőben voltunk, de ennek ellenére láttam a mieinken, hogy ők inkább tengerészek, mint harcosok, de a szívük a helyén volt és állták a sarat. Láttam egykét, holtestet a földre rogyni mielőtt megérkezett a köd. Aztán már az enyém volt a terep. A néma gyilkolás technikájával el is intéztem egy ellenfelet, majd mentem is a következőre. Kerestem az ellenfelet, de csak nem találtam. Aztán egy penge közvetlen mellettem csapódott a fába. Egy akrobatikus mozdulattal a földre vetettem magam közben a katanám a kezemben volt, és aki felém közeledett azt egy elegáns rúgással jó magasra küldtem a levegőbe. Utána vetettem magam, majd a haragos nyelv kombinációját alkalmazva visszatessékeltem a hajó padlózatára, ami veszélyesen megreccsent a becsapódó test miatt. Ahogy leérkeztem a támadást a katanámmal fejeztem be és vettem el még egy életet. Alig hogy eltettem a gyilkos pengét egy robbanás rázta meg a fedélzetet, ami engem átrepített a fedélzeten és a tengerbe találtam magam. Egy pillanatig minden elcsendesült és olyan nyugodt volt. Szerettem volna ebben a környezetben maradni életem végéig. Már fulladoztam, amikor magamhoz tértem a kábulatból és a felszínre vergődtem. Ahogy felálltam a vízfelszínre láttam, hogy oszlik a köd és nyerésre állunk. Bár vesztettünk mi is embereket az ellenfél legalább öt embert vesztett, akik közül kettőt én küldtem a más világra. Nem volt újdonság a gyilkolás, de mind ezt úgy, hogy Kusagakurei ninja vagyok? Ha nem én ölök engem ölnek meg. Ezzel a gondolattal kikászálódtam a víz felszínre és belekezdtem a negyvennégy kézjelbe. Durván tíz másodpercig tartott, talán egy kicsit kevesebb, ahogy egyre többször csinálom meg a technikát egyre könnyebben megy. Amikor végeztem kimondtam kicsit mormolva is:
Suiton Suiryuudan no jutsu!
- Mennyetek a pokolba rohadékok!!- üvöltöttem teljes erőmből.
Minden maradék chakrámat beleadtam a jutsuba és még a tengeren is voltunk ezért temérdek víz állt rendelkezésemre. Szerintem ekkora vízsárkányt még sohasem idéztem meg. Nem tudom mi volt a többiek reakciója, de azt tudom, hogy ellenfelünket nagyon megijesztette, ahogy felágaskodott lehetett, vagy hét-nyolc méter magas! Rávetette magát az ellenfél hajójára és majdnem ketté is törte. Ahogy az iszonyatos víztömeg nekicsapódott a hajót egyben tartó gerendáknak azt hittem sikerült kettétörni és elsűjeszteni ám az a naszád egy jóval szívósabb bárka volt, mint a miénk. Alig bírtam már a vizen állni. Összeszedtem magam és visszamásztam fedélzetre. Rendezték soraikat a többiek, de azt vettem észre, hogy legalább heten hiányoznak. Néhányan könnyes szemmel néztek rám.
A kapitány életben volt és megköszönte a közreműködésemet a többiek nevében is. Megbeszéltük, hogy erről nem beszélünk, amikor kikötünk. A sztori, amit kitaláltunk az volt, hogy egy viharba kerültünk ezért sérült meg így a hajó. Másnap nyomát sem láttuk az ellenséges naszádnak igyekeztük a kisebb sérüléseket helyrehozni. Kiderült, hogy a robbanást, ami lerepített a fedélzetről egy kisebb puskaporos rekesz okozta. Jó nagydarabot kitépett a fedélzetből, amit jó sok deszkával tudtunk csak befoltozni Én segítettem a többieknek és áldottam a szerencsémet, hogy még mindig életben vagyok.


// A sok jutsu használat ne tévessze meg az ellenőrző staffot. A célom annyi volt, hogy kipróbáljam a fegyvertáram egy részét! //

Szép kis történet. Most egy igazi kalózos ütközet volt Tetszett, és most jók voltak a mellékhatások leírásai is. Egy ilyen komoly technika után még szép, hogy kifáradsz. Mivel jó kis történetet írtál, ezért jutalmazlak +15 ch-val, valamint a kapitánytól és a legénységtől a hálájuk lejéül 1000 ryo-t is kaptál és ingyen utazhatsz velük bármikor. ^^

// Igyekeztem most egy leírósabb történetet kitalálni és talán még pont be tudom illeszteni a vizsga elé remélem tetszik!! //

Amint kikötöttünk a Villám országában én vettem egy gyors búcsút a legénységtől és megköszöntem nekik, hogy segítettek nekem és nem árulták el a kalózoknak. A kapitány felajánlotta, hogyha esetleg végeztem a vizsgával ebben a kis kikötő városban megtalálom, őket vissza is visznek, ha gondolom.
Miután búcsút intettem nekik elindultam keresni egy ideiglenes kis szállást a városban. Tudtam, hogy még ráérek, hiszen egy nappal korábban értünk ide így a határidő nem sürgetett annyira! A város egy teljesen átlagos kikötő városkának látszott első ránézésre. Nem volt túl nagy, de még a barátaimtól megtudtam, hogy azért nem olyan hatalmas gazdag város, mert a villám országának nem ez a fő kikötő városa, és nem itt bonyolítják le a tengeri kereskedelem nagy részét. Ennek ellenére a kisvárosnak megvolt minden tulajdonsága, amire egy kikötőnek szüksége volt. Ahogy elhaladtam a part menti kis fogadók mellett bentről meleg fényesség, és az ivók jól ismert zsivaja hallatszott ki. Úgy gondoltam, hogy most nem egy ilyen kocsmára van szükségem, hanem egy valamivel takarosabb fogadóra, amit a városközpont felé haladva meg is találtam. Egy kedves kis épület volt. Három szintjével egyáltalán nem magasodott a város fölé mi több kívülről nem is tűnt nagy számnak, de amikor beléptem kellemes meglepetés fogadott. A sarokban egy zenész szórakoztatta a vendégeket és senki sem tűnt túlzottan ittasnak. Meg is lepett, hogy még találok ilyen helyet ezekben az időkben.
Amikor beléptem feltűnt az is, hogy nem mér végig azonnal mindenki! A kellemes kis kocsma zaj ugyanúgy folytatódott. Odaléptem a pulthoz és közben hallgattam a kellemes kis dallamokat. A figyelmemet teljesen lekötötte a zene. Nem is tudom mikor hallgattam utoljára ilyen kis mulatós zenét. Nem ismertem a hangszerek csodálatos világát, de azt tudtam, hogy egyes emberek szinte csodákra képesek velük.
Kivettem egy szobát magamnak a legfelső szinten és egy rövid vacsora után fel is mentem pihenni. Ez az út nagyon kifárasztott és tudtam, hogy a vizsgán minden erőmre szükségem lesz.
Azon az éjszakán elég rosszul aludtam. Rémálmok gyötörtek ezért fel is riadtam az éjszaka kellős közepén. Lehet az is közre játszott, hogy furcsa neszeket hallottam ezért odaléptem az ablakhoz gondoltam kinyitok és szívok egy kis friss levegőt. Az ablak nehezen engedelmeskedett, sőt mintha oda lett volna szögelve a kerethez. Két nagyobb rántással egy reccsenés kíséretében sikerült felhúznom. Amint a helyére ugrott meg is hallottam a zaj forrását. Mintha pengék feszülnének egymásnak valahol a tetőn egy pár házzal arrébb. Gondoltam utána nézek a kis csetepaténak, hátha láthatok valami érdekeset, és ha már úgysem bírok aludni legalább, szívok egy kis friss levegőt és járok, egyet hátha úgy tudok majd aludni. A hátizsákomat nem hagytam ott inkább felvettem majd odaléptem az ablakhoz. Kibújtam a szűk kis nyíláson majd elrugaszkodtam a szemközti falra. Egykét akrobatikus mozdulat és egy kis chakra használat segítségével már fenn is voltam a tetőn. Az eső szelíden szemerkélt. A háztetőkön tócsák hada nehezítette meg a közlekedést, és ahogy észrevettem távolabbról két alak hadakozott egymás ellen pár házzal arrébb. Az egyikük alakja ismerősnek tűnt nekem! Amint közelebb értem rá is jöttem, hogy honnan. Abban a faluban találkoztam ezzel a lánnyal ahol segítettem a kocsmában annak a nyomorultnak, akit megkínoztak. Ez a lány ütött le, de vajon hogy került ide ilyen gyorsan?
Amint közelebb értem láttam, hogy a harc nem vérre megy, mintha csak gyakorolnának. Egy idő után észrevették, hogy figyelem őket és abbahagyták a hadakozást és felém fordultak.
- Ki vagy te, és mit keresel itt? – Szólított meg a nő gorombán!
- Nem szeretnék zavarni… csak nem tudtam aludni és gondoltam járok egyet, amikor meghallottam, hogy valakik hadakoznak a tetőn… - Válaszoltam, de nem volt időm befejezni a mondatot, mert mindketten egy shurikent indítottak el felém.
Azonnal kitértem a Shusin no jutsu segítségével. Na, már csak ez hiányzott, hogy bajba kerüljek!
- Hmm, ügyes beszállhatsz hozzánk egy kicsit edzeni, ha gondolod.
Ez a reakció volt az, amit a legkevésbé vártam. Alvás helyett edzés, de legalább sikerül valamivel elütni az időt, mert már úgy sem tudnék vissza aludni.
Aznap este megismerkedtem a két hölggyel. Kiderült, hogy ők is Kumogakuréba mennek és felajánlották, hogy eljönnek velem. Hála istennek ez nem az a lány volt, akivel már volt szerencsém találkozni, csak kísértetiesen hasonlított rá. Aznap hajnalban átismételtük az alapokat így én is felfrissíthettem tudásomat, és még alkalmam nyílt néhány víz elemű jutsut is gyakorolni. Reggel korán indultunk el. Csak arra maradt időm, hogy kifizessem a szállást aztán már neki is vágtam a hosszú útnak két új társammal, akiknek időközben bemutatkoztam a saját nevemen és elmeséltem hova is megyek. Kedvesnek tűntek talán túl kedvesnek is, de ez engem nem foglalkoztatott örültem, hogy nem egyedül utazok tovább és bevallom őszintén az egyikük meg is tetszett nekem. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez a kis barátság majdnem a vizsgámba és az életembe is kerülhet…

