Kamio Hiraku

Bal lábam térdig homok borította, úgy tűnt, nem a legjobb helyre léptem. Dühösen rántottam ki végtagom a sivatag fogságából, hogy folytathassam utam. Jobb kezem mindvégig magam előtt tartottam, védekezve a viharos szél és az általa szállított homok ellen. A közlekedés jóval nehézkesebbnek bizonyult, mint amire számítottam, a tájékozódásról nem is beszélve. A legtöbb ember mozdulatlannak és forrónak szokta elképzelni a sivatagot, a jelenlegi helyzet azonban ékesen bizonyította, hogy eme táj másképp is tud viselkedni. Elővettem övtáskámból a kölcsönbe kapott iránytűt és felpattintottam díszes fedelét.

Alig fél napja még egy fogadóban ücsörögtem különösebb problémák nélkül, sakét iszogatva. Kellő kebelméretű társaság hiányában azonban kénytelen voltam a közelemben ülő, hangos eszmecserét folytató kereskedőket hallgatni. Egyikőjük arról panaszkodott, hogy a legutóbbi szállítmánya már egy napja késik és egészen bizonyos volt benne, hogy ennek a mostanában egyre gyakoribb homokviharok az okai, vagy esetleg a rablóbandák, melyekből szintén nem volt hiány. Akkor és ott valahogy jó ötletnek tűnt, hogy felajánljam segítségem, némi jutalmazásért cserébe természetesen.
- Majd én előkerítem azt a szállítmányt - léptem oda hozzá és gyorsan hozzáteszem - ha hajlandó fizetni érte.
A köpcös figura csodálkozva mért végig, majd úgy gondolta, megérhetek egy próbát.
- Rendben van - mondta rekedtes hangján - de előre semmit se fizetek - bólintottam, mire ő lecsatolt valamit az övéről és felém hajította - Ez hasznára válhat. De aztán hozza is vissza!

Csattanva csuktam vissza az apró iránytűt. A fránya kis szerkezet megmutatta ugyan, merre van észak, arról azonban, hogy a szekeret és a szállítmányt merre találom, nem tudott információt adni. Igyekeztem egyre magasabbra és magasabbra jutni, a szél által összehordott homokbuckákra felmászva körbenézni, ám az időjárás majdhogynem feleslegessé tette próbálkozásom. A látási viszonyok olyan borzasztóak voltak, hogy csak néhány méterig tekinthettem. Próbáltam felidézni régi ismereteim a sivatagról és az itteni tájékozódásról, ez azonban fájdalmas emlékeket ébresztett bennem egy évekkel fiatalabb, egészen más Hirakuról és akkor még élő húgomról.

- Nem jöttünk túl messzire? - kérdeztem bizalmatlankodva. Már nem is látszódtak a Sunagakurét körülölelő sziklák, csak a végtelen sivatag, a kék ég, meg néhol egy-egy kaktusz.
- Nem te akarsz messzi tájakon barangolni? - nézett rám vissza az apró termetű leányzó, ki néhány méterrel mindig előttem haladt, magasra ugrálva és homokot verve fel mindenhonnan. Széles mosolya egy pillanatra se halványult el, mintha minden elképzelhető örömét megtalálta volna e délutánban.
- Nem gyalogolhatunk el a sivatag végére - ellenkeztem, mert ahogy közeledett az este, egyre erősebb honvágyam lett. Anyu bizonyára már hozzálátott a vacsorához és olyan jó volt körülötte lenni olyankor.
- Mi lesz, ha két hét múlva a chunin vizsgán ki kell jönnünk a sivatagba és itt kell valami feladatot végrehajtani? - kérdezte kacérkodva - Hogy fogod tudni azt teljesíteni, ha nem ismered e helyet?
- Genin vizsga lesz - javítottam ki - hogy megkapjuk a fejpántot. Azt hallottam, hogy a genin vizsgán el se kell hagyni az osztálytermet.
- Ja tényleg - helyeselt húgom egy kacajjal - én valamiért már majdnem chuninnak éreztem magam.
Hiába, a földön járás sose volt családi vonás nálunk. Egyenlőre még csak akadémiai tanulók voltunk és ha nem értünk volna vissza vacsorára, semmit sem tehettünk volna anyu vagy apu ellen. Ők csak ránk tekintettek volna és szemeikkel minden jutsut kitöröltek volna a fejemből, sőt még beszélni is elfelejtettem volna. Hogy ez semmiképp se történhessen meg, újból felszólaltam.
- Vissza kéne mennünk. Hamarosan sötét lesz - hívtam fel rá húgom figyelmét, őt azonban egy közeli kaktusz jobban érdekelt.
- Nézd meg ezt, látod? A tüskéi déli irányba mutatnak. Többségük legalábbis. Szerintem minden kaktusz tüskéi déli irányba mutatnak - vonta le az egyenes következtetést.
Én máshogy vélekedtem a kaktusztüskék természetéről, de nem tudtam ellenkezni, egyrészt mert sosem ellenkeztem, másrészt az emlék elhalványult és hirtelen újra a jelenben voltam, egy jóval idősebb, egészen más természetű Hiraku testében, kinek már nem volt senkije, csak saját őrültségei.

Lábaim előtt fura, karvastagságú vonalak feküdtek a homokban. Nyomoknak tűntek, melyeket egy szekér kerekei hagyhattak csak hátra. Az időjárás hamar összemosta volna őket a környezettel, így arra következtethettem, hogy frissek. Talán csak néhány perce haladt el itt egy jármű, valószínűleg épp az, amelyiket kerestem. Izgatottan megszaporáztam lépteim és követtem a kanyargó, olykor elhalványuló vonalakat. Néhol már teljesen befedte őket a homok és kicsit keresgélnem kellett, de az útirány nagyjából logikus volt. Buckákon másztam fel, majd le és mintha hangokat hallottam volna, szél és homok által torzított szavakat, melyek indulásukkor még emberi beszéd lehettek. Lelassítottam, nehogy bárki is észrevegyen. A kereskedő rablókat említett, vágyát mindenképp meg kellett adni neki, hisz ha nem mentem meg a szekeret, a jutalom is elveszik. Így hát mindenképpen támadnom kellett, vagy a kocsist és segédeit vagy a járművet elfoglaló törvényenkívülieket. Ahogy kilestem a bucka mögül, rögtön megállapíthattam, hogy az utóbbi eset áll fenn.

A szekér az oldalára borult, nagy részét homok borította. Két ember a földön feküdt mozdulatlanul, valószínűleg halottak voltak, hiszen az „arccal ledőlök pihenni a homokba egy vihar közepén” még egy majomnak is őrült ötletnek tűnt volna. Rajtuk kívül négy további alakot vettem szemügyre, akik a szállítmányt nézegették, így talán még tiszta idő esetén se láttak volna meg. Ettől függetlenül mégiscsak négyen voltak, ami azért erős túlerőnek tűnt. Tervre volt szükségem és hamar rájöttem, hogy a környezet nekem kedvez. Lecsatoltam a lánckígyót és a senbonos harcigömböt övemről, majd a kezemben tartva őket arrébb bandukoltam, körülbelül egy negyed kört téve meg a pórul járt szekér körül, hogy a szél irányával megegyezően támadhassak.

Mindkét eszközt a homokba dobtam, majd chakrafonalakat vezettem beléjük és néhány centivel a felszín alá küldtem őket, hogy ott közelítsék meg a célpontokat. Közben én magam is elindultam, megmászva a buckát, hogy lássam is a támadást, melyet véghez próbáltam vinni. A harcigömböm néhány méterre a négyestől reptettem elő, enyhén oldalára billentve és tengelye körül forgatva, senbonok tömkelegével terítve be a gyanútlan áldozatokat. Esélyük sem volt kivédeni vagy hárítani a hirtelen felbukkant tűket és többségük ordítva zuhant a homokra. Nem mintha bármit hallottam volna kiáltásaikból, a szél elfújta őket előlem, csak fájdalomtól eltorzult arckifejezésükből láthattam valamennyit. Hármójuk rogyott össze, a negyedik azonban megfordult és döbbenten mérte végig társait, majd pillantása engem is megtalált és dühösen kardot rántott. Közelebb lépdeltem és láttam, hogy valamiféle vastag ruházatot hord, hasonlót, mint a magasabb rangú ninják szoktak. Kicsit örültem is, hogy nem győztem le őket ilyen könnyen, noha életét csak másodpercekkel hosszabbította meg a különös páncélzata, a lábai alól előtört a lánckígyó, melyet rögtön rátekertem, majd mielőtt még kiszabadíthatta volna magát, a torka felé szúrtam vele. Szájából vér fröccsent, majd lábai megremegtek és társai mellé esett.

