Kamio Hiraku

Egy kígyó közeledett a nyulak fészke felé, laposan, csendben kúszva, hogy észrevétlenül kaphassa el áldozatát. Valószínűleg azon morfondírozott, hogy az idősebb, érettebb nőstényhús vagy az ifjú, zsenge nyuszik egyike legyen-e a kezdő fogás. A hosszúfülűek nem adták jelét, hogy észrevették volna, békésen szunyókáltak és rágcsálták egymás végtagjait. A betolakodó összekuporodott, hosszúkás testét többszörös karikákba rendezte, hogy kellő erővel lövelhesse magát a fészek irányába. Nyelvét kiöltötte, hogy megízlelje a levegőt, melyben közelgő halál szagát lehetett felfedezni. Egy megfigyelő már-már azt hitte volna, hogy a kígyó nem is fog támadni, oly sokáig várt, ám végül elképesztő sebességgel kapott a legkisebb nyúl felé.
Az apró vörös szempár az egyik pillanatban még élettel teli volt, félénk, kíváncsi és szeretetteljes, a következőben azonban semmi sem maradt belőle, a nyulacska ugyanis szőrén szálán eltűnt. A kígyó megdöbbenve nézett körül, de nem teketóriázhatott sokat, különben a nyúlcsalád többi tagja is menekülőre fogta volna. Egy foltost szemelt ki és már szájában is volt, szinte érezte az apró szőröket és az állat reszketését, de aztán mégse, akárcsak az előző, ezen állat is köddé vált.
- Bunshin no jutsu! – ordította az idősebb nyúl, mire a fészek ismét apróságokkal telt meg. A kígyó megzavarodva tekintett a beszélő állatra, ki efféle, számára ismeretlen trükkökre volt képes. Mérgesen kapott felé, a klón azonban eltűnt, akárcsak az előzőek. A hüllő egy másikkal próbálkozott, majd megint egy másikkal és megint. Csattogtak állkapcsai és mérgesen sziszegett, de a klónnyulak elkaphatatlannak bizonyultak. Végül már annyira elfáradt, hogy az életből is elege lett, nemes egyszerűséggel elterült és meghalt.
A nyúlnak, mely mint kiderült, valójában egyedül élt, tetszett a kígyó elhatározása és rögtön munkához is látott, hogy hasznosítsa az istenek által szinte az ölébe pottyantott hullát. Naphosszakat gondolkodott, hogy mit kezdjen a testtel, de nem tudott dűlőre jutni. Lehetett volna belőle pénztárca, bőrdzseki, fogaiból nyaklánc, mérgéből halálos itóka a szomszéd róka számára, végül azonban egyik sem tűnt kellően mesteri koncepciónak. A hetedik napon aztán új ötlete támadt és rögvest neki is látott a kivitelezésnek. A kígyóból báb lett, kattogva közlekedő, ritka rusnya teremtmény, melyet lehetetlen volt élethűen mozgatni, így aztán a nyúlnak nem maradt más választása, levetette magát egy szikláról és belsőségeit az aljnövényzetre loccsantotta.
A bábkígyó ebben a pillanatban életre kelt és mozgásba lendült. Csúszva mászott, akár egy igazi hüllő és sziszegett, mint egy élő teremtmény. Vörösen izzó szemei megtaláltak és rögtön megindult felém, egyre közelebb és közelebb jutva. Állkapcsát hatalmasra tátotta, majd elrúgta magát, a pillanat töredéke alatt szelve át a köztünk lévő távolságot. Méregfogai még egy utolsót csillantak, mielőtt azok arcomba haraptak volna, aztán pedig…

Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok, minden teljesen sötét volt. Meghaltam volna? Mozogni próbáltam, így sikeresen leestem az ágyról, nagyot huppanva a hideg kövön. Kezeimmel kapálózva számos eszközt vertem le az éjjeliszekrényként használt, sajnos mára már rég kiürült hordóról. Csörögve-zörögve hullottak a kőre és rám egyaránt. Valószínűleg a fél világ meghallotta, hogy felébredtem. Igaz, egy darabig még lustálkodtam a köveken fekve, de eme foglalatosságom hamar meguntam.
- Ez kemény – jegyeztem meg álmos és panaszos hangon, majd feltápászkodtam és nagyot nyújtózkodtam. Nincs is jobb a reggeleknél, mikor az ember végiggondolja, mennyi klassz dolgot fog aznap véghezvinni. Ásítottam egyet, majd úgy ahogy voltam, egy szál alsónadrágban elindultam kifelé a barlangomból. Az asztalról lekaptam az egyik gömbömet, majd kiléptem a napfényre. Kellemes idő volt, magasan szálló nap, néhány bárányfelhő, madárcsicsergés.
- Jó reggelt! – kiáltottam el magam, mire a környező fák zúgolódni kezdtek, szárnyasok reppentek a magasba, zörgő leveleket hullajtva az avar irányába. Hogy megijedtek pusztán a hangomtól!
Elindultam keletre, a hegy lába felé, ahol egy forrás csordogált, út közben a kezemben lévő harcigömböt dobálgatva. Jól esett olykor a bábtechnika irányítása nélkül kezembe venni az eszközt, saját végtagjaimmal érezni annak súlyát és egyik kézből a másikba dobálni. Elgondolkodtam, ez vajon melyik gömböm lehet. Nem volt túl nehéz, így nyilván nem a védekezésre használt. Megráztam és hízelgően zörgő hangot hallottam. Ebben bizony senbonok vannak.
A forrást elérve alaposan megmosakodtam, valamint ittam is. Nem sake volt, az igaz, de olykor a friss víz jobban esett bármilyen piánál. A szomjúság másokat is a környékre vonzott, különböző bogarak másztak és repkedtek körülöttem, valamivel arrébb pedig néhány madárka várt sorára. Nem akarnak a közelembe jönni, ez okos tőlük. Fürdés közben kíváncsian szemléltem az egyik fényes páncélú rovart, mely egyre feljebb és feljebb mászott a sziklafalon. Egy gyors mozdulattal elkaptam és számba dobtam, kitinpáncélja hangosan roppant fogaim alatt.
- Hát neked ritka vacak ízed van – közöltem vele teli szájjal, majd alaposan kiöblítettem számat és fütyörészve indultam vissza barlangomhoz. Az álmomon gondolkoztam, hisz minden álomnak van valami tanulsága. Ezutóbbi arra emlékeztetett, hogy készítenem kellene valami hasznosat, ahogy a nyúl is tette. Támadt is néhány gondolatom, majd mire szállásomhoz értem, már félkész tervek sorakoztak kobakomban.
Felöltöztem, magamhoz vettem egy vékony táblát, papírt és tollat, valamint egy almát szegényes készleteimből és kiültem a szabadba. Lábam a mélybe lógott a hegy oldaláról, ölemben pedig papírok hevertek egy táblán. Hosszú görbülő vonalakat húzogattam, majd fegyvereket, bábokat, egyszerű terveket készítettem, össze-vissza, ahogy jöttek az ötletek. Néhányat fejtetőn rajzoltam, hogy feldobjam a hangulatot, amikor pedig ez sem volt elég, anélkül, hogy megnéztem volna, mik is vannak az adott papíron, repülőt hajtogattam belőle és a magasba dobtam. Enyhe szellő volt, így igen távolra sikerült repülniük, ami örömmel töltötte el szívem.
Egy vízimalom, egy zár, egy félkész drótvető mechanika, egy meztelen csaj, majd egy báb, aztán egy csaj báb, ismét egy zár, egy nagy adag vonal… sorra jöttek az utánozhatatlan művek ujjaimból míg végül azt vettem észre, hogy elfogyott a lap, beleértve a hátsó oldalakat is. Olyan dühös lettem, hogy majdnem mind széttéptem, de aztán valahogy egy kiáltással is beértem.
- Elfogyott a papííír!!! – üvöltöttem mérgesen a környezetre, hisz ez elsősorban az ő hibája volt.
Bőven délután lehetett már, így az almát majszolgatva visszatértem a barlangba és munkához is láttam. Álmomban nyulak és kígyók szerepeltek, előbbi azonban nem adott kivitelezhető ötletet, így kénytelen voltam a kígyó formáját venni alapul. Szerencsére lett is néhány ilyen rajz és rövidesen körvonalazódott bennem egy viszonylag egyszerű, ám annál humorosabb ötlet. Kuncogva láttam munkához. Elsőként egy kellően hosszú láncot kerestem a „helyiség” túlsó felében lévő szemétkupacszerű szemétkupacban. Ezt követően néhány csatra volt szükségem, plusz valamire, ami kellően hegyes volt, vagy könnyen azzá lehetett tenni.
Mire helyet csináltam az asztalon és mindent összeszedtem, a nap már nyugovóra tért, ez azonban cseppet sem zavart, kifejezetten szerettem éjjel dolgozni. Lámpást gyújtottam, kettőt is, hogy kellő mennyiségű fényt kapjak a munkálatokhoz. A lánc körülbelül két méter hosszú volt, így pont végigérte az asztallapot, ha keresztbe fektettem rajt. Épp ideális. Két végére ökölméretű tüskéket csatoltam, amihez nélkülözhetetlen volt némi kalapálás is, így a hegy lakói valószínűleg nehezen aludtak, de senki sem reklamált, hisz az állatok ösztönösen féltek mindentől, ami hangot adott ki. Pedig az igazán veszélyes dolgok általában nem adtak ki hangot, tapasztalatom szerint legalábbis. Volt például egy néma szakács a faluban, aki mindig elsózta a leveseket. Remélem azóta megdöglött a fickó.
A kalapálás és szegecselés végeztével megszemléltem konstrukciómat. Egy hosszú lánc, két végén hegyes piramisokkal. Ez se lett egy mestermű. A föld itt kemény volt, odakint azonban tudtam egy helyet, ahol egy kisebb tóhoz való közelség miatt puhább volt a talaj. Igaz, beletelt egy órába, mire odaértem, de az éjszakai erdő megnyugtató volt, így élveztem a sétát. Apró szentjánosbogarak röpködtek és éjjeli virágok ontották különleges illatukat.
A célhelyen kiszemeltem egy fát, majd ledobtam az imént készített láncot a földre. A kugutsu no jutust használva irányítani kezdtem az eszközt, furcsán tekergetve a növények között. Igaza volt az álomnyuszinak, ez baromi nehéz. Én azonban nem kígyóutánzásra szántam az eszközt, így az öngyilkosság elmaradhatott, helyette a lánc két végére helyezett piramisokat használva befúrtam az egészet a laza talajba és ott mozgattam tovább. Nem volt egyszerű feladat, még a nedves földben is kínkeserves volt az irányítás. Homokban, hóban és vízben azonban kiváló lesz. Megcéloztam egy fatörzset majd kajánul rákiáltottam.
- Most megvagy! – a föld alól előtört a lánc és körbetekeredett a törzsön – nevetve szemléltem az eredményt, majd egy hirtelen érzelemkitöréstől vezérelve a növény felrobbantását imitáltam – Bummm! - Csend vett körül, semmi sem mozdult. Csodálkozva tekintettem a fatörzsre, majd odarohantam és örömmel karoltam át a büszke növényt – Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Leoperáltam róla a lánckígyót, majd futva tértem vissza barlangomhoz. Drótot és robbanócetliket vettem elő, majd három darabot a láncra erősítettem. Tökéletes. Először ki akartam próbálni a robbantást is és megjutalmazni az ötletet adó fatörzset az általam való megsemmisülés tiszteletével, azonban hamar rá kellett döbbennem, hogy akkor vészesen megfogyott volna robbanójegyzet készletem, no és valószínűleg a lánc se maradt volna egyben. Így a végső teszt elmaradt, majd élesben kell kipróbálnom. Arcomhoz emeltem a kész fegyvert és hosszan gondolkoztam.
- Orochi – neveztem végül el, jobb ötlet híján a kígyókról, majd felakasztottam két szögre, hogy amíg nem használom, addig is kellemes díszítőelemként hasson e kopár barlangban. Elégedetten dőltem ágyamba, lábaim félig a talajon, köpenyem rajtam és a következő pillanatban már szuszogtam is. Ezúttal álomtalan éjszakám volt.
Másnap délben kipihenten és éhesen ébredtem, így mindenek előtt kaja után kellett kutatnom. A készleteim vészesen alacsonyak voltak, hamarosan meg kell látogatnom valamelyik falut vagy esetleg egy-két a környéken járó egyént, kiktől elvehetem értékeiket, élelmük meg amijük van. Most azonban megelégedtem némi madárhússal is és ehhez csupán két senbonos harcigömböt kellett bevetnem a lombkorona lakói ellen. Három kisebb testű madarat sikerült is elejtenem, úgyhogy kezdődhetett a tűzrakás, vízmelegítés, majd az állatok tollaitól való megszabadítása. Mindeközben az jutott eszembe, hogy micsoda szerencse, hogy nem használok mérgező senbonokat.
Eltelt néhány fáradságos óra, mire a kis állatok a tűz fölött sülhettek. Nekem kifejezetten jó kedvem lett eddigre, fütyörészve tekergettem a nyársakat chakrafonalaimmal, hogy a madarak teljesen egyenletesen átsüljenek. Végül következhetett az egész procedúra legjobb része, az étel elfogyasztása. Valószínűleg bármelyik fogadóban különb ételt kaptam volna, de a saját magam által elejtett zsákmánynak is megvolt a maga varázsa. Mire végeztem, a nap már lemenőben járt, így sietnem kellett, hogy tudjak még valamennyit gyakorolni új eszközömmel, melynek díszként töltött pályafutása immáron lejárt.
Egy közeli tisztást választottam, nem messze a tóparttól. Elsőként a lánc föld alá juttatását, majd onnan való kifúrását próbáltam, ez azonban elég unalmas volt, nekem pedig pusztíthatnékom volt éppen. A láncot olykor lebegtetve, máskor csúsztatva, tekeregve igyekeztem feljuttatni a közeli fákra, majd egy ág köré csavarva és egyre jobban szorítva, végül letörve az adott ágat. Sorra tértem át a kisebb gallyakról a karvastagságú ágakra, majd mikor sikeresen eltörtem egy körülbelül emberi nyak vastagságú ágat, elégedetten és teljesen kifulladva ültem le a gyepre. A szorítás sokkal több energiát emésztett fel, mint elsőre gondoltam volna, de végszükség esetére úgy is megmaradt a robbantás, valamint a lánc két végén lévő hegyes piramisokkal és kivégezhető az áldozat.
- Szép volt Orichi – dicsértem meg – a végén még kiderül, hogy hasznod is van.
Az éjszaka hamar beköszöntött, én pedig túlságosan elfáradtam ahhoz, hogy visszatérjek barlangomba. Minek is, hisz a gyep puha volt és illatos. Elterültem és a csillagos eget bámultam, hallgatva az erdő megnyugtató zajait. Nem emlékszem, pontosan mennyi idő múlva aludtam el, az viszont bizonyos, hogy napfelkeltére ébredtem. A lánckígyót összetekertem és az övemre csatoltam, a gömbökkel ellentétes oldalra, majd elindultam vissza a rejtekhelyemre.

