Huramino Saito

**Huramino Saito** Pént. Márc. 02 2012, 21:09

Váratlan nyaralás

Ez a nap is tökéletesen indult, akár csak a többi amit Konohában töltöttem. Be kell vallani, egész kellemes kis falu ez a Konoha, fák mindenütt, nap is sütött de nem annyira mint Shunagakureban, és ha ez még nem lett volna elég, a kellemes szellő felborzolta a kedélyeimet. Talán egy kicsit jobban szerettem Konohát mint a saját falumat, elvégre itt tisztán lehet érezni szelet, nem úgy mint odahaza, ahol percenként nyújtogathatom a nyelvem, mert a szél homokot fújt bele. Minden esetre nem hagynám el a falumat, mert oda húz a szívem, a barátaim és a mesterem is, na meg pláne most, hogy végre az egész falu elismer engem és amolyan "kis hősként" tekintenek rám, a múltkori nagy akcióm miatt.
Napról napra ugyan azt csináltam Konohában, felkeltem a szálláson, reggeliztem, evés után "üldöztem" egy kicsit a helyi lányokat, utána pihentem egy kicsit, ismét üldöztem a lányokat, majd ha szerencsém volt, egy horogra is kapott. Na persze sose volt szerencsém. A mai nap sem indult másképp mint szokott, reggeli, lánykergetés, pihenés lánykergetés, ám a szerencse ezúttal az oldalamra állt, és sikerült "megcsípnem" egy lányt, méghozzá egy gyönyörű szépet. Meg is hívtam egyből egy kis étterembe, ám a lány kissé habozott jönni velem, az általam mutatott helységbe, helyette inkább megkért, hogy had válasszon ő egy helyet. Kicsit féltem ettől, mert ha valami méregdrága puccos kecóba kell mennünk, akkor a pénztárcám több mint valószínű, hogy nem bírja ki a napot. Megkönnyebbülésemre, egy érdekes hely felé tartottunk, Konoha főbejáratához. Tudtommal a környékén nincs semmilyen üzlet, vagy ilyesmi és amikor a lányt kérdezgettem efelől, ő csak mosolygott egyet, és biztatott, hogy kövessem. Én persze követtem, mert hát melyik félnótás az aki nem követ egy csinos lányt be az erdőbe? Nem nehéz kitalálni mit szeretne, pláne ha a fantázia tulajdonosa Saito. Elvörösödött fejjel követtem a lányt aki hirtelen megállt egy fa mellett, majd kellemes hangon megszólalt. - Megérkeztünk. Helyezd magad kényelembe, máris visszajövök. Mondta miközben haját kibontva, sétált az egyik fa mögé, majd a következő pár percben azt láttam, hogy a fa mögül, ahova sétált, sorra repkednek ki a ruhadarabok, köztük a melltartó és társai. Minden figyelmemet arra a bizonyos vára koncentráltam, hogy még csak véletlenül se maradjak le semmiről, amikor bekövetkezett a baj. Hirtelen erősen megfájdult a fejem, majd miközben egy fatuskót utánozva dűltem el, a világ is amit a szemeimen keresztül láttam, pillanatok alatt elsötétült.

***

-Ceeeeeha! Kiáltok fel hirtelen, mint minden reggel egy kiadós alvás után. Szemeim még mindég csukva vannak, mert az ébredést nem szabad elsietni, ha bal lábbal kel az ember, akkor az egész napja el van szúrva. A kiáltást egy hatalmas nyújtózkodás szokta követni, ami a jelen esetben se lett volna másképp, ha tudtam volna nyújtózkodni. - Mi a ... z isten. Szemeimet rögvest kinyitottam, hogy lássam mi történt velem, mert nem hogy nyújtózkodni nem tudtam, de még csak mozdulni sem. A látvány mely elém tárult, teljesen mellbe vágott, olyan volt amire még a legvadabb álmaimban sem számítottam volna. A testem egy fához volt kikötözve, ami még nem is lett volna probléma, ám a kép amit láttam, nem konoha képe volt, hanem egy hatalmas tengeré, mely teljesen körülölelt a szárazföldet amin éppen voltam és egészen a horizontig nyúlt. A fejem jobbra és balra is elfordítottam, hátha ez csak valami térfa, ám ugyan az a látvány fogadott mindenhol. - Oooooooy! Valaki! Mi az isten haragja folyik itt?! Kiáltoztam jobbra, balra, de semmi válasz nem érkezett és ez igencsak frusztráló volt. *Nyugi, nyugodj meg. Legutóbb azzal a lánnyal voltam együtt, most meg itt vagyok a semmi közepén egy szigeten? Ez meg hogy történhetett?* Próbáltam meg törni a fejemet rajta, miközben a testemet is mozgattam, hátha ki tudok szabadulni a kötél béklyójából, ám mindkét tevékenység eredménytelen volt.
Nagyot sóhajtottam, mély levegőt vettem és ezt ismételgettem, hogy rájöjjek valamire a történtekből, de nem sok sikerrel. Ekkor jutott eszembe, hogy a szél elemem használatával a hátamon lévő kardot, Hanát lebegtetni tudnám és elvágni vele a kötelet. Már épp kézpecséteket alkottam a technikához amikor is szembesültem azzal a ténnyel, hogy a kard amit mindennél jobban szeretek nincs a hátamon, ahogyan a többi felszerelésem sem, pusztán magam.
Ebben a pillanatban kapott el olyan szinten a düh, mely minden ezelőttit felülmúlt, düh melyet a félelem táplált. Féltem hogy elveszítem a számomra legfontosabb dolgot, Hanát. Minden erőmet latba vetettem, hogy szétfeszítsem a testemet körbefonó kötelet, ám ez cseppet sem volt elég, de egy shinobi nem csak a testi erejéről híres. - FUUTON: DAITOPPA! Kiáltottam fel olyan hagosan amennyire csak tudtam és annyi chakrát gyűjtöttem amennyit csak lehetett, majd egy kisebb fuvallat vette körbe a testemet, mely pillanatok alatt szó szerint kirobbant, elszakítva a kötelet, kitépve a fát, és minden mást elsodort ami tíz méteres körzetemben volt. Közel két óráig tomboltam és ezalatt az idő alatt mindent elpusztítottam ami az utamba kerül, a legapróbb fűszálig is, majd a tombolásnak a chakrahiány szabott gátat melyet rögvest egy ájulás követett.

***

Másnap amikor felkeltem, már minden feszültség távozott belőlem, ám a természeti kár, mely körbevett kiábrándító volt. Fák voltak kicsavarva a helyükről és egymás hátára felhalmozva, kisebb sziklák voltak kettétörve, de a közérzetem sokkal jobb volt és most már tudtam azon gondolkozni, hogy mitévő legyek. Első körültekintésre egy lakatlan sziget képe tárult elém, melyet víz vett körül amíg a szem ellát. - Remek... most mi a fenét kellene csinálnom? Hogyan juthatok haza? Egyáltalán hogyan fogom megtalálni Hanát? A kérdések sorra gyűltek a fejemben, hatalmas vízhangot keltve, de egy vízhang hangosabb volt mindegyiknél. A kérdések közepette egy hatalmasat korgott a gyomrom, jelezve, hogy ideje lenne valamit ennem, így hát fel is kerekedtem, hogy valami élelem után nézzek. Miközben a szigetet szeltem át, mondván hátha találok valami vadállatot, vagy madárfészket, egy kicsavart fa akadt az utamba, melyről kötéldarabok lógtak le. - Ehhez a fához voltam kikötve? Nem mondom jó messzire sikerült eljuttatnom... Mondtam immáron nevetéssel melyet először teszek ittlétem alatt, amikor megpillantottam rajta, egy fegyvert. Gyorsan közelebb is mentem a fához, majd kiszedve belőle a fegyvert, alaposan megnéztem azt magamnak. - Ez egy tanto... de vajon mit kereshet ez itt a fába szúrva? Furcsálltam a dolgot, amikor észrevettem, hogy valami bele volt vésve a fába.

"Na most megérte hősködni baromarc?
Akuma-san nagyon berágott rád
amiért nem tudta megszerezni
a menyétek erejét.
Legközelebb kétszer meggondolod, hogy
kivel kezdesz ki, Sunagakure hőse...
Már ha lesz legközelebb."

-Tehát Akuma követői azok megint? Akuma nem más mint annak a mesteremnek a volt tanítványa aki kejutsut tanított nekem a menyétek falujában. Akuma pedig az a nő aki a ránehezedő nyomás miatt a menyétek ellen fordult és a legfőbb célja, hogy bosszút álljon rajtuk és egész Sunagakuren. Legutóbb majdnem sikerült is neki, amikor az egyik követője megtámadta a menyéteket ezzel veszélybe sodorva egész Sunagakuret és Temarit is.
- Remek... akkor meg van a feladatom is. El kell jutnom valahogyan innen, meg kell találnom a támadóimat és szétcsapni köztük. Ez mind szép és jó, de nincs másom csak ez a Tanto amint valószínűleg azért hagytak itt, hogy könnyíthessek magamon egy seppaku keretein belül. Mindezek előtt volt egy sokkal fontosabb dolgom is, csillapítanom kell az éhségemet. A kis szigetet, egy fél nap alatt sikerült körbejárnom, ám ezalatt az idő alatt nem találtam semmiféle állatot, vagy arra utaló jelet, hogy itt élnek egyáltalán. Ami pozitívom volt, az az, hogy találtam egy aprócska kis tavat a sziget közepén, mely nem sós víz, ergo iható, valamint maga a sziget, ugyanis festménybe illő volt.

Miután teljesen körbeértem a szigetet, az utam a sziget partja felé vezetett, hátha a vízből kitudok fogni pár halat.
Amikor a partra értem, egy embert pillantottam meg aki a parton feküdt arccal a homokban. Gyorsan odarohantam hozzá, majd megfordítottam, hogy segítsek rajta. Amikor megpillantottam az arcát, csak akkor jöttem rá, hogy már találkoztam ezzel a lánnyal, méghozzá egy nemrégiben végrehajtott küldetésen. *Igen, semmi kétség ez ő. Ez az a lány akinek teljesen véletlenül megfogtam a melleit, miközben szökni próbáltam az engem követő katonán elől. Ha jól emlékszem Ageha a neve...* Na igen, az a sztori elég érdekesre sikerült, mert miután bezuhantam a női zuhanyzóba és a mellein landoltak a kezeim, ő azt hajtogatta, hogy vegyem feleségül.
Agehán jól lehetett látni, hogy teljesen ki volt száradva. Nem is haboztam sokáig, adtam neki abból a vízből amit találtam. A lány szinte azonnal magához tért, némi köhögéssel karöltve, majd amikor meglátott, egyenesen a nyakamba ugrott. - Sato-sama... de örülök, hogy jól vagy... Kiáltott fel, miközben már szó szerint fojtogatott.
- Hogy én jól vagyok?! Sokkal rosszabb bőrben vagy mint én, nem magad miatt kellene aggódnod? Egyáltalán hogy kerülsz ide? Tettem fel talán a leglényegesebb kérdést, melyre azonnal meg is kaptam a választ, a választ amiből az is kiderült, hogy én hogyan kerültem a szigetre.
Egy rövid, csaknem két órás beszélgetés alatt megtudtam, hogy Ageha teljesen azóta követ engem titokban, mióta megszállottan a feleségem akar lenni és akkor is jelen volt, amikor elhagyva Konoha kapuit, kimentem a lánnyal. Az elejétől fogva egy csapda volt az egész dolog amit egyenesen nekem szántak és én mit sem sejtve belesétáltam. Az erdőségben egy fickó várt a jelre, majd amikor a lány a fa mögé surrant és ledobta a melltartóját, ezzel megadva a jelet, egy jókora ütést mérve a fejemre elraboltak. Ageha követte az elrablóimat egészen a Tűz országa nyugati határáig, ahol a támadók hajóra szálltak velem együtt. A lány szem előtt tartva, hogy a jövendőbelijét épp most veszik el tőle, eltulajdonított (milyen szép szó ) egy kisebb vitorlás csónakot, majd kellő távolságból követte a teljes gőzzel haladó hajót. Hosszas követés utána hajó megállt egy szigeten és kiraktak engem, majd végül magamra hagytak. Lényegében ennyi az a történet ami kimaradt számomra.
- Remek. Akkor pattanjunk be a csónakba, és már mehetünk is utánuk. Nincs vesztegetni való időnk! Pattantam fel a délutáni mese után a földről, majd a parthoz szaladva csak néhány lebegő fadarabot láttam. - Na igen... a partraszállásom nem épp úgy sikerült ahogy tervezem. Mondta a lány ahogyan egy mangacsepp futott végig a feje mellett. Erre tipikusan olyan fejet vágtam mint amikor valaki reményt lát a túlélésre, de nem, kami-sama még csak véletlenül sem olyan kegyes és ezt a reményt a lehető legjobban összezúzza, na velem is ez történt. Bármennyit is gondolkoztam a dolgokon, nem sikerült semmit sem kiagyalnom a menekülésre, de egy kellemetlen érzés vissza-visszatért ami pedig nem más volt mint az éhség. Eredetileg élelmet indultam el keresni, csak Ageha elvonta a figyelmemet a témáról... *bár ha jobban megnézem, egész ennivaló kis püspökfalatja van azt meg kell hagyni... Nyugi Saito... még nem vagy ott, hogy kannibálosdit játssz.* Mivel a szigeten nem találtam eddig élelmet, ezért inkább hanyagoltam azt a területet és a vízre összpontosítottam, hátha tudok fogni némi halat. Le is dobtam magamról a ruháimat rögvest, majd egy fejessel indítva belecuppantam a tengervízbe. Furcsa és idegen érzés volt a víz alatt lenni, mert hát a Homok országába nem sok vizes terület van, a testem bizsergett a hatalmas víztömegtől mely a testemre nehezedett és hideg karjaival körülölelt. Kezeimmel ide oda csapkodtam hogy mozogni tudjak a vízben, ám ezzel a mozgásformával elijesztettem minden halat ami megmert akár egy méterre is környékezni. Levegő híján ismét fel kellett evickélnem a felszínre, hogy egy újabb nagyadag levegőt szorítsak bele a tüdőmbe ami talán kitart egy másfél percig. A tanto mindvégig a kezemben volt szúrásra készen, mert ugyebár eleinte azzal próbálkozott, hogy víz alatt eldobja a tantot, de hamar rájött, hogy ezzel lehetetlen bármit is elejteni. A tervem az volt, hogy mozdulatlanul lebegek a vízben, majd egy arra gyanútlanul úszkáló halat zsákmányul ejtek. Óvatos karmozdulatokkal és többszöri fel le merülgetésekkel, na meg persze több órás próbálkozással sikerült elejtenem két kisebb halat mely talán elég lesz amolyan étvágygerjesztőnek.
Több napos koplalás és halszálkán való emésztődés után végre olyan dolog történt ami megváltoztatott mindent és jó értelemben. Még mielőtt valaki rosszra gondolna, Saito még mindég nem tért át a kannibalizmusra. Az egyik nap épp Agehaval jártuk be a szigetet újból hátha találunk valami madárfészket amibe lehetnek tojások, amikor kutakodás közben hirtelen a lány alatt egy kisebb körben megnyílt a föld amibe természetesen bele is zuhant. Szinte azonnal a lány kezei után kaptam, de nem sikerült elkapnom, így a lyuk fölé hajolva próbáltam érdeklődni, hogy egészben van e még.
- Ageha! Ez nem épp a legjobb alkalom a mélység rejtelmeinek kutatására! Kiáltottam utána azonban semmi válasz nem érkezett ezért habozás nélkül belevetette magamat a lyukba, természetesen ésszel, szépen lassan leereszkedtem a keletkezett lyuk falán, majd amint biztonságosnak ítéltem a dolgot, leugrottam. Ageha a földön feküdt csukott szemekkel ami nem volt valami jó jel, pláne úgy, hogy egy kisebb bokáig érő vízbe esett ami a száján pedig megállás nélkül ömlött be. Pillanatok alatt kihúztam Agehát a vízből és szárazabb helyre téve próbáltam visszapofozni bele az életet. - Térj magadhoz! Oy Ageha! Szólítgattam a lányt, miközben az arcát paskolgattam gyengéden viszont ez cseppet sem vállt be és itt lépett be az elsősegélynyújtás következő izgalmas szintje. Közel hajoltam a lány arcához, majd lassan megközelítve azt egy nagyobb levegő után meg is kezdtem a szájból szájba lélegeztetést. Minden fiú álma egy ilyen szituáció, amikor egy lány eszméletlenül csakis a szájból szájba lélegeztetésre vár.
- Hehe, nem csókolsz valami jól, de ezen segíthetünk. Mondta a lány egy széles mosollyal miközben még mindég csukva volt a szeme és várta a következő csókot. Az esetek 101 százalékában ki is használtam volna ezt a lehetőséget, azonban a tény, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk, és hogy Hana nincs velem, valahogy elkedvtelenített az egésztől, bár meg kell hagyni egész jól áll Agehán a vizes immáron átlátszó fehér ruhája, ami miatt szinte azonnal el is vörösödtem. - Látom a helyes öltözködés nem a te stílusod, de ezen még segíthetünk. Mondtam a lánynak, hisz a vak is látta volna, hogy nem visel melltartót, de itt most nem ez a lényeg hanem a REVANG! A kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem a hideg földről mint ahogyan azt illene is tenni és Ageha élt is a lehetőséggel. Megfogta a kezem amire én emelni kezdtem, azonban félúton a tekintetem megakadt valamin a barlangban.
- Az mi az! Kiáltottam fel és azzal a lendülettel el is engedtem a lányt akinek a nyekkenése sokkal hangosabb volt egy olyan macska nyekkenésén aki éppen egy kerítést kíván átugrani félsikerrel, ugyanis a lába beakad és háttal landol a földön. Körülbelül Ageha is ilyen hangot adhatott ki, de ez nemigazán izgatott, ugyanis valami nagyon érdekeset találtam a kis barlangban ahol voltunk. Az egyik fal mellé egy szőnyeg volt fektetve, valamint azon egy bot pihent aminek az egyik végén egy jókora bunkó is volt.

