Kamio Hiraku

Régen volt már, hogy egy jót szórakoztam és karavánokat vagy boltokat fosztogattam ki, esetleg az úton szembejövőket szívattam meg némi mókázással. Ezúttal azonban valami különlegesebbet akartam, olyan élményt, mely hosszútávon is megmarad bennem és nem utolsó sorban némi pénzt is hoz a házhoz, illetőleg barlangomhoz. A közeli falu tavernájában hallottam egy kisvárosról, hol több népszerű kaszinó is található és úgy véltem, remek kikapcsolódással kecsegtet eme hírmorzsa, így másnap fel is szerelkeztem és útnak indultam. Maga az utazás is meglepően kellemesre sikeredett, nem úgy, mint legutóbbi kalandom során. Sütött a nap, enyhe szellő fújt, az elágazásokban pedig ízletes gjózát és más finomságokat árultak az éhes vándorok reményében kipakolt szakácsok. Többnyire kisebb faluk fogadóiban szálltam meg és csak néhány éjszakát kellett a vadonban töltenem, melyből az utóbbi időben egyre inkább elegem lett. Út közben gyakran bütykölgettem harcigömbjeimet, hogy kezeim is lefoglaljam valamint verseket is költöttem, illetve kitalált történetekkel szórakoztattam magam.
A hatodik nap délutánján értem el uticélomat, ahol már első pillantásra megállapíthattam, hogy itt aztán zajlik az élet. Az utcákon részeg emberek dölöngéltek és kiáltoztak, a házak között pedig számos taverna és játékterem állt, színes lámpáikkal hívogatva be az arra járókat. Jó néhány szépségszalon, teázó és fürdő is helyet kapott itt, úgy terveztem, később azokat is kipróbálom, jelenleg azonban csakis a játéktermek foglalkoztatták gondolataim. Ki is szemeltem egy méretében átlagos, ugyanakkor ízlésesen díszített épületet, melynek ajtajában nem nagydarab kidobófiúk ácsorogtak, mint sok másik esetén, hanem fiatal hölgyek hosszú, színes ruhákban, különleges hajkoronákkal kerek kobakjukon.
- Tíz ryou a belépő – szólított meg egyikőjük és apró kézfejét elém tartotta.
- No már most mínuszba vagyok – panaszkodtam, de habozás nélkül kifizettem a pénzt, hisz ki fordulna vissza egy ilyen hely ajtajából. Egy mosolyt küldtem a fehérnép felé, majd beléptem az épületbe.
Különös illatok csapták meg orrom, ahogy a meglepően sötét terembe érkeztem. A kaszinó egyetlen nagy helyiségből állt, amit trükkös világítással és függönyökkel osztottak különálló részekre. Tetszett, hogy a hely nem a nyugati típusú, nyerőgépektől és számomra ismeretlen játékoktól hemzsegő pénznyelő gépezet volt, sokkal inkább egy családias hangulatú, keleti kultúránkat árasztó, színes egyveleg. A jobb oldali asztaloknál láthatóan mahjongot játszottak, így rögtön oda is léptem a játék irányításáért felelős hölgyhöz, ki egy háromfős társasághoz küldött.
- Úgy volt, hogy hárman leszünk – köszöntött egy kövér, harcsabajszos figura recés hangján. Fekete szmokingot hordott, nyakában aranylánccal, bal kezében pedig drága szivart szorongatott. Úgy tűnt, ő itt az a figura, aki a szabályokat diktálja, ám egy másik személy is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- A mahjong négyen a legjobb, hisz a szelek is négyen vannak – a megszólaló egy halk, de dallamosan csengő hangú hölgyemény volt. Pillantásom talán túl sokáig időzött rajta, mikor megláttam, de nem volt mit tenni, ugyanis ritka szép teremtés volt. Vállig érő sötét haját enyhén összekócolva hordta, ami kellően fiatalította feszes arcvonásait. Testalkata tökéletes volt, telt ahol csak kellett, hogy az legyen, szemei akár az óceán mélye – Bizonyosan beengedhetünk egy új játékost közénk – tette még hozzá, jól láthatóan lecsitítva a bajszos figura kedélyeit. A férfi bizonyára könnyű ellenfélnek gondolt és talán nem is tévedett túl nagyot.


A játék előkészítése mindenhol máshogy történt, így nagyon figyelnem kellett, ha a második körtől már csalni akartam. Hiába, a pénz az pénz és abból sosem elég. A negyedik játékost figyeltem, ki egy szót sem szólt és valószínűleg nem érdekelte a játék öröme csak a színtiszta taktika. Korát nehéz lett volna megmondani, ugyanis arca szürke volt, míg bőre ránctalan, haja fakó színű, ugyanakkor dús. Engem azonban nem is érdekelt a kora, figyelmem nagy részét a játékra kellett terelnem, a maradékot pedig kizárólag a tőlem balra ülő hölgyemény birtokolhatta.
Az első körben igyekeztem óvatosan játszani, pontosan tudtam, hogy nem fogok egy ilyen gyakorlott társaság ellen azonnal győzni. Igazam is lett, bárhogy is próbálkoztam, csúfos vereség lett a vége. Ráadásul játék közben azt is megtudtam, hogy a mai estére kiszemelt nőstényem a házigazda leánya. Valahogy megéreztem, hogy kivel a legveszélyesebb kikezdeni, de hát kaland nélkül nem élet az élet.
