Sasaki Haru
2 posters
1 / 1 oldal
Sasaki Haru
Sasaki Haru Kedd Okt. 04 2011, 16:17
Név: Sasaki Haru
Ország: A Villám országa /Kumogakure/
Rang: Genin
Kor: 14
Nem: nő
Felszerelések: 10 m dróthuzal, 5 db füstbomba, 5 kunai, 5 shuriken
Kinézet: Hosszú, rózsaszín hajzuhatag, amitől talán kissé elkényeztetettnek tűnhet, de ne tévesszen meg a külső! Csillogó zöld szemek, amik legtöbbször tükrözik is a hangulatát. Csinos alkat, kecses lábak… ha saccolni kellene, akkor 160 cm magas, és 48 kg. Mindig mosolyt látni az arcán, ritka alkalom, ha szomorkodik.
Jellem: Mivel mindig mosolyog, ezért életvidám, alig lehet lelőni. Emellett van egy enyhén piszkos fantáziája, de azt volt kitől örökölnie. Kedves és segítőkész, ugyanakkor ha rájön az öt perc, akkor eléggé flegma tud lenni. Szóval… milyen az, ha keveredik a kettő: lazaság meg energikusság egyszerre? Valahogy úgy. Legtöbbször komolytalan és előáll fárasztó poénokkal, de az tud vicces is lenni… mindazonáltal ha komolynak kell mutatkoznia, akkor mindent belead. Ha valamibe belekezdett, addig nem áll meg, míg véghez nem viszi. Céltudatos, meg makacs is, de ha valaki tud rá hatással lenni, akkor leszáll a magas lóról és nem lustálkodik tovább. Kiáll a maga véleménye mellett, a barátai mellett, de bevallja azt is, ha nem neki van igaza. Elvégre tud bocsánatot kérni, és ismeri azt a szót, hogy második esély.
Előtörténet:
Ahogy körbenézek, mindenhol aggódó tekinteteket látok, amint tördelik kezüket, egy-egy vízcsepp gördül le homlokukon, egyesek forgolódnak, nem találják helyüket. Izgatottak. Értelmetlenül figyelem őket felhúzott szemöldökkel, s megvakarom a tarkóm. Unottan könyökölök fel az asztalra, megtámasztom rajta állam, s hogy ne tapadjon rám a sok gyerek izgatottsága, eltekintek tőlük a fehér falakra. Teljesen belemerülök a színtelenségbe, mintha fürkésznék valamit a vastag falakon. Talán egy foltot, melyen majd megakadhat tekintetem? Elbambulok, de mintha idebent egyre melegebb lenne… vagy ez csak azért van, mert mindenki nyüzsög? A tiszta levegő pedig csak miattuk fogy, ők töltik meg az idegességükkel…
Kitekintek az ablakon, a természetbe, hátha elterelődik figyelmem a fogyatkozó levegőről. Úgy gondoltam, ha tovább nézem a fákat, az eget, ezt a színes pompát, odaképzelem magam, mintha csak ott lennék, s máris érzem, ahogy arcomat megcsapja a lágy szellő, érzem a virágok és a növények illatát. Most, hogy belegondolok, mintha tényleg éreznék valami fuvallatot. Aztán oldalratekintek ugyanilyen állapotomban, s egy megdöbbent arcot látok. Nem szólok, ugyanis ő bámul rám, talán megvan az oka rá.
- Te meg hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – mintha felháborodott volna, hogy egy ilyen alkalomkor is ennyire nyugodt vagyok. Felvonom szemöldökömet, majd sóhajtok egyet.
- Lazulj el, ember. Egy genin vizsga még nem a világ vége. Ha jobban megfigyeled, itt mindenki töri magát. Ha nem ezt tennétek, akkor ép ésszel tudnátok gondolkodni, s elvégezni a feladatot. Türelem, kitartás. Gondolj valami szépre… mondjuk egy…sütire, az megteszi. – pontosabban még én sem tudtam, hogy miket beszélek, de próbáltam megnyugtatni a mellettem ülőt. Elvégre ez csak egy genin vizsga! Nem történhet semmi.
- Igen bölcs vagy! – újabb meglepett tekintet, de mintha máris megnyugodott volna.