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!!!

Nyamm nyamm!
Hát szép kis Kalandot rittyentettél Nem a leghosszabb és nem is a legizgalmasabb de éppen ezért csodálatos mert egyszerű.

Ha gondolod, akkor megkaphatod az engedélyt még egy Kaland megírására. Ennek a folytatására. ( Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ) Tehát most csak +6 ch-t kapsz, mivel nem volt sok harc és edzés benne. De jöhet a folytatás

// Ezúttal egy olyan kalanddal jelentkezem ami egy kicsit eltér az eddigiektől... Igyekeztem egy kis kegyetlenséget és önkínzást is belevinni a történetbe... Remélem tetszeni fog! Mindenkinek a véleményére kíváncsi vagyok aki olvassa és esetleg olvasta régebbi írásaimat is! //

Gyilkos fájdalom kínoz. A kis karcolások a karomon mintha hatalmas vágások lennének. Nem tudom, hogy túl fogom-e élni. Már elszakadtam a valóságtól és az ismeretlenben vagyok. Érzem magam alatt a földet. Mintha lélegezne. Vajon meddig maradok még az élők soraiban? Minden egyes mozdulat mintha egy év lenne. Kúszom a földön és felettem két gyilkos hárpia nevetgél a szenvedésemen…

Az utolsó vadászok... Jöhet a vizsga!

