Kamio Hiraku

Felszerelések nála: Négy gömb (mindegyik fajtából egy) valamint két tekercs az övére csatolva, melyekből további öt-öt darab gömböt idézhet. Tíz plusz egy kunai, három plusz egy robbanócetli, egy füstbomba és egy kulacs, ezek az övtáskában kaptak helyet. Pénze nagy részét magánál tartja.

Felszerelés a rejtekhelyen: Könyvek és temérdek fegyver (főként kunai, senbon és robbanócetli) találhatók itt, valamint eszközei, melyekkel felszerelését készíti, javítja. Néhány ruha, hálózsák, egy összecsukható sátor, tekercsek, íróeszközök és más hétköznapi holmik.

A gömbökről: Üreges, fából készült gömbök, bennük egyszerű chakraárammal. Méretük nagyjából, mint egy emberi fej. Hiraku ezeket a gömböket használja harcban, bábhasználó képességeivel irányítva őket. Több fajtájuk van, némelyikben robbanócetlik, másikban kilőhető senbonok találhatóak, de van vastag falú, védekezésre használható verzió is, valamint mérgező füstöt spricellő és természetesen vegyes képességekkel rendelkező is. Ránézésre teljesen ugyanúgy néz ki mindegyik, még ő maga sem tudná megkülönböztetni őket, a bennük lévő chakra mennyisége és áramlása azonban különböző, így egészen más érzés vezérelni őket. Minden gömbre egy zöldes színű geometriai szimbólum van festve, ez az ő személyes jele.

Kinézet: A szemlélő első ránézésre egy hosszú utazóköpenyt viselő, vékony alkatú, középmagas férfit láthat, ki a húszas éveit tapossa. Ha nem ismeri őt, arcáról nem sokat tud leolvasni, csak örömmentes félmosolyok, huncut és komor tekintetek örvénylését láthatja, melyekből szinte bármire következtethet, így aztán tekintetét kénytelen a kiismerhetetlen arcvonásokról és a halványzöld, mindig csillogó szempárról elterelni, hogy a test más részein kutakodjon árulkodó jelek után. Az első szemet szúró dolog a hajviselet, mely derékig érő, éjsötét színű és varkocsként hordott. Az anyjától örökölte, szüleiről azonban jobb nem kérdezni őt.
A hajról automatikusan a ruházatra siklik a tekintet, fekete alapon zöld mintázatú, galléros felsőt szemlélve. A hosszú szárú csizma és az eredetileg talán fekete, mára inkább sötétszürkévé váló köpeny állandó vándorlásra utal. Tulajdonosuk nyilván nehezen találja helyét e világban. A sok utazásnak azonban ellent mond, hogy első ránézésre semmilyen táska sem látható nála, köpenye viszont deréktájon enyhén kiszélesedik. Talán övtáskák? Esetleg fegyverek? Alkatát és kézfejét tekintve nem tűnik ninjának, samurainak végképp nem. Ha viszont leveszi, vagy félrehajtja köpenyét, különös, övre csatolt gömbök és tekercsek bukkannak elő, melyek ritka tudását mutatják. A csat pedig, mely övét tartja, nem más, mint egy fejpánt, rajta Sunagakure mással össze nem téveszthető szimbóluma, vízszintesen áthúzva, viselőjének valódi énjét hirdetve.

Jellem: Hiraku nagyon furcsa jellem. Gyerekként is különc volt, szülei és testvére halála pedig teljesen megbontották elméjét, ugyanakkor rendkívül bonyolulttá is tették azt, így könnyen tud egyszerre több felé figyelni. Megfontolt, minden helyzetet jól átgondol, ám nemes egyszerűséggel nem a legoptimálisabb megoldást választja. A külvilág felé egy nagyhangú, az életet élvezni igyekvő ugyanakkor igaz örömöktől mentes embert mutat. Elsősorban korábbi élete miatt rendkívül tájékozott és remek stratéga, harcokban akár nála erősebbekkel is el tud bánni. Szerettei halála miatt az apró örömöknek él, finom ennivalónak, szép nőknek, gyorsan múló hírnévnek. Kevésre becsüli az életet és egy homok vagy egy konohai ninja életét habozás nélkül kioltja, de civilek esetén sem tétovázik, sőt kifejezetten szeret eljátszadozni áldozatával. Mindezek ellenére szerethető, ha az ember el tudja viselni poénjait és megérteni nehéz múltját. A káosz és a rend érdekes keveréke, nehezen kiismerhető.