- Nem, csak optimista. – válaszolom. Hogy lennék én bölcs? Túl fiatal vagyok ehhez a szerephez, különben is… nem szeretnék olyan lenni, mint a nagypapám bajusszal, meg pápaszemekkel. Hogy azért még a kecskeszakállat ki ne felejtsem!
Habár ha belegondolok, tényleg okos dolog megfogadni egy felnőtt tanácsát, aki csak segíteni próbálna, s rávezetni a jó útra. Nagypapám mindig is azt mondta, ha szó szerint akarok idézni: „Még mindig fitt vagyok, majd kicsattanok az egészségtől. Nem is érzem, ha fáj a hátam, itt helyben lekungfuznék egy ocsmány patkányt!”
Hiába öreg, de a szíve az fiatal. Szóval ennyit tesz az önbizalom. Ó, hogy is volt? Mindig mesélt nekem arról, hogy milyen rakoncátlan voltam… meg azt is, hogy most se változtam… a régi jó Haru.
Igen, úgy születtél meg, hogy már akkor féltékeny volt rád a bátyád, amikor még csak édesanyád hasában voltál. Azt mondta, hogy téged jobban szeretnek. Istenem, pedig még csak egy tehetetlen kis embrió voltál! Mindenesetre, a bátyád véleménye is változott, ahogy egyre nagyobb lett, s nem telt el olyan nap, hogy ne mutatott volna meg neked valami újat. Annak ellenére is, hogy ő is csak egy tökmag volt, magával vitt játszani… nem is te csüngtél az ő nyakán, hanem ő lógott rajtad. Tudod, volt benned valami különleges. Vagy csupán abban a jóízű mosolyban, aminek láttán mindenki arcára mosolyt fakasztottál. Nem vagyunk szegények, de nem is vagyunk egy felsőbbrendű népség. Persze azokkal az életvidám tetteiddel, kacajaiddal, mosolyaiddal így is elég gazdaggá tettél minket. Akkor is, ha sokszor rád kellett szólni, hogy ne tedd ezt, ne tedd azt… egyszerűen nem lehetett mit tenni az ellen, hogy ne legyen felfordulás a házban, vagy a ház körül, mert te és a bátyád, Yuta, nagyon szerettétek a csínyeket. De hát, a gyermeki szív, a fiatalság! Mit is tehetnénk ellene? Hiszen ez a ti életetek, nem nőhettek úgy fel, hogy öregen kezditek, s aztán fiatalodtok meg, nemde? Bár ha jobban belegondolunk, minden a fiatalsággal kezdődik… játszol, vigyázni kell rád, tanítani… végül felnősz, boldogulsz magadtól, dolgozol, te tartasz el másokat… s ahogy öregkorodhoz igyekszel, újra játszanál, vigyázni kell rád, s arra gondolsz, hogy felesleges dolgokra fecsérelted el a drága idődet. Node… mindig is tudtam, hogy energikus vagy, és sose láttalak sírni, de amikor Yuta elvált tőled, mert az Akadémiára kellett mennie, sírni kezdtél. Nem lehetett leállítani… azt hittem, eléd teszek egy dézsát, hogy majd abba csorgasd a könnyeidet, de nem álltál le. Aznap persze, mikor Yuta hazajött, mindig nevettél… és olyankor pedig a nevetésedet nem lehetett leállítani. Te lány! Bonyolult voltál, nem mintha most nem az lennél. A szüleid mindig is vigyáztak rád, sose akartak elkényeztetni, azt akarták, hogyha megtanítanak minden alapvető dologra, amit tudnod kell az élet nagy rejtelmeiről, akkor magad járd az utad, s találd meg a helyes ösvényt. Tudod, mikor bekerültél te is az Akadémiára, megígérted nekem, hogy soha nem fogsz sírni, nem ejtesz könnyeket semmiért. Emlékszem, mindig boldogan jöttél haza, s meséltél arról, hogyan viccelted meg a többi gyereket. Na meg… az apád sosem volt valami jó abban, ha magyarázkodnia kellett, vagy éppen tanítani valamit. Nem egy komoly személyiség. Akármennyire is hű édesanyádhoz, ugyanakkora piszkos fantáziával rendelkezik, mint én az