Djuka Kodomo

- Értettem mindent. Kazo, indulás. – Mondtam, ahogy a vezető elmondta a küldetéshez tartozó információkat. Majd kimentünk a teremből. Kazo-nak még haza kellett mennie, mielőtt elindulunk a küldetésre. – A kapuban találkozunk – mondta, és elrohant. Nem szeretem, hogy ennyire szétszórt. Mindig elhagy valamit, vagy elfelejt. Csak azért volt mellettem, mert rendkívül önfeláldozó a társaiért. A táskámba néztem, megvolt mindenem. Bár a Vezetőség azt az utasítást adta, kísérjünk el egy horgászt a hajójával egy közeli szigetre, felkészültem bármire. Kunai-ok, tekercsek, cetlik, minden nálam volt.
*****
11 óra körül járhatott az idő. Getsugakure városnegyedének nagy boltíves kapujánál vártam Kazo-t. Nem kellett sokat várnom rá, de mégis csak késett. Én pedig nem szeretek várakozni. Lobogó fekete haját fújva a szél futott a kapu felé. – Elnézést, hogy emgint… - de a szavába vágtam – Indulunk. A vezető azt mondta, hogy a kikötőben találkozunk Yako-val, a halásszal. – majd egy képet vettem elő kabátzsebemből. Jól szemügyre vettem a képen látható fickót. – Indulás. – Elindultunk újabb küldetésünkre. Kazo mellett volt, kutyájával, Sazo-val a vállán. Mindig együtt voltak. Sazo egy igen apró, talán 30 cm hosszú, barnás szőrű kutya volt. Természete igen játékos volt, de megérezte, ha valami nincs rendben, gonosz szándékok vezérelnek valakit. Így mentünk egyenesen a kikötő felé, ez volt a mi kis három fős csapatunk. Mivel a városközpont a sziget közepén volt, át kellett vágnunk az erdőségen, végigmenni a tengerparton és utána ott van a kikötő. Nem tűnt elsőre egy bonyolult küldetésnek, bár mit is várhatnánk mi, geninek. Beérkeztünk az erdőbe. Tikkasztó, fülledt levegő fogadott minket ebben a trópusi dzsungelben. Hatalmas cserjék, bokrok, és leveleken kellett végigmenni, letaposott ösvény kevés volt. Még jó, hogy nem kémkedésre küldtek, mert ebben a zajban, ami a levelek folytonos letaposása, az utunk során létrehozott lábnyomok és lekaszabolt növényzet elárulhatná, merre tartunk. De nem ez volt a küldetésünk. Az erdő egyre jobban sűrűsödött, egyre jobban nőtt a hőmérséklet. 12 óra volt, mikorra kezdtek a fák ritkulni, a növényzet is visszamaradt, kezdtünk kiérni az erdőből. A dús növényzettel teli talajt lassan felváltotta a homokos tengerpart. Munka nap volt, a fürdőhelyeken alig voltak páran, rendkívüli meleg nap volt. Talán az év legmelegebb napja. Kabátunk már rég a táskánk aljára volt gyűrve. Sazo nyöszörgött. Szomjas volt. – Hallgattasd el. – mondtam Kazo-nak miközben néztem az utat tovább. – Mindjárt jövünk – válaszolt. Azzal elindultak egy kúthoz. Nem álltam meg, a küldetésünk az volt, hogy a kikötőbe találkozunk a halásszal. Állandón lelassítanak. De némán meneteltem tovább. Alig egy perccel később Sazo már futott is előttem. Lehet, nem volt sok idő, de zavart ez a rendszerességgé vált elmenetelek. A homokos partot is lassan elhagytuk, deszkák jelentek meg a földön, majd kövekkel kiépített utak váltották fel a forró homokos talajt. – Itt vagyunk. 5-ös dokk – majd a képet megint elővéve a zsebemből újra szemügyre vettem a fickót. Egy öregedő, hosszú szakállas ember volt a célpont. A dokkhoz érve egy ember volt a hajón, a leírás megfelelt. – Üdvözletem. Maga Yako, aki segítséget kért a vezetőségtől? – kérdeztem az öregembertől. – Jó úton jártok, fiúk. Én vagyok Yako. Gyertek, szálljatok fel, azonnal indulunk. – mondta igen kedves hangon az öreg. Kazo és Sazo felszálltak, én még egyszer körbenéztem, hátha követett valaki. Nem tudhatod, mikor támadnak rád. De a kikötő békésnek tűnt. A hajó maga, méreteit nézve nem volt olyan hatalmas, de az átlagos horgászhajóknál nagyobb volt. Fedélzetén számtalan, összegabalyodott háló volt, melletük egy vödör. – Indulunk – szólt Yako, majd a kormányhoz állva elindultunk. Volt még egy valaki a fedélzeten. Arcát eltakarta egy nagy kalap, nem volt nagyon magas ember. A köteleket kikötve elindult a hajó. Én az orrban álltam, jó érzés volt, ahogy a hullámok enyhén sós illatát fújja be a szél. Pár perc múlva felsétáltam a fedélzetre Yako mellé. – Pontosan miből is áll a küldetésünk? – kérdeztem Yako-t.
– Egy csomagot kell eljuttatnunk egy közeli szigetre. A csomag tartalma még nem publikus, egy ládáról van szó. A ládát le kell adnom egy kereskedőnek, majd visszahozni a hajót a kikötőbe. – válaszolta Yako, miközben kormányozta a hajót.
- Rendben, értettem, és hol található a láda? – kérdeztem vissza
- Maga a láda lenn található a személyzeti szobában az ágy alatt, de a kulcs, ha nem baj nálam maradna. – mondta kissé akadozó hangon a kapitány. Vártam még egy kicsit, élveztem a kilátást, végül is az ember nem minden nap utazik hajóval. A nap még mindig perzselően sütött, de jóval tűrhetőbb volt az idő, köszönhetően a szélnek is. A horizonton kezdett az említett sziget körvonalazódni.
- Még egy óra, és megérkezünk a szigetre. – üvöltött a legénységnek a kapitány. Lementem Yako szobájába, megnézzem a láda sértetlen-e. A megadott ágy alá benyúlva egy fadobozt húztam elő, fémlemezekkel volt megerősítve. Méretében nem volt egy hatalmas kincses láda, de mindenképp értékes lehet, ha őrizetet kértek az elszállításához.
- Hát te meg mit művelsz itt? – kérdezte egy női hang a hátam mögül. Megfordulva a kapitány segédjét láttam, de a kalap már nem fedte az arcát. Egy babaarcú lány volt, úgy 12-3 éves kor között. Valószínű a kapitány unokája lehetett. A ládát visszatolva helyére felálltam, majd a lány elé mentem.
- Szia, nyugalom, csak ellenőriztem a ládát. Amúgy a nevem Kodomo, én vagyok a testőrötök, én biztosítom Yako-t, hogy a ládát elvigye a… - de ekkor a szavamba vágott a lány – Tudom, ki vagy. Nagyapa pénzére fáj a fogad ugye? – de megígérem, nem fogod megszerezni se te, se a többiek, akik el akarják kobozni nagyapa vagyonát. - mondta a lány, majd sértődötten eltávozott. Visszasétáltam Yako mellé. Az öreg mosolyogva nézett előre a sziget felé – látom megismerkedtél Sayazu-val. Az unokám igen erőszakos tud lenni, aki bántani akarja őt, vagy a szeretteit. De megértem. Én maradtam csak neki. A szüleit elvitték a háború alatt, és meghaltak. Azóta él velem, járja a tengert velem. És nagyon félt engem, mivel nem vagyok egy mai gyerek. – mosolygott Yako – Hamarosan kikötünk, 10 perc és partot érünk. – fejezte be mondandóját.
- Sayazu mondta, sokan támadják magát a vagyonáért. Mi van a ládában? A küldetés szemszögéből fontos lehet, mire kell figyelnünk. – kérdeztem az öreget.
- látod a szigetet ugye? Ahova perceken belül kikötünk. Nem egy nagy sziget, de van egy tulajdonsága, amiért fontos főleg halászok számára. Apámtól örököltem a sziget nagy részén elterülő birtokot. Mivel nem állunk anyagilag valami jól, eladom a részemet egy vállalkozónak, vele találkozunk most a szigeten. Ez az ember megvenné tőlem a birtokot jó pénzért, amiből a kis Saya-val beköltözhetnénk Getsugakure-ba. A ládában található papírok a szerzői jogokat tartalmazzák, birtokosa az egész szigetet magának tudhatja. De ez az ember nem tűnt valami békés természetűnek, nem tudom, tervez e valamit, ezért kértem egy általános testőrséget magam mellé.
- Értem. Szóval nem bízik abban, hogy a vállalkozó tisztes szándékokkal venné meg a szigetet, tekintve a magas árának…rendben. Megteszünk mindent. – a hajót méterek választották el a szigettől. De a sziget egyre sötétebbnek tűnt. Inkább ködösebbnek. Mi lehet ez? Az előbb még alig lehetett megmaradni a napon, úgy tűzött, most meg köd van. Különös.
*****
a ködös parton kikötöttünk. A hajót elhagyva indult el a csapat a birtokra. Úgy érezte Yako, inkább gyalog menjünk tovább, mert a köd miatt a vezetés nehézséget okozhatna, valamint még egyszer szemügyre venné a szigetet. A köd egyre sűrűbb lett. A láda nálam volt. Ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Sétáltunk egyre mélyebben a ködben, a végén alig láttunk valamit. Sazo ugatni kezdett. – Mit érzel, kiskutyám? Igen, én is érzem már – mondta Kazo. – nem vagyunk egyedül. Valaki van még itt. – folytatta. A ködből egy alak formázódott meg előttünk, de nem láttuk, ki lehet az. Yako köhögni kezdett, a lány is, majd a két társam is. Ez nem egyszerű köd volt. Még szerencse, hogy a maszkom állandóan rajtam van. De reméltem nem méreg van a levegőben. A reakciókból ítélve valamiféle kábító anyag lehetett. Mind a négyen összeestek. Az alak közelített. Nem akartam lebukni, én is ájulást színlelve a földre vetettem magam. A ládát lepecsételtem egy tekercsbe, és a kabátom belső zsebébe tettem, mikor még a hajóról leszálltunk. Az alak egyre közelebb jött. Fekete nadrágja volt. Ennyit tudtam kiszűrni, ha megmozdulok, lebukok. Az alak felemelte Yako-t, majd elindult. Ahogy eltűnt a ködben oszlani kezdett, majd az els napsugarak és egy kis szél teljesen megszűntette. Először Kazo ébredt fel.
– Ne vesztegethetjük az időnket, Yako-t elvitték – mondtam neki. A lányt vállára kapta és elindultunk megkeresni. Nem ismertük a szigetet, ötletünk se volt, merre menjünk. Induljunk el a birtok felé. Yako azt mondta a közepén van, gondoltam magamban, majd elindultam gyorsított lépésekben. Sayazu kezdett felkelni.
- Saya, segítened kell nekünk. Ránk támadtak, elájultatok. Meg kell mondjad, merre van a birtok. Különben Yako-val nem tudom mit művelnek az elrablói. De gyanítom, a láda kell nekik, ami pedig nálam van.
- forduljunk jobbra, és egy ösvényen gyorsan eljuthatunk oda.- válaszolt a lány azonnal. Futva meneteltünk az említett ösvényen keresztül. Igaza volt. Percek alatt eljutottunk a kitaposott ösvényen egy nagyobb bokrokba, ahonnan látható volt egy régi faház. A rabló vállán Yako-val épp a házba ment be.
- Ide mindenki – szóltam nekik. – Nézzük csak. Adott egy faház, benne egy tússzal. Az ellenség létszáma, képessége ismeretlen. De jó, hogy alapszintű testőrséget kértek. De nem hagyjuk itt az öreget. Kiszabadítjuk. Kell egy elterelő. – Kazo jelentkezett rá. – Saya, te maradj itt, és ne mozdulj. Megmentjük Yako-t. esküszöm neked. nézzük át jobban a terepet… - pár perccel később a földre rajzoltam – itt vagyunk mi, itt pedig a hajó. Egy hosszabb út vezet vissza a hajóhoz, mert itt az erdőben menekülni nem a legjobb ötlet. Rendben, induljunk. Kazo és Sazo a ház bal oldalához mentek, az ablakot betörve egy kővel, majd láthatóan visszafele indultak egy másik nagy bokorcsoportba. Két 4 alak jött ki a házból. – Elkapni – szólt az egyik, akinek más ruházata volt. A négyből kettő fekete ruhás elindult Kazo felé. A másik kettő visszament a házba. Kazo üldözői banditák voltak, legalábbis a ruházatuk alapján. Ők nem az emberrablók voltak. Sima késsel üldözték Kazoékat. Besegítettem neki, pár kézitusa után csapatmorál szint miatt felülkerekedtünk felettük, apró sérüléseket leszámítva ártalmatlanná tettük a két támadót.
- szép munka, menjük el Yako-ért. A két férfit ott hagytuk megkötözve, ájultan. A házon egy ajtó, mellette volt egy ablak, a másik oldalán, valamint a tetőtéren volt még egy ablak. Nem volt sok választásunk, de az ajtón mégse mehettünk be. A ház mellett egy fa nőtt, ami a tetőre vihetett csupán. A padlás ablak nyitva volt, hangok jöttek ki. – Nem tudom, hol van. – Yako hangja olt, majd egy csattanás, mintha egy pofon hangja lett volna. A padláson vannak. Talán mégis csak az ajtó a legmegfelelőbb bejárat? Hát próbáljuk meg. A kijövő banditák nem zárták be az ajtót, megpróbáltunk bejutni. Az ajtóba álltunk mindketten, majd felüvöltöttünk – Jó napot, az uraknak. Fent elhallgatott minden. A lépcsőn egy fekete ruhás alak, valamint egy nagyobb darab, gazdag, elegáns ruházatú alak jött le. A fekete ruhás két shurikent vágott nekünk. Olyan gyors volt, kitérni esélyünk se lett volna. Nem is kellett. A két shuriken út ment át a két geninen, mint kés a vajban, majd a falba csapódtak. A két genin eltűnt egy nagy pukkanás után. – csak klónok voltak, keresd meg az igazit. – utasította a dagadt a fekete ruhást. Majd beüvöltöttem a házba. A fekete ruhás ninja kijött az ajtón, majd meglátott engem a mező közepén. – Gyere, itt vagyok. – felnéztem és láttam, a tetőn füst keletkezett. Ez volt a jel, miszerint Kazo-nak sikerült az fára mászva kihozni Yako-t. a füstben elmenekülve az erdőbe vitte az öreget. Az ajtóból eközben kijött a másik ember is. Kazo és Sako pedig mellettem jelentek meg.
– Megvagyunk – szólt lihegve Kazo. – most már csak őket kell levernünk. – mondta, mintha ez mindennapi programnak minősült volna. A fekete ruhás ellenfél újabb shurikent dobott felénk, azt gondolva, épp annyira egyszerű lesz, mint két bogarat eltaposni. De mi se ma kezdtük. A két shuriken elől kitérve egy robbanó kunai-al válaszoltam. Hatalmas robbanás közepette ugrottak félre. – Ne szarozz már, Nando, öld meg őket – utasította a dagadt. Valószínű, hogy ő volt a testőre. Nando egy kunai-al a kezében elindult felénk, a másik csak állt az ajtóban, és nézte a fejleményeket. – Itt jön, figyelj – szóltam társamnak. Nando vágásra készült, ám Kazo-nak sikerült hárítani a támadást, én pedig a katana-val átvágtam a gyomrát. Ahogy végigcsúszott rajt a kardom, fekete füst formájában szétvált és eloszlott. Csak egy füstklón volt. – Vigyázz – üvöltött Kazo rám. A hátam mögül jött a következő támadás. Megint egy sűrűbb köd jött létre. Szóval képes ködöt, inkább füstöt létrehozni, hogy ne láthassuk a támadásait. Egymásnak háttal állva próbáltuk a támadásait hárítani. A legtöbbjüket sikerült is. Egy jól irányzott vágással sikerült megsebezzem a jobb combját. A füst oszlani kezdett. Most végetek van. Majd egy hatalmas füstfelhőt fújt ránk. Az előző esetből tanulva mindkettőnk viselte a maszkot, nem is tévedtünk, kábító anyag volt ez is. Még a maszkon keresztül is megéreztük a hatását. De csak minimálisan. Újra lecsapott, de most már ki tudtuk venni, honnan támad. Sorozatba vertük vissza a támadásait, de egy-két vágást érvényesíteni tudott. Nekem a bal karomon, Kazu-nak pedig a lábán. Majd még egy sebet tudtunk rajta ejteni, a jobb karját találtuk el. Kissé megtorpant ettől a támadástól, majd egy száguldó shurikennel sikerült térdre kényszerítsük. Egy robbanó jegyzetet kapott elő a zsebéből, úgy 5 méterre tőlünk. Majd kezeimmel kézpecséteket kezdtem formázni – Katon: Endan – és egy tűzgolyót fújta felé. A gömb, bár nem volt óriási, a ninja megijedt és arrébb ugrott, kezében a pecséttel. Nem találtam el. Még egyszer – Katon: Endan – majd újabb golyó hagyta el a számat. Ez is mellé ment, de nem ez volt az eredeti célom, hogy eltaláljam. A ninja megszólalt – Ennyire vagy képes? – de rá kellett jönni a szörnyű igazságra, hogy a kezében tartott cetli még az első golyónál aktivizálódott. A második csak elterelésnek kellett. Hatalmas robbanásban tűnt el a ninja. Ruhadarabok szállingóztak az égből. A dagadt félelmében a földre térdelt, majd sírva könyörgött az életéért. – Most azonnal fizeted Yako-nak a tartozásodat, és húzol el innne. Ne kerülj még egyszer a szemem elé, te féreg. – szóltam felé dühödt hanggal. Az ember felállt, egy zsákot vett elő a zsebéből kezembe adta reszkető kézzel, majd elfutott, elhagyta a szigetet a hajójával. A zsákot kinyitottam, tele volt pénzzel. – Tessék, itt van a sziget bérleti díja – adtam át neki mosolyogva. – Így megtarthatod a szigetet is, és pénzed is lesz. – Hát akkor a küldetésünk véget ért. Azt megköszönnénk, hogy ha visszavinnél Getsugakure-ba.- Yako elégedetten bólintott. A hajóval visszaértünk az országba, mielőtt kiszálltam vola, még egyszer megköszönte, és egy dobozt nyomott a kezembe – Tedd el, jól fog jönni – azzal visszahajózott a szigetre. Visszaértünk a vezetőséghez, elmondtuk a küldetésünket. A vezető nagyon boldog volt.

// Ha lehetséges, egy gyengébb Katar lehetne a dobozban, ha nem, akkor az ellenőrzőre bízom //
- Szép munka volt fiúk, az orvosin a sebeiteket meggyógyítják, szóltam már. – fejezete be mondandóját.