Az esőcseppek hangosan zuhogtak odakint, erős szél és villámlás kísérte túlvilági koncertjüket. A föld csupa sár volt, a hegyoldal életveszélyesen csúszós, a levegő pedig iszonyatosan hideg. Nem az a tökéletes kiránduló idő, így akár akartam, akár nem, a barlangomban kellett maradjak. Egy ideig csak pihentem és gondolkodtam, de ennek általában nem szokott jó vége lenni, így igyekeztem feltalálni magam valamivel, ami egyaránt hasznos és élvezetes is. Eszembe jutottak a régi, Sunagakuréban töltött délutánok és esték. Ott nem sűrűn fordultak meg ilyen záporok, sokkal inkább a homokviharok miatt maradtunk otthon. Volt valamiféle társasjáték, mellyel sokat játszottunk. Régi, kopott cucc volt, de nagyon élveztük. Elkergettem a fájdalmas emlékeket, majd feltápászkodtam és a műhelyembe cammogtam. Miért is ne készíthetnék valami jó kis játékot magamnak? Igaz, a társasjátékokat eredetileg több főre tervezték, de könnyedén kiagyalhattam olyat, melyet egyaránt lehet egyedül és többen is játszani. Ki tudja, mire végzek, tán a vihar is odébb vonul. Nem volna rossz, ugyanis élelmem már csak két igen szűkös napra volt elegendő.
Körbenéztem, hogy megállapítsam, miket használhatnék fel a fejemben körvonalazódó ötlet megvalósításához. Kezdetnek méretes léceket szedtem össze, melyekből magát a táblát óhajtottam megkreálni. Kis fűrészelés és csiszolgatás után a végeredmény egy körülbelül négyujjnyi vastagságú, nyitható doboz lett, melynek külső oldalán foglaltak helyet a mezők. Ezeket késsel véstem a fába, a festéssel pedig egyenlőre vártam még, hagytam, hadd szárnyaljanak fejemben ötleteim és majd amikor már kellőképpen megszilárdultak, akkor folytattam csak a táblát.
A bábuk már lényegesen több időt vettek igénybe. Valójában nem is bábuk, inkább bábok voltak, több darabból álló apró kis emberkék. Elsőként néhány fémgolyóra volt szükségem, amelyekre drótokat olvasztottam, hogy összetartsa őket. A gömböcskék szolgáltak fejként, könyökként, vállként és térdként, a drótok köré helyezett üreges nádak pedig a végtagokat testesítették meg. A báb nagyjából akkora volt, mint mutatóujjam, chakrafonalakkal történő irányítása pedig iszonyatosan nehéz feladat volt. Ettől nekem csak jobb kedvem lett, hisz szerettem a kihívásokat, valamint tudtam, hogy ez a játék mind mérnöki ismereteim, mind bábhasználó képességeim nagymértékben fejleszteni tudja. Rögtön neki is kezdtem a sorozatgyártásnak és további emberkék készültek el, mindegyik valami kicsi, de lényeges különbséggel. Volt, amelynek hosszabb lábakat adtam, éppen ezért nagyon vigyázva lehetett csak megtartani az egyensúlyát, míg másikaknak a kobakja volt nehezebb, így ha azt nem tartottam külön fonállal, a báb előszeretettel rakta le a táblára. A nyolcadik bábu elkészültével kezdtem őket csinosítani és négyet arany, négyet fekete színűre festettem, valamint mindegyikőjükre egy-egy egyszerű jelet pingáltam.
Egy gyors vacsorával jutalmaztam meg eddigi munkám, majd ismét a táblát vettem elő és azt is színesre festettem. Fehér, fekete és arany mezők rendezetlen kavalkádja tekintett rám és kezdtek körvonalazódni bennem az alapvető szabályok. A fehér mezőkre bármelyik bábu léphetett, az aranyra azonban csak arany színű, a feketére pedig csak fekete. Ki is próbáltam, hogy mennyire kivitelezhetőek ezen szabályok és ha kicsit döcögősen is, de sikerült végigtáncoltatnom az egyik emberkét a tábla egyik végéből a másikba. Természetesen tilos volt lebegtetni, mindenképpen lépkedni kellett a kis katonával.
A szimbólumokat, melyeket a bábokra festettem, a táblára is felpingáltam. Minden bábut az egyik olyan mezőre kellett eljuttatni, amelyen saját szimbóluma díszelgett. Így már volt némi izgalom, hisz el lehetett lopni az ellenfél elől - már ha volt ellenfél - az ő célpontjait, lehetetlenné téve, hogy bárhova is bejuttathassa bábuit. Gyakoroltam egy kicsit, ezúttal egyszerre két bábut irányítva. Elég lassan ment a dolog és igen darabosan, a két katona azonban végül egy mezőre került és hangos csatározásba bocsátottam őket. Miért ne lehetne kilökni az ellenfél emberkéit a pályáról? Meglepődve tapasztaltam, hogy viszonylag egyszerűen ki lehet, azon meg még jobban meglepődtem, hogy a bal kezemmel irányított figura nyerte az ütközetet és nem a jobbal vezérelt. Ezen furcsa esemény annyira kizökkentett, hogy el is mentem aludni, hisz már igen késő lehetett. A vihar kellően egybemosta a nappalokat az éjszakákkal, így nem igazán tudtam megmondani, mennyi is a pontos idő.
Másnap, illetve azon a napon, amelyiken felébredtem, továbbra is cudar idő volt. Újragyújtottam a lámpásokat és ismét leültem a társasjáték mellé, mely már gyakorlatilag játszható állapotban volt. Találtam néhány gyertyát és azokkal mértem, milyen gyorsan tudom a bábukat a célállomásokra juttatni, no és persze mennyi hibával. Eleinte több gyertya is leégett, mire mindegyik emberke sikeresen bejutott, gyakran egymáson bukdácsolva át, néhány óra elteltével azonban már egyetlen gyertya is elegendőnek bizonyult. Arra is rájöttem a játék közben, hogy nem mindig lehet mindenhova eljutni, így új mókával bővítettem a játékot. Kis falapocskákat készítettem és azokat is arany, fekete és fehér színekkel borítottam be, majd a tábla szélére pakoltam, tornyokat formázva. Chakrafonalakat vezettem az egyik bábuba és egy közeli torony felé indítottam, majd kezeivel megragadtam a felső lapocskát. Természetesen az emberkének nem voltak ujjai, de még normális csuklója sem, így szorítással, a feje fölött tartva a bónusz mezőt lépdeltem vele, majd egy idő után egy fehér mezőre dobtam az aranyszínű falapocskát, ideiglenes átalakítva ezzel a táblát, ugyanakkor több szintessé téve is azt.
- Egyre jobb lesz ez - mondtam kis katonáimnak, majd hozzáláttam, hogy további bábukat készítsek, ezúttal merőben eltérőeket. Egy gömbölyded testű, négy hosszú lábbal rendelkező valamit csináltam, mely púpos háta és kézhiánya miatt képtelen volt bónusz mezők cipelésére, hosszú lábainak jóvoltából viszont át tudott lépni mezőket, ezáltal távolabb lévő helyekre is könnyedén eljuthatott. Őt is kipróbáltam, majd három további példányt készítettem belőle, így összesen két arany és két fekete színűt, különböző szimbólumokkal hátukon.
A harmadik bábufajtára ebéd után került sor, előbbi csupa ólomból, utóbbi száraz kenyérből és gyümölcsökből állt. Ez a figura összefüggő, öntött báb volt, így csak csúsztatni lehetett, nem volt semmiféle végtagja, mellyel lépkedhetett volna és gömbölyű kialakítása miatt csak vízszintesen vagy függőlegesen mozoghatott a táblán. Hátát és fejét azonban laposra formáltam, így akár több lapocskát is fel lehetett pakolni rá, amiket aztán egyszerűen tudott cipelni. Belőle is kettőt készítettem mindkét csapatnak.
Olyannyira belefeledkeztem a munkálatokba, hogy észre sem vettem a vihar elmúlását. Hiába, a belső barlangokba semmilyen fény nem jutott be odakintről, így csak a fura csöndre figyelhettem fel. Kimentem és vakító napfény fogadott, noha a levegő még nem melegedett igazán fel és a hegyoldal is csúszósnak bizonyult, így egy rövid időre még visszatértem a barlangba. Összepakoltam új játékomat, a néhány hete talált forrásból töltöttem magamnak egy kulacs vizet, majd felszerelkeztem és útnak indultam egy közeli faluba, hogy szórakozzak egy kicsit.
Este értem a kiszemelt településre és a fogadóban szálltam meg. Degeszre ettem bendőmet és dicséretes mennyiségű sakét fogyasztottam el, majd hosszú álomba merültem egy puha ágyban. A fogadós egy kedves és viszonylag jó külsejű, bár ízlésemhez túl idős nő volt, ki kölcsönadott egy asztalt és két széket, melyeket a főtéren állítottam fel, ahol többek közt a kút és a pékség kapott helyet. Kipakoltam a játékot és vártam kuncsaftjaim. A dolog egyszerű volt, aki játszani akart, fizetett. Lehetett egymással is, de a többség velem óhajtott, hisz sokan még életükben nem láttak „maguktól” mozgó bábukat. Ellenfeleim természetesen kézbe fogták a figurákat és ujjaikkal vezérelték a végtagokat, vigyázva, nehogy a levegőbe emeljék a bábot, hisz az szabálytalan volt. Az ólomteknősöket egyszerűen lehetett tologatni is, ezzel nekik kevesebb bajuk volt. Velük ellentétben nekem nem volt egyszerű annyi chakrát vezetni bele, hogy meg is mozduljon, de ne csússzon tovább a mező határánál. Többnyire a kölykök győztek, amit nem is bántam. Olykor táncoltatni kezdtem bábuim, vagy az övéket ugrasztottam ki kezeikből, jól megijesztve őket. A többség azonban csak kuncogott az ilyen tréfákon és egyre több bámészkodó állt minket körbe.
A nap végére nagyjából meg is kerestem a játék anyagköltségét, de még maradtam a következő napra is, hogy előző esti lakomámat se bánjam annyira. Ennél több időt egy ekkora településen nem volt értelme tartózkodnom, hisz nem volt annyi fiatal, no igaz, némelyik öreg is előszeretettel csatlakozott a nézők tömegéhez.
A második napkeltével összepakoltam és visszaindultam barlangomba. Furcsa volt, hogy ennyi jót tettem, általában inkább öldösni szoktam az embereket, mint játszani velük. De hát az én lelkem ilyen gyermeki. No persze nem ingyen végeztem eme tevékenységem és úgy terveztem, más falukat is meglátogatok majd. Ki tudja, tán valahol egy bábhasználóra is akadok. Ha pedig ez bekövetkezik, nos… a játékkal könnyen letesztelhetem képességeit, ha pedig gyengébbnek bizonyul, utána végezhetek vele és megkaparinthatom bábjait. Széles mosoly terült el arcomon, majd fütyörészni kezdtem, miközben lépdeltem felfelé a barlangomhoz vezető ösvényen. A nap immár ragyogóan sütött, bárányfelhők úszkáltak az égen és madarak csicseregtek a környező fákon. Ki kell élveznem ezt az időjárást, hisz ki tudja, mikor jön megint egy több napos vihar.
Lepakoltam a műhelyben, majd kirándulni indultam. Az ösvényen ballagva egy pénzérmét vettem elő, majd kicsit táncoltattam ujjaimon, mielőtt a magasba dobtam.
- Ha fej, akkor állatijesztgetés, írás esetén robbantgatós kemping - könyveltem el magamban a lehetséges programokat, majd figyeltem ahogy az érmén megcsillan egy napsugár fénye, mintegy helyeslő kacsintás, a pénz pedig pörögve zuhant vissza tenyerembe.

