Haru Noriko

Név: Haru Noriko
Kaszt: Genin
Nem: Nő
Lakhely: Kirigakure no sato
Felszerelés: 5 kunai, 5 shuriken, robbanócetlik, tekercsek, 10 méter drót, füstbombák, egy katana ( egy tekercsben tartja) , egy kevés étel, kötszer
Vércsoport: 0-
Születési dátum: december 18.
Kinézet: Noriko testfelépítése magas, nem túl vékony, de azért nem is túlsúlyos. 165 magas, nagyjából 50 kg, a szemei pedig zöldek, sárgás-barnás beütéssel. A haja hosszú és barna, elől kissé rendezetlen, kiengedve szereti hordani. Általában egy fehér, ingszerű, rövid ujjú pólót visel, kék nadrággal, és cipővel. A fejpántját a nyakában hordja, a csuklóján van egy egyszerű, bőr karkötő.

Előtörténet:

Konoha utcáin egy kislány sétált végig. A szél az arcába kapott, és kicsit felborzolta a haját, de ő ezzel mit sem törődött. Noriko szeretett ábrándozni, és erre tökéletes alkalom volt az a séta, amit mindennap megtett a házuktól az iskoláig, és vissza. Bár még csak 8 éves volt, szeretett arról álmodozni, hogy egy felnőtt nő, aki mellesleg kunoichi, és nem is akármilyen. Nagyon szeretett volna jounin lenni, mert a szülei is azok voltak, és a kislány mindenben meg akart nekik felelni. Az anyja, Hane eredetileg nem is akart ninját nevelni belőle, de Sota rábeszélte. Mindez három évvel ezelőtt volt, és az apja az óta tanítgatta. Természetesen ezek nem voltak olyan komoly dolgok, csak erősítőedzések, célba dobás, és néhány a ninja világ alapvető szabályai. Nem volt tehát sok, de éppen elég ahhoz, hogy a kislány kitűnjön a többiek közül. Mikor társai az első dobásaikat próbálgatták shurikennel, ő rögtön célba talált, és ezen felbuzdulva még többet gyakorolt. Ha a szülei küldetésen voltak, egyedül is edzett. Sajnos ez gyakran előfordult, hiszen a jouninok gyakran egy hetes küldetéseket is kaptak. A mai nap is ilyen volt. Noriko unottan lépett be az üres házba. Általában mindig jókedve volt, de a rossz idő lelohasztotta, és nem is szeretett egyedül lenni. Az öccse, Sori még csak három éves volt, és bár Noriko tudott felnőttként viselkedni, inkább nem bízták rá. Helyette elvitték a nagymamájukhoz, Naizu-hoz, tól a Konohai határokon. Noriko tehát teljesen egyedül volt. Felsietett a lépcsőn, és a szobája felé vette az irányt. Első a lecke-gondolta, és nyomban nekiült. Amint végzett, az udvar felé kezdett rohanni. Az ajtóban azonban megtorpant- kint zuhogott. Sebaj- gondolta- egy ninjának mindegy, hogy eső, vagy napsütés, így is- úgí is küldetésre kell mennie.- Azzal a hátsókert felé indult. Nem biztos, hogy a „hátsókert” megfelelő jelző erre a területre, hiszen inkább hasonlított gyakorlótérre, mintsem udvarra. A sarokban egy célzótábla állt, a széttaposott füvön pedig kunai-okkal tűzdelt, össze-vissza foltozott bábuk hevertek. Noriko nem lustálkodni jött ide. Röviden bemelegített( 50 fekvőtámasz, 50 kör futás ), majd nekikezdett. Csinált magából egy bunshint, és azt gyakorolta, hogy ketten támadjanak a az egyik bábura. Ez egész egyszerű lett volna, ha nem vesszük figyelembe: Noriko-nak végig szinten kellett tartania a chakráját.