Reggel korán kellett keljek, még sötét volt, mikor felszereléssel a hátamon elindultam a következő küldetésem miatt. Mikor beértem a vezetőség házába a vezető kiadta az új feladatot. Egy kovácsot kell elkísérjek egy közeli kis szigetre, ahol vasat kell, hogy hozzon az új fegyverek elkészítéséhez. A feladat nem tűnt bonyolultnak. A kováccsal Getsugakure kapujában kell találkoznom. Mivel a felszerelésem nálam volt, így nem kellett hazamenjek, volt időm reggelizni. Beültem kedvenc vendéglőmbe, Matsuki bárjába, ahol megreggeliztem, de nem ettem sokat, nem akartam fáradtan, teli hassal a küldetésre menni. A kapuba érve egy kalapos férfi állt az árnyékba. Kalapját levette, ő volt az, Itashi úr. Elmondta, hogy a kikötőbe kell, hogy felszálljunk a 3-as dokkban a hajónkra, ami átvisz minket a szigetre, ahonnan a vasat hazahozza. Elindultunk a kikötő felé. Mivel a hajó indulásáig nem volt sok időnk, kissé sietve, de odaértünk. A hajónk nem volt egy hatalmas hajó, egy egyszerű szállítóhajó volt kettő vitorlával 5fős legénységgel. A legénységen kívül alig voltak a hajón 10-nél többen. Csupa kereskedő. Felismerhetőek a ruháikról és a viselkedésükről. A hajó közepén levő székekre ültünk le, a hajó kikötéséig fél órát kellett várni. Mikor elindult a hajó, a nap sugarai beragyogták a horizontot. Szép látvány volt, de nem tudott nagyon megfogni a szép látvány. Itashi úr-al folytatott beszélgetésem során kiderült, már nyugdíjba vonult, 10évig szolgált katonaként, pontosabban samurai-ként, a háború után költözött a rejtett Hold-ba. A többi samurai-al ellentétben neki nem voltak ellentétes nézetei a ninja-al, sőt örült neki, hogy ninja-k segítik őt. Majd áttért a családjára. Fiával együtt otthonában kardokat kovácsol, valamint két unokája van. Felesége is sokat segíti őt munkájában. Igazából nem is munkának hívja, hanem hobbinak, ő nem parancsra készíti a fegyvereket, hanem örömből, szereti a kardokat, 10 év után érthető. Nem egyszerű kardokat készít, hanem sokféle, különleges kardot kovácsol.
- Hamarosan kikötünk – szólt a kormány mögül egy mélyebb hang. Felkaptam a táskámat a hátamra. Itashi úrnál csupán két tekercs volt a hátán. Úgy tűnik értett a shinobi képességeikhez is. Leszállva a hajóról egy kavicsos helyen sétáltunk végig. A falu, ahov megyünk 3 órányira van innen. Sétánk közben Itashi úr mellett sétáltam csöndben, csak egy-két kérdés szakította meg a csendet. Egy kopott, faházas helyre érkeztünk, egy kis falu, talán kisebb helyre. Nagy por volt, egy nagyobb kereszteződés volt az út, 4 részén elhagyatott faházak voltak. Alig volt ember a házak körül, viszont akik voltak, goromba, durva arcú emberek voltak. Féltek, ezért voltak ilyen gorombák. Látszott a szemükben a gyengeség, a félelem. Majd egy férfi jött elő egy házból, melynek a teteje félig le volt égve, a tetőgerendák kormosak voltak.
- Azonnal hagyjátok el a falunkat, és távozzatok, különben nem fogunk kesztyűs kézzel bánni. Nem tűrünk meg idegeneket. – köszöntésnek igen erős volt, de valami azt diktálta, nem hagyhatom magam, hisz akkor én is ilyen sorsra jutok, mint ezek a…pornépbe való semmirekellők.
- Pedig nekünk át kell itt mennünk, erre van dolgunk. Higgye el, én se akartam ide jönni ebbe a… - ekkor megálltam. Körbenéztem. Majd nem is akartam folytatni a mondandómat, nem akartam vitázni, inkább táskámat visszahúztam a vállamra, és sétáltam tovább. De nem jutottam sokáig, az idegen a vállamat megfogta, majd kezével arcon csapott. Megszédülve pördültem ki keze alól.
- Ne mert szidni a falunkat, mert nem jutsz ki innen törött csont nélkül. Hé, fiúk, tanítsuk meg ezt a kis taknyost némi modorra. – majd a szomszédos házakból 3-4 magasabb férfi jött elő, párnál bot, fanyél volt a kezében, gondolom nem söprögetni akartak. Hátrébb álltam, táskámat Itashi úrnak adtam, és mondtam, menjen hátrébb. Remegő kézzel vette át a táskámat, magához szorította, majd egy fal mellé állt, és nézte a fejleményeket. Az 5 férfi elém állt, ebből egy késes férfi állt kissé előrébb, valószínűleg ő kezdi majd meg a harcot. Kardomat hagytam még a hátamon. Nem éreztem szükségesnek a használatát. Nem ölni jöttem. A férfi üvöltve rám támadt. Az első vágás elől kitértem, a másodikat pedig a Katarommal védtem. Kissé meglepte, mikor kabátujjamból elővillant a Katarom pengéje, és hárította a kés vágását. Meghátrált a támadó. Most jött az én köröm. Első vágásommal fegyveres kezét hátralöktem, másodszorra, térdét rúgtam meg, amitől összerogyott. Nem tört el a lába, de biztos fájhatott neki. Két férfi felsegítette, majd egy újabb férfi jött, már egy hosszú bottal a kezében. Ez már komolyabb mozdulatokra is képes volt, nem csupán vágásra, mint az előző. Támadásait védeni nehezebb volt, mint elődjének, de ő se bizonyult nehéz ellenfélnek. Egy védekezés során a botját kettévágtam, majd egy erőteljes gyomros után hátraesett. Utána két férfi jött, valamiféle rövid vascsővel a kezükben azt üvöltve, - Most kiverjük belőled a szart, te kis taknyos. – itt éreztem, elő kell vennem a kardomat. Előrántottam, majd elkezdődött hármunk párbaja. Csattant a vas a kardomon, a katarommal nehezebb volt védeni a vascsövek ütéseit, inkább támadásra irányítottam a vágásokat. Az egyik támadó lábát meg is tudtam vágni, térdre rogyott, az eddig fegyverként használt vascsöve most támaszkodni segített, mint bot az öreget. A másik fickó viszont kemény fiúnak számított, egy gyengébb ütését nem tudtam védeni, jobb, kardomat fogó kezemet találta el, a kardom kiesett kezemből. A fájdalom belenyilallt a kezembe. Nem tört el, de fájt. Megálltam, megvetettem két lábamat.
- Hát, ha keménykedni akartok, megkapjátok. – mondtam halkan. Ez volt az a férfi, aki belénk kötött, aki előjött a házból. Most megkapja. Kezeimmel kézpecséteket formáztam
- Katon. Endan. – mondtam, majd számat egy nagyobb tűzgolyó hagyta el. A férfi feje mellett alig egy méterre ment el, de nem ő volt a labda célpontja. A mögötte levő ház ajtaja volt a célpont. Nagyot szólt, majd az ajtó lángra kapott, elkezdett égni a ház. A férfi üvöltve megfordult és a ház felé futott.
- Te őrült hülyegyerek. A házam – üvöltötte, majd tovább futott. A többi támadóm is jobbnak látta, ha inkább feladják és mentik a házat. Kardomat kihúztam a poros földből, tokjába visszatettem. Itashi szemében a rettegés látszott, mikor táskámat megragadva kivettem a kezéből nagy levegőt vett, és megremegett. Szemüvegén láttam, ahogy a lángok újabb gerendát égetnek hamuvá. A háttérben az emberek vizes vödrökkel oltva a házat sikítottak. De nem érdekelt, ők kötöttek belém és támadtak rám.
- Induljunk tovább – mondtam Itashi úrnak. Még mindig nagy szemekkel, sokkolva nézte a házat, majd bólintott, és kissé futásban beért. Utunk hátralevő részében nem beszéltünk. Mikor beértünk a lakottabb részhez, mondta, merre van a kereskedő, akitől a vasat fogja venni. Egy nagyobb ház elé értünk. Bekopogott. Egy középkorú férfi nyitott ajtót.
- Kerüljetek beljebb. Azonnal hozom az árut. Kövessetek. Majd egy hátsó ajtón kimentünk a kertbe. Kissé furcsa volt a kert. Nem voltak virágok, nem volt fű, viszont tele volt vasdarabokkal, rozsdadarabok díszítették a földet. *Jó helyen vagyunk* gondoltam magamban.
- tehát ez akkor a megbeszélt mennyiség – mutatta egy nagyobb részre. Hátrébb állt, majd egy tekercset vett elő. És egy pillanat alatt azt a sok vasdarabot lepecsételte. A tekercset átadta Itashi úrnak, aki egy kis zsákot adott át a vaskereskedőnek. Megköszönték egymásnak az üzletet, majd elindultunk visszafelé. Tekercsét Itashi úr hátára erősítette a másik, valószínűleg valamilyen alapanyagot tartalmazó pecsét fölé. Utunk a lepusztult falun keresztül vezetett vissza is. Itashi úron láttam, próbált új utat keresni, de én faarccal meneteltem tovább, és mivel nem akart lemaradni, követett. Beérve a faluba az emberek ablakaikból nézték, ahogy végigsétálunk a poros utcán. Remegtek, féltek. Nem jöttek újra belekötni az idegenekbe. Belül boldognak éreztem magam, hogy nem köt belém egy alsóbbrendű nép. Boldog voltam, mert láttam a félelmet, most már nem csak a szemükben, hanem hogy bujdostak előlünk. Így mentünk végig a hosszú utcán. Láttam a párbajban megégetett házat, az ajtó helyén egy hatalmas, kormos lyuk volt, és a tető része is leégett. Kiérve onnan még egyszer hátrafordultam. Az emberek lassan előmásztak kunyhóikból. Majd nem néztem többé hátra. Visszaérve a kikötőbe a hajónkra egy órát kellett várni. Gondoltam lemegyünk addig enni valamit. Beültünk egy helyi kis vendéglőbe. Gyorsan ettünk valamit, majd felszálltunk a hajóra. A hajón már Itashi jobban megnyílt, megnyugodott. Elmondta, milyen kardot fog készíteni az előbb vásárolt vasból. Egy chakraérzékeny kardot készít majd otthon. Ez jól hangzott. Mikor leszálltunk, kérte, mutassam meg neki a kardomat. Elővettem a tokkal együtt, majd átadtam neki. Előhúzta tokjából.
- Kicsit megkopott, valamint megsérült, megengeded, hogy hazavigyem megjavítani? – kérdezte boldogabb arckifejezéssel. Mivel kedves embernek tűnt, valamint tényleg eltompult a kardom a használattól, beleegyeztem. Mondta, másnap menjek át hozzá, és visszaadja. Bólintással beleegyeztem. Elválltunk. A vezetőségnek a küldetést végleg befejeztem. A kis incidensről, ami a faluban történt nem szóltam. Majd hazatértem.
Másnap kimentem a kertbe, shuriken dobást gyakorolni. Ez eltartott pár óráig. Majd délután elindultam, hogy meglátogassam Itashi urat. A házához érve a felesége várt rám. Bekísért a házba, majd le a pincébe, ahol dolgozott. Itashi éppen egy kardot tisztított. Egy fekete pengéjű kardot fényezett éppen.
- Á, Kodomo fiam. Foglalj helyet, kérlek. Egy pillanat és jövök. – mondta, majd újra a kard fényezésével foglalkozott. Egy pár percig ültem a széken, nézegettem a műhelyét. A fal tele volt kisebb nagyobb katana-kal. Gyönyörű kardok voltak, tényleg érti a munkáját. Majd elém állt.
- Készen is vagyunk – mondta kezét megtörölve, majd a tokomat adta oda a kezembe. – Mire vársz, nézd meg – mondta izguló tekintetekkel. – Remélem ezzel kárpótolhatlak a tegnapi segítségedért. – mondta mosolyogva, miközben a kezét törölte. A kardom nyelét megfogtam. Valami furcsa volt benne. Nem a megszokott markolata volt. Majd kihúztam. Egy fekete pengéjű, ám csillámló kardot húztam ki belőle. Szemeim nagyra tágultak, mikor kihúztam a tokból. A kard hihetetlenül könnyű volt, ám látszott rajta, igen masszív és strapabíró, nem törik el egykönnyen.
- Íme az új kardod. Ezt a kardot az ősi samurai szabályok szerint készítettem neked. mivel te ninja vagy, szükséged van a chakrairányításra, ezért egy olyan kardot kapsz tőlem jutalmul a segítségeidért, amibe képes vagy a chakrádat vezetni. – mondta elégedett arckifejezéssel. Először nem találtam szavakat. Majd megköszöntem, és hazamentem. Kinn a kertben próbáltam a kardba vezetni a chakrámat. Órákon át koncentráltam, de sikerült, valóban képes vagyok a kardba vezetni a chakrámat. Hihetetlenül jó érzés volt. Belül éreztem, ezzel a karddal más lesz a jövőm.

* A klán számára teljesített küldetés *


A napom igen korán kezdődött. Még a nap se jött fel. Miért is lett volna fenn hajnali 3-kor? Viszont én már fenn voltam. Bár felszerelésemet előző este, pontosabban pár órája kikészítettem, leellenőriztem, nem bíztam magamban és még egyszer, utoljára átnéztem. Felvettem a ruhámat, készen álltam az indulásra. Bizonyára furcsa dolog, vajon miért készülődik egy 15 éves fiú hajnali 3-kor? A válasz igen egyszerű. Küldetésre megy. Méghozzá olyan küldetésre, amely hosszú úttal jár, és korán oda kell érni.

*1 nappal korábban a Djuka vezetői házban*

- Tehát, Kodomo, a következő küldetésen ismét hajóra kell, hogy szállj, és áthajózni a környéki szigetre, ahonnan egy férfit kell elkísérjél ide, ráadásul egy titkos felszerelést tartalmazó tekercs megvédésére is a feladatod lesz. A tekercs tartalma jelenleg titkos. – majd Namizuo kinézett az ablakon, nézte a tájat egy pár másodpercig, majd visszaült az asztalhoz és folytatta – a hajód 4-kor fog indulni a kikötőből, a hármas dokkról. – majd fölállt, odasétált hozzám, megfogta a vállam – Kodomo, bízok benne, hogy teljesíted, te vagy a legügyesebb tanítványom. – majd visszaállt az ablakhoz. – most pedig menj, pihenj, holnap hosszú út vár rád. Kifelé menet Hiari egy képet adott a kezembe, amelyen a férfi található.

*Az indulás*
A kapuból sétáltam éppen ki, hátamon egy tekerccsel, melyben a felszerelésem volt. kabátomba belefújt a szél, hideg volt a reggel. A kapun kijövet a két kapuőr köszönt, igazából ők is zavarba voltak, mit mondjanak, mert nem volt sem reggel, sem este. Elindultam a kikötő felé, tudtam, nem hibázhatok, mert azzal elveszteném Namizuo bizalmát, mellyel annyiszor segített már. Úgyhogy nem szúrhatom el. Bár a feladat nem tűnt veszélyesnek, mindenre felkészültem. Az út a kikötőbe nem volt hosszú, fél óra alatt oda is értem. Mivel úgy éreztem, hajnalban még lehetnek vadállatok az erdőben, ezért nem mentem keresztül, hanem a városon át mentem, úgyis egyszerűbb volt, az utak üresek voltak. Ilyennek is ritkán látni a várost. Sehol egy lélek, nincs az a zaj, amit a pletykáló emberek adnak ki, nincsenek zsebtolvajok, akik megkeserítik az emberek életét, nem volt itt semmi. Az utcák rejtelmes sötétségét a hold fényes sugarai világították be. Csodálatos látvány volt, ezt fokozta még az enyhe köd, ami áthatolt mindenen. Így sétáltam végig a horrorba illő városon. A kikötőbe érve a látvány csupán fokozódott, a tengerpart is ködben úszott, a tenger hullámait se láttam, a vizet is csupán a távolban. Csak hallottam, hogy erősen hullámzik a víz. A hármas dokkot kerestem meg, ahol egy kis hajó állt. A kapitány éppen pipázott a fedélzeten.
- Szép napot az ifjúnak, gondolom magát kell átvigyem a szigetre? – kérdezte a kapitány, bár kissé nehezen lehetett érteni, mivel a pipája a szájában volt.
- Igen, én vagyok az. – felszálltam a hajóra. Alig férhettek ide 10-nél többen fel, olyan kicsi volt. de nem is kellett egy anyahajó, hogy egy ember áthozzunk egy szomszédos szigetről.
- Akkor 10 perc és indulunk – szólt, majd visszafeküdt pipázni. A pipáját pöfékelte, kalapját arcába húzta, majd a kormányra feltette a lábát, és hátradőlt. Én addig a kabinba mentem, megnéztem, milyen a hajó belseje. Nem tűnt annyira rossznak, mint amennyire számítottam. De nem akartam az utazást benn tölteni, így kimentem a hajó fedélzetére. Szerettem hajózni, nem a zsúfolt tömegű hajókkal, hanem a csöndes, kevés férőhelyes hajókkal.
Lassan el is indultunk, a hajóra felszállt még két személy, egyik, a kapitány segítője volt, a másik pedig egy székre ült, és várta az indulást, gondolom ő is a szigetre megy, ahova indulni készülünk. A kéményből hatalmas füst jött elő, majd a hajó szép lassan elindult a ködös víznek. A hajó egy idő után begyorsult, és a hullámok egyre hangosabban csapódtak neki az oldalának. Várhatóan fél óra alatt oda érünk a szigetre, azon belül egy kis faluba kell mennem, ott találkozom a célszeméllyel, visszaszállok a hajóra és elviszem őt a tekerccsel együtt a Djuka házhoz. Nem tűnt nehéz feladatnak. A víz csendes volt, egy hajót se láttam szembejönni, bár még csak fél 4 volt.
- Hamarosan megérkezünk – szólt a kapitány. És igaza volt, hamar feltűnt a ködben a sziget körvonala. Gyorsan odaértünk, az a fél óra el is repült. A kapitánynak adtam egy robbanó kunai-t, ha van bármiféle baj, jelezzen vele, majd elmentem. A segédje maradt a hajón, viszont a 3. személy eltűnt. Furcsa volt, de nem érdekelt annyira. Ahogy sétáltam befelé, kezdett tisztázódni, melyik sziget is ez. Ugyan abba a faluba kellett sétálnom, amelyben a múltkori küldetésemen felgyújtottam egy házat. Remélem tanultak belőle, és kedvesebbek lesznek. Ahogy haladtam a szigeten befelé, a köd kezdett kitisztulni, és láttam, ahogy a nap sugarai felváltják a hold sugarait. Lassan körvonalazódott előttem az imént említett falu kapuja, ahogy egyre világosabb lett. A faluba beérve az emberek riadt tekintete üdvözölt. Megismertek. Úgy tűnik, tanultak az előzőből. A házat, ahogy látom, újraépítették, valamint egy kút is keletkezett a falu közepén. Gondolom óvintézkedésből a sziget összes kút helyét megfúrták. De nem érdekelt igazán. A faluból egy férfi jött felém. Csak nem megint egy kötekedő? A férfi megállt előttem, majd fejet hajtva köszönt.
- Üdvözletem, te vagy Kodomo, a djuka klánból? – kérdezte a férfi udvarias hangon.
- Igen, én vagyok – válaszoltam az idegennek. Majd hirtelen fejemet felkapva elővettem a fényképet, melyet Hiari adott. Ő volt az a férfi, akit el kellett vinnem. – Tehát magát kell elvigyem a Hold országába, igaz? – kérdeztem tovább a személyt.
- igen, a nevem Kazo.
- A tekercs megvan? – kérdeztem tovább – de erre választ nem kaptam, csupán zsebébe nyúlt, és elővett egy tekercset. Tovább akartam vele beszélni, de egy robbanás hangja a távolban szakította meg. Fejemet felkaptam. – Sietnünk kell – azzal fordultam és elkezdtem futni vissza a hajó felé. Kazo vette a lapot, utánam futott. Szerencsére jó erőben volt, tartotta az iramot. Elég gyorsan odaértünk a kikötőbe, csupán a hajót nem láttam sehol. Aztán megláttam a kapitányt, ahogy a földön feküdt.
- Mi történt? Hol a hajó? – kérdeztem tőle, ideges fejjel.
- Kalózok. Kalózok kiraboltak, a hajót pedig elvitték. – azzal megmutatta merre mentek. Mivel hajóra nem számíthattunk, hogy jön, Kazo-t és a kapitányt egy-egy kunai-al felfegyvereztem, én pedig a chakrámat a talpamba koncentrálva befutottam a nyílt vízre, üldözőbe vettem a hajót. A kapitány által megadott irányba futottam. Most bizonyosodott be, mennyire hasznos ez a technika, megérte a sok fáradtságot. Mivel a hajó nem volt nagy és gyors, nem juthattak messzire, az egyetlen előnyük a köd volt, ami a parton és a vízen nem oszlott még el. Bár ez számomra is előnyt jelentett, ha megtalálom. Hamarosan meg is láttam, illetve megéreztem a kifüstölt gőzét a hajónak, és percek alatt meg is találtam az ellopott hajót. A hajó mögött másztam fel rá, próbáltam észrevétlen maradni, hála istennek egy ablak nyitva volt, azon másztam be. A kabin üres volt, még jó, hogy körbe jártam a hajót még indulás előz, tudtam, mi merre van. Lépéseket hallottam. Egy bunshin-t hoztam létre, az ágy elé, háttal az ajtónak, én pedig az ajtó mögé álltam. Egy szakállas férfi hajolt be a szobába. Alig egy méterre voltam, és éreztem a tömény alkohol szagát. Mikor meglátta a klónt, nevetni kezdett, majd közelíteni felé.
- Hát te meg mit csinálsz itt, kisfiú? – mondta szinte nevetve. De igen gyorsan kijózanodott, mikor hátulról elkaptam, és a torkához szegeztem a kunai-mat.
- Hé, ez meg mi a… - azzal összeesett. Vérzett a nyaka. Inkább ömlött a vér a nyakából. Behúztam az ágy alá, ne vegyék észre. Szerencsére nem vert nagy zajt, nem jött senki utána. Az ajtón kiosontam, a másik szobát is leellenőriztem, üres volt. már csak a fedélzeten lehetnek. Halkan felosontam, a lépcsőn kikémleltem. Egy férfi volt a kormány mögött, egy a hajó orrában, szemlélte a tengert, és még ketten beszélgettek. Visszamentem, átgondolni, mit tegyek, végül is 4-en vannak ellenem. Igaz, csupán banditák, fölényben vannak. A kapitány állt az orrban, erről a ruházatáról bizonyosodtam meg. A kormányos valószínűleg nem volt tántorodni a kormánytól, csak ha az életéről van szó. A másik kettő pedig már gyerekjáték. A drótomat kikötöttem a lépcső aljára, úgy 20 cm magasságba, csapdát állítottam. És egy Bunshint hoztam létre az egyik kabinba, amelybe a lépcsőről be lehet látni. Majd egy shuriken-t hajítottam a két fickó felé.
- kapitány, itt egy betolakodó – üvöltött az egyik. A shuriken nem találta el őket, csupán azért dobtam, hogy észrevegyenek.
- mire vártok, kapjátok el őket. – beigazolódott. Csak a két majom jött utánam. Befutottam a klón mentes kabinba. Az első férfi átesett a dróton, a másik társát átugorva futott be a kabinba, ahol a klón volt. A földön fekvő társa viszont nem kelt fel többé, a felé hajított kunai-om halálos volt, a vére kifolyt a padlóra. Hallottam a pukkanást a másik szobából és az üvöltést.
- Hé, ez meg mi a fene volt?! – de mire megfordult, egy újabb kunai szúrta át a gyomrát. Ezzel a két majmot letudtam, most jöjjön a kapitány. Kisétáltam, véres kunai-al a kezembe. A kapitány remegve hátrált a hajó orra felé.
- Ki, ki, ki a franc vagy te? – kérdezte remegő hangon. De válaszom előtt sunyi mosoly hagyta el a száját. Hirtelen a ködből két hajó termett mellettünk, vagyis a hajónk két oldalán. Ugyanolyan hajók voltak, mint ez is. Fa hajó, egy nagy csővel a végén, melyből füst jött. A bal oldalunkon levő hajóról köteleket dobáltak át, melyeknek kampó volt a végén. A hajónk elindult a bal irány felé. Nem húzhattam az időt. A kapitányt arcon vágva futottam, és kunai-mal próbáltam a köteleket elvágni. Sikerült is, összesen három kampós kötél jött át. Láttam a másik oldalon is már a kalózok kezében voltak a kötelek. De erre nem vártak.
- Katon: Endan – és egy nagyobb méretű tűzgolyóval lángokba borítottam a jobb oldali hajót. Az emberek sikítva ugráltak a vízbe. A baloldali hajó vuiszont újra meghorgonyozta a hajónkat. Elvágni nem volt időm, két kalóz ugrott át a hajónkra. Még egy kunai-t kapva kezembe harcoltam ellenük. . A két kunai összecsattant pár perces párviadal következett, mire sikerült legyűrnöm a banditákat. Apró vágásokat szereztem, de nem vészeseket. A köteleket elvágtam, majd a kormányosra üvöltöttem, hogy megölöm, ha nem fordul vissza. Látszott rajta, félt, így azonnal kanyarodtunk. A két hányó kalózt lerugdostam a vízbe. Mikor kellő távolságba értünk a bal oldali hajótól, egy újabb Katon: Endan jutsuval égettem le. Öröm volt látni, ahogy a lángok felfalják a hajót. A kormányos mellé álltam, és kunai-al a kezembe diktáltam neki, mit kell tennie. A partra érve kikötöttünk, ahol Kazo és a kapitány felszállt, majd a kormányost lehajítva a szigetre elhagytuk a partot. Az út maradék részén nem volt már semmiféle incidens, a hajó kikötött, én pedig elvittem a Djuka házba Kazo-t. Namizuo nagyon büszke volt rám, elmondta, a tekercsben a klánnak való pénz volt, ezzel tett a klán újabb pénzforrásokra szert. Megemlítettem Namizuo-nak a kis falut, a szomszéd szigeten, de nem igazán válaszolt. Házamban letusoltam magamról a vért. Ez volt az első igazi nagy küldetésem, amit a klánnak teljesítettem.