- Kockázat nélkül nincs nyereség – szólt hozzám a nő, arcán kacér félmosollyal.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele – válaszoltam és a második körtől akcióba lendültem.
Mint megfigyeltem, a keverést közösen végeztük, személyenként körülbelül harminc-negyven kövecske jutott. A szabályok természetesen kizárták a hagyományos csalások lehetőségét, no de nem vették figyelembe egy bábmester képességeit. A keverés előtt kiszemeltem a legfontosabb célpontokat és a lehető legvékonyabb chakrafonalakat vezettem beléjük, majd hagytam, hadd mozgassa mindenki, amerre csak akarja őket. Mikor már összetoltuk a négy falat, megjegyeztem melyik hova került, majd lebontottam a fonalakat és újakat készítettem, ezúttal a három dobókockához, hogy szabályozhassam a dobásokat. Ez nem mindig sikerült, a kör végére viszont már eléggé belejöttem, nyerni azonban így is csak nagyon keveset tudtam, ráadásul a művelet meglehetősen kimerítő volt, így a harmadik körben nem alkalmaztam e módszert, hogy kipihenhessem magam a negyedikre. Inkább beszélgetni kezdtem, ezzel zavarva és terelve ellenfeleim, valamint egyre jobban megismerve a mellettem ülő nőt.
Amit a második fordulóban nyertem, azt gyakorlatilag el is veszítettem a harmadikban, így az utolsóban mindenképpen nagyot akartam kaszálni. Ismét bevetettem a chakrafonalas trükköt, ezúttal azonban nem a saját hasznomat akartam növelni, sokkal inkább a két férfit akadályoztam. A nő nem igazán foglalkozott a játékkal, inkább csak a beszélgetéssel és az alkalmankénti italokkal, valamint mézes falatokkal, melyeket egy pincér hordott nekünk. Ez is annak az előnye, ha valaki a tulaj lányával, egy tapasztalt taktikussal és valószínűleg egy maffiafőnökkel játszik együtt. Az apró poharak ízletes tartalmai idővel mindegyikőnk fejét megbolondították, a nő arcára pedig enyhe pírt csaltak, melytől csak még gyönyörűbb lett.
Hogy pontosan hogyan nyertem, arra már nem is emlékszem, annyi bizonyos csupán, hogy a végén én vittem el a legnagyobb összeget az asztaltól. Az alkoholt visszautasító és állandóan csendes férfi egy kisebb összeget tudhatott magáénak, a harcsabajszos figura és kiszemelt prédám pedig vesztettek, utóbbi kevesebbet, előbbi elég sokat, így hangos rikácsolással távozott tőlünk. A szürke emberke szótlanul állt fel és már el is tűnt. A fejemben még az is megfordult, hogy némának született.
Ketten maradtunk álmaim földi beteljesülésével és még beszélgettünk egy kicsit. Úgy éreztem, mintha minden gondolatom ismerné, noha való igaz, nem volt nehéz kitalálni őket. Néhány perc elteltével maga után parancsolt és elindultunk, ki tudja hová. Reméltem, hogy a mosdóba, de aztán eszembe jutott, hogy a házigazda lányának nincs szüksége mosdókra, saját rezidenciája is lehet. Sejtésem igazolódni látszott, egy a sötétbe burkolózó lépcsőn mentünk fel az emeletre, mely kellően megdolgoztatta a túlzásba vitt ital jóvoltából akadékoskodó lábaim.
Hogy hogyan jutottam ágyba, arra nem emlékszem, ő viszont nem volt mellettem és ez meglehetősen zavart. Fejem hirtelen tisztult ki és oldalra fordultam, épp látva ahogy behúzza a függönyöket. Ezek szerint mégsem maradtam le sokról. Hála az égnek!
- Ritka egy aljas alak vagy – hallottam gyönyörű hangját, a szavak azonban nem tetszettek. Most mégis lemaradtam valamiről? A tapétára tekintettem és arra jutottam, hogy ez már nem az az épület, melyben korábban kaszinóztunk. A zajok is eltűntek. Megpróbáltam felülni, fejem azonban szédülni kezdett, hányingerem támadt.
- Nem tetszenek a mellékhatások? Szerencséd, hogy nem Harut kaptad, ő már régen megölt volna.
A felismerés hirtelen és fájdalmasan hasított belém. Semmit sem értettem.
- Genjutsu… hogyan… de… - próbáltam szavakba formálni homályos gondolataim, mire ő felnevetett azon a gyönyörű, kegyetlen hangján.
- A játék kezdetétől. Mindhárman. Ez az általános procedúra, amivel biztosítjuk a profitot. Szegény Baiko sosem érti, miért nem működnek nálunk a taktikái.
Bakio bizonyára a szótlan alak, gondoltam magamban, saját magam állapota azonban jelenleg jobban érdekelt.
- Tudtam, hogy nem ittam ennyit – jegyeztem meg, majd még hozzátettem – Ügyes trükk. Jó társak lennénk – ki tudja, talán még volt egy alig mérhető esély arra, hogy ez a beszélgetés az ágyba csábítsa őt. Egy próbát megért.
- Majd máskor – felelte egy mosoly kíséretében és elhagyta a szobát, de még egy utolsó megjegyzésre visszafordult – Gyáva és alattomos társ lennél. De való igaz, megkedveltelek.