Ahogy elértük a hegyvonulatot, ami elválasztott minket Kumogakurétól egyre furcsábban éreztem magam. Minden egyes megtett lépés után mintha egyre szomjasabb lennék. Pár óra eltelte után elértük azt a helyet ahol az utolsó estét töltjük, mielőtt a célegyenesbe érnénk. Kumogakure már nincs, olyan messze érzem, ahogy közeledik a kihívás időszaka. A vizsga tele lesz akadályokkal, ellenfelekkel és mindenre oda kell figyelnem majd. Bár már megszoktam az életveszélyt ezért nem lesz új dolog, de azért most másoknak kell bizonyítanom, és ez egyáltalán nem egy olyan feladat, amit félvállról lehet venni. Kikyo és Hana nagyon rendesen viselkedtek. Feltűnt azért az is, hogy milyen udvariasak. A bizalom nem alakul ki ilyen egyszerűen emberek között szerintem. De nem foglalkoztam ezzel, ahogy lassan semmi mással sem. Állandóan csak szomjas voltam, és a víz minden korttyal egyre finomabb lett és egyre jobban hiányzott. Amikor már el sem tettem a kulacsomat Hana javasolta, hogy álljunk meg a tó partján, és verjünk tábort. Szereztek élelmet és el is készítették. Én közben gyűjtöttem egy kis tűzifát. Viszont egy olyan dologra lettem figyelmes, ami eddig soha nem fordult elő velem. Féltem a sötétben! Én a gyilkos, akinek a kezéhez annyi kiontott vér tapad. Nem félhetek a sötétben, de mégis olyan egyedül érzem magam és mintha előttem állna minden ember, akinek az arcába néztem mielőtt megöltem. Elhessegettem a gondolatot és visszasiettem a táborhoz. Útitársaim megcsinálták a vacsorát és hozzáadtak valami fűszert, aminek az ízét éreztem talán a vízben is, de mire ezek a gondolatok megfogalmazást nyerhettek volna addigra olyan önkívületi állapotba kerültem amilyet még életemben nem tapasztaltam. A világ elferdült körülöttem a színek és az érzések olyan erővel törtek rám, hogy nem bírtam ellenállni.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy a fejem fölött beszélget két alak. De ezek már nem azok a szelíd női hangok voltak, amire emlékeztem. A fejem talán egy kicsit tisztább volt, de még mindig hallucináltam és be kell, valljam nem volt ínyemre a dolog. A két kedves lány helyett két szárnyas lényt láttam, akik inkább hasonlítottak a mesebeli démonokra, mint emberekre. Az egyikük rám nézett Ezeknek a szemeknek a kereszt tüzében nem bírtam egyhelyben maradni. Semmi más nem jutott eszembe csak a víz. Tudtam, hogy el kell jutnom a tóhoz.
- Nézd, csak a mi kis célpontunk kezd ébredezni… Úgy látszik nem volt elég az az adag, amit kapott a kulacsába meg a vacsorához. Bár a henge no jutsu bejött, de nem hittem volna, hogy ilyen könnyen elbánunk majd vele. A megbízóink jó pénzt fognak fizetni a fejedért aranyom.
Ez után csak egy éles fájdalmat éreztem a lábamon. Amikor odanéztem nem tudtam, hogy csak a szemeim csapnak be, vagy a képzeletem játszik velem. A shuriken eltévesztette a célt és megkarcolta a lábamat. Egy apró karcolás, de a fájdalom olyan erővel tört rám, hogy azt hittem menten elájulok. A következő két shuriken ugyanúgy célt tévesztett, de hasonló hatást váltottak ki.
- Hagyd, csak had szenvedjen egy kicsit… Ennyi kijár nekünk is, ha már erre az idiótára fecséreltük az időnket.
Tudtam, hogy el kell jutnom a vízhez… Bármilyen tudatmódosító szert adtak is. Most megint mintha letépte volna a gátat a józan eszem és a képzeletem között! A shurikenek be vannak kenve a méreggel jutott eszembe, de addigra a kín olyan erős lett, hogy minden egyes mozdulat éveknek tűnt.
Vonszoltam magam a földön, mint valami veszett kutya, és ekkor megéreztem egy erősebb rúgást az oldalamon és belebucskáztam a tóba.
Amint megéreztem a tiszta hideg vizet azonnal elkezdett kitisztulni az agyam. Hirtelen összeállt a fejemben a kép. Mintha a tiszta víz hatására a bódító szer azonnal elvesztette volna hatását. Ismét tisztán gondolkodtam és ura voltam a cselekedeteimnek.
Felmásztam a víz felszínére és ránéztem a két fejvadászra. Egyszerű shinobiknak tűntek kb velem egyszintűek talán egy kicsit gyengébbek. Két alsóbb szintű fejvadász, akikre az ember a piszkos munkát bízza. Ilyen voltam én is…
Ahogy észrevették, hogy minden gond nélkül állok a vízen és őket nézem el is hallgattak azonnal.
- Na mi van kisfiú kijózanodtál? Jöhet a következő adag? – Kérdezte az egyik szemrehányóan!
Azzal mindketten eldobtak felém két-két shurikent. Nem szólaltam meg csak megformáztam a három kézjelet, és halkan kimondtam a jutsu nevét (Suiton Mizu Jubiva no Jutsu). Mielőtt a négy shuriken eltalálhatott volna egy kisebb robbanás következtében három vízoszlop emelkedett ki az addig sima víztükörből, és eltérítették mindegyik shurikent mielőtt célba érhettek volna.
- Milyen jutsu volt ez? – Kérdezte meghökkenve egyikük. – Sok fajta víz elemű technikát láttam, de ilyet még sosem!
Kihasználva a meglepettségüket olyan sebességre kapcsoltam amilyet az ő szemükkel nem tudtak követni. Akkor tanultam meg ilyen gyorsan mozogni, amikor a Dokuzetsu Konbot tanultam meg használni. Csak a meglepettségüket fokozta, hogy hirtelen eltűntem a szemük elől. A következő pillanatban egy hatalmas ütéssel felküldtem a levegőbe a hozzám közelebb lévő shinobit aki tehetetlenül és immár kábultan emelkedett. A sebességemet megőrizve felé kerültem és abba az ütésbe minden irántuk érzett gyűlöletemet is beleadtam egy kis chakrával megfűszerezve.
Ellenfelem egy kisebb krátert hagyott maga után ahogy belecsapódott a földbe, de felakadó szemeiből tudtam, hogy már halott. Társa egy robbanójegyzettel felszerelt kunait hajított felém, és ahogy a közelembe ért felrobbant. A lökéshullámtól visszazuhantam a vízbe, de talán pont erre volt szükségem. Ahogy leérkeztem, tudtam már melyik támadást fogom használni. Mire végeztem a negyvennégy kézjellel ellenfelem valószínűleg azt hitte legyőzhetett, de ekkor szabadítottam rá a poklot.
A vízsárkány olyan nyolc-kilenc méter magasra sikeredett és annyi vizet zúdított ellenemre, hogy ahol az előbb még teljesen elmerültem ott most a fejem kilátszott a vízből. Hallottam a halálsikolyát és tudtam, hogy valószínűleg egy épp csontja sem maradt. Miután a víz visszahúzódott és én is úgy éreztem, hogy kimehetek a partra átnéztem gyorsan ellenfeleimet és igyekeztem minden használhatót elvenni tőlük. Már pirkadt, amikor rájöttem, hogy még legalább félnapi járóföldre vagyok Kumogakurétól, de pár órát azért aludnom is kell.
Amikor már a falu felé sétáltam azon gondolkoztam vajon milyen méreg lehetett, amit használtak… Talán valami olyan, ami csak nyílt sebbe kerülve okoz hallucinációkat és talán a vegetatív idegrendszerre hat. Arra azonban még most sem jöttem rá, hogy a víz, hogy hozhatott egyenesbe ilyen hamar, de valószínűleg gyenge volt az adag, vagy nem terjedt még el a testemben és a víz fertőtlenítette…
Minden gondolatot kivert a fejemből, amikor megpillantottam a hegyek között Kumogakurét és tudtam, hogy már magáért a látványért megérte mindezen keresztülmenni! Lenyűgözött ez az építészeti remek ilyet még sohasem láttam. Remélem a vizsga is ilyen lenyűgöző élmény lesz, mint a helyszín ahol tartják!

Hát először is a helyzet miatt nem tudtam jobban különben meg kínoztam volna Karut, de akkor a vizsgán is sérültnek kellett volna indulnia úgyhogy ez sajnos nem játszott:(...
Bár az ellenőrzéssel Jiraiyát vártam, de köszönöm a segítségedet! (én voltam ****, hogy nem tüntettem fel!)