//Vége az első résznek, folytatás várható Smile

//

Uzumaki Kushina Pént. Márc. 02 2012, 21:57

Wtf?! oO Hát hallod, Saito... te se vagy éppen százas Very Happy

Ez még a sztorinak az eleje, de jóra sikeredett, úgyhogy adok rá +14 Chszt (azért nem többet, mert még nem volt vérontás XD). Várom a következő részét - és nekem már spoilereztél, hihiiii~ Very Happy

**Huramino Saito** Szomb. Márc. 17 2012, 18:07

Váratlan nyaralás 2. rész
A sziget fogságában
(megjegyzés: elolvasása előtt érdemes ismerni az előző, fenti részt)
Kushina kérésere, neki kéretik meghagyni ^^''

Az egész nyaralás, melyen jelenleg is részt veszek Agehával együtt, felér egy stresszel telepumpált adrenalinbombával. Hogy miért is mondom ezt? Maga a sziget tökéletes, nem is lenne vele semmi bajom hisz a tenger gyönyörűen csillog a napfényben, a szél kellemesen kergeti a tikkasztó meleget így létrehozva egy idilli nyaraláshoz szükséges helyzetet. Ezek a pozitívumai voltak a szigetnek amin jelenleg is tartózkodtunk, ám talán a negatívumuk sokkal égetőbbek, hisz nincs mit ennünk, nincs hol aludjunk, nincs ami megvédjen esetleg egy hatalmas vihartól, ráadásul a fegyvereim sincsenek velem, köztük Hana sem ami a legégetőbb tényező mind közül. Tehát a paradicsom csak egy puszta illúzió mely elfedi azt ami valójában nem más mint a pokol tornáca. Néha még most is elgondolkozom, hogy hogyan cseppenhettem bele ebbe a sz*r helyzetbe. Valószínűleg a túlzott perverzióm és a mellek fenséges bálványozása az oka az egésznek, holott Kami-sama figyelmeztette az embereket a tíz törvényében, melyből én már mind a tízet megszegtem több ízben is. "Ne csinálj magadnak semmiféle bálványt mások képmására, ne imádd és ne tiszteld azt, mert én, az Úr, a te Kamid, féltőn szerető Kami vagyok!" Na igen... nem volt olyan nap, hogy ezt a törvényt ne szegtem volna meg, hisz ha már kilépek az utcára, 150%-os eséllyel találok olyan kebleket melyet imádhatok reggel, délben és este is. Tehát az ok már megvan, hogy miért vagyok egy lakatlan szigeten és miért "estem" bele egy sötét lyukba, de még a legmélyebb sötétségben is van valami apró jó, apró kis fénynyaláb, mely a szájból szájba való lélegeztetés, valamint a teljesen átlátszó vizes ruha jelentett, valamint Kami-sama mosolya mely eme szituációból adódóan, megjutalmazott még két csekély ajándékkal, egy bunkósbottal és szőnyeggel.
- Oy oy oy, Ageha oda figyelj! Látod azt látod? Kiáltottam ujjongva, pontosan úgy, mint amikor egy plázamániás tinicica beszabadul egy előkelő ruhaboltba, vagy mint amikor egy kisgyerek beszabadul cukorkaföldre, majd odaszaladtam a két tárgyhoz. A szőnyeg egy poros régi vacak volt, itt ott szakadásokkal, rojtokkal, a bot pedig egy ütött kopott példány volt, de mindezek ellenére masszívnak tűnt. Eme két tárgyra úgy tekintettem mint istenadta kincsekre, hisz ezek több mint valószínű, hogy megmentik az életünket és elviselhetőbbé teszik az itt töltött időt. Nemsokkal utánam Ageha is odasétált a tárgyakhoz és végigmérte, de látszott rajta, hogy nem lát túl sok fantáziát egy kopott szőnyegben és botban. - Ezek meg fogják menteni az életünket Ageha~channnn és reményeim szerint jól is fogunk lakni. Mondtam mosolyogva, ahogyan magam köré csavartam a szőnyeget, a testem és a szőnyeg közé szúrtam a botot, majd Agehát a hátamra véve kimásztunk a barlangból. Amint ismét a felszínen voltunk, fürkészni kezdtem a közeli fák tetejét, hisz amikor először néztem szét a szigeten láttam valamit ami hasznos lehet. - Fogd a szőnyeget és menj vissza a partra és gyűjts tűzifát mert olyan lakomát csapunk amilyet még a földesurak is megirigyelnek. Arcomra széles vigyor ült ki és talán Ageha azt gondolhatta, hogy az agyamra mehetett a sziget, ám ez nem így volt. - Hát te tudod... kezdek már nagyon éhes lenni. Tökéletes tervem támadt az ételszerzéssel kapcsolatba. Amint megpillantottam a tökéletes fát, nagyot szökkenve felfutottam az oldalán egészen a tetejéig, ahol várt némi gyümölcs. Ez a gyümölcs nem más volt mint datolya, viszont cseppet sem volt ehető számunkra, mert még csak most kezdett el érni, tehát nem valami jó az íze meg a tápértéke se valami sok, ettől függetlenül halomszámra szedtem le a fák tetejéről és annyira megtömtem vele a zsebeimet amennyire csak tudtam. Amint végeztem ezzel visszamentem a partra ahol Ageha szorgoskodott a faágakkal. - Mire készülsz Saito? Hogy fog nekünk ez a szőnyeg meg a bot segíteni abban, hogy jól lakhassunk? Kérdezte tőlem, amire azonnal meg is adtam a választ. - A szőnyeg sehogy, az csak egy bónusz a jó dolgok listáján, hisz kényelmesen tudunk majd rajta aludni na meg időt tölteni. Odaadtam neki a kezemben lévő lévő Tantot, hogy azzal majd könnyebben fog menni a gallyazás, majd a bunkósbottal a kezemben jó 10 méterre besétáltam a tengerre a víz tetején ami jelen pillanatban teljesen nyugodt volt. A zsebemből elővettem pár éretlen datolyát, majd szétszórtam magam körül a víz felszínén, ami ugye lebegni kezdett, ezután már csak várnom kellett. A bot bunkótlan végét erősen megszorítottam mindkét kezemmel, ahogyan testem megfeszült amolyan golf pózban és vártam, hogy megérkezzen az első gyanútlan áldozat. Az datolya megtette a hatását, öt-tíz perc várakozás után fel is tűnt az első érdeklődő ami szájával kóstolgatni kezdte gyümölcsöt, de szerencsétlenségére nem sokáig tehette ezt, mert a kezem már lendült is benne a bottal aminek a bunkós vége a víz felé tartott, és úgy csapott le a szerencsétlen halra mintha egy meteorit lett volna. Szerencsétlenje szinte azonnal fel is dobta a talpát, pontosabban az uszonyát, így már csak annyi dolgom volt, mint kiemelni a vízből és elrakni. Közel két óra golfozás után összegyűlt annyi hal, kezdve a kicsiktől egészen a nagyokig, mellyel akár öt embert is dugig lehetne tömni. Egyből vissza is mentem a partra a fogással, melyet felmutatva a lánynak, annak arca olyan örömmosolyra kerekedett mely minden fáradtságot megért. - Nos? Kik fognak ma jól lakni, na kik? Hencegtem még egy kicsit, de Ageha csak mosolyogni tudott ezen, ahogyan odasétált hozzám, majd a kezembe nyomott két fát. - Az aki tüzet fog csiholni... Ebben a pillanatban az örömöm szinte azonnal elillant, de nem volt mit tenni, nyersen nem valami jó a hal... Nagyot sóhajtva el is kezdtem a dörzsölést. Ageha eleinte nézett engem ahogyan csiszolom a fát és próbálok parazsat kicsikarni, ám amikor látta hogy nem megy ez nekem valami könnyen, ő is nekiállt a dolognak. - Ilyenkor legszívesebben megfojtanám azt a szerencséset aki tűz elemű... ha én is az lennék már rég jóllaktunk volna... - Nincs mit tenni, bár az tény, hogy akkor hasznosabb lennél. Viccelődött velem a lány, amit persze meg is érdemeltem, hisz én is előszeretettel "szívattam" őt. Körülbelül tíz percbe telt mire sikerült tisztességes parazsat csiholni amivel lángra lehet lobbantani a gyújtóst ám a probléma az, hogy Ageha volt az akinek sikerült ezt elérnie. - Látod látod... hasznos is tudsz te lenni ha nagyon akarsz... Hangomon érezni lehetett a gúnyt, majd háttal fordultam a lánynak és halkan csak sikerült kiköhögnöm a dolgot. - Szép volt... Ő erre persze elnevette magát, hisz ezzel a kis tettével bizonyította be azt a tényt, hogy a közönséges emberek is lehetnek egyes dolgokban olyan jók mint a shinobik.

***

//Ehhez a részlethez ezt a zenét ajánlom hallgatni, teljesen addig amíg véget nem ér a rész ^^ https://www.youtube.com/watch?v=FsOCLN5JAm4 //

- Mond csak Ageha... miért pont engem szemeltél ki magadnak és miért követél még egy ilyen helyre is? Úgy értem, jelenleg az se biztos, hogy élve kijutunk innen, de te mégis fogtad magad és követtél engem... Kérdésem halkan hangzott fel miközben mindkettőnk tekintete a végtelen tiszta éjszakába nyúlt és az ezernyi csillagot fürkészte. Ő is és én is jóllaktunk a kifogott hallal és ennek köszönhetően végül a szőnyegen kötöttünk ki egymás mellett. Kicsit összébb kellett húzódnunk, hogy mindketten elférjünk rajta kényelmesen de ezzel nem igazán törődtünk. A lány a kérdésem hallatán levette a szemét az égről, majd fejét elfordítva rám nézett egy pillanatra, aztán rögtön visszavitte ahol eddig volt.
- Mond, emlékszel arra ami a legelső találkozásunkkor történt? - Kérdezte Ageha kicsit elpirult arccal, amire én csak bólintottam egyet. - A családom szigorúan nevelt fel engem, arra tanítottak, hogy legyek hű a család eszméjéhez és mindég erősnek mutassam magam bármi is történjék velem. Amikor legelőször megpillantottalak és felhívtál a színpadra, hogy asszisztáljak neked, rettentően fel voltam háborodva azon, hogy egyáltalán hogyan juthatott az eszedbe pont engem ilyen alantas feladatra megkérni és a dolgokat csak tetézte az amikor váratlanul megcsókoltál... Gondolom ezért merült fel benned a kérdés, hogy miért... Amikor az előadás véget ért, egyből a fürdő felé vettem az irányt, hogy lemossam magamról a megaláztatást és ekkor jöttél te a képbe. Már épp végeztem amikor bezuhantál hozzám a tetőn keresztül és szó szerint levettél a lábamról. Tudod, az anyám, a nagyanyám és az összes anyai ági félmenőmbe azt nevelték, hogy annak kell szentelnie az életét aki először meglátja őt meztelenül és meg is érinti. Ahogyan mindenki másba, belém is bele lett nevelve, bár sose gondoltam volna, hogy így fognak alakulni a dolgok.- Mondata végén vett egy mélyebb levegőt, majd ismét rám nézett. - Eleinte csak a szüleim tanítása miatt követtelek téged, ám minél többet láttam belőled, minél jobban "megismertelek" úgy... ano...- Ageha arcáról bárki leolvashatta volna, hogy mennyire is zavarba van-... egyre inkább... beléd szerettem. Mondta ki végül a dolgot amire láthatóan meg is könnyebbült, hogy végre eltudta mindezt mondani nekem és arcára egy boldog mosoly ült ki. Ebben a pillanatban nem is tudtam mit hozzáfűzni a dologhoz, szó szerint köpni nyelni nem tudtam, annyira váratlanul ért ez a szerelmi vallomás. Egyre inkább elsodortak a gondolatok és a válasz is váratott még magára, de azért még annyit tudtam tenni a lányért, hogy kezemmel megfogtam az ő kezét, mely azt jelezte, hogy elfogadom a vallomását, ám volt egy apró bökkenő.
- Tudod történt velem néhány dolog az elmúlt pár évben...- kezdtem bele halkan -...volt egy lány akit mindennél jobban szerettem, bármit megtettem volna érte, hogy boldognak lássam. Sokat, nagyon sok időt töltöttünk együtt, tanultunk, játszottunk, felnőttünk és tettünk egymásnak egy ígéretet, miszerint vigyázni fogunk a másikra és szeretjük egymást. Ám az ígéret bármennyire is szépen hangzott, sajnos nem sikerült betartani. Hanat... - Tehát ez a lány volt Hana akiről olyan sokat hallok a közeledben?! Fűzte hozzá Ageha amire én csak bólintottam egyet és folytattam - Hantá egy nap hazafelé megtámadta pár idősebb férfi éjszaka és mire én odaértem már a ruhái le voltak szaggatva róla a támadók pedig épp készültek nekivágni az ... "élvezetesebb" dolognak amikor rájuk találtam. Habozás nélkül, elvakultan támadtam rájuk azzal a karddal mely a családi örökségem és amellyel épp aznap tartottam edzést. Igaz nem vettem el az életüket, holott megtehettem volna, de végül sikerült megmentenem őt. A támadást követő pár hétben egyáltalán nem találkoztam Hanával, így elhatároztam, hogy meglátogatom őt. Amikor átmentem hozzájuk, a lány anyja fogadott engem, akitől persze egyből meg is kérdeztem, hogy mi történt, a választ pedig a saját szememmel is láthattam. Hana az ágyában feküdt, ahogyan az édesapja őrizte álmait szüntelenül éjjel és nappal egyaránt, és amikor ismét rákérdeztem, hogy mi van a lánnyal, válaszként azt kaptam, hogy nagyon beteg, ugyanis egy gyógyíthatatlan betegséggel küzdött már születése óta, ám a legutóbbi incidens felgyorsította folyamatokat és éppen hogy sikerült visszahoznia az orvosnak az életbe. Hana pár nappal később meghalt, de annak ellenére, hogy a betegség elragadta őt, a lelkének egy darabja bennem és a kardomban él amit mindég magamnál tartok...
Miután befejeztem a kis történetemet, a tekintetemet Agehára helyeztem, aki valahol a történet közepe felé elveszthette a fonalat és elnyomta őt az álmosság. Csak mosolyogtam egyet ezen, majd felállva a szőnyegről, azzal a résszel amin feküdtem és bemelegítettem, ráhajtottam a lányra, hogy éjszaka ne fázzon. Lassan közelhajoltam a szendén alvó lányhoz, majd egy gyengéd csókot adtam a homlokára köszönetnyilvánításként, amiért bevallotta nekem az érzéseit és igaz csak egy pillanatra, de megdobbantotta a szívemet.