Végül is 5 óra gyakorlás után Noriko teljesen kimerült. Az eső még mindig esett, és még jobban rákezdett. A falu csendjét fenyegető dördülések törték meg, jelezvén, hogy közeledik a vihar. Noriko elégedetten nézett ki az ablakon. Ha a jó meleg házban volt, kimondottan szerette a vihart. Az esőfüggönyt kémlelve jól el tudott lazulni.
Most is ezt tette. Már pizsamában volt, és az ágyon ülve, egy bögre kakaóval a kezében nézett ki az ablakon. Már késő volt, mégsem akart lefeküdni. A sötétben eluralkodott rajta a félelem. Aggódott a szüleiért, és aggasztotta , hogy nem tud beszélni velük. Félt, hogy már nem is élnek. Nem, az nem lehet...-próbálta meggyőzni magát, de hiába, csak egy nyolc éves kislány volt, aki már öt napja nem beszélt az anyjával, vagy az apjával. Nemsokára azonban az álmossága elnyomta a félelmét. Leoltotta a villanyt, és csakhamar elaludt. Az álma nyugodt volt, hisz mit sem sejtett arról a két alakról, aki az ablaka alatt állt, és a kiszűrődő fényeket figyelte. Amint megbizonyosodtak arról, hogy a kislány elaludt, elindultak a bejárat felé. Az ajtó zárva volt, de a kavarimi no jusu-val könnyen bejutottak. A ninják most a lépcső felé vették az irányt. Úgy mozogtak, mintha otthon lennének- talán nem először jártak itt. De akkor miért éjjel jönnek? Hiszen nappal nincs itthon senki, és a környék sem kifejezetten lakott. Mondhatnánk, egyetlen szomszéd lakik itt, és az egy öreg hölgy, aki alig hall.
Ezekből a jelekből ítélve a két alak valami olyasmiért jött, ami nappal nincs ott, és amit csak úgy vihetnek véghez, ha Noriko nincs ébren. A szóban forgó kislány az igazak álmát aludta. Az ajtó mögül azonban nyikorgás hallatszot, amit Noriko tudat alattija meghallott, és belekeverte az álmába, úgy, hogy akkorát rúgott hátra, hogy maga is felébredt rá.
-Psszt! Még fölébred!-hallotta. A hang egy férfié lehetett, és szinte alig lehetett hallani. Noriko kipillantott az ajtó résén, és meglátta a két alakot. Az ő szobája felé közeledtek. Nem lehettek a szülei, hiszen ők magasabbak voltak. Akkor....- Noriko-nak nem volt ideje gondolkodni. Halkan a fegyvertartója felé nyúlt ( a biztonság kedvéért az éjjeli szekrény mellett tartotta), és beugrott a sarokba. Rájött, hogy ez a legrosszabb hely, hiszen be fogják szorítani, de ekkor nyílt az ajtó. A kislány szíve hevesen vert. Megmarkolta a kunai-ját. Annyi szerencséje volt, hogy legalább a szoba legsötétebb pontjába ugrott, és itt talán nem veszik észre. Még azt sem tudta, hogy ninjákkal van-e dolga. Az egyik férfi kezében egy nagy, sötét dolog volt. Egy pillanatra megcsillant rajta az ablakon beszűrődő holdfény. Egy Fuuma shuriken- Noriko elsápadt- ezek szerint...ninják! A kunai, amit markolt, majdnem kiesett a kezéből. Nem....- gondolta- igazi ninjákkal nem tudok megküzdeni! Ez már nem játék... ezek a fegyverek valódiak, és nincs itt Iruka sensei.... Nincs senki, aki megvédene.... Ezt nem tudom megcsinálni...!
A másik férfi megfordult. Ki tudja hogyan, talán csak megérezte, de felfedezte a falhoz símuló, reszkető
Noriko-t.
-Ott van!- kiáltotta, mire mindketten a kislány felé iramodtak.