Így a fákon ugrándozva, ahogy visszagondolok nem is volt olyan nagyon régen. Még az öcsémmel menekültünk éppen a vízesés országában, amikor külön váltunk egy fél évre. Ez egy nagyon nehéz időszak volt nekem mindenkiben csak az ellenséget láttam meg. Minden fal mögött csak az ellent lestem.
Ezekben a hónapokban egy olyan küldetésre sodort el az élet, amit életemben nem hittem volna, hogy el fogok vállalni.
Éppen egy kis faluban pihentem meg egy éjszakára, a nevére már nem is emlékszem, de arra igen, hogy nagy felfordulás volt. A kisvárost fallal vették körül és az utat is elbarikádozták. Megvámoltattak minden kereskedő szállítmányt, ami ezen az útvonalon jött. Engem is alig akartak beengedni a faluba. Bár így visszagondolva meg is értem az indokukat.
Másnap reggel korán ébredtem, mint minden reggel eddig az életemben. Megvannak annak a maga hátrányai, ha az ember űzött vadként tengeti a minden napjait.
Ébredés után egy rövid reggelit intéztem magamnak a fogadóban aztán már úgy gondoltam magam mögött hagyom ezt a kisvárost, amikor belefutottam a falu ’fő terén’ egy kisebb kis toborzásba. Ekkor vált számomra világossá, hogy miért is viselkednek, úgy itt az emberek mintha a front vonal közepén élnének…
- …Vállalkozó szellemű lakosokat gyűjtünk egy utolsó expedícióra az erdőbe… Ha elveszett gyerekedet illetve rokonodat szeretnéd megkeresni itt az utolsó alkalom, hogy a nyomára lelj…
Ennyit bőven elég volt hallanom ahhoz, hogy rájöjjek, mi folyik itt… Vajon miért nem kérnek segítséget egy nagyobb nemzettől, vagy a saját nemzetük ninjáitól? Nem, elhatároztam, hogy ezúttal igyekszem nem belefolyni a helyi történésekbe, de jót azért még cselekedhetek a számtalan rossz mellé, ami eddig a számlámra írható.
Így hát a fejembe hajtottam a csuklyám és odasétáltam az asztalhoz ahol lehetett jelentkezni erre a kisebb fajta hajtóvadászatra, mint később kiderült…
Mire odaértem a kisebb tömegszétszéledt és a számomra ismeretlen szónok is abbahagyta a hirdetést látva, hogy az embereket már nem hozza lázba, hogy bemenjenek az erdőbe.
- Szép napot! – Köszönt rám a férfi, aki ott ült magában a szónok mellett. – Magának kije tűnt el az erdőben, ha szabad kérdeznem? Illetve hogy hívják? – Összesen öt nevet láttam a papíron így gondoltam ez már sokadik próbálkozás lehet, hogy összeszedjék a falu lakosait.
- Az én nevem Karu és az öcsém tűnt el az erdőben…
Az illető egy kicsit furcsán nézett rám, hogy nem vettem le a csuklyámat így az arcomat sem láthatta, ám a piros ballonkabát összetéveszthetetlen…
A kis csapat másnap reggel a falu bejáratától indult. Én nem beszéltem senkivel, csak a kis táskám volt nálam illetve pár napi élelmet vettem még a faluban, mert tudtam, hogy ide már semmiféle képpen nem fogok visszatérni.
A csapatunk magába foglalta a két férfit, akik toborozták az embereket, két másik falubélit és egy hasonlóan öltözött csuklyás vándort. Amikor elindultunk az erdőbe én hátulról kísértem a csapatot, de csendben hallgatóztam, hogy mik is történtek itt az utóbbi hetekben, ami miatt a falu úgy néz ki, ahogy. Sikerült kiderítenem annyit, hogy emberek tűntek el először a faluból, aztán amikor megépítették már a falat és őrséget állítottak ki onnantól kezdve már csak azokról a hajtóvadászatokról, amiket ez a két fickó szervezett. Elmondásuk szerint nekik mindig olyan isteni szerencséjük volt, hogy élve megúszták, de a többieknek mindig nyoma veszett. Ez persze egyből gyanússá vált számomra, de úgy gondoltam egyes falubelieknek ez mindegy volt, akik a szeretteiket veszítették el.
Útközben figyeltem a másik vándort, aki egy hasonló kaliberű vagy nálam sokkal erősebb shinobi lehetett, mert bár a járásából ítélve egy húszas éveiben járó nő, de a göncei jól eltakarták ezt, mert úgy látszik a többiek nem vették észre. Állandóan egy kis könyvet olvasott.
Szépen eltelt pár nap, és amikor már a falusiak kezdték feladni a reményt elhangzott, hogy menjünk vissza a faluba. Valamiért tudtam, hogy még hagynom kell, az eseményeket had alakuljanak, ahogy kell…
El is indultunk másnap visszafelé a faluba, de valamiért éreztem, hogy nem ugyanazon az útvonalon megyünk. Amikor elértünk egy vízeséshez a két vezető előreugrott a vízesés egyik sziklájára. Abban a pillanatban tudtam, hogy ezek shinobik, mert ekkorát ember chakra nélkül képtelen ugrani. Fel is oldották az álcázó jutsut és előkapott az egyikük egy fuvolát, amin elkezdett játszani… Amint meghallottam a fuvola hangját azonnal elkezdtem álmosodni. Már majdnem elájultam…
- KAI! – Hallottam női hangot, majd amikor kinyitottam a szemem láttam, hogy az összes csapat társunk a két ellenséges shinobin kívül húzzák a lóbőrt kivéve a lány, aki éppen feloldotta a rám bocsájtott genjutsut!
A göncök szétszórva hevertek körülötte a földön. Egy kis táskája volt és amint feloldotta a genjutsut rólam szembefordult a támadóinkkal.
- Végre egy kis kihívás Rem, ugye te is élvezni fogod, ahogy megkoronázzuk a prédát?
- Persze Mitsugi, remélem, nem lesznek már ilyen kis mitugrászok, amikor eladjuk őket a feketepiacon rabszolgának!
Nekem azonnal leesett mi is folyik a környéken, hát persze ezek rabszolga kereskedők, és csak azért szervezték ezeket a ’hajtóvadászatokat’, hogy még több embert tudjanak elkapni!
Amint rápillantottam a lányra elképedtem, mert ő megint csak a kis könyvecskéjét lapozgatta, aztán csak hátrafordult és rám mosolygott pajkosan!
- Na, most akkor segítesz elintézni őket, vagy egész nap ott szándékozol feküdni?
Azonnal felugrottam és már tudtam, hogy itt most élethalál harc lesz! Ismeretlen segítőm neki is iramodott és rátámadt elég agresszív módon a Rem nevű alakra, aki állta a támadásokat és pár másodperc múlva kiderült, hogy képzett shinobikkal állunk szemben, mert Mitsugi nevű társa már a sgeítségére is sietett volna, ha nem állom el az útját három vízklónnal. Remek taijutsu készségei akkor mutatkoztak, meg amikor begyűjtöttem tőle az első monoklikat… Rem és a társam csak akkor tűntek fel, amikor egyszer egyszer sikerült lopva odapillantanom és láttam, hogy a lány lassacskán nagy bajba kerül, mert fárad és én sem tudtam már meddig tudom feltartani Mitsugit amikor támadt egy ötletem…
Az egyik vízklónomat ráugrasztottam Mitsugira, majd a shusin no jutsut kombinálva a vízbörtön jutsuval sikerült elkapnom ellenfelemet. Innen már nem jelentett volna problémát elintézni, de elvesztettem a koncentrációt a suriou no jutsu felett, amikor odaszóltam a lánynak, hogy terelje közelebb Remet és ekkor Mitsugi valahogy megtörte a jutsumat, de már nem is szándékoztam sokáig fenntartani a jutsut hátrébb ugrottam és miközben a lány fedezett nekiestem a 44 kézjelnek. Minden maradék chakrámat beleadtam és a vízesél még pont kapóra is jött. A víz egy pillanatra megállt és nem zuhant tovább a mélységbe, hanem csak hizlalta fel azt a hatalmas vízsárkányt, ami pár másodpercen bellül ripityára törte ellenfeleink csontjait… Én a kimerültségtől el is süllyedtem a vízben, mert már nem bírtam úgy koncentrálni a chakrámat, hogy fennmaradjak a felszínen. Amikor a lány kihúzott a partra elmesélte, hogy őt Hitogának hívják és egy bingo vadász, és mondta innen átveszi az ügyet… így egy nap csevegés és pihenés után tovább is álltam…
A lelki ismeretem tiszta volt, mert tudtam, hogy most segítettem és a lány is egy jó parti volt számomra, legalább nem azzal foglalkoztam, hogy Kurayami vajon merre lehet!

Egy nem várt találkozás!