***

Másnap amikor felkeltem, nagyon kellemes érzés kerített hatalmába. A nap korai sugarai vetültek a teli hasamra, mely egyből elfeledtette velem az éjszakai hűvösséget, és jó közérzetet teremtett, de ha ez nem lett volna elég, amikor felkeltem azt vettem észre, hogy a parton aludtam a homokba. A rejtett vágyak Sunagakure után talán öntudatlanul is feltört bennem éjszaka és valahogy lekúszhattam a homokra. - Á látom felkeltél Saito... ano... köszönöm a tegnapit. Nagyon kellemesen aludtam. Gondolt itt egészen pontosan arra, hogy betakartam a szőnyeggel, na meg talán az altató esti mesére. - Á Ohayo Ageha! Szerezzek reggelit? A lány a kérdésemre csak megcsóválta a fejét, majd mutatta nekem, hogy még maradt tegnapról. - Ennek örülök, legalább megspóroltam az erőmet... apropó erő. Nem ártana ma edzenem, mert kicsit elhanyagoltam magam. Mit szólsz, számíthatok a segítségedre? Ő persze örömmel vállalta a feladatot, hogy segít nekem, így hát amint végeztünk az evéssel, már neki is láttunk az edzésemnek. Alapvetően a fizikumommal nem volt baj, sőt egy kézzel is lazán tudom lengetni a nehezebb fegyvereket is, így arra gondoltam, hogy az erőnléti edzés helyett, most a gyorsaságra fogom a hangsúlyt helyezni. Első edzés gyanánt, Agehát a hátamra vettem, majd a sziget körül kezdtem el vele futni, persze, hogy kicsit nehezebb legyen a dolgom, mindezt a vízen tettem. Ezen dolgok kombinációja elég nehézzé tették a futást, de pont ez volt a lényeg, a teher megszokása, elviselése. Miközben róttam a köröket hátamon a lánnyal, jókat beszélgettünk egymással, szóba került a gyerekkor, barátok, vicces történetek, legnagyobb bukások.
Épp a harmadik körömbe kezdtem volna bele, a nem éppen kicsi sziget körül, amikor Ageha úgy döntött, még egy kicsit nehezít a dolgokon. A chakrám már így is fogyóban volt, na meg a futás is kellőképp lefárasztott, így kis "nehezítése" mely azt takarta, hogy ide oda dülöngél, mocorog és lökdös, majdhogynem ahhoz vezetett, hogy beledűltünk a vízbe, de szerencsémre egy kis chakrafröccsel talpon tudtam maradni.
- Látom eleven kedvedben vagy... ezért büntetés jár! Kiáltottam fel jó hangosan, ahogyan elengedtem a lány lábait, így ő úgy csúszott végig a hátamon egyenesen a vízbe, mintha csak egy vízi csúszda lettem volna. A csobbanást hallva jó hangosan felnevettem, de nem tudtam nagyon kiélvezni a helyzetet, mert Ageha hamar megragadta a lábam és magával rántott. A víz meggátolhatatlanul ömlött be a számba, hisz még a víz alatt is nevettem, a lányon és saját magamon is, így amikor a víz tetejére evickéltem, jó nagyokat köhögtem, hogy némileg kitisztítsam a tüdőmet.
A nap másik felét már egy másik edzési stílussal folytatódott, igaz a futás is remek edzés, ám nem lehet csak a testi gyorsaságot edzeni, a reflexek is ugyanúgy számítanak, ha nem jobban. Az ebéd elfogyasztása és megemésztése után kerestem egy nagyobb fát, majd arra felmászva a tantom segítségével levágtam egy vékonyabb ágat, majd azt legallyaztam.
- Nah, az lesz most a feladatod, hogy megfogod ezt az ágat és minden erődet, leleményességedet beleadva megpróbálsz megütni. Érted? Magyaráztam el a lánynak a feladatát miközben átadtam neki a botot, ám abban a pillanatban amit a kezébe került, egy akkora ütést mért vele a fejemre, hogy egyből a földre zuhantam kezemmel a fejemen jobbra balra forogva. - Itetetetete! Baaaaka! Akkor kezdj el támadni, ha szólok. Ageha egy szót se szólt, sokkal inkább a nevetése beszélt helyette. - Öregem...- fájlaltam a fejem miközben lassan felkászálódtam a földről, majd Agehára néztem. - Na most kezdheted a hadonászást! Mondtam a lánynak aki nem is várt tovább, azonnal nekem rontott egy hármas ütéskombinációval, ami két gyors egymást követő jobb fentről és bal fentről oldalirányosan ereszkedő csapás volt, valamint az utolsó harmadik egy vízszintes suhintás volt. Amikor megláttam ezt a kombinációt szó szerint leesett az állam, hisz arra számítottam, hogy majd oda vissza fog csapkodni a bottal. Igaz a támadása gyorsan követték egymást de ennek ellenére mindegyik elől ki tudtam hajolni sikeresen amitől viszont a lány lepődött meg. - Úgy érzem van még miről beszélgetnünk! Mondtam vigyorogva a lánynak. - Igen, de ettől még nem állok le! Mondta, ahogyan újból támadt méghozzá hatalmas precizitással. - Mond csak, hol tanultál meg ilyen jól kardot forgatni? Kérdeztem rá miközben a folyamatos csapásai elől sorra tértem ki, bár azt nem merném feltétlenül kijelenteni, hogy könnyen. A lány kezében egy bot volt, ám a bot méretei megegyeztek egy kardéval és a lány támadási stílusa is egyértelműen erre utaltak. - Már említettem nem? Fegyverkovács családból származok...- Gwáá-adta ki a hangot néha a támadásainál -...úgy gondolod a kovácsok, csak készíteni tudják a fegyvereket, harcolni viszont nem? És veled mi a helyzet? Egész könnyedén hajolsz ki előlem... A kis beszédünket a folyamatosan zajló harcunk csak még élvezetesebbé tette - Hooo... értem. És te nem gondolod, hogyha egy nagy karddal járkálok mindenhova...- oppáá - ugrottam el egy támadása elől -...akkor valószínűleg tudom is használni?
A kis gyakorlásunk lassan átcsúszott a vérre menő harc kategóriába ami már arról szólt, hogy ki húzza tovább idegekkel. Ageha már teljesen kikészült attól a ténytől, hogy egyetlen egyszer tudott csak megütni, méghozzá a kezdés előtt, én pedig attól kezdtem kikészülni, hogy nem kapok levegőt a folyamatos fárasztó támadásoktól. A nap végére mindkettőnk lendülete a jóval alább hagyott, Ageha támadásai lassabbak lettek, az én kitéréseim pedig néha néha bénák, ami azt takarta, hogy néha néha ahelyett, hogy elkerültem volna egy támadást, pontosan belemozdultam. Amikor befejeztük az edzést, ő azonnal eldobta a kezében lévő botot és a földre vetette magát a fáradtságtól, és én is követtem a példáját a kék zöld foltokkal tarkított testemmel együtt, amit jelenleg úgy éreztem, mintha nem is az enyém lenne.

***

Már lassan két hete hogy a szigeten élünk Agehával együtt, de eddig még nem volt túlzottan sok esélyünk a menekülésre. Természetesen gondoltam arra, hogy a hátamra kapom a lányt és a vízen futva megpróbálok átaraszolni egy másik szigetre, ám nagyon aggasztó volt az, hogy amerre a szem ellátott, csak víz volt a sziget körül. Túl nagy volt a kockázata ennek így nem vágtam neki, helyette inkább apránként készítettünk egy tutajt amivel remélhetőleg elsodródunk majd valamerre. A kis tákolmány már majdnem vízre bocsájtható állapotban volt, csak hiányzott róla még egy-két dolog. A talált szőnyeget is fel szerettem volna használni, ám azt csak akkor terveztem építőelemként használni a "valóságos legómban" amikor már biztosan elérkezett a menekülés időpontja, de addig is kellemes takaróként használtuk, na meg egyéb más célra is.
Az egyik nap amikor épp nem edzettük a lánnyal, egy sajátos módon próbáltam meg elütni egyedül az időt, mivel Ageha úgy döntött, hogy kihasználja az erős napsütést és elmegy napozni. Az elmúlt három hét minden percében a nyakamon lógott és együtt voltunk így érthető, hogy most nem mentem utána leskelődni, egy kis egyedüllétre vágytam amit meg is kaptam. Fogtam a jó öreg halverő bunkósbotomat, majd pedig apró kavicsokat kezdtem el keresni a parton. Amint összegyűjtöttem legalább egy maroknyit belőle visszatértem a kis "bázisunkra" ahol a szőnyeg volt. Kényelmesen ráálltam a szőnyegre, a lábaim mellé letettem egy darab kavicsot, majd megfeszítettem a kezemben a botot. Magabiztosan lendítettem a magasba a botot, majd rögtön ezután egy félkört leírva a bunkós végével jó messzire ütöttem el a tenger felé a kavicsot. - Tudtam, hogy ez a szőnyeg és a bot segíti elviselhetőbbé tenni ezt a helyet, de hogy ennyire... Teljesen el voltam lazulva az érzéstől és egyre jobban belejöttem az ütögetésbe. Próbáltam minél messzebb és messzebb elütni a kavicsot, de hogy legyen a dologban kihívás is, kitűztem még szabályként azt is, hogy minimum kettőt kacsáznia is kell a kavicsnak és csak úgy érvényes a dolog.
Már éppen az utolsó pár kavics elütésénél jártam amikor eszembe jutott az az ötlet, hogy talán a szél elememmel meg lehetne fejelni az ütéseket és ezzel messzebbre reptetni. Felkészültem az ütéshez, a botot a magasba lendítettem, egy kis szél elemű chakrát koncentráltam a bot végéhez ahol a bunkó és a kavics találkozik, majd lendítettem. Abban a pillanatban, hogy eltaláltam a követ, az nagy sebességgel süvített el a helyéről, azonban a szemeimmel nem tudtam követni annak az útját, mert a szőnyeg amin álltam nemes egyszerűséggel megemelkedett alattam és ledobott magáról. Nem értettem pontosan, hogy mi történt, sőt fogalmam sem volt róla, hogy ez hogyan történt meg, de a válasz hamar meg fog érkezni Ageha személyében.
Közel van már a menekülés, nagyon közel.

//Vége a második résznek. Folytatás várható Wink

//

Uzumaki Kushina Csüt. Márc. 22 2012, 16:44

Nos, sikeresen elolvastam (bocsi a késésért, de még mindig nem vagyok toppon :S). Bár nem volt benne gyilkolás, vérontás vagy ilyesmi, maga az iromány nagyon tetszett. Mind a felépítése, mind az ötlet és annak megvalósítása. A fantáziád csodálatos dolog Very Happy

- noha perverz is, s megfordult a fejemben, hogy Nakát rád kellene uszítanom XD.
+12 chsz ^^

**Huramino Saito** Pént. Ápr. 20 2012, 21:11

Váratlan nyaralás - Befejező rész
Ó azok a békés napok
(Kérésre meghagyni Kushinának ^^)

Eleinte igencsak stresszesen indult a kis életem a szigeten Agehával, hisz sok minden volt amit nem tudtam akkor még megcsinálni, nem tudtam hogyan szerezzek ételt a tengerből, hogyan húzzam meg magam a hatalmas viharok elől, de talán mind közül a legnehezebb megpróbáltatás az volt, hogy hogyan éljem túl egy nő szeszélyeit. Ki ne stresszelne egy ilyen helyzetben nemde? Ám az idő mindent megoldott magától, megtanultam ételt szerezni magunknak, egy barlang képében menedékre leltünk a nagyobb viharok elől, bár a női szeszélyt sehogy sem sikerült megoldanom, viszont találtam egy módot amivel levezethettem. A kavicsok ütögetése a tenger vizébe, bármilyen hihetetlen, de rendkívül nyugtató volt és így kerültem abba a szituációba amibe most is vagyok. Hogy miről is beszélek? Épp a hátamon fekszem fájlalva a fejemet és értetlenül nézek a szőnyegre ami még két másodperccel ezelőtt alattam volt, majd hirtelen felborítva az előttem lévő világot, a levegőben termett és könnyedén szállingózott a part felé.
- Oy oy oy oy Oy! Állj meg, állj már meg! Kiáltoztam a szőnyeg után, mintha csak hallgatna a szavaimra, és közben kergettem azt, nehogy a végén a vízben landoljon és teljesen átázzon. Szerencsémre a szőnyeg a víztől nem messze a homokparton állapodott meg nagy megkönnyebbülésemre. Egy gyors mozdulattal felkaptam a földről azt, megmentve a part felé közelítő hullám és a teljes átázás elől. - Na nézzük csak mi történik itt... Mondtam, ahogyan a víztől kicsit távolabb a földre dobtam, majd méregetni kezdtem azt közelről és távolról, távolról és közelről is. - Mi üthetett ebbe bele? Csak úgy hirtelen kiugrott alólam... Mivel egy szőnyegről van szó, azok között is a kicsit vastagabbik fajtáról, kizárt, hogy magától megemelkedett volna... Gondolkoztam el, habár a hosszas fejtörés ellenére sem jutott semmi ésszerű magyarázat, így az ésszerűtlen magyarázatok irányába fordultam el. - Ahááá tudom már. Megijedtél az ütéseimtől igaz? Féltél, hogy eltalállak és kárt okozok benned, ezért inkább kiugrottál alólam! Konoyaroo!- Mutogattam az ujjammal a szőnyeg felé mintha csak egy vallatás lett volna és vártam, hogy a szőnyeg beismerje a tetteit, ám annak esze ágában sem volt megszólalni. - Csendkirályt játszunk mi? Na majd akkor megmutatom ki az aki itt szóra bír valakit! Fenyegettem meg a szőnyeget teljesen komoly arccal. Na igen mit mondhatnék... a szigeten töltött három hét kicsit elvette a józan ítélőképességemet és ezért is csináltam azt, hogy a szőnyeget felcsavartam egy közeli fára, majd a bunkósbotom végét egy könnyed mozdulattal végighúztam a szőnyegen. - Nos picinyem? Van valami mondanivalód nekem? Hmm? Semmi? Remek! Akkor ideje egy kicsit megmotiválni téged. Arcomon ördögi vigyor jelent meg, ahogyan a bunkósbot meglendült a kezemben, majd egy egyenes ütést mértem a közepére, ám a szőnyeg még így sem adott ki egy árva hangot sem, ezért folytattam a dolgot. A bot egyre lendült a kezemben, majd újra és újra és újra teljesen addig amíg ki nem fáradtam a vallatás közben. Ekkor a botot ledobtam a földre és saját magamat is mellé, ahogyan lihegve a már kissé foltos ám mégis szakadatlan szőnyegre néztem. - Kemény fából faragtak nem igaz? Rendben rendben.. kössünk fegyverszünetet. Ha te elkezdesz beszélni, akkor abbahagyom az ütlegelést na? NA?! Ám a szőnyeget még így sem sikerült szóra bírnom, amitől egy kicsit dühössé váltam és újból megragadva a botomat, olyan ütést mértem rá, mintha a száz előző, ebben az egy suhintásban összpontosult volna. Az eredménye persze meg is volt, Szőnyeg - Saito 1-0, ráadásul, hogy a dolgokat tetézzük is, az ütés erejétől a kezemben lévő bunkósbot több darabra tört szét és hullott alább a kezemből. - Neeeeeeeee Oda a lett a vadász/szórakozóbotom... Kiáltottam fel, amire csodák csodájára érkezett egy válasz. - Mi történt?! A fejemet egyből felkaptam és a szőnyegre tekintettem, hátha ő volt az aki végre kegyeskedett némi szót váltani velem, ám csak Ageha ért vissza az önbarnító lazulásáról. - Miért van a szőnyeg felcsavarva a fára? Vont kérdőre a lány érdeklődő tekintettel amit én el is magyaráztam neki egy nagy levegővételt követően. Na persze a minden alatt nem kell tényleg mindent érteni, azt nem mondtam el neki, hogy bottal ütlegeltem a szőnyeget, helyett csak azzal magyaráztam a fára csavarodott tárgyat, hogy amikor kiszállt alólam egyenesen ennek a fának "ütközött" így keletkezett rajta a kopásnyom is. Ötletes mi?
- Egyszerűen kirepült alólad? Vajon mitől lehetett? El tudod pontosan mondani, hogy mit csináltál? Kérdezte a lány, amire én csak bólintottam egyet, bár már egyszer elmondtam neki. - Épp a botommal ütögettem a kavicsokat a tenger vizébe, amikor az egyik ütésem során amit kicsit feljavítottam a szél elememmel, egyszerűen kiszállt alólam. Amint elmondtam, lehetett látni, hogy Ageha fejében körvonalazódik valamilyen magyarázat amire én is kíváncsi voltam. A lány közel hajolt a szőnyeghez, amitől a dekoltázsa egy kicsit kivillant, amin persze nem győztem a nyálamat csorgatni. - Nem vagyok biztos benne, de szerintem a szél elemedre reagált a szőnyeg. Megpróbálod óvatosan belevezetni? Kérdezte, miközben leszedte a fáról a szőnyeget, majd a földre terítette. - csak óvatosan. Erre bólintottam egyet, majd letérdeltem a szőnyeg mellé és a kezeimet felé tartottam, hogy belevezethessek egy kevéskét a szél elemű chakrámból. A szőnyeg szinte azonnal reagált és megemelkedett a földről, viszont a chakrakontrolom miatt, ezúttal nem szállt el a francba, hanem egy helyben lebegett. - Szerintem ebbe a szőnyegbe speciális chakrafonalakat szőttek, ami reagál a szél elemre és ezért repült ki alólad akkor és ezért lebeg most. Legalábbis ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak, de még sosem hallottam ilyenről. Ez a magyarázat valamivel ésszerűbb volt mint az én elméletem miszerint direkt életre kelt, hogy kiszúrjon velem, így ennyiben is maradtunk, ám a szemeim hirtelen hatalmas lobogó lángcsóvában égtek, hisz végre kitaláltam, hogy hogyan hagyhatnánk el a szigetet.
- Ageha. Gyűjts össze annyi édesvizet amennyit csak tudsz és készíts elő ételt is, mert itt hagyjuk végre ezt a nyavalyás szigetet. Mondtam a lánynak, ahogyan a vállamra kaptam a szőnyeget és a már kész tutaj felé futottam. Eddig nemigazán próbálkoztunk a tutajjal megszökni a szigetről mert a partot körülvevő hullámok túl nagyok voltak ahhoz, hogy áttörjünk rajtuk, de ez a helyzet most változott.