De jó, gondoltam magamban. Mit tett volna, ha megutál? Így is órákkal később tértem csak teljesen magamhoz. Igazam volt, már nem a kaszinóban voltam, hanem a kisváros másik végén, egy fogadóban. A nyert pénz nálam maradt, amin jót mosolyogtam. Bizonyára kis tétel volt ez számukra és biztosítani akarták, hogy máskor is eljöjjek, hogy nagyobb összeget kockáztassak és alaposan kifoszthassanak. Ahogy összeszedtem felszerelésem és elhagytam a fogadót, majd néhány perc elteltével a város kapuját is, arra gondoltam, hogy egyszer vissza is fogok jönni ide. És porig rombolom az egész kócerájt.

Napsütés és madárcsicsergés kísért fel a hegyre, mikor visszatértem legutóbbi utazásomról. Ezúttal is számtalan jó mókában volt részem, igaz, gömbjeim száma lecsökkent, sérüléseimé pedig megnőtt, de lényeg, hogy jól éreztem magam. Még szocializálódtam is, valami kirigakurei szökött ninjával sodort ugyanis össze különös sorsom. Rövid ismertségünk egy baráti párviadalban, majd némi közös menekülésben teljesedett ki. Továbbá egy kaszinóban is megfordultam, örök bosszút esküdve egy meglehetősen csinos, titokzatos nő ellen. Erre azonban jobb szerettem nem gondolni.

Barlangom bejáratánál álltam meg, hátam mögött a gyönyörű tájjal, előttem pedig egy sötét, tátongó lyukkal. Ez lenne az én otthonom? Egy ilyen helyen élné le élete nagy részét egy híres bábmester? Igaz, még nem voltam híres és valójában igazi bábjaim sem voltak, de ezen aggályokat jelenleg háttérbe szorította barlangom szembetűnő kopársága.
- Ez nem állapot - jegyeztem meg, miközben leoperáltam övemet és táskáimat magamról. Úgy véltem, ideje kicsit tuningolni a kérón, pár napra úgyis elegem lett az emberekből. Egy közeli tavernába mindenesetre azért lehet, hogy lenézek majd, ha lecsillapodtam, de talán a hasznos és hangulatos munkálkodás is elég lesz ahhoz, hogy felhevült kedélyem lehűtse.

Azzal kezdtem, hogy megnagyobbítottam a bejárat méretét, így majd több fény fog bejutni barlangomba, ami mind a mostani munkálatokhoz, mind későbbi jólétemhez elengedhetetlennek tűnt. Igyekeztem azonban megtartani a lyuk természetesnek tűnő alakját, nem akartam ugyanis, hogy a hely külseje túl sok érdeklődőt hozzon a bejárathoz. A procedúra közben keletkezett földkupacokat egyszerűen szétkotortam, az eső majd úgyis kellőképpen elrendezi őket. A nagyobb kődarabokkal eljátszottam kicsit, chakrafonalakat vezettem beléjük és a közeli fák lombkoronái felé lőttem őket, riadt madárrajokat röppentve a magasba. Jót kuncogtam szárnyaik verdesésén, majd késznek nyilvánítottam a bejáratot és a barlang belsejével folytattam ténykedéseim.

Először csak körbejártam a helyiséget, megkocogtatva a falakat. Olyan helyeket kerestem, ahol puhább a föld és kevesebb a szikla, hisz ott sokkal kevesebb munkát igényelt az átalakítás. A délkeleti oldalon azonban fura hangokat adtak a sziklák és rövidesen rá is jöttem, hogy miért. Izgatottan törtem darabjaira őket, majd gurítottam félre és sejtésem rövidesen igazolódni látszott. Számomra ideáig nem ismert, félig-meddig betemetett járatra bukkantam.
- Hé, azt nem mondtad, hogy nagyobb vagy - dorgáltam a barlangot, amiről az elkövetkezendő napokban kiderült, hogy valójában kisebb barlangrendszer, melynek tagjait valaha tán széles járatok kötötték össze, mára azonban számos helyen beomlott a fal. Ha hetekig csak köveket és földet hordtam volna, se lett volna esélyem az egészet ismét bejárhatóvá tenni és eszem ágában sem volt még csak megpróbálni se ilyen nagy volumenű építkezésbe, helyesebben bontásba kezdeni. Egyenlőre egyetlen járatot szabadítottam csak ki a föld fogságából és ezen haladtam egyre beljebb a hegy mélyébe. Olykor robbanójegyzeteket is használtam, vigyázva persze, nehogy magamra omlasszam az egész kócerájt. A nagyobb köveket chakrafonalak segítségével húztam magam után, így lényegesen gyorsabban haladtam, mint egy átlagember vagy akár egy bányász tudott volna.

A rengeteg pornak köszönhetően két köhögéssel teli nap telt el, amikor végre valami érdekeset találtam. Mintha vízcsobogást hallottam volna valahonnan. Sokáig járkáltam, kutatva a forrását, de legvégül persze így is robbantás lett a dologból. Az immár majdnem folyosónak nevezhető járat északi falát robbantottam ki és egy meglepően nagy barlang tárult szemeim elé, a temérdek por leszállta után legalábbis. A helyiségben egy kis vízesés csobogott, valószínűleg annak a forrásnak a része, amelyhez szoktam is járni a hegy oldalában. Mostantól kisebb távolságot kell majd megtennem. Igaz, a leereszkedés nem volt egyszerű, de miután idehordtam a folyosóról összetakarított földet, viszonylag könnyen megközelíthetővé vált az éltető, hűs víz.