Amikor kiléptem az utcára és az arcomba csapott a szél elfújta minden kétségemet a felől, hogy a világon nincsenek már megértő emberek. Aztán kilépett utánam Mosuke és megütögette a vállam.
- Látod Karu nincs mitől félni Enraku sama mindig tudja mi a helyes…
- Igen, és tudod mit? Köszönöm a megelőlegezett bizalmat is tőled! Viszont azt szeretném megkérdezni, hogy mi a véleményed erről a chuunin vizsgáról?
- Figyelj rám! Ide minden nemzet évente küldi el a legjobb geninjeit, hogy összemérjék az erejüket. Általában a szövetséges hatalmak egymástól elkülönítve. Mi a konohai szövetségbe tartozunk ezért mi a konohaiakkal, kumogakureiekkel és a sunagakurei shinobikkal együtt tartjuk meg a vizsgát idén. Mivel a fű országa nem egy nagy ország ezzel arányosan nem is tudunk annyi genint küldeni, mint a nagy nemzetek, de igyekszünk a legkiválóbb genineket elküldeni. Enraku sama ezzel megtisztel téged, hogy képviselheted országunkat ezen a megmérettetésen. Másfelől ez egy próbatétel az én véleményem szerint semmi félni valód nincs Karu, én bízom benned, és ideje, hogy a világ megismerje Kusagakure új geninjét. Most menj, és pihenj még van pár napod az indulásig. Javaslom, töltsd hasznosan az idődet. Bár a könyvtárunk nem túl nagy, de találsz bőven olvasni valót és talán találhatsz egy két jutsu leírást, ha érdekelnek ilyesmi olvasmányok. Nekem most mennem kell, de gondoskodom róla, hogy a nővérem elszállásoljon nálunk, amíg nem találsz magadnak rendes lakást. Az indulásodig nem fogunk már nagyon találkozni, mert küldetésre kell mennem, ha bármilyen információra van, szükséged a nővéremet nyugodtan kérdezd, illetve kérhetsz meghallgatásra időpontot Enraku samatól is.
- Rendben és köszönök minden segítséget barátom.
Az utolsó szavakat már nehezen ejtettem ki a számon, mert az öregen és Kurayamin kívül soha senkit nem engedtem magamhoz ilyen közel, mint Mosukét. Végül is örültem, mert minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Már csak egy dolog piszkálta a gondolataimat. Vajon az öcsémmel minden rendben lehet?
Pár napom még valóban volt az indulás előtt és úgy döntöttem megfogadom Mosuke tanácsát és feltárom Kusagakure könyvtárát ez alatt a pár nap alatt hátha találok valamit. Most mindenek előtt egy jó kiadós alvásra volt szükségem. Elmentem Mosuke házába ahol Kimo valóban ajtót is nyitott nekem és készségesen segített mindenben. Lassan úgy viselkedett velem mintha én is a család tagja lennék. Gondolom Mosuke értesítette mielőtt ideértem volna. Minden esetre a Kusagakurei homlok véd már ott virított a vállamon.
Mikor felkeltem a nap már javában rótta a szokásos körét, de még reggel volt javában. Észre sem vettem és teljesen nyugodtan végig aludtam egy egész éjszakát. Igaz a jutsu tanulás és a sok idegeskedés eléggé lefárasztott, de azt gondoltam itt az ideje annak, hogy végre elinduljak a könyvtár felé. Út közben azon gondolkoztam milyen hosszú lesz az út és vajon mi fog engem várni a vizsgán, ha egyszer odaérek. Ekkor még nem is sejtettem, hogy pont ezen az úton változik meg az életem örökre!
Amikor odaértem a könyvtárhoz igazából nem tudtam mit keresek itt. Három hete még az életben maradásért küzdöttem és embereket vadásztam le, hogy meglegyen a betevő falatom és a tető a fejem fölött, most pedig végre tartozom valahova. A része vagyok egy olyan közösségnek ahol barátokat szereztem és ahol megbecsülnek. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ez sosem fog megadatni az öcsémnek és sajnáltam is érte, mert a maga módján ő jó ember volt.
Amikor beléptem a könyvtárba próbáltam keresni egy embert, akitől eligazítást kérhetek, de nem találtam nagy hirtelenjében senkit. Talán mégiscsak elhívhattam volna magammal Kimot ő biztos ismeri ezt a helyet.
Egyszer csak megpillantottam egy korombeli lányt, aki egy nálam fiatalabb geninnek magyarázott két polcsor között. Nem voltam sohasem szégyenlős kisfiú gondoltam érdeklődöm egy kicsit a könyvekről és az egész helyről…
Amint odaértem éppen egy gondolatmenetet hallhattam a barnahajú lánytól:
- … és ezeknek a jutsuknak az a lényegük, hogy amikor majd kiderül milyen elemű a chakrád akkor ezek közül az elemek közül lesz valamelyik!
- És meg tudod nekem mondani mi az a Kekkei Genkai. A volt akadémiai barátaim meséltek erről, de nem tudom pontosan?
- Én csak annyit tudok elmondani neked amennyit a könyvtárban olvastam róluk. A kekkei genkai olyan jutsuk összessége, amiket nem lehet tanulni, vagy elsajátítani. Ezek a ’képességek’ ugyanis veled együtt születnek, a véredben vannak, és ha felébreszted ezt a képességet, akkor…
Ennyi elég is volt tudtam, hogy minek fogok ma utána olvasni, mielőtt kimennék edzeni. Elkezdtem keresni a könyvet, ami ezzel foglalkozhat, de külön nem találtam a K-nál. Igyekeztem nem feltűnően szerencsétlenkedni, de végül csak magamra vontam a könyvtáros lány figyelmét.
- Jó napot kívánok, segíthetek esetleg valamiben?
Kedvesnek tűnt, én meg nem akartam visszautasító lenni így gondoltam nem árthat, ha szerzek, egykét ismerőst mielőtt elmegyek a vizsgára. Legalább, ha még egyszer idejövök nem ismeretlenül teszem be a lábam. Igyekeztem valami mosolyt erőltetni, de bevallom, ebben nem vagyok valami nagymester.
- Szia, hát igen elkélne a segítséged… Véletlenül hallottam amint az előbb a kisfiúval beszélgettél és felkeltette az érdeklődésemet ez a kekkei genkai dolog. Mivel még soha nem hallottam róla ezért gondoltam utána olvasok. – Hazudtam neki minden gond nélkül.
- Nos, igen akkor jó, hogy jöttem. – azzal megfordult és egy ügyes mozdulattal összeszedett három könyvet, amiket én bevallom észre sem vettem… - Tessék, itt is vannak. Én csak ezekről a könyvekről tudok. Ezekben is csak rész információk vannak arról mi is valójában a kekkei genkai, vagy honnan származik, de nekem most takarítanom kell az alaksorban… Jut eszembe be sem mutatkoztam. A nevem Akira. - nyújtott kezet vidáman.
- Az én nevem Karu – mutatkoztam be én is bár most a saját nevemet nyugodtan használtam azért a mosolyon még kellett volna dolgozni.
Miután kedves kis segítségem kilibbent a képből az idő felgyorsult. Mire legközelebb az órára néztem már javában délután volt, és én szinte semmivel nem lettem okosabb, mint Akira rövid monológját meghallgatva. Megtudtam viszont azt, hogy a különböző országokban különböző vérvonalak vannak… mintha valaki szétszórta volna őket. Áh, gyártom itt magamban az összeesküvés elméleteket.
Kimentem az edzőterepre ahol Mosukéval gyakoroltunk majd nekiálltam gyakorolgatni a jutsukat, és felfrissíteni az emlékezetemet.
Amikor már a nap lassan kezdett lenyugodni támadt egy olyan elképzelésem, hogy előbb elindulok egy nappal és legalább lesz időm kicsit nézelődni a vízesés országában végül is a hajó indulása kötött időpont, ha egy kicsit előbb érek, a vízesés országába abból rossz csak nem származhat.
Amint haza értem közöltem Kimoval az ötletemet ő pedig támogatott csak és segített összepakolnom a szükséges dolgokat. Majd átadta a hajóhoz a jegyet, amit elintéztek nekem előre és azzal jutok ki a faluból is. A ruháim és dolgaim között turkálva megtaláltam egy olyan tárgyat, amit legszívesebben ki dobtam volna a kukába. Kurayami csuklószorítója volt az, amit az óta hordok magammal amióta elváltak útjaink. Amikor elindultam volna a lépcső felé, egy fehér kis papír cetli esett ki a csuklószorítóból. Felemeltem a földről és elképedtem… Annak a helynek volt rajta a neve, amit még megbeszéltünk Kurayamival találkozónak, ha balul ütne ki az egész megbízás. Megnéztem a térképemet, és úgy véltem megér egy dobást hátha ott vár rám az öcsém az óta is. Egy határ menti kis településről volt szó, ami a Vízesés országának határához esett közel. És még pont útba is esik. A papír cetlit és a csuklószorítót belecsúsztattam a táskámba. Nyakamba vettem a lábamat és elindultam. Szerencsére a kapunál nem volt semmi probléma. Az őrök tudták ki vagyok, és azt is hová megyek. Amikor kiértem a faluból ráfordultam a helyes irányra és neki indultam a hosszú útnak. Normál esetben két napomba telt volna, de most tényleg sietősre vettem a figurát, és hála a korai indulásnak délre már bőven magam mögött tudhattam a falut.
Estére megérkeztem a kis határ menti falu közelébe. Úgy döntöttem, hogy nem megyek be, hanem inkább kint verek tábort kicsit távolabb a településtől, hogy ne ijesszek meg senkit. Amikor már megvacsoráztam motoszkálást hallottam az egyik szomszédos fáról.
- Pssszt Karu te vagy az?