Chakrafonalaimmal magamhoz húztam a gömböt és egy kendővel letisztítottam róla a rátapadt homokot, valamint jól meg is ráztam. Eleinte úgy véltem, nekem kedvez a talaj, de rá kellett jönnöm, hogy a homok könnyen tönkreteheti a bábok mechanikáit. Tetszett ez a kettőség, úgy tűnt, a sivatagnak is van némi humora, melyet korábbi életem folyamán valamiért még nem láttam meg benne. A láncot egy cuppantással téptem ki a szerencsétlen férfiból. A négyes valami kezdő rablóbanda lehetett, alig találtam náluk bármi használhatót, egyedül pénzük érdemelte meg, hogy elbitoroljam. Miután végeztem a banditákkal, a kocsit kezdtem el szemügyre venni. Az elején rudak meredtek az égnek, az állatnak, ami húzta viszont nyomát se láttam. Bizonyára elszabadult és menekülőre fogta, vagy már korábban elpusztult és a két kocsis maguk húzták a tákolmányt. Akárhogy is, nekem nem állt szándékomban vállamra helyezni a súlyos szállítmányt, mely egyszerű téglákból és kötelekből állt, főleg nem ilyen viharban. Így aztán szélárnyékba helyeztem magam a szekér mellett és dudorászva vártam, hogy elmúljon a vihar. Tudtam, hogy akár napokig is eltarthat, de szerencsém volt és körülbelül két órán belül véget ért, vagy legalábbis elviselhető szintre csökkent a szél ereje.

Feltápászkodtam és körbetekintettem. A hullákat nagyjából maga alá temette a homok, a táj domborzata is eléggé megváltozott. Mindenesetre az iránytűnek ezúttal hasznát vehettem, noha a tisztább ég miatt a nap figyelése is elegendő lett volna. A szekér jelenleg ég felé álló oldalába irányítottam néhány chakrafonalat, majd húzni kezdtem, hogy kerekeire állíthassam a járgányt. Elég sok homok került a kocsi tetejére, ugyanakkor jó néhány tégla lekerült róla, így egy darabig még elszöszmöszöltem vele, mire indulásra késznek nyilvánítottam. Az első rudakba vezettem chakrafonalaim és azok segítségével húztam magam után a szállítmányt. Így se volt egyszerű dolgom, de a közelmúltban véghezvitt barlangfelújítás jóvoltából számos sziklát mozgattam ehhez hasonló módszerrel, szóval ha teljes mértékben kifulladva is, de idővel kiértem a sivatagból. Egy kis pihenőt indítványoztam és néztem a magam mögött hagyott, végtelennek tűnő homokrengeteget. Régen mindig el akartam hagyni száraz otthonom, hogy messzi tájakat járhassak be, de rá kellett jönnöm, hogy ez a hely is van olyan, mint egy erdő vagy egy rét. A nap végére egészen máshogy tekintettem a sivatagra, mint azt reggel tettem. Még arra is gondoltam, hogy esetleg önszántamból visszatérek ide. Miért is ne, hiszen kiváló hely szállítmányok kifosztásához. És már tudok is egy kereskedőt, kinek erre járnak szekerei.

- Oorghh, merre ment? Merre ment? - rikácsolta nyomomban repkedő, színes tollú társam. Szárnyainak ékes mintázata és érdes hangjának ordítozása valószínűleg minden létező állatot arra ösztönzött, hogy messzire elkerülje nem mindennapi párosunkat, így csak a számtalan indával és gyökérrel kellett bajlódnunk. A meglepően intelligens és szószátyár papagájra alig két napja tettem szert, de azóta már számtalanszor sikerült felhúznia, már csak azzal is, hogy neki nem volt probléma a lápos területek feletti repkedés, míg nekem igencsak figyelnem kellett, hova lépek. A fák ágain haladva se lett volna egyszerűbb dolgom, köszönhetően azok törékenységének valamint a rajtuk lakó kígyóknak és egyéb élőlényeknek, no meg az arcomba lógó számtalan indának. Még szerencse, hogy csak kölcsönben volt nálam a kis szárnyas bestia, különben bizonyosan már vacsoraként végezte volna.
- Esküszöm, nálad rosszabb társat keresve se találhatnék egy lopakodós küldetésre - dorgáltam az állatot. Egy hete még teljességgel lehetetlennek véltem, hogy bárki vagy bármi utolérjen önfejűségben, eme tojásrakó azonban meghazudtolta korábbi feltételezéseim. Mint mindig, most is úgy tűnt, hogy hallja és érti is, amit mondok neki, csak szimplán nem érdekli az én véleményem.
- Oorghh, lopakodunk, cendben vagyunk - verdesett tovább szárnyaival, fatörzseket és indákat kerülgetve. Bármennyire is az agyamra ment a fura jószág, igen hasznosnak bizonyult, főleg helyismerete, no meg páratlan társasága miatt. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg nem is közönséges papagájjal, hanem egy valódi ninjaállattal van dolgom. A világ legőrültebb ninjaállatával.
- Itt jó lesz - szólaltam meg, mikor megláttam a viszonylag szilárd, fáktól mentes, ugyanakkor aljnövényzettel gazdagon benőtt területet. Leguggoltam és előkotortam övtáskámból a még indulás előtt készített eszközöket - ez eltarthat pár percig - tettem még hozzá.
- Oorghh, sabadidőő - kiáltott fel erre Rikács, majd el is tűnt a lombkoronában. Nem igazán foglalkoztam vele, tudtam, hogy nem fog messzire elkóborolni.
Előkotortam a drótra fűzött robbanójegyzeteket és szétterítettem az egészet jó húszlábnyi körzetben, majd úgy igazítgattam a bokrokat és furcsábbnál furcsább növényeket, hogy takarják az eszközt. Mikor ezzel végeztem, a zöldre festett kunaiokat vettem elő és a laza talajba döftem a célterület különböző pontjain, majd egy hálót csatoltam az egyik szélső faágra. Pár perc alatt végeztem, majd már szinte unottan szemléltem a konstrukciót, már ami bármennyire is látszódott belőle. Ez volt az ötödik célterület, melyre csapdákat helyeztem és még kettő vissza volt.
- Indulunk - szólaltam fel és már meg is jelent Rikács, nevéhez hűen rikácsolva.
- Oorghh, merre ment? Merre ment?
Tegnap még sokszor megkérdeztem tőle, ki a fészkes fenére gondol, de immár tudtam, hogy csak szimplán képtelen az „ü” vagy „gy” betűkre, így a „merre ment?” valójában a „merre megyünk?” kérdést jelentette. Válaszadásra azonban nem méltattam, csak mérgesen fordultam felé.
- Minek mondasz mindent kétszer? - kérdeztem tőle türelmemet fokozatosan veszítve el.
- Oorghh, kéccer! Kéccer! Kéccer! - hangzott az információdús válasz, így az elkövetkezendő órában inkább nem szólaltam hozzá.
Rátaposásra összecsapódó éles pengék, további zöld kunaiok, fák törzsének aljára lazán tekert kötelek, különböző alakzatokban elhelyezett robbanójegyzetek és bokamagasságba állított, feszes drótok következtek. Valami iszonyatos mennyiségű csapdát készítettünk az öreggel, ám a dús növényzet így is magába szívta az egészet, elrejtve célpontjaink elől. A procedúra végeztével elküldtem Rikácsot, hogy tudja meg, merre járnak éppen ellenfeleink. Alig fél órán belül vissza is érkezett.
- Oorghh, nyugat kettő, észak éét - jelentette nagy lelkesedéssel.
- Hét?
- Ééét!
- Rendben.
Elindultam a terveken X-szel jelölt pozícióra, majd próbáltam olyan tekintettel nézni a madárra, hogy bizonyosan megértse, innentől komolyság van. Ő pedig olyan tekintettel nézett vissza, ami minden volt, csak megnyugtató nem.
- Kezdjük - sóhajtottam, majd ujjaimmal tigris kézjelet formáztam.