ősz hajszálakkal… beleértve a szakállam is. Te pedig ezt eltanultad tőle… mert valahogy mindig olyan félreérthetően magyarázott. De szeretted őket, még most is, ugye? Nem felejtenéd el őket semmi pénzért…az istenért se! Mesélted, hogy olyan keményen edzettél, mindig megdicsértek. Aztán egy éjszaka… a szüleid bejelentették, hogy elmennek egy küldetésre, ami talán veszélyes lehet. S te tudtad, hogy veszélyes. Nem akartad őket elengedni, de akármennyire is könyörögtetek nekik, hogy maradjanak, másnap korán reggel nyomukat se láttátok. Én mondtam el nektek, hogy elmentek. Talán másnap éjszaka majd visszatérnek. De te, Haru, te tudtad a szíved mélyén, hogy nem lesz másnap. Ennek ellenére vidáman mentél az Akadémiára, hogy elfelejtsd a szomorú eseményt, ami még nem is volt olyan szomorú, hisz a kötelességük volt, hogy küldetésre menjenek. Bár… emlékszel, hogy megígérted nekem, hogy soha többé nem fogsz sírni? Sírtál. Mikor hazajöttél. Mert azt mondták, hogy nem jönnek vissza többé. Anyu és apu. Odavesztek… mint az én hajam színe… beleértve a szakállam is. Gyászba borultál, úgy emlékszem, három napra. Hiába küldtelek az Akadémiára, nem mentél, ahogyan Yuta sem. Ő végig melletted volt, s vigasztalt, de úgy, hogy közben veled együtt sírt. A testvéri szeretet.
Sok időbe telt, mire felfogtad, hogy már nem jönnek vissza többé… ahogy az én hajam se… beleértve a szakállam is. De aztán ahogy kint edzettél, rájöttél valamire, bejöttél hozzám, s azt mondtad: „Nagypapa, ígértem, betartom!” Ettől a pillanattól kezdve erősebben edzettél, hogy majd egy napon megbosszuld szüleid halálát, még akkor is, ha nem tudtad, kiken tedd. Kár, hogy az én hajam színét nem tudod visszahozni. Yuta genin lett, és segített neked edzeni… kőkeményen, még az éjszaka is, esőben, viharban… emlékszem, vagy vizesen jöttél be, vagy pedig sárosan. De nevettél. Végre láttalak nevetni! És az a nevetés az én arcomra is mosolyt csalt. Attól a naptól fogva sose gondoltál vissza a rosszra, megtanultad kezelni a rossz helyzeteket, optimistán felfogni mindent, hiszen nem láttál már borongós napszakokat. Magad elé képzeltél valami szépet, és tudtad, hogy sikerülni fog.
De most aludj, holnap nagy napod lesz. Megyek, megfésülöm a hajam… beleértve a szakállam is.”
A nagypapám. Bírom őt, ahogy mindig a fiatalságát említi. És most itt vagyok. Tegnap elmesélte, hogy jutottam el eddig, s azt mondtam, hogy nem adom fel, sikerülni fog. Hiszen magam elé képzeltem valami szépet, elhessegettem a negatív tényezőket, s most tudom, hogy sikerülni fog.
- Sasaki Haru! – az én vagyok. Megyek is. Az előbbi partnerem utánam tekint, én pedig hátrafordulok, s egy bátorító mosolyt küldök meg felé, majd egy kacsintást. Belépek az ajtón, bezárom magam mögött, s vizsgabiztosokat látok magam előtt. Mindannyian engem néznek. Összekulcsolom magam előtt a kezem, és amit egyelőre tenni tudok, az az, hogy mosolygok.
- Lássunk egy transzformációt! – utasít az egyik, én pedig engedelmeskedek. Bólintok, majd belekezdek a jutsu-ba. Az egyik viszgabiztos alakját vettem fel, aki elismerően bólintott…
A fejpánttal léptem ki, amit a nyakamba kötöttem. Még egyszer visszamosolyogtam.
Aztán megláttam újonnan partnerem, aki megintcsak meglepetten állt a padnál.
- He? – első reakció. Nevettem, majd intettem.
- Megyek, megfésülöm a hajam… ja, és nincs szakállam!