Kész...itt a vége...gondolta Noriko. Még ha talán tehetett is volna valamit, a félelem elzsibbasztotta a testét. Nem akart meghalni. Hirtelen bevillant neki egy kép. Ugyan így, a sarokba volt szorítva, de akkor a teremben fogóztak. Akkor sem tehetett semmit, de az csak játék volt. Látta maga előtt a fogó arcát, mikor elkapta. Hirtelen eszébe jutottak az osztálytársai, az ismerősei, akiket már sosem láthat...Nem! Nem fog meghátrálni. És ha már meg kell halnia, nem egy gyáva gyerekként fogja végezni!- Előrántotta a kunai-ját, és előre szegezte. Az utolsó pillanatban tette, és az egyik férfi mellébe szúrta. Sajnos nem volt elég pontos, és nem találta el a szívét, de okozott vele pár másodpercnyi döbbenetet mindkettőjüknek. Mikor feleszméltek, újra támadásba lendültek. Noriko előrántott egy másik kunait, és támadója nyakába döfte, mire az elterült. Mögötte azonban ott volt a másik, aki feléje száguldott. A kislánynak már nem maradt ideje támadni. Összeszorította a szemét, és várta a halált. A szobában csend honolt, amit egy halk nyögés szakított félbe. Noriko még mindig csukott szemmel állt, és várt. Nem érzett fájdalmat, és meglepve tapasztalta, hogy a várt támadás nem jön. Résnyire kinyitotta a szemét, és támadója döbbent arcát látta. A szemei üvegesen néztek a semmibe. Halott volt. A holttest leborult, és mögötte egy másik férfi állt. Barna haj, barna szemek, magas alkat.
-A...Apu?- csak dadogni tudott. Minden olyan gyorsan történt... Egyik pillanatban úgy tűnt, meg fog halni, aztán meg ez... nem tudta feldolgozni. A földön fekvő férfira nézett- ő még élt, de elájult.
- Mikor a mellkasába döfted a késedet, volt időm besurranni, és mikor a másodikat is belészúrtad, megő lopóztam. Aztán pedig...Noriko?
- De... hogy kerültél ide?
- Mondtam, hogy ma megjövünk.
- És anya?- Noriko nagyon furcsán érezte magát. Rengeteg dolgot akart kérdezni, és valami mintha hiányzott volna. Az érzéseivel azonban most nem foglalkozhatott. Megtudta, hogy Hane a kertet fésüli át újabb ninják után kutatva, de valamit azzal a kettővel is csinálni kellett.
- Khm, talán az lesz a legjobb, ha hívjuk a rendőrséget .- törte meg a csendet Sota. Ránézett a lányára. Noriko-nak sírásra görbült a szája. Nem félt, vagy hasonlók, de mikor ilyen sok feszültség egyszerre zúdult rá, gyakra sírással adta ki magából. Sota oda lépett hozzá, és megölelte. Noriko belekapaszkodott a férfi ruhájába, és igyekezett vissza tartani a könnyeit. Ez nem sikerült, de hamar nyugalmat erőltetett magára, és kiszsbadult az ölelésből.
- És a másikkal mi legyen?
Sota lehajolt, és az idegent kezdte vizygálgatni. Sóhajtott egyet, majd kitépte a kunai-t a nyakából, és újra nekiszegezte, lesújtásra készen.
- Apu, ne!- kiáltotta Noriko. – lehet, hogy nem kéne megölni... megkegyelmezhetnénk neki...
- Meg akart ölni, és te megkegyelmeznél neki?
- Az emberek... Mi nem vagyunk Isten, hogy más emberek sorsa felett rendelkezzünk. Lehet, hogy ő hibázott, de ez nem jogosít fel, hogy megöljük. - mondta Noriko, és közben azon gondolkodott, hogy vajon honnan jöttek ezek a gondolatok?
- Lehet, hogy igazad van, de mi ninják vagyunk, Noriko. Egy ninja pedig, akármilyen rossz ezt felfogni, nem gondolkodhat így. Ha egy shinobi-nak lelkiismeret furdalása van egy ember megölése miatt, az nem igazi ninja.