- Erre! - kiáltotta egy rekedt hangú, szakad ruhás figura.
Társai sietve követték és a kis csapat azonnal üldözőbe vette a furcsa párost. Rikács óriási zajt csapott, így nem volt nehéz dolguk a követéssel, egyedül a láposabb területek kikerülésével kellett bajlódniuk.
- A füleit meghagyni nekem - hangzott egy mély, ellentmondást nem tűrő, bugyuta hang.
- Oorgh! Oorgh! - Rikács úgy tűnt, kivételesen nem találja a szavakat.
Két további alak csatlakozott a kis csapathoz, így összesen már négyen loholtak a páros után. Én csak örültem ennek, hisz minél nagyobb létszámban mozognak együtt, annál könnyebben találkoznak valamelyik csapdával.
Sejtésem igazolódni látszott, egyikőjük megbotlott a kifeszített drótokban és nagyot csobbanva esett a lápba. A többiek nem is foglalkoztak vele igazán, folytatták az üldözést, egy azonban elhagyta a csapatot. Talán a többiekhez indult vagy a páros elé akart vágni. Hagytam, had tegye, amit szeretne.
A két megmaradt üldöző egyre közeledett, azonban mindjárt az egyik csapdamezőhöz értek. A kisebbik termetű nem emelte eléggé lábait és sikeresen rátaposott az összecsukódó, éles fémcsapdára. A penge bal lábába vágódott, valószínűleg iszonyatos fájdalmat okozva. A fickó felordított és tántorogni kezdett, aminek hála aztán meg is talált egy másik csapdát. Hogy pontosan melyiket is, arra már nem emlékeztem, mindenesetre a hangja elhalt, így bizonyosra vettem, hogy szenvedése véget ért.
A nagydarab már keményebb diónak bizonyult. Igaz, hogy bugyuta volt és nem is igazán törődött a csapdákkal, súlya és méretei azonban előnyt biztosítottak számára. A drótok elszakadtak vaskos lába súlyától, lábfeje pedig túl nagy volt ahhoz, hogy egy taposó rácsapódhasson. Szerencsére még jó néhány trükk volt a tarsolyomban.
Az óriás egy pillanat alatt mozdult, mikor meglátta, hogy a távolság csökkent. Lapátkezei megtalálták és elkapták a menekülőt. Rikács szárnyaival hangosan verdesve menekült a magasba. A monstrum arcán groteszk vigyor jelent meg, megmutatva hiányos fogsorát. Bizonyára azt tervezte, hogy kiszorítja a szuszt áldozatából, terve azonban több sebből vérzett. Az alak megszűnt létezni, a fizikai testtel nem is rendelkező klón szertefoszlott.
- Ki a madár? Palimadár! - kiabálta Rikács fentről, amire az óriás csak az öklét rázta felé. Talán káromkodott is volna, egy újabb meglepetés azonban megakadályozta ebben, testére háló repült.
- Elég legyen! - bömbölte dühtől kipirosodva - Gyere ide és harcolj te féreg!
Ez bizonyára nekem szólt, de eszem ágában sem volt közelharcba keveredni egy ilyen alakkal. A felhergelt figura éppen a vaskos köteleket tépte szét, a háló pedig pillanatok alatt a földre került. Természetesen ezzel nem sokat ért el, hiszen én nem olyan kezdő voltam, aki csak egyszerű csapdákkal várta volna őt. Én a dupla, olykor pedig a tripla csapdák híve voltam.
- Jubaku Fuuda: Kassei!
A kötélre ragasztott robbanójegyzetek aktiválódtak, és bődületes zaj rázta meg a környéket. A nagydarab férfiból annyi se maradt, mint a mocsár által elnyelt társaiból. Azonban mire a füst eloszlott, újabb ellenfél érkezett a csatatérre. A vékony férfi, aki nemrég vált el a csapattól, a tisztáson állt. Volt annyi sütnivalója, hogy ne mozogjon, és ne adjon lehetőséget csapdáimnak. Helyette védekező pozícióban állt, várva támadásaim, hogy kideríthesse, merre bujkálok.
Orochit a föld alá küldtem, ami járt némi aljnövényzetrezgetéssel, így a fickó rögvest arra is hajított egy dobókést. A felszín alatt azonban már hangtalanul mozgott a lánc és végül a mozdulatlanság lett ellenfelem veszte. A lánckígyó előtört alóla, hegyes végével átdöfve a vékony testet. Az alak megremegett, majd térdre rogyott és kisebb nyögések közepette dőlt oldalra. Mennyi féle halál. És a java még hátra volt. Négy embert likvidáltam eddig, Rikács szerint pedig még további öt várt végzetére. Az öreg fickó, akitől a papagájt kaptam kölcsönbe, arra is figyelmeztetett, hogy néhány shinobi múlttal rendelkező egyén is akad köztük.
Leugrottam a fáról, hogy egy távolabbi, friss csapdamezőhöz induljak és ott várjam be az üldözőket, azonban mire talajt értem, már süvítő hang szelte át a levegőt. Úgy tűnt, eszesebb ellenfeleim is lesznek még ma az utóbbi kettőnél. Sarkamon fordulva húzódtam be a fatörzs mögé, miközben egy dobókés suhant el a bal vállamtól centiméterekre, további kettő pedig hangosan csapódott a fába.
Nem adhattam időt a támadónak, rögvest ellentámadásba kellett lendülnöm. Egy kunait kaptam elő és kiugrottam, abba az irányba hajítva a pengét, amerre őt sejtettem. Természetesen semmit sem találtam el, így egy oldalbukfenccel gurultam ki a tisztásra. Mire felegyenesedtem, három újabb kés repült irányomba. Mozdultam, de talán egy kicsit későn, az egyik súrolta bal combomat, felszakított ruhát és bőrt egyaránt, de a seb szerencsére nem volt mély. Miért pont hármasával dobálja ez a késeket? morfondíroztam magamban. Ez egy olyan hülye szám.
Egy ugrással a tisztás túlsó végébe helyeztem magam, jelezve ellenfelemnek, hogy nem szándékozom látatlanba várni további támadásait. Láthatóan lesből szeretett akciózni, így arra számítottam, hogy esetleg megkockáztatja a tisztás megkerülését. Ha így tett volna, bizonyosan belesétált volna valamelyik még aktív csapdába, ennél azonban több sütnivalóval áldották meg az égiek és kipattant a bokrok takarásából, ki a tisztásra.
Meglepődve tekintettem végig az alakon, kinek idős arcát mély sebek borították, bal karja pedig teljesen hiányzott. Mindez azonban régi sérülés volt, nem én okoztam neki ezeket. Tehát azért dobálta hármasával a késeket, mert egyetlen kézzel ez volt a maximum, amire képes volt. Nem semmi teljesítmény. Én ha elveszíteném egyik karom és ilyen vágásokat szereznék a képemre, többször is meggondolnám, hogy ne keressek-e más munkalehetőséget.
Gondolataimból a figura hirtelen mozdulata zökkentett ki. Egy hosszabb, szablyaszerű pengét húzott elő és gyors tempóban indult meg felém, majd elrúgta magát. Nem, ő nem shinobi, állapítottam meg. Ritka ügyes ember, de bizonyosan nem ninja. Egy robbanójegyzetet vettem elő és a földre ejtettem, majd hátrébb ugrottam. Támadóm pont a komisz kis cetlire érkezett, melynek hála lábait és teste nagy részét is elveszítette keze mellé. Megfüstölődve és magasságában harmadolódva hullott vissza a bokrokba.
A levegőt kifújni sem volt időm és már ott is volt a maradék, különböző irányokból érkezve. Ezek szerint hagyták társukat meghalni, hogy körbevehessenek. Jól fizetett bagázs volt, az biztos. A négy alak nagyjából szabályos négyzetként vett körbe, egyelőre azonban nem mozdultak, így volt egy szabad másodpercem végigtekinteni rajtuk. Egyikőjük maszkot hordott és két kard volt hátára erősítve. Baljós kinézete alapján valószínűnek tartottam, hogy komoly harctéri tapasztalattal rendelkezik. A tőle balra álló nagydarab figura semmiféle fegyvert, sőt még táskát se hordott, ami azonban igazán nyugtalanított, az a testtartása volt. Bármely halandó folytonos készenlétben figyelte volna az eseményeket, ő azonban olyan lazán állt, mintha csak mozizna, mintha egyenesen sebezhetetlen lenne. Ilyet maximum felelőtlen fiataloknál lehetett látni, ő azonban egyértelműen negyven felett volt már.
A maradék kettő között egy nő is akadt, amin kicsit dobbant a szívem. Bár alaposabban megfigyelve, nem nézett ki olyan jól, így tekintetem inkább továbbhaladt a negyedikre, mely akár az utcáról is idekerülhetett volna, semmiféle különöset nem láttam rajta. Mint egy közönséges városi polgár.
Visszafordultam a nagydarab és a kardokat viselő irányába és esélyeim mérlegeltem. Négy ember ellen eddigi életem során csak egyszer kellett küzdenem, azok pedig részegek voltak és enyém volt a meglepetés. Továbbá ezúttal shinobi múltú alakok is helyet kaptak a sorban, idáig pedig egyetlen olyat tettem csak el láb alól. De mégis hogy halhatnék meg így, egy ilyen helyen? Még üresen áll a bábgyűjteményem, művésznevem talán ha két fő ismeri a földön. Ez nem vég. Nem így ér véget.
A velem szemben lévő alak kézjeleket kezdett formálni, majd tenyerét a földre csapta, amire enyhén megremegett a talaj. Bizonyosan valamiféle földtechnikát használt, volt szerencsém már hasonlóhoz, mikor a barlangomba tévedt részeg shinobival csaptam össze. Elugrottam, hisz bármire is készült, a lábam nem állt biztos helyen. Hátam mögül mozgást érzékeltem és ahogy arra fordultam láthattam felém rohanni a fickót, kiből nem sokat néztem ki. Ekkora sebességet végképp nem. Mire talpam újra földet ért, már egy méterre volt csak, valamiféle fura, hajlított pengével vágva felém. Leguggoltam, majd egy gáncsot vetettem be, ő azonban átugrotta lábam és felülről csapott le rám. Oldalra bukfenceztem, kis híján bele a lápba, a penge azonban így is elérte vállam. Egy mérges gyomorrúgással válaszoltam, ami ezúttal célba talált, a figura elengedte fegyverét és arrébb repült valamivel.
Hirtelen árnyék vetült rám, a következő pillanatban pedig meg is láttam a hatalmas földtömeget, mely fölém tornyosult. Tehát ez az a jutsu, amit az imént a nagydarab aktivált. A vagdalózós ember csak időt nyert neki. Megpróbáltam felállni, de bal lábamat már a felszínhez szorította a kemény föld. Úgy tűnt, a lápos talajt összesűrítette a fickó, hogy kellően masszív és kemény legyen. Arcomra árnyék borult és éreztem a testemre boruló földet, amikor iszonyatos ordítás rázta meg a környéket. Hirtelen folyadék csapódott nekem és nem kaptam levegőt. Minden sötét volt és mocskos, sebeim lüktettek, a legrosszabb azonban a külvilág hiánya volt. Csak a belső maradt, a félelem a megszűnéstől, az utolsó, őrülten pergő, fájdalmas emlékképek.
Több másodperc is eltelt, mire újra levegőt kaptam. Csupa sár borította mindenem, beleértve arcomat, hajamat, ruházatom. Mintha az elmém is sáros lett volna, másodpercekre volt szükségem, hogy rájöjjek, a technika szertefoszlott. Feltekintettem és messziről láttam a nagydarab fickót, ahogy holtan fekszik a földön, nyakán mint egy sál, vérző sebek sokasága. Rikács éppen felszállt a tetemről, tollai nagy részét a hullán hagyva, csőréről vér csöpögött alá.
A három alak mind őt figyelte és társukat, ki immáron halott volt, egy alig harminc centis madár jóvoltából. Gyorsan kellett cselekednem, ha meglepetést akartam. Leakasztottam övemről a védekező gömböt, ez az egy volt olyan, amit nem tehetett tönkre a sár. A legközelebbi, nemrégiben engemet támadó fickó felé hajítottam, majd chakrafonalakat létesítettem és erősen megpörgettem. A célpont túl későn vette észre a támadást és a sebesen forgó, tömör gömb telibe találta arcát, orrot és valószínűleg mást is eltörve. Hang nélkül esett össze végül, társai azonban nem tétováztak. Hideg hang jelezte, ahogy a maszkos kihúzta két kardját. Nem volt kétségem afelől, hogy egyetlen vágással elintézhet.
Nem volt erőm. Térdeim sajogtak, a sáros talaj hívogatóan húzta őket magába. Kissé oldalra tekintettem, így vizuálisan is megbizonyosodhattam a közelgő alakról. A két hosszú penge vad, csillogó táncot járt a levegőben, a távolban Rikács ordítozott és mintha eső is esett volna. Vagy talán hó?
- Nem… nem így!!! - ordítottam minden erőmet összeszedve. Már csak kettő, már csak ketten vannak.
Letéptem övemről az egyik táskát és ép lábammal feltoltam magam. A cipzár félig kinyílott, a táskából sár folyt ki, kunaiok és más felszerelésem repült szét a levegőben. Jobb kezemmel chakrafonalakat létesítettem a kiszóródó kunaiokhoz és a pengéket a felém rohamozó figura irányába lődöztem. A fegyverek szédítő sebességgel száguldottak felé, ujjaim mintha belülről égtek volna szét a túl nagy mennyiségű chakrától, de nem állhattam le, ellenfelem ugyanis kardjaival védte a támadásokat. A másik táskát is a magasba dobtam, így további kunaiözön csatlakozott az eddigiekhez.
- Nem te fogsz megölniii!! - ordítottam, miközben a pengék átrepültek kardjai között és átlyukasztották testét. Egyszerre rogytunk össze, ő a haláltól, én a fáradtságtól. Minden elsötétült.