További napok teltek el, a járat elkanyarodott és egy kisebb barlangcsoportosulásba bontakozott ki. Három helyiség tátongott előttem, mintegy isteni jutalomként nehéz munkám gyümölcseként, ténykedésem legjava azonban csak ezután kezdődött. Mindenem átpakoltam az eddig használt helyiségből eme hátsókba. Való igaz, ide nem jutott be sok fény, de úgyis voltak lámpáim és a három csodálatos helyiség szinte hívogatott, dalolt hozzám. Így érezhetik magukat a kincskeresők és régészek, mikor ősi helyiségeket tárnak fel. Az én barlangom üres volt azonban, nem igazán volt benne mit feltárni, ezen viszont hamar változtattam. A legkisebb helyiséget amolyan hálószobának tettem meg, itt foglalt helyet egy összetákolt ágy, rajta hálózsákommal és néhány könyvvel. Mellé az éjjeliszekrényként használt hordót és egy lámpást helyeztem, a falakat pedig egyenesre csiszoltam és női rajzokkal díszítettem, hogy kellemesebb látvány ringathasson álomba. Egy polc és néhány fonott kosár is helyet kapott itt, egyelőre különösebb tartalom nélkül.

A nagyobb helyiséggel jó pár napig elvoltam, hisz számtalan meló volt vele. Elsőként az oldalsó falra másztam fel, lecsiszoltam egy hatalmas, kör alakú felületet, majd felfestettem rá saját jelem, mely a gömbjeimen is büszkén virított. Ilyen nagy méretben csak még ámulatbaejtőbb volt, főleg fáklyáim kísérteties fényében. Ez azonban csak a díszítés volt, a helyiség igazi értékét nem ez határozta meg. Ide költöztettem műhelyem, mely immár további asztalokkal és polcokkal bővült. Az elmúlt időben csak porosodó eszközkupac nagy részéből hasznosabb dolgokat készítettem, tűzrakóvá, fáklyákká és fáklyatartókká, asztalokká és szerszámokká váltak mesteri kezeim között. Próbabábukat is készítettem, egyszerű, karóra tákolt emberi alakokat, melyeket ideálisnak véltem későbbi gyakorláshoz. A falba kisebb-nagyobb, legömbölyített szélű mélyedéseket vájtam, ezek majd egy szép napon páratlan bábgyűjteményemnek adhatnak otthont. Jelenleg csak egy kiürült gömbből állt e becses gyűjtemény, de hát valahol el kellett kezdeni.

A földből és sziklákból jó időre elegem lett, így mókásabb elfoglaltságot kerestem és csapdák készítésén fáradoztam. Mindenekelőtt elrejtettem a járatot, mely a főbarlangból lakóhelyemhez vezetett. Ehhez csak egy egyszerű, rongyos ruhát használtam, ami természetesen semmit sem tartott távol, mindenesetre annyit elértem vele, hogy ha valaki betekint a barlangba, ne szűrhesse le rögtön, hogy további járatok is indulnak onnan ki. A belső résszel már többet foglalatoskodtam és sokat filozofáltam arról, hogy miféle csapdát is alkossak. Végül egy viszonylag klasszikus, de azért kellően humoros megoldást választottam, kihasználva a járat kanyarodását és azon kevés eszközöm, mely még használható volt. Jó néhány méterre a folyosó kezdetétől, de még elég messze a forrástól helyeztem el egy nagyobb felületű, vékony követ, melynek alsó részére apró pengét erősítettem. Ha erre valaki rálép, súlyával lenyomja a kést, mely könnyedén elvágja a konstrukció alá helyezett, feszes drótot. A drót másik vége a folyosó túlsó végén kapott helyet, ahová egy hatalmas, gömbölyűre csiszolt sziklát helyeztem. A monstrum mozgatása még chakrafonalakkal sem volt egyszerű, de végül csak sikerült a helyére tennem és ideiglenesen kitámasztanom néhány nagyobb kővel. Ezeket aztán fokozatosan cseréltem le drótokra és kötelekre, melyek vége kivétel nélkül a lenti csapda drótjához volt rögzítve. A szerkezet piszok egyszerű volt. Ha a taposóakna elvágja a drótot, az alapvetően feszes háló meglazul és a hatalmas szikla gurulásnak indul. Még ha a betolakodó el is tud menekülni valami csoda folytán, én magam bizonyára meghallom őt és saját barlangrendszeremben könnyen csapdába csalhatom. Hogy a szerencsétlennek ne legyen oly szürke halála, egy mosolygó fejet festettem a sziklára. Alapvetően nem szerettem festeni, csak rajzolni, utóbbi azonban szikla esetén kivitelezhetetlen volt, a véséstől pedig eltorzult volna a gömbfelület és a csapda esetleg nem működött volna. A sziklát Neilnek neveztem el, a kirigakurei ninja tiszteletére, kivel nemrégiben találkoztam.
Mikor ezzel is végeztem, körbejártam megnövekedett birodalmam. Később is lesz még mit alakítani a helyen, mindenesetre elégedett voltam magammal és új lakóhelyemmel. Egy hosszú alvással jutalmaztam meg magam új ágyamban, majd másnap egy kis falusi tavernázással is, hisz azt mondják, mindenre inni kell, amire csak lehet. Meg is fogadtam ezt a tanácsot, így újabb pihenőnapra kényszerültem, ami után viszont kellően energikusan láthattam neki további teendőimnek. Kezdhettem azzal, hogy újratölthettem a nemrégiben kifogyott senbonvető gömbömet. Az a fránya Neil… miért is neveztem el róla a sziklát?