***

Körülbelül öt óra készülődés után sikerült abba az állapotba jutni, hogy már csak az volt hátra, hogy a tutajra szálljunk és folytassuk kalandunkat a nyílt óceánon. Ageha szorgosan összegyűjtött négy napra elegendő ételt na meg ivóvizet is, míg én azon ügyködtem, hogy hasznosíthassuk a szőnyeg különleges tulajdonságát. Ezt úgy képzeltem kihasználni, hogy a négy sarkára az erdőben talált kötélszerű indákat kötök, majd amolyan vitorlaként a magasba eresztve, valamint a szél elememre reagálva, majd kihúz minket szó szerint a lekvárból.
A tutajt a partra vittem, ahogyan Ageha is odajött, hogy felpakolja a kaját, azonban volt egy kis aggasztó tényező is a tervünkben amivel nem számoltunk. A víz cseppet sem volt nyugodt, meglehetősen háborgós volt holott viharnak semmi jele sem volt. - Mi legyen? Nekivágjunk most, vagy megvárjuk, hogy lecsillapodjon a víz? Kérdeztem a lánytól aki mérlegelés nélkül rávágta a választ. - Minél előbb annál jobb. Az idő tiszta, csak sziget körül nagyok a hullámok. Érvelt az azonnali indulás mellett így nem is tétováztam tovább. Vízre bocsátottam a kis kreálmányomat melyet szorgosan építgettem a szigeten töltött idő alatt, majd amint mindketten felszálltunk, feleresztettem a szőnyegvitorlát a magasba és már csak az volt hátra, hogy utat törjünk magunknak a hullámokon keresztül. A part közelében még könnyű volt áttörni a hullámokat, mert akkorra már azok veszítettek erejükből, de ahogyan haladtunk úgy erősödtek. - Kapaszkodj erősen! Még csak most jön a neheze. Kiáltottam oda Agehának, ahogyan chakrát vezettem a talpamba, hogy még inkább a tutajhoz tapasszam magam, majd felállva ismételten chakrával hasznosítottam a szőnyegünket. Ha ezt a pillanatot elképzelnénk egy képen, akkor az valahogy így festene: egy fiú aki hősiesen kiáll a hullámokkal szemben, miközben kezében tartja az egyetlen esélyüket és arcára az adrenalin őrült vigyort festett, míg a mellette lévő lány a tutajba kapaszkodva hasalt és kiáltozott az életéért. Na jó, azért az életéért nem kiáltozott, de a többi részlet viszonylag helytálló.
- Nincs sok hátra és kiérünk a nyílt óceánra ahol már nincsenek hullámok. Adtam le a helyzetjelentést amire Ageha csak bólintott én meg tovább koncentráltam a chakrámat, hogy kijussunk. A dolgok szépen is mentek, teljesen az utolsó, legnagyobb hullámig, mely már nagy falatnak bizonyult. A hullám magasba emelkedett, ahogy a tutaj engedelmeskedett a ráható erőknek és annak "hátán" kezdett el felfelé haladni ami a legjobb dolog volt azok közül ami történhetett, hisz ha túljutunk a hullámon, már a nyugodt víz várt, ám még mielőtt felértünk volna a tetejére, a hullám megtréfált minket és a tetejéről a víz kezdett aláborulni, pontosan ránk. A ránk zúduló víz hatalmas erővel csapódott folyamatosan a csónakra, mely már így is a határain volt. - Saito! Több chakrát a szőnyegbe, még többet. Kiáltott rám a lány, ám ettől a lépéstől kicsit ódzkodtam mert a szél elemű chakra kárt tehet benne, de nem volt más választásom, adtam neki még egy chakralöketet, melynek köszönhetően sikerült átjutnunk a hullámon, de bekövetkezett az amitől féltem. A szőnyeg cafatokra szakadt a rá nehezedő nyomás miatt, de nem ez volt az egyetlen elszenvedett kárunk. Amikor hátranéztem Agehára, hogy egy elégedett vigyorral nyugtázzam neki azt, hogy kijutottunk a nyílt vízre, ő csak elvörösödött arccal tekintett rám miközben mindkét kezét maga elé tartva takarta el kebleit, melyen még az imént határozottan volt ruha.
- Mi..mi.. mitö-rötönt..?- Kérdeztem tőle zavarodottan, na meg persze paradicsomvörösen miközben a vér az orromból sugárnyalábban spriccelt. - Az utolsó hullám volt... letépte rólam a víz a ruhámat... Közölte miközben fejét elfordítva inkább a vizet bámulta mint a csurom véres perverz arckifejezésemet. - Most mit vagy így zavarba... elvégre már láttam őket nem? Kérdeztem értetlenkedve, amire azonnal érkezett is a válasz. - Látni láttad, ám ez akkor is kínos nekem. Mondta, ami teljesen érthető volt.
- Tessék itt van ez... Vettem le a felsőmet, majd átadtam neki. Milyen lenne már ha végig meztelennek kellene lennie míg hazafelé sodródunk?! Természetesen én élveztem volna a dolgot, de valahogy Ageha érzései fontosabbak voltak mint az én perverz kis mániám és ezért kész voltam feláldozni a pulcsimat az egészség oltárán.
Miután rendeztem a hajóban és annak utasaiban keletkezett fizikai és erkölcsi károkat, ideje volt kicsit megdolgoztatni a lábaimat. Felálltam a tutajon, majd kisétáltam a víz felszínére, majd kihasználva azt, hogy én tudok járni az említett közeg tetején, elkezdtem tolni a tutajt, hogy haladjunk is valamerre ne csak egy helybe lébecoljunk. Ez egy nagyon is hasznos dolog volt, hisz a haladási sebesség megtriplázódott és az irányt is én választhattam meg, hogy merre menjünk, viszont a hátulütője a dolognak az, hogy nem éppen könnyű egyszerre chakrát áramoltatni a lábba, valamint egy kisebb hajót tolni egy utassal a fedélzetén. Körülbelül hét-nyolc órányi tolást terveztem be, ugyanis többet nem bírna a testem, teljesen kimerülnék. A terv az volt, hogyha nem érünk szárazföldet, akkor a nyolc órányi tolás után pihenek egy napot, hogy reprodukálódjon az erőm, majd újra tolom, mindezt a kört addig folytatva míg biztonságosan el nem érjük a szárazföldet.
A fejben kiszámolt idő/chakrafelhasználást direkt úgy lőttem be, hogy amint befejezem a tolást, maradjon még annyi chakrám, hogy tudjak mozogni, tehát ne teljesen kimerülten heverjek. Elég érdekes lenne, ha túlhajszolnám magam, és míg alszom egy viharba kerülnénk bele.

***

Szerencsére minden a legjobban történt, nem kerültünk bele viharba és a megsaccolt "munkaidőt/tempót" is tudtam tartani. Mondhatni minden a legnagyobb rendben volt, kivéve az az egy apró tény, hogy már a negyedik napja vagyunk a nyílt vízen és az élelem már vészesen fogyóban volt. A becsomagolt kaja mindössze négy napra volt elég és már az a bizonyos ütő sincs nálam valamilyen okból kifolyólag, így a halfogás ismét nehézkessé, majdhogynem lehetetlenné vált.
- Úgy tűnik, már csak három hal maradt... remélem még ma partot érünk valahol. Elég kellemetlen lenne korgó gyomor miatt végezni, már ha idáig eljutottunk. Mondtam fapofával Agehának aki szintén csak reménykedni tudott abban amiben én. *Bár ha jobban megnézem... talán a halon kívül mást is tudnék enni...* ekkor tekintetem a lány mellkasa felé irányult, amelyet az általam hordott ruhák takartak *...ha talán kicsit megcsikizem, megdörzsölöm vagy valami, akkor azokból ki tudok nyerni egy kis teje...* -Kyaa!! Mi a fenét bámulsz már megint! Kiáltott fel, ahogyan arcon csapott és csak arra tudtam gondolni, hogy az arckifejezésemből következtette ki, hogy mi is az amit tervezek. - Ööö... semmit semmit... mondtam lehangoltan, ahogyan elnyammogtam a halamon ami előttem volt. Ageha is így tett és ezzel már csak egy hal maradt előttünk. Természetesen egy darab hal nem elég arra, hogy jól lakjunk és ezt mindkettőnk hasa egy hatalmas korgással be is bizonyította. - Edd meg nyugodtan az utolsót, én kibírom majd. Toltam elé a halat, mire ő vissza tolta azt. - Te dolgoztál egészen idáig, megérdemled, meg egyébként is kell az erőd az úthoz. Mondta, ahogyan ismét elém került az étel. - Mondom, ki fogom bírni. Toltam vissza. - De nekem nem kell! Emelte feljebb a lány a hangját, holott a hasa másról tett tanúbizonyságot. - Ha nem eszed meg ebben a percben a halat...- toltam ekkor elé -...akkor én fogom de jóízűen! -Jó edd csak meg nyugodtan. - Jó meg is eszem. - Jó! - JÓ! - Jó!!! - Jó!!! Kiáltottam fel, de még mielőtt ő rá rávághatta volna az övét, a semmiből egy sirály bukkant fel, mely a másodperc tört része alatt csapott le a védtelen halra a tutajon és elragadta tőlünk azt, mondván "ha nem kell senkinek, akkor az enyém lesz". Mindketten csak ámultunk a dolgon, majd egymás nyakába kapaszkodva egyszerre mindkettőnk szeme hatalmas, könnyektől duzzadó Niagara vízeséssé alakult át. Nem volt mit tenni, teljesen kifeküdtem a fán, majd vártam, hogy történjen valami, valami isteni csoda, mint például repülő halak, önfeláldozó lelkületű madarak... hogy éljek a szép magyar mondásokkal, vártam, hogy a sült galamb repüljön a számba.
Közel másfél óra sodródás után meg is történt a várva várt csoda. Továbbra is a semmi közepén lebegve arra kaptam fel a fejem, hogy a tőlem elzsákmányolt fegyverek, valamint a Hana pecsétje a közelbe került. Minden fegyverem el volt látva egy pecséttel, mely tartalmazza a chakrámat és ennek segítségével meg tudom úgy idézni a fegyvereket, hogy ne vesszenek el a chakraáramlásban. Erről szól a Gato no babilon/Babilon kapuja, viszont ez a technika eredményezi azt is, hogy a közelben érzem a fegyverek pontos hollétét.
- Itt vannak Ageha. Megtaláltam a fegyvereimet és ha minden igaz, akkor azok is ott lesznek akik miatt a szigetre kerültünk. Mondtam a lánynak, azonban ő ennek nem örült annyira mint én, mert még mindég éhes volt és ennek hangot is adott. - Nyugi, majd kitalálunk valamit, amint a közelükbe értünk. Nyugtattam meg a lányt, majd ismét tolni kezdtem a tutajt abba az irányba amerre a fegyverek voltak. Körülbelül másfél óra tutajozás után elértünk egy hatalmas sziget közelébe, méghozzá egy egészen forgalmas sziget közelébe, ahol egyszerre több szállítóhajó is volt. - Veszélyes lenne továbbra is a tutajon menni, mert könnyen kiszúrhatnak. Be kell úsznunk a szigetre... képes vagy erre? Kérdeztem tőle akik természetesen bólintott egyet, valamint a probléma talán csak engem égetett egy kicsit, ugyanis Sunagakurei lévén nem sok vízzel találkoztam eddig, bár úszni megtanultam, közel sem vagyok tökéletes benne. - Rendben akkor induljunk. Mondtam, ahogyan a vízbecuppantam, majd lassan de magabiztosan a víznyelés és a fuldoklás határait súrolva evickéltem ki a szigetre. Mondanom sem kell, Ageha jó öt perccel hamarabb megérkezett a szigetre mint én, de ez ellen nem tudtam mit tenni, ami nem megy gyorsabban az nem megy. Amint a part közelébe értünk, csak akkor láttam meg, hogy nem egy bűntanyára, kalózszigetre vagy valami ilyesmire érkeztünk meg, hanem egy kikötővárosba, méghozzá az egyik táblán Wagarashi név szerepelt. - Oy.. Mostmár tudom hol vagyunk. Ez itt a Tea Országának alsó csücske. Amint visszaszereztem a fegyvereimet, már könnyedén visszajuthatunk Konohába. Suttogtam a lánynak miközben feltűnésmentesen osontunk be a szigetre. Szerencsénkre senki sem vett észre minket, viszont egy félmeztelen fiú és egy fiú ruhát hordó lány hamar a tekintetek középpontjába került volna. - Először keressünk egy menedéket és kaját, ugyanis pihenned kell. Az út igencsak kifáraszthatott téged. Amint visszanyerted az erődet, megkereshetjük a fegyvereidet. Mondta Ageha, ahogyan a kis kikötőváros közvetlen közelében lévő erdős területen, a fák takarásában mozgolódtunk. Rövid keresgélés után találtunk is egy elhagyatott, poros kis faházat ami pont kapóra jött nekünk. - Feküdj le pihenni Saito. A szigeten te csináltál mindent, most hagyd rám a dolgokat. - Rendben de legyél óvatos. Mondtam neki, majd lefeküdtem aludni, ugyanis a szervezetem nagyon kimerült a négy napos megpróbáltatás alatt.
Mire kinyitottam a szemem, Ageha már visszatért, sőt Kimonoban ült előttem és ha ez nem lett volna elég, amikor oldalra fordítottam a fejem, egy olyan lakoma várt csak rám, amitől a könnyem is megindult, olyan gyönyörű volt.
- Hogy a fenébe szerezted mindezt meg és miért vagy Komonoban? Kérdeztem értetlenkedve a lányt, amire ő csak szerényen kuncogott egyet. - Fufufu... megvannak az én trükkjeim is. Ami pedig a Kimonot illeti, odakint épp holnap lesz a tavaszi Sakura fesztivál, ami pont kapóra jön nekünk. Hoztam neked egy kimonot, valamint egy maszkot is, és így könnyedén el tudunk majd vegyülni az emberek között.