Előtörténet: Hiraku huszonegy esztendeje született Sunagakureban, egy kardok készítéséhez és azok használatához jól értő, mindig mosolygó férfi és egy állandóan csendes, főállású családanya gyermekeként. Életének első éveiből nem sok emlékkel rendelkezik, annyi viszont bizonyos, hogy két éves volt, mikor kishúga, a család második gyermeke is megszületett. A leányzó igazán apró teremtés volt, kinek kedvenc foglalatossága macskák kergetése, valamint önmaga és környezete összepiszkítása lett. Hiraku azonban nagyon szerette az apróságot, szívesebben labdázott vagy rajzolt vele, mint másokkal és nem zavarta, ha összepiszkítja a ruháját. Talán pont ezért történt, hogy a pici egyre kevésbé találta mókásnak eme hobbiját és végül leszokott róla. Később, mikor Hiraku már tudott olvasni és a leány is érett egy kicsit, gyakran olvasott fel neki valamelyik könyvből. Igaz, ez nem valódi olvasás volt, sokkal inkább saját fantáziájának megelevenedése. A könyvek betűit saját rajzaival egészítette ki és elmesélte húgának, milyen lesz majd amikor együtt járnak azon helyeken, amikről könyveik szóltak. Kirándulni azonban ritkán mentek, a sivatag valahogy idegen és zord volt számukra. Hiraku hamarosan azt is megtudta, hogy miért, mint kiderült ugyanis, ősei mind távol éltek innen és szülei is csak születése előtt egy évvel költöztek Sunagakureba. A helyiek ettől függetlenül mindig kedvesek voltak velük, apjuk nagy tiszteletnek örvendett, Hiraku pedig mindig extra gjózát kapott Baiko nénitől, kinek szava járásává vált, hogy „vigyél egyet a huginak is”.
Egyik nap aztán a hölgyeménykezdemény kijelentette, hogy ő bizony ninja lesz, még ha akkor nem is tudta még pontosan kimondani a szót. Hiraku furcsamód addig nem is gondolkodott azon, ő maga mivel fog foglalkozni, hisz még bőven gyermekek voltak. Úgy vélte, ha a húga ninja lesz, neki is annak kell lennie, hiszen másképp nem tudná megtanítani kistestvérét, hogy mégis hogyan kell ninjának lenni. Tudta, hogy anyja is kedveli ezt a foglalkozást és egyébként is mindenki felnéz e büszke harcosokra, kik elképesztő dolgokra képesek. Apja remek kardokat készít, biztos ő is kap majd egyet, ha ilyen célt választ magának. Így aztán minden gyerekfejjel összegyűjthető érv a ninjalét mellett szólt, ezért beiratkozott az Akadémiára.
Az iskolában aztán megdolgoztatták őt, mind testileg, mind szellemileg, bár utóbbit kevésbé bánta. Rengeteg könyvet olvasott el és az osztály egyik legjobbjának számított bármilyen elméleti feladat terén. A célbadobás is elég jól ment neki és idővel a sok futáshoz is hozzászokott. Igaz, a taijutsuk terén talán a legutolsó lehetett, a ninjutsuk elsajátításában viszont szintén nagy sikereket ért el. Otthon azonban mégsem voltak elégedettek vele és eleinte nem igazán értette, hogy miért. Végül kiderült, hogy szülei amiatt aggódtak, hogy még egyetlen barátja sem volt. Való igaz, Hiraku jobban szeretett egyedül ücsörögni a Sunagakuret körülölelő földfal tetején, egy könyvvel a kezében, olykor a távolba merengve vagy saját gondolataival foglalkozva. Edzeni is egyedül szeretett, noha mondogatták neki, hogy úgy nem sok értelme van. Pedig ő segítség nélkül is elég jól elsajátította az akadémiai jutsukat, így nem igazán lehetett rá panasz. Hamar rájött azonban, hogy a valódi harcok máshogy néznek ki. Az iskolában többször alulmaradt a küzdelmekben, holott a tanárok mindig el voltak ragadtatva jutsuitól és elméleti tudásától. Szervezete legyengült a kemény kiképzés alatt, többször megbetegedett és hetekre otthon kellett maradjon az anyjával. Így nem is volt olyan nagy csoda, hogy húga, ki kitartott gyerekkori célkitűzése mellett, utolérte őt az Akadémián.