A szekeret húzó öszvér igazán haladhatott volna gyorsabban is. Ha jelenlegi tempójában folytatja, még meg is uzsonázhatok, mire ideér. Hiába, egy jó fajta kikapcsolódáshoz kellett némi előkészület és óvatosság, így aztán türelmesen gubbasztottam a növényzet takarásában, várva, hogy a kis szekér az előre elhelyezett robbanójegyzethez érjen. Nem sok kellemesebb programot tudtam elképzelni némi fosztogatásnál és azon játékoknál, melyeket a jelenlegiekhez hasonló áldozataimmal szoktam játszani. Ha messziről jól láttam, a szekéren két alak foglalt helyet, gyalogosan pedig senki sem haladt velük. Igen balga ötlet ilyen időkben őrizet nélkül szállítani bármit is, főleg ezeken az utakon. Sok álnok gazfickó fordul itt meg, nálam sokkal szörnyűbb alakok is, kiknek egyetlen célja, hogy eltulajdonítsák a Gatto Takumi no Satoba tartó illetőleg onnan érkező értékes szállítmányokat. Kíváncsian vártam, vajon mi lapul ezen a taligán.
Ahogy közelebb értek, feltápászkodtam és felkészültem. Pontosan akartam időzíteni, úgy terveztem, a kocsi elejénél robbantok, így a rakomány kevésbé sérül. Összpontosítottam chakrámat és kézjelet formáltam, majd szabadjára engedtem a pecsétbe zárt komisz energiát.
- Jibaku Fuuda: Kassei!
Robbanás hangja rázta meg a környéket, visszhangjába pedig az ijedt öszvér is bekapcsolódott. A szekér eleje megemelkedett, majd a földre zuttyant, ekkor már azonban eggyel kevesebb kereket tudhatott maga alatt, így egy kicsit meg is dőlt. A két rajta lévő alak fennt maradtak és láthatóan még mozogtak. Ha meg is sérültek, valószínűleg nem esett komoly bajuk, lévén csak egyetlen apróbb jegyzetet alkalmaztam.
Az öszvér elszabadult és csak jó ötven méterrel arrébb állt meg, így kényelmesen léphettem elő a rejtekemül szolgáló növényzet mögül.
- Üdvözletem – szólaltam a két alakhoz – jöttem kifosztani önöket – jelentettem ki tisztelettudóan. Mégiscsak adjuk meg a módját.
Ahogy közeledtem, többet is ki tudtam venni áldozataimból. Egyikőjük idősebb volt, apró termetű és őszülő szakállat hordott állán. A másik jóval fiatalabbnak tűnt, tizenéves lehetett, tekintetet elkapó külsejű hölgyemény, arcán a robbantás által felkavart porral. Az öregebb szólalt meg elsőként, hangja érdes és agresszív volt.
- Nincs semmi értékünk. Hagyjon minket békén! – förmedt rám nem túl illedelmesen, így el is kezdhettem gondolkodni büntetésén.
- Dugulj el vénember! – intettem le, majd kényelmesen megtámaszkodtam a szekér immár elég csálé rúdjában – Azt majd én döntöm el, mi értékes és mi nem. Különben is, a szegényeknek is jár néha egy kis szórakozás.
- Majd adok én neked szórakozást! – ugrott le tovább puffogva, kést húzva elő.
Bátor egy alak volt, azt meg kell hagyni, de még ha közönséges rablónak is vélt, se gondolhatta, hogy elbánhat velem. Támadó kezére egy erős ütést mértem, mire a kés ki is repült belőle. Ezután egy gáncsot is kapott és nagyot huppant az út melletti füvön. Többet nem is szándékoztam foglalkozni vele, a szekér másik oldalához léptem és a leányzóhoz hajoltam.
- Halihó, kispacsirtám. Te nem gondolod komolyan, hogy ilyen vénemberekkel nyomulsz, ugye? Mutasd csak, mit szállítotok? – érdeklődtem, majd próbáltam fellépni a szekérre, a lány azonban mellkasomba rúgott, így ez egyelőre nem sikerült. Jót nevettem a harcias mozdulaton, hisz komolyabban nem is fájt a rúgás.
- De fel vagy bőszítve – állapítottam meg – No nem baj, van egy-két szelídítő módszerem.
Előhúztam egy kunait, melyen élesen villant a nap fénye. A hölgyemény rögtön visszább húzódott a ferde ülésen és a közben feltápászkodott öreg is megtorpant egy pillanatra. Csak leesett nekik, hogy nem közönséges törvényenkívüli vagyok.
- Hé! – hangzott egy váratlan kiáltás és mindhárman az érkező irányába fordultunk.
Egy nálam talán egy-két évvel fiatalabb figurát pillantottam meg, ki igencsak nem a helyhez illő öltözetet viselt. Vöröses színű felső, egyik ujján hosszan meghagyva, másikon levágva tőből és valami fura nadrág.
- Nem tetszik, amit csinálsz – közölte olyan hangnemben, mintha azt várná, sírva rohannék el e kijelentéstől.
Első nekifutásra jó csípősen el akartam küldeni a búsba, ahogy közelebb jött azonban, fémet vettem észre homlokán. Egy fejpánt. Hát persze, ezt a viseletet a Föld Országának shinobijai hordják. Úgy tűnik, egy ninjával sodort össze a sors ismét. Ráadásul nem átalkodik idegen terepen beleütni az orrát mások dolgába. Bizonyára meghallotta a robbanás hangját.