A múlt árnyai

A döbbenettől mozdulni sem bírtam egy pillanatra. Valóban az öcsém volt az, de nem egyedül jött. Az árnyékban egy nála fél fejjel magasabb alak közeledett a tűz szelíd világa felé. Amikor az illető belépett a képbe egy lépést hátráltam és a kardom után nyúltam, közben vádlón pillantottam öcsémre.
- Nyugalom Karu arra a katanára nem lesz szükség.
Az öreg nyugodtan tett még egy lépést felém, de miután leesett neki, hogy egyáltalán nem bízom benne kicsit komorabban tekintett rám.
- Kurayami elárultál engem? Mi ütött beléd, hogy idehoztál egy idegent?
- Karu ő nem idegen, de valóban igazad van… magyarázattal tartozom neked az utóbbi 18 évről, de talán először inkább üljünk le.
- Hosszú éjszaka elé nézünk úgyérzem! – szólalt meg az öreg majd a jobb kezét előhúzta a háta mögül és ledobott egy döglött nyulat a földre.
Miután öcsém és az öreg is békésen helyet foglaltak nagy nehezen én is helyet foglaltam velük szemben a tűznél.
- Először azzal kezd mi történt veled miután elváltunk az erdőben? Elkaptad azt a shinobit? – miközben beszéltem nem is néztem az öregre mintha ott sem lenne, de látszólag nem zavarta.
- Igen… Miután otthagytalak titeket a nyomába eredtem. Majdnem a határig követtem, ám egyik este rajtam ütöttek a társaival, és Kanko segítsége nélkül nem maradtam volna meg. – azzal az öregre pillantott.
- Köszönöm fiam, de mondtam, hogy ennyivel tartozom neked és a családodnak, amiért gondját viseltétek Karunak!
Erre a kijelentésre aztán jött az igazi elképedés. Nem is tudom szavakba önteni az arckifejezést. Egy pár másodpercnek el kellett telnie, hogy felfogjam, miről beszél az öreg. Ha most igazat mond, akkor az egész eddigi életem egy hazugság volt.
- Ti most miről beszéltek? – most az öregre néztem.
- Karu engedd meg, hogy elmeséljek egy történetet, ami jóval a születésed előtt kezdődött. Én a családod, a vérszerinti szüleid barátja voltam Kirigakurei shinobi vagyok illetve voltam. Az én ötletem volt, hogy téged helyezzünk el Kurayami családjánál. Engedd meg, hogy bemutatkozzam… a nevem Hama Kanko!
- Nem, hazudsz! – Rivalltam rá az öregre.
- Karu én tudom, hogy testvéredként tekintesz Kurayamira, de ti nem vagytok ugyanolyanok még csak nem is hasonlítotok, nézz a jobb válladra. Végül találtál magadnak egy közösséget ahol elfogadnak és megbecsülnek téged.
- Ettől még lehet a testvérem…
Érdekes módon nyugodt maradtam, pedig most az életemet felforgató tényeket tárgyaltuk ki. A fejemben megfordult már nem egyszer, hogy én csak fogadott testvére lehetek Kurayaminak… valahol legbelül mindig éreztem. Most pedig megjelenik egy öreggel, aki állítólag ismeri az igazságot a múltamról.
- Karu emlékszel arra az estére, amikor a szüleim meghaltak? Azon az estén igazából nem értük, vagy értünk jött az a shinobi, hanem csak érted. – Kurayami arca rezzenéstelen volt, én pedig tudtam, hogy nem hazudik.
- Te végig tudtál erről, és soha nem mondtad nekem? – Természetes, hogy kérdőre vonom azt az embert, akiről eddig úgy véltem, hogy az életem is rábízhatnám.
- Fiúk nyugalom, engedd meg nekem Karu, hogy elmeséljem, az egész történetet azok után tisztán fogsz látni. A történetünk nemzedékekkel ezelőtt kezdődik. A víz országának egy távoli szegletében élt egy Kenshiro Haru nevű illető, aki rendelkezett egy bizonyos képességgel, aminek a faluban ahol élt nem volt párja. Képes volt több elemi chakrát egyszerre használni és ezeket a kellő képpen keverve egy új elemet létrehozni. Ezt a képességet hívjuk ma Kekkei Genkainak. Haru igyekezett eltitkolni képességét és ez egy darabig sikerült is neki. Feljegyzések szerint első házasságából született három fia, akik közül senki sem volt képes használni ezt az adottságot. Ám negyedik gyereke egy lány, aki rendelkezett ezzel a képességgel és így tovább vitte apja vérvonalát. Ezt az adottságot igyekeztek titokban tartani akárcsak Haru. Nemzedékeken keresztül őrizték a titkot, hogy a családnak olyasfajta áldásban, vagy inkább átokban van része, ami keveseknek adatik meg. A történetünk Haru ükunokájának a születésével válik újra izgalmassá. Kenshiro Kazuki aki szintén rendelkezett vérvonalának adottságaival: világos, illetve fehér haj és egy új elem létrehozása két alapelemből. Nos, ez a nő volt a te anyád.
- Ezt nem hiszem el! Hazudsz… - Üvöltöttem Kankóra.
- Csillapodj fiam… engedd, hogy befejezzem! Tehát Kazuki úgy döntött, hogy elhagyja szülőföldjét és Kirigakuréba költözik. Otthagyta családját és szeretteit és elindult. Amikor a faluba érkezett értesült arról, hogy az országban fokozott veszélyben vannak azok, akik rendelkeznek bármily nemű vérvonal adottsággal akárcsak ő. Ekkor ismerte meg apádat, aki egy kicsit ellentmondásos egyéniség volt mégis szeretetreméltó ember. Nem sokára összeházasodtak és anyád teherbe esett. Megszült téged és csak ekkor vette rá magát, hogy megossza velünk a titkot, amely szülőről gyermekére szállt. Én voltam apád legjobb barátja és úgy vélte jobb, ha én is tudok, róla mit terveznek. Ugye a titok csak addig titok, amíg egy ember tudja… Szándékukban állt elhagyni az országot mivel a Víz országában vadásznak azokra, akik hasonló származásúak, mint te. Legtöbbjüket azonnal ki iktatják, másokból elit harcosokat képeznek. A terv egyszerű volt. Elhagyni Kirigakurét bármi áron. Ám ekkor valami olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Beszélgetéseinket kihallgatták és tudtak arról, hogy el akarják hagyni a falut ezért bérgyilkosokat küldtek a szüleidre, akik többé-kevésbé sikerrel is jártak. Anyádat és apádat nem messze Kirigakure kapujától találtam meg. Mármint ami maradt belőlük. Sajnos lemészárolták őket és ezzel két remek embert fosztottak meg az életétől. A tervünk az volt, hogy én, juttatlak ki téged a faluból és egy megbeszélt helyen találkozunk. Így viszont ottmaradtam egy másfél éves síró gyerekkel. Tudtam, hogy nem maradhatok a faluban, mert keresnek engem is. Megvoltak a kapcsolataim és így találtam rá Kurayamiáékre. Kurayami szülei befogadtak téged, de még nekik sem meséltem a történet egészét. Megőriztem a titkodat egészen mostanáig. Kurayami elmesélte mi történt a szüleivel, akiket nagyon sajnálok, mert a saját életükkel védelmeztek titeket illetve téged. A fogadott öcsédet pedig egészen kiskorától arra képezték, hogy vigyázzon rád. Aki rátok tört azon az éjszakán feltételezésem szerint téged keresett. Szerencsétlen véletlen, ami történt, de tudnod kell, hogy mi csak téged akartunk megvédeni. Ami engem illet nem sokkal az után, hogy téged biztonságban helyeztelek a Miki családban elhagytam a víz országát és egészen idáig menekültem. Úgy gondoltam egyszer majd elindulok és megkereslek téged és elmondom mind ezt, de szerencsére te előbb találtál rám. Most pedig, hogy elmeséltem mindent kérlek, engedj meg nekem valamit…
Előhúzott az egyik belső zsebéből egy kis tekercset, amit kigöngyölt azzal felállt és odasétált mellém. Nehezemre esett elhinni ezt a mesét, de valamiért mégis hittem neki…