Ország: A Villám országa /Kumogakure/
Rang: Genin
Kor: 14
Nem: nő
Felszerelések: 10 m dróthuzal, 5 db füstbomba, 5 kunai, 5 shuriken
Kinézet: Hosszú, rózsaszín hajzuhatag, amitől talán kissé elkényeztetettnek tűnhet, de ne tévesszen meg a külső! Csillogó zöld szemek, amik legtöbbször tükrözik is a hangulatát. Csinos alkat, kecses lábak… ha saccolni kellene, akkor 160 cm magas, és 48 kg. Mindig mosolyt látni az arcán, ritka alkalom, ha szomorkodik.
Jellem: Mivel mindig mosolyog, ezért életvidám, alig lehet lelőni. Emellett van egy enyhén piszkos fantáziája, de azt volt kitől örökölnie. Kedves és segítőkész, ugyanakkor ha rájön az öt perc, akkor eléggé flegma tud lenni. Szóval… milyen az, ha keveredik a kettő: lazaság meg energikusság egyszerre? Valahogy úgy. Legtöbbször komolytalan és előáll fárasztó poénokkal, de az tud vicces is lenni… mindazonáltal ha komolynak kell mutatkoznia, akkor mindent belead. Ha valamibe belekezdett, addig nem áll meg, míg véghez nem viszi. Céltudatos, meg makacs is, de ha valaki tud rá hatással lenni, akkor leszáll a magas lóról és nem lustálkodik tovább. Kiáll a maga véleménye mellett, a barátai mellett, de bevallja azt is, ha nem neki van igaza. Elvégre tud bocsánatot kérni, és ismeri azt a szót, hogy második esély.
Előtörténet:
Ahogy körbenézek, mindenhol aggódó tekinteteket látok, amint tördelik kezüket, egy-egy vízcsepp gördül le homlokukon, egyesek forgolódnak, nem találják helyüket. Izgatottak. Értelmetlenül figyelem őket felhúzott szemöldökkel, s megvakarom a tarkóm. Unottan könyökölök fel az asztalra, megtámasztom rajta állam, s hogy ne tapadjon rám a sok gyerek izgatottsága, eltekintek tőlük a fehér falakra. Teljesen belemerülök a színtelenségbe, mintha fürkésznék valamit a vastag falakon. Talán egy foltot, melyen majd megakadhat tekintetem? Elbambulok, de mintha idebent egyre melegebb lenne… vagy ez csak azért van, mert mindenki nyüzsög? A tiszta levegő pedig csak miattuk fogy, ők töltik meg az idegességükkel…
Kitekintek az ablakon, a természetbe, hátha elterelődik figyelmem a fogyatkozó levegőről. Úgy gondoltam, ha tovább nézem a fákat, az eget, ezt a színes pompát, odaképzelem magam, mintha csak ott lennék, s máris érzem, ahogy arcomat megcsapja a lágy szellő, érzem a virágok és a növények illatát. Most, hogy belegondolok, mintha tényleg éreznék valami fuvallatot. Aztán oldalratekintek ugyanilyen állapotomban, s egy megdöbbent arcot látok. Nem szólok, ugyanis ő bámul rám, talán megvan az oka rá.
- Te meg hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – mintha felháborodott volna, hogy egy ilyen alkalomkor is ennyire nyugodt vagyok. Felvonom szemöldökömet, majd sóhajtok egyet.
- Lazulj el, ember. Egy genin vizsga még nem a világ vége. Ha jobban megfigyeled, itt mindenki töri magát. Ha nem ezt tennétek, akkor ép ésszel tudnátok gondolkodni, s elvégezni a feladatot. Türelem, kitartás. Gondolj valami szépre… mondjuk egy…sütire, az megteszi. – pontosabban még én sem tudtam, hogy miket beszélek, de próbáltam megnyugtatni a mellettem ülőt. Elvégre ez csak egy genin vizsga! Nem történhet semmi.
- Igen bölcs vagy! – újabb meglepett tekintet, de mintha máris megnyugodott volna.
- Nem, csak optimista. – válaszolom. Hogy lennék én bölcs? Túl fiatal vagyok ehhez a szerephez, különben is… nem szeretnék olyan lenni, mint a nagypapám bajusszal, meg pápaszemekkel. Hogy azért még a kecskeszakállat ki ne felejtsem!
Habár ha belegondolok, tényleg okos dolog megfogadni egy felnőtt tanácsát, aki csak segíteni próbálna, s rávezetni a jó útra. Nagypapám mindig is azt mondta, ha szó szerint akarok idézni: „Még mindig fitt vagyok, majd kicsattanok az egészségtől. Nem is érzem, ha fáj a hátam, itt helyben lekungfuznék egy ocsmány patkányt!”