Mikor magamhoz tértem, homályosan láttam. Továbbra is a mocsárban tartózkodtam, feküdtem e növényekkel és csapdákkal sűrűn benőtt területen. Valaki fölém hajolt, mégpedig egy nő. Mikor felismertem, kunaiomért akartam nyúlni, de táskáim már nem voltak nálam és erőm se volt annyi, hogy megmozdítsam kezem. Hét ellenféllel végeztem, eggyel Rikács, egy azonban maradt még és most őt láttam, ha nem is túl élesen.
Biztos voltam benne, hogy elvágja a torkom, ám ilyesmi nem történt. Hát persze. Bizonyára ki akar faggatni, hogy ki bérelt fel és hol van most ő. Nem mintha olyan állapotban lettem volna, hogy válaszokat adjak. Sáros sebeim amúgy is rövidesen vesztemet okozzák. Ahogy erre gondoltam, eljutott tudatomig az információ, miszerint sebeim el lettek látva és jelenleg be voltak kötözve. Mi a fene?
Rikács hangját hallottam a távolból, azt a jellegzetesen éles, mással össze nem téveszthető recés hangot, amit csak egy görbe csőr adhat ki magából. Hol vagy? Öld meg! gondoltam, de nem volt erőm mondani. Ha szám mozgott is, hang nem jött ki rajta. Tekintetemmel a nő arcát fürkésztem, de látásom is homályos volt, nem tudtam igazi részleteket kivenni, így szándékairól sem tudhattam meg semmit.
- Milyen… szép vagy - habogtam, majd ismét elborított a sötétség.


Következő ébredésemnél már mindent tökéletesen láttam és éreztem. Szemeim kinyitása után két gömbölyű szemet, egy véres, görbe orrt és az égből alá hulló esőcseppeket láttam. Rikács a mellkasomon állt, tollas kobakjával arcomat kémlelve. Mikor látta, hogy ébren vagyok, szárnyaival vadul csapkolódni kezdett, majd a magasba röppent.
- Oorgh, ébrestőő! Ébrestőő!
Már felébredtem, próbáltam mondani, de hangom még nem sok volt. Hosszú órákra volt szükségem, mire újra saját magam voltam. Mint végül kiderült, a nő a mi oldalunkra állt és üzletet kötött Rikáccsal. Ezek szerint, én még a szerencsésebbek közé tartoztam az eszméletvesztéssel. Azt állította, hogy főnöke megölné, ha egyedül térne vissza, így inkább a mi oldalunkra állt. Ellátta sebeim, cserébe életét és ezer ryout kért a papagájtól, aki készséggel teljesített óhaját. Az én pénztárcámból!
- Ezért még számolunk - figyelmeztettem a tollas kis bestiát, mikor már volt hangom, majd még csendben hozzámorogtam - amúgy kösz.
- Oorgh! Kööss!
Az öreg egy fura, cölöpökre épített viskóban élt, egy igen mocsaras területen. Errefelé semmilyen állatot sem lehetett látni, leszámítva persze Rikácsot, és a növények is ritkábban nőttek. A láp felett állandó ködfoszlányok úszkáltak, elrejtve a házikót mindenki elől, ki nem tudta pontosan, merre keresse. Egész jó kis búvóhely volt ez, bár azért nem cseréltem volna le barlangomra, melyen már oly sokat dolgoztam.
Lépcső vezetett fel a bejárathoz, mely egy ajtó nélküli, függönnyel takart nyílás volt. Gyanútlanabb embereket könnyen megtévesztett volna, én azonban barátnak, vagy legalábbis szövetségesnek számítottam itt, így tudtam a jelszót.
- Papagájpuding - szóltam fennhangon, amire a függöny széthúzódott előttem. Tudtam, hogy ha rossz jelszót mondtam volna, a komisz bejárati dísz rám tekeredett volna és addig szorította volna nyakam, míg ki nem lehelem a lelkem. Valószínűleg még tovább is. Még Rikács sem szerette ezt a függönyt, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük a jelszó bizarrságát. Neki egy saját bejárata volt valahol az épület tetején, így legalább néhány másodperc erejére megszabadulhattam társaságától.
Az öreg egy karosszékben hintázott, kezében egy igencsak megviselt könyvvel. Még csak fel sem nézett, mikor beléptem. Rikács már a szék támláján pihent, valami általam nem hallható zenére mozgatva tollas kobakját. A helyzet hasonlónak hatott, mint mikor először jártam itt, négy nappal ezelőtt. A fickó akkor bízott meg a zsoldosok kipucolásával, akik ugyanazon ritka és valószínűleg sok pénzt érő gyógynövények után kutattak itt, mint ő. Érthető, hogy nem örvendett a konkurenciának.
- Az asztalon a fizetség. A szalonnából ne merj enni, mert isten bizony megöllek - szólt hozzám, amolyan könnyed beszélgetős hangnemben.
Az asztalon friss és ízletesnek tűnő élelem volt, meleget árasztó cipók, sült szalonnák és tojások, rizsgolyók és néhány üveg saké is. Tudtam, hogy kivétel nélkül mind halálos csapda, egyébként Rikács már behabzsolta volna az egészet. Felkaptam a kis erszényt és beletekintettem, elégedetten szemlélve a benne lévő pénzmennyiséget.
- Öröm önnek dolgozni - mondtam kissé fanyarul, hisz a vendéglátás messze volt az öt csillagostól és a meló sem épp úgy sikerült, mint elsőre képzeltem. Az ajtó felé léptem, biztos voltam benne, hogy az öreg ha bármi mást akart volna, már mondta volna. Rikács politikája azonban nem engedte, hogy szó nélkül hagyjon távozni.
- Oorgh, jere máskor is! Máskor is!
Jó tudni, hogy valaki örömmel látott. Leviharzottam a lépcsőn és néhány órán belül elhagytam a Láp Országát, előttem a hosszú, reményekkel teli hazaút. Napok teltek el, mire végül ismét távoli falvak kerültek látóterembe és madarak kísérték utam. Ezek beszélni képtelen, normálisan csiripelő madarak voltak, melyeknek még életemben nem örültem ennyire.
Néhány mérföld után aztán fák takarták el előlem a környezetet, a főút pedig élesen elkanyarodott. Ez már ismerős környék volt, rövidesen rátérhettem a barlangomhoz vezető keskeny ösvényre és elgondolkodhattam, vajon ezúttal mi vár rám rejtekhelyemen. Egy dolog egészen biztosan nem. Szalonna.