- Nocsak, te elég messze jöttél otthonról. Mit keres egy iwagakurei shinobi a Folyó Országában?
A srác arca megkeményedett, majd megállt és elszántan nézett rám. Olyan tíz-tizenöt méterre állhatott meg tőlem, így már részleteket is ki tudtam venni rajta. Rövidebb, sötét hajat viselt és széles arcvonásai voltak. Állán borosta, oldalán övtáska foglalt helyet. Noha nem tudtam volna megmondani, miért, valahogy éreztem rajta, hogy van némi tapasztalata. Már csak kora okán is kilőhettem a lehetőséget, hogy genin lenne. Ráadásul egyedül volt, legalábbis pillanatnyilag.
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de átutazóban vagyok. Fontos küldetést teljesítek.
A szekér tulajdonosai kihasználva, hogy éppen nem rájuk összpontosítok, arrébb húzódtak, arra számítva, hogy mi ketten egymásnak ugrunk. Nem is tévedtek nagyot, noha eredetileg nem készültem összecsapásra, egy ilyen lehetőséget nem szabadott elhalasztani.
- Jobban jártál volna, ha a küldetésre összpontosítasz. Főleg, hogyha az olyan fontos. Ez itt most végállomás lesz neked. Pechedre, szenvedélyes gyűjtő vagyok. Olyat gyűjtök, mint ami rajtad is van. Shinobi fejpántokat. Iwagakureim még pont nincsen.
Noha ezt elég sok más falubelinek is elmondhattam volna, elvégre a sajátomat számolva is csak kettő fejpánt volt összesen birtokomban, de ezt nem akartam az orrára kötni.
- Most majd megismered a Bábherceg haragját, amikor félbeszakítod délutáni szórakozását.
- Amit te csinálsz, az nem szórakozás, csak szánalmas terrorizmus. Egy féreggel kevesebb lesz a világon, miután végeztem veled.
Talán arra számított, hogy feldühít szavaival, de azért ez nem volt olyan egyszerű dolog. Elég hidegvérű is tudtam lenni, ha kellett. De akárhogy is, ez az alak egyértelműen nevelésre szorult.
- Látom, te nem érted az igazi humor mibenlétét, de se baj. Mókázom veled egy kicsit azért.
Ő csak horkantott, majd két kunait kapott elő és felém hajította.
- Dugulj már el.
A távolságnak hála a pengék nem voltak túl veszedelmesek, de így is gyorsan kellett reagálnom. A srác már első mozdulatával bizonyította gyorsaságát. A kunaiok elzúztak bal vállam mellett, ahogy jobbra szökkentem. Az iwagakurei éberen leste a mozdulatot és még időben kapcsoltam. Lábam letettem és lefékeztem magam, hogy még a szekér előtt maradjak. Ki akar csalni, eszméltem rá. Talán valamiféle nagy erejű támadást próbál bevinni, de közben vigyáz a két idegen rakományára is. Micsoda úriember. De bármilyen támadás is legyen az, ezek szerint vonalmenti.
- Megmutatom, mifelénk hogy csinálják az ilyet – mondtam neki, majd félrehúztam köpenyem.
Felszerelésem nagy része sajnos nem volt nálam, de ettől csak izgalmasabbá vált a játék. Hanako a rejtekhelyemen feküdt, kisebb átalakításokat végeztem rajt és még nem volt teljesen összerakva. A kékszalagos tekercset pedig mostanában nem hordtam magammal. Számos kunaiom és robbanójegyzetem magammal hoztam azonban, valamint speciális csengőimet és egy füstbombát is. Övemre, mint szinte mindig, most is csatoltam két harcigömböt, így azokat is bevethettem, ha úgy alakulnak a dolgok. Egyelőre kunaiokat emeltem a levegőbe és fűztem chakrafonálra, egyre többet és többet. Az idegen szeme összeszűkült a kilenc penge láttán, melyek mind irányába álltak. Jobb kezemmel egy ívet vittem a vonalba és több sávba rendeztem a kunaiokat, bal kézfejem ujjait pedig kinyújtottam és kilőttem a pengéket.
Az iwagakurei sem volt rest, amint látta, hogy miféle támadás indult felé, hátrébb ugrott és leguggolt, ami persze önmagában még nem sokat segített volna rajta, kezeit azonban a földre helyezte és gyors technikába kezdett.
- Doton: Doryūheki!
A felszín kissé megremegett, majd egy igen széles földfal emelkedett ki, melybe hangosan fúródtak bele kunaiaim. Egy föld elemet használó. Bizonyára nem ritka ott, ahonnan érkezett. Körbetekintettem. A Folyó Országának közepén jártunk, errefelé mindig minden sáros volt, ami ha jól sejtettem, előnyére szolgált, hisz könnyebben formálhatta a talajt, mint mondjuk szikla, homok vagy hó esetén tette volna azt. Némi sár azonban nem fog engem megállítani.
Arra készültem, hogy valami módon a közelébe juttassam két csengős kunaiom, ő azonban máris ellentámadásba kezdett. A fal bal oldalán ugrott ki és rögvest egy kunait hajított felém. Lebuktam, miközben le sem vettem ellenfelemről a tekintetem. A penge süvítve szállt el felettem és hangosan csapódott a mögöttem lévő szekér oldalába. Az alak máris egy újabbat vett elő, ezt azonban nem hajította el, hanem marokra fogta, mintha közelharcba akarna bocsátkozni. Nem is lenne csoda, hisz az imént látta, hogy távolsági harcmodort alkalmazom, valami azonban akkor sem stimmelt. Túl vakmerő lépés volt ez.