Épp az erdőbe mentem ki, hogy gyakoroljam az újonnan tanult technikámat, mikor egy kisfiú futólépteket hallottam. Egy kisfiú volt az. Lejöttem a fáról, amin épp álltam, a kisfiú pedig megállt előttem. Térdeire támaszkodott, lihegett. Felvettem a köntösöm, majd eléálltam. A fiú kifújta magát, majd megszólalt
- Jó reggelt, te vagy Kodomo-kun? – kérdezte a kisfiú. Bólintottam. Ekkor egy tekercset vett elő, majd átnyújtotta
- Ezt a levelet a vezetőség küldi önnek. – majd olvasni kezdtem. A levélben egy újabb küldetés rövid leírása volt. egy földesúrnak kell segíteni, mivel a földjén levő csatornacső eltört és az egész föld víz alatt van, és emiatt szinte az egész terület tönkre ment. A fiú elmondta, azért adta át személyesen, mert a vezető éppen nincs benn a vezetőségben, valamiféle dolga akadt. Hát rendben, a levelet magamnál tartottam, mert abba volt leírva a pontos cím, és a személy. Épp indulni készültem haza, hogy összepakoljak, mikor a fiú újra megszólított.
- A vezető kijelölt önnek még egy társat is, Kodomo-kun. Hamarosan megérkezik önökhöz, és együtt végezzék el majd a feladatot. – azzal megfordult és újra futásba kezdett. Furcsa fiú volt. nem igazán értettem soha őt. De hát mit tegyen egy ilyen kis elkényeztetett fiú, aki mellesleg a vezető unokája? Na mindegy, induljunk hazafelé. Mikor hazaértem, egy lány beszélgetett a kapuőrökkel
- Sajnálom, hölgyem, de nem engedhetjük be magát – mondta az egyik őr. A lányon látszott, régóta be akar jutni.
- Őrök, engedjétek be, ő lesz a következő küldetésemen a társam. – mondtam nekik, miközben haladtam a kapu felé.
- Áh, tehát az ön társa, miért nem ezzel kezdte?
- Ezt mondom már mióta – válaszolt a lány. Majd megfordult. Fiatal arca volt, hosszú, szőkésbarna haja, kék szeme.
- Üdvözöllek, Kodomo, az én nevem Suki. Én leszek a társad a küldetéseden.
- Üdvözöllek, Suki, gyere, kerülj beljebb. – a két őr azonnal kinyitotta a kaput. Bementünk. Megkínáltam egy teával, amíg én összekészültem. Egy nagy tekercsbe pecsételtem minden fontos felszerelésemet, a fegyvereimet egy külön, kis tekercsbe, melyet a bal lábamra erősítettem. A kardom a hátamon volt, de ezeken kívül minden más ott volt a tekercsben, élelmiszer, ruházat, víz, meg még egy-két szükséges dolog. Visszamentem a konyhába, ahol Suki volt. Valami furcsa, megfoghatatlan érzés fogott meg, mikor ránéztem. Nem tudtam, mit érzek, de jól esett valamiért.
- Készen állsz, indulhatunk? – kérdezte Suki.
- Igen, mehetünk – válaszoltam mosolyogva. Azzal el is indultunk, ki a birtokról. A célunk a tengerparthoz közeli birtokra vezetett. A földesurat Takashi-nak hívják. A birtoka kissé a tengerszint alatt helyezkedik el, ezért lesz nehezebb a feladatunk, mert a földjén a küldetés leírása szerint 2 méteres víz van. valamint meg kell javítani a kerítést, a kóbor vadállatok és banditák védelme érdekében. Ám ez a vízszinti érték a tegnapi eső miatt változott biztos, úgyhogy lesz dolgunk a birtokon. Az út eltartott egy ideig, de Suki-val hamar beszélgetésbe kezdtünk, és az a másfél órás út, mintha csak egy pillanat lett volna. Mikor megérkeztünk, egy díszes ruhás férfi jött hozzánk
- Üdvözöllek titeket, az én nevem Takashi. Én hívattam segítséget a birtokomra, ahogy ti is láthatjátok, a birtokom a pusztulás szélén áll. – kezdte a földesúr. Arcáról sütött az egoizmus.
*Bármilyen katasztrófa is érte a birtokát, egy ilyen alakot nem tudok sajnálni. Látszott rajta, hogy csak a pénz tartja ezt az embert életben és más nem is érdekli* gondoltam magamban.
- Hol kezdjük? – kérdeztem tőle.
- Először is a vizet el kell szállítani egy közeli csatornába, mely a tengerbe áramlik, majd a kerítést kellene megjavítani, több helyen is tönkre ment.
- Rendben, és mivel szállítsuk el a vizet?
.
.
.
- Ugye, ez csak valami vicc? – kérdeztem, miközben Suki-val két vödör felett álltunk. – Azt akarja mondani, hogy ezt a rengeteg vizet vödrökkel kell elvinnünk?
- Sajnos nincs más, mindent elöntött a víz. Csupán néhány vödör, zsinór, meg egy-két dolog maradt, ami a földhöz használtam. Még szerencse, hogy a házam nem lett oda. – mondta Takashi ugyanazzal az egoista tekintettel.
Hát nem volt más választásunk, ki kellett mérni a vizet a vödrökkel, és elvinni a mellettünk levő csatornába. A chakra-kat a talpunkba koncentráltunk, bemásztunk a vízre, és nekiláttunk. Egy óra alatt szinte 15 cm-t haladtunk. Beláttuk mindketten, ezzel a mennyiséggel egy héten keresztül dolgozhatunk. Mást kellett kitalálni. Mivel Suki és én is tűz beállítottságúak voltunk, esélytelen volt a vizet valamiféle technikával eltűntetni. A csatorna pedig 10 méterre volt a birtoktól. Takashi-úrral megbeszéltem, hogy ássunk egy vékony csatornát a telek és a csatorna között, ezáltal a víz nagy részét eltávolíthatjuk. Neki is álltunk ásni. Egy durván 1 méter széles és másfél méter mély árkot ástunk. Ahogy a végére értünk a víz nem várt tovább, áttörte az utolsó métert, majd zúdulni kezdett az árkon keresztül a folyóba.
Még mindig maradt egy 20 cm-nyi víz, de azt már beszívja a talaj.
- Jöjjön akkor a kerítés. – mondtam, majd elindultunk, hogy felmérjük a károkat. Egy 20 percnyi séta után megvizsgáltuk, hogy a kerítésen 3 nagyobb luk található. A kerítés falécekből, és drótokból is állt. Suki vállalta, hogy összeköti a vadállatok által szétrágott drótokat, én pedig a léceket szögelem újra. Épp az egyik lécet szügeltem, mikor megláttam, hogy 2 farkas közelít a kerítés felé. Nem volt kedvem harcolni a vadállatokkal, ezért létrehoztam egy Karasu bunshin-t, melyet futásnak indítottam a telektől a lehető legtávolabb. Reméltem, hogy beválik a tervem, és a két farkas üldözőbe veszi a klónt. Bevált az ötletem, a klón futni kezdett a mezőn, a két farkas pedig utána. Gyorsan beszögeltem a léceket, Suki pedig egy számomra eddig ismeretlen drótkötél technikát alkalmazva pillanatok alatt körbedrótozta a kerítést. Még éppen időben, hisz láttam a felrepülő varjakat, a farkasok valószínűleg elkapták a klónt. Mikor visszatértek, a drótkerítés, megerősítve a falemezekkel kifogott rajtuk, és elmentek. Ezzel is meglennénk. Épp a birtokra sétáltunk, mikor jött takashi-úr, hogy a vizet nem tudtuk megoldani, mert a kis árkunk nem képes annyi vizet szállítani, és eldugult. Így újra elő kellett venni a vödröket, szerencsére negyed annyi vizet kellett áttölteni a csatornába. A chakra-kat a talpunkba koncentráltuk újra, besétáltunk az árokra és a dugulás mellé állva öntöttük át a vizet egyik árokból a másikba. Nagyon fárasztó munka volt, két órán keresztül álltunk a víz felszínén, és csak locsoltuk át vödörrel a vizet. Majd mikor egy bizonyos szinthez értük, láttam, hogy a felgyülemlő sár torlaszolta el az árkot. Ki kellett ásni onnan. Két lapáttal fogtuk, és kiemeltük annyira a földet, hogy a víz újra, simán tudjon folyni az árokba. Most már az összes víz a csatornában folyik egyenesen a tengerbe. Majd az árkot betemettük. Eljött az idő, hogy együnk valamit. Suki-val nagyon elfáradtunk, így leültünk egy fa árnyékába enni valamit. Lassan sötétedett. Takashi-úr megkért, maradjunk éjszakára, mert egy bandita csoport állandóan zaklatják, és állandóan betörnek a birtokra, csak valamiért nem merte elmondani a vezetőségnek, nem akarta, hogy testőrködés miatt küldjenek embereket. Így ott maradtunk. Csupán pár órát tudtunk aludni, mikor Takashi-úr aludni tért. Suki-val felváltva figyeltünk, én kezdtem az őrséget. Másfél órán át figyeltem a birtokot. Valahogy úgy éreztem, az új szemeimmel valamilyen szinten jobban látok még a sötétben is, de lehet, hogy csak könnyebben hozzá szokott a szemem a sötéthez. Az én műszakom idején nem történt semmi. Ám álmos se voltam, Suki-n pedig láttam, mennyire elfáradt, így nem keltettem fel, maradtam még. Egy fél órával később hallottam, ahogy a birtok bal oldalán valami, vagy valaki mozog. Csendben figyeltem. 5 sötét valami mászott át a kerítésen, hihetetlenül halkan. Talán ninja-k. Suki-t felkeltettem, de egyből befogtam a száját, majd megmutattam az irányt, ahol a banditák bemásztak. Az 5 árnyék egyre közelebb jött, majd mikor 5-6méterre voltak Takashi házától, egy kunai-t hajítottam eléjük. A három árnyék megállt.
- Ti meg kim vagytok? – kérdezte z egyik.
- Azok, akik meggátolják, hogy még több embert fosszatok ki. - Az egyik férfi elindult felénk. A hold fényében megcsilland egy kis kés a jobb kezében. Valamiért szinte tisztán láttam a férfi formáját, és a fegyvert is a kezében. Katana-mat előhúztam, majd összecsaptunk, ahogy odaért a férfi. Nem akartam egész éjjel a banditákkal küzdeni, és végképp nem akartam, hogy elmeneküljenek. Látszott rajtuk, hogy nem valami képzett katonák, ezt az első 3-4 támadásából leszűrtem. Suki-nak szóltam, álljon hátrébb, majd használtam a Csengő katana illúzió-jutsut. A bandita 5-6 csapás után a földre esett, és széthányta a földet. A technika bevált. Ekkor jött a következő, Őt Suki vette kezelésbe. Nem tartott sokáig párharcuk, Suki egy katana-val elintézte a támadót. Ekkor egy újabb bandita felém hajította a kését. Még épp időben vettem észre, és hárítani tudtam a kardommal.
- Akkor most én jövök, ezt védd ki, ha tudod – mondtam, majd kezeimmel pecsételni kezdtem.
- Katon: Hinoshuriken no jutsu – és ekkor db lángoló shuriken hagyta el a számat, egyenesen az ellenfél felé. Az ellenfél megdermedt, lesokkolt, nem tudott mozogni. A shurikenek-ből 3 eltalálta, kettő a karját, egy a lábát, majd eltűntek, a férfi pedig ordítva a fájdalomtól a földre esett. Ketten maradtak. Féltek mindketten. Hallani lehetett, ahogy remegnek a félelemtől.
- Ha még egyszer beléptek erre a birtokra, vagy bárki mást zavarni mertek, esküszöm, hogy nem ússzátok meg ilyen könnyen. - Úgy tűnt a két férfi mozogni nem tud
- Nem értettétek meg? Tűnés innen. – ezt már meghallották, felkapták kissé füstölgő társukat. Ekkor elkaptam egy fél mondatot. „Ezt még megbánják.”
- Úgy tűnik nem értik meg. Katon: Endan – é egy nagy méretű tűzgömb hagyta el a számat. A golyó egyenesen a banditák felé indult. Ám nem volt elég nagy ahhoz, hogy komoly kárt okozzon mind a háromban. Ekkor váratlanul Suki elém állt
- Katon: Goukakyuu no jutsu – és egy óriási tűzgolyó, vagy 4x nagyobb az endan-nál indult a férfiak felé, akiken egyszerűen áthaladt, azok pedig eltűntek.
- Nem bírom azokat, akik képtelenek tanulni a hibáikból. – mondta Suki. Kissé rémisztő volt, de egyben nagyon megfogott. Takashi úr végignézte a harcot, örült neki, hogy a banditák nem térnek vissza többé, de meg is rémült. A maradék két férfit ott hagytuk a telken, annyira megrémültek, hogy megfogadták, soha többé nem tesznek semmiféle rossz dolgot, sőt ott maradnak a telken, és segítik Takashi urat. Másnap egy hatalmas reggelivel fogadtak minket Takashi-ék. Megreggeliztük, majd elindultunk haza, mivel a küldetésünk véget ért. A vezetőséghez érve a Daimyou meghálálta munkánkat, és örült, hogy segítettük a földesurat. Az éjszaka történt eseményeket nem mertük elmondani, és Takashi úr is megígérte, nem árulja el. Suki-val beültünk egy meleg teára még aznap, mivel kisé hideg volt az idő. Beszélgettünk még, aztán megbeszéltük, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Majd elváltak útjaink.

//nem tudom, NJk-t pályázni kell-e, ha igen, akkor még csak egy ilyen egyalkalmas társam volt Suki, majd később pályáznám őt meg//

//Szeretném kérni az adminokat, hogy ezt az irományt Shikamaru ellenőrizze, mert egy külön lebeszélt téma miatt írtam:D Köszönöm//

Sötétség. Emlékek törtek elő. Majd kinyitottam a szemem. Egy lámpa volt csupán, amit láttam, a plafon hófehér volt. a nap fényesen ragyogott. Hol vagyok? Megpróbáltam felülni, de a hasamba nyilalló fájdalom miatt visszafeküdtem. A karjaimban valamint a lábaimban is érzem a fájdalmat, mintha egy kést szúrtak volna bele. De mégis hol vagyok? Oldalra néztem. Namizuo állt egy barna ajtó előtt, mellette volt Hiari, valamint két fehér ruhás nő. Ápolók. Körbenéztem, majd rájöttem, kórházban vagyok.
- Felébredt. – mondta Namizuo. Öreges hangját egyből megismertem. Odajöttek hozzám
- Hogy érzed magad, Kodo-fiam? – kérdezte az öreg vezető. Hangjából sugárzott az aggódás, és a félelem. Szemei könnybe lábaltak, mikor leült mellém, az ágy szélére. A fehér takarót arrébb hajtotta, majd választ adott kérdésemre.
- Két napja fekszel itt, eszméletlenül. Ki voltál merülve, a chakra szinted szinte nullán volt. az orvos azt mondta, nem sok választott el téged a haláltól. De szerencsére jó kezekbe kerültél, és már jobban vagy. Azt mondták, az élni akarás tartott életben téged. – mondta kissé zaklatott állapotban, ám látszott rajta, örült, hogy beszélhet hozzám.
- De mégis mi történt? – kérdeztem, miközben próbáltam felülni. Namizuo a karomat óvatosan megtartotta, és felsegített. A mellkasom be volt fáslizva, a két karom is be volt kötve. Majd mikor felültem, folytatta.
- Egy küldetésre indultál, 4 napja, ahol olyan szinten elhasználtad a chakra-készleted, hogy elájultál. Egy küldetést kaptál, hogy két társaddal kémleljetek ki, és támadjatok meg egy banditacsapatot a hegyekben. – miközben mesélt, képek jelentek meg. A vezető házában álltam, ott volt Suki, valamint egy harmadik, számomra ismeretlen getsugakure-i genin. A daimyou-val beszélünk. Miközben erre figyeltem, Namizuo folytatta a történetet.
- A küldetés rossz szinten volt megítélve, az a szerencse, hogy még életben vagy, főleg, hogy a küldetést sikeresen teljesítettétek. A küldetésetek során egy magasabb szintű banditavezérrel harcoltál, akinél minden lehetséges technikádat felhasználtad, viszont sikeresen likvidáltad. – ekkor Hiari-ra nézett, aki az asztalhoz sétált. Egy fekete tok volt az asztalon. Egy katana tokja. Megfogta, majd az ágyamhoz sétált, és átadta nekem. Kezembe vettem a kardot, majd kihúztam a tokjából. A pengéje fekete volt, a nap sugarában csillogva égett. Ekkor újabb képek ugrottak be. Pontosabban, mintha egy villámcsapásra, az emlékeim sorra jöttek vissza. Már emlékszem.