Hiába öreg, de a szíve az fiatal. Szóval ennyit tesz az önbizalom. Ó, hogy is volt? Mindig mesélt nekem arról, hogy milyen rakoncátlan voltam… meg azt is, hogy most se változtam… a régi jó Haru.
Igen, úgy születtél meg, hogy már akkor féltékeny volt rád a bátyád, amikor még csak édesanyád hasában voltál. Azt mondta, hogy téged jobban szeretnek. Istenem, pedig még csak egy tehetetlen kis embrió voltál! Mindenesetre, a bátyád véleménye is változott, ahogy egyre nagyobb lett, s nem telt el olyan nap, hogy ne mutatott volna meg neked valami újat. Annak ellenére is, hogy ő is csak egy tökmag volt, magával vitt játszani… nem is te csüngtél az ő nyakán, hanem ő lógott rajtad. Tudod, volt benned valami különleges. Vagy csupán abban a jóízű mosolyban, aminek láttán mindenki arcára mosolyt fakasztottál. Nem vagyunk szegények, de nem is vagyunk egy felsőbbrendű népség. Persze azokkal az életvidám tetteiddel, kacajaiddal, mosolyaiddal így is elég gazdaggá tettél minket. Akkor is, ha sokszor rád kellett szólni, hogy ne tedd ezt, ne tedd azt… egyszerűen nem lehetett mit tenni az ellen, hogy ne legyen felfordulás a házban, vagy a ház körül, mert te és a bátyád, Yuta, nagyon szerettétek a csínyeket. De hát, a gyermeki szív, a fiatalság! Mit is tehetnénk ellene? Hiszen ez a ti életetek, nem nőhettek úgy fel, hogy öregen kezditek, s aztán fiatalodtok meg, nemde? Bár ha jobban belegondolunk, minden a fiatalsággal kezdődik… játszol, vigyázni kell rád, tanítani… végül felnősz, boldogulsz magadtól, dolgozol, te tartasz el másokat… s ahogy öregkorodhoz igyekszel, újra játszanál, vigyázni kell rád, s arra gondolsz, hogy felesleges dolgokra fecsérelted el a drága idődet. Node… mindig is tudtam, hogy energikus vagy, és sose láttalak sírni, de amikor Yuta elvált tőled, mert az Akadémiára kellett mennie, sírni kezdtél. Nem lehetett leállítani… azt hittem, eléd teszek egy dézsát, hogy majd abba csorgasd a könnyeidet, de nem álltál le. Aznap persze, mikor Yuta hazajött, mindig nevettél… és olyankor pedig a nevetésedet nem lehetett leállítani. Te lány! Bonyolult voltál, nem mintha most nem az lennél. A szüleid mindig is vigyáztak rád, sose akartak elkényeztetni, azt akarták, hogyha megtanítanak minden alapvető dologra, amit tudnod kell az élet nagy rejtelmeiről, akkor magad járd az utad, s találd meg a helyes ösvényt. Tudod, mikor bekerültél te is az Akadémiára, megígérted nekem, hogy soha nem fogsz sírni, nem ejtesz könnyeket semmiért. Emlékszem, mindig boldogan jöttél haza, s meséltél arról, hogyan viccelted meg a többi gyereket. Na meg… az apád sosem volt valami jó abban, ha magyarázkodnia kellett, vagy éppen tanítani valamit. Nem egy komoly személyiség. Akármennyire is hű édesanyádhoz, ugyanakkora piszkos fantáziával rendelkezik, mint én az ősz hajszálakkal… beleértve a szakállam is. Te pedig ezt eltanultad tőle… mert valahogy mindig olyan félreérthetően magyarázott. De szeretted őket, még most is, ugye? Nem felejtenéd el őket semmi pénzért…az istenért se! Mesélted, hogy olyan keményen edzettél, mindig megdicsértek. Aztán egy éjszaka… a szüleid bejelentették, hogy elmennek egy küldetésre, ami talán veszélyes lehet. S te tudtad, hogy veszélyes. Nem akartad őket elengedni, de akármennyire is könyörögtetek nekik, hogy maradjanak, másnap korán reggel nyomukat se láttátok. Én mondtam el nektek, hogy elmentek. Talán másnap éjszaka majd visszatérnek. De te, Haru, te tudtad a szíved mélyén, hogy nem lesz másnap. Ennek ellenére vidáman mentél az Akadémiára, hogy elfelejtsd a szomorú eseményt, ami még nem is volt olyan szomorú, hisz a kötelességük volt, hogy küldetésre menjenek. Bár… emlékszel, hogy megígérted nekem, hogy soha többé nem fogsz sírni? Sírtál. Mikor hazajöttél. Mert azt mondták, hogy nem jönnek vissza többé. Anyu és apu. Odavesztek… mint az én hajam színe… beleértve a szakállam is. Gyászba borultál, úgy emlékszem, három napra. Hiába küldtelek az Akadémiára, nem mentél, ahogyan Yuta sem. Ő végig melletted volt, s vigasztalt, de úgy, hogy közben veled együtt sírt. A testvéri szeretet.