//Az elhasznált felszerelés az öregé volt, az 1000 ryout viszont kéretik levonni fizetségemből

A végtelen sötétség birodalmát enyhe csillogás foszlatta lassacskán szét, ahogy a felkelő nap sugarai megcsillantak a hullámzó vízfelszínen. A csillagok halovány pislákolása lassan elveszni látszott, s noha a napkorong még percekig nem szállt a horizont fölé, fénye már maga mögé utasított minden mást. A csillogó fényfoszlányok megsokasodtak, mintegy hirdetve a perzselő gömb ébredését, miközben az ég a szürke árnyalataiból halovány kékbe ment át. Néhány perccel később a nap is megérkezett, először csak tűzvörös kobakjával kukucskálva ki a világ mögül, majd narancsos színt öltve egyre magasabbra kúszott az égbolton, míg életre nem keltette saját tükörképét, mely a víz felszínén követte őt.
A napkelte látványa egyszerűen elképesztő volt. Sunagakurei éveim alatt sajnos a magas falak és a homokkal teli levegő megakadályoztak eme égi csoda megszemlélésében és rejtekhelyem járataiban sem sűrűn találkozhattam vele. Ráadásul többnyire igen sokáig aludtam. Itt azonban ez nehezemre esett, sőt, többnyire alig szunyókáltam valamit. Lehet, hogy sok éve elhagytam már Sunagakurét, mégis a sivatag gyermeke maradtam, így a végeláthatatlan, állandóan hullámzó víz kellemetlen hatásokkal volt rám, amikor álomra akartam hajtani fejem. Mindehhez még hozzáadódott, hogy rejtekhelyemmel ellentétben, itt húsz fővel osztoztam a dzsunka fedélzetén és közülük legalább tíz igen hangosan tudott horkolni. Valaki természetesen mindig volt ébren, számos munka akadt éjjel-nappal, így egy kis hangzavar is gyakran vegyült elszendergési próbálkozásaimhoz.
Alvási szokásaimról tartott elmélkedésemből egy felém tartó alak zökkentett ki. A vérvörös ruhában járó, nyakában ébenfekete kendőt viselő fickót már az első nap után messziről felismertem. Ruhája mindünk közül neki volt a legtisztább, arcszőrzete ugyanakkor a legrendezetlenebb. Hangosabban közlekedett mindenkinél, noha testalkata átlagosnak volt mondható. Mint mindig, most is egy húsvágó bárd lógott az övére csatolva, ez volt egyik legfontosabb és valószínűleg számára legkedvesebb eszköze is egyben. Az orvos hozzám lépett és egy kerek, kissé barnás valamit vett elő csomagjából.
- Egye meg - nyújtotta felém a frissnek nem mondható gyümölcsöt, amit természetesen egy gyors nemkérekkel próbáltam hárítani.
- A zöldalmát szeretem csak, az ilyet nem - feleltem talán kissé finnyásan, de hát sose voltam nagy gyümölcsbarát.
Ellenkezésem hiábavalónak bizonyult, a férfi elkapta bal karom és széttárta ujjaim, másik kezével pedig olyan erővel rakta bele az almát, hogy annak meggyengült szerkezete kis híján felmondta a szolgálatot, s noha egy enyhe fröccsenést kiadott magából, a gyümölcs nagyjából egy darabban maradt.
- Egye meg, ha nem akar skorbutot kapni - mondta, majd faképnél is hagyott.
Noha nem ismertem az említett betegség mibenlétét, jobbnak láttam követni az orvos utasításait. Egy ilyen hosszú úton könnyen vitaminhiány léphet fel a szervezetben, főleg azoktól a borzalmas kajáktól, amiket ezek a tengerészek fogyasztottak. Hogy egy konkrét példát mondjak, eddigi életem során abban az illúzióban éltem, hogy a kétszersültnek van valamiféle köze a sülthúshoz, azonban itt már az első héten kiábrándítottak. Ez a keksszerű valami lisztből és vízből készült és nagyon sok mindent tudtam rá mondani, de hogy finom lenne, azt semmiképp sem. Ezen kívül sózott húsok voltak, többnyire sajnos halak, meg nagy ritkán az iméntihez hasonló gyümölcsök a raktárból.
- Tényleg jobban járna, ha megenné - hallottam egy rekedt hangot a hátam mögül.
Mikor oldalra pillantottam egy csákány csapódott a korlátra, majd egy csuromvizes figura mászott fel a hajó oldaláról. Hátáról deszkák, fűrészek és más szerszámok lógtak szerte-szét, ami miatt mindig arrébb kellett lépni néhányat, nehogy forduláskor véletlenül sérülést okozzon a kissé szenilis matróz. Az ő tanácsaira volt a legkevésbé szükségem, így egy hanyag mozdulattal a hátam mögötti vízbe repítettem az almát és mielőtt bármit is reagálhatott volna, gyorsan témát váltottam.
- Mi a helyzet odalent? - tudakoltam, félig-meddig kíváncsian is, hogy hogyan telhet egy ilyen szörnyű alak élete.
- Hát lassan kizöldellünk a gerincnél - felelte a hajóács, miközben kicsavarta ruhájából a vizet - meg van néhány kisebb lék is, de azokkal még ráérünk.
A tengerészek bármennyire is gusztustalan, igénytelen és idegen embernek tűntek szemeimben, olykor igen érdekes dolgokat tudtak mondani. Számomra egy lékekkel teli hajón utazni olyan volt, mint leugrani egy magas hegyről, sőt még talán rosszabb, ők azonban többet utaztak lékekkel, mint azok nélkül és olyan nyugodtsággal beszéltek róluk, mintha csak kismadarak költöztek volna az árbocra.
Most azonban a matrózok is nyugtalanok voltak és cseppet sem tudtam hibáztatni őket érte. Kedvező szelek esetén estére már a szigethez érhetünk, ott pedig igen bizonytalanná válhat helyzetünk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy komoly túlerővel kell majd szembenéznünk. Versenytársaink már jóval előttünk ideérhettek, hiszen lényegesen kisebb távolságot kellett megtenniük. Hogy ők tudtak-e rólunk, az kérdéses volt, de bizonyára figyelték a vizet és erre a szigetre csak az északi partnál lehetett kikötni, így könnyen észrevehetik közeledésünket.
- Hé főnök! - hallatszott egy érdes női hang, az egyetlen, amit szívesen hallottam ezen az átkozott ladikon.
Tettetett nemtörődömséggel fordultam az érkező Natsumi felé. A napkelte jelentéktelen semmiségnek tűnt ahhoz a látványhoz képest, melyet ő nyújtott, bár az is meglehet, hogy csak azért tűnt így, mert ő volt az egyetlen női utas a fedélzeten. Hozzám hasonlóan ő is Sunagakurei szökött ninja volt és áthúzott fejpántját is az övén hordta, akárcsak én. Az öv azonban a legutolsó helyen állt megfigyelési listámon.
Tárgyilagos megfogalmazással élve Natsumi tizenkilenc körüli hölgyemény volt, hosszú, sötét hajjal, mely enyhén kócosan lógott vállai mögött. Formás, vékony testalkattal bírt, mely noha nem volt szerencsésnek mondható egy matrózokkal teli hajón, harcias természete és tüskés jelleme jól védte őt és ezidáig senki sem bátorkodott még szóba elegyedni sem vele, leszámítva persze shinobi útitársainkat. Öltözete Sunagakureihez hasonló, hálós ruházatból állt, melyet csak mellkasi részen és deréktájon takart némi homokszínű textil. Az övét kissé ferdén viselte és egy igen különleges eszköz, egy legyező foglalt rajta helyet, ami méreteinek hála háta mögül is előtűnt. Ez volt az egyetlen általam ismert dolog, melyet két percnél tovább megtűrt maga körül, sőt kifejezetten szerette és vigyázott rá.
- Látom, nem tudsz megválni szerelmedtől - biccentettem felé, a hátán lévő legyezőre mutatva, mire ő elmosolyodott.
- Ha már száműztek az ellopásáért, gáz lenne elveszíteni - felelte félvállról.
- Lopás miatt lettél üldözött? - Teljesen meg voltam döbbenve, hisz ő inkább olyan embernek tűnt, aki előbb rombolja porig a világot, hogy megszerezzen valamit, mintsem csendben lopakodva csenje azt el tulajdonosától.
- Hát, nem egészen - mondta nevetve - inkább azért, amit utána csináltam vele. De hát nem tudtam egyszerűen ott hagyni, nézd ezeket a tökéletes vonalakat!
Valóban láttam néhány tökéletes vonalat, de azokat sokkal inkább az előttem álló személy mellkasán, mintsem a hátán hordott harci eszköz szélein. Eme észrevételt jobbnak láttam azonban nem kinyilatkoztatni.
- Na de elég a locsogásból, elől esemény van - szakította meg a varázst, én pedig követtem őt a hajó orrához.
A kormányosmesterhez igyekezett, kiről az utóbbi időben megtudtam, hogy a hajó legfontosabb emberének számított, legalábbis a kapitány után. Az ő feladata volt gyakorlatilag minden és a legénység szó nélkül követte parancsait. A figura beteges külsejű, sovány férfi volt, ki immár a negyvenes éveit taposta. Szürke, foltokkal teli ruházatot viselt, haja csapzott volt és őszülő. Testileg ugyan már öregedésnek indult, tekintete éles volt és tudtam, hogy semmi és senki sem kerülheti el fürkésző jellemét. Ritkán szólalt meg, olyankor viszont mindenki rá figyelt, így érthető, hogy rossz előérzetem támadt, mikor odaértem mellé.
Ő szó nélkül nyomta kezembe távcsövét, majd bal kezével déli irányba mutatott, szinte teljesen előre. Jobb szememhez emeltem az eszközt és egy kis tétovázás után sikerült a megtalálnom a jelenséget. Nagyot dobbant a szívem, erről azonban szerencsére csak nekem volt tudomásom. A lencsén keresztül vitorlák magasodtak a horizont felé, nem sok jót ígérve. Leeresztettem a távcsövet és visszaadtam tulajdonosának.
- Három hajó - jelentettem hangosan, hogy a körülöttünk lévők is hallják, majd Natsumihoz fordultam - Szólj a többieknek!
- Oksza, főnök - fordult el tőlünk és kényelmes léptekkel indult a hajófenékhez vezető csapóajtóhoz.
Gyakran hívott így, ami eleinte kicsit furcsa volt, de a hosszú utazás alatt aztán megszoktam. Végül is én voltam a főnök, bármennyire is tűnt ez hihetetlennek még számomra is. Senki sem nevezett ki, az igaz, megbízónk csupán a feladatot közölte szedett-vetett csapatával, majd útra is eresztett minket. Az nem volt vitás, hogy nálam ritkább és erősebb technikák birtokosai is akadtak sorainkban, úgy tűnt azonban, hogy a vezetőséghez másra volt szükség. Talán intelligencia, személyiség vagy csak a véletlen játéka. Natsumi többnyire szót fogadott, tisztában volt vele, hogy forrófejűsége és igen kevés taktikai érzéke csak bajba sodorja őt, ha mindenkit elzár magától, Kohaku pedig úgy tűnt, jobban kedvel engem, mint a többieket. Ebben nem is tudtam hibáztatni. Daisuke túl fiatal volt, Ken és Yasu pedig tapasztaltak voltak ugyan, valahogy még sem tűntek vezetőnek valónak, előbbi forrófejűsége, utóbbi pedig nemtörődömsége miatt.
- Mennyi idő alatt érnek el hozzánk? - kérdeztem a kormányosmestert.
- Jelenleg egy helyben állnak, valószínűleg blokádként, hogy ne közelíthessük meg a szigetet. Mi egy órán belül odaérünk, ha akarunk.
- Egy ilyen hosszú út után nem fordulnék vissza - adtam ki a burkolt utasítást, majd elindultam a hajó hátsó részéhez, hogy felkészüljek a közeljövőben esedékes összecsapásra.
- Ébressze fel a kapitányt. Ezt ő sem akarná átaludni.