4 nappal ezelőtt.
- Üdvözletem, elnézést a késésért – mondta Suki izgatott, és egyben félénk hangon. Majd az ajtót becsukta, és mellém állt. Egy új küldetés leírásába kezdett a daimyou, mikor Suki belépett.
- Nos, van számotokra egy új küldetésem. – kezdett bele a monológjába a vezető. – a feladatotok, hogy a hegyekben rejtőző banditacsoportot likvidáljátok. Az ottani városrészt állandó terror alatt tartják, vandálkodnak, gyújtogatnak, lopnak. A feladathoz kaptok egy harmadik társat is, aki segíteni fog nektek. – ekkor lépett be az ajtón egy barna hajú srác.
- Ő Sakko, a társatok. Szóval a hegyekbe kell, hogy menjetek, és a szállásukat kell, hogy bevegyétek. A városiak leírása szerint 10bandita él ott. Ti hárman fogjátok őket elzavarni onnan. Azt, hogy milyen eszközzel, azt rátok bízom. Ezt a küldetést egy helyi lakos felkérése volt, akit már többször kiraboltak. Úgyhogy induljatok, minél gyorsabban véget kell vetni az ottani terrornak. -
A küldetés nem hangzott olyan bonyolultnak, hisz már harcoltunk banditák ellen, tudtuk, mire kell számítani. Az egyetlen, ami hátrányt jelenthet, a szállásuk holléte, valamint a számbeli fölényük, hisz nem hangzott valami pontos forrásnak a létszám. Mindenki a felszerelésével együtt jött ide, úgyhogy egyből indulhattunk is, hogy leszámoljunk a banditákkal. Suki-nak lógtak sorra a kunai-ok, valamint két táska is volt rajta, melyben valószínűleg shurikenek voltak. Az új fiúnak, Sakko-nak a hátán volt egy kard, emellett neki is a kunai-ok lógtak az oldalán. A fiú kicsit alacsonyabb volt nálam, rövid, barna haja volt. kicsit húsosabb volt, de egyáltalán nem mondható kövérnek.
Nekem pedig a katana-m ott lógott az övemen, valamint a felszerelésem egy tekercsbe pecsételve ott volt a hátamra rögzítve. Katarom a kardigánom alá volt rejtve. El is indultunk hát, hogy teljesítsük a küldetést. Az idő meleg volt, ám viharfelhők kezdtek gyülekezni, reméltem, nem fog elkapni minket egy nagy eső. Elindult hát a genincsapat, hogy visszahozza a békét, és elűzze a terrort. Legalábbis én így fogtam fel a küldetést.
- Mesélj magadról valamit, Sakko. – mondta utunk során Suki.
- Háát…5 éves koromban költöztem ide a családommal a Hold országába, előtte a villám országban éltünk. Még a háborúban költöztünk át, mert apámék el akarták kerülni a harcokat. Így költöztünk át ide. Az elsődleges elemem a villám…mesélte az életét tovább, majd ránk nézett, és megköszönte, hogy befogadtuk a csapatba. Kezdett egyre sötétebb lenni, ahogy a felhők eltakarták a napot. Éhesek is voltunk, így miután Suki meglátott egy ramen-est, odamentünk, és ettünk egyet. A ramen nagyon finom volt, evés közben is beszélgettünk, póbáltunk összehangolódni, hisz egy csapatot alkotunk most. A legjobb, ha ismered a társaid. A forró ramen fölött ülve beszélgettünk egymás álmairól. Először Suki-t kérdeztük, faggattuk, mi a célja, mit szeretne a jövőben. Suki igen csak hallgatag volt, amikor kérdeztem, mesélt arról, hogy szeretné megtalálni azt, aki mellett boldog lehet, élheti az életét. Majd nevetni kezdett, és elmesélte, hogy az álma, hogy ő legyen a Hold legelismertebb gyógyítója, aki majd sok száz ember életét megmentheti majd. Majd Sakko jött soron. Az ő álma, hogy az apja elismerje. Mint kiderült, az apja igen csak szigorú vele, ő pedig szidta őt minden harmadik mondatával. Nem érzi a súlyát annak, hogy egy olyat szid, aki felnevelte őt. De lehet, hogy csak a féltékenység szólt hozzám. A féltékenység, hogy én nem tudom, milyen egy igazi apa. Egy vérszerinti. Hisz engem kiskorom óta Namizuo nevel. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy leszóljam ezért a fiút, de aztán lecsillapodtam, és mentem tovább békésen, nyugodtan.
- És neked, Kodomo, mi az álmod? - kérdezte a fiú.
- Az álmom? Az álmom az, hogy olyan erőssé váljak, hogy kiirtsam a bűnüldözést és a gonoszságot ebből az országból. Ez a cél vezérel enge. Hogy elhozzam a békét ebbe az országba. Ezért is örülök ennek a küldetésnek. Ha sikeresen elvégezzük, 10emberrel kevesebb bűnöző lesz szabadon az országban. – mondtam neki komoly arccal, miközben az eget figyeltem. Majd a földre néztem. Lila szemeim csillogtak, még mindig azon gondolkodom, amit mondott Sakko „Bárcsak ne ismerném apámat”. Ez mondtat elég volt nekem ahhoz, hogy ha akaratlanul is de kissé lekezelően tekintsek a fiúra. Nem szándékosan, egyszerűen belevan építve ez a stílusomba. Erről nem tehetek, így nevelt az élet. Majd visszanéztem, és az utat figyeltem tovább. A hegyeket már láttunk, bár attól még messze voltak. Csupán 3-4 hegyből állt, de kilógtak a fák mögül. Beértünk az erdőbe. Csend volt. a szél felerősödött. Madarak repültek a fák lombiról. Nagy vihar lesz. Kicsit gyorsabbra vettük a tempót, keresnünk kellett egy menedéket, nehogy elkapjon a vihar minket. A leveleken kopogni kezdett az első esőcseppek, majd hirtelen megsokszorozódott a hang, és zuhogni kezdett az eső. Az ég szinte fekete volt. futottunk, a beszélgetést is félbeszakítottuk. Elértünk a hegy lábához, lábunk sáros volt. ekkor láttam meg a hegyen egy mélyedést, egy barlangszerű képződményt. Felfutottunk a hegy oldalán, köszönhetően a chakra-nak, majd befutottunk a barlangba. Nem volt nagy, de pont elég, hogy beférjünk hárman, és megvárjuk, hogy az eső kicsit eláljon, vagy legalább egy felderítéshez megfelelő idő legyen. A falutól nem voltunk messze már. A hegy másik oldalán van a kis falu, melyet körülhatárol a három hegy. Fél órát töltöttünk a barlangban, mikor az eső nem esett már olyan hevesen, indulni akartunk, nehogy újra ott maradjunk. Kifutottunk, majd a hegyet kezdtük megkerülni. Egy vékony kis ösvényt találtunk, ahol körbesétáltuk. Mikor megláttuk a falut, egy újabb barlangot pillantottunk meg a hegy másik végében. Ekkor egy sikítást hallottunk.
- Segítség, tolvaj – sikított egy nő. Talán a banditák azok. Sőt, biztosra vettem. A hegyről nekiiramodva lefutottunk a faluba. A nő a sárban feküdt, egy sötét alak pedig eltűnt a fák között. Felsegítettük a nőt.
- Ellopta a táskámat. A héten már 2x-ra törnek be a faluba, és fosztogatják a népet. Mikor lesz már vége ennek? – sírt a nő, kiakadt teljesen.
- nyugalom, asszonyom, azért vagyunk itt, hogy segítsünk. – mondtam neki, majd Suki-val hazakísértük. A nő lába lehorzsolódott. Suki bekötözte, majd megpróbáltunk valami információt kapni a banditák táboráról. Egyáltalán, hogy merre van. Ekkor lépett be egy fiatal srác, a fia volt.
- Kashi, kérlek, segíts ezeknek a jótevőknek, addig készítek egy teát. – mondta a nő, majd a konyhába sétált.
- Szia, a nevem Kodomo. Tudnál nekünk segíteni, hogy merre találjuk az itt fosztogató banditák táborhelyét? Esetleg bármit, amit hallottál a faluban? – kérdeztem a fiút.
- Egyszer, amikor idejöttek, pár barátommal utánuk mentünk, az erdőn keresztül, viszont átmentek egy folyón, de mi már nem tudnunk azon átmenni. – mondta a fiú.
- Ez is sok segítség, köszönjük- válaszoltam mosolyogva, és megveregettem a vállát. Eközben a nő, Kazashi kijött a teákkal, majd leültünk. Rég esett ennyire jól egy meleg tea. A nappaliban mesélte el a nő, hogy a banditák 2hete jöhettek ide először, és azóta szinte minden nap járnak fosztogatni, két házat le is égettek. Hihetetlen, mit mg nem enged magának néhány ember, akiknek nem úgy alakult az életük, ahogy tervezték. Nem értem az ilyeneket.
- Nyugodjon meg, kérem. Utána járunk ennek az egésznek, felkeressük őket, és felszámoljuk a bandájukat. Ezt megígérem. Az eső még mindig esett, bár nem annyira hevesen, mint az előbb. Sötét volt már, beesteledett. Ekkor újabb sikítást hallottunk.
- Itt az idő, most követni fogjuk a banditát, és el fog minket vezetni a bázisukra. – mondtam, miközben felpattantam a székből. – Köszönjük szépen a teát, és az információkat. El fogjuk kapni őket. Ígérem. Mondtam mosolyogva a nőnek, majd a többiekre néztem, akik felpattantak, és kiléptünk a házból. A sötét alak az erdő felé futott.
- gyerünk – mutattam az árnyék felé, majd követni kezdtük. Próbáltunk halkan futni utána, ám a tócsák ezt megakadályozták. De követtük. Az árnyék a fák között ingázott, de egy pillanatra sem vesztettük szem elől. Végig követtük. Egészen az emlegetett patakig. A bandita egy indát kapott el, mellyel átlendült a hevesen áramló patak felett, majd futott tovább. A vízen át akartunk egyszerűen futni, de lehet, hogy a sodrás elvitt volna. De ez tűnt a gyorsabbak, valamint a patak sem volt valami széles. Nekifutottunk, lábunkba chakra-t irányítottunk, majd az áramló víz felszínére ugrottunk és két szökkenés alatt át is futottunk a sodráson. Folytatódott az üldözés. A fák között voltunk még mindig, de itt már jóval ritkásabban nőttek, a fák tetejéről üldöztük a banditát. Véletlenül se akartuk elfogni, mert nem tudtuk, hova fut. A fák lombjai közt ugrálva szemléltük eközben a tájat, majd hirtelen az egyik fa tetején megálltunk. Meg kellett, hisz a földön futó árnyék megállt egy kapu előtt. Egy elhagyatott kis falu kapuja volt az. A bandita körbenézett, majd bement. Ketten álltak az ajtóban. A faluban csupán 4 ház volt, fáklyákkal alig kivilágítva. Nagyobb fák törzséhez voltak a falai körbeépítve. Ahogy elnézem, nem lesz nehéz bejutni, bár nem is kell osonni, hisz a banditákat kell leverni. De azért jobb, ha kémlelünk egy kicsit, a létszámról, felszerelésekkel kapcsolatban. Volt is egy tervem. A következő banditát elkapjuk, és álruhában beoson az egyikünk a faluba, hogy kémkedjen. Így a kapu látótáván kívül foglaltuk el a helyünket nagyobb fák tövében, és vártuk, hogy valaki jöjjön. Nem is kellett sokáig várnunk. Egy laza drótot fogtunk meg két fa között, melyet az útra fektettünk. Az egyik bandita futott az ösvényen, mely a patakhoz vezet.
- Pszt, mindjárt. – mutogattam Sakko-nak. A drót két végét erősen megfogtuk, majd amikor szóltam, felálltunk, a férfi pedig egyenesen belefutott, és hanyatt esett és a földre vetette magát. Egyből ráugrottunk, majd a száját bekötöztük.
- Nos, ki lesz, aki beoson a bázisra? – kérdeztem társaimtól. Ekkor Suki-ra néztem. Lehet, hogy lány, és ha elkapják, akkor nagy bajban leszünk, viszont ő az egyetlen földhasználó közülünk, ő tud a legkönnyebben megszökni, ha történik bármi is. Volt még időnk, bőven, így ki kellett dolgozni egy tervet. Suki bemegy, és a banditák létszámát fogja megszámolni, ha lesz rá esély, a felszerelésüket is. 1 órát adtunk időnek, ha addig nem jön vissza, akkor bemegyünk. El is indult egy kis idő múlva Suki, használva a Henge no jutsu//transzormációs technikát, majd miután átformálódott az elfogott banditává, besétált a kapun. A két fickó bólintott, majd Suki eltűnt, hogy kikémlelje a házakat. Sakko-val egy messzebb levő fa tövében vártunk Suki-ra. Eközben beszélgettünk. Érezte a srác, hogy kicsit neheztelek rá, de úgy tűnt, nem igazán érdekli.
- Együtt vagy ezzel a lánnyal? – kérdezte tőlem.
- Micsoda, nem…miből gondolod? – válaszoltam kissé zaklatottan.
- Látszik rajtatok. Ahogy néztek egymásra. De ha nem, akkor lehet, hogy majd nekem összejön. – mondta nevetve. Reméltem, csak viccelt. Kicsit zavarba is jöttem. Már egy ideje vártuk Suki-t.
- Lehet, hogy elkapták. Lassan be kell menjünk, nem érzek semmi biztatót. – de ahogy ezt kimondtam, a földből előjött Suki feje, majd kiemelkedett a teste. Kissé horror látvány volt, de tudtam, ez csak egy technika.
- Nos, hogy sikerült? – kérdeztem, miután a lány egy kidőlt rönkre ült.
- Nos, összesen 4 ház van, a kapuban kettő ör, az első házban 4-en kártyáztak, ők valószínűleg az őröket cserélik. A második házban volt egy 3 fős csapat, katana-val felszerelve, és az utolsó házban pedig két naginata-s és egy katana-s fickó. Sajnos az egyik meg akart állítani, de mondtam, elég sürgős dolgom van és elmenekültem. Ennyit tudtam kideríteni. – mondta Suki. Ekkor átöleltem, majd a vállát megfogtam.
- Ez éppen elég - Mosolyogtam rá. – Akkor a terv a következő. Sorra kell haladni a házakon, elfoglalni egyesével, valamint a kaput lezárni, hogy ne meneküljenek el. Majd a főnököt elkapjuk és elbeszélgetünk vele. Az egész lényege, hogy csöndesen kell osonni házról házra, és úgy kell, hogy ne riasszák a többit…azért ennyi ember sok lenne egyszerre. – először is a két őrt kell kiiktatnunk. Először is megvárjuk, hogy váltsák őket. Addig figyeltünk. Eljött a váltás ideje. A két friss őr, kicsit részegesen betántorgott a kapuba, a másik kettő pedig besétált az első épületbe. A két őr kicsit dülöngélve támaszkodott a kardján. Ez nem lesz nehéz feladat. Két, igen pontos lövés kell, és a két őr meg is van.
- Megvan! – mondtam, majd Suki-ra néztem, ekkor én is használtam a henge no jutsu-t. majd Sakko-ra néztem, hogy ő is használja ezt. Így be tudjuk zavarni a két őrt, és így könnyebben közel tudunk kerülni, valamint a bázison való mászkálás sem lesz olyan feltűnő. Így mindhárman alkalmaztuk a technikát, majd elindultunk a kapu felé. A többiek benn kártyáztak, csupán a két őr dülöngélt a kapuban. Odasétáltunk Suki-val, Sakko kicsit lemaradt.
- Váltunk titeket, mivel nem vagytok eléggé jó állapotban – mondtam z egyiknek. Szerencsétlenek oylan részegek voltak, hogy fel se tűnt, hogy a kapu másik oldaláról jöttünk. Ahogy megfordultak, fejbe csaptuk őket, majd gyorsan megkötözve arrébb vittük mindkettőt.
- 2-vel kevesebb – mondtam. A kapuban álltunk, mintha mi lennénk a műszakosak, hátha valaki figyel minket. Majd elindultunk az első házba Sakko-val, míg Suki kinn maradt. Sakko-val belépve láttuk, hogy a 4 férfi az asztalokon fekszenek, dőlt a saké szag mindegyikből. Majd ránk néztek, és kérdezték, mi a baj.
- Semmi, semmi, csak csattanást hallottunk. – vágtam ki magunkat egyből.
- Mivááh? – kérdezte a másik. Majd felálltak, gyanúsak lettünk. Lehetséges, hogy itt a csattanás mindennapi téma. Ebben az esetben harc lesz. Az első férfi egy késsel futott felénk, de csak arrébb léptünk, és a férfi a falnak futott. Azt Sakko tarkón vágta, és ott is maradt. Még kettő jött, késsel. Az egyik felém vágott, de arrébb hajoltam, kardommal pedig a kést tartó karját vágtam meg, melytől elejtette a kést, és a földre esett. A másikat Sakko játszotta ki. Az utolsó a földre rogyott sírva, hogy ne bántsuk. Járni alig tudott. Megkötöttük mind a négyet, majd intettünk Suki-nak, hogy az első ház rendben van. Sakko elbízta magát, úgy vélte az össze ház ilyen lesz, ezért gyorsan lecsaphatunk mindenkire. Át is futott a következőbe. Túl gyors volt, hogy elkapjam. Viszont rosszul mérte fel a dolgokat, és az ablakon keresztül távozott. Majd a házból kijött egy katana-s férfi.
- Mit csinálsz itt, te kis szaros? – kérdezte tőle lenézően, miközben egy fűszálat forgatott a fogai között. Ők nem voltak részegek. Nagyon nem. Ekkor odafutottam Sakko elé, és gyomron vágtam, nem erősen, de azért úgy, hogy összerogyjon.
- A kis szaros, kijátszott minket. De nem ússza meg. – mondtam gyorsan, reméltem ez megmenti a helyzetet.
- vigyétek is innen, aztán majd kaptok ti is a főnöktől, hogy egy kis taknyos így be tudjon lóg…hé várjunk egy kicsit. – mondta a férfi, majd felém sétált. Az arcomba nézett.
- Ki va..a…a – akarta kérdezni, de ekkor már a katar-om mélyen a gyomrában volt. a férfi összeesett. El kell vinni, mielőtt kijönnek a társai. De késő volt már. A másik két katana-s fickó is kijött a házból, majd a harmadik házból szintén előjött a három fickó. Egy félpucér, igen erős izomzatú férfi állt egy karddal a hátán. Valószínűleg ő a főnök.
- Hát ezek meg mit keresnek itt? Öljétek meg őket. – mondta, majd elfordult, és hátrébb sétált. 4 a kettő ellen nem valami egységes, de legalább ezek csak banditák. Ekkor viszont egy kicsit változott az állás, mert a főnök mögül még kettő katana-s jött ki a házból. Na ezek meg kik lehetnek? Így 6 a 2 ellen. Nem baj. 2 egyből Sakku-ra rohant, 2 pedig rám. A négy katana-s indult felénk. A két naginata-s hátul maradt. A két kardos közeledett. De nem akartam megvárni, hogy odaérjenek. Kézpecsételésbe kezdtem.
- Katon: hinoshuriken no jutsu – mondtam, majd a számból 3 shurikent fújtam a bal oldali fickó felé. A lángoló shurikenek beleálltak, majd a férfi a kardját elejtve menekült a másik irányba, a ruhája is lángra kapott. Társa megijedt, aztán elvetemült módom, üvöltve indult nekem. Kardomat előrántva hárítottam az ütését, majd egy gyors ellentámadással vágtam felé. Ezt hárította. A két kard csattogott, végül a kardját kifordítva a kezéből a katarommal gyomron döftem őt is. A fickó a földre esett, kardját elejtve. Ekkor a két pikás rohant nekem.
- Katon. Endan – mondtam, miközben kézpecsétet formáztam. A tűzgolyó elhagyta a szám, és egyből az egyik támadó felé irányult. Próbált elugrani, de elkapta a lábát, a nadrágja lángolni kezdett. Letépte a nadrág szárát, ám abban a pillanatban Sakku rátámadt egy kunai-al és leszúrta a tétlen fickót. A másik viszont keményebb dió volt. jól pörgette a naginata-t, a kardommal alig tudtam hárítani. A karom meg is vágta. Nem volt súlyos, de vérzett. A férfi egyik suhintása elől sikerült elhajolnom, majd megérintettem, ekkor belesett a genjutsumba. Bíztam benne, hogy beválik, mert nála, így közelharc szintjén nem lett volna más esélyem. A fickó állt egy pár pillanatig, majd összeesett. Ekkor jött elő a másik férfi, akinek a kardja a hátán volt.
- Kik vagytok ti, és mit akartok? – kérdezte, a kardját fogva.
- Ninják vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy felszámoljunk a banditaszervezeteddel. – válaszoltam.
- hát ahhoz engem is le kell győznötök. Ekkor a kardját elővette, majd az villogni kezdett. Egy kunai-t hajítottam elé. A karon szinte átrepült, majd a fickó elindult felénk.
- Hiábavaló. A kardba villám elemet vezetett. Minden fém eszköz esélytelen ellene, úgy átmegy rajta, mint kés a vajon. – mondta Sakku.
- Az nem jó – mondtam, majd gyorsan gondolkodtam. A férfi felém jött. Kézpecsételésbe kezdtem újra
- Katon: hinoshuriken no jutsu – mondtam majd újabb 4 shuriken hagyta el a szám. A férfi karját eltalálta egy, melyből vért kezdett folyni, a másik a lábát, a többi elkerülte őt. A férfi tovább jött felém. Az elszántság látszott rajta. A kardommal esélytételen, hogy felvehetem vele a harcot. Távolról kell támadnom.
- katon. Hinoshuriken no jutsu – ismételtem meg jutsu-t. Kicsit kifárasztott, de legalább a férfi több vágást kapott, így lassabban jött, majd megállt. Itt az idő. Már fáradtam, a chakra-m is fogyott. De ez volt az egyetlen esélyem. Újabb kézpecsétbe fogtam.
- Katon: Hibashiri – és ahogy kimondtam a nevét, két láng jelent meg a földön, melyek a vezető mögő kúsztak igen gyorsan, majd a lángok felcsaptak a magasba. A vezető nézett, hogy mikre vagyok képes, és több sebből vérző lábával üvöltve nekem rontott. De már késő volt. két kezem összenyomtam, ekkor a két lángcsóva egymás felé indult, és mikor összeértek, kimúltak. Nem maradt semmi, csupán egy megégett férfi teste, aki a kardját is eldobta. A kard előttem landolt a földbe fúródva. Megfogtam, hogy kihúzzam, majd ahogy megfogtam, a földre estem, és elájultam. Az utolsó dolog, hogy két társam fölém áll, valamit mondanak, de már nem hallottam, mit…majd a napsugár is ragyogni kezdett az úton. De egyre sötétebb lett, majd végleg elájultam.

- Ez a kard a banditavezéré volt, akit legyőztél. Mivel neki már nincs rá szüksége, elhoztuk, hogy te használd ezt. – folytatta Namizuo. Ez a kard mutatja, képes voltál elbánni egy magas szintű shinobival. Mert ő nem egyszerű bandita volt.
- és mi van Suki-val, és Sakko-val? – kérdeztem, miközben a kardot néztem.
- Suki rendben van, Sakko pár vágással megúszta a harcot. A banditákat, akiket elfogtatok, mind börtönbe küldtük. Nagyon büszke vagyok rád. – ismételte. Ekkor az ajtó előtt megjelent Suki, és Sakko, majd Suki odafutott az ágyhoz, és átölelt.
- Azt hittem, meghaltál – ölelt szorosan. Valamiért nem érdekelt, hogy fáj mindenem, az az ölelés nagyon jól esett.
- nem fogok, remélem még egy ideig. – mondtam mosolyogva, majd viszonoztam az ölelést.

Még 3 napig tartottak benn a kórházban, majd hazajöttem. Sokat kellett pihennem, nagyon kifárasztott ez a küldetés. Viszont rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb, és egy különleges kard birtokosa is lettem. Suki minden nap meglátogatott itthon. Nagyon örültem, amikor láttam őt. Reméltem, hamar rendbe jövök, és hogy nem kell sokáig itthon maradnom.

//A következő történetet kérem, hogy Chouji ellenőrizze:) köszönöm:)//


- Mi lesz most velünk? – kérdezte aggódó hangon Suki.
- Nem tudom. De remélem, ki fogunk jutni valahogy. – próbáltam a lányt nyugtatni, miközben magamhoz öleltem. A ház lassan összedőlt, mi pedig nem tudtunk hova menni. Suki lába túlságosan is megsérült, hogy ki tudjunk menekülni időben. Újra robbanást hallottunk. Talán az utolsó robbanás volt ez, melyet hallhattunk.