És még valami van, amit jegyezz meg: ha legyőztél egy ninját, ne hagyd meg az életét kegyelemből. Ez még fájdalmasabb neki, mint ha megölted volna.
- Azért, kérlek adjunk neki egy utolsó esélyt...kérlek...
Sota ismét sóhajtott egyet. Aggódott a lány miatt. Talán mégse kéne Noriko-ból ninját faragni.... Hiszen ha ekkora szíve van, nem fog tudni jó döntéseket hozni. Megkíméli annak az életét, aki az életére tört... Sota csak bízni tudott abban, hogy majd az élet megneveli.
- Rendben. Akkor viszont hívom a rendőrséget. Te addig keresd meg Hane-t.
- Rendben.- mondta Noriko, és lefelé indult. Figyáznia kellett, le ne essen a lépcsőn, hiszen sötét is volt, és a lába is remegett. A földszinten találkozott az anyjával. Nem szólt semmit, csak a karjaiba ugrott. Végre együtt a család...
- Örülök, hogy haza jöttetek. Aggódtam miattatok...- mondta.
- Én is örülök. –suttogta az anyja. Noriko becsukta a szemét. Fáradt volt, és kavarogtak a gondolatai. A világ sötétülni kezdett, a gondolatai pedig elszálltak. A kislány elaludt.
Mikor Noriko újra kinyitotta a szemét, szülei ágyában feküdt. A nap már magasan járt, és egyedül volt a szobában. Nem akarták felkelteni, hiszen ennyi izgalomra jót tesz az alvás. Noriko hallotta a konyhából felhallatszó zajokat. A szülei róla beszéltek.
- Rettentő büszke vagyok rá. - hallotta apja hangját. – Az egyiket teljesen elintézte. Most már tudom, hogy nyugodtan hagyhatjuk egyedül hosszabb időre is. Egyrészt viszont aggódom... Noriko-nak túl nagy szíve van. Megsajnálta azt az embert, aki meg akarta ölni...nem fér a fejembe....Remélem, majd azért változik. Kár lenne veszni hagyni a tudását...
Noriko már nem is figyelt tovább. Örült, hogy az apja büszke rá, de ő nem volt magával megelégedve. Tudta, hogy ha Sota nem terem ott, meggyilkolták volna. Erősebbé kell válnia. Ez nem fordulhat elő többet. Az igaz, hogy még csak nyolc éves, de akkor is megtámadhatják. Noriko nem akart többet félni. Sem másoktól, sem a magánytól. Elhatározta, hogy megküzd a félelmével, és az ellenségeivel. Ezentúl még többet edzek- gondolta- Soha többé nem akarok félni.
Noriko azon a napon ígéretet tett magának, amit be is tartott. Az elkövetkező években mindent elkövetett, hogy még jobb lehessen, és magabiztosan nézett elébe a közeledő genin vizsgának is. A tanárok direkt nem árulták el, mi lesz a vizsgatétel. Noriko egész este tanult, és gyakorolt. Féltizenegykor végre hullafáradtan lefeküdt, mégsem tudott aludni. Nagy nehezen végül is elnyomta az álom. Másnap, mikor felébredt, elfogta az izgalom. Ma van a nagy nap!- gondolta. Nem félt, sosem volt lápmalázas, és tudta, hogy rendesen föl is készült. Bízott magában. Mikor kilépett az utcán, enyhe szellő csapott az arcába. Sütött a nap, és meleg is volt.
- Nagy kalappal!- kiáltott utána Hane. Azon a napon kivételesen mindketten otthon voltak.
Noriko jókedvűen indult neki. Út közben találkozott egyik osztálytársával, és együtt folytatták az utat. Shou-val jó volt beszélgetni, és észre sem vették, máris odaértek. A tanterembe lépve meglepődtek. Iruka már bent volt, és éppen felolvasott egy szöveget. Mikor meglátta növendékeit, csak egy szúrós pillantást vetett rájuk, és folytatta.