Együtt készültek a genin vizsgára és ezt a fajta edzést Hiraku már sokkal jobban kedvelte, mint a korábbiakat, hisz az iskolában lévő idegen srácokkal ellentétben húgát meg tudta érteni és kellemesebb is volt vele végezni a gyakorlatokat, közben pedig tanácsokkal látni el egymást. Nem is lett a későbbiekben beteg és mikor eljött a nagy nap, boldogan indult a próbatételre. Különösebben nem érdekelte a fejpánt és a rajta lévő szimbólum, de tudta, hogy szülei örülni fognak neki és biztos volt benne, hogy meg tudja szerezni. A vizsga egyébként sem volt túl nehéz, mindenki azt mondogatta, hogy ez csak egy kis ízelítő és a chunin vizsga az, ahol igazán megválogatják az embereket. Hiraku igazat adott nekik, a feladatsor, amit kaptak, rendkívül könnyű volt és csak két számára ismeretlen fiút nem engedtek át. Ezt követően mindenkinek be kellett mutatni egy jutsut. Ő a klóntechnikát vagy a testhelyettesítő technikát szerette volna, a vizsgáztatók viszont a láthatatlanság köpenyét és hát az ő szavuk volt a döntő. Nem sikerült túl fényesre a produkciója, de azért annyira rossz se volt, hogy ne engedték volna át. Megkapta a fejpántot és az ünneplés után egy háromfős csapatba osztották be, valamint egy senseit is kapott, ki a továbbiakban csak ő hármójukkal foglalkozott.
A csapat meglepően hamar összeszokott, hála a rengeteg közös edzésnek és a folytonos egymásrautaltságnak, így aztán Hiraku néhány hét múlva azon kapta magát, hogy szabadidejében is társaival edzett. Húga, aki szintén sikeresen letette a genin vizsgát, egy másik csapat tagja lett és különleges figyelmet kapott oktatójától, így alig volt otthon az estéket leszámítva. Gyógyítást tanult, tehetséges medikus ninjának tartották. Hiraku egész más irányba indult el és bábhasználó társával edzett minden nap, mikor mesterük nem ért rá vagy mikor éppen hétvége volt. Jól összeszoktak és rengeteget fejlődtek, ami nem is csoda, hisz hónapokon át gyakoroltak. Hiraku ekkoriban sajátította el a Soushuuhat, illetve annak egy egyedi alkalmazását, valamint bábhasználó pályafutásának gyökerei is ide vezethetők vissza, egy gömböt ugyanis már ekkor elkészített és ügyesen vezérelt. A klán nem teljesen fogadta be, hisz nem a klasszikus harci bábokat használta, egészen más fajta eszközöket készített.
Gyorsan fejlődött és ninja képzésének jóvoltából különös dolgot vett észre szülein. Immáron könnyen meg tudta különböztetni a tapasztalt ninjákat a hétköznapi emberektől és azon kapta magát, hogy folyton az anyját figyeli. Próbált visszaemlékezni a gyerekkorára, de nem tudott volna mondani egyetlen esetet sem, mikor a hallgatag nő megbotlott volna vagy elejtett volna egy tányért. Akkoriban ez természetesnek tűnt, de még genintársai is olykor nekimentek az ajtófélfának vagy elcsúsztak a felmosott padlón, az ő anyja azonban sosem csinált semmi hasonlót. Szinte biztosra vette, hogy ő is ninja, vagy valamikor az volt, de nem akarta megkérdezni és az elkövetkezendő napok szinte el is feledtették vele gyanúját. Annyi feladatuk volt, hogy semmi másra nem maradt energiája. Korán indultak edzésekre, valamint egyszerűbb feladatokra, többször napokat távol voltak Sunagakuretól.