Huramino Saito Ageha_www.kepfeltoltes.hu_

Huramino Saito 879048243Ageha_www.kepfeltoltes.hu_

Huramino Saito Saito_www.kepfeltoltes.hu_

Huramino Saito Maszk_www.kepfeltoltes.hu_

(A két ruhára kattintva láthatjátok őket nagyban. Bal oldalon nyári női kimono, jobb oldalon nyári férfi kimono)

Az ötlet remek volt, így feltűnéstelenül tudunk majd az emberek között járni és megkeresni a fegyvereimet, meg azokat akik ezt tették velünk, ám még mielőtt nekiláttam volna bárminek is, a maradék kis chakrámmal elmutogattam pár pecsétet. - Ninpo:Kuchiyose // Idéző Jutsu. Csaptam le a tenyeremet a földre mire egy jól ismert menyét jelent meg a kevéske füstfelhőből melynek keretei között érkezett. - Oyoyoyoyoy... te teljesen megőrültél? Már majdnem egy hónapja, hogy nyomod veszett. A faluból mindenki nagy erővel keres téged, hol a fenében jártál? Vont azonnal kérdőre Hiyayaka, miközben karmait az arcomba mélyesztette, hogy szemtől szemben egészen testközelből hallhassa a válaszomat. Szinte azonnal megragadtam a parányi, törékenynek tűnő testét, majd a legközelebbi falnak dobtam. - Úgy nézek én ki mint aki heppből szökik el?! Valakik elraboltak és egy lakatlan szigeten hagytak megrohadni. A lényeg az, hogy szólj mindenkinek odahaza, hogy ne aggódjanak a Tea országában, Wagarashi kikötővárosában vagyunk és nemsokára haza érünk. Mondtam a menyétnek, aki bólintott egyet, majd el is tűnt olyan sebesen ahogyan érkezett. - Nos akkor essünk neki a fejedelmi kajának. Itadakimasu! Kiáltottam fel, ahogyan cseppet sem emberhez méltó módon tömtem magamba a finomabbnál-finomabb ínycsiklandó húsos fogásokat, majd teli hassal lefeküdtem aludni, hogy visszatérjen a testembe az erő és felkészüljek a holnap esedékes fesztiválra.
Másnap újult erővel keltem fel, ami valószínűleg a többfogásos vacsorámnak és a kényelmes alvásnak volt köszönhető. Mire felébredtem, Ageha már teljesen fel volt öltözve a kimonojába és csak arra várt, mikor ébredek fel, hogy belevethessük magunkat együtt a fesztiválba, na meg az esetleges kavarodásokba. - Ohayo! Köszöntem a lánynak, ahogyan feltápászkodtam a földről, de még mielőtt bármit is csinálhattam volna, Ageha már ott állt mögöttem a nekem szánt kimonoval. Sóhajtottam egyet, mert tudtam, hogy mire készül de engedtem neki elvégre mégiscsak sikerült szereznie kaját meg ruhát is, legyen ez az ő jutalma. Széttártam a karomat és hagytam, hogy ő öltöztessen fel. - Gondolom mondanom sem kell, hogy rossz ötletnek tartom azt, hogy velem gyere. A dolgok veszélyes fordulatokat is vehetnek. Mondtam teljesen komolyan, de ő mit sem törődött mindazzal amit mondta, csak öltöztetett tovább. - Nem szeretném azt, hogy miattam kerülj veszélybe, elvégre a szigeten is miattam kellett szenvedned. Mondtam, ahogyan szembe fordultam vele. - Hoo... a Nagy Saito-sama milyen kis esetlen lett hirtelen... Nem mintha nem önszántamból mentem volna akkor utánad a szigetre és ez most is így lesz akár tetszik akár nem. A mondata utolsó szavát kicsit megnyomta, ugyanis pont akkor szorította meg az övet a ruhámon, hogy az egyben maradjon. - Kész is, ahogyan én is készen állok. Szavai hallatán csak mosolyogtam egyet, majd még mielőtt nekivágtunk volna a fesztiválnak, odaadtam neki azt a Tantot melyet a támadóim hagytak nekem a szigeten, hogy ne legyen teljesen védtelen egy esetleges támadás során. - Akkor induljunk. Mondatomat követően mindketten felvettük a fejünkre a maszkunkat és kiléptünk a fesztiváli hangulatban lévő emberek közé.
A kis kikötőfalu telis-tele volt minden egyes pontján standokkal ahol rengeteg érdekes játék, verseny, vagy éppen étel volt ami már önmagában varázslatossá tette a fesztivált, ám Ageha és rajtam kívül senkinek sem csillogott úgy a szeme mint ahogyan kellett volna. Az emberek lehangoltan sétálgattak az utcán, az eladókról nem is beszélve hisz akkorákat sóhajtoztak mintha az életükre untak volna rá. Kicsit furcsálltuk a dolgot, ezért egy egyedül ballagó emberhez mentünk.
- Konbanwa!- köszöntem oda - Nem gondolja, hogy gyönyörű ez a fesztivál? Imádom a tavaszt, abban is a cseresznyefa virágzását. Nem ért velem egyet?- Tekintetem ekkor az egyik közelben lévő cseresznyefára irányult mely rózsaszínben pompázott. - Oh Konbanwa... Na igen, gyönyörű ez a fesztivál, azonban már csaknem két éve, hogy az emberek nem önszántukból jönnek ki ide, hanem mert parancsba adták. Ha az emberek nem jönnek ki, akkor az ide befészkelődött banda büntet meg, ám ha kijövünk, akkor az otthonainkat feldúlják és elviszik az értékeinket. Mondta keseregve a férfi, mire én rátettem a kezemet a vállára. - Ez szomorú... mond csak, milyen banda ez és hol tudnám megtalálni őket?- Tértem rá a lényegre, amire a férfi azonnal felkapta a fejét. - legtöbbjük piti Yakuza, ám vannak köztük shinobik is... A hegy oldalán lévő szentélyt foglalták el és onnan irányítják az egész falut...- Ekkor már a férfi is gyanakodni kezdett rám -... ugye nem akarsz ellenük szegülni? Rengetegen próbálták már meg kiűzni őket, de mind hullámsírban végezték, vagy még rosszabb dolog történt velük. Őrültség ellenkezni velük és csak egy idióta nem képes mérlegelni azt, hogy mit tehetnek vele. Figyelmeztetett a járókelő, azonban ő nemtudta azt amit én tudok, így tudván, hogy amit tudok azt senki más nem tudva csak én tudom elintézni ezt a tudatos dolgot. (Ezt milyen jól megfogalmaztam mi? :'D ) - Ha gondolja, akkor nevezzen bolondnak, de van egy kis dolgom ezzel a bandával. Ami pedig a büntetést jelenti, a hullámsírt már megjártam, tehát gond nem lehet. Mondtam a maszk alatt mosolyogva a férfinak, majd levettem a válláról a kezemet és elindultunk a szentély felé ahol a banda bázisa van. Némi kis gyaloglás után meg is érkeztünk a hegy oldalához ahol egy lépcsősor vezetett fel a szentélyhez, azonban nem mentünk tovább. - Itt van tőlünk nem messze az egyik Katanam. Légy óvatos, lehet hogy egy Shinobival fogunk összefutni. - Rendben. Válaszolt rá egyből Ageha, majd a lépcsősor mellett egy félreeső helyen találtunk rá a fegyveremre és egy bizonyos alakra aki magánál hordta azt. Éjfekete kimono volt rajta, a feje kopasz volt tele hegekkel, amolyan tökéletes Yakuza képet alkotott, ám amin még én is fennakadtam, az az volt hogy egyszerre több lány kis körberajongta. A férfi épp egy kisebb bemutatót tartott a lányoknak a kardommal és közben azt mondogatta, hogy ő egy elismert Shinobi, melyet a fejpántjával is bizonyítgatott. - Az ott... Lepődötten néztem a férfi kezére amin a tőlem elkobzott Sunagakurei fejpánt verte vissza a nap sugarait. - Az az én fejpántom. Lepődtem meg, majd egy kicsit közelebb sétáltam, hogy én is láthassam a férfi kis kardos bemutatóját. - A kardforgatók első számú és legfontosabb szabálya, hogy mindég hátulról, egy mozdulattal végezzünk az ellenféllel... valahogy így! Mondta, majd suhintott egyet a levegőben a katanaval amire a lányok természetesen elcsodálkoztak milyen "menő" az előttük lévő fickó. - Az olyan nagy Konohai Shinobik mint én, már a kisujjunkból rázzuk ki a kardforgatás minden csínját-bínját. Na ekkor elégeltem meg a kis bemutatót, és úgy döntöttem, hogy kicsit érdekesebbé teszem a dolgokat. Pár lépéssel közelebb mentem a férfihoz aki mosolyogva nyugtázta, hogy egy újabb taggal bővült nézői létszámra.
- Konbanwa! Nem lehetett nem észrevenni ezt a remek kardbemutatót amit tartott. Igaz a pletyka, hogy egy Konohai shinobihoz van szerencsém?
- Így van, méghozzá a legnevesebbek között is az egyik legelismertebbhez.
- Hooóó.. Érdekes. Bár én úgy emlékeztem, hogy a fejpánton szereplő embléma Sunagakuret jelképezi, de ezek szerint tévedtem. A férfi ekkor kicsit meglepődött és nyelt egy nagyot. Látszott rajta, hogy még ő maga sem biztos abban amit mond.
- Természetesen téved. Ez egy vérbeli Konohai fejes, a hozzá tartozó remek shinobival.
- Érdekes. Sosem gondoltam volna, hogy vannak még olyan tetű alakok mint amilyen maga is kedves Konohai Shinobi. Förmedtem rá a Yakuzára aki ismételten meglepődött, majd dühösen rám kiáltott.
- Mi az, balhét akarsz? Azt ajánlom, hogy húzz el, vagy a kardom fog kettészelni téged. Fenyegetőzött, ami csak még érdekesebbé tette a dolgot.
- Miért is ne... örömmel tapasztalnám meg első kézből remek kardforgató tudását. Jelentettem ki, mire a férfi habozás nélkül nekem támadott kezében a katanával. Egy egyszerű felülről induló csapással próbált meg eltalálni engem, ám a számításai nem jöttek be. A fejem fölött összecsaptam a tenyeremet, pont úgy, hogy a katana pengéje közte legyen, ezzel megállítva annak útját.
- Első lecke: Egy igazi kardforgató tiszteli a kardját és az ellenfelét. Eme tisztelet abban nyilvánul meg- kezdtem el mondani neki mindazt amit tanítottak nekem és közbe egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a katanat. - hogy meghajlunk az ellenfelünk előtt... - mondandóm közben enyhén meghajoltam - ...és szemből támadunk, ezzel is megtisztelve az ellenfelet. - Adtam a kliensnek egy ingyenes gyorstalpalót a szamurájok egyik eszméjéből, majd egy jól irányzott villámgyors mozdulattal vágtam le a férfi fejét a helyéről, amire persze a mellettünk lévő lányok sikításba törtek ki és elrohantak.
- Második lecke: Egy szamuráj számára a kardja a lelkét tükrözi és képviseli. Ha bárki más bemeri mocskolni az érintésével, annak az életével kell fizetni.- Mondtam becsukott szemmel, ahogyan katanán felgyülemlett vért egy erős rántással lecsaptam és átadtam Agehanak. - Fogd ezt. Ezzel most már könnyebb lesz megvédened magad, ha úgy alakulnak a dolgok. Mondtam mosolyogva amire a lány szinte rögtön kontrázott egyet. - De ugye az én fejemet nem fogod levágni, mondván hogy bemocskoltam a "lelkedet"? Mondatán érezni lehetett a szarkazmust, amire én csak nevetni tudtam egy jót. - Ugyan... nem vagyok én szamuráj...- nevettem fel -...na meg bármikor nyugodt szívvel rád bíznám a lelkemet.
Egy kard és a fejpánt visszaszerezve, most már csak a többi fegyveremet kellett megszereznem és már ha így adódott, akkor segítek a falun is, valamint információkat gyűjtök Akuma-ról akivel a menyét nagyfőnök látomásában harcoltam. Az utunkat ezúttal a hegyen lévő szentély felé vettük. A lépcsősor mely minden egyes sorának megmászása felért egy kínszenvedéssel, magasan a hegy oldalán cikázott végig, azonban nem lehet azt mondani, hogy nem érte meg megmászni, mert a látvány csodálatos volt. Egy hatalmas szentély terült el, mely több épületből is állt, körülöttük mindenhol virágzó cseresznyefákkal és amerre csak lép az ember szirmok terülnek el, mintha rózsaszín szőnyegen járna.