- A ninják útja veszélyes. Ha shinobi-vá akartok válni, a szívetekben nincs helye félelemnek....- Noriko halkan elfoglalta a helyét. Ez a szöveg rettentő nyálas volt, és nem is mondott neki semmi újat. Mikor Iruka ahhoz a részhez ért, hogy „ a shinobik nem mutathatják érzéseiket”, alig bírta elfojtani a nevetését, hiszen egy „ érzéstelen” ninja hogy mondhat ilyen „szívhezszóló” dolgokat?
Mikor a beszéd véget ért, Iruka a gyerekek elé tolt egy dolgozatot. A lány rápillantott.
- Ilyen egyszerű lenne a genin vizsga?- kérdezte összevont szemöldökkel.
- Ez nem a vizsga, csak arra való, hogy lekössön, amíg sorra nem kerülsz. – felelte hidegen a sensei.
Noriko még gondolkozott egy ideig, majd nekifogott a feladatsornak. Közben állandóan nyílt az ajtó, majd egy Jounin lépett be, és két diákot elvitt.
- Haru Noriko, és Hashari Shou! – kiáltotta be újra. A két gyerek felállt, és követte. Sok folyosót hagytak maguk után, mire elérték a tornatermet. Mikor a jounin kinyitotta az ajtót, Noriko-nak elkerekedett a szeme. A terem helyén most egy labirintus állt!
- Köszöntünk benneteket a genin választó vizsgán!- szólalt meg a férfi. Fekete kabátot viselt, a hangja pedig mély volt, és szigorú. – Nos, a feladatotok túljutni ezen a labirintuson.
-És...- Noriko meg akarta kérdezni, hogy egymás ellen, vagy egymással lesznek, de a jounin egy füstfelhő kíséretében eltűnt. A válasz azonban magától értetődő volt: csak egy bejáratot építette, tehát egy csapatban fognak dolgozni. Noriko a fejét kezdte törni. Az biztos, hogy ninjához illően kellett végigjutniuk az útvesztőn. Eszébe jutott, hogy talán felugorhatna egy fal tetejére, és megnézhetni, merre van a kijárat, de a falak tetejét lévő üveg mennyezet, és az az áttörhetetlen üvegfal, ami a homlokzathoz volt építve, meggátolta őket ebben.
- Hát...Induljunk. - sóhajtotta a lány, és belépett. Találomra elindult, de hamar zsákutcába ütközött. Shou szó nélkül követte. Kedves fiú volt, de az akadémián tanultakhoz nem nagyon értett. Tudta viszont, hogy Noriko az egyik legjobb tanuló, és biztosan kitalál valamit, ezért rábízta magát. Ismét elindultak, ezúttal balra. Útjuk azonban megint egy zsákutcába torkollott. Noriko-nak furcsa érzése támadt-ez a fal ismerős volt neki. Jobban megnézte, és észre vette, hogy a jobb sarkában van egy hajszálnyi repedés. Sóhajtott egyet, és megint útnak indultak, de csodák csodájára megint zsákutcában találták magukat! Noriko arcára a felismerés diadala ült ki. Lehajolt, és észre vette a jobb sarokban az S alakú repedést, amit a másik falnál is láttak.