Kanko ajándéka!

Kanko hajnalban korán keltett. Az 'öcsémet' sehol sem láttam. Remélem nem haragudott meg rám az előző éjszaka miatt. Sok mindent kellett átgondolnom, mert ez a meglepetés hideg zuhanyként ért így a chuunin vizsga előtt. Amint kiértünk Kankoval egy kis tisztásra elmesélte azt a történetet, hogyan élte túl eddig és mióta vár rám. Kitartó ember és valóban jó barátja lehetett apámnak.
- Kurayami merre van nem tudod? - Kérdeztem az öreget mohó kíváncsisággal.
- Nem tudom fiam, de most ne is vele foglalkozz... Kövess...
Odaértünk a mező közepére és Kanko egy számomra ismeretlen harcállást vett fel.
- Gyerünk fiam mutasd mit tudsz, ha taijutsuról van szó!
Egész hajnalban gyakoroltunk. Kanko megmutatta nekem az egyszerű alapfogásait ennek a harcművészetnek amit elmondása szerint még kirigakuréban tanult. Azon a napon még tovább kellett indulnom, mert a hajó amire a jegyem szólt nem vár meg. Az adott időpontban kifut a dokkból. Egész délelőtt és koradélután a víz elemi jutsukat gyakoroltuk amiket ismerek. Kanko is suiton beállítottságú így megtudott mutatni egykét apró trükköt, illetve elmagyarázta nekem, hogyan lehet a legjobb módon alkalmazni a suiton elemet támadásra illetve milyen védelmi technikákat ismer. Tátva is maradt a szája amikor megmutattam neki azt a jutsut amit nem rég Mosukéval dolgoztunk ki.
- Sajnos most nincs időnk, hogy megtanítsak neked minden technikát amit ismerek, de egy rendkívül hasznos és könnyen tanulható technikára azért mégis csak szakíthatunk időt. ( Itt tanulja meg Karu a shuriken kagebushin no jutsut )
A délután nagy részét ezzel töltöttük. Aztán amikor már leszállt az este elérkezett lassan a búcsú ideje.
- Karu szeretnék neked valamit adni amit még anyukád adott oda nekem. Látom a kabátod már elég megviselt. Anyukád csomagjai között találtam amikor átkutattam a holt testeket. - Azzal elővett egy hasonló színű csuklyás vöröses kabátot mint amilyen nekem is van, csak annyi különbséggel, hogy a hátára rá volt hímezve egy klán jelzése. - Igen ez a kenshiro klán jelzése. Arra kérlek csak akkor kezd el hordani amikor már késszen állsz rá, hogy megmutasd a világnak, hogy a klánod még életben van.
Azzal megbeszéltük, hogy amikor visszatérek a chuunin vizsgáról találkozunk a fű országában és Kanko befejezi az oktatásomat. Őszintén szólva megkedveltem az öreget. Kicsit magának való, de jó indulatú ember.
Búcsút intettem a múltnak és emelt fővel fordultam a jövőm a chuunin vizsga felé.

Szereplők:

Kenshiro Kurayami
Rang: Elveszett ninja
Szint: D
Származás: Kirigakure


Hama Kanko
Rang: Ismeretlen
Szint: B
Származás: Kirigakure


Mosuke
Rang: Jounin
Szint: S
Származás: Kusagakure


Kimo
Rang: Ismeretlen
Szint: Ismeretlen
Származás Kusagakure


Akira
Rang: Könyvtáros
Szint: Ismeretlen
Származás: Kusagakure


// Karu jelenlegi tudomása szerint tehát Kurayami nem kenshiro. Ez természetesen hazugság, és Kurayami akarta, hogy így legyen. Ekkor találkozott Karu utoljára az öccsével. És jelenleg ezeket az információkat ismeri a klánjáról! //

// Ezt a kis történetet a vizsga szünetébe zsúfolom be, de aki elolvassa az időhatározókból úgyis rájön. //



Kumogakurei edzés élesben!