Pontosan két hete lett vége a küldetésemnek, még mindig otthon feküdtem az ágyamban. Ebéd után Suki meglátogatott. Általában a kertben sétáltunk egyet, egy padra ültünk, és ott beszélgettünk a mindennapokról. Mivel 2 hete otthon feküdtem, nem volt sok mesélnivalóm, pedig akartam vele beszélni, rosszul is éreztem magam, de a lány beszéde, és az, hogy ott van mellettem, mindig megnyugtatott. Ez a program a mai napon változott. Suki a hétköznapi ruhája helyett egy fumma-val a hátán, teljs készenlétben jött el hozzám.
- Szia Kodo – köszönt rám mosolyogva.
- Szia Suki. Küldetésre mész? Vagy hova öltöztél ennyire ki? – kérdeztem vissza csodálkozva.
- Igen, küldetésre megyek, de nem egyedül. Szedd össze a felszerelésed, gyere segítek – mondta mosolyogva. A szobámban a felszereléseim össze voltak pakolva rendesen, lepecsételve mind a tekercsbe. Csupán a két katana-m volt a falon, valamint az alkarvédőim. Felkötöttem két kardom az övemre, majd az alkarvédőket is felcsatoltam, készen álltam. Kisétálva a birtokról az erdő felé indultunk, nem pedig a városba vezető ösvény felé.
- Suki, a város arra van. – mondtam kissé furcsa hangon.
- Tudom, de mi most nem oda megyünk. A kikötőbe kell sietnünk, hogy elérjük a hajót. – válaszolt a lány.
- így már értek mindent – mosolyogtam vissza rá, majd megpróbáltam kicsit gyorsabban szedni a lábam. A fák között siettünk, de azért nem rohantunk.
- Amúgy milyen küldetést kaptunk? – kérdeztem Sukitól.
- El kell hoznunk egy dokumentumot egy szomszédos szigetről. Egy hölgyet kell keressünk, valahol itt van a fényképe is – mondta, miközben zsebébe nyúlt, majd elővett egy fényképet. A képen egy 40 körüli nő volt, hosszú, barnás hajjal.
Hamarosan elérkeztünk a kikötőbe, a hajónk már benn állt. Egy nagyobb méretű, fából készült utasszállító gőzhajó volt. a hajón lehettek vagy 30-an. Sokan utaznak ebben az időben a szomszédos szigetekre, országokba. Suki-val felszálltunk, majd a hajó szép lassan el is indult. Az út nem volt rövid, messzire mentünk. De legalább volt időnk beszélgetni. Igaz, tegnap találkoztunk, de mégis úgy éreztem, mintha egy éve nem láttam volna, és olyan jó érzés volt újra látni, beszélni vele. A hajón ült mellettünk egy nő, aki sírt. Suki kicsit közelebb ült hozzá, majd megszólította.
- Mi a baj, hölgyem? – kérdezte nyugtató hangon, a vállát megfogva.
- A fiam…a fiam táborba indult tegnap, és azt a hírt kaptam, hogy a tábort megtámadták, és a gyerekeket túszként tartják fogva. Azért megyek, hogy kiváltsam. – mondta a nő zokogó hangon. A történetet én is hallottam, majd Suki-nak odasúgtam
- Segítenünk kell neki. mi van, ha csapdába sétál? – Suki nem válaszolt, csupán bólintott. A helyzetben úgy éreztük, a dokumentum ráér még egy pár percig, ez egy sokkal fontosabb küldetés lehet. A hölgy elmondta, hova ment pontosan a fia, valamint mit lehet tudni a támadó bandáról. Összesítve az elrablók, fegyveres banditák, fogva tartanak egy tábort, ahol 12 db gyerek, valamint 3 felnőtt tartózkodik. A horizonton feltűnt a szigetünk, a hullámos tenger felszínén még mindig csillogott a napfény. Gyönyörű idő volt. a tábor a kikötőtől 14 km-re található, míg a dokumentum 8, úgyhogy úgy terveztük, út közben Suki elugrik a dokumentumért, én addig előre megyek, és kicsit felderítem a területet. Majd egy ponton találkozunk és megpróbálunk behatolni a táborba. A hajó kikötött, csak a nő, még két ember és mi szálltunk le, a többi ember máshova ment, valószínűleg a tengerek országába. A nő velünk tartott, a két másik személy másik irányba sétált. Az út során megpróbáltunk még többet kiszedni a nőből, hátha előrébb leszünk. A támadók valószínűleg banditák, mivel shinobik nem ejtenek foglyul egy gyerektábort. Főleg nem kérnek váltságdíjat érte. Úgyhogy feltételezhetjük, csak banditákról van szó. A nő, bár azt hittük, valamennyire megnyugtatja a tudat, hogy ninják segítenek neki, újra sírni kezdett. Suki újra megölelte a nőt, majd nyugtatni kezdte
- Nyugodjon meg asszonyom, minden rendben lesz. – talán a tudattól, vagy csak talán Suki nyugtató hangjától a nő abbahagyta, majd követett minket tovább. Egy áltagos réten mentünk, kitaposott ösvényen. Egy idő után egy elágazódáshoz értünk, ahol Suki folytatta útját balra a hölggyel, én pedig jobbra mentem, hogy felderítsem a táborhelyet. Az úton egyre több fa lett, míg nem egy erdőben sétáltam. Majd az út emelkedett, egyre meredekebb lett. Egy dombra mentem, melynek tetejéhez chakra-t koncentráltam a talpamba, hogy tudjak haladni. Nem értettem, ki képes ezen az úton felmenni. Felérve a domb tetejére beláttam a fél szigetet. Forultam, próbáltam megkeresni a tábort. Lila szemeim csillogtak a napban, majd megláttam a tábort. Egy kis patak mentén van megépítve. A másik oldalt erdő van. mivel a kapun nem tudunk bemenni, így a patak, vagy az erdő felől lehetséges a bejutás. Mikor visszafordultam, láttam a házat, ahova Suki-ék mentek. Szinte a domb másik oldalán volt. a chakra-m újra a talpamba koncentrálva lefutottam a domboldalon.
- Meg is jártátok? – kérdeztem Suki. A lány elővett egy levelet, mutatva, megvan az első küldetés célja. Jöjjön a nehezebb. Suki-nak elmagyaráztam, hogy néz ki a tábor. Az hölgytől, Kasa-tól kérdeztem meg, hátha emlékszik e a táborhelyre, ha járt e már arra.
- Igen, még tavaly, mikor a fiam először vittem táborba, jártam ott. A táborban van a kapuval szemben egy főépület, mellette 2 épület, függőlegesen a főépületre, tehát valahogy így néz ki – mondta, miközben egy ággal a földbe rajzolt.
- Értjük, rendben. – mondtam, majd Suki-ra néztem. – Van egy ötletem. Remélhetőleg a banditák nem ismerik a gyerekek szüleit, így ki tudjuk mi is váltani a srácot, ha pedig elkapnak, akkor pedig van ideje az egyiknek jobban kikémlelni a helyszínt, míg a másik kinn vár. – ecseteltem neki. Suki-n látszott félt, de egyet értett abban, ez akár jól is kisülhet.
- Hölgyem, egy pillanatra álljon ide. – mondtam Kasa-nak, majd mikor felém fordult, a henge no jutsu-t alkalmaztam, és felvettem a nő külsejét. Mivel a lebukás veszélyét el akartuk kerülni, a két kardom, valamint minden fegyverem Suki-nál hagytam.
- Vigyázz magadra, mondta Suki, majd átölelt. Erősen szorított.
- Sietni fogok. – mondtam mosolyogva, majd elindultam a tábor felé. – Figyeld az éget. – búcsúztam el tőlük. A terv az volt, hogy megpróbálom elfogatni magam a banditákkal, majd belülről kikémlelem a helyet, ez idő alatt Suki egy biztonságos helyre viszi Kasa-t, ő pedig a folyóhoz jön, az egyetlen helyre, ahol nincs kerítés, csak a víz szab akadályt a táborba valóbejutáshoz, de az sem bizonyult egy shinobi számára nehéznek. Suki a jelre fog várni a patak túlsó oldalán.
Ezzel a tervvel úgymond bebiztosítva indultam neki a táborba Kasa külsejével. Lassan megláttam a tábor bejáratát, kapujában két maszkos fickóval, késsel és botokkal a kezükben. Mindenféleképpen banditák lehetnek.
- Hova, hova, hölgyem? – kérdezte az egyik, nevetve.
- Jöttem, hogy kiváltsam a fiamat – mondtam, megpróbáltam aggódó hangot adni a történetnek.
- Hát ez szép, na de mivel? – kérdezte, majd ujjait morzsolgatta, mutatva, pénzt akar. Egy zacskót vettem elő, melyben csörgött pár ryo és rengeteg kavics, melyet út közben szedtünk össze. A bandita elmosolyodott. Közelebb mentem hozzájuk, mikor az egyik, mellém jött, a zacskót elvette, majd fegyverét nekem szegezte.
- Ez meg micsoda? – kérdezte felháborodott hangon. Azt hitte, ezzel átverhet minket? Vidd be őt is a többi közé. – mondta, majd a földre köpött egy nagyot. A terv bejött, benn voltam a táborban. Az épületek valóban úgy voltak, ahogy Kasa lerajzolta, a három épület közepén egy asztal volt, ahol 4-en kártyáztak, és ittak. Az egész tábor helyén dőlt a piaszag. A fickók röhögtek.
- Háh, még egy szerencsétlen. – röhögtek sorba, majd csókolgattak a levegőbe, fütyültek. Kicsit furcsán éreztem magam a nő bőrében. A bal oldali épületbe vittek be, ahol az ajtó előtt ült két fickó, eddig 8-an voltak. Az egyik felállt, majd egy kulcsot kapott elő. Lassan megtalálta a megfelelőt, és kinyitotta az ajtót, engem pedig bedobtak a sötét szobába. A szobában egy gyertya világított. Rengeteg ember volt benn. Az egyik kisgyerek hozzám futott, sírva.
- Anya, anya. – sírt, miközben átölelt.
- Jól figyelj most rám, én nem az anyukád vagyok, de segíteni jöttem. Édesanyád jól van, biztonságos helyen. Majd feloldottam a jutsu-t visszaváltoztam az eredeti külsőmre.
- Ki vagy te? – kérdezték tőlem. Próbáltam mindenkit csöndben tartani, nehogy lebukjak.
- A nevem Djuka Kodomo. Getsugakure shinobija, és azért jöttem, hogy megmentsek mindenkit. De ehhez össze kell dolgoznunk. Ha bárki benyit, tűnjenek ugyanolyan szomorúnak, mint akkor, amikor én jöttem. Az éjszaka meg fogjuk szöktetni önöket. – mondtam nekik, majd a gyertya fényénél megpróbáltam a poros földre rajzolni, mit kell tenniük. Ekkor azonban olyan történt, amire nem számítottam. Még egy embert hoztak. Egy nőt. Még az utolsó pillanatban meg el tudtam bújni a sötétben, az őr nem vett észre. A nő felállt, majd keresett valamit.
- Kodo? – kérdezte felém fordulva.
- Suki? – csodálkoztam. – Mit csinálsz te itt? Az volt a feladatod, hogy a nőt vidd el, és a patak szélén várni a jelet.
- Tudom, de baj van. a nőt elkapták és a fő épületbe vitték. Elvittem a házba, ahova kellett volna mennünk, de Kasa úgy érezte, nem ülhet ott, és csak vár, így elindult, hogy tárgyaljon a főnökkel. Épp ezért kellett bejönnöm nekem is a táborba, hogy segítsek. – mondta a lány.
- rendben, akkor együtt törünk ki innen.
- Jaj, ezt majdnem elfelejtettem – mondta, majd a háta mögé nyúlt, elővett egy tekercset. Itt van a felszerelésed. – mondta mosolyogva. Kicsit megnyugtatott a gondolat, hogy a kardom, és a többi felszerelésem nálam van. de hogy jutunk innen ki? El kell terelni a figyelmüket. Suki ekkor ajánlotta, hogy az iwagakure no jutsu segítségével robban jegyzeteket tesz le a tábor pontjain, ami eltereli a banditák figyelmét, és akkor kimehetünk. Suki eltűnt a földben, magával vitt pár jegyzetet. Én addig mindenkit a ház sarkába vittem. Nem az ajtón fogunk kitörni. Mivel a három épület egybe van építve, így egyből bejuthatok a fő épületbe. Ekkor hallottuk az első robbanást, majd a banditák részeges üvöltözését. Suki, remélhetőleg a patak végén várja majd a menekülteket, hogy átvigye, úgy ahogy megbeszéltük. Én egy robbanó jegyzetet helyeztem a falra, amely a fő épülettel együtt van, majd felrobbantottam. Kinn közben sorra robbantak a jegyzetek, így el is nyomta talán a hangját. A falon keletkezett lyuk épp elég volt ahhoz, hogy átmásszunk. A lukon beszűrődő fény erőt adott az embereknek, hogy van remény, de tudtak rendesen, csendben lenni. A lyukon átmászva végigkémleltem gyorsan a területet. Egy folyosó végén voltunk. Két bandita állt a másik végén, majd mikor megláttak, felém közeledtek. Intettem, maradjanak még egy kicsit a másik házban, amíg tiszta nem lesz a folyosó. Ekkor kezeim összetettem
- Katon: Hanashuriken no jutsu – mondtam, majd a számat 4 db lángoló shuriken hagyta el. A shurikenek belerepültek a banditákba, akik üvölte a fájdalomtól a földre estek.
- Most jöhetnek – intettem, majd előre mentem. A lukon sorra bújtak ki a felnőttek és gyerekek. A folyosó végén egy másik folyosó kezdődött balra. A fal mellett megálltam, két katana-m elővettem a tekercsből, melyet Suki adott, majd kivont karddal elindultam a következő folyosónak. Az emberek, akik követtek lemaradtak legalább -6 méterre, nehogy valami bajuk essen. A folyosó üres volt. a végén egy ajtó volt. odafutottam, hallgatózni kezdtem. Csupán két embert hallottam beszélgetni. Valószínűleg ez volt a főépület szíve, itt van a vezető is. Hátébb álltam, majd a Katon: Endan-t ráfújtam az ajtóra, mely épp annyit engedett, hogy be tudjam rúgni az ajtót. Az ajtó bedőlt, a két fickó pedig meglepődve rám szegezték a késüket. A szobában kettő ajtó volt, és egy ablak, emellett a két fickó egy asztal mögött állt. A másik ajtó gondolom egy újabb folyosóra vezet, valamint a kijárat felé. Így arra kell elterelni az embereket.
- Tegyék le a fegyvert. – mondtam nekik. De a két fickó nem mozdult. Két kardom az asztalra tettem, majd kézpecsételésbe kezdtem.
- Katon. Hinoshuriken no jutsu – mondtam, majd 3 db shuriken vette célba a szakadt inges férfit. Valószínűleg a másik volt a főnök, külsőre is tisztább, vagyonosabbnak tűnt, mint az eddigiek. A fickó, akit eltaláltak a shurikenek üvöltve a földre esett. A másik férfi leejtette a kardját.
Ekkor nyílt az ajtó, és Suki lépett be. A túszok sorra átmentek a másik folyosóra, melynek kijárata a patak mellett van. én még maradtam, hogy elkapjam a vezetőt, és kicsit elbeszéljek vele. Suki az ajtót becsukta, ekkor a férfi nevetni kezdett.
- Mi olyan nevetséges? Maga szerint ez vicces, hogy gyerekeket rabol el? – üvöltöttem felé.
- Az a vicces, hogy ez a kis mentőakció hiába való volt. Az épületekben bombák vannak, melyet egy időzítő elindításával lehet aktiválni – mondta nevetve, majd egy kis szerkezetet vett elő, melyből drótok lógtak ki. Hasonló drótot láttam a plafonon, miközben futottunk, de akkor még nem tudtam, mire való. Hiba volt. a férfi röhögött, majd megnyomta a gombot. Az asztal alá ugrottam, majd felborítottam. Az ablak betört, a másik ajtó bedőlt, lángolt a szoba, és a folyosók. Az asztal mögül felkelve leporoltam magam, hiába védett az asztal, egy kicsit meglökött a hullám. Bár nem volt egy profi bomba, épp elég volt, hogy lángokba borítsa az egész épületet. Körbenéztem, szemeimben látszott, az egész ház lángolt. Szerencsére a maszkom mindig magamon hordom, így füstmérgezést nem kaphatok, de megéghetek, ha benn maradok.
- Suki – mondtam hirtelen. Vajon jól van? kifutottam az ajtón, mely szintén kidőlt a robbanás során. Egy folyosó volt ott is, melynek végén ott ült Suki. Megsérült. Odasiettem hozzá, hogy segítsek neki. egy nagy fagerenda dőlt a lábára, melyet nem tudtam elmozdítani.
- Miért jöttél vissza? – kérdeztem tőle, miközben a gerendát próbáltam emelni.
- mert féltettelek, félem, hogy nem jössz ki. Mikor mindenki kiment, mondta, maradjanak a patak mellett, mindjárt jövök. Hallottam a robbanást, ezért döntöttem úgy, hogy bemegyek. A gerendát végre sikerült felemelnem, de Suki lába eltört, nem tudott árni. Az ajtó, melyen az előbb a túszok menekültek járhatatlanná vált, annyi égő fa zúdult elé. Valamint a folyosó másik végén is összedőlt az ajtó, nem tudtunk visszamenni. Csapdába estünk a folyosón. Se jobbra, se balra. A robbanó jegyzeteim elfogytak, nem tudtuk magunkat kirobbantani. Suki is elhasználta az övéit. Suki lába törött volt, visszaült a földre. Köhögött. Ekkor odaadtam a maszkom, szívjon egy kis levegőt. A maszkot megfogva lélegzet, én pedig eltakartam a szám, hogy ne nyeljek be füstöt. A épületek ahogy dőltek, robbanásszerű hangot hallatott.
- Mi lesz most velünk? – kérdezte aggódó hangon Suki.
- Nem tudom. De remélem, ki fogunk jutni valahogy. – próbáltam a lányt nyugtatni, miközben magamhoz öleltem. A ház lassan összedőlt, mi pedig nem tudtunk hova menni. Suki lába túlságosan is megsérült, hogy ki tudjunk menekülni időben. Újra robbanást hallottunk. Talán az utolsó robbanás volt ez, melyet hallhattunk.
A mellettünk levő fal robbant, ám a csodának köszönhetően nem magától robbant. Suki-t eltakartam, majd felnéztem. A füstből, mely lassan eloszlott egy alak tűnt fel, majd mögötte még egy.
- Ott vannak, segítsünk nekik. – mondta a hang. Gatso-sensei volt az. Felismertem a hajáról. Fekete haja volt, oldalt felálltak tüskeszerűen. Felkaptak minket, majd az égő házból kirohantak. Az épület összedőlt. A földre tettek minket. Suki-t betakarták.
- Gatso-sensei. Hogy hogy itt van? kérdeztem meglepetten.
- Kodomo. Többet ne merj egyedül menni egy ilyen küldetésre. A mi küldetésünk lett volna, hogy szabadítsuk ki a túszokat. De úgy tűnik, ti ketten megelőztetek minket, és igen csak jól végeztétek el. – mondta mosolyogva, majd a hajamba túrt. Ez volt nála az elismerés jele. Suki elaludt. Reméltem, nem kapott füstmérgezést, hisz a maszkom rajta volt. a túszokat Gatso-sensei két segédje időben átvitte a patakhoz, Sukit pedig kórházba vitték, hogy felépüljön, és rendbe jöjjön a lába.
Minden nap meglátogattam őt, pont úgy, ahogy ő is megtette. Boldognak tűnt, talán még boldogabbnak, mint eddig. A lába miatt másfél hónapig kórházban pihent, és még 1 hónapot kellett otthon eltöltenie. Minden nap meglátogattam, vittem neki virágot. Örültem, hogy ennyivel megúszta az egészet. Ez a küldetés hozott minket még jobban össze.

4 napja, hogy megkaptam a Hold fiatal ragyogása címet, épp a szobámban ültem, mikor kaptam egy értesítést, hogy a Daimyou vár az irodájában. Egy újabb küldetés, gondoltam, ezért mindenem összeszedtem, amire szükségem lehet. Minden felszerelésem tekercsben volt, két kardom pedig leemelve a falról az övemre csatoltam, készen álltam. Kisétáltam a kapun, ahol a kapuőrök végezték szokásos munkájukat. Láttam, hogy nagy a sürgés az irodában, de nem nagyon avattak bele a dolgokba, azt mondták, nagy változások lesznek a közeljövőben. Ám, amit láttam ebből, az mind csak papírmunka volt, ezért nem is bonyolódtam bele. Namizuo épp az irodájából jött ki.
- Szép reggelt, fiam. Újabb küldetésre mész? – kérdezte az öreg.
- Igen, uram. – válaszoltam illedelmesen.
- Épp most akartam veled egy kicsit beszélgetni egy tea közben, de akkor, majd ha visszatértél. – folytatta, majd rám mosolygott, szemei alatt a ráncok összeálltak. Szegény már nagyon öreg volt, de még most is tud néha úgy viselkedni, mint egy 20 éves. Örültem, hogy ennyire aranyos, és ilyen jó szívű velem. bele se mertem gondolni, mi lesz ha itt hagyja a klánt. Megráztam fejem, hogy a gondolataim másra térjenek át, majd visszamosolyogtam, és kisétáltam a kapun. Úton a városba nézegettem a boltokat, gondolkodta, kellhet-e valami, amire szükségem lenne, aztán rájöttem, hogy a fegyvereim tökéletesen vannak, így nem kell újat vennem semmiből. Elérkeztem a Daimyou irodájába, ahol Suki már várt rám. Rám mosolygott, el is pirult, majd mellé álltam, és vártuk a feladat ismertetését. A Daimyou elmondta, mi lesz a teendőnk. Nem tűnt bonyolult feladatnak. Sőt, talán már szinte rutin munkának számított, melyet kissé untam is már. Egy kocsit kell elkísérni a kikötőig, onnan pedig hajóval át a szomszéd szigetre. Ott cseréli le majd az árut és haza is kell kísérni majd. A szállítmányról majd a kocsis fog mondani információt. Ahogy elhagytuk az irodát kissé mérgelődtünk, miért kell megint egy kocsit kísérnünk, nincs benne semmi izgalmas, semmi érdekes dolog. De ha a Daimyou ezt parancsolta, akkor meg kell tennünk. Már épp kiértünk az épületből, mikor egy itt dolgozó férfi egy levéllel a kezében szaladt be az irodába. Az ajtó előtt megállt, kifújta magát, majd bekopogott. Újabb küldetés talán? Pár pillanat múlva a férfi jött ki, és behívott minket ismét az irodába.
- Jó hírem van számotokra. Egy újabb küldetést kaptunk, mely sokkal inkább passzolna hozzátok, mint egy kocsi védése. Egy személy kell elvinnetek a országába. A célszemély neve, Hirato. Egy csapat munkás vezetője, csupán alapanyagért jött ide hozzánk, ám kiderült, segítséget jött kérni, mivel pár ember hátráltatni akarja a munkájukat. Egy új épület felhúzását próbálják akadályozni azzal, hogy ellopják az alapanyagokat. Több információ a férfitól várható. Most már tényleg indulás. A férfi kinn vár a kapuban. Ismét elindultunk Suki-val, hogy elinduljunk az új küldetésünkre. Kinn a kapuban várt egy férfi, 40 körüli lehetett, szalmakalap volt az arcára húzva.
- Jó napot, Hirato úr vagyok. – köszönt a férfi, miután kalapját felemelte. Bajszos férfi volt, első foga félig ki volt törve, valamint egy vágás volt a bal szeme alatt, újonnan szerzett sebnek tűnt. Engem kell elkísérniük, valamint 3 napig kell felügyelni majd az építkezést. Ennyi idő kell ahhoz, hogy biztonságosan befejezzük az épületet.
- Rendben, indulhatunk – szólt a hátunk mögött egy ismerős hang. Gatso-sensei volt az, a mesterünk.
- Uram, maga is velünk tart? – kérdeztem.
- Úgy bizony. Az előző küldetésekből okulva a Daimyou úgy látta, elkél egy mester is a csapatba. – válaszolt mosolyogva. Gatso-sensei fekete haja fel volt tüskézve, állandóan a nyakát vakarta, ami szinte image-é vált. A Sensei vezetésével elindult a kis csapatunk, hogy a kikötőből elindulva útnak induljunk a küldetésünkre.
A hajó egy kis gőzös volt, maximum 10 személyes lehetett. Az úton Hirato-t faggattuk az őt zavaró csoportról.
- Nos, egy 8 fős csapatról van szó. Hétköznapi banditák, akik nem akarják, hogy ott építkezzünk. – kezdett bele a történetbe
- És miért nem? Miért zavarja őket az ön épülete? – kérdezte Gatso-senpai.
- Az a terület az övék volt, pontosabban mindig ott gyűltek össze az ország kis banditái, és kedvenc helyük volt az ottani turisták kirablása. Most, hogy építkezünk ott, ha készen leszünk ezzel, akkor ez a káosz megszűnne. – folytatta.
- Mit építenek pontosan? – kérdeztem.
- Egy szállást, ahova valószínűleg egy komolyabb biztonsági egység is lesz telepítve, pont emiatt a zavargások miatt. – válaszolt. – Azonban, amíg nem lesz kész a szállás, addig a csoport megpróbál megállítani minket. ha készen leszünk, akkor a szálló miatt nem tudnak majd hol fosztogatni, máshova költözni meg nem tudnak, legalábbis gondolom. A hajó szépen lassan szelte a hullámokat, a friss tengeri só illata lebegett a hajó körül. Az ég kissé felhős volt, de nem úgy tűnt, hogy vihar közeleg. A tenger is nyugodt volt és csendes. Ahogy haladtunk, szép lassan rajzolódtak körül a sziget körvonalai.
- Az ott már a sziget – szólt a kapitány, majd tovább vezette a hajót. Ez jó hír volt, hamarosan kikötünk.
- Ha megérkeztünk, azonnal indulunk az építkezésre, azonban jó lenne, ha maguk hárman nem szúrnák ki a csoport szemét. Ha van valamilyen mód, akkor megpróbálok maguknak ruhát szerezni.
Mikor leszálltunk a hajóról, egy munkás állt a kikötőben, jelenteni az újabb rossz hírt, miszerint a banda ismét lecsapott, elloptak egy csomó eszközt, amivel a munkások dolgoztak.
- Akkor, ahogy megbeszéltük – mondta a senpai, majd mindhárman összetettük a kezeinket. Ekkor a hajóról leszállt Hirato, majd utána 3 munkásnak tűnő férfi. Mi voltunk, használva a henge no jutsu-t. Még Hirato is csodálkozott, de megbeszéltük, nem fog leleplezni minket, még a saját emberei előtt sem.
- Áh, főnök, látom szereztél új munkaerőt. – mosolygott a munkás.
- Induljunk, sok a dolgunk. – szólt Hirato. Elindultunk hát, hogy szemmel tartsuk az építkezéseket, és elkapjuk a bandát.
Az építkezéshez nem volt messze a parttól, alig pár kilométerre lehetett. Egy hatalmas gödörben álltak a munkások, tétlenül, felszerelés nélkül. Bosszankodó hangulat fogadott minket. Mindenki háborgott. lehettek úgy 15-en.
- Főnök, ellopták a szerszámaim. – szólt az egyik, ahogy közelítettünk.
- Nekem meg a táskámat. – mondta egy másik.
- Jól van, mindenki nyugodjon le. – szólt Hirato. – Írjátok össze a veszteségeket, és azzal együtt fogom felmérni a jelenlegi álláspontot. – szólt, majd felénk fordult.
- látják, ez a helyzet. Az embereim szerszámok hiányában képtelenek dolgozni.
- Értjük, azon leszünk, hogy szemmel tartsuk a bandát, és elkapjuk, ha úgy adódik. – szólt a mesterünk. Majd elindított minket az építkezés külön pontjaira, ahol dolgoznunk is kell, nem kockáztathattuk a lebukást, de a legfőbb feladat, hogy szemmel tartsuk a munkásokat.

Engem a tetőre küldött a senpai, Az épület 3. emeletére, ott kellett gerendákat pakolni, és onnan könnyen beláthattam az egész terepet. Létrákon másztam fel, nem szólva senkihez, ám a munkások rendesen megnéztek, gondolom féltek, hátha a bandához tartozom. De hogy elmentem mellettük, fordultak és mentek vissza dolgozni. A tetőn gerendákat kellett pakolni, valamint szögelni. Ez még könnyebb feladatnak tűnt. Épp kalapáltam, mikor észrevettem két személyt, ahogy a közeli erdőbe mennek. Nem mentem még utánuk, csupán figyeltem, mit csinálnak. Lehetett egy 10 perc, mire a két fickó visszatért. Ekkor mentem le a tetőről, majd a mesterhez indultam. Azonban utamba állt két férfi.
- Gyere velünk, a főnök beszélni akar veled. – majd megfogták a kezem és elvittek az épület melletti házhoz. Nem úgy tűnt, hogy itt lenne Hirato irodája, de nem lepleződhettem le, ezért mentem velük. Táskámban volt a tekercsem, melybe minden felszerelésem le volt pecsételve. Az épület mögül egy hosszú kabátos fickó jött elő. hosszú fekete haja volt, szivarral a szájában. A házba vittek, ahol leültettek. Ekkor a férfi elém állt.
- Nem tudom, ki vagy, de úgy hallottam, most jöttél azzal a szerencsétlen Hirato-val. Nem is érdekel, hogy ki vagy, de ha hátráltatod a munkánkat, azt megbánod.
- Én hátráltatom, A maga csőcseléke hátráltatja az építkezést. – dőlt ki belőlem. Nem akartam mondani, de kicsúszott a számon. Ekkor a férfi arcán látszott, dühös lett. A szivart, melyet eddig szájában tartott, letette egy asztalra.
- Az a mocsok engedély nélkül akarja feldúlni az otthonunkat. Még az én apám telepedett le ide a klánjával, békében éltünk az erdőben, de amióta idejött Hirato és emberei, azóta nem hagynak minket nyugodni.
- Azt mondta, letelepedett? – kérdeztem csodálkozva.
- Igen. A klánom vándor shinobikból áll. Ezt a helyet választották ki apáink, hogy letelepedjenek. Mi vagyunk a Harao klán. Az erdőkben élünk, gyógynövényeket keresünk, gyógyítunk, ám mióta itt építkeznek, egyszerűen az egész kán életét feldúlták. Alig maradtunk 4-en a családból. Mi magunk kevesek vagyunk, ezért szabotáljuk az építkezést.
Végiggondoltam mindazt, amit ez a férfi mondott. Megnyugtattam, hogy beszélni fogok a mesteremmel, és kitalálunk valamit.