- Hát persze! Ez egy genjutsu!- kiáltotta, majd feloldotta. A fal eltűnt. A helyébe egy hosszú, hosszú folyosó lépett. Elindultak rajta. Még a felénél sem jártak, mikor a két falból kicsapódott egy-egy ajtó, és mindkét oldalról 10-10 kunai-t lövellt a gyerekek felé. Noriko épp idejében kicserélte magát egy fadarabbal, de Shou-nak nem sikerült. Szerencsére nem szenvedett súlyos sérüléseket, de alig tudott járni. Noriko nem tehetett mást, mint hogy a hátára vette. Kicsit félt, mert ez meggátolta az újabb támadások kivédésében. Márpedig biztos lesznek még, hiszen mint kiderült, ez nem egy egyszerű labirintus: tele van tűzdelve a legkülönbözőbb csapdákkal. A lány elővett egy kunait, és elhajította, két méterre előre. A mozgásra két katana repült ki a falból, és ha ott lettek volna, biztosan felnyársalta őket. De mivel hét méterre arrébb álltak, csak vettek egy mély lélegzetet. Tovább indultak a folyosón. Közben mindig ellenőrizték a kunai-jal, tiszta-e a terep, és nem egyszer le is leplezték a falak mögött megbúvó csapdákat. A folyosó végén egy elágazáshoz értek. Egy út jobbra, egy balra. Előttük pedig egy tábla állt, rajta két felirattal. Az egyik mellett a nyíl balra mutatott, és ez volt ráírva: Bölcsesség útja.
A másik, jobbra vezető nyíl mellett ez állt: Bátorság útja.
- Bölcsesség....és bátorság. - Noriko a fejét törte. - Mit akar ez jelenteni? – majd hirtelen eszébe jutott a 19.-edik ninja-parancsolat.
- Hol bölcsesség s bátorság összetalálkozik, egy új út keletkezik...- a lány odalépett a táblához, és lerántotta a helyéről. Mögötte egy új út volt. Szerencsére a bejárat elég alacsonyan helyezkedett el ahhoz, hogy átlépjék. Csendben haladtak tovább. Noriko gondolkodni kezdett. A gen-, és ninjusu képességeinket már letesztelték, és a logikánkat is. Taijutsu-t valahogy pedig nem tudott elképzelni, ezért úgy gondolta, talán vége a vizsgának, de a kijáratot még meg kell keresni.
Hosszas kutatás után a kér gyerek rátalált a kifelé vezető útra, melynek végén egy kunoichi állt, kezében két fejpánttal.
- Végig figyeltünk benneteket. Noriko, úgy láttuk felkészült vagy arra, hogy shinobi-vá válj. Gratulálunk a sikeres genin vizsgádhoz! – jelentette ki ünnepélyes hangon. A lány kezébe nyomta a fejpántot, kezet fogott vele, és sok sikert kívánt neki a jövőjéhez, majd Shou-hoz fordult.
- Sajnos téged nem engedhetünk át. Csak mások képességeire hagyatkozol, és magad sem tudod megvédeni. Talán majd jövőre. - Noriko ránézett a fiúra. Lehajtotta a fejét.
- Khm...hát...akkor én megyek is...köszönöm...- mondta, majd megkereste a legközelebbi kijáratot. Hazafelé menet azon gondolkodott, vajon mit fognak szólni a szülei. Remélte, hogy örülni fognak, mert maga nagyon boldog volt. Eszébe jutott a két ninja, aki egyszer éjjel rátámadtak. A rendőrség azóta kinyomozta, hogy elveszett ninják voltak, akik túszul akarták ejteni, hogy megzsarolják a szülőket. Noriko még mindig rettegett attól az éjszakától, hiszen ki tudja, lehet, hogy felbérelték őket, akkor pedig nem lehetnek nyugodtak. Se baj –gondolta . – mától fogva hivatalosan is ninja vagyok, és meg tudom védeni magam.
Gondolkodás közben gyorsan szalad az idő, és Noriko ismét azt tapasztalta, hogy nagyon hamar hazaért.
Mikor belépett a konyhába, Sota-t pillantotta meg. A férfi egy pillanat alatt végigmérte a lányt, és rögtön meglátta a nyakába kötött fejpántot is.
- Sikerült? Gratulálok! – hirtelen nem tudott semmi értelmeset kinyögni. Abban a pillanatban belépett Hane. Ő is észre vette a „vátozást”. Odaszaladt Noriko-hoz, és megölelte.