Az egyik ilyen út után történt meg, hogy hazatérve nem a szokásos örömteli arcokat látta szüleire tekintve. Ők igyekeztek mosolyogni, de egyértelműen valami baj volt. Hiraku sokszor hallotta éjjelenként, ahogy sugdolóznak valamint és az is furcsa volt, hogy egyik napról a másikra állandóan zárni kellett az ajtót és ezerszer elmondták neki, hogy ne fogadjon el semmit idegenektől meg az összes többi szülői dumát, amit a genin rang alatti gyerekeknek szoktak. Hónapokig azonban semmi rossz sem történt egyikőjükkel sem, így Hiraku nem tulajdonított akkora jelentőséget a dolognak.
Tizennégy éves volt, napjai nagy részében küldetésekre járt vagy saját jutsujával próbálkozott és készült a fél év múlva tartandó chunin vizsgára, amikor eljött az a nap, mely egész életét megváltoztatta. Sunagakuréba konohai ninják érkeztek, kiket a falu nagy örömmel fogadott, hisz ismét béke uralkodott a szél és a levél között. Éjjel azonban, mikor különös hangokra ébredt, ez a három konohai ninja az ő lakásukban volt, egyetlen céllal, hogy megöljék az ő anyját. Az apja kardjának hideg hangjára riadt fel, de mire a nappaliba ért, a penge tulajdonosa már holtan feküdt, akárcsak felesége. A két gyereket a Kazekage palotájába vitték és érthetetlen dolgokról beszéltek nekik. Hiraku csak hetekkel később tudta valamennyire összerakni magában az eseményeket és megérteni, hogy mi is történt és miért.
Mint kiderült, anyja egy elveszett ninja volt, vagy legalábbis a konohaiak annak vélték. Évek óta kutattak utána és most végre megtaláltak. A Kazekage személyes engedélyével érkeztek Sunagakuréba a nőért. Apja persze harcba szállt az érkezőkkel, ahogy anyja is, de a meglepetés és a létszámfölény is a konohaiak oldalán állt és a párnak nem sok esélye maradt. Az egyik merénylő így is elég súlyos sérüléseket szerzett, így a csapat egy ideig Sunagakureban maradt, míg társuk fel nem épül.
Hiraku nem tudta, mi tévő legyen, azt se, mit gondoljon, húga viszont meglehetősen céltudatos volt és tett róla, hogy a konohai ne épüljön fel. Tervébe azonban nem avatta be bátyját és arról sem szólt neki, hogy elhagyja a falut. Hiraku rögtön a nyomába eredt, amint meglátta, hogy eltűnt a felszerelés nagy része. Tudta, hogy merre keresse, hisz ismerte, az ő húga volt. Az elmúlt napok edzései jóvoltából hamar be is érte a lányt, kinek könnyáztatta arca dühösen tekintett rá.
- Menj vissza! Te nem tettél semmit.
Hiraku azonban nem akart visszamenni. Rádöbbent, hogy az a ház önmagában nem otthon, ha nincs benne család. A szülei és a testvére volt az otthona, nem pedig az a tákolmány és nem is a falu. A szüleit azonban megölték, húgát pedig maximum erőszakkal vihette volna vissza. Így hát vele tartott, ketten rótták a sivatagon túli utakat, akárcsak a könyvekben. A valódi tájak azonban messze nem tűntek oly varázslatosnak, mint Hiraku rajzai és fantáziája, ráadásul nem is jutottak messzire, a konohaiak egyetlen nap alatt beérték őket és velük jött a sensei valamint két másik férfi is. A menekülők elhasználva minden füstbombájuk és robbanócetlijük is csak éppen hogy kicsúsztak az üldözők kezéből, de csak rövid időre és komoly sérüléseket szerezve. Hiraku bevágta a fejét és szédült, húgának pedig eltörött a lába és még nem tanult eleget ahhoz, hogy saját chakrájával gyógyítsa sérüléseit, a medikus felszerelést pedig elhagyták a menekülés közben. Tudták, hogy hamarosan rájuk találhatnak, a lány pedig szinte mozgásképtelen volt. Hiraku ekkor használta technikáját először emberen, a saját húgán. A próbálkozás azonban kudarcra volt ítélve, alig száz métert tettek meg, mire a konohaiak utolérték őket. Bizonyára volt köztük egy felderítő típusú ninja, aki érzékelni tudta a chakrát, szagokat vagy bármit. Talán épp az egyik sunagakurei.