Nagyot ásítva, nyújtózkodva keltem fel a matracról, mely alvóhelyemként szolgált az utóbbi ki tudja hány hónapban. Egy pillanatig azt hittem, hogy igazából nem is ébredtem fel, csak álmodom, ugyanis homályos tekintetem pislákoló fényeket mutatott. Kidörzsöltem a maradék csipát is szemeimből, a makacs kis lángok azonban továbbra sem tűntek el, és ahogy látásom mellett elmém is kitisztult, rá is jöttem, hogy miért.
Régebben mindig sötétben ébredtem, hisz a barlangrendszer ezen pontjára napfény nem juthatott be, az utóbbi időben azonban váratlan lakótársra tettem szert, ki noha elsősorban föld elemű technikákban volt jártas, nem okozhatott neki gondot az oldalfalakra helyezett fáklyák meggyújtása sem, így valószínűsítettem, hogy a műhelyemből kacsintgató fényforrások az én lámpásaimból és a falra szerelt fáklyák lángjaiból áradnak.
Mielőtt azonban minderről száz százalékig megbizonyosodhattam volna, alvóalkalmatosságom mellett heverő, barlanghűtött vizesüveghez nyúltam és egy apró, majd egy nagy korttyal fogyasztottam meg tartalmát. Igazán jól esett reggelenként a tiszta forrásvíz, mely alig száz méterre volt beszerezhető hálószobámtól, így mindig volt belőle kéznél. Igaz, abban nem voltam biztos, hogy valójában reggel van, sőt mivel tegnap sokáig olvastam biztosra vettem, hogy már dél körül jár az idő. Nem mintha számított volna. Törvényen és időn kívül éltem, a barlangrendszerben nem volt különbség reggel és este között.
Kiléptem a műhelyembe és körbetekintettem, hátha látok valami árulkodó nyomot, ami az öreg jelenlegi helyzetére utalna. Nem mozdult semmi és hangokat sem hallottam, így biztosra vettem, hogy a szabadban tartózkodik, vagy azért mert ott kellemesebb, vagy mert elugrott az egyik közeli faluba egy kis saké reményében. Mivel ő előbb kelt és már hasznosította valamire napját, kényelmetlenül éreztem magam ahhoz, hogy csak úgy ácsorogjak. Munka természetesen mindig akadt, élelmet kellett beszerezni, eszközöket készíteni és javítani, takarítani és persze a napi edzés se maradhatott el. Jelenleg azonban olyan kényszer uralkodott el rajtam, mely nem hagyta, hogy ilyen apróságokkal elégítsem ki.
Tekintetem a bábgyűjteményre siklott, mely nevével ellentétben egyetlen igazi bábot sem tartalmazott. Az egyik szélső üregben ugyan feküdt néhány harcigömb, de ezek igen messze voltak egy valódi bábtól. Úgy gondoltam, ideje bővíteni a gyűjteményt, ezúttal egy emberméretű, remek darabbal. Noha már a gondolat megfogalmazódásakor számos probléma vetült fel, például az alapanyaghiány, nem hagytam, hogy lebeszéljem magam. Egyébként sem kell egyből az alapanyagokhoz nyúlni, egy mester a tervezéssel kezdi a munkát.
Ahogy ezt elkönyveltem magamban, rögvest indultam is a középső műhelyasztalhoz. Egy gyors mozdulattal arrébb kotortam mindent, ami túl közel volt a felület közepéhez, majd kiterítettem egy papírt és íróeszközt vettem elő. Először felidéztem magamban azt, amit mások által készített bábokról tudtam, valamint felelevenítettem saját tapasztalataimat is. Jól tudtam, hogy általában emberi vagy állati alakokat szoktak testnek választani, olykor pedig jellegtelen, technikailag előnyös formákat, mint amilyenek az én harcigömbjeim is voltak. A legtöbb báb legalább két féle fegyverrel rendelkezett, egy közelharcra és egy távolsági küzdelemre használatossal, valamint néhány rejtett funkcióval, melyeket a csata megfelelő pillanatában aktiválva halálos meglepetéseket voltak képesek okozni az ellenfeleknek. A forma kigondolásával kezdtem a projektet, hisz az meghatározta a belé helyezhető fegyverek mennyiségét, a mozgást és a súlyt, valamint a beszerzésre és elkészítésre váró illesztéseket, mechanikákat.
Viszonylag hamar eldöntöttem, hogy emberi alakkal rendelkező bábot fogok készíteni, rögtön felvetődött azonban a kérdés: kit vegyek alapul. Először úgy véltem, remek minta leszek én magam, hisz még egy ily tökéletes forma nem létezhet e földön, ám két dolog is megakasztotta gondolatmenetem. Az első szerint még nem volt elég tudásom és tapasztalatom ahhoz, hogy igazán ütős, legendás bábot készíthessek, márpedig saját alakomhoz csakis erős képességek tartozhattak, ez nem is lehetett kérdés. A második ellenvetés ráadásul teljeséggel megcáfolta az alapkoncepciót, fejemhez is csaptam rögvest. Már hogyne létezne nálam tökéletesebb forma? Ha az én fizikai megtestesülésem lenne a tökély, értelme se lenne a nőknek. Bizony, a bábnak női alakot kell mintáznia, mégpedig a jobbik fajtából.
Ezen gondolatmenet alapján le is firkantottam pár jellegzetes női vonalat, majd azok megvalósításáról, előnyeiről és hátrányairól filozofálgattam. Nehéz volt elvonatkoztatni a mindennapi, férfi szemmel fontosnak vélt tulajdonságokról és technikai jellemzőkkel szemlélni az oly ismert és mégis titokzatos alakzatokat. Nem kevés időm telt el fantáziálgatással, de végül sikerült megbizonyosodnom a formaválasztás sikerességében.
A legfontosabb motívum talán a csípőben rejlett, mely a férfiakéhoz képest keskenyebb volt, így kisebb volt a védendő felület, kevesebb a szükséges alapanyag, ugyanakkor könnyebbé vált a báb derekának forgatása. A női hajban és ruházatban ráadásul számos trükkös fegyvert el lehetett rejteni, így mire lakótársam hazaért, már több rajz is hevert asztalomon a lehetséges variációkról.
- Megint az álmodat rajzolod? - kérdezte gyanakodva, majd mikor áttekintett vállaim fölött, elkerekedtek szemei - Azannya! Nekem miért nem ilyen álmaim vannak?
- Csendet! - förmedtem rá mérgesen - Egy bábot tervezek - magyaráztam neki, majd félretettem a papírokat.
- Egy női bábot - mondta olyan hangnemben, melyről nem igazán tudtam eldönteni, kérdés volt-e.
- Igen. A segítségedre is szükségem lesz az alapanyaggyűjtéshez.
- Ráérek - vonta meg vállait, hisz azon kívül, hogy aludt, evett, elnézett a faluba meg néha tanított nekem valami egyszerűbb technikát, nem sok mit szokott csinálni.
A szobája irányába indult, ahol csak aludni szokott, így csodálkozva néztem utána. Ő anélkül válaszolt, hogy rám tekintett volna.