Sok időbe telt, mire felfogtad, hogy már nem jönnek vissza többé… ahogy az én hajam se… beleértve a szakállam is. De aztán ahogy kint edzettél, rájöttél valamire, bejöttél hozzám, s azt mondtad: „Nagypapa, ígértem, betartom!” Ettől a pillanattól kezdve erősebben edzettél, hogy majd egy napon megbosszuld szüleid halálát, még akkor is, ha nem tudtad, kiken tedd. Kár, hogy az én hajam színét nem tudod visszahozni. Yuta genin lett, és segített neked edzeni… kőkeményen, még az éjszaka is, esőben, viharban… emlékszem, vagy vizesen jöttél be, vagy pedig sárosan. De nevettél. Végre láttalak nevetni! És az a nevetés az én arcomra is mosolyt csalt. Attól a naptól fogva sose gondoltál vissza a rosszra, megtanultad kezelni a rossz helyzeteket, optimistán felfogni mindent, hiszen nem láttál már borongós napszakokat. Magad elé képzeltél valami szépet, és tudtad, hogy sikerülni fog.
De most aludj, holnap nagy napod lesz. Megyek, megfésülöm a hajam… beleértve a szakállam is.”
A nagypapám. Bírom őt, ahogy mindig a fiatalságát említi. És most itt vagyok. Tegnap elmesélte, hogy jutottam el eddig, s azt mondtam, hogy nem adom fel, sikerülni fog. Hiszen magam elé képzeltem valami szépet, elhessegettem a negatív tényezőket, s most tudom, hogy sikerülni fog.
- Sasaki Haru! – az én vagyok. Megyek is. Az előbbi partnerem utánam tekint, én pedig hátrafordulok, s egy bátorító mosolyt küldök meg felé, majd egy kacsintást. Belépek az ajtón, bezárom magam mögött, s vizsgabiztosokat látok magam előtt. Mindannyian engem néznek. Összekulcsolom magam előtt a kezem, és amit egyelőre tenni tudok, az az, hogy mosolygok.
- Lássunk egy transzformációt! – utasít az egyik, én pedig engedelmeskedek. Bólintok, majd belekezdek a jutsu-ba. Az egyik viszgabiztos alakját vettem fel, aki elismerően bólintott…
A fejpánttal léptem ki, amit a nyakamba kötöttem. Még egyszer visszamosolyogtam.
Aztán megláttam újonnan partnerem, aki megintcsak meglepetten állt a padnál.
- He? – első reakció. Nevettem, majd intettem.
- Megyek, megfésülöm a hajam… ja, és nincs szakállam!
Sasaki Haru- Halott Karakter
- Elosztható Taijutsu Pontok : 21
Tartózkodási hely : Kumogakure
Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 254
Re: Sasaki Haru
Zetsu Kedd Okt. 04 2011, 16:44
Elfogadva, ha mégis lenne később szakállad és a ninjáskodás nem jönne be, várnak a cirkuszban! 
Ch: 100
Pénz: 1500
Ajándék jutsu: villám elemmel együtt az alap Villám falusi jutsu, Raiton: Kyuuden no Jutsu ( ha kéred a villám elemet )
Ch: 100
Pénz: 1500
Ajándék jutsu: villám elemmel együtt az alap Villám falusi jutsu, Raiton: Kyuuden no Jutsu ( ha kéred a villám elemet )
Zetsu- Inaktív
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.