- Gratulálok! – mondta ünnepélyesen, és kissé elérzékenyülve.
- Gyere, Noriko, hadd mutassak valamit!- nyújtotta a karját Sota. A lány megfogta, és elindultak a kert felé. Ott az udvar sarkában lévő asztalon egy doboz feküdt.
- Ez a tiéd. – mondta Hane, mire Noriko rájuk kérdőn rájuk nézett. A szülők bólintottak, mire a lány elindult a doboz felé. Hosszúkás alakja volt, a fedelére pedig vörös kanjikkal az ő neve volt festve. Kinyitotta, és egy katanát talált benne. Hosszú, éles pengéje csak úgy ragyogott a napsütésben. A markolata bőrszerű anyaggal volt bevonva, a színe pedig barna volt, egy kis bordós beütéssel. Noriko meg sem tudott szólalni. Rajongott a fegyverekért, különösen a katanákért, bár ezt a hajlamát sosem említette.
- Nem tetszik? – kérdezte aggódva apja.
- Dehogy nem! Honnan tudtad, hogy ilyet szeretnék?
- Megérzés...- mosolyodott el Sota, akinek valójában pusztán szerencséje volt. – Nem próbálod ki? – kérdezte, de kicsit elkésett mert Noriko már azt próbálgatta, milyen gyorsan lehet forgatni. Milyen könnyű...-gondolta, miközben egy felállított bábu felé suhintott, de kicsit elszámította magát, és levágta a fejét.
- Opsz....- azzal megpróbálta visszarakni a levágott tagot, ami szemmel láthatóan megolthatatlan volt.
- Gyere, úgy gondoltam, ma elmegyünk vacsizni. – hívta apja, majd hátat fordított.
- Várj!- kiáltotta a lány. – Ezt még fel kell vinnem...- azzal fogta a kardot, és elindult. Mikor visszaért, Hane, és Sori is csatlakoztak hozzájuk, majd elindultak. Az étterem nem volt messze, ezért gyalog mentek. Noriko-nak nem volt kedve ábrándozni, ezért inkább elmesélte, milyen volt a vizsga. Mikor befejezte, áttért arra, mit álmodott, aztán valami másról kezdett el beszélni. Vacsora közben, sőt, még a visszaúton is szórakoztatta a többieket. Egymagában csendes volt, de mior jó kedve kerekedett, és társasága is akadt, csak úgy ömlött belőle a szó. Ez eleinte kellemes szórakozás volt, de a végén már örültek, mikor Noriko elment lefeküdni.
Hane éppen a lány ajtaja előtt ment el, mikor észre vette, hogy a szobából fény szűrődik ki. Mikor benyitott, azt látta, hogy Noriko egyik kezében egy kunai, másikban a katanája van. A lány a késsel a katana pengéjére vésett valamit.
- Mit csinálsz?
- Gravírozok. – mondta Noriko, majd megmutatta elkészült bűvét. A pengébe a shuuchaku ( kitartás) szó volt vésve. Más embernek ez talán nem jelentett volna sokat, de Noriko számára a kitartás azt jelképezte, ahogyan eddig eljutott, és ahogyan tovább akar lépni: Fáradságos munkával, és sok-sok kitartással. Nem tudta ugyan, hogy mit tartogat számára a jövő, de abban egész biztos volt, hogy nem fogja feladni, ahogyan a Hokage sem adta fel, és bár ő nem akart a „legnagyobb ninja” lenni a faluban, tudta, hogy mik a céljai, és mi az, amiért küzdhet. Konoha egyik rügye elindult az úton, hogy egy nap levél válhasson belőle.

A karakterem már elfogadták, még a régi oldalon (Konan javította)
A chakraszintam 100 volt, a pénzem 6500, és első szinten voltam.

ez volt az avatarom: http://kepfeltoltes.hu/view/100328/manga_www.kepfeltoltes.hu_.jpg