A mestert kerestem, épp Hirato úrral beszélt.
- Sensei, beszélnünk kellene. – szóltam neki. Félrejött velem, majd elvittem őt a helyhez, ahol a klán vezetőjével beszéltem. Miután Maka, a vezető elmondta a senpai-nak mindazt, amit tudni érdemes, a mester így szólt.
- Hm, ez elég különös dolog. Két tűz közé kerültünk. A feladatunk, hogy az építkezést megvédjük, de belegondolva igazából a Harao klán-t kellene megvédenünk.
- Mit tegyünk, Sensei? – kérdezte Suki.
- Nem tudom. Tényleg nem tudom. – válaszolt a sensei.
- Mi lenne, ha a klán máshova költözne, esetleg a Holdba. – kérdeztem. Hosszabb beszélgetés kezdődött, melyben a költözés volt a legfőbb téma. A Senpai visszaküldött minket dolgozni, ne legyen feltűnő mindhármunk eltűnése. Azonban mikor kiértünk, és visszamentünk az épülethez, egyik munkás sem dolgozott. Az emberek kezükben kalapácsokkal, és egyéb szerszámokkal álltak, üvöltve a „Számoljunk le velük” szavakkal. A munkások valószínűleg megelégelték. A banda, pontosabban a Harao klán akarták, valószínűleg nem kártyázni. Mikor a házból kijött a senpai, mögötte Maka és másik három klántagja. Mikor az emberek meglátták sorra kiáltották: Le velük. Az egyik ember egy kalapácsot vágott felénk. Katarom előhúztam kabátom alól, majd azzal hárítottam a támadást. Ekkor a munkások zaja elhalkult.
- Szóval ti is velük vagytok? – kérdezte valaki. Hirato kiállt az emberei elé, majd így szólt.
- Ha ti is a Harao klánnal vagytok, akkor az ellenségünk vagytok. Ez azt jelenti, hogy ti is az építkezést akarjátok szabotálni.
- Ki maga valójában? – kérdezte Gatso-senpai.
- Én vagyok Hirato, a Kawa klán vezetője. A mi klánunk évek óta ellenfelei a Harao klánnak, ezzel az építkezéssel képesek lettünk volna végleg elzavarni őket erről a szigetről, és lezárni a két klán közötti harcokat. De ahogy látom, ti is ellenünk vagytok, ezért a klán ellenségeinek tekintünk titeket. – mondta, majd egy doboz szöget vett elő a zsebéből. A földre dobta, majd kezeit összetette. – fejezzük be most a klánok közti vitát. – Ekkor a földön levő szögek egyenesen Maka felé szálltak. A férfi karjaiba szálltak a tűk, és a lábát is megsebezte. A férfi összeesett.
- Ezzel lezárom a klánok közti harcot. Most, hogy Maka, a Harao klán vezetője elesett, a klán szétesik. A sziget a miénk. Azonban, amikor Hirato körbenézett, látta, hogy egy emberébe repültek a tűk, Maka pedig eltűnt.
- Mi ez az egész? – kérdezte. Sikeresen tudtam használni a Pokollátó genjutsut rajta, még mielőtt komolyan megtámadta volna. Hirato egy helyben állt. Még mindig a genjutsu alatt állt.
- Most pedig hagyjátok abba az építkezést. – szólt gatso senpai, azonban a munkások felbőszülve dobálni kezdte a szerszámaikat. Katana-m előkapva védtem egy felém repülő kalapácsot.
- Na jó, itt az idő, hogy kicsit rendbe tegyük ezt a csürhét. – mondtam.
- Katon: Hibashiri no jutsu – mondtam, majd mellette két lángcsóva kúszott végig a földön, körbevéve mindenkit, aki ott tartózkodott. majd a lángok felcsaptak. A munkások arcán félelem ült ki. Mindenki a földre feküdt. A lángok szép lassan elszálltak a levegőben, a technikát abbahagytam. Maka-t felvették a földről, és egyből sebeit kezdték valami növénnyel gyógyítani.
- Hagyd őket, fiú. – köhögött fel Maka. felült, majd folytatta. – Elmegyünk. Lezárom ezt a harcot. A maradék tagokkal elköltözünk a Hold országába.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Gatso-sama.
- Nem, de így lesz a legjobb. – válaszolt.
A munkásokat lenyugtatva otthagytuk őket, majd a 4 Harao taggal együtt hajóra szálltunk. Ám mikor a hajón utaztunk, észrevettünk egy kisebb hajót, amely követett minket. Hamar behoztak minket, majd mikor mellettünk állt, láttuk, Hirato volt rajta pár emberével és mintha robbanójegyzetek lennének a kezükben.
- Most már nem menekültök. gyávák – üvöltött. Két robbanó jegyzettel ellátott shurikent hajítottak felénk. nem hagyhattam annyiban.
- Katon: Hinoshuriken no jutsu – majd a számat 2 lángshuriken hagyta el. A kunai-okba beleütközve lepattantak, majd a vízbe estek, ahol felrobbantak.
- Ez az ember tényleg őrült. – szólt a mester. – Le kell ráznunk őket.
- Nincs rá időnk. gyorsabb hajóval vannak. – szóltam, majd leugrottam a hajóról és a vízen álltam meg. Kézpecsételni kezdtem. – Mester, csak így tudjuk őket lerázni. Katon: Goenka: - szóltam, majd a szám egy óriási tűzgolyó hagyta el a számat. A tűzgolyó, mikor közel ért a hajóhoz, felrobbant, ami messzire repítette a hajót, darabokban. A hajón levő emberek, köztük Hirato is a vízbe ugrott, most pedig úsznak megfutamodva, megalázva a partra. A hajóra visszafutottam, és így végleg megszűntettük a klánok közti konfliktust. Mikor leszálltunk a kikötőben, a Daimyou-hoz fordultunk, aki megengedte a Harao klán letelepülését. Maka megköszönte a segítséget, és mondta, ha bármi segítségre lesz szükségünk, megtaláljuk őket.
A küldetésünket befejeztük, igaz, ez a harmadik küldetés volt a mai napon összesítve, de végülis a Harao klán is megmenekült, a másik klán is be tudta fejezni az építkezést.

- Kodomo, fiam, ide jönnél egy percre, kérlek – szólt Namizuo. Épp az udvaron sétáltam, mikor felém szólt. Láttam, hogy beszélget Rioshi-val, a Korasu osztag egyik tagjával. Majd hátba veregette és a fiú elsétált.
- Parancsoljon, uram.
- Megkérhetnélek valamire? Ezt a levelet kellene elvinni a Daimyou-nak. – majd kabátzsebéből elővett egy borítékot. Vörös pecséttel volt lezárva.
- Természetesen. – válaszoltam mosolyogva, majd elvettem a levelet. Egyből elindultam, hogy minél gyorsabban célt érjen a levél. Nem kérdeztem, mi áll benne, tudtam, hogy Namizuo és a Daimyou gyakran leveleznek egymással, másrészről nem is az én dolgom. A levelet eltettem, majd elindultam, ki a kapun, le a szerpentinen, majd egyenesen tovább a már ismert úton. Az elágazásnál, melytől balra az erdő, jobbra pedig a város található, láttam az egyik fán egy lapot felrakva. nem vettem róla tudomást, biztos csak valami reklám. Majd haladtam tovább az úton, mikor egyre több plakátot láttam a fákra erősítve. Gondoltam, megnézek egyet. Közelebb sétáltam, mikor láttam, cirkusz érkezik a városba. Különleges képességű állatokat mutatnak majd be a getsugakure-i nagytéren. Ez megtetszett, gondoltam, elmehetnék rá. 600 ryu a belépő, holnap után. Ez nagyon jól hangzik. Egy pillanatra meg is feledkeztem a levélről. Végigolvastam a lapot, majd továbbindultam.
Elérkeztem a Daimyou épületéhez. Beléptem, majd felsétáltam. Az ajtóban álló őrök ismertek, de azért megkérdezték, mit szeretnék.
- Csupán a vezető küldött egy levelet a daimyou-nak. – válaszoltam, azzal ajtót nyitottak, én pedig besétáltam.
- Jó napot. – köszöntem. – Namizuo egy levelet küldött önnek. – kezdtem bele, majd átadtam a levelet. Kinyitotta a borítékot, elolvasta, pontosabban szemével végigpörgette a tartalmát, majd mosolygott.
- Köszönöm, Kodomo, hogy elhoztad a levelet. – válaszolt mosolyogva. Mikor már amilincs felé nyúltam volna, hogy kisétáljak a teremből a Daimyou utánam szólt.
- Jaj, majdnem elfelejtettem. Ezt add át kérlek Namizuo-nak, cserébe hálám jeléül. – egy borítékot adott át. – Egy meghívó a holnap utáni fellépésre, két főre. Szeretettel várjuk.
Kisétáltam, majd hazamentem. Namizuo-nak átadtam a levelét, majd a szobámba sétáltam. Elterveztem, hogy másnap edzeni fogok, most pedig leellenőrzöm a felszerelésem. Kellene vennem pár új fegyvert, mert eléggé csak hiányosan állok. Elterveztem, hogy holnap reggel ismét lesétálok a városba venni pár fegyvert, utána pedig onnan egyből az erdőbe sétálok, és edzeni fogok.

reggel, miután felkeltem, felöltöztem, összepakoltam mindenem, elindultam ismét a városba. Shiro körülöttem repkedett, furcsa érzésem támadott. mintha valami baj lenne, furcsán viselkedett. nem jelzett veszély, én sem éreztem semmit, csupán egy furcsa érzés fogott el, mintha a mai nap történne valami. A városba érve besétáltam a fegyverüzletbe, majd összeszedtem gyorsan, amik kellenek.
- 10 makibishi, valamint 5 villanógránát. ezen kívül adhatok még valamit? – kérdezte az idős eladó.
- Nem köszönöm – válaszoltam mosolyogva.
- Ebben az esetben 2500 ryu-t szeretnék. – kifizettem, majd kisétáltam. Mikor indultam visszafelé, hogy besétáljak az erdőbe, láttam, ahogy egy furán öltözött férfi ül egy padon, és a fejét fogja.
- Jól van uram? – kérdeztem tőle. Mikor a férfi felém nézett, rájöttem, ki lehet ő. Őt láttam tegnap a plakátokon, valószínűleg a cirkusz egy tagja.
- Fiam, tragédia történt. Tegnap éjjel megérkezett a kocsink, ami holnap fel fog lépni. Mármint fellépne, de valaki ellopta a fő attrakciónkat. Ellopták az éjjel az egyik állatunkat. – mondta. Shiro leszállt a vállamra.
- Miféle állatról van szó? – kérdeztem tőle.
- Egy igen ritka hüllő. Egy lánggyík. Összesen 3 példány van ebből az állatból, mármint, amelyeknek ilyen képessége van és ellopták.
- Miért nem fordult a Daimyou-hoz?
- Nem merek elé állni, mondta, mennyi jegy elkelt már, és ha megtudja, tuti kitilt minket az országból.
- Akkor majd én megkeresem. Hogy néz ki pontosan az állat? – kérdeztem tőle, majd melléültem.
- Hát úgy másfél méter hosszú, lángoló tüskés háta van.
- Rendben, megkeresem. Csak vezessen el oda, ahonnan ellopták. – a férfi felállt, majd intett, kövessem. Egy pár perces séta után megláttam egy nagyobb sátrat, mellette 3 kocsit. Bevezetett a sátorba, onnan pedig egy kis teremszerűségbe. A ketrec, mely benn állt, fel volt törve, és nyomok vezettek ki a sátor oldala felé.
- Innentől átveszem, és ígérem, estig visszatérek az állattal.
- Köszönöm – szólt a férfi. A sátor oldalán kisétáltunk, majd láttuk, a nyomok egyenesen az erdőbe vezetnek. Egy víztócsa állt nem messze tőlünk. ez furcsa volt, hisz az elmúlt 3 napban nem esett az eső. Shiro-t felengedtem, hadd szálljon, hátha a levegőből meglát valami gyanúsat. Én pedig elindultam az erdőbe. Most nem a fákon közlekedtem, mert a földön kerestem valamit, ami segíthetne. Egy-két letört faágat találtam, valószínűleg az állatot húzták a földön, ami ellenkezni akart és a harc következtében törtek az ágak. Majd megint egy víztócsa. Egyre gyanúsabb volt ez. Egy vékony ösvény vezetett befelé az erdő közepébe. Ha ez egyenesen megy végig, elérek az északi parthoz, ahol a homokos parton kívül nincs más. Továbbmentem, majd kerestem még nyomokat, de ugyanaz a kép fogadott. letört faág, utána víztócsa. Egy furcsa ötlet kezdett formázódni a fejemben. A férfi azt mondta ennek az állatnak lángol a háta. Mi van ha elhurcolták, majd amikor lángolva ellen akart állni, valamiféle víz technikával lecsillapították. Őrültségnek hangzik, de lehet benne valami. Ha viszont ez valóban így történt az azt jelentené, hogy egy víz elemű shinobi is van köztük. Ennek nem örültem, de nem léphettem most már vissza. Folytattam a nyomok utáni keresést, mikor találtam egy ruhadarabot az egyik ágon, valamint egy kis vért is a leveleken, melyek a földre hullottak. Károgást hallottam. Shiro volt az. Talált valamit. Létrehoztam egy varjúklónt, mely a földön futott, én pedig a mellette levő fákon ugráltam. Mikor elértem Shiro-t a madár leszállt egy füst körül repkedett. Ha füst van, biztos, hogy van ember is. Szép munka Shiro, gondoltam magamban, majd siettem. Az út egy kis tisztásra vezetett, melyet körbevettek a sűrű fák. A klónt szépen lassan elindítottam, én pedig megálltam a fa lombjában elrejtőzve. A klón besétált a tisztásra. A füst egy kis tűzrakó helyből szállt fel. A tűz mellett ült egy férfi. Késő délután volt, mire odaértem. A fickó, mikor meglátta a klónt, felállt a tűztől.
- Hé, hát te meg mit keresel itt? – üvöltött. A klón megfordult, majd az erdő felé indult. A férfi utána indult, majd egyre nagyobb léptekkel közelített felé, miközben folyamatosan üvöltött felé. A klón beért az erdőbe. Vártam a megfelelő pillanatot. A férfi elsétált alattam. Halkan leugrottam a fáról, majd mögé osontam. A klón vállát megfogta a fickó, ekkor feloldottam, az pedig varjak formájában szétrepült.
- Ez meg mi a szar, - kérdezte hangosan. De nem fordult meg. A tarkóját megütöttem kardom markolatával, melytől elájult. Elvittem be az erdőbe. Mikor magához tért, egy fához volt kötve.
- Ki vagy te, - kérdezte.
- Ti kik vagytok, és mit akartok az állattól? – kérdeztem vissza. Teljesen biztos voltam benne, hogy ők voltak. A férfi nadrágja meg volt tépve a lába pedig vérzett.
- Ahhoz neked semmi közöd, te kis taknyos. Most pedig engedj el, és akkor nem bántalak.
- Meg vagy kötve. És ez addig marad, amíg nem árulod el nekem, hogy hol van az állat.
- Akkor se mondom el. Most pedig engedj el, különben…
- Különben mi? Úgy érzem, nem fogok semmit se kiszedni belőled. – majd kezemet összetettem, és egy füstben eltűntem. A füst hamar elszállt, én pedig ott álltam a férfi bőrébe bújva. – Ha te nem mondasz semmit, akkor majd a társaid. – azzal ismét leütöttem és elindultam. A száját betömtem, hogy biztos ne csapjon nagy zajt. Felszereléseimet egy tekercsbe tettem, melyet kabátom alá rejtettem. Visszatértem a tűzhöz, ahol ült két férfi.
- Hol a francban voltál – kérdezte az egyik, mikor megláttak.
- Csak körbenéztem. – válaszom egyszerű és rövid volt.
- Jól van, gyere, még ma éjjel el kell vinni a dögöt a hajóval. Már alig várom, hogy a sok pénz a kezem között legyen. – mondta a jobb oldali fickó, kezét dörzsölve. Borostás volt, és egy kopott kabátban volt. A másik is hasonlóan nézett ki, ő egy kis késsel rajzolgatott egy fába valamit.
- Először el kell oda jutnunk – mondta egy ismeretlen hang. majd a bokrok közül kilépett egy magas férfi, hosszú szőke haja volt. Barna kabátja volt. Kinézete miatt úgy éreztem, ő lesz itt a vezető, talán a víz elem shinobi is. Óvatosnak kell lennem. Azt terveztem, hogy velük tartok, és mikor már a hajón vagyunk, egy gyors csellel ellopom az állatot. Addig pedig megpróbálok a lehető legtöbbet megtudni róluk.
- Főnök, miért nem megyünk már? – kérdezte ismét a borostás.
- Azért, mert nappal végighurcolni ezt az állatot a tengerparton igen csak…kockázatos. Épp ezért visszük éjjel. A hajó már kinn áll, csupán fel kell tenni és indulhatunk is.
A tűz ismét erőt kapott, majd lángolni kezdett. A nap is lassan haladt lefelé a dombok mögé, és végül beköszönt a sötétség. Még egy-két órát ültünk a tűz körül, majd indultunk. A szőke fickó felállt, majd szólt, elmegy, hogy meglesse az állatot. A késes férfi is vele tartott, így egyedül maradtam a kapzsi borostással. Ekkor megláttam Shiro-t, ahogy egy közeli fán ül. Tökéletes alkalom.
- Nézd, ott. – mutattam a fára. A férfi megfordult.
- Azért egy ilyen madár is megérhet pár Ryo-t nem gondolod? – próbáltam fertőzni az elméjét. A férfi bólintott, majd lassan felállt egy elindult a fa felé. Shiro egy alacsony ágon ült, a férfi el is kaphatta volna a lábát. Ám Shiro felszállt.
- A francba, pedig óvatos voltam. – mondta bosszankodva. Még ott állt, mikor megfogtam a vállát.
- Hallottad ezt? – kérdezte.
- Micsodát? – kérdeztem szinte természetes hangon.
- Farkasok, ott. Mit keresnek itt farkasok? – szólt hangosan. A férfi bepánikolt. Időközben visszatért másik két társa is.
- Mi történt vele? – kérdezte a szőke.
- Nem tudom. Hangokat kezdett hallani.
- Farkasok. FARKASOK – üvöltött már a háttérben a férfi. A szőke hajú odasétált mellé.
- Jól vagy? – kérdezte, ekkor a férfi teljesen lefagyott, egy helyben állt, csendben. Sikeresen alkalmaztam a Pokollátó genjutsu-t. A férfi rázta őt, de nem mozdult, nem beszélt.
- nem várhatunk, indulnunk kell. Hozd őt. – szólt a késes fickónak. Ő felvette társát, majd elindultunk.
- Segíts nekem hozni a dögöt. – szólt most felém a férfi. Majd egy ládához ment, amely zörgött. A ládát felnyitotta, melyből kijött a lángoló állat.
- Suiton: Mizurappa – mondta, majd szájából egy erősebb vízsugarat újt egyenesen az állatra. Az a földre feküdt.
- Hozd gyorsan. – szólt nekem, majd elindult. Egy lánc lógott a nyakából. Ezt végig kell játszanom, nehogy lebukjak. Az állat a földön feküdt, félt, láttam a szemén. Nem látott senki, így kezem fejére tettem, próbáltam nyugtatni. Az állat érezhetett valamit, mert felállt és nyugodtan sétálni kezdett. nem volt annyira nagy darab, súlyra azonban nyomhatott egy 80-100kilót is akár.
- Mi történt? Eddig méterenként kellett hűteni, most meg itt sétál mellettünk. – mondta a szőke, kissé elmosolyodva. Így haladtunk, nem kellett sokat mennünk a homokos partig. ott végighaladva a parton elértük a tengert. Egy kis hajó volt kikötve egy kis fastéghez. A hajóra maximum 5-en férhetnek fel.
- Vidd fel – szólt a késesnek, ki még mindig hátán hozta ájult társát. – majd felém nézett. A fickó fellépett a hajóra, kezében a lánc, mellyel az állatot húzta.
- Elmesélnéd, hogy ki is vagy valójában? – kérdezte a férfi, miközben kabátját vette le. Nem válaszoltam.
- mert, hogy nem Yaro, az biztos. Yaro egy percet sem bírt volna ki az állat mellett.
*Franc, lebuktam. De nyugodtnak kell maradnom.*
- És ha tényleg nem én vagyok, miért csak most szóltál?
- A munka ezen részét te is elvégezted helyettem. De most elválik utunk. – mondta és kézpecsételni kezdett. – nem tudom, ki vagy, de nem is érdekel. – a kézpecsétek sorra jöttek, rengeteg követte egymást.
- Suiton:Suiryuudan – mondta, majd egy hatalmas sárkányt fújt felém. Épp, hogy el tudtam ugrani, kikerülve a becsapódást. A homok szállt a levegőben, oly szinten felkavarta a földet.
Mikor leérkeztem a földre, kézpecsételni kezdte, majd oldalasan ugrottam.
- Katon: Hinoshuriken. – számat 8 db lángoló shuriken hagyta el, oldalasan fújva őket egy vonalban, hogy a kitérési lehetőségeket szűkítsem. A férfit 3 helyen megvágtam. A földre esett.
- Úgy érzem, nincs értelme tovább ebben a testben mutatkoznom – mondtam és feloldottam a technikát. A füst elszállt, én pedig eredeti formámban álltam már a homokon.
- Mit akartok attól az állattól?
- Meggazdagodni. – mondta önelégült mosollyal. - Ki vagy te?
- A Hold Fiatal Ragyogása. A nevem Djuka Kodomo. – válaszoltam.
- Sution: Mizu bunshin no jutsu – szólt ismét a férfi, majd egy hasonmás jött elő mellette. Vízklón. Ismertem ezt a technikát. Támadóképes bunshin, de nem képes eltávolodni az eredeti testtől. A klón felém futott.
- Katon. Endan – mondtam, majd egy nagy tűzgolyó elhagyva a számat egyenesen a klónba repült. A klón szétfolyt. Ekkor a hajóról lejött a késes férfi, majd meglátta a harcunkat egy tekercset vett elő, és egy kardot idézett elő. Egyenesen felém rontott vele. Elővettem én is fekete katanamat, majd szembe szálltam vele. Ám figyelnem kellett, mert a szőke férfi valamiféle kérget köpött felém, mely igen csak megdobott. A másik pedig folyamatosa csapásokat mért rám. Nincs más választásom, gyorsan le kell győznöm az egyiket, máskülönben nem lesz jó vége. Kardomba chakra-t engedve hazsnáltam a csengő katana illúziót. A két penge csattant, a férfi hárította egyik ütésem a másik után. Ám épp ez volt a célom. A 6. ütés után a férfi megállt, gyomrát megfogta, kardját elejtette, majd térdre rogyott és hányt. Kardját elvettem. Ekkor újabb kéreglövedékek közeledtek.
- Katon: Hinoshuriken. – sikerült még az utolsó pillanatban hárítanom őket. nem volt több időm. Shiro repkedett felettem, károgott. Jelezte, ha nem teszek valamit, rossz vége lesz a harcnak. Be kell vetnem a technikát. A férfi kézpecsételni kezdett. Én is.
- Suiton: Suiryuudan – szólt, majd ismét a vízsárkánnyal támadott rám. El kellett ugranom onnan, mielőtt még ideér. Ugrottam, ám a becsapódás hullám elkapott és a földre kerültem tőle. A földön ülve kezdtem el pecsételni. A férfi feje körül varjak százai jelentek meg, és csípni kezdték azt. Hadonászott kezével, de a varjak csak jöttek és jöttek. Az ezer hollószórás technika megmentett. Míg ő a varjakkal volt elfoglalva, én felkeltem, majd elindítottam utolsó technikám.
- Katon: Goenka. – egy óriási tűzgolyó hagyta el a számat, végigszelte a homokot, majd a férfit vette célba. A gigantikus golyó süvített, majd a férfit eltalálva szó szerint eltűntette.
Legyőztem. Ekkor térdre rogytam. Shiro leszállt, majd károgott. Egy fél percig vártam, majd felkeltem, és felszálltam a hajóra. Az állatot kiszabadítottam, majd megpróbáltam levinni a hajóról. Úgy éreztem, nem lesz elég erőm ahhoz, hogy az állatot is elvigyem innen. Ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
- Kodomo – szólt a hang az erdő felől. Suki volt az. Erre a lányra tényleg mindig lehet számítani. A lány utánam indult, mikor megtudta, hogy egyedül elindultam megkeresni az állatot. Mögötte jött a cirkusz igazgatója is. A férfi ráborult az állatra, majd átkarolta. Utána felállt, és megköszönte a segítséget. Segítettek hazavinni, majd kaptunk még egy jegyet az előadásra.
Másnap este Sukival és Namizuo-val elindultunk a városba, hogy megtekintsük az előadást. Az állatok csodálatosak voltak, és nagyon értelmesek, ügyesek. Néha nem akartam hinni a szememnek. Majd a műsor végén besétált a lángoló hátú állat és olyan előadást adott, melyről csak álmomban gondoltam. Hátán a lángok felcsaptak majd bábszerűen formákat öltve bábjátékot játszottak. Csodálatos látványt nyújtott. A szám végén az igazgató lehívott engem is a színpadra, hogy megtudja a város, ki mentette meg ezt az állatot. Furcsa érzés volt ott állni annyi tapsoló ember előtt.
- Élvezd ki, megérdemled, fiú – mondta az igazgató. Az este nagyszerűen telt.