A leány küzdeni próbált. Ha nyugton maradt volna, mindkettejüket visszacipelték volna a faluba, ő azonban el akarta pusztítani őket, mindannyiukat, bármennyire is tűnt ez röhejes elképzelésnek még saját maga szerint is. Mint később kiderült, az anyjuknak sem kellett volna meghalnia, a konohaiak csupán el akarták vinni magukkal a levél rejtett falujába, ő azonban ellenkezett és apjuk felébredésével elszabadultak az indulatok. Hasonló történt itt is, a hegyi úton, ahol üldözőik rajtuk ütöttek. Noha húga minden energiáját beleadva harcolt, igyekeztek kevés sérülést okozva elkapni. A sors azonban másként akarta és az egyik robbanás olyan lavinát indított meg, mely többüket a mélybe sodorta.
Hiraku napokkal később tért magához, valamilyen távoli faluban. A hegy lábánál lévő folyó elvitte őt a tett helyszínéről és egy halász talált rá. Látták, hogy ninja és azt hitték, valamilyen veszélyes küldetést teljesített. Szóltak is Sunagakuréba, így aztán Hiraku nem sokat maradhatott, menekülnie kellett. Nem mintha bármi rosszat akartak volna vele tenni és ezt ő is tudta, az elmúlt napok azonban más emberré formálták. Mikor megtudta, hogy húga életét vesztette az omlásban, elméje végleg megroskadt, nem bírta szellemileg ezt a megpróbáltatást. Először szülei halála, majd a fejsérülés végül pedig húga elveszítése, ezek együtt teljesen megváltoztatták gondolkodását és világképét. Mára már egészen más ember lett és nem sokan hibáztathatják érte.
Mindenki másképp kezeli a szörnyű helyzeteket. Van, kinek elméje elszigeteli a rossz emlékeket, hogy az illető ne tudja felidézni azokat, míg más paranoiával vagy skizofréniával védekezik a külvilág ellen. Hiraku egyszerűen elveszítette korábbi személyiségét, jelleme alapjaiban változott meg. Korábban csendes volt és jószívű, ettől a naptól viszont beszédessé, ugyanakkor kegyetlenné vált. Régen boldog élete volt, de ritkán nevetett, így új, sötétebb életébe groteszk humort vitt. Semmit sem vett komolyan és semmire sem méltatta immár az emberi életet, sőt olykor élvezte annak elvételét. Apró örömökért élt, finom ételekért, alkalmi nőkért és azért, hogy teleszője káosszal teli mindennapjait azzal, amit ő humornak nevez. Ez a humor pedig gyakorta halállal végződik.
Napról napra tengődött, barlangokban táborozott le és gyűjtötte össze, amit szükségesnek gondolt, élelmet, pénzt, fegyvereket, eszközöket. Eleinte csak kisebb lopásokat hajtott végre, de hamar ölésre folyamodott, gyakran kegyetlen, szinte már beteges módszerekkel. Utazókat támadott meg, ha úgy tartotta kedve, vagy csak napokig múlatta az időt valamelyik tavernában. Nem számított, hisz káosz volt minden, az egész élete.
Fejsérülése begyógyulásával kissé enyhültek kicsapongásai, de immáron sose lesz az a személy, aki korábban volt. Elméje azonban rendkívül komplexé vált, tisztább napjaiban pedig komoly célokat tűzött ki maga elé. Gyakorta edzett, sokszor egyedül, olykor a környéken állomásozó ninjákat figyelve. Eszközöket készített, fosztogatott, ninjutsut gyakorolt vagy csak őrültködött bárkivel, ki szembe mert jönni vele az úton. Immáron jól használ akár öt gömböt is és sok figyelmet szentel halott állatok és emberek irányítására tett kísérleteinek.
Úgy gondolja, többet érdemel és többre is képes, nagyobb hírnevet és rettegett erőt akar, ezt az egy utat látja ugyanis arra, hogy élete többé váljon jelenlegi értelmetlen formájánál. Nem velejéig romlott, sőt olykor egészen normális és szerethető, de egyértelműen elveszett ninja, ki letért az útról, melyen korábban járt.