Mindnyájan, azaz mind a hat felbérelt shinobi a dzsunka bal oldalán sorakozott fel. Natsumi a korlátnál állt, szinte éhezve egy kis csetepatéra, míg Kohaku az árbocrúd tövében, mindenkitől távol foglalt helyet, lábánál pihentetve méretes agyaggömbjét, melyet egyébként hátán szokott hordani. Ken és Yasu valamivel előrébb álltak és halkan sugdolóztak valamin, Daisuke pedig csak csendben meredt a távolba, valószínűleg az eljövendő ütközeten gondolkodva.
- Kormány tíz fokkal jobbra! - hallottuk a kapitány hangját - Jobbra kerülünk, hogy egyszerre csak egy hajóval kelljen megütköznünk.
Abban egészen biztos voltam, hogy ez nem fog működni, legalábbis rásegítés nélkül. Út közben szerencsére bőven volt időm átgondolni egy hajós ütközetet, számos különböző variációval. Arról azonban semmit sem tudtunk, hogy az ellenfél mennyi és miféle shinobikat bérelt fel, így nem ártott egy kis óvatosság.
- Rendben, készüljetek! - szóltam a csapathoz, hogy az idegesítő várakozást egy kis beszéddel üssem el - Nem tudjuk, miféle ellenségek akadnak azokon a hajókon vagy hogy mi vár minket a szigeten. Egy dolgot tudunk pontosan, az összeget, amit megbízónk felajánlott ezért a kis kalamajkáért. Vagy ti nem pénzért vagytok itt?
A társaság nagy része nem felelt, de legalább annyit elértem, hogy rám figyeltek. Végül Natsumi kelt segítségemre és odalépett mellém.
- Én ha nekem kéne fizetnem se hagynék ki egy ilyen bulit.
- Ennek örülök, te leszel ugyanis a fősereg.
- Még jó, hogy - helyeselt, majd egy kecses mozdulattal arcom elé emelte egyik kezét. Jó erősen megharaptam, fogaim addig szorították a végtagot, míg vére ízét nem éreztem a számban. Ekkor elengedtem, ő pedig arrébb lépett és a fedélzetre helyezte tenyerét.
- Kuchiyose no jutsu!
Hatalmas sólyom került elő a semmiből és rögtön széttárta szárnyait. Natsumi a hátára ugrott és enyhén megcirógatta az állat nyakát, majd ránk nézett, még mielőtt a magasba emelkedett volna. Úgy véltem, ő nem kedveli a túlzottan romantikus búcsúzkodásokat, így megmaradtam nyersebb jellememnél.
- Aztán ki ne purcanj!
Ő csak elmosolyodott, miközben madara a magasba rugaszkodott. Egy toll hullott alá, majd tűnt el a fedélzeten lévő hordók között, melyeket nemrég készítettünk oda. Natsumi a legközelebbi hajó irányába röppent, csavart ívben, hogy első támadását semmiképp se háríthassák. Az egész egy próba volt, tesztelnem kellett ellenfeleink képességeit még a valódi ütközet előtt.
Natsumi lesújtott, madárhátról indított támadásával egyből a főárbocot célozta. A chakrával töltött, nagy sebességű szellő, melyet különleges legyezőjével keltett, amolyan hengerformába rendeződve indult útjára, majd recsegve csapódott a célpontnak, több helyütt feltépve a vitorlát is. Néhány pillanat múlva fegyverek, majd valamiféle tűztechnika is megindult a sólyom irányába, az azonban fürgén kitért előlük és ívesen visszakanyarodott felénk. Natsumi még búcsúzóul küldött egy kis szelet a fedélzetükre, valószínűleg kisebb sérüléseket okozva csak.
- Daisuke! - szóltam egyik társamhoz, majd együtt elindultunk a hajó orrához, de közben még visszaszóltam Yasunak és Kennek is- Hozzatok fegyvereket!
Vonakodva, de követték az utasításokat, így a kapitány szúrós szemeinek kereszttüzében a hajó elejéhez igyekeztem. Natsumi hátul szállt le, messziről láttam ahogy megcirógatja sólymának tollait. Néhány perc múlva ő is csatlakozott hozzánk, így együtt nézhettük a három dzsunka közeledését. Yasu és Ken eddigre már számos fegyvert készenlétbe állított. Az első sor robbanójegyzetes kunaiokból állt, ezekhez vezettem chakrafonalakat. Tíz ujjamnak hála tíz darabot tudtam irányítani és ehhez is igen nagy koncentrációra volt szükségem. Mondanom se kell, pontos célzás szóba se jöhetett.
- Yasu, Natsumi, legyetek készenlétben! Egyik ellenfelünk tűztechnikákat használ - szóltam két társamhoz, kik helyet is foglaltak a hajó két szélén.
Az ellenség szemből érkezett, ezúttal pedig rajtam volt a sor, hogy üdvözöljem őket. A robbanójegyzetes kunaiokat a levegőbe emeltem, majd jó adag chakrát összpontosítottam, hogy nagy sebességgel lőhessem őket az ellenséges dzsunkára. A pengék süvítve szelték a levegőt, majd robbanások rázták meg a környéket. Igaz, hogy távolsági harchoz szoktam, az ilyen távolságok azonban szinte áthidalhatatlannak tűntek. A robbanások egy része vizet lövellt a magasba, ahogy valahol félúton a tengerbe zuhant. A legszerencsésebbek azonban elérték az ellenfél hajóját és komoly sérüléseket okoztak annak oldalában.
- Daisuke! - szóltam a mellettem lévő alakhoz, ki rögtön tudta, mi a dolga.
Mögém lépett, kezeit vállaimra helyezve. Daisuke különleges képesség birtokában volt, érintésével chakrát tudott elszívni áldozatától, vagy éppen sajátját tudta neki adni. Természetesen ettől ő is kifáradt, lévén valamilyen szinten mindenki más féle chakrával rendelkezett és ezt az apró különbséget is igen nehéz volt legyőzni.
Két fuuma shurikent emeltem a magasba és kezdtem el pörgetni, egyre nagyobb tempóval, majd ívesen kilőttem őket. A cél az volt, hogy minél nagyobb kárt okozzak a hajó vitorláiban, árbocaiban és a rengeteg kötélben, melyek funkciójában nem is voltam biztos. Újabb két fuuma shuriken következett, majd újabb kettő, ujjaim pedig egyre jobban elzsibbadtak a túlzott chakrahasználattól.
Hirtelen sistergő hang hallatszott, majd egy méretes tűzgömb indult hajónk irányába. Szerencsére Yasu kellően fürge volt és egy emelkedő vízoszlop hatástalanította a veszélyes támadást. Én újabb robbanójegyzetes kunaiokat indítottam az egyre közeledő hajó irányába, melyek ezúttal már a fedélzetre is eljutottak, komoly károkat okozva és valószínűleg sérüléseket is okozva. Mindeközben egy másik tűzgömb indult útjára, ezúttal a hajónk túlsó oldalát célozva. Natsumi megdöbbentő vakmerőséget mutatva ugrott a lángok útjába és hatalmasat lendített legyezőjével. A hirtelen keletkezett szél megállította és apró parazsakra oszlatta a támadást, így ellenfelünk egy újabb sikertelen próbálkozást tudhatott elkönyvelni.
Matrózaink ennek ellenére egyre idegesebbé váltak, lévén a támadó hajó már csak méterekre volt tőlünk. Sarkalatos pontja következett az ütközetnek és csak remélni tudtam, hogy jól jövünk ki egy ilyen szorult helyzetből. Láttam, ahogy a kapitány már nyitja száját, hogy kiadja a parancsot, így gyorsan a szavába vágtam.
- Tartjuk az irányt. Elmegyünk mellettük - adtam utasításba.
Mivel ezidáig jól alakult a terv, káromkodásokkal kísérve ugyan, de követték az utasítást és a két dzsunka rövidesen párhuzamos pályára került, egymástól néhány méterre, ellentétes irányban mozogva. Ekkor kezdődött az elkerülhetetlen káosz. A két legénység nyílpuskákkal lövöldözött egymásra, miközben többen átugrottak, vagy kötéllel átlendültek, hogy kardokkal és üres üvegekkel hadonászva elfoglalják a hajót. Egy ilyen kaotikus ütközetben szinte lehetetlen volt időben észrevenni egy ellenséges shinobi támadását.
- Ken! - kiáltottam hajónk hátulja irányába, hogy társam megindítsa a hordókat. A robbanóanyaggal, olajjal és robbanójegyzettel töltött, húsz, ötven és száz literes tákolmányok sorra bucskáztak a vízbe, majd rendezetlen csíkot húzva utánunk lebegtek annak felszínén, hisz levegőt is bőven hagytunk bennük. Már csak azt az egy percet kellett kibírnunk valahogy, amíg az ellenséges hajó elhalad mellettünk.
- Vigyázz! - hallottam Natsumi hangját, majd kis híján felborultam a légáramlattól, melyet noha nem felénk küldött, ránk is hatással volt. Kunaiok tucatjai csapódtak a fedélzet padlójába, én pedig zavarodottan kapkodtam fejem. Rövidesen meg is találtam a célszemélyt, egy húsz körüli srácot, kinek kezében egy nyitott tekercs foglalt helyet és a mi dzsunkánk közepe felé vette az irányt. Nyilván abból a tekercsből idézte a kunaiokat, azzal a céllal, hogy a legénység nagy részét elintézhesse. Natsumi szele szerencsére letaszította pályájukról a pengéket, így amennyire meg tudtam állapítani, senki sem szerzett komoly sérüléseket.
Az alak azonban újabb tekercset vett elő és a magasba ugrott. A pergamen kígyószerűen tekergett körülötte, majd a feje fölött egy gigantikus méretű vasgolyó jelent meg, mely a gravitációnak hála rögtön megindult a fedélzet közepe felé.
- Daisuke! - ordítottam, mire a srác ismét rám helyezte kézfejeit és chakrát töltött testembe - A csuklómat fogd - utasítottam, majd tíz chakrafonalat létesítettem a gömbhöz és mindkét kezem meglendítettem. Esélyem sem volt a hajó közepéről a vízbe juttatni, de sikerült arrébb mozdítanom, így nem a hajótest közepét lyukasztotta át, csak kisebb sérüléseket okozott a bal szélen.
Daisuke összeesett a fáradtságtól és én is csak nagy nehezen maradtam talpon. A hajóorvos keselyűként érkezett hozzánk a semmiből, de mikor látta, hogy csak ájulás történt, csalódottan elvonult. Én a támadó felé tekintettem és örömmel konstatáltam, hogy az éppen Yasu vízbörtönében fuldokol. Ez a veszély is hárítva.
A két hajó kezdte elhagyni egymást, így elindultam a hátsó részhez, átverekedve magam számos emberen. Az ellenség matrózaiból többen is a mi fedélzetünkre jöttek annak reményében, hogy elfoglalják ladikunkat. Nyilván az első légi támadás után azt hitték, csupán egyetlen vagy csak nagyon kevés shinobi van köztünk. Nekem fontosabb dolgom volt, így igyekeztem nem belekeveredni a harcba és észrevétlenül eljutni a dzsunka másik végébe. Ekkorra a támadó hajó már elhaladt mellettünk és próbált elkanyarodni. Nyilván észrevették, hogy hordókat dobáltunk magunk után és nem volt túl nehéz kitalálni, mi céllal. Egyelőre a mi járművünk is igen közel tartózkodott a hordók flottájához, ám ha sokáig várok, az ellenfél is kijut a veszélyes zónából. Szerencsére Natsumi is épp a közelben tartózkodott.
- Hé! - kiáltottam felé, majd intettem, hogy jöjjön oda hozzám. Éppen kivégzett egy ellenséges matrózt legyezője halálos élével, a következő pillanatban pedig már meg is érkezett - Csinálj szelet, hogy megvédjen minket a robbanástól! Egyszerre velem. Amikor elkezdem a kasseit, számolj magadban kettőig, akkor kezd a szelet. Most nem kell olyan erős szél, de szélesebb sávban, mint amilyet szoktál.
- Jól van, ne dumálj már, csináljuk! - kiabált vissza, majd rögtön hozzá is láttam a kézjelekhez. A hajó már a mező szélén járt, de még több hordó is úszott szinte közvetlenül mellette.
- Jibaku fuuda kassei!
- Fuusajin no Jutsu!
A robbanások vizet lövelltek minden irányba, így nem sokat láthattunk, ahogy elcsendesedett azonban a táj, a vízfelszínen úszó égő olajfoltokat vehettünk szemügyre. A veszélyes zóna mögöttünk volt és egyre távolodtunk tőle, az ellenséges dzsunka pedig ezen mező szélén foglalt helyet. Noha messziről nézve nem látszódott sok baja, biztosra vettem, hogy ennyi robbanás elég léket és más problémát okozott ahhoz, hogy ne tudjanak már utolérni minket.
Visszatértem a főárbochoz, ahol éppen a megmaradt ellenséges matrózokat kötözték meg. Ez az ötlet se tőlem származott, az biztos. Akadt azonban jóval nagyobb problémám is, lévén a támadó flotta két hajója még érintetlen volt, az egyik pedig jobbról került, míg mi csatároztunk, így mindkét oldalunkon hajó foglalt helyet. Annyit azért értettem a hajózáshoz, hogy tudjam, bárhogy is kormányozunk, kereszttűzbe fogunk kerülni előbb vagy utóbb. Valószínűleg igen hamar és ezzel többségünk tisztában volt. A feszült csendet természetesen Natsumi törte meg, kinek jelleme immunissá tette az életveszélyes helyzetek okozta félelem ellen.
- Na most jó lenne egy sör.