Az Élményt Elfogadom, de sajnos csak +9 ch-val jutalmazom, valamint kaptál az öregtől a jegyek mellé + 600 ryo-t.
Voltak benne helyesírási hibák amik nem is nagyon zavaróak. Ami miatt most csak ennyit adok, azok a figyelmetlenségek. Először is a Vízsárkány technikát nem szájból "fúják" hanem a már meglévő vizet használja fel. A másik, hogy a Kéreglövedék technikánál ott nem kéregszerű izét köp, hanem vizet csak ez a technika neve. Arra is figyel, hogy az egymás utáni technika szórás nagy mértékben megvisel amit ugye le is írtál. Viszont az ilyen sok és kemény technikák használatakor sec-perc alatt kitudod magadat nyírni.
Az egy dolog, hogy megtanultad a technikákat, de figyelj rá, hogy nem tudod az összeset egy huzamba felhasználni. Ez még Sasukénak is sok lenne. ^^

A történetet Zabuza ellenőrzi

Hideg reggel köszöntött be a Holdba. Fagyos szél fújt végig az utcákon, a hőmérséklet is lehűlt, az égen szürke felhők gyülekeztek. Vihar lesz. Hamarosan megjelentek az első esőcseppek is, ablakom verve keltem fel. Miután felkeltem, a vezetőségi házba mentem, tegnap már elterveztem, hogy olvasgatni fogok a klán történeteivel kapcsolatban. Pontosabban a szüleimről. Egy kis asztalhoz ültem, előttem tekercsek tömkelege hevert. Nyitogatni kezdtem. találtam nagyon sok féle történetet, de egy sem volt az, amit kerestem. Hiába olvastam bele az összes tekercsbe, egy történetet sem találtam apáról és anyáról. Elkeseredésem végigézte Namizuo, aki ez idő alatt az ajtóban állt, kezeit összekulcsolva tartva.
- Mit keresel, fiam, - kérdezte kedves hangján. felpattantam az asztaltól, majd szomorúan válaszoltam.
- Miért van az, uram, hogy nincs semmiféle leírás a szüleimről? Hiába keresem, egyszerűen még csak nem is említenek semmit ezek a tekercsek. – hangomon a félelem és a kétségbeesés együttesen hallatszódott, féltem, talán nem fogom soha megtudni, milyen emberek voltak a szüleim.
- Tudod, fiam, ez egy igazán bonyolult történet. – Namizuo eltöprengett valamin. Szemei a plafont nézték, szája kis résre nyitódott. Majd megrázva fejét folytatta
- Ám ennek nincs itt az ideje, mivel egy újabb küldetést kaptál. Indulj, készülj el, és várlak az irodámban. – hangja határozott volt, majd megfordult és kisétált. A tekercseket visszapakoltam, majd a szobámba sétáltam. Összeszedtem mindenem, kardom övemre, fegyvereim tekercsembe zártam, majd elindultam. Az irodában már várt rám Namizuo és Suki.
- A küldetésetek B szintű besorolást kapott. Egy kisebb bűnszervezet folyamatosan fosztogatja a város lakóit, éjjelente törnek be a városba. eddig 3 üzletet és 5 járókelőt fosztottak ki. A ti feladatotok, hogy megkeressétek a szervezetet és lehetőleg élve elfogjátok a vezetőjét.
- A többi emberrel mi legyen? – kérdeztem.
- A daimyou nem adott választ rá, így az rátok van bízva. Sajnos a szervezetről nem tudok sok információval szolgáltatni, csupán annyit, hogy 4 fővel rendelkezik. Most pedig induljatok, kérdezősködjetek a városban, és lehetőleg az éj leple alatt próbáljátok meg elfogni őket. – fejezte be, majd elindított minket.

Sukival elindultunk a városba. A szűk utcákat járva az embereknél kérdezősködni kezdtünk, észleltek e valami furcsaságot. Szerencsénkre az egyik járókelőbe futva hasznos információkra tettünk szert. Kiderült, ő volt az egyik áldozata a szervezetnek, tőle összesen 4000 ryo-t loptak el a múlt éjjel, most is csak a boltig mert kijönni.
- Tegnap az éjjel épp a kiskutyám hoztam ki sétáltatni, mikor 3 férfi állta el az utam. Én megfordultam, hogy még véletlenül se kössenek belém, de utánam jöttek, az egyik kést szorított felém, és a pénzem követelték. A késes egy igen magas, kopasz férfi volt, emellett volt két alacsonyabb, egy szakállas, a másik egy fiatalabb fiú volt egy sebhellyel a szája alatt. – írta le a támadókat. Szerencsénk volt, hogy összefutottunk ezzel a férfival, elvégre senkitől sem kaptunk megfelelő leírást.
4 órája már, hogy a faluban kérdezősködtünk, mikor egy fiatalabb férfit szúrtam ki. Szemei utcát utcára szemeltek, idegesnek látszott, kezeit rejtegette. Közeledtem felé, majd alig 3 méterre észrevett és arcát felém fordította. Egy vágás volt a száján, majdnem az orráig ért a sebhely.
- Ő volt az egyik támadó – gondoltam magamban, most már biztos voltam a dolgomban, ám nem volt sok időm gondolkodni, hisz a fiú futni kezdett. Kezét kiemelte zsebéből, néhány kenyér esett ki. Szerencsére nem volt futásban ügyes a fiú, így utolértem, majd egy sikátorban beszorítottuk. A fiú idegességében üvölteni kezdett, majd egy kést kapott elő és hadonászni kezdett vele.
- Hagyjatok békén, mert baj lesz – a férfi egyáltalán nem volt félelmetes, inkább zavart.
- Remegő kézzel akarod magad megvédeni? – kérdeztem magabiztosan. Kardom előrántva felé sétálta. késével vágott, ám a hosszú, fekete penge könnyen eltérítette a vágás irányát. Amint a kést eltoltam, egy forgással mellé kerültem, majd vállára tettem kezem.
- Most pedig mesélj, kinek dolgozol? – kezdtem bele a faggatásba.
- Nem hiszed, hogy ennyivel elárulok bármit is egy taknyosnak, ugye? – hangját, bár megemberelte, még most is félelem fogta el. A vállán levő kezem létrehozta a kaput kettőnk chakrája között és a fiú elől eltűntem, majd négy bandita tért be a sikátorba, tüskés botokkal. nevettek, és a fiú felé indultak. A fiú bepánikolt, majd térdre rogyott. Hihetetlen, hogy egy egyszerű genjutsu ilyen hatással van a gyengékre. Még soha senki sem rogyott térdre ilyen gyorsan. Feloldottam a technikát, mely a Pokollátó technika nevet viselte.
- Hallgatlak – hangom még erőteljesebb volt. A térden fekvő férfi egy kisfiú szintjére süllyedt, szemei könnyekbe lábadtak, majd szépen regélni kezdett.
- Egy kis faházban él a főnök, a neve Yazami.
- Merre van a kis ház? – kérdezte Suki. A férfinak nem tetszett, hogy egy lány faggatja őt, ám mikor kardom nyakához szegeztem válaszolt.
- Az erdőben egy 3 irányú ösvénynél a jobb oldali elágazástól pár száz méterre. – úgy éreztem, a férfi igazat mond, és elég választ szereztünk, így nem volt szükségünk rá. A férfit megkötöztük, majd biztonságos helyre vittük, ahonnan majd a Daimyou elé vihetjük.

Elindultunk az erdő felé, hogy utána járjunk, igazat mondott e. Az erdőben a sok ösvényen átvágva magunkat elértünk egy hármas ösvényhez, melyet a férfi is mondott, majd továbbhaladtunk a megadott úton. Az úton hallottam, hogy valaki követ, így feltűnés mentsen pár makibishi-t szórtam ki az útra. Lépteinket gyorsabbra vettük, majd elindultunk. Célom volt, hogy gyorsabban haladjunk, ám nem azért, hogy a célt elérjük. Bejött, amire vártam, hirtelen hatalmas üvöltés zavarta meg a csendes környezetet. Gyorsan megfordultunk és a fák lombjain haladva hamarosan megtaláltuk a hangok forrását. Két férfi ült a földön, vérző lábukból óvatosan szedték ki a beleálló tüskéket.
- Ha megtalálom azt a két kis rohadékot, a fejüket veszem. – üvöltötte az egyik. nem vettek észre, így lesből támadhattunk. Mivel úgy tűntek, mozgásképtelenek voltak, így a magasból támadtuk őket. Legalábbis terveztük. Az utolsó pillanatban egy harmadik férfi is csatlakozott hozzájuk, magas volt, szőke hajú és egy X seb volt az arcán.
- idióták, mit műveltek? – kérdezte mérgesen.
- Két ninját üldöztünk, akik túl közel merészkedtek a bázishoz. – mondta az egyik.
- És hol vannak? – vágta rá a vágott arcú, miközben köpenyén fogta.
- elvesztettük ők…khhe…a szó elakadt, a férfi nyakából vér folyt ki, majd elhagyta a nyakát. A vágott arcú egy pillanat alatt előrántva kardját lefejezte ostoba emberét. Hihetetlen gyors volt.
- Keresd meg őket, ha nem akarsz te is ilyen sorsra jutni. – majd eltette kardját. A másik azonnal felpattant, kihúzta magát és tovább indult az ösvényen. Bár lábát húzta, a félelem irányította, és követte tovább az utunkat. A vágott arcú pedig lehajolt, felvette az egyik makibishim és szemlélni kezdte.
- Hm, okos húzás. – Itt volt az idő, hogy egyből elkapjuk a vezetőt, elnézve ő volt a banda feje. Még a fáról indítottuk támadásunkat.
- Sanzengarasu no jutsu – mondtam halkan. A vágott arcú kihúzta magát, majd hirtelen varjak százai lepték el. Kardjával villámgyorsan kaszabolni kezdte a chakralényeket, akik helyére még többen érkeztek. Ekkor a férfi belátva a túlerőt kardját a földbe szúrta, majd kézpecsételni kezdett.
- Katon: Goukakyuu no jutsu. – a tűzlabda felégetve a varjakat tört előre. Egy fába csapódott és megsemmisült. A robbanása a földön levő faleveleket felkavarta. Mire lehullottak a levelek, előtte álltam már, úgy 5 méteres távolságban. A férfi mosolygott.
- Szóval te szórtad szét ezeket, ugye? Okos. – mosolygott. – Ám most meghalsz. – kardját kirántotta, majd felém emelte. Pengéje kék színűvé változott, izzani kezdett. Majd elindult felém. kirántottam fekete pengém tokjából és hárítottam a csapását. Igen közel ért arcomhoz, hirtelen meleget éreztem. A pengéje szinte égett. Miféle technika lehetett ez? Nem tudtam, csupán annyit, nem lesz jó vége, ha megvág vele. Gyorsan kell legyőznöm még most. Kardom emeltem, majd én vágtam felé. Sorra érkeztek a csapások, a pengék csattogtak, a kardom végén lévő csengő folyamatosan csengett.
A kardpárbajt ellenfelem rosszulléte vetett véget. Nagy nehezen, de sikerült a Csengő katana illúzióm, melynek következtében a férfi kardját elengedte és a földre rogyott. Gyomrához kapott, majd öklendezni kezdett. Még mielőtt bármit is tehetett volna, kardom fejéhez emeltem.
- Legyőztelek, most pedig elárulod, hol van a rejtekhelyetek, ahova az elrabolt zsákmányt rejtettétek. A férfi keményfejű volt, nem válaszolt. Pengén a jobb kezébe állítottam, mellyel a földet támasztotta, izzadt fejével felém nézett és üvöltött.
- Hagyd Kodomo, elkaptam. – szólalt meg egy ismerős hang a férfi mögül. Suki volt, előtte az utánunk küldött férfival, és egy kunai-al a nyakánál. – nem volt nehéz elkapni, rendesen beleállt a lábába a makibishi.
- Ezért még meglakoltok – fenyegetett a vágott arcú. Kihúztam kardom a kezéből, majd a nálam lévő dróttal megkötöztem. A két férfit egyenesen a Daimyou irodájához vittük, útközben a harmadik, még a városban elfogott férfival együtt, aki eddig mély álomban aludt megkötözve. Az irodában a vezető segédje ajtót nyitott, majd bevittük a három banditát.
- És a negyedik? – kérdezte a vezető.
- Meghalt. – válaszoltam.
Leadtuk őket, a daimyou háláját kimutatva egy zacskót adott át, majd megköszönte munkánkat. Sikeresen befejeztük a küldetésünket.
Esteledett, így Suki nálam vacsorázott és csak másnap reggel ment haza. Szerencsére egyre több időt tudtunk együtt tölteni, reméltem, hogy ez így is marad.

Időben való elhelyezés: A birtokon zajló tanulás után /Getsugakure/Kakuzu/
A belpolitikai küldetésre Jiraiya adott engedélyt
Szereplők:
Namizuo – Djuka vezető
Hiari – Djuka helyettes, tanár
Suki – Kodomo barátnője, társa
Hamero– Szökött shinobi

- Hű alatvalóimhoz szólok most – kezdett bele Namizuo beszédébe. Az idős klánvezér rendkívüli gyűlést hívott össze a székhely Nagy termében. A klán összes képviselője jelen volt, kezdve a shinobikkal, a katonákon át a zsoldosokkal bezárólag mindenki.
- Viharos időket élünk. A világ forrong, háború készülődik. Sajnos a hatalom iránti vágy harca elérte békés országunkat. Ez elkerülhetetlen, ezért hívtam össze a gyűlést, hogy tudassam veletek. Az ország Daimyou-ja, Michiru Tsuki engem választott jobb kezének, így a Djuka klán ismét kiveszi a részét az ország védelmében. Minden egyes harcképes emberre szükségünk van, hogy megóvjuk a békét, fenntartsuk a rendet és eleget tegyünk a vezetőség kéréseinek. – a mindig vidám idős vezető arcán a félelem jelei jelentek meg, elszomorodott – Egy hét múlva indulok, hogy beszédet tartsak a többi szövetséges vezetővel együtt, néhány napig távol leszek. Helyettesem – mutatott jobb oldalára – Hiari lesz. Erőskezű személy, habár szerintem mindenki ismeri. – idő közben előlépett a magas, izmos, szakállas férfi, ki a legnagyobb tanítója volt a klánnak, valamint Namizuo jobb keze. Meghajolt, majd visszalépett.

A beszéd összesen fél órán át tartott. Mikor mindenki kisétált, Namizuo magához hivatott.
- Kodomo, fiam. Feladatom van számodra. te fogsz elkísérni engem a találkozóra, azonban előtte még teljesítened kell egy feladatot. A Daimyou szabta ki, B szintű kategóriát kapott a küldetés. Egy társsal fel kell derítenetek a hegyekben lévő apró falut. A falu már régóta elhagyatott, azonban az a hír járja, hogy banditák telepedtek le, és a falut bázisként használják fel, onnan pedig folyamatosan zavarják a városi emberek mindennapjait. Több személyt is elraboltak. Eddig összesen 6 személyről tudunk, 3 férfi, két nő, valamint egy kisgyermek. A feladatod, hogy felszámold a bázist, és kiszabadítsd a túszokat. A banditákról pontos adataink sajnos nincsenek, azonban annyit sikerült kiderítenünk, hogy egy szökött shinobi vezeti őket. Most pedig menj, készülj fel, hajnalban érkezik Suki, aki segít neked a küldetésben. Amint megérkezett, induljatok a hegyekbe, és számoljátok fel a banditákat. A Daimyou nem kötötte ki a túszejtést, így rád bízom, mit teszel, dönts ésszerűen és bölcsen.

A nap magasan sütött, kora délután volt. A szobámban már minden szükséges felszerelésem összecsomagoltam, a fegyvereim tekercsekben, a kardom pedig a tokjában várta az indulást. Suki megérkezéséig aludni tértem, ki akartam pihenni magam. Gyorsan elaludtam, pihentem, amíg csak tudtam.
Kopogtattak az ajtón. Épp a vacsorámat fejeztem be. Kinyitottam az ajtót, Suki állt ott. A nyakamba ugrott. Behívtam, megbeszéltük a terveinket, majd elindultunk.
A lány mellett sétáltam az erdőbe. Sötét volt, ám a tiszta eget beragyogták a csillagok, telihold volt. Szemeim egy pillanatra a gyönyörű, ragyogó óriási gömböt nézték.
- Kissé aggasztó, hogy az ellenségről semmit sem tudunk – szomorodott el a lány. Majd ismét elmosolyodott – De úgy is megoldjuk, hisz a Hold legjobb csapata vagyunk. A Hold fiatal ragyogásai – nevetett.
- Igen, azok – nevettem vele együtt. Szerettem a lánnyal lenni, azonban most nem volt idő a romantikára, és a kéz a kézben sétálásra a Holdsütötte éjszakában. Az erdőben a fákon ugrálva közelítettük meg az ország nyugati területét, a magas hegyek felé. A lombok között már látszódott a hegység égig érő csúcsai, hamarosan elérünk a megadott területre.
Egy tisztáson álltunk meg, a hegy lábánál. A kis tisztást fák vették körül, elhagyatott terület volt. Egy papírt vettem elő, melyen a kis falu alaprajzát ábrázolta.
A falu összesen egy bejárattal, egy főúttal, valamint 4-4 kis utcával rendelkezett. Bambuszfallal volt körbekerítve. Nem lesz nehéz bejutni, ám mindezt csendben kell. A terv a néma bejutás és a túszok kiszabadítása volt a lehető legkevesebb zajjal. Ezzel talán megakadályozhatjuk a banditák támadását, de mindenképp előnyre tehetünk szert.
- Akkor ez az oldal a tiéd, ez pedig az enyém. Itt találkozunk, rendben? Ha megvannak a túszok, akkor a lehető leggyorsabban ki kell jutnunk a faluból. – mutogattam ujjammal a térképen. A papírt eltettem, majd elindultunk a falu felé. Maga a falu a hegy lábánál helyezkedett el, tulajdonképpen ezen keresztül vezetett fel az út a hegyre. Oldalról a sziklák védték a másik oldalon pedig egy nem túl mély szakadék határolta el, így csak egy módon juthattunk be, a kapun.
Egy távolabbi fáról szemléltük a bejáratot, melyet csupán két őr védett. Ebből arra következtetünk, hogy a banditák létszáma alacsony, vagy legalább nem számítanak a támadásra. Ez igaz is volt. Éppen őrségváltáskor értünk oda, a két friss őr fáklyákkal álltak a fakapu előtt, beszélgettek. Mindketten támasztották magukat, részegek voltak. Nem lesz nehéz bejutnunk, ha az egész milícia részeg. El kell csalnunk legalább az egyik őrt. Suki lassan sétálni kezdett a fák között, melyre felfigyeltek.
- Hé ki van ott – kérdezte az egyik őr, majd mind a ketten megindultak a fák felé. Ahogy közeledtek, úgy készültünk a támadásra. A két őr hamar kidőlt, nyakukban a senbonokkal. A fáklyákat felvettünk, álcánkat pedig a henge no jutsuval felöltve indultunk a kapu felé.
Egy órával később érkezett ismét két részeg alak, fáklyákkal, kardokkal, újabb váltás vette kezdetét. Így Sukival, hála az őrök bambaságának, valamint a kitűnő álcának bejutottunk a faluba. Ahogy megbeszéltük, a házakat sorra végigjárjuk, felkutatva a foglyokat, majd a főépület előtt, mely régen a hegyre utazók vendéglátó közponjául szolgált, találkozunk. Suki elindult az első utcában, én pedig vele párhuzamosan. Minden egyes utcában 4, kétemeletes épület állt. Az első utca épületeiben nem égett villany, csend volt, tiszta volt. Hasonló helyzet volt a második utcában is. Az ablakokon benézve próbáltam kihallani, hátha van benn valaki, de a házak elhagyatottak voltak. A harmadik utca házaiból csupán egyben égett a lámpa. 3 őr kártyázott benn, ittak, énekeltek. Egy robbanó jegyzetet helyeztem az ajtó aljára, ha esetleg kinyílna az ajtó, azt aktiválva akadályozza meg a segítséget. Elékeztem a negyedik utcába, ahol szintén csak egy épületben égett a lámpa. Ám az ablakon nem tudtam benézni, egy ismeretlen hang szólított meg.
- Héh, te otthöh – dölöngélt egy részeg bandita felém. – Aah akphitány hívat a főéphületbe, a fohlyok egyike meg akhart szökni. A kishrác azt hitte, hogy – csuklott – megszökhet. Kellene néhány embher oda.
- Indulok – válaszoltam, majd elindultam Suki felé. Már tudtam, hogy a foglyok a főépületben tartózkodnak.
A lánnyal ismét találkozva indultunk meg a nagy épületbe, mely 3 épületből állt, kettő egymással párhuzamosan, egy pedig közöttük, egyfajta átkötőként, így alkotva egy nagy U alakot.
Az ajtóban két őr állt. ezek már nem voltak részegek, hanem egy-egy naginataval állva védték a bejáratot.
- A kapitány hívatott, rendet kell tennünk és figyelni a fiúra. – szóltam. A katona végigmért, majd végül beengedett. A nagy épület valóságos labirintus volt. Rengetek apró folyosóval és teremmel kiépítve. Mindenesetre két irányba indulhattunk el, a két oldalsó szárnyba, így ismét szét kellett válnunk. Suki balra én pedig jobbra indultam. A terv megváltozott, aki megtalálja a rabokat, az kiviszi őket, míg a másik feltartóztatja a banditákat. Ám azzal, hogy a rbaok szét lesznek választva, egyikünk sem számolt. Néhány perc barangolás után benyitottam egy szobába, ahol 3 férfi kártyázott egy nagy asztalnál, szakés üvegek hegye tornyosult az asztalon. A három férfi rám nézett.
- Mit keresel itt? – kérdezte az egyik, cigaretta lógott a szájában.
- A kapitány szólt, hogy őrizzem a rabokat, elkerülve az újabb szökéseket.
- Háh, még hogy szökést? Ezek nem fognak már megszökni. tettünk róla – nézett a mögöttük lévő kötözött személyekre. A két nő sírt, a földön pedig egy fiú feküdt, alig lehetett tíz éves. Szipogott, megverték. – Azt hitte, átverhet minket, de tettünk róla, hogy többet meg se forduljon a fejében. – majd kivette a cigijét a szájából – valaki adjon tüzet, elaludt ez az átkozott. – felé indultam.
- Tessék, itt van tűz – szóltam, majd gyorsan kézpecsételésekbe kezdtem – Katon: Hinoshuriken // Tűzshuriken – majd a számat 6 lángoló shuriken hagyta el, egyenesen a férfi felé. A férfiba beleálltak a shurikenek, ruhája lángra kapott, ő pedig a földön hemperegve égett. A másik két őr szemét törölte, talán ennyit ittak, vagy mitől kaphatott lángra a társuk. Majd rájöttek, mi is történt, kardot rántottak, és rám rontottak. A kardom előkaptam az övem lógó tokból, majd ellentámadtam. A pengék felcsattantak, szerencsére a szaké mennyiség meglátszódott a teljesítményükön. Az első férfit könnyedén legyőztem, a másik még tudott védekezni, ám hamarosan neki is felszakadt mellkasán a ruha, majd vérző mellkassal a földre dőlt. A földön fekvőkhöz rohantam, álcám feloldottam már. A két riadt nő és a megvert gyermeket egy szőke hajú fiú szabadította ki, Hold fejpánttal a fején.
- Köszönjük – remegte a nő. felsegítettem őket, majd arra kértem, kövessenek. Halkan nyitottam ki az ajtót. Sajnos a szobából kiszűrődött az őrök üvöltése, futólépéseket hallottam a folyosó végéről. Valószínűleg az erősítés közelgett.
- Maradjanak benn, kiviszem magukat – nyugtattam őket, kezemmel hátrébb küldtem őket, én pedig az ajtó takarásából vártam az érkező támadást. 3 újabb őr rohanta meg a kis terem ajtaját. legalábbis próbálták.
- Ennyit a csendes támadásról. – mondtam magamban, majd ismét kézpecsételésekbe kezdtem. A szűk, sötét folyosóban lángoló shurikenek süvítettek végig, világítva útjukat. A három őrből kettőt telibe kapott, ám a harmadik kikerülte azokat, pontosabban társai testét használta pajzsként és előttem termett. Kardjával vágott. Az utolsó pillanatban elhajoltam, ekkor az éles penge beleállt a faajtóba. Rángatni kezdte, ám nem maradt neki sem ideje az újabb támadásra. jobb kezemen lévő Katar pengéjével oldalba szúrtam, melytől felköhögött, majd a földre esett. Ekkor intette a benn lévőknek, kövessenek. Futva hagytuk el a folyosót, benyitva egy ajtón újabb nagyterembe értünk. Üres volt.
Hamarosan kiértünk a főépületből, Suki már ott várt ránk a több rabbal. Ám nem volt meg a létszám, egy férfi hiányzott még. Ekkor lépett elő a sötétből egy férfi, kezében egy késsel, előtte pedig az utolsó rab. A kést tartó fején egy áthúzott Hold fejpánt díszelgett.
- őt keresitek, ugye? Hihetetlen, hogy ketten lemészároltátok az őrség nagy részét. Ám vége a játéknak. Adjátok meg magatokat, vagy a férfi meghal.
- Engedd el őt – kiáltottam felé.
- Győzz meg – nevetett. A férfit felkapta, majd a mellette lévő ház falának dobta. – Csak akkor juttok ki élve, ha velem végeztek. – nevetett tovább. Suki épp elindult felé, mikor kitárt kezemmel megállítottam – Kérlek, szedd össze az embereket, elintézem – utasítottam a lányt. Tudta jól, az ilyen helyzetekben nem lehetett velem vitázni, így a rabokat egy helyre gyűjtötte, majd fedezéket kerestek.
- Vigyázz magadra – szólt és futó lépésekben bújtak a fal mögé.
A férfi ott állt velem szemben. Hájas arca nevetett, úgy tűnt, biztos volt a sikerében.
- Kölyök, mint ahogy mondtam, innen nem juttok ki élve. Ti is a rabszolgáim lesztek – nevetett fel. Hosszú kézpecsételésekbe kezdett, majd öklei világítani kezdtek, úgy tűnt, elektromos áram kering öklei körül /Raiton // Raiken/, majd nekem esett. Hatalmasat ugrott, öklével pedig egy hatalmas csapást mért. Szerencse, hogy el tudtam ugrani, így ökle a földbe csapódott, egy mély krátert hozva létre, mely még most is szikrázott. *Nem engedhetem közel magamhoz, elég egy ütés és végem* néztem a mélyedést. A férfi ekkor kezeit felém tartva újabb technikába kezdett. Ujjai szikrázni kezdtek, majd apró villámokat szórt.
- A francba. – az egyik villámnyaláb a bal kezemet találta el, megrázott az áram, melytől kissé megszédültem. Ez a férfi nagyon kemény. Felém sétált. Kézpecsétekbe kezdtem én is.
- Katon: Endan – a nagyobb méretű tűzgolyó a közelgő férfi felé suhant, a technikához szükséges chakra többszörösét fektettem bele, így egy nagyobb tűzgolyót hoztam létre. A férfi ki tudta kerülni. Az egyik ház tetejére ugrottam. Szerencsére az épületek nem fából voltak, így nem kellett félnem, hogy felgyújtom az egész falut.
- Kölyök, innen nincs menekvés. – egy újabb Raiton technikát alkalmazott, és tenyérnyi gömböket dobált felém, melyekről csupán annyit tudtam, nem lesz jó vége, ha eltalálnak. Itt a tetőn túl nagy területen tud támadni, be kell szorítanom egy kis utcába, ahonnan nem tud menekülni. Hátrafelé ugrottam, le a sötét utcába. Követett, átfutottam a főúton, majd betértem a párhuzamos utcába. A végén a fal lezárta az utat, zsákutcába kerültem.
- Add fel, itt a vége – nevetett fel, most utoljára – Raiton: Ookami // Villám stílus: Farkas – kiáltott, majd egy fénynyalábot indított felém. A villodzó farkas nekem rontott, cikázva közelített meg. Nem maradt más hátra. Egy utolsó támadással kell elintéznem a fickót. Zsebem felé nyúltam majd a táskában hagyott robbanójegyzeteimet a földre tettem. Én pedig kézpecsételésbe kezdtem. A farkas alig 3 méterre volt tőlem.
- Yugeton: Aberokami // Gőz stílus: Dühöngő Farkasfalka – kiáltottam. Amint tenyereim összecsaptam, forrongó gőz jelent meg előttem, mely megindult előre a szűk utcába. A gőz farkasok alakját vette fel. 3 farkas beterítette az egész utcát. Szó szerint felperzselték a területet, összeütközve a villámfarkassal továbbhaladtak rajta, a férfira rontottak. A férfi megdermedt. Habár a farkasok nem érték el a távolságuk határa miatt /10 méter/, de megtették a kellő hatást.
- Itt a vége – szóltam a férfinak, kinek a lábán hirtelen elkezdtek a föld alól felfelé futni a robbanójegyzetek. A férfi dermedten nézett maga alá, csapdába esett, nem volt esély a menekülésre.
- Ki vagy te? – kérdezte, már halkan.
- A nevem Djuka Kodomo.