A gyönyörű képet csak az rontotta el, hogy a fák tövében, a szentély ajtajában és a többi félreeső helyen is Yakuzák ültek. *Ez tényleg a bázisuk lesz.* Gondoltam magamban, majd Ageha felé fordultam. - Kövess és csináld azt amit én. Mondtam, majd lassan sétáltam előre a szentélyhez. Amikor megérkeztünk elé, felléptünk a pódiumra, majd megrázva kis harangot háromszor összecsaptuk a tenyerünket és jöhetett a kívánság. *Azt kívánom, hogy az itt élő embereknek ne keljen szenvedniük és úgy élvezhessék a fesztivált mint régen.* Mormoltam el magamban a kívánságot, majd Ageha felé fordultam aki szintén végzett a saját kívánságával. Időközben míg mi imádkoztunk, a Yakuzatagok mozgolódni kezdtek a hátunk mögött és egy kisebb tíz fős csoport gyűlt körénk.
- Naa naa... micsoda szépség. - Ritkán látni a faluban ilyen szép lányt. - Nincs kedved inkább velünk játszadozni? - Elég sokat takar a ruhád, mit szólnál, ha kicsit átszabnánk? Érkeztek egymás után a tipikus kis beköpések melyeknek Ageha volt a célpontja. A lány végig a ruhája alatt tartotta a tőlem kapott katanat, melyre most rá is tette a kezét. - De kérem... a Hölgy velem van... egyébként is az itteni szerzetesek mióta lettek ilyen szókimondóak? Kérdeztem érdeklődve miközben lesétáltam az emelvényről és szembeálltam velük. A maszkra már nem volt szükségem, ezért levettem a fejemről, mert csak zavart volna engem a szabad látásban. Amint az arcomra rásütött a nap utolsó sugarai, a Yuakuzák is elcsodálkoztak. - Te... ez nem ő? - Pont úgy néz ki... De az nem lehet... Szinte azonnal előkapták a fegyvereiket, jobban mondva, a tíz emberből öt az enyémet. Az igazság az, hogy kicsit kíváncsi voltam, hogy volt e olyan aki rá tudott e jönni a Yuukenem használati módjára, hisz nekem is egy hónapomba tellett, ám amikor az egyik tag elővette azt, majdhogynem a nevetőgörcs kapott el. A négy pengét egy dróthuzallal rögzítették a hozzá tartozó gömbhöz, hogy valamennyire egybe legyen a fegyver és azt forgatva tartotta maga előtt. Pár perces néma csönd telepedett meg a szentély körül, míg a két fél felkészült a harcra. Mindenki feszülten állt a helyén várva a legapróbb szikrát mely mozgásba lendíti a szálakat és ez a szikra, egy csatakiáltás keretein belül, be is lobbantotta a puskaporos levegőt. - Elkapni!!! Kiáltott fel az egyik, mire az emberek megindultak felénk. - Elkapni? Mégis mivel? Vontam kérdőre őket, ahogyan villámgyorsan elmutogattam egy kézpecsétsort. - Ninpo Kuchiyose: Geto no Babilon//Shinobi idézés: Babilon Kapuja! Kiáltottam fel, ahogyan tenyeremmel a földre csaptam, melynek következtében egy hatalmas "vízállagú" fal jelent meg mögöttem, melyből azon fegyverek markolata nyúlott ki, melyek az előttünk lévő emberek kezében volt pár másodperccel ezelőtt, míg el nem tűnt onnan. - Szóval? Mivel is akartok elkapni? Kérdeztem meg újra, mire kihúztam a falból az imént látott négy pengéből álló Yuukent és aktiváltam azt a szél elemű chakrámmal. A Yakuzák jól láthatóan megrémültek annak hatására, hogy eltűnt a kezükből a fegyver és egyenesen a hátam mögött sorakoztak fel használatra készen. Csak egy hatalmasat nyeltek, majd mindegyikük elővette saját katanáját. - Remek, kezdjük. Mondtam, hisz így nekem sem kell visszafognom magam, hisz nem álltak el attól a szándékuktól, hogy elkapjanak. Egy gyors mozdulattal beszáguldtam a tíz ember közé és az első megpillantott emberre támadtam rá. A Yuuken pengéi egymásnak szimmetrikusan álltak, majd megváltoztatták helyzetüket. A gömb előtt összezárultak akárcsak egy madár csőre, melynek köszönhetően egyszerűen beletudtam azt szúrni az áldozatba, de ez még nem volt minden, amikor a négy penge belemélyedt a húsba, a chakrámra reagálva minden erejükkal azon voltak, hogy vissza álljanak eredeti csillagszerű helyzetükbe. Abban a pillanatban, hogy a pengék visszacsapódtak, a férfi akibe az előbb bele volt szúrva, szó szerint két részre szakadt. (fegyver állásait lásd az adatlapomon lévő videóban) A tömeg megrémült a látványra, hogy az egyik tagjuk hogyan végezte, azonban nem álltak tétlenül és néztek, rám támadtak, melyet a fegyverem forgatásával és beállításának folyamatos változtatásával tudtam védeni, azonban kilenc ember még nekem is sok volt és nem tudtam volna védeni mindegyikük támadását, de itt jött képbe Ageha, aki szintén bevetette magát a tömegbe és segített nekem. Meglepően ügyesen forgatta a kardot, de erre számítottam is, hisz az amit a szigeten mutatott nekem, már bőven elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön engem. A kardcsapások folyamatosan értek engem és Agehat, de egyikük sem volt eléggé képzett ahhoz, hogy akár egy kicsit is megsebesítsenek, ám az állapot, hogy ők támadnak, mi védekezünk, nem volt épp a legjobb ezért az egyik technikával fordítottam is ezen az álláson. Amikor az egyik Yakuza rácsapott a Yukkenre, egy hatalmas villanás kerekedett mely elvakított pár másodpercre mindenkit körülöttünk (Napfény (Hikage)). Ezt a pár másodpercet kihasználva csökkentettem le az ellenfeleink létszámát kilencről nyolcra, egy jól irányított pontos vágással. - Basszus... szólhattál volna mielőtt ilyen technikát használsz... ha nincs rajtam a maszk, most én is fájlalhatnám a szemem! Förmedt rám Ageha teljesen jogosan, mire nekem csak egy magacsepp vonult végig a fejem fölött. - Bocsi, bocsi ^^'' általában egyedül szoktam harcolna, na meg ha mondom, hogy csukd be a szemed, még talán vannak olyan marhák ezek, hogy be is csukják. Próbáltam meg kifogásokat keresni arra amit tettem, de teljesen fölösleges volt, legalábbis ez látszott Ageha arcán. - Héé még itt vagyunk!!! Kiáltott fel az egyik nagydarab Yakuza, aki nekünk is rontott, azonban még mielőtt kitérhettem volna a csapása elől és visszatámadhattam volna, Ageha egy oldalirányos csapással küldte a padlóra a tagot. *Hét...* Számoltam magamban a még meglévő ellenfelek számát miközben felkészültem a következő támadásra. A Yakuzák ismételten csoportosan támadtak ránk, ám még mielőtt elértek volna minket, kacsintottam egyet Agehanak, aki látta ezt és értetlenül állt az előtt, hogy ezt vajon miért is kapta. Amikor a kardok már vészesen közel voltak egymáshoz elkiáltottam magam. - Csukd be a szemed!!! Mire a lány megértette, hogy miért is kacsintottam neki. A Yakuzák a csapás pillanatában mind egyszerre csukták be a szemüket, hogy a fény ne vakítsa el őket ismételten, azonban ők azt nem tudták, hogy ez egy amolyan blöff féleség volt. Az adódó hatalmas helyzetet nem voltunk restek kihasználni és Ageha azonnal leszúrt egyet a támadók közül, míg én két egymás mellett álló Yaukáza mellkasába állította bele a Yuukent. *Hat...Öt...Négy* Már csak négyen maradtak, a négy szerencsésebb a tízből, ám bármennyi is volt a veszteségük, fejvesztve támadtak minket folyamatosan. Az egyik támadás kivédését követően eleresztettem a nálam lévő fegyvert ami alább hullt, majd eltűnt mindenki szeme elől, lehetővé téve azt, hogy egy újabb fegyvert választva más harcmodorba váltsak. (Magyarán lecseréltem a fegyveremet a Babilon kapujával) A kezemben hirtelen egy hosszú naginata jelent meg, mely tökéletesen alkalmazható volt a jelenlegi szituációban hossza miatt. A támadások sorra értek engem, ám nagy távolságot tudtam tartani a választott fegyveremmel, majd az egyik csapást követően ki is használtam az előnyömet. Erőteljesen megmarkoltam a Naginatát, majd parányit hátrahúzva, villámgyorsan szúrtam a Yakuza felé mely nem tudott mit kezdeni a fegyverrel és annak hosszával, így a penge keresztülszúr a mellkasát. *Három.* Míg a pengét kirántottam a halott testből, az egyik férfi bátorságot vett magán és úgy gondolta, hogy kihasználja ezt a pillanatot, ezért teljes erejéből futni kezdett felém, majd pedig felülről sújtott le rám. Mondani sem kell, nem járt túl sok sikerrel, ugyanis a felülről indított támadások egy nagy hátránya, hogy ilyenkor a hastájék teljesen védtelen, melyet ki is használtam és egy erőteljes rúgással késztettem meghátrálásra az illetőt, majd rögtön a kiszabadult fegyveremmel, egy oldalcsapást mértem rá, mely végigszántotta a hasfalát. *Kettő* A yakuzák száma meglehetősen lecsökkent, ám a hátramaradtak már jobban figyeltek a támadásokra, nem rohantak és csapdostak ész nélkül mint az elesettek és ez abból is látszott, hogy az egyiknek sikerült hárítania a csapásomat, ami meg is lepett, hisz eddig nem ütköztem ilyesfajta ellenállásba részükről, ám bármennyire is igyekeztek, nem vehették fel a versenyt egy olyan kardforgatóval szemben aki már több tíz éve ebben a stílusban harcol. Igaz az első csapásomat kivédte a velem szemben álló, ám a második csapásom elől csak hátra felé tudott menekülni egy kisebb szökkenéssel, aminek szintén megvan a hátránya. Ha hátrafelé térünk ki egy csapás elől, akkor az egyensúlyunk megtartása nagyon nehéz, így a következő támadás elől szinte lehetetlen elugrani. Ezt a helyzetet kihasználva sorban a harmadik támadással, ami egy szúrás volt, végeztem vele. *Egy. Már csak egy maradt* Gondoltam magamban, mire Agehára néztem aki már vígan guggolt a földön mögötte az utolsó túlélővel, vagyis már halottal. - Megvannak a fegyvereim. Ideje hazamenni! Mondtam a lánynak, majd megindultunk a lépcső irányába, ám hirtelen még több Yakuza jelent meg, melyek valószínűleg a fesztiválon voltak, csak felfigyeltek a kardcsattogásra. Számuk már jóval több volt mint tíz, így nem is szándékoztam megszámolni őket. - Ageha... fuss hátrébb és bújj el a szentély mögött. A lány habozott egy kicsit, de már ő is látta, hogy a megjelentek már kicsit többen voltak mint amennyit elbírt volna, így hallgatott arra amit mondtam. Hogy őszinte legyek, talán még számomra is sokan voltak ahhoz, hogy harcolni tudjak ellenük, de ennek ellenére szembeálltam velük. A kezemben lévő Naginata is kevés lett volna ennyi ember ellen, így lecseréltem azt méghozzá arra a fegyverre melyet a legjobban szerettem és tiszteltem. Hana került ismételten a kezembe mely melegséggel töltött el, hisz egy hónapig távol volt tőlem. A kardot magam előtt a földbe szúrtam, majd letérdeltem elé.

*Lény mindig nyugodt, ne legyen félelem vagy düh a szívedben!
Koncentrálj az ellenfeledre, annak kardjára, annak testére, ne veszítsd szem elől sohase,
Tartsd távolságot, hat penge legyen a távolság köztetek, ne több és ne kevesebb,
Elemzed ki az ellenfeled, mindenkinek van gyengéje, ha erre rájössz készülj fel és használd ki!
Csapj le az ellenfeledre, kíméletlenül, ne sajnáld, ne kíméld őt, öld meg egy csapással,
De mindvégig készülj fel, hogy te is meghalhatsz!*

Mormoltam el magamban eme szavakat, melyeket Kenyuurei tanított meg nekem még a menyétek falujába. Ez amolyan ima volt, mely megtisztítja az elmét és a testet, hogy létrejöhessen a kapcsolat ember és kard között, a technika neve pedig Ceremónia (Gitou). Az előttem földbe szúrt Hana ebben a pillanatban felizzott, jelezve, hogy felkészült arra, hogy az oldalamon harcoljon. Lassan felálltam a kard mellé, majd annak markolatát megragadva a jobb kezemmel, pehelykönnyedséggel emeltem fel a magasba, holott a kard se nem könnyű se nem kicsi, ha egy másik fegyverhez kellene hasonlítani, akkor a Zanbato jöhetne szóba.
- Kezdjünk bele. Mondtam magam elé, majd hatalmas sebességgel vetettem bele magamat az előttem álló tömegbe, majd suhintva egyet kardommal, több embert is félresodortam az útból. Támadásaim tiszták, pontosak, gyorsak és halálosak voltak. A sok Yakuza közül voltak páran akik ki bírták védeni az ütéseimet, azonban rengetegen sodródtak félre amerre a kardom hatalmas ereje járt. Kiszemeltem magamnak az egyik olyan férfit aki sikeresen állta az ütéseimet és rá összpontosítottam a támadásokat. Két gyors egymást követő fentről indított átlós irányú csapással kezdtem meg a táncot, mely elől a férfi inkább kitért, ugyanis nem tudta volna blokkolni a nehéz pengét az útjában. A harmadik csapásom egy vízszintes csapás volt, melyet ezúttal hárított a katanájával, azonban a kard meg maga a férfi teste is odébb csúszott a földön. Érezni lehetett ahogy a Katana felsír fájdalmában a bekapott támadástól, de ezt a forgatója nem érezhette, így a hárítást követően elrántva a pengéjét a kardomtól egy vízszintes csapást intézett felém, ám én lendületet vettem magamon és egy gyors testfordulattal hátrébb lépve máris tudtam intézni egy lentről induló függőleges támadást. Amikor a két kard ismét összetalálkozott, a katana melyet nagy odaadással kovácsoltak, de annál kevesebb ápolással használták, egyszerűen kettétört ezzel utat engedve Hananak mely súlyosan megsebesítette a férfit. *Nem szabad leállni. Ha azt látják, hogy fáradok, akkor erőt vesznek magukon és tovább támadnak.* Gondolkoztam, azonban nem igazán volt időm merengni az élet értelmén, mert szinte azonnal egy újabb kard került a látószögembe, mely elől egy gurulással tértem ki és egy ismételt vízszintes csapással viszonoztam. *Ez így nem jó. Sokan vannak én meg egyre fáradtabb vagyok* Futott végig a fejemben, azonban túlságosan figyelmetlenné váltam a gondolkozás miatt, ami abban is megmutatkozott, hogy egy férfi elkapott hátulról és teljes mértékben lefogott. - Megvan! Ne álljatok le! Kiáltotta el magát, mire a többi is felkapta a fejlét és ismételten rám támadtak. Ki kellett szabadulnom a fogásból, különben a legelső kard mely elér engem, végez velem. A kardom markolatát fogva a tenyeremben, egyszerűen megfordítottam azt, így a penge a hegyével lefelé mutatott, mindeközben bal lábamat rátekertem a lefogó bal lábára, majd egy erősebb rántással magam elé húztam azt aminek köszönhetően a férfi egyensúlyát elvesztette, de még mielőtt elborulhatott és magával ránthatott volna, eleresztettem a kezemben lévő kard markolatát mely pontosan a férfi lábfejébe állt bele. Ennek köszönhetően, na meg persze a fájdalomnak mely végig futott a Yakuza egész testén, elengedett, így ismét védekező állásba állhattam fel, de túl késő volt. A katanák közeledtek felém, de nem tudtam visszaverni őket csak hárítani, így az ellenfelek közel jutottak hozzám és mind egytől egyig rám ugrottak, hogy lefogjanak és a földre kényszerítsenek, mely sikerült is nekik. Egyre többen és többen lettek körülöttem és végül a helyzet majdhogynem úgy állt, mintha kicsi a rakást játszottunk volna. Elég szűkösen lehetett levegőhöz jutni, már ha egyáltalán lehetett, ezért ideje volt magasabb szintre emelni a harcot.
- Fuuton: Daitoppa!//Szél Elem – Áttörés! Kiáltottam fel a tömeg alatt, melynek meg is volt a hatása. A több mázsányi súly mely rám nehezedett, egy szempillantás alatt lett semmivé és csak a repülő emberek kiáltásait lehetett hallani. - Mada-mada!! Ordítottam fel, ahogyan legyezővé nyitottam szét a kardomat, majd chakrát koncentráltam bele. - Kamaitachi no Jutsu//Metsző Tornádó Jutsu Kiáltottam el ismételten egy technika nevét, melynek következtében egy hatalmas forgószél kerekedett ami sorra kapta el a földön fekvő még életben lévő embereket és gondolom mondanom sem kell, mi lett velük amikor a chakrapengével találkoztak a tornádón belül.
A technika befejeztével mély levegőket vettem meglehetősen sűrű ütemben, mely a fáradtság jeleit tükrözték, és miért ne tükrözték volna. Rengeteg chakrát használtam el a harcban, már maga a visszaszerzése és váltása leterhelte a chakrámat, nemhogy a szélelem használata, ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a chakrám fele maradt már csak meg, de a harcnak még nem volt vége.
- Nem mondom kölyök egész sokra vitted. Könnyedén cserélgeted a fegyvereidet és a harci stílusokat, gyors és pontos vagy, ráadásul még a Menyét bölcs legendás fegyverét is képes vagy használni. Elismerésem, Kenyuurei tényleg jól kitanított téged. A néma csendből váratlanul érkezett a meleg és kellemesen dallamos hang, mely teljesen megnyugtató lett volna ha nem azok a szavak érik el a füleimet, ugyanis kevesen tudnak arról, hogy a menyétek edzenek engem. Az illető tapsolva sétált fel a szentély lépcsősorán miközben szemeivel végig engem mérlegelt. *Látta a harcot végig és tud Kenyuureiről is és a kiképzésemről.* - Akuma-samahoz van szerencsém igaz? Látom a menyéteknek van ízlésük a nők terén, először Temari, most meg egy ilyen szépség... Kedveskedtem az előttem álló hölgyeménynek, ugyanis egy nőről volt szó kinek hosszú fekete haja van és egy meglehetősen furcsa öltözete, kezében pedig egy alabárdot tartott.