Mikor ez a gondolat megfogalmazódott fejemben, meg is pillantottam, amint a nemrégiben emelt földfal mögül kirohan a srác és felém veszi az irányt. Úgy tűnt, a fallal nem csak támadásom védte ki. Amíg nem láttam, létrehozott egy klónt és rám küldte, hogy elterelje figyelmem. Most pedig mindketten felém tartottak és hirtelen nem is tudtam eldönteni, melyik az eredeti. Mindkét kezemben egy-egy kunait fogtam, hogy felkészülve várjak be egy kétoldali támadást, az alakok azonban furcsa ívben kerültek. Ráadásul túlzottan összhangban mozogtak. A fenébe is!
- Doton : Doryūheki!
Egy újabb földfal emelkedett ki, alig néhány méterrel előttem. Ez jóval vastagabb volt, mint az előző. Úgy látszik, két klónt is létrehozott az iwagakurei, azok pedig éppen bekerítettek engem. Az egyik jobb oldalt állt meg, a másik pedig balra és mindketten felém közeledtek. Hátammal éreztem a szekér oldalát, előttem pedig földfal magasodott. Azt azonban csak ekkor vettem észre, hogy ez a fal nem egészen olyan, mint az előző. A srác ferdén emelte ki a földet, így az most felém dőlt, azzal a nem kérdéses céllal, hogy összelapítson. A kezdeti kunaiok csak arra szolgáltak, hogy hamis képet fessenek és a szekérnél tartsanak. Így klónjaival és földfalával könnyedén bekeríthetett. Ráadásul szinte biztos voltam benne, hogy nem sima bunshinokat alkotott, hanem föld klónokat, melyeken nem tudok csak úgy sérülés nélkül átjutni.
Száguldó gondolataimból a dőlő fal árnyéka zökkentett ki. Gyorsan kellett cselekednem. A srác ügyesebb volt, mint elsőre gondoltam. Mégiscsak tudta, hogy kell jót mókázni. Teljesen azonban nem sikerült bekerítenie. Leguggoltam, mintha elrugaszkodni próbálnék, majd a szekér alá gurultam. Hangos csattanással ért felszínt a kiemelt föld, alig fél méterre kobakomtól. Nem fújhattam azonban, hisz a klónok halálosak is lehettek, ha túl későn mászom elő. Egy füstbombát hajítottam ki, majd gurultam utána.
A déli oldalon érkeztem ki a szekér alól, hisz a maradék kettő égtáj a kiesett kerék miatt túl szűk lett volna. Noha előre nem számoltam vele, de ez az irány arra is jó volt, hogy a két klón csak egy felől támadhasson vagy egyikük nagyot kerüljön. Ahogy sejtettem, hamar ott termettek, egy-egy kunaijal a kézben. A Gatto Takumi no Satoban vásárolt füstbomba jó szolgálatot tett, látszott, hogy minőségibb darab volt, mint amiket korábban alkalmaztam. Sűrű füst borította a szekér környékét, teljesen blokkolva a látást. Lecsatoltam a senbonos harcigömböm és magam fölé lebegtettem, majd pörgetni kezdtem, egyre gyorsabban. Az oldalán kiszóródó és felszínre hulló tűk körém hullottak, majd a kör egyre szélesebbé vált, megtalálva mindenkit, ki a környezetemben rejtőzött. A füst csak még lehetetlenebbé tette a védekezést és mikor elillant, csak két rogyadozó sárkupacot láttam. Ezek szerint igazam volt, a srác földklónokat használt.
Nem akartam hagyni neki, hogy ismét ő indítson támadást, így a harcigömböt rögvest az ő irányába küldtem. A füst szinte teljesen eloszlott, így jól ráláttam a célpontra. Úgy véltem, hogy egy fentről érkező támadást nem fog tudni fallal kivédeni és nem is tévedtem, azonban ezúttal nem falat használt, helyette egy földkupolát emelt maga fölé, teljesen elzárva magát a külvilágtól minden irányból. A senbonok egy része belefúródott, néhány csak lepattant róla. Egyik sem tudott átjutni a védelmen.
Valamivel arrébb leeresztettem harcigömböm a fűre. Ilyen technikák ellen kevésbé volt értelme használni és a benne tárolt senbonok is megfogyatkoztak. Az iwagakurei azonban nem csak a támadásom, de saját látását is teljesen blokkolta jutsujával. Chakrát vezettem végtagjaimba és kiválasztottam egy biztonságos útvonalat. A Shushin no jutsut alkalmaztam és elszáguldottam a kupola mellett, néhány méterrel a srác mögé. Eléggé elfáradtam a technikától, hisz az nem kevés chakrát igényelt, de ha beválik a terv, véget is vetek a harcnak.
A kupola szétnyílt, a srác pedig zavarodottan tekintett körbe. Én nem hagytam neki időt, egy kunait hajítottam a hátába, majd jót kacagtam, amikor kidőlt. Nevetésem azonban hamar elhalt, a figura ugyanis sárként ömlött szét.
Még éppen időben ugrottam arrébb, alólam ugyanis kéz nyúlt ki a földből. A srác jól ismerte technikái gyengéit, így amíg a kupola alatt rejtőzött, ismét létrehozott egy klónt, saját magát pedig a föld alá rejtette, egy általam ezidáig nem ismert jutsut használva. Erős védelmei voltak és gyors ellentámadásai. Elég sok chakrát elhasznált azonban, hisz már három földklónt is létrehozott, valamint két falat és egy kupolát is. Több chakrája volt, mint amennyit elsőre becsültem, az már biztos.