- Hajnali kettő van - adta meg a magyarázatot. Nem hittem volna, hogy ennyire tönkrement volna az időérzékem, így kisétáltam a barlangrendszerből, hogy megbizonyosodjak az öreg állításában. Odakint friss levegő volt és sötétség, noha a csillagok és a déli égbolton úszó félhold fénye adott némi fényt. Ahhaa…
- Kai! - oszlattam szét a genjutsut chakraáramom újraindításával és máris vakító napfény világított arcomba. Az öreg mellettem állt, mindketten kint voltunk a barlang bejáratánál. Jót mosolyogtam, hisz én mondtam a fickónak, hogy gyakorlásként bármikor az elkövetkezendő napokban használhat rajtam genjutsut. Úgy tűnt, nem fogta vissza magát.
- Fejlődsz. Tegnap észre sem vetted, hogy igazából nem ettél ebédet.
A gyomrom hangosan kordult egyet erre, de nem volt időm válaszolni, az öreg már eltűnt a járatokban.
- Kajával tilos viccelni! - kiáltottam utána - Valamint piával és nőkkel is!
A férfi csak morgott valamit, aztán nyom nélkül eltűnt, én pedig visszatértem a tervekhez, amíg be nem köszöntött a valódi éjszaka. Ekkor aztán nyugovóra tértem, fejemben a másnapi beszerző körút körvonalaival.
A másnapból azonban harmadnap lett, ugyanis számos dologban szenvedtünk hiányt. Mivel nem állt rendelkezésemre a sunagakurei műhely, így nem sok félkész szerkezetem, bábtestem és fegyverem volt. Szerszámokat vásároltam legutóbb eleget és némi fával és fémmel is büszkélkedhettem, de koránt sem elegendő mennyiségű és minőségű darabokkal. Kezdetként különböző nádakat szedtünk össze, valamint faanyagot is. A közeli településekről hordókat, a város ruhaboltjaiból próbabábukat szedtem össze. Kisebb alkatrészeket, rugókat, kapcsokat vásároltam, ruhákat és mindent, ami csak egy női bábhoz kellett.
A valódi munkára a negyedik napon került sor. Úgy döntöttem, hogy a végtagokkal kezdem, konkrétan a csuklóval, bokával, térddel, ezek ugyanis nem igényeltek valami sok nyersanyagot, így amit elszúrtam, azt nyugodtan megpróbálhattam újra, nem kellett egy elrontott darabot csiszolgatni, próbálgatni, hátha valami csoda folytán ismét jó lesz.
Az asztalon lévő lámpást kétszer újra kellett gyújtani, mire sikerült megcsinálnom egy olyan bal kézfejet, melyben nem találtam hibát. Forgattam egy kicsit kezeimben, ujjaimmal az ő ujjait mozgatva, majd chakrafonalakkal is játszva egy keveset. Az emberi kéz szinte tökéletes volt, bármilyen fegyvert meg tudott fogni, így a báb kezébe nyugodtan adhattam kardot, baltát vagy éppen nyílpuskát, no nem mintha ezek közül sok lett volna környezetemben.
Az elkövetkezendő napokban a karok is elkészültek, majd a lábak és a test is. Legvégül a legnehezebb, a fej következett. A teljes báb üreges volt, mint a legtöbb, hisz így kevesebb anyagra volt szükség, később könnyen bővíthető volt, kisebb súlya miatt pedig fürgébben mozgott. Az alak megkreálása rendkívül fárasztó és hosszadalmas művelet volt, a munka vége pedig még így is messzinek tűnt, de elégedett voltam, a rászánt idő meghozta gyümölcsét. Az illesztések jók voltak, a nő pedig szép, legalábbis ha kellően őrült szemmel nézte az illető. Az arányokat is jól eltaláltam, ami nem is meglepő, ha tekintetbe vesszük, mennyi nőt figyeltem eddig meg közelről.
A báb még nem rendelkezett különösebb tulajdonságokkal, jól tudott mozogni, gyorsan és nőiesen, igaz, testtartása elég flegmára sikeredett, de nekem ez bejött és harcban is kicsit megzavarja legalább az ellenfelet. Szünetképpen próbálgattam a bábot, eleinte csak egyszerű lépdelésre, később már táncolásra is. Lehet, hogy teljesen őrült voltam, de szívemet melengette a látvány, ahogy ujjaim mozgatásával életre kelt eme gyönyörű gyilkológép. Észrevettem az öreget is, ki az árnyékból figyelt. Kíváncsi voltam, mit gondol, vagy hogy tudja-e, hogy tudom, hogy figyel, de végül nem adtam jelét, hogy észrevettem volna.
Teltek a napok és a báb fokozatosan fejlődött. Először egy hosszú, vékony fémrudat kapott, melynek két végére kunaiokat olvasztottam és ezzel edzettünk. Védekezésre, távolságtartása, szúrásra és lendületből történő ütésekre kiválóan alkalmasnak bizonyult, ám egy igazi bábnak rejtett fegyverekre is szüksége volt. Vásároltam egy egyszerű tűvetőt, mely a szájában kapott helyet, száz tűvel töltve meg, ami maximális kapacitásnak számított. Ezek a tűk akár halálosak is lehettek, amennyiben jó helyen találták el a célpontot, ezért a gyakorló teremben sokat próbálgattam az efféle támadásokat is.
Legvégül jött a paróka, mely derékig érő, dús hajból állt, valamint a ruházat, ami egyszerű, harcban nem zavaró, ugyanakkor az átlagviseletnél csinosabb darab volt. A bal vállra varrtam személyes jelem, mely a műhely falán is virított, majd egy szép övet készítettem, amolyan kamupecsétekkel, hogy bizonytalanná tegyem jövőbeni ellenségeim. Az öv egy szoknyát tartott, melynek belsejébe három robbanójegyzetet varrtam, csatként pedig mágneseket használtam, így az alsóruha könnyen levehető és az ellenfélre dobható lett. Stílszerűnek tűnt, hogy egy nő legveszélyesebb fegyvere a szoknyájában legyen.
Fáradtan dőltem hátra a székemben és szemléltem a konstrukciót, majd jobb kézfejem lazán felemeltem és chakrafonalakat vezettem a bábhoz. Az megfordult és lépkedni kezdett, bal, jobb, bal, jobb, egészen a gyűjtemény legszélső üregéhez. Ott aztán megfordult és hátralépett, megtámaszkodva a barlang falaiba, noha lábai és fegyvere is elég támasztékot nyújtott.
- Egy - mondtam hangosan és régi legendák jutottak eszembe. Chikamatsu tíz legendás bábbal rendelkezett, Sasori pedig ha igaz a szóbeszéd, több száz bábot készített. Nekem egy darab volt ugyan, de épp olyan büszke voltam, mint ők lehettek egykor. Ki tudja, tán ez a báb lesz a legfontosabb mind közül, hisz az első munka adja a legtöbb tapasztalatot, mely a későbbi, mesteri darabokhoz szükségeltetik.
Egy ideig szemléltem még a művet, próbáltam nevet találni neki. Nem mintha szüksége lett volna ilyesmire, de a legtöbb bábmester el szokta nevezni kreálmányait. Végül a Hanako mellett döntöttem, majd felálltam és hálószobám felé indultam. Éreztem magamon az öreg figyelő tekintetét.
- Jó éjt! - köszöntem el, ám válasz nem érkezett.