A két ellenséges dzsunka pillanatok alatt közrezárt minket. Matrózaink hangosan üvöltöztek egymással, kétségbeesett utasításokat kurjongatva. Biztosra volt vehető, hogy manőverezéssel nem kerüljük ki a támadókat, ezt még én is be tudtam látni. Alternatív megoldásra volt szükség, mégpedig igen gyorsan. Szinte hallottam, hogyan kattog elmém, akár egy komplex báb sokat koptatott alkatrészei. Egy kereszttüzet semmiképp sem tudott volna elviselni járművünk, így valahogy el kellett érni, hogy legalább az egyik dzsunka ne tüzeljen ránk. Legalábbis ne a hajóra.
- Kohakuval és Kennel átmegyünk a bal oldali hajóra – jelentettem igen agresszív tervem vázlatát – A többiek maradnak és védekeznek.
A két említett egyén reakcióját figyeltem, sok múlott ugyanis az elkövetkezendő perceken. Ken kissé megszeppenve indult meg, Kohaku pókerarca azonban nem változott, csak felhúzta hátára hatalmas agyaggömbjét, majd mellénk lépett. Gondolataik azonban nem sokat számítottak, nem volt igazán választásom. Daisuke eszméletlen volt, Natsumi távolsági harcmodorhoz szokott, Yasu víztechnikáira pedig túl nagy szükség volt a védelmi vonalban. Így csak Ken és Kohaku maradt, no meg jómagam.
Úgy fordítottuk a hajót, hogy a bal oldali dzsunka kicsivel hamarabb érkezzen mellénk. Hárman felkészültünk egy-egy kötelet szorongatva. A matrózok egy gyors támadást indítottak, nyílpuskák lövedékei és csáklyázó kötelek repültek az ellenséges hajóra, hogy minél jobban elvonják a figyelmet a három érkezőről. Létfontosságú volt, hogy egy kis helyet és időt biztosítsunk magunknak, miután átjutottunk, ez pedig csak némi figyelemeltereléssel volt lehetséges.
Körbetekintettem a fedélzeten maradókon. Ijedt, mérges és részeg matróztekinteteket láttam, shinobi társaim pedig már a hajó túlsó felében sorakoztak fel, így őket csak hátulról figyelhettem meg. A kapitány az ellenséges hajókat vizslatta, a kormányosmester azonban engem nézett, egyenesen a szemembe. Két ujját homlokához emelte, mintegy gesztusként, melyet egészen pontosan nem ismertem, de valamiféle tiszteletet és jókívánságot hivatott jelképezni. Visszabiccentettem, majd elrúgtam magam a fedélzetről.