A férfit elkaptuk, élve és a túszokat is ki tudtuk szabadítani. Mindenkit hazaszállítottunk, a férfinak pedig szereztünk egy kellemes kis cellát a Hold börtönében. A küldetést sikeresen elvégeztük, és alig múlt még dél.
- Suki, mit szólnál, ha elmennénk egyet ebédelni? – kérdeztem mosolyogva a lányt, aki elfogadta a meghívást. A várost járva megebédeltünk, majd a partra kisétálva lábunkat a vízbe lógatva összedőlve ültünk.

Üdvözletem!


Elfogadom a Küldetést! Mivel sok volt a szóismétlés és elírás, ezért csak 8 ch-val jutalmazlak, illetve 2500 Ryo-val!

Kora éjjel hívták Kodomo-t a Daimyou irodájába. A kapun beengedték, majd felsétált a lépcsőn, bekopogott az iroda ajtaján.
- Szabad – szólt ki az ismerős hang. Kodomo benyitott, majd meghajolt az ajtóban.
- Elnézésedet kell, hogy kérjem a kései behívásért, azonban halaszthatatlan ügyről van szó. Küldetésre mész, mégpedig nem is akármilyenre. A szintű besorolást kapott a feladat. – ekkor a Daimyou néhány papírt csúsztatott az asztalán a fiú felé. A képeken négy férfi, valamint egy börtönszerű épület látszódott. – Egy titkos börtönről van szó, amiről csak nagyon kevesen tudnak. A börtön egy apró szigeten található. Nem olyan nagy, összesen négy komolyabb elítélt, valamint még néhány egyszerű bűnözőt tartunk fogva. A rabok lázadást robbantottak ki, megölték az őrök nagy részét és elfoglalták a börtön alsóbb szintjeit, most pedig erődként használják. A feladatod, hogy törj be az erődítménybe, és fogd el a rabokat, élve, vagy halva. – ekkor ismét kopogtak – Gyertek. – szólt a Daimyou, ekkor két hold fejpántos, páncélos, 20 év körüli férfi lépett be. – A küldetésre összeválogatott csapatod, Takesi és Mao. Jól képzett kémek, valamint ninjutsu-k terén is megállják a helyüket. Ezt a kis csapatot fogod vezetni. A börtönben, ahogy már mondtam, összesen 4 komolyabb ellenfél tartózkodik, B, valamint A besorolású bűnözők, valamint rajtuk kívül összesen 12 gyilkos bandita, sima civilek, így velük nem lehet sok baj. A bejáraton az őrök beengednek, onnantól kezdve viszont magatokra lesztek utalva, a börtön alsóbb részein elfoglalva kell visszaszerezni a börtönt. – majd összecsúsztatta a lapokat, összefogta, majd eltette a fiókjába – A küldetésetek célja a bejutás és a lázadás elnyomása, a rabok elfogása élve, vagy halva. – zárta le a feladatot a vezető, meghajoltak, majd elindultak. A börtönig egy 4. személy vezeti őket, a Daimyou embere, azon kevesek egyike, akik tudnak a börtön létezéséről.

Az erődöt egy apró hajóval közelítették meg. A sziget semmiben sem tért el egy átlagos szigettől. Fák díszítették körbe, éles sziklák törték a hullámokat. Már sötét volt, mikor partra szálltak. Miután a partra léptek, a vezető megállította a kis csapatot. Kézpecséteket formált, majd tenyerét előre nyomta. Megakadt. A tenyérből hirtelen jelek kezdtek kirajzolódni, majd ekkor a fiú rádöbbent, egy eddig láthatatlan fal vette körbe az egész szigetet. A fal megnyílt előttünk, mintha egy buborék lenne, amin átdugja az ember az ujját, úgy sétáltak át rajta. Majd a buborék összezárult és ismét eltűnt a szem világa elől. A fal mögött egy 10 méter magas betonépítmény volt, nem messze a parttól.
- Ez az egész börtön? – kérdezte Mao.
- Ugyan, dehogy. A börtön a föld alatt van. Ez csak a bejárat – nevetett a vezető. A bejárat előtt álltak, mikor a betonfalak nyílni kezdtek. Hatalmas robajjal nőtt ki egy apró ajtó a föld alól, utat nyitva a lépcsősorok százainak, melyek a valódi börtön bejáratához vezettek. A hosszú lépcsők fáklyával voltak kivilágítva, ész labirintus alkotta csak a bejáratot.
Majd megálltak a folyosó végén, egy hatalmas kőfal állta útjukat. A férfi ekkor ismét kézpecséteket formázott, majd tenyerét a falra nyomta. Ekkor a fal a föld alá csúszott, a kis csapat bejutott a börtönbe. Egy nagyobb teremben találták magukat. Felfegyverezett őrök álltak benn, nyílpuskák, kardok tömkelege díszítette az asztalokat.

- Az én feladatom idáig tartott, innentől kezdve nektek kell véghezvinni a küldetést. Amint végeztetek, kinyitjuk a kaput ismét, majd kivezetlek titeket. Addig viszont én itt maradok. – szólt a vezető. – Azon az ajtón keresztül bejuthattok a börtönbe. – szólt, majd az egyik őr felé nézett, kinek több kitüntetés is lógott a mellkasán. Valószínűleg ő lehet a börtön vezetője.
- Uraim. Sajnos nem tudjuk, pontosan mekkora részt foglaltak el, valamint a veszteségeinkkel sem vagyunk tisztában. 20 fegyveres katonám van odalenn, nem tudni, ki maradt még életben. Sok sikert – mondta a tábornok, majd az ajtóhoz lépve feloldotta a pecsétet, az ajtó kinyílt, a kis csapat pedig belépett. Újabb lépcsők következtek, ám ez korántsem volt olyan hosszú, mint az előző. A lépcsők egy hatalmas csarnokba vezettek, két oldalán rácsokkal elzárt apró cellákkal. Mind üres volt, és zárva. A rabok valószínűleg a lenti szintekre biztosították be magukat. Az elmondások szerint 5 szint volt. Az első két emeleten megegyező felépítésben, egy nagy terem, jobb és bal oldalán a cellák, egy be és egy kijárat. A harmadik szint egy szűk folyosó volt, oldalán a cellákkal. A negyedik és ötödik szinten pedig külön cellák a termek végén, valamint egy-egy helyőrségi terem, mely a cellákat védte. Ezeket az őrsöket foglalhatták el a rabok.
A kis csapat végighaladt az első szinten, halkan, gyorsan. A háromtagú csapat mindegyikének kezében ott volt fegyvere, oldaláról lógtak a kunai-ok, övtáskák, egyéb felszerelések. A cellákat végigkutatták, sehol semmi nem volt. Az első szint tiszta volt. A terem végén egy újabb lépcső vezetett le a második szintre. A helyzet változatlan volt. Üres, bevilágított terem, elhagyatott cellákkal. Itt azonban már voltak nyitott cellaajtók, voltak, amelyeket látszólag erővel feszítettek fel. Jó helyen jártak. A terem végén lévő lépcsők azonban sötétek voltak. A fáklyákat eloltották. Mindenki magához vett 1-1 fáklyát, majd Mao vezetésével elindultak lassan lefelé a lépcsőn. Mao észlelte a chakracsapdákat, így képes volt kiszúrni, ha valami meglepetést rejtene a következő szint. Ám nem rejtett. A hosszú folyosó korom sötét volt, csupán a fáklyák fénye világított. A folyosóra lépve halk beszélgetést hallatszódott.
- Hé, ki az? – kiáltott a csapat felé egy rekedt hang. Csörömpölés hallatszódott, fegyverek csattantak. Kodomo lépett esőként le a folyosóra. Mögötte közvetlenül két társa. A fáklya fényéből tökéletesen kivetető volt a szemben álló négy férfi, kezükben karddal és késsel.
– Újabb őrök? – nevettek fel. – Egyre kevesebb embert küldenek utánunk. – nevetett egy másik. Ám a nevetés hamar elhalkult, a négy férfi lassan elindult a Hold katonáival szemben. Kodomo kardjával a kezében indult előre, őt követve a másik két férfi. A vékony folyosón egyszerre két ember férhetett el egymás mellett, így nem volt nagy terület a kardvívásra. Szerencsére nem is volt rá szükség, a négy bandita korántsem volt olyan képzett a kardforgatásban, mint ellenfeleik, sőt szinte semmiben sem voltak olyan képzettek. A négy test a földre hullott, elhalt kezük kiejtette a fegyvereket, melyek a földre hullva, csattantva törték meg a csendet. A három Holdbéli a cellákba húzták a hullákat, majd megindultak a negyedik szintre. Legnagyobb meglepetésükre a negyedik szint ismét ki volt világítva. A már megszokott lépcső egy terem ajtajához vezetett. A teremből nyíló ajtó egy folyosóra vitt, a folyosó két oldalán egy-egy jól elfalazott terem volt kiépítve, ebbe tartották a Négyes két első tagját. Ezek a termek nem rácsozott cellák, hanem vastag betonfallal körbevett szobák voltak. Azonban az, hogy a rabok a cellájukban maradtak, egyenlő volt a nullával. A harcok az őrszobában fognak kibontakozni. Így is lett. Az ajtó komolyabb vasajtó volt, ám nem olyan komoly, hogy kibírjon néhány robbanójegyzetet.
Miután Mao felerősítette a jegyzeteket az ajtóra, a lépcső végére álltak, majd berobbantották a bejáratot. A vastag fal kibírta a megrázkódtatást és a detonációt. Az ajtó azonban meghajolva betört, nekivágódva a szemközti falnak. A teremből kiáltások, fegyvercsörömpölések hallatszódtak. Sokkal több, mint az előbb. Csend támadt mind a két csapatban. A három Holdbéli a lépcső tetején guggolt, a teremből pedig lassan fejek bukkantak ki, szemlélve az utat. Újabb négy bandita lépett ki, akik kardokkal rohamozták meg a lépcsőt. Ezt a támadást némi senbon és kunai-al visszaverték, azonban a kiáltások és testek lecsapódásának hangjából kitűnt egy újabb hang. Ekkor az ajtóból három férfi lépett ki. Külsőre teljesen hasonlítottak egymásra, így valamiféle Bunshin technikáról lehet szó. A 3 fickó arca emlékeztetett a képeken látható Négyes egyikére. A három férfiból kettő megindult a lépcsőn. A Holdasok senbonokat lőttek a klónokra, az egyiket eltalálták, a klón pedig víz formájában folyt szét. A másikat is hamar elérte a végzete. Kodomo pedig megindult a lépcsőn, hogy elkapja a valódi testet. A férfi az őrszobába rohant be, ahol már várt rá a férfi. Az őrszoba 8-10 méter hosszú és 5-6 méter széles lehetett. A férfi két kardot ragadt magához, majd párviadalozni kezdtek. Ő már sokkal képzettebb volt, mint az előző banditák, Kodomonak pedig a csapásainak ereje tűnt fel. Furcsa módon a férfi egyre erősebb csapásokat mért a fiúra. Rövid időn belül észrevette, ahogy a férfi karja egyre jobban vastagodik, egyre izmosabb lett. Nem volt ideje a férfira, így kardcsapásait a férfi feje felé irányította. A csattanó fémlemezek hangja fülsüketítően hatott. A hangokat manipulálva sikerült Kodomonak a férfi fülébe juttatnia, ezáltal megzavarva a férfit, akinek csapásai már korántsem voltak olyan erősek, mint korábban, valamint a teste is remegni kezdett, végül a földre zuhant és hányni kezdett. A Csengő katana illúzió technika most sem hagyta serben a fiút.
A szint tiszta volt, következhetett az utolsó szint. Már a lépcsőn gondot okoztak a robbanójegyzetek. A deaktiválásukat kétféleképpen lehetett megoldani, vagy felrobbantják őket, vagy pedig a papírokat áztatják el, ezáltal nem tud elégni. A második mellett döntöttek, mivel az ellenrobbanás túl nagymértékű pusztításhoz vezetett volna. Takeshi kézpecséteket formált, majd szájából egy erős vízsugárral lemosta a falról a jegyzeteket. A biztonság kedvéért a földön is meglocsolta őket.
Az ajtó kinyitása sem volt egyszerű. Az ajtó ugyan nem volt bezárva, így könnyen kinyithatták volna, csupán a folyamatosan érkező támadások, melyeket a banditák indítottak, megzavarták a támadást. A banditák a résnyire nyitott ajtókon nyíllal, melyeket valószínűleg az őröktől loptak, védték az őrszobát. Most Kodomo tekercs két robbanójegyzetet két kunai-ra, majd az ajtó felé hajította. A repülő kunaiok elől elhajoltak az íjászok, az ajtó pedig berobbant. Ám a robbanás pillanatában előkerült egy újabb ismert arc. Egy magas, vékony, fekete hajú férfi. A második ember a négyesből. A férfi szintén kézpecséteket formált, ám ő nem klónozta le magát, mint társa. Szájából apró tűzlövedékek százait fújta ránk. Egy katon használó. Ám nem kodomo lépett ellentámadásba, hanem ismét Takeshi, aki egy hasonló ostortechnikát alkalmazott, víz elemmel. Míg ketten harcoltak, Kodomo és Mao megpróbált áttörni a termen, azonban Mao-t lefoglalta a harmadik személy. Kodomo kijutott a szobából, eljutott a két betoncella közti terembe, mely sokkal nagyobb volt, mint az eddigi összes terem. A baloldali cella ajtajában állt egy alacsony, barnahajú, vágott arcú férfi. Karjait átkulcsolva mellkasán, hátával a falat támasztotta. Mellette még van 4-5 bandita állt, mindegyiknek kard, és más vágófegyver a kezében.
- Öljétek meg – parancsolta a férfi. A földön az eltűnt őrök halott, megcsonkított tetemei hevertek, volt, kinek a fél keze, volt akinek a feje hiányzott. Hatalmas mészárlást végeztek. Úgy tűnik, az előző szinteken ezek az őrök is átjutottak, itt eshettek csapdába. A banditák nem okoztak sok problémát, a Katon: Hinoshuriken // Tűz stílus: Tűzshuriken technikával a banditákat a földre küldte. Esélyük sem volt kitérni. Szemtől szemben álltak már. Az őrszobából zajok, kiáltások hallatszódtak ki, ám most nem figyelhetett rájuk a fiú. Neki az előtte állóra kellett figyelnie. A férfi az előtte fekvő hullák egyikéhez lépett, majd felvette a fegyvereit. Két kardot ragadva mutatott felém.
- Most pedig te következel, kölyök. – mutatott felé jobb kardjával. Ekkor a kardok mintha összeoldattak volna a kezével. Ez meg micsoda? Miféle technika ez? A férfi nevetett.
- Háh, úgy tűnik, még soha sem találkoztál Kenjutsu használóval? Itt az idő, hogy megtudd, milyen is egy igazi kardforgató. – majd elrugaszkodott és szinte előttem is termett. Jobb kardjával gyorsan csapott le, a baljával pedig oldalasan vágott a fiú felé. Kodomo az elsőt hárította, a másodikat azonban csak eltéríteni tudta, így megvágta az oldalát. Még volt annyi ideje, hogy hátraugorjon, ám megsebzett oldala igen lelassította. Eltette kardját, már most tudta, ha fegyverrel akarja eldönteni a harcot, akkor azzal aláírja a saját halálos ítéletét. Így más módszerrel kell legyőznie ellenfelét. Egy kunai-t a biztonság kedvéért megtartott, de inkább távolsági támadásokkal próbálta legyűrni ellenfelét. A fiú kézpecsétekbe kezdett.
- Katon: Hibashiri // Tűz stílus: Futótűz – kiáltott, majd teste előtt felgyulladt egy apró láng, mely két irányban végigszelte a termet, majd a lángok a plafonig csaptak fel. A terem felét le tudta választani. A lángok a fal mentén oldalról indultak tovább, majd körbezárták a férfit. A kör szűkült, a férfi pedig egy körülbelül 4 méter átmérőjű lánggyűrűbe zárult.
- Azt hiszed, hogy ezzel megállíthatsz? – nevetett a férfi, majd ismét visszaváltozott a két keze. A fegyvereket a földre dobta, majd kézpecsételni kezdett. Egy Takeshi-hez hasonló vízcsóvát fújt ki, ezáltal utat vágott a lángokon keresztül és kilépett.
- Kölyök, ha meg akarsz ölni, valami komolyabb technikával kell, hogy előállj. – egy újabb kardot vett fel a földről. Ezt nem olvasztotta össze kezével, majd előre lépett. lassú léptekkel közelített, miközben kardjával nyolcasokat vágott a levegőbe, majd mikor elég közel ért, egy félköríves csapást mért felé. Habár kunai-ával ki tudta védeni a kard csapását, az ereje hátralökte, a földre taszította. A kezében lévő kunai-t egyből elhajította a férfi felé, ám nem volt sok esélye a fegyvernek. Egy suhintással kivédte. De legalább felállni volt ideje. Fáradt volt már, nem húzhatta tovább a harcot. Ha folyamatosan hátrál, akkor beszoríthatja, és felnyársalhatja a kardjával. Most kell támadni, amíg távol van.
Utoljára kezdett bele a kézpecsétekbe. Ökör, Tigris.
- Yugeton: Shikukeymuso // Gőz stílus: Vákuumbörtön – mondta hangosan ki a technika nevét. Ekkor két keze közt egy tenyérnyi labda jött létre, melyet ellenfele felé irányított. A gömb sebesen szelte át a levegőt, egyenesen a férfi felé. A férfi jobb lábával ellépett, félkörívesen hátrált testével, elkerülve a gömböt. Ekkor Kodomo összecspata két tenyerét
- Kai – a Feloldás szóra pedig az apró gömb megnőtt, vagy 3 méteres átmérőjű gömbbé tágult ki, magába zárva a férfit, aki elengedve kardját kiáltani kezdett. Bőre égett, hangja egyre hangosabb és élesebben kiáltott. Kodomo feloldotta a technikát, a gömb pedig eltűnt. A megégett férfi a földre zuhant, teste remegett, az égetett hús szaga gyomorfacsaróan büdös volt.

Nem szólalt meg, csupán elhalkult nyöszörgéseket hallatott. Ekkor lépett be két társa, Mao válla súlyosan megsérült, Takeshi ruhája pedig több helyen megégett, de mindketten túlélték a harcokat. Takeshi egy Vízbörtön nevű technikával fogságba ejtette a megégett rabot, Mao-val pedig visszasiettünk a tábornokhoz, hogy jelentsük, elfogtuk a lázadás vezetőjét, nem fognak több vizet zavarni.
A tábornok a megmaradt katonájával átvizsgálták az egész börtönt, a négy elitből összesen ketten élték túl, a banditákból pedig az összes életét vesztette.
Mindhárman a getsugakurei kórházba kerültünk, ahol ellátták sebeinket, csak ezután térhettünk vissza a Daimyou-hoz jelenteni, a küldetést sikeresen befejeztük.