Barlangbővítés 2.0

Korábban, még első élményeim egyikeként sort kerítettem egy kisebb rejtekhelybővítésre. Ezúttal egy valamivel nagyobb, komolyabb munkáról van szó. A pályázat végén található egy összefoglaló, ami részletezi a barlangrendszer új állapotát. Ebben a már korábban pályázott és elfogadott, illetve ajándékként kapott dolgok is benne vannak, nem csak az újak.

Egy hosszú és igen kellemetlen utazás állt mögöttünk, amikor Kohakuval és Natsumival végül elértünk a Folyók és a Szél országának határvidékéhez, ahol rejtekhelyem bújt meg. Kettő földklón fogadott minket, az öreg úgy tűnt, a szokásosnál körültekintőbben vigyázott a helyre és bizonyára észrevette, hogy három alak közeledik, ami igencsak szokatlannak számított. Amikor azonban megláttak engem, a klónok sárrá folytak szét, mi hárman pedig beléphettünk az előbarlangba. Az idős shinobi meglepő örömmel fogadta az új lakókat, mi pedig boldogan tértünk nyugovóra a belső termekben. Néhány nap leforgása alatt biztossá vált azonban, hogy a megnövekedett populációhoz nagyobb térre van szükség, így felvetettem a barlangrendszer kibővítését. Ezidáig a hely csupán egyszerű rejtekként funkcionált, négyen azonban igazán különleges birodalommá alakíthattuk.
Némi tervezgetés után meg is kezdődött a munka. Natsumival vásárló körútra indultunk, hogy beszerezzük a szükséges eszközöket. Volt ugyan számos szerszám és némi alapanyag a barlangban, koránt sem elegendő egy olyan nagymértékű átalakításhoz, amilyet terveztem. Márpedig kár lett volna veszni hagyni a lehetőséget, amikor ilyen shinobik segíthettek a dologban. Hamar kiderült, hogy az ellentétes nemmel közösen folytatott vásárlás egész más végösszegeket kíván, mint azok, melyekhez eddig szoktam. Az elköltött pénz még nem is lett volna olyan nagy csapás, hisz legutóbbi küldetésünk igen jól jövedelmező volt és különben is, egyszer él az ember, Natsuminak volt azonban egy olyan szokása, hogy hajlamos volt eltulajdonítani dolgokat, még akkor is, ha zsebében bőven elegendő ryo lapult azok kifizetéséhez. Így legalább volt néhány érdekes kalandunk is, melyek feldobták a hangulatom és vérnyomásom. Meg kellett hagyni, a csaj tudta, hogyan mulassa el a hétköznapokat.
Amíg mi beszereztünk mindent, amit kellett és majdnem mindent, amit nem, Kohaku szkarabeuszai vékony járatokat vájtak a hegybe, felderítve, melyik irányban keményebb a kőzet, illetve merre találhatók természetes barlangok, melyeket összeköthetünk eddigi területünkkel. Az öreg ezalatt átnézte a már elkészült terveket, hogy az ő fejében is letisztuljon a kép, és hatékonyabban dolgozhassunk később, ha épp külön helyszíneken járunk. Mikorra visszaértünk, ők ketten már el is kezdték a bővítést, elsőként északkeleti, enyhén emelkedő irányban.
Az új társaságnak és az általunk hozott itókáknak köszönhetően az öreg igazán elemében volt, földtechnikáinak jóvoltából napról napra új járatokkal és barlangokkal bővült a rendszer. Klónjai szorgosan hordták az eszközöket, alapanyagokat és üzeneteket egyik helyről a másikra, így igazán gyorsan haladhattunk. Én magam robbanójegyzetekkel segítettem, ahol túl kemény volt a fal, Kohaku rovarjai pedig simára formálták a padlót és az oszlopokat. Itt-ott Natsumi is segített, elsősorban dirigálással és kritizálással, de széltechnikái is hasznosnak bizonyultak, amikor ki kellett söpörni egy járatból vagy barlangból a felgyülemlett apró port és szemetet. Néha felvetettük, hogy esetleg főzhetne valamit, ilyenkor általában nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket kaptunk jutalmul, valamint egy szóáradatot, melyből annyit tudtam csupán kihámozni, hogy „talán konyháslánynak nézek ki?”
A kezdeti nézeteltéréseket azonban hamar felváltotta a hosszú órákon át tartó munka, és néhány nap alatt számos helyiséget alkottunk, illetve tettünk szabaddá. Ám ez még csak a tervezet első fázisa volt. Bábjaim készítésével szerzett mérnöki tudásom bevetve, jó néhány ajtót, polcot és ágyat eszkábáltam. A csiszolásban Kohaku is segített, Natsumi pedig nádszőnyegeket készített egy közeli folyónál gyűjtött alapanyagból. Az öreget gyakran küldtük el vásárolni, ha éppen szükségünk volt valamire, amire korábban nem gondoltunk, de ő amúgy is szerette legalább heti egyszer végiglátogatni a környező faluk kocsmáit. „Ti is innátok, ha fele annyira ismernétek a világot, mint én.” szokta mondani.
Egy erős hét telt el, mire Kohaku rovarjai megtalálták a hegy belsejének vízkészleteit. Az én utasításomra kutattak utána, hiszen tudtam, hogy a kissé messzebb lévő kinti vízesés, ahol fürdeni és inni szoktam valahol itt mélyen kezdődhet. Korábban találtam is egy barlangot, melyben egy kisebb leágazása foglalt helyet. A folyadék terelése nem volt egy egyszerű művelet, kisebb-nagyobb csatornákra és gödrökre volt szükségünk, valamint ismeretekre arról, hogyan is kell egy ilyet kialakítani ahhoz, hogy aztán a víz az elvárásoknak megfelelően folyjon. Mérnöki ismereteim itt is jó szolgálatot tettek, de a többiek is sok hasznos ötlettel álltak elő. Az öreg, aki állítása szerint a legjobban tudott élni közülünk, elég sokat tudott a fürdőkről és azok felépítéséről. Ezt hallva persze Natsumi egyből fürdőt akart, mégpedig olyan vízzel, ami nem jéghideg. Elsőre kissé teljesíthetetlen kérésnek tűnt, de nekünk is voltak hasonló vágyaink. Támadt is egy gondolatom, és a hegy túlsó oldalán, ami jobban el volt rejtve kíváncsi tekintetek elől, nyílásokat hoztunk létre, melyeken besüthetett a nap, melegítve a helyiségek egy részét. Forró fürdőzésre persze így is csak akkor került sor, amikor az öreget meg tudtuk győzni, hogy melegítse fel a vizet. Még ismertségünk kezdetén, mikor félrészegen rám támadt, láttam, ahogy lángba borította kezeit, így nem tudta kibeszélni magát a dologból.
Ha már nyílásokat nyitottunk a rejtett oldalon, egy kürtőt is megalkottunk, melyen Natsumi madara ki tudott repülni. Rejtekhelyem kevésbé lakott területen foglalt helyet ugyan, azért igyekeztünk mindent nehezen megtalálhatónak és természetesnek tűnőnek alakítani, de mivel négy főre duzzadt a lakosság, az őrséget sem volt immár gond megoldani, pláne nem a madár és a rovarbanda segítségével.
A második hét végeztével kezdődtek az igazán érdekes dolgok. Kohaku szkarabeuszai valami furcsát találtak a hegy belsejében, ezért egy újabb térséget tártunk fel és különös kristályokra bukkantunk. Színüket a sötétkékhez tudtam volna hasonlítani, és oly ellenállónak tűntek, hogy még feldarabolásuk is komoly nehézségeket okozott volna, nem hogy megformálásuk. Így egyelőre nem is foglalkoztunk velük különösebben, csak megörültünk, hogy ilyenünk is van most már. Sokkal fontosabb dolgunk is akadt azonban a kristályos kövek tanulmányozásánál, Kohakuval ugyanis valami kertfélét kezdtünk el megtervezni.
A barlangokból, a hegyről és a környező erdőből is számos növényt és magot gyűjtöttünk össze a szkarabeuszok segítségével. A rovarhasználó jól értett a gyógynövényekhez is, no persze azért én is konyítottam valamit és kapva az alkalmon, el és készítettünk néhány öt érzék zűrzavara jegyzetet, melyek összetevőit és megalkotását nemrégiben sajátítottam el. A magok egy kis részéből aztán palánta lett, azok közül pedig néhány meg is tudott telepedni új otthonában. Kicsit hűvös volt ugyan a kertnek nevezett barlang, de jó részébe vizet és fényt is engedtünk, így a szívósabb fajok könnyen megmaradhattak. Jó pár gombánk és néhány leveles zöldünk is lett, nagy részük élelemnek, de egy kevés gyógyhatású növényt is sikerült beköltöztetnünk. A helyiség termése kombinálva heti szekérfosztogatásainkkal szinte teljesen fedezte élelemszükségleteink, de persze többször tartózkodtunk a rejtekhelytől távol, és a valódi kajákat jobban díjaztuk, még ha azokhoz pénzre vagy épp vérontásra is volt szükség.
Természetesen nem csak ültünk és néztük, ahogy lassan növekednek a palánták, folytak tovább a munkálatok. Mire kihajtott az elsőként telepített gombafaj új generációja, a rejtekhely kisebb-nagyobb helyiségekkel, lakószobákkal, raktárakkal bővült. Számos természetes barlangot is feltártunk, melyekről már korábban is tudtam vagy legalábbis sejtettem létezésük, hiszen már régebben is előszeretettel robbantgattam, akár odakinn, akár benn és találtam is érdekességeket. Négyünk munkaereje ezeket a helyiségeket is elérhetővé tette, így lassan már egy kisebb falu lakosságát is beköltöztethettük volna.
Noha számos más elfoglaltságunk is akadt és több napig nem is a Folyók Országában tartózkodtunk, azt mondhatom, hogy a munkálatok kezdetének napjától számítva majdnem másfél hónap telt el. Az állapotot nem neveztem volna késznek, hisz a rejtekhely sosem lehetett igazán kész. Mindig volt mit bővíteni és javítani, új csapdákat, bútorokat készíteni vagy csak az olykori földcsuszamlások és beázások kárait helyrehozni. Területügyileg azonban kényelmesen elfértünk és mindenünk megvolt, amire egy jó rejtekhelynek szüksége lehetett. Büszkén járkáltam éjjelenként a simára formált padlón, ahogy a nyaktörő sziklák között is, melyek további munkálatokat sürgettek. Számos helyen volt még mit alkotni, de ez egyáltalán nem lombozott le, inkább csak tovább lelkesített. Ez az én birodalmam, gondoltam magamban és sok-sok év után talán ismét otthon éreztem magam.

Adatlapról levonandó: 8 000 ryo
Adatlapra felírandó: a rejtekhely új állapota (lásd alább) és négy öt érzék zűrzavara jegyzet



Az idézet nem tőlem származik, a The Prestige című filmből való, a képeket netről ollóztam össze.

A pályázat célja egy báb elkészítése (adatlapja lent látható), valamint a hozzá szükséges dolgok megvásárlása. Időben a jelenleg is tartó, sunagakurei ostrom előtti napokban készült, de nem vittem magammal, tehát a kalandban még nem használhatom.



Az edzéseinkkel valami nem stimmelt. Egyre megszokottabbá váltak a feladatok és mozdulatsorok, egyre inkább tűntek kevésbé kihívást jelentőnek vagy realisztikusnak. Kohakuval és Natsumival már eléggé kiismertük egymást, Hanako bábom pedig nem tudott sok újat mutatni. Mivel általában én voltam az ötletgazda, sokat őrlődtem, úgy éreztem, velem van valami baj. Némi idővel rádöbbentem azonban, hogy a bábban rejlik a hiba, hiszen valljuk be, első próbálkozásom volt az emberi alakú bábokat illetően, és noha semmi komoly hibát nem lehetett találni benne, extrákat sem volt képes felmutatni. Tapasztalatszerzésnek kiváló volt a maga idejében, közemberekre és kezdő geninekre halálos fenyegetést jelentett, sőt, saját technikámnak köszönhetően harcon kívül is igen hasznosnak bizonyult, összességében azonban nem sokkal volt több hagyományos rokonainál. Továbbá a klónokkal szerzett tapasztalatom is közelített ahhoz a szinthez, mellyel már éles küzdelemben is fenn tudtam volna tartani kettőt, így mindenképpen szükségesnek éreztem egy új báb megalkotását.

Miután a gondolat megfogant fejemben, be is szüntettük néhány napra az edzéseinket, és ismét a tervezőasztal elé ültem le. Régen foglaltam ott helyet, hiszen a karbantartáshoz egy másik asztalt használtam, ezen csupán tervrajzokat készítettem és méréseket végeztem. Két nap sem kellett és megint csak telefirkált lapok sokasága sorakozott rajta és körülötte, ahogy papírra vetettem kavargó ötleteimet. Egy valamire való báb képtelen volt csak úgy, egy darabban megszületni az ember fejében. Rengeteg ötletre volt szükség, apró darabokra, melyek nagy részét soha senki sem fogja megvalósítani, a maradék felét pedig nem is lehetne. Néhány azonban alkalmazhatónak fogantatik, és amikor elegendőt termelek ezekből, azok egymáshoz passzíthatók, előbb-utóbb kiadva egy egészet. Valahogy így született meg a végső tervezet ezúttal is, ahogy a mechanika-ötletek, hatáskombinációk, fizikai és megjelenési dizájnok rendezetlen sokasága végül összeállt egy össze is illő egésszé.

Ezt a bábot azonban, ellentétben az előzővel, nem akartam és nem is tudtam volna egyedül megalkotni. Őrültség is lett volna, így a tervezési fázist ezúttal egy beszerző korút követte, ahol bevásároltam mindent, amire szükségem volt a bábhoz, annak fegyverzetéhez és kétszeri újratöltéséhez. Ez pedig nem kis összegbe fájt. A pénznek mindig is volt egy olyan tulajdonsága, hogy sokkal gyorsabban ment, mint jött. Ezt a legtöbb ember nem is bírta ép ésszel kezelni, pedig nem a pénz számított, csak a vásárolt holmiból összeállítandó alkotás és az azzal elért későbbi tettek. A pénz csupán az egyik eszköz volt az élethez, olyan, mint a végtagok, az érzékszervek vagy maga az idő. Néhány dolgot azért kellett megvásárolnom, hogy utóbbival spóroljak. Ha valami nem szolgálta fejlődésem, azt inkább megvásároltam, hogy ezzel is több lehetőséget adhassak az érdemi munkának. Volt viszont, amit nem lettem volna képes előállítani, az ilyet készen kellett beszerezni, olykor rendelésre. A munka lényege persze még ezek után is rám hárult és jó néhány napot felölelt.

Azt igen hamar eldöntöttem, hogy ennek a bábnak is női alakja lesz. Azokból valahogy sose láthat eleget az ember. Talán a fej volt a legnehezebb, hiszen egyszerre kellett szépnek és praktikusnak is lennie. Sok bábhasználó otromba, groteszk teremtményeket gyártott és a célnak legtöbbször megfeleltek ugyan, de mi értelme van bármit is stílus nélkül csinálni? Az én alkotásaimnak gyönyörűnek kellett lenniük, még ha ez Hanakon, első próbálkozásomon annyira nem is tükröződött. Az új harci gépezet hófehér, derékig érő hajzuhatagot kapott, nem is akármilyet. Első ötleteim egyike volt, hogy forgó fejet készítsek neki, de hát az hogy nézne már ki alapon hamar rájöttem, hogy bőven elég, ha a homlok feletti része mozog csak, így sokkal gyorsabb és biztosabb lesz a mozgás. Erről a felső részről indultak ki a hosszú hajszálak, melyek sündisznószerűen pörögtek körbe-körbe, ha elég gyorsan forgattam a szerkezetet. Sokat tanulmányoztam örökmozgók, malmok és más szerkentyűk fizikáját egy régi könyvből, hogy használhatóra fejlesszem ezt az alapvetően nem túl bonyolult eszközt. Amikor a mechanika aktiválódott, a hajzuhatag és a benne lévő tűszerű pengék elképesztő tempóban kezdtek el forogni, megsebezve mindenkit, ki két lépésnél közelebb merészkedett a bábhoz, valamint védve őt az egyszerűbb fizikai támadásoktól. Ezek a tűk persze halálos sérülést csak nagy ritkán okozhattak, de nem is feltétlenül ölésre terveztem őket. Némi méreg hozzáadásával hamar kompenzáltam sebzésbeli hátrányuk. A folyadékméreg, melyet vásároltam, vérbe kerülve képes volt rövid időre megbénítani áldozatait, onnantól kezdve pedig már könnyen kivégezhetővé váltak. Ugyanebből a méregből egyébként Hanako tűvetőjébe is helyeztem, hiszen egy mérgezhető verziót építettem még anno belé.

Bármennyire is sok olvasgatást, elmélkedést és kézügyességet igényelt mindez, szó szerint csak a feje búbja volt meg a bábnak. Kicsivel lejjebb, a száj mögötti részbe egy jóval egyszerűbb dolog kapott helyet, egy kis tároló, négy fénybombával, melyek közül mindig a legszélső legurult a báb álkapcsai közé, ha kinyitotta azokat. Vetőszerkezet ide nem fért volna be, így ezeket a fénybombákat a harapásával aktiválhatta, nehezítve az aktuális ellenfél kitérési vagy éppen találati esélyeit. A fej belsejébe ennél több dolgot lehetetlen lett volna elhelyezni, így annak külsejét kellett már csak kicicomáznom némelyest, majd haladhattam is tovább, hiszen való igaz, fontos az arc, de mint tudjuk, a női test lényege a nyaktól lefelé kezdődik.

Noha minden porcikáját igyekeztem remekműnek alkotni, a legtöbb figyelmet a kézfejek kapták. Köszönhetően saját technikámnak, a bábokba helyezett klónjaim minden mozdulatra képesek voltak, amire én magam, tehát olyan fegyver- és eszközhasználatot tudtak bemutatni, akár egy valódi shinobi. Ehhez azonban megfelelő kézfej kellett, finom, hajlékony ujjakkal és egyenletes súlyeloszlással. Rengeteget dolgoztam csupán a két kézfejen, mire elégedett lettem az eredménnyel, ezután pedig össze is raktam a bábot, noha a tesztelgetések során még számtalanszor kicseréltem egy-egy végtagját, illesztését. A test belseje nem kapott különleges fegyverzetet, még a kezek sem, a megfelelő súlyokra, illesztésekre koncentráltam ugyanis, hogy amennyire lehet, fürge és emberi mozgást kaphasson a báb. Ezt verejtékezve ugyan, de végül sikerült is elérnem.

No nem mintha ennyi lett volna az egész alkotás. Kézbe vehetett ugyan most már bármit, alapfegyverzetéhez nem fém pengéket kapott, hanem ruhát és papírt, feltekerve kezeire és szoknyájára. Selymet választottam, mert az tűnt kellően stílusosnak, de a tekercsek voltak a legfontosabbak, melyek többnyire szétterítve, a ruha alá lettek elrejtve. Ezekbe nagy mennyiségű füstöt zártam, melyet kiengedhettem egy-egy ütközet során. A füstöt szintén nem én állítottam elő, ugyanis különleges tulajdonságokkal kellett rendelkeznie. Sötét színe miatt blokkolta a látóteret, de erre legtöbb rokona is képes volt. Lehetett volna akár mérgező, elvégre egy fajta mérget én magam is elő tudtam állítani, de az annyira snassz, minden második bábhasználó ezt csinálja. Különben sem voltam annyira az a méreg-párti, az nem elég drámai, nincs benne igazi hangulat. Nem, ez a füst egészen másra volt képes, mégpedig arra, hogy erős, hirtelen fény hatására berobbant, igen komoly, akár halálos égési sérüléseket okozva. A báb szájába helyezett fénybombák tökéletesek voltak titkos képességének aktiválására, így a báb már egymagában is képessé vált néhány kombinációs támadásra.

Kohaku és Natsumi unottan várta a fejleményeket. Nem sokat tudtak új katonámról, és igen nagy élvezet volt jól learatni őket a gyakorló barlangban, az első körben legalábbis. A báb számos apró átalakítson esett természetesen át, itt kicsit más súlyok, ott kicsit más illesztés, másik ruha, új mozdulatsorok. Alapvetően azonban késznek lett nyilvánítva, mégpedig azzal, hogy nevet is kapott. Első komoly bábomként őt illette meg jelenleg a hercegnő rang, szépsége miatt pedig az Akemi nevet tudhatta magáénak. Egyelőre nem is zártam tekercsbe, egy ilyen gyönyörűséget nap, mint nap látni kellett, így a bábgyűjteménybe állítottam, egyik üres helyre a sokból. Elgondolkodtam, mikor fog vajon legendássá válni ez a gyűjtemény, meddig gyarapszik és milyen tagokkal bővül vajon majd. Mindezek után pedig vettem egy mély sóhajt és elindultam, hogy összetakarítsam az új báb készítése alatt keletkezett romokat.


Levonandó pénz: alkatrészek, ruházat, méreg és füst, ruhák, pengék, stb. Összesen én 10 és 20 ezer ryo közé becsültem.

---------------------------------------------------A--báb--adatlapja---------------------------------------------------

Báb neve: Sorszám: Típus: Alak:   Méretek:   Állapot: Készítő: Fegyverek: Különlegességek: Tapasztalat:

Akemi 2 normál emberi magasság 170 cm vállszélesség 45 cm vadi új Hiraku, a Bábherceg mérgezett, kaszaboló hajtincsek füstöt eregető öltözet   övén általában néhány kunai vagy wakizashi fegyverzete és külső megjelenése, precíz kézfejei kevés edzés

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Két élettelen báb feküdt az asztalon. Név szerint Hanako és Akemi. Itt egy kéz, ott egy fej, mellettük egy önmagában árválkodó, betört mellkas.

Legutóbbi megbízásom során sok mindenre rá kellett eszmélnem. Noha már régóta terveztem új bábok megalkotását, mindig halogattam a dolgot, a nemrégiben történt ütközet azonban ráébresztett, mennyire veszélyes kevésbé fejlett bábokkal, felkészületlenül érkezni egy csatába. Persze igazán jó bábmesterek kezében az egyszerűbb alkotások is igen veszélyesek tudtak lenni, egy báb erejét mégiscsak nagyban meghatározta fejlettsége. Hanakot pedig már évekkel ezelőtt készítettem, azóta pedig rengeteget fejlődtem. Ez volt a másik hasznos felismerés. Sokkal tapasztaltabbá váltam az elmúlt néhány év alatt. Új klóntechnikámnak hála bábjaim immár meglepetések tárházát birtokolhatták, de ezt tervezésükbe is be kellett vezetnem. Magamat fejlesztettem az elmúlt hónapokban, jelenleg pedig bábkészletemen volt a sor, hogy behozza lemaradását.

A két bábot szétszedtem. Egyiket sem kívántam többé. Túlságosan a kezdetekre emlékeztettek, márpedig engem a jövő érdekelt. Kettejük azonban még sérülten is jó alapanyagként szolgálhatott egy új báb létrejöttéhez. Akemi volt a fejlettebb, így belőle indultam ki, Hanako alkatrészeit használva fel kiegészítésére.

Eleinte mindenük kioperáltam. Olyan folyamat volt ez, mint a boncolás, szervátültetés, ahol az egyik egyed darabjaival helyettesítik egy másik sérült vagy hiányos részeit. Itt azonban ez csavar-szinten történt, és a procedúra végére több száz átültetett darabka alkotta az új lényt.

Először ki kellett szerelnem a fegyverzeteket, mint a senbonvetőket és Akemi pörgő tetejű koponyáját. Órák teltek, a bábok helyén immár fél bambuszcsövek, csavarok, drótok, fa és fém alkatrészek kuszasága sorakozott. Egy hirtelen jött vendég meg nem mondta volna, hogy itt valaha teljes bábok feküdtek. Ő már csak az új konstrukció születését figyelhette volna meg, az előzőekről mit se tudott volna. Olyan volt ez, akár az élet. Mikor beszívjuk a levegőt, kinek jut eszébe, hogy ugyanazon elemeket szívta sok ezer ember ő előtte? Hogy teste por, mások apró darabkái, odaértve nem csak emberek, de állatok hulláit is?

Alapanyag volt, de minden kis ízületen és illesztésen rengeteget dolgoztam így is. Itt egy kis csiszolás, amott egy alkatrész-csere. Napok szálltak tova, s mindezen idő alatt nem rendelkeztem egyetlen bábbal sem. Különös, szokatlan érzés volt, ugyanakkor inspiráló is. A világ egyszerűen megszűnt, nem csak megállt, teljesen eltűnt ezekben a napokban. A tervezőasztal maradt, az alkatrészek, az ágy, no meg némi ital és étel. Kohaku ugyan itthon tartózkodott, szótlan, csendes figuraként nem sokat zavart, Natsumi küldetésen járt valahol a sivatagban, az öreg pedig valamelyik faluban iszákoskodott.

Az új bábnak olyan fejlettnek kellett lennie, hogy minden aktuális, sőt, akár jövőbeli képességeim is kihasználhassa. Az időfaló illesztések tökéletesítése pusztán egy aprócska lépés volt egy hosszú sorozat elején. Terveim nem akadtak meg holmi fa és fém fegyvereknél, mint ahogy a Suna műhelyben ténfergő geninek és chuuninok próbálkozásai. Különleges jutsumnak hála bábjaim képessé váltak bizonyos technikák alkalmazására, ezt pedig maximálisan ki akartam használni. Nem olyan bábokat akartam, melyekből egy csapatra van szükség egyetlen tapasztaltabb ellenfél ellen, hanem olyanokra, kik egymaguk felvehetik a harcot több ellenféllel.

A készülő bábnak megmaradt az Akemi név, arca ugyanis minimálisat változott, belseje azonban nem kevés újításon esett át. A teljes fegyverzet kiszerelésével üresen tátongott, új arzenálért tátongva. Elsőként a különleges csengők kerültek a torkába, melyekbe chakrát vezetve és megszólaltatva őket, komoly szédülést, többeslátást és chakrairányítási problémákat okoztak. Mindezt a füleken, a halláson át az emberi agy megbolondításával. A bábok ilyesmire teljesen immunisak voltak.

Némi csilingelés azonban messze állt terveimtől, mint a téli hószállingózás a magas hegyek hóviharaitól. A közel üres mellkasba fujtató került, mellyel levegőt szívhatott be és fújhatott ki a bábba helyezett klón, ezáltal nagyobb területre, célirányosan terelve az illúzió hangját. Egy éneklő báb. Vagy ahogy valószínűleg ellenfeleim látják majd: egy sikoltó.

Eddigi ütközeteim után jól tudtam, egy bábtest törékeny az erősebb támadások ellen. Emiatt tanultam meg korábban a vas fal pecsét technikát, ami azonban időigényes művelet volt. Így aztán minden szükséges előkészületét elvégeztem, a báb hátára helyezve a félkész pecsétet, melyet így csupán aktiválni kell majd egy-egy csata elején. Ezáltal végeztem az új báb torzójával, annak csak küllemi csicsázása maradt hátra. A fej is alakult, szépítettem az arcon, illetve nagyobb figyelmet szenteltem a hajnak is. Találkoztam már hajat használó technikákkal, és régi terveim közt szerepelt azok megtanulása. Ha pedig erre sort kerítek, jól fog jönni, ha bábjaim is használhatják majd eme jutsukat is, így szükséges volt parókát varrni kobakjukra.

A fej és torzó elkészültével a végtagokra tereltem át energiáim. A humanoid báboknak volt egy komoly hátránya: csupán két karral rendelkeztek. Ez nagyban korlátozta fegyverarzenáljukat, így alaposan át kellett gondolnom, mire is használom az új Akemi kezeit. Ha nem a saját klón technikám, akkor legerősebb jutsum a chakrapajzs lehetett, így egyet mindenképpen beszereltem, mégpedig a jobb kézbe. Hosszú, kecses pajzs volt, illő egy női külsővel rendelkező bábhoz. Noha alapvetően fürge mozgású harcigépről volt szó, mely elsősorban inkább kikerülni, mint hárítani óhajtotta a támadásokat, nem ártott, ha engem is meg tud védeni alkalomadtán.

Hogy mozgásán még tovább javítsak, a lábakra tértem át. Klónjaim a shushin segítségével fürgén mozoghattak, főleg ilyen könnyed bábtestekben, de az igen chakrapazarló módszernek tűnt, így a lenti végtagok formázása, belsejükbe rugós szerkezet építése bizonyosan segített mozgékonyabbá tenni őket.

Egyetlen kéz maradt. Köszönhetően a humanoid dizájnnak és saját jutsumnak, bármilyen hagyományos fegyvert adhattam Akeminek, és egy-egy wakizashit fel is szereltem a hátára, arra az esetre, ha technikamentes közelharcra kerülne sor. A bal kézbe ugyanakkor egy mérgezhető tűvetőt építettem be, mégpedig egy módosított dizájnt. Mivel egy komolyabb ütközet során könnyen kifogyhatott egy tár tű, kívülről újratölthetőnek alkottam meg, így a bábklónom finom ujjaival csata közben újratölthette magát. A plusz tárak az övén kaptak helyet.

Valami komoly mérget kívántam beszerezni hozzá, hiszen a tűk önmagukban szinte veszélytelenek voltak, erős méreggel azonban máris halálossá válhattak. Kohaku segítségét kértem a beszerzéshez, ki néhány nap alatt visszatért egy megfelelő, noha nem túl olcsó csomaggal, így csupán a cicomázás maradt hátra, ruházat, festék, miegymás. A bal szem mellé például három pötty került. Új szimbólumot is alkottam, lecserélve korábbi, névtelen jelzéseim. Egy szem alakú jelet rajzoltam fel, melynek közepéről szembogár helyett fogaskerék nézett kifelé. Erős, fekete körvonalat kapott háromszögszerűen, és nem csak a bábtesten, a ruházaton is megjelent, no nem túl kirívóan.

A kezdeti tesztedzések bizalomgerjesztők voltak. Akemi fürge, kecses mozdulatokkal harcolt, legalábbis amikor klón vezérelte testét. A chakrafonalas módszerrel már régen felhagytam, s noha gyakran használtam egy-egy eszköz magamhoz húzásához, humnoid bábjaim irányítását már régóta kizárólag klónokkal végeztem. Bábjaim? Jelenleg csak egy darab volt, az új Akemi. Nem nevezhető gyűjteménynek, de fejlett, hasznos báb, mely jóval többet ért, mint a korábbi kettő együttvéve. Hamarosan pedig új társakat kap maga mellé, fejemben és tervrajzaimon ugyanis egyre csak szaporodtak az ördögi szerkezetek. Rövidesen a legerősebb élő bábossá válhatok, később pedig akár a nagy bábmesterek legendáit is túlszárnyalhatom. Addig azonban még sok vér fog folyni. Régóta tervezem, hogy visszafizessem tartozásom az ANBUnak, a szabad ninjákat üldöző vérebeknek. A fejpántgyűjteményem immár csak gyermeki játszadozás. Most már maszkokra fáj a fogam.