Mivel eléggé eltávolodtunk az úttól, a tiszta terepet fák szakították meg. Egy nagy ugrással fenn is termettem az egyik vastagabb ágon. Ezzel a mozdulattal remélhetőleg megóvhatom magam néhány földtechnikától. Kíváncsi voltam, ő mennyire fáradt el, ezért egy kunait hajítottam felé, tesztelve reflexeinek romlását. Meglepődve láttam, hogy nem is ugrott félre, a penge pedig elérte jobb vállát. Aztán le is pattant róla és pörögve hullott a talajra. Ezúttal ő nevetett fel, ami kevésbé tetszett.
- Kő keménységűvé tettem a bőröm – jelentette büszkén – Kunaiokat és senbonokat használsz, ezekkel azonban nem lehet áttörni a követ. A technikák mindig legyőzik a hagyományos fegyvereket, bármilyen trükköt is alkalmazol. Most meghalsz.
Meghökkenve hallgattam kiokosítását, de hamar visszanyertem önuralmam. Ez a kis ficsúr alábecsült engem. Amúgy is épp ideje volt már egy kis meglepetésnek. Elővettem a két csengős kunait és felé dobtam őket. Nem őt céloztam, inkább csak a környezetébe próbáltam juttatni őket. Ez a módszer már több ellenfelem ellen bevált.
A srác meg is zavarodott a félrement támadásoktól és gyanakodva tekintett rám. Kezében egy hosszú, vékony kőrudat növesztett, végét hegyesre formázva. Láthatóan arra készült, hogy végezzen velem. Erre azonban már nem kerül sor. Az eldobás előtt chakrafonalakat hoztam létre a két kunaihoz, ezeken keresztül pedig chakrát vezettem a speciális csengőkbe, feltöltve és megszólaltatva azokat. A csengő tűk illúziója hatásos technikának bizonyult a korábbiakban és úgy tűnt, most sem lesz ez másként. A srác megremegett, tekintete ijedtséget tükrözött. A fülbe jutó hanghullámok megborították hallását, látását és chakrakontrollját. Elejtette nemrég készített fegyverét és kezeit a füleire szorította. Jót mosolyogtam a próbálkozáson, ennyivel ugyanis nem lehetett kizárni a technikát, főleg ha már elkezdődött.
Térdre rogyott és egyre jobban remegni kezdett. Noha igen kimerültem, tovább erősítettem a csengést, biztossá akartam tenni, hogy ne tudja fenntartani a bőrét védő földtechnikát. Elővettem legutolsó, közönséges kunaiom és amilyen erősen tudtam, nekihajítottam mellkasának. A penge áthasította a bőrt és az alatta lévő húst. Vér fröccsent, ám a srác ahelyett, hogy összeesett volna, felállt, mintha a sérülés felébresztette volna, ezidáig nem ismert vésztartalékokat nyitva meg.
A chakrafonalakat még nem bontottam le, így továbbra is fenntartottam a jutsut, holott már az én fejem is elkezdett megfájdulni és látásom is homályosult. Lehunytam a szemeim és még tovább erősítettem a technikát. Egyfajta löketet küldtem a csengőkbe, majd megszakítottam a kapcsolatot, mielőtt még elájultam volna. Az iwagaukrei megremegett, mellkasának halálos sérülése és az elméjét ért illúzió nem eresztette és ismét térdre rogyott. Reszketett még egy kicsit, majd eldőlt, akár egy eleresztett báb. Puhán huppant a sáros talajba, vérrel áztatva azt, majd nem mozdult többé.
Kicsit ültem még a faágon, kipihenve a küzdelmet. A szekér tulajdonosai régen távoztak, más pedig azóta sem érkezett a csatatérre. Egyedül az öreg öszvér bóklászott az erdőszélen, unott tekintettel vizsgálva a sáros fűszálakat. Lepattantam a fáról és a halott shinobihoz léptem. Jó ellenfél volt, egész frankót mókáztunk együtt. Letéptem fejéről a fejpántot és megvizsgáltam közelebbről is, majd eltettem fegyverestáskámba. Összeszedtem az eleresztett harcigömböm és mindenfelé lődözött kunaiaim, majd a szekérhez lépdeltem. A tény, hogy tulajdonosai ilyen könnyen itt hagyták, nem sok jót sejtetett, ahogy a jobb első kerékkel együtt távozott, halványzöldes színű gömböcske sem, mely a szekértől néhány méterre foglalt helyet. Felpattantam a kordéra és fanyarul konstatáltam sejtésem.
- Káposzta – jelentettem ki hangosan, majd vissza is ugrottam a felszínre. Úgy tűnik, zöldségeket szállítottak.
Végigtekintettem a tájon és a lemenő nap utolsó fénysugarain. Valaki biztos néz majd egyet, amikor erre jár. Egy halott az út mellett, egy megrongált, elhagyott káposztás szekér és egy hallgatag ténfergő szamár. Biccentettem egyet a jószágnak, majd visszatértem a fák rejtekébe és elindultam vissza barlangomba.

Elhasznált felszerelés, melyet értékelés után vonok le az adatlapról: 1 füstbomba, 1 robbanó jegyzet, 30 senbon
Nyert felszerelés, melyet érétkelés után írok fel az adatlapra: 1 iwagakurei fejpánt