Napfényes délután volt amikor úgy éreztem, hogy végre ideje lenne valamilyen kis edzés félét is produkálni mert az elmúlt egy héten inkább csak a pihenésre és a városnézésre koncentráltam. Minden esetre most már ismertem Kumogakure látványosságait és megfordultam egy-két olyan helyen is a faluban ahova nem is gondoltam, hogy valaha betévedek. Ilyen volt például az a hegycsúcs ahonnan a legjobban lehet látni a felkelő nap első sugarait. Egyik reggelemet például azzal töltöttem, hogy megnéztem egy napfelkeltét és tényleg megéri.
Csendben költöttem a kis reggelimet aztán belenéztem a pénztárcámba és realizáltam, hogy az amúgy sem túl fényes anyagi tőkém fogyóban. Legalább még azt ki kéne bírnia, hogy vége legyen a vizsgának és Kusagakuréban talán még találok valami jól fizető munkát. Az is egy lehetséges opció, hogy elvállalok egy újabb fejvadász munkát csak akkor számolnom kell azzal is, hogy ezúttal már álruhában kell járnom mert ismerhetnek esetleg valami régi megbízás miatt.
Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben amikor végül rávettem magam, hogy elinduljak kumo gyakorlóterére. Arra gondoltam, hogy valahonnan szerzek láb és kézsúlyokat és átismételem azokat a mozdulatokat amiket mostanában tanultam talán még megpróbálhatok a súlyokkal edzeni. Mire odaértem a tér már szinte tele volt kisebb nagyobb geninek csoportjaival, de lehet, hogy akadtak köztük chuuninok is. Én minden esetre igyekeztem magamnak keresni egy üres területet és a súlyokat megoldottam úgy, hogy szereztem egy két kötelet meg nehezebb sziklákat és a bokámhoz illetve a csuklómhoz erősítettem a kötelek segítségével.
Elkezdtem a gyakorlatokat amiket kitaláltam magamnak és szépen is haladtam a körülöttem lévő geninek egy idő után elkezdtek figyelni hiszen feltűnt nekik, hogy nem vagyok helyi lakos. Ahogy a délelőtt lassan átcsapott délutánba lassan kezdtek eltünedezni a geninek a gyakorlóterepről és már inkább csak a kemény mag maradt itt. Legalábbis én ezt gondoltam egy csapat geninre akik a tér másik felén szórakoztak egymással és néha felém néztek. A legidősebb fiú is legalább egy évvel fiatalabb lehetett nálam. Nem zavartattam magam szépen csináltam tovább a gyakorlatokat majd elkezdtem azt a sebességet tesztelgetni így súlyokkal a testemen ami az emberi szem számára már követhetetlen. Eleinte nem nagyon sikerült elérni azt a tempót amit a taijutsu edzésen tanultam és előszeretettel alkalmaztam már számtalan alkalommal. Aztán a testem a folyamatos újrapróbálkozás után elkezdte megszokni a terhelést. Igaz lassan kezdtem belefáradni ezért úgy éreztem ideje leülni végre egy kicsit és pihenni.
Amint leültem azt vettem észre, hogy a kis genin csoport egyre közelebb jön majd a legidősebb fiú nagy bátran elém állt és mintha felelősségre akarna vonni olyan hangsúllyal vágta nekem a kérdéseit.
- Hát te ki vagy? És mit keresel itt Kumogakure edzőterepén? Figyelj azt látom, hogy Kusagakure képviselője vagy, de attól még, hogy mi tartjuk a chuunin vizsgát ez nem jogosít fel rá, hogy a mi edzőterepünket használd! Keress magadnak egy másik helyet ahol tudsz gyakorolni amúgy sem megy nagyona dolog ha jól látom! – Azzal összekulcsolta a kezét még nagyobb hangsúlyt adva szavainak.
Nem akartam egyből felkapni a vizet ezért szépen lassan felálltam és leoldoztam magamról a sziklákat. A fiú szeméből egy pillanat alatt eltűnt az-az elszántság amivel belépett a képbe, de még mindig nem tágított a véleményétől, hogy nekem semmi helyem azon a helyen ahol a kumogakurei shinobik is edzenek.
- Na idefigyelj nem tudom mi a problémád velem, de nem értelek. Nem zavarok senkit én csak itt nyugodtan eledzegetek magamban ti meg idejöttök, hogy elzavarjatok egy vendéget. Milyen hozzá állás ez? – Majd rájuk vigyorogtam mintha teljesen hidegen hagyna, hogy mit akarnak.
Erre a fiú teljesen tanácstalan maradt látszott rajta, hogy valószínűleg valakitől kapta a tanácsot, hogy idejöjjenek nem saját ötlete volt mert akkor feltételezésem szerint jobban kiállna az igazáért. Ám ekkor a tömegből tapsolva kilépett egy velem egy magas kicsit köpcösebb kumoi shinobi és szó szerint visszalökte a megszeppent társát a csapathoz.
- Ügyesen forgatod a szavakat, de lássuk vajon a chakráddal is ilyen ügyesen bánsz-e?
Azzal útnak indított felém két shurikent. Én sem voltam rest azonnal nekiláttam a kézpecséteknek és mielőtt a shurikenek célba érhettek volna két vízoszlop szakította fel a földet és eltérítették a shurikeneket. Csak annyit vettem észre, hogy a fiú eltűnik és egy vágás keletkezik a jobb vállamon ami épphogy csak egy karcolás, de figyelmeztet arra, hogy a srác gyors és ügyesen használja a kunai kést. A szemem sarkából észrevettem, hogy mögöttem és gyorsan létrehoztam egy víz klónt. A következő két shurikent már a klónom hárította majd azonnal szétesett kis pocsolyát létrehozva a száraz földön. A többiek nem mertek beleavatkozni társuk harcába valószínűleg ez a fiú lehetett a csapat feje. Hát akkor őt kell gyorsan legyőzni mielőtt nagyobb balhé lenne gondoltam magamban és dokuzetsu konbot alkalmazva próbáltam elkapni a srácot sikerült is végrehajtani a technikát ám amikor a teste becsapódott a földbe egy farönk jelent meg helyette. Fenébe gondoltam magamban behelyettesítette ezt a tönköt maga helyett ügyes fiú az egyszer biztos.
Ahogy zuhantam vissza a föld felé hátulról valami meleget éreztem.
- Katon: Goukakyou no jutsu!
Hallottam a kiáltást, de tudtam, hogy nincs túl sok időm kitérni a jutsu elől ezért amint leértem a földre a gyorsaságomat kihasználva kerültem el a tűzgolyót. Komoly kis párbaj vette kezdetét, de kíváncsi leszek, hogy meddig bírja a testem a megerőltetést végül is én egésznap edzettem. De ha most legyőzöm a kis srácot akkor kivívom a jogot magamnak arra, hogy itt edzek. Amint elkerültem a tűzgolyót éreztem, hogy a testem elkezd fáradni. Nem vitás gyorsan véget kell vetnem ennek az egésznek. Az edzőterep másik vége felé rohantam mert ott láttam egy nagyobb vízforrást talán egy kisebb tó. Tudtam hogy oda kell érnem ám még mielőtt odaértem volna a fiú megelőzött és az ayatsu no jutsut használva megkötözött így én már csak bedőltem a vízbe mint valami liszteszsák hallottam a hangokat a víz alatt is. Remélem kibírom levegővel amíg elmutogatom a negyvennégy kézjelet. Mire a végére értem már alig láttam de aztán kimondtam a jutsu nevét és így minden levegő kipréselődött a tudőmből!
- Suiton: Suriyuudan no jutsu.
Jó sok chakrát adtam bele a technikába így a kis vízmederből ahol éppen csak elsűlyedtem minden vizet fölemésztett a technika így levegőt kaptam végre nagy nehezen. Hallottam a gyerekek jajveszékelését aztán már csak levegőért kapkodtam, mert sikerült majdnem elvesztenem az eszméletemet.
A távolból valaki egy hatalmas földsáncot emelt közém és a geninek közé mert a vízsárkány annak csapódott neki. Az ütközés elemi erejű volt, de a föld kitartott és így a víz nem sodorta el a gyerekeket.
Nagy nehezen előtúrtam egy kunait és elvágtam a drótokat. Amikor kimásztam a peremre a földsánc már sehol sem volt és egy jounin állt köztem és a geninek között.
- Fiúk mire véljem ezt az összetűzést? Kumogakure és Kusagakure szövetségben áll úgy hogy szeretném, hogyha bocsánatot kérnétek egymástól! És mindenki menne szépen a maga útján. És többet nem szeretnék ilyet meglátni az edzőterepen amit mások is szeretnének használni.
A kumoi shinobi lehajtott fejjel megbánást színlelve odajött hozzám és elmotyogott egy bocsánatot ám azt láttam én is, hogy a bajsza alatt vigyorog és tudtam, hogy ő is élvezte ezt a kis összecsapást. Majd halkan még hozzátette. „Használd nyugodtan a gyakorló teret mi már nem fogunk zaklatni ezt most megnyerted!” Azzal rám villantotta vigyorát, de látszott a szemén, hogy ő is elfáradt.
Ez volt életem eddigi legfurcsább edzése Kumogakuréban mert annak ellenére, hogy ellenségesen viselkedett velem a fiú végül szimpatikusnak tűnt… Aznap este sikerült végre kellőképpen lefárasztanom magam és úgy éreztem nem csak az izmaimat és a chakrámat sikerült edzenem hanem a technikáimat is végre alkalmazhattam élesben a vizsga első fordulója óta először…