>>KÉP<<

- Úgy látom már hallottál rólam... akkor szerencsémre nem kell bemutatkoznom, viszont az érdekelne, hogy valójában mennyit is mondtak el neked az úgynevezett barátaid? Lágy tekintete ekkor véresen komolyra váltott, hisz a téma melyet súroltunk, meglehetősen mély volt. - Elmondtak mindent amit tudnom kell, és semmit amit nem. A bölcs téged akart megtenni utódjának és rád akarta hagyni minden erejét. Az évek során egyre nagyobb lett az elvárás veled szemben és nem bírtad a rád nehezedő nyomást, ezért hagytad el őket és lettél az aki. - Hoóó! Érdekes. Akkor többet tudsz mint reméltem, de kevesebbet mint vártam volna. Lefogadom, hogy rád is ugyanazokat a "terheket" pakolják mint rám. Akuma megnyomta mondata utolsó szavát, majd egy szempillantás alatt termett előttem hatalmas fegyverével és a földre kényszerített. Mindez a pillanat tört része alatt történt, szinte felfogni sem tudtam, hogy mi történik. A nő a fegyverét használva felhasította a hasamat elfedő ruházatot, hogy megpillanthassa a mellkasomat. Amint szabad volt a felső testem, egészen közel hajolt hozzám, közelebb mint amit egy nő és egy férfi megengedhetett volna magának, majd megnyalva mutatóujját, végighúzta azt a mellkasomon. Ami ezután történt engem is teljesen meglepett, ugyanis a pecsét melyet a Vén bölcs helyezett el a mellkasomon, majd elrejtett, kirajzolódott.
- Ahogy gondoltam...- rántotta félre a fejét -...még nem jött el a mi időnk. Erősödj, fejlődj és fedezd fel azt a szenvedést ami a rajtad lévő teherrel jár. Mondta, majd felállt rólam és lassan a lépcsősor felé sétált. - De addig is, küzdj az életedért. Jelentette ki mosolyogva, majd lesétált a lépcsősoron, ahonnan jött, ám abban a pillanatban, hogy eltűnt, egy férfi sétált fel megvetéssel az arcán.
- Yo! Szóval te lennél az a semmirekellő? Remek. Akuma-sama azt parancsolta, hogy játszadozzam el veled egy kicsit. Mondta, ahogyan tőlem nem messze megállt. Vettem egy mély levegőt, majd feltápászkodtam a földről, majd kicsit megmozgattam a nyakamat, hogy a megfeszült izom ellazulhasson. *Komolyan mondom rosszabb, mint egy gyors volna… leteper, aztán pedig magamra hagy.* Az ellenfél nem is várt sokkal tovább, azonnal támadásba lendült. Gyors egymásutánjában kézpecséteket mutogatott el. - Hitei Mushou // Szálló Tű Köd kiáltott fel, mire a szájából százával lőtte ki az apró tűket, melyek egyenesen felém haladtak. Szinte azonnal megragadtam Hanat, majd ismételten kinyitva, csaptam vele egyet a levegőben mire egy lökéshullám keletkezett, mely visszaverte az összes tűnt. - Tehát akkor tényleg jól láttam azt a szél elemet az imént. De akkor mit kezdesz ezzel? Suiton: Taihoudan//Nagy Lövedék! Mondta mire egyszerre több vízsugár hagyta el a száját és folyamatosan tüzelt rám meg nem állva. A vízlövedékek igencsak megleptek, ám nem voltak olyan gyorsak, hogy ne tudtam volna kitérni előlük. Miközben folyamatosan lövöldözte rám a vizet, próbáltam arra koncentrálni, hogy kikerüljem őket és találjak egy részt, egy pontot ahol keresztüljuthatok rajtuk, ezért kiürítettem az elmémet és csakis a harcra koncentráltam. Pár támadást követően kiszámoltam, hogy a lövedékek között maximum másfél másodperc telik el ami túl rövid ahhoz, hogy bármit is tehessek, legalábbis ha nem lennék shinobi. Az egyik lövedék magasan repült, a fejemet vette célba ami számomra egy tökéletes lehetőséget biztosított a támadásra. Lehajoltam a lövedék elől és közben egy egyszerű kézpecsétet formáztam, mely a Shushin no jutsué volt. A technika segítségével kellően feltudtam gyorsítani a testem, hogy kihasználva a technikában rejlő képességeket, másfél másodperc alatt az ellenfelem előtt teremjek és egy csapással befejezzem a harcunkat még mielőtt eldurvulna. Szép is lett volna ha bevált volna az ötlet, ám az ellenfelem is Shinobi volt és felismerte a pecsétet amit felmutattam így időben eltudott ugrani a támadásom elől. - Oy, oy! Ne olyan sebesen, a java még csak most jön! Kiáltott fel és ismételten kézpecséteket kezdett el mutogatni, mely ezúttal a Suiton:Suiryuuben//Vízsárkány korbács technikát aktiválta. Az eddigi harcunk alatt létrejött vizet felhasználva a fiú egy vízgömböt hozott létre maga felett, melyből megannyi kar csapott ki egyenesen felém. A karok sokkal gyorsabbak voltak mint az előző vízelemű technika és nem volt időrés sem, a karok egyszerre nyúltak ki több irányból, ezért csak a védekezésre tudtam koncentrálni. Eleinte megpróbáltam elugrálni és hátrálni a karok elől, ám azok gyorsabbnak bizonyultak mint amilyen én voltam, ezért kerülgetésből átváltva inkább megpróbáltam levágni a karokat Hana segítségével. Az első pár csápot sikeresen el is távolítottam, ám nem tudtam mindre egyszerre figyelni ezért az egyik csáp megragadott és magával rántott a fiú feje felett lévő vízgömb belsejébe. - Itt a vége! Suirou no Jutsu//Vízbörtön Jutsu Kiáltotta el magát, mire a vízgömbből egy masszívabb vízbörtön lett, melynek oldalát nem tudtam átvágni a kezemben lévő karddal, de nem is ez volt a legégetőbb problémám, hanem az, hogy egyáltalán nem kaptam levegőt és ennek hatására bepánikoltam. A víz sosem volt a barátom, nem sokat érintkeztem vele Sunagakureban, erre most mindenhol az vesz körül engem. A pánik érthető volt ebben a helyzetben ami súlyos levegővesztéssel is járt. *Nyugodj le... nem szabad pánikolni. Nem tudom használni a kardomat, így csakis a ninjutsuim maradtak.* Gondoltam végig, ahogyan ismételten alkalmaztam a Fuuton: Daitoppa!//Szél Elem – Áttörést és ennek hála nagy robaj közepette kijutottam a börtönből és még a fiút is messzire sodortam vele magamtól. Szinte azonnal a földre zuhantam és a tüdőmből próbáltam meg kiköhögni a bekerült vizet, valamint vele egyidejűleg újabb adag levegőt juttatni oda. Pár másodperc alatt sikerült normálisan magamhoz térnem és felállnom, de víz elemű technikából való kiszabadulás valamint a sietség miatt rosszul felmért chakramennyiség elhasználásával sok erőmet vesztettem el. - Ideje mindent beleadni. Mormogtam magam elé, majd a földről feltápászkodó fiúra néztem, aki szintén olyan rossz állapotban volt mint én, mert a kisebb robbanás következtében az egyik gerendának repült. - Az én köröm következik! Ordítottam fel, ahogyan összegyűjtöttem a megmaradt chakrámat, hogy alkalmazzam a legerősebb technikát ami a tarsolyomban volt. Hüvelykujjamat a számhoz emeltem, hogy az idézéshez kellő mennyiségű vért biztosíthassak, ám harapásra egyáltalán nem volt szükség, elég volt számon végigcsurdogáló vérbe belemártani az ujjamat és azt használni. Egy gyors mozdulattal nagyra tártam Hanat és a lapjain végighúztam a véres ujjamat, mely elkerülhetetlen lépés volt ahhoz, hogy a ninjutsu tökéletesen jöjjön létre. - Kuchiyose no Jutsu: Kirikirimai // Idéző technika: Örvénylés Kiáltottam fel miután suhintottam egy hatalmasat a legyezőmmel. Az ezután következő szélrobaj akkora volt, hogy nem csak az ellenfelemet sodor el és hasította fel, hanem a körülöttem lévő szentélyt, a virágzó cseresznyefákat és minden mást mi Kamatari útjába került. Az aprócska félszemű menyét nem kímélt semmit és senkit aki az útjába került, mindent elpusztított, majd miután befejezte a feladatát egyszerűen eltűnt én pedig hanyat zuhantam a földre a teljesen hazavágott szervezetemmel és a nullázott chakrámmal együtt. - Végre vége van... Jelentettem ki boldogan és lecsuktam a szemem, hogy pihenhessek egy kicsit. Időközben Ageha is előbukkant, aki feljebb haladt a hegyen, hogy láthassa de távol is legyen a harctól. - Saito-san! Saito-san!!! Kiáltozott míg oda nem ért hozzám, de végül ő is megnyugodott és nyugtázta magában, hogy még életben maradtam, csak mozdulni sem bírok.

**Huramino Saito** Pént. Ápr. 20 2012, 21:48

- Minek van vége egészen pontosan?! Csapta meg a fülemet a hang melyre legkevésbé számítottam és egyből kinyitottam a szememet, hogy nyugtázhassam magamban, csak a fülem káprázik, de sajnos nem így volt. A fiú ott állt tőlünk nem messze, igaz csupa véresen tele súlyosabbnál súlyosabb sebekkel. - Akinek vége van... az csakis te vagy! Ordított fel, ahogyan nehézkesen ugyan, de hosszú pecsétsorokat kezdett el mutogatni és végeztével egy vízsárkányt hozott létre a felgyülemlett vízből, mely már a vérével keveredett, a technika pedig nem más volt mint a Suiton: Suiryuudan no Jutsu//Víz Elem – Vízsárkány Jutsu. *Ez nem lehet... teljesen eltaláltam őt a Kirikirimaial és mégis talpon maradt... ki ez a fickó, legalább a nevét tudnám, hogy magammal vihessem.* Gondoltam, hisz nem tehettem semmi, testem a legalapvetőbb mozdulatokra sem reagált, Ageha meg nem tud semmit tenni ellene. *Ageha...* Nyitottam fel ismételten a szemeimet. *Itt van ő is és ha nem teszek valamit, akkor miattam hal meg, az én hibámból... Igen.* Gondolkodás közben egy kép villant be előttem amikor a menyét bölcs előtt álltam aki épp a látomásáról beszélt, a látomásáról melyben én és Akuma egymással harcolunk. *Így van, még közel sincs vége a játéknak, még van egy lehetőségem hogy megmentem Agehát, de ezzel saját magamat sodrom veszélybe...* Na nem mintha lett volna más választásom és ezt én is tudtam, így hosszasan a levegőben kiáltottam a következő szót.

- K~~~A~I!!!!

A kiáltás hatására a mellkasomon lévő pecsét felragyogott, majd égetni kezdte a mellkasomat, de nem csak azt, minden egyes sebesülésemet a legapróbb horzsolásoktól kezdve a legsúlyosabb sebekig mind égni kezdtek és nemes egyszerűséggel összehúzódtak, begyógyultak. A test, mely pár pillanattal korábban meg sem bírt mozdulni, feltápászkodott a földről miközben fehér aura vette körbe és a testemet átjárta a chakra mely olyan hatalmas volt amit még eddig sosem éreztem. Egyenesen farkasszemet néztem a vízsárkánnyal mely egy helyben rostokolt és várta megalkotója parancsát aki szintén meglepődött azon amit látott, de látávn, hogy állok, némi habozással de megindította felém a vízsárkányt ami meglepően lomhán közeledett felém. Tekintetemmel Hanat kerestem és akarva akaratlanul is észrevettem egy éppen körülöttünk repülő madarat, melynek szárnycsapásai mintha lelassultak volna. Ekkor értettem meg, hogy nem a vízsárkány volt az ami lomhán mozgott, hanem én gyorsultam fel annak az erőnek a hatására melyet a Fuumiyubo hely spirituális élőlénye, a vén bölcs bízott rám. Odasétáltam Hanahoz, majd a földről felvéve azt, a vízsárkány felé kezdtem el rohanni. A testemet körülölelő fehér aurát, mely lényegében chakra volt, a kardba irányítottam, hogy megerősítsem azt az ütközethez, majd mikor már karnyújtásnyira voltam a sárkánytól, egyszerűen kettévágtam azt azzal az erővel melyet ideiglenesen kaptam és a sárkánnyal együtt a technika használójával is végeztem. Az erő mely körülvett, a támadást követően azonnal elillant én pedig hanyatt vágódtam a földön, de az utolsó kép melyet az ájulás előtt láttam, teljesen megnyugtatott, nem is kép volt az, sokkal inkább arc volt, egy nő arca aki Sunagakure jelképét viselte, hosszú szőke haját négy copfba fogva hordta és meglehetősen kihívó modora van. Széles mosollyal az arcomon adtam át magam a homálynak, de számat még egy utolsó mondat elhagyta.
- Tadaima/Haza érkeztem! Egy mondat, melyet már azóta tervezgettem kimondani mióta a szigetre kerültem és közel egy teljes hónapig azon kényszerültem élni, távol az otthonomtól.
Míg szemeimre sötétség borult, elmémben egyetlen vészjósló mondat járt ~ha használod ezt az erőt, akkor a "saját lelked emészted fel~

~Fin~

//Az adatlapomon minden információt meg lehet találni a pecsétről mely a mellkasomon van, valamint egyéb információkkal is szolgálhat, ha esetleg valami nem teljesen tiszta ^^
Ez volt a legelső ilyen szintű harcom melyet egyedül vezettem le, így remélem hűen vissza tudtam adni ^^''
LoL 2 részletbe rakom fel a kalandot, mert túl hosszú lett, egyszerre nem bírja értelmezni az egészet és levágja automatice a végét az oldal. Gumenne ^^''//

Uzumaki Kushina Pént. Május 18 2012, 16:18

Wtf? :DD
Lol XDXD

Bővebben:
Tetszett! A harc jó volt, szépen ki lett dolgozva, könnyen vizualizáltam a dolgokat, volt benne Saito-féle perverzség és humor. A hossza meg epic! Very Happy

És méghogy az én rózsaszínem a halálosztó - a te lilád egy idő után olvashatatlan, szóval elkezdtem kijelölni őket Very Happy

Ha a postírást tanítanánk, akkor ez az alkotás biztos tankönyvi szöveg lenne Very Happy

. Nagyon tetszett!!
+17 Chsz
Egy ilyen írás igazán megérdemel egy ilyet Very Happy

**Huramino Saito** Pént. Május 18 2012, 16:37

Köszönöm szépen Very Happy

De hát na... valahogy vissza kellett vágnom a rózsaszínedre Very Happy

De én becsületes voltam és nem jelöltem ki, hanem tisztesen végigolvastam kifolyt szem ide vagy oda Very Happy

**Huramino Saito** Pént. Aug. 24 2012, 20:11

Háppy Börszdéy Saitos!

Minden évben eljön az a nap, az a pillanat az emberek számára, amikor szembesülnek azzal, hogy mit is tettek eddigi életükben és elgondolkoznak azon is, hogy mihez fognak kezdeni. Ez az a nap, amit egyes emberek szeretettel és boldogan várnak, mások viszont foggal, körömmel menekülnének még csak a tudata elől is. Ez idő tájt nem számít, ha felnőtt korod ellenére bolondozol egy kicsit, vagy éppen fiatal létedre egy kicsit komolyabbra veszed a figurát. A nap melynek neve: Születésnap, ami azon szerencsés napok egyike, amikor az emberek az ajándékukat lesik. Én személy szerint az a típus vagyok, aki vegyes érzelmekkel fogadom ezt a napot, örülök neki viszont nem dobok hátast a közeledtével. Ez lehet azért is, mert bár mindég megünnepelték a szüleim a születésnapomat, azonban ajándékot sosem kaptam, helyette csak egy erőteljes hátba veregetés jutott nekem minden alkalommal, így ha azt kérdezik tőlem, hogy milyenek a születésnapjaim, a válaszom rá annyi, hogy „tűrhetőek”.
Aznap kényelmesen keltem fel az ágyból, nem volt semmi dolgom, ezért döntöttem úgy, hogy ezt a reggelt a lustálkodás istenének oltára előtt ajánlom fel és addig alszok, ameddig csak tudok.
*Motivációs mutató*
Huramino Saito 34_www.kepfeltoltes.hu_

Az áldozat teljesen megfelelő volt, hisz míg általában már hajnalkor ébren szoktam, ám most már igencsak magasan járt a nap, melynek sugarai retinát nem kímélve rugdosott ki az ágyból. Még egy utolsót kényelmesen nyújtózkodtam az ágyamban, akár csak egy macska az ébredése után, majd kipattanva az ágyból, a kis naptáramhoz sétáltam és hajtottam egyet rajta.
- Ilyen gyorsan a nyakamra jött megint?! Aa—aah! Úgy tűnik ez ellen nincs mit tenni…
*Motivációs mutató*
Huramino Saito 56_www.kepfeltoltes.hu_

Mondtam miközben a fejem búbját vakargattam egy halovány, reményteli mosoly kíséretében és a konyha felé sétáltam. A szüleim ez időtájat már rég dolgoznak, így magamnak kellett összedobnom valami reggelinek valót. A frigó ajtaját kinyitva alaposan szemügyrevettem a felhozatalt, azonban szomorúan konstatáltam, hogy az instant rámenek, a tegnap esti adaggal az élen, kihaltak. Ezen tény tudatában még mélyebbre túrtam, hátha találok bármit is, amit meg tudok enni. A lehetséges ételeket mind egyesével kipakoltam az asztalra, majd karjaimat a mellkasom előtt összefonva próbáltam valamit kihozni a szegényes felhozatalból. Amit az asztalon láttam, nem más volt mint pár darab tojás, paradicsomlé, tej és egy kevéske szalonna. – Egek… Komolyan mondom, az öregek máris hozzászoktak, hogy Konohában tengetem a napjaimat és nem itthon. Szinte biztos vagyok abban, hogy… áhh mindegy. Átnézek Agehához, majd ő készít nekem valami finomat.
*Motivációs mutató*
Huramino Saito 77_www.kepfeltoltes.hu_

Kaptam fel a fejemet amin természetesen már egy perverz vigyor ült, mert ugye nincs is jobb annál mint amikor a reggelit egy sztriptízzel együtt kapod meg , majd az asztalra kipakolt találatokat visszadobtam a hűtőbe és elindultam Agehához. Nem kellett sokáig vonszolnom magamat és az éhségemet, mert a lány, aki furcsa körülmények között csapódott hozzám, pontosabban egy kis szigeti veszedelem keretein belül talált rám, rögtön a szomszédunkban szállt meg arra a rövidke időre, míg Sunagakureban tartózkodunk. Az ajtón bekopogtatva, ám a választ meg nem várva léptem be az aprócska házba.
- Oy! Ageha! Itthon vagy?! Kiáltoztam, azonban válasz nem érkezett. – Na mindegy, azért szét nézek itt is, hátha találok valami finomat… Kuncogtam magamban, majd a frigó elé vetettem magam, majd miután kinyitottam, alaposan szemügyrevettem annak a tartalmát is. Közel kétpercnyi keresgélés után erőteljesen felkiáltottam. – Mi a jó büdös….!!! Tojás, tojás, tojás, tej! Semmi ehető! Ugráltam fel s alá a már igencsak síró gyomrom hatására, majd hirtelen fény gyúlt elmémben. Fogtam pár tojást, majd azonnal hazarohantam és az otthoniakat is kivettem a hűtőből, valamint egy kis szalonnát is. Ezt követően gyorsan kiszaladtam az üvegházunkhoz ahol zöldségeket termesztünk és onnan szedtem egy fej hagymát. – Tökéletes… egy rántottánál fenségesebb reggelit nem is kívánhattam volna magamnak. És azzal neki is láttam annak a bonyolult gasztrokémiai műveletnek, melyet főzésnek hívnak.