Landolásunk helyszínét nem hogy nem elég körültekintően választottam, még nem is igazán láttam. Szerencsénk volt azonban és csak három meglepődött matróz került közvetlen közelünkbe, kiket Ken könnyedén elintézett éles fegyverei egyikével. Kohaku jól tudta a dolgát és ki is választotta a megfelelő helyet agyaggömbje elhelyezésére. Nekem az a nemes feladat jutott, hogy megvédjem őt a fedélzeten lévő ellenséges matrózoktól és shinobiktól.
Szerencsére volt némi időm felkészülni, így előkotortam a vörös szalagos tekercsem. Egy másodpercet elidőztem a vizsgálatával, hisz ezidáig többnyire elegendőek voltak az övemre csatolt harcigömbök is, azok azonban az elmúlt hetekben kifogytak vagy kifogyóban voltak, megsérültek vagy teljesen elpusztultak. Így aztán eljött a történelmi pillanat, hogy leváltsam őket és megidézzem az öt darabos készletet. Ekkora túlerő ellen szükségem lesz rá.
Az öt harcigömb a magasba lebegett, ahogy chakrafonalakat hoztam létre és alakzatba rendeztem őket. Kettő zörögve és billegve mozgott, tartalmuknak köszönhetően, míg három hangtalanul szelte a levegőt, az egyik valamivel lassabban, mint a másik kettő. Mivel teljesen párhuzamosan csak két gömböt tudtam vezérelni, a különböző típusokkal nehéz volt egyszerre bánni. Más chakramennyiséget igényeltek és más fajta mozgást is, nem is beszélve az alkalmazásról. Ugyanakkor akadémiai tanuló korom óta foglalkoztam ezekkel a kis eszközökkel, így különösen jól éreztem magam a tudattal, hogy öt tökéletesen funkcionáló halálosztóval felvértezve küzdhetek meg azzal, ami csak szembe jön velem.
Ken a dzsunka hátsó része felé indult, hogy onnan védje Kohakut és engem. Fürgén mozgott, matrózokat vágva le vagy éppen dobópengékkel küldve őket melegebb éghajlatra. Én a hajó orra felé fordultam, ahol igen nagy tömeg foglalt helyet. Legalább húsz fő, aminek nagy része felém rohant. Szép nap ez a mai.
Jobb kezemet lendítve indítottam meg az egyik senbonos gömböt, íves pályán röptetve. A két legközelebbi alak épp a lepcsőn igyekezett fel, amikor oldalról tűrengeteget zúdítottam feléjük és rögvest vissza is hullottak. Mivel volt néhány másodpercem mielőtt többen érkeztek volna, az eredetileg védekezésre tervezett, vastag falú gömböt használtam fel és bal kezem ujjaival az árboc felé reptettem. Amennyire tudtam, átlyuggasztottam a vitrolákat és eltörtem a vékonyabb rudakat. Ez volt az egyedüli gömböm, mellyel biztonságosan végezhettem ilyen őrültségeket, hisz ennek nem volt semmi mechanikája vagy érzékeny illesztése, ami tönkre mehetett volna. Ez csak egy gömb volt, annak minden előnyös tulajdonságával. Néha az egyszerűség a legcélravezetőbb.
Minél magasabbra tört a kis romboló azonban, annál nehezebb volt irányítanom és annál lassabban is haladt. Lévén ez volt a legtömörebb gömb és ujjaim is eléggé elfáradtak a néhány perccel ezelőtti ütközettől, így érhető lehet döntésem, miszerint egyszerűen lebontottam a chakrafonalakat és hagytam, hadd zuhanjon le és zúzza be a fedélzetet vagy valakinek a koponyáját. Így eggyel kevesebb gömbre kellett ezek után figyelnem, ami egy kis fellélegzést is nyújtott.
Pihenésről persze szó sem lehetett, a lépcsőkön újabb matrózok törtek fel mindkét oldalon. Ketten az előzőeket átmászva érkeztek, a másik oldalon pedig négyen indultak meg felém. Nagyszámú ellenség ellen nagyszámú ellentámadással lehetett csak válaszolni. Nem kímélve a senbonos gömbök készleteit indítottam újabb tűzuhatagot. Mindkét gömbömmel a négyes csapatot támadtam, két különböző oldalról természetesen, így azoknak nem sok esélye maradt védekezni. A rendezetlenül érkező pengék könnyedén átlyuggatták a rongyos matrózruházatokat és az azok alatt lapuló bőr- és húsréteget. Egy pillanat múlva már mind a négy támadó harcképtelenné vált.
Ezalatt a pillanat alatt azonban a másik kettő igen közel került hozzám. Kissé összekuporodtam, majd elrúgtam magam. A