***

A reggeli maga fenséges volt, igaz egy kicsit tovább sütöttem mint azt kellett volna, de hát na, nézzék el nekem, elvégre shinobi vagyok és nem nem mesterszakács. Mindezek ellenére jóízűen ettem a félig fekete tojásomat, melyet végül egy kis tejjel öblítettem le. Mi mást is ittam volna utána, elvégre a tej mindenre jó. A nap kezdetekor energiát ad az embernek, remek szomjoltó, éjszaka pedig nincs is kellemesebb egy pohár jéghideg tejnél, amitől száz százalékosan elűzi a meleget. Evés után egy laza sétát terveztem be a napra, amely felöleli az egész falut. Igaz meleg van odakint, viszont teljes a szélcsend ami a perverzek legjobb napja. Arra, hogy miért, a válasz egyszerű, csak egy kicsit kell belegondolni a Homok országi melegbe. Szinte biztosra veheti az ember, hogy a nők nem vastag ruhákban fognak járni, hanem sokkal inkább rövid toppok, esetlegesen bikinik a jellemzők.
Miután kiléptem az utcára, rögtön felpattantam az első háztetőre, majd gondosan végigvizsgáltam az összes utcát melyek a térképemen meg voltak jelölve. Tudni kell rólam, hogy még kisebb koromban készítettem egy térképet Sunagakureről ahol minden egyes utcát megjelöltem, de csakis azokat az utcákat húztam át vörös színnel, melyekben a legjobb nők laktak, vagy éppen járogattak. Eme kis kincsemet megőriztem titokban és most eljött az ideje, hogy használjam is. Gyorsan pattogtam oda vissza a háztetőkön, hogy elérjem a hozzám legközelebb eső vörös színnel jelölt övezetet, ám amikor megérkeztem, csalódnom kellett. Közel tíz perc kukkolás és keresgélés után sem találtam egyetlen olyan nőnemű egyedet, mely felkeltené az érdeklődésemet. Sóhajtottam egy nagyot, de annyi vigasztalt, hogy nem egy vörös terület volt a térképen, így neki is iramodtam, hogy mihamarabb megleshessem a szebbnél szebb testalakzatokat.
Szinte egész Sunagakuret végigjártam, mely órákat őrölt fel a napomból, de ami még rosszabb az az, hogy egy darab nőt, ismétlem egyetlen egy darab nőt sem láttam. Ekkor már megfordult a fejemben a legrosszabb is, hogy Jiraiya-sama beszabadult Shunagakureba és a nők a titkos falu alatt húzódó bunkerbe menekültek előle, de ez sem volt nyerő ötlet. A háztetőkön ugrálva az utcán sétálgatókat nézegettem, melynek minden egyes tagja férfi volt. - Mi a szentmária folyik már itt? Hova tűntek? Hova a fenébe tűntek a nők??? Szinte már az idegállapot kerülgetett amikor az utolsó vörössel jelzett területre érkeztem, mely pontosan Sunagakure védősánca mellett húzódik. Felugrottam a fal oldalára, némi chakra segítségével megtapadtam rajta és keresgélni kezdtem. Keresés közben a fülemet megcsapta egy kellemesen lágy, gyengéd női hang, mely az egyik édességboltból jött ki.
*Motivációs mutató*
Huramino Saito 49_www.kepfeltoltes.hu_

Szinte azonnal összecsaptam a tenyeremet, mondván "na végre találtam valakit", majd miután felvettem a legtökéletesebb pozíciót a megfigyeléshez és vártam, hogy a domborulatok megmutassák magukat. Vártam, vártam és vártam. Közel fél órája remegett a lábam az izgalomtól, vagy éppen a túlzott chakrahasználattól, de még mindég nem mutatta meg magát a titokzatos kellemes hangú nő.
- Mutasd meg magad, gyerünk, nem bántalak, csak megnézlek és ennyi, legalább születésnapom alkalmából szerezz nekem egy kis örömöt Kami-sama.
Mondogattam halkan, majd továbbra is kitágult pupillákkal, mint valami rossz drogos, vártam, hogy megkapjam a napi dózisomat. A lábaim már a szó legszorosabb értelmében remegtek, ugyanis túl régóta álltam egy helyben, vízszintes pozícióban a falon ami ugye rövid távon nem nehéz feladat, de amikor már az óramutató görbül, elég nehézzé válik, ám hirtelen a remegés megállt, ugyanis fülemet megcsapta a varázsszó.
- Rendben Ossan! Köszönöm szépen, majd akkor holnap is jövök. Hang ismét kellemesen csengett, de ez már nem is érdekelt engem, szinte az összes létező izmomra ráfeszítettem az izgalomtól és az ajtó kinyílt. A következő 5-10 másodpercben olyan szinten elkapott az öngyilkos szándék, mert hát persze mi más lépett volna ki az ajtón, mint egy elefántnagyságú, emberhártya párnákkal ellátott evolúciós zsákutca.
*Motivációs mutató*
Huramino Saito 9501118267_www.kepfeltoltes.hu_

Huramino Saito 9501118267_www.kepfeltoltes.hu_

Végső elkeseredésemben, már csak egyet tehettem méghozzá, hogy elmegy a kiképzőterepre és ott kikötöm magam valamelyik sziklához, hogy a madarak és a nap végezzék el rajtam a lassú harakirit. Lehajtott fejjel kullogtam végig az utcákon, egyik szemem még reménykedve pásztázta az utcákat hátha akad legalább egyetlen példány, de nem járt sokkal több sikerrel mint az a szemem ami a földet figyelte maga előtt.

***

A kiképzőterep ma a szokásosnál is sivárabb és kihaltabb, pusztán egy-két ifjoncot véltem felfedezni a szememmel akik épp gyakorolnak az akadémiai vizsgára vagy valami hasonlóra. Nem is nagyon foglalkoztam velük, kerestem magamnak egy alkalmas méretű sziklát, majd a hőségtől teljesen felhevült testemet odavonszoltam hozzá. Kötözőeszköz híján kénytelen voltam leleményességemre támaszkodni és a kikötözésből szimpla felfekvés lett, mely abból állt, hogy felfeküdtem a szikla csúcsára, hogy kitegyem magam a perzselő hőhullámoknak. Fejem forgattam jobbra balra, kacsingattam az égre, figyeltem a talajt, mindez azt mutatta, hogy még a napnak sem kell csoffadt testem, még a madaraknak sem kell soványka húsom.
- AaaaaAh... mindegy, már ha itt vagyok, akkor meglesem magamnak az akadémiai tanulókat akik éppen edzenek. Mondtam magam elé a semmibe, majd egy könnyed mozdulattal lepattantam a szikláról és a srácok felé sétáltam. Minél közelebb értem hozzájuk, annál jobban hallottam azt amit csinálnak, és amit csinálnak az nem más mint a veszekedés. *Tökéletes. Megyek és villogtatom egy kicsit a tudásomat, hátha ettől kicsit jobban érzem magam.*
*Motivációs mutató*
Huramino Saito 25_www.kepfeltoltes.hu_

- De nem! - De igen. -De mondom hogy nem! - De igen, a tűz a legerősebb az öt elem közül! - Mondom, hogy a szél erősebb! Szinte azonnal leesett az, hogy min is veszekednek, bár a miértre nem tudtam rájönni, így inkább hogy megbékítsem őket, közbeszóltam.
~ Igen is a szél a legerősebb elem! ~ Legalábbis ezt mondtam volna szívem szerind, de helyette - Khmm... Az öt természeti elemből mind az öt erős és egyben gyenge is. Nincs olyan, hogy legerősebb vagy leggyengébb. Mindegyik elemnek megvan a maga erőssége és gyengesége, a tűz elem gyenge a vízzel szemben, de erős a széllel szemben, ugyan ez igaz a szélre. Erős a villám elem ellen, de gyenge a tűzzel szemben. Okítottam egy kicsit a csenevész ördögfiókákat, mire a lány, aki alig lehetett több mint kilenc éves, gúnyosan a szívembe szúr. - Na nem mondod okostóni... Na hord el magad mielőtt én hordanálak el. Erre a kijelentésére köpni nyelni nem tudtam, mert hát ki várna egy ilyen megjegyzést egy kilenc évestől? - Te Megumi! Nem is tudod kivel beszélsz, ő Horimura Saito aki megmentette a falut és történetesen szél eleme van neki is, tudom mert ő a példaképem és mindent tökéletesen tudok róla. Na ezen a kijelentésen először nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek, de inkább örültem, hogy felismert és a példaképének nevezett.
- Huramino, ha kérhetem. *El se hiszem... egy gyerek példaképe vagyok, méghozzá egy olyan gyereké aki shinobi akar lenni. talán pont miattam akar az lenni, talán én ösztönzöm én adok erőt én vagyok az aki én ....* Pörgött fel az agyam odabent, de hamar vissza kellett zökkennem, mert nevenincs, nevezzük "példaképfiúnak", arra kért meg, hogy mutassam be az egyik szél elemű jutsumat amivel majd meggyőzi a lányt, hogy igenis a szél elem a legerősebb. Mit tehettem volna, már ha a példaképének nevezett, nem hagyom cserben, így elővettem a hátamon pihenő Hanat, majd legyező formába nyitottam ki.
- Rendben, gyertek egy kicsit közelebb hozzám és olyat fogtok látni amilyet még eddig sosem. A két kis lurkó azonnal mellém sétált és a ruhámba kapaszkodtak. Miután megállapítottam, hogy kellően közel vannak hozzám, kitártam magam elé a legyezőmet és chakrát kezdtem el gyűjteni bele. Kicsit többet halmoztam fel, mint amennyit eredetileg maga a jutsu igényelne, de most az a cél, hogy lenyűgözzem ezt a kettőt. - Fuuton:Kamaitachi no Jutsu//Metsző Tornádó Jutsu! Kiáltottam el magam, majd egy hatalmasat lendítettem fejem fölött a legyezővel, melynek következményeképp a forgó masszív tornádó körülöttünk jött létre, mi pedig a belsejében, a "szemében" voltunk. A látvány maga lehengerlő volt, látszott, hogy a vihar amit előidéztem felkaparta körülöttünk a homokot és magasba emelte ezzel még élvezetesebbé téve az előadásomat. - Ez itt a tornádóm belseje, itt semmilyen veszély nem fenyeget minket, viszont ha valakit elkap a széle azt azonnal darabokra kaszabolja. Kiáltottam el magam, hogy forgószél okozta hangzavar ellenére is hallják amit mondok, majd megszüntettem a technikát.
- Nos? Mi a véleményetek, egész ügyes kis technika mi? A két srác ámulva nézte végig az előadást, majd miután újra visszazökkentek a valóságba, a fiú nekem állt. - Tudsz még mást is? Ugye tudsz? Mutasd meg, hogy tényleg a szél a legerősebb elem. Szinte már könyörgött, hogy mutassak mást is ezért eleget tettem a kérésének, természetesen ez a fiatal lánynak nem tetszett, hisz ő meg azt állította, hogy a tűz a legerősebb elem.
- Na jól figyeljetek, ismét létrehozok egy örvényt magam körül amiből később egy sárkány lesz. Hencegtem egy kicsit, majd ezúttal távolabb álltam tőlük és egy hatalmasat csaptam a fejem fölött a legyezőmmel, pont ugyan úgy mint az előző esetben is. A tornádó létrejött körülöttem, mely szépen forgott, ám ekkor elmutattam pár kézpecsétet, hogy a tölcsér egy sárkány formáját vegye fel, de még mielőtt ez létrejöhetett volna, már csak azt láttam, hogy a körülöttem forgó szél hirtelen lángba borul és egyre közelebb és közelebb került hozzám. Egy gyors mozdulattal, na meg némi chakrával megszüntettem a jutsumat, így chakrával telített levegő hiányában a tűz is elhalt nagy szerencsémre még az előtt, hogy komolyabb sérüléseket okozott volna nekem.
- De Megumi... Ezért anyud meg fog büntetni. Hallottam a fiú hangját a távolban és csak akkor vettem észre, hogy a két növendék éppen távozik, ráadásul a lány hátán egy Sunagakurei fejpánt volt. *Mi a fene... kilenc éves és már genin? Ráadásul tudja használni a tűz elemet? Érdekes irányt vesz az új generáció.* Mosolyodtam el, ám boldogságom hamar lelohadt, ugyanis az előző tűz hatására teljesen leégett rólam az összes ruha. Szerencsémre már éppen az utolsókat rúgta a nap fénye, de még így is világos volt. Ha valaha az életben haza akarok jutni úgy, hogy ne lássanak meg akkor csakis éjszaka tehetem ezt meg. - Meztelenül a sötét Sunagakurei éjszakába? Remek, még a végén valami perverznek fognak hinni vagy miszösz. Sóhajtoztam kínomban, de mást nem tehettem váltásruha hiányában.
Nagy szerencsémre senki sem jött már aznap a kiképzőterepre, így nyugodtan tudtam megvárni az éjszakát egy szikla mögött, hogy annak leple alatt haza settenkedhessek. A haza felé útra előretekintve van néhány pozitívum, de leginkább a negatívum a jellemző. Az egyetlen pozitív dolog az az, hogy nálam volt Hana ami legalább tudott elől takarni valamit, ám a negatívum az az, hogy pont a falu másik végén áll a családi ház.
Néhány kellemetlen sóhajt követően magam elé kaptam a kardomat, majd hatalmasakat szökkenve elkezdtem futni a háztetőkön. A házunk abban a tempóban amit jelenleg ugrálva diktáltam, körülbelül öt percre volt ami nem tűnik soknak egy külső szemlélőnek, ám nekem abban a helyzetben egy örökkévalóságnak tűnt. Néhányan fel is ordítottak amikor megláttak meztelenül pattogni, ám a sötétség miatt nem látták, hogy ki az, legalábbis remélem. Hatalmas megkönnyebbülésemre az örökkévalóságnak tűnő öt perc a végéhez közeledett és már látszott a házunk teteje.
- Ez az Saito, jó vagy, eddig senki sem ismert fel. Biztos vagyok benne, hogy cikkezni fognak a meztelen futkorászóról holnap, de nem fogják tudni, hogy én vagyok az. Már csak egy kevés kell, már csak egy nagyon kicsi. Mondogattam magamban, ahogyan ugrottam egy nagyot, át a szomszédunk házának tetejére, majd azon gyorsan végigszaladva azonnal a bejárati ajtóhoz siettem. Ha a szüleim látnak meg az nem lényeges, náluk ki tudom magyarázni magam, így azzal nem törődve, berontottam az ajtó.

~~MEGLEPETÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉS BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT SAITO...~~~

Hangzott fel hirtelen temérdek női és férfi hang egyszerre, jobbra tekintve tortákat és ajándékokat láttam, balra "Boldog születésnapot" feliratú díszeket, melyek a falról lógtak lefelé, de ami a legjobban megütötte a szívemet, hogy az üdvözlői körömön belül a női egyedek, közöttük az élen Temarival, mind Nekomimi ruhát hordtak, hogy kedveskedjenek nekem.
*Motivációs mutató*
Huramino Saito 9999_www.kepfeltoltes.hu_

Huramino Saito 9999_www.kepfeltoltes.hu_

~It's over 9000!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!~
A látványtól szinte azonnal elszállt az agyam, na az orrom véréről nem is beszélve és meg is feledkeztem arról, hogy meztelen vagyok, sőt mi több a kardom, mely némi takarást biztosított számomra, is kiesett a kezemből.
Boldog születésnapot Huramino Saito!

//Eme élmény Huramino Saito karakter megszületésének évfordulója alkalmából készült. A karakter megalkotásának és elfogadásának pontos dátuma augusztus 24. (hogy melyik év azt ne kérdezzétek, arra nem emlékszem Very Happy

) //

Uzumaki Kushina Vas. Aug. 26 2012, 10:56

Na igen, ez egy tipikus Sajtos élmény volt ^^' (te egy mekkora moron vagy -.-" Very Happy

)

Chakra: +5
Születésnapi ajándékok, amiket kaptál:
1 db Shirasaya-Katana
1 db (kézi, tehát kis méretű) Legyező (Temaritól ;D)
1 db Elsősegély készlet

Ajánlott tartalom

Huramino Saito

Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito

Re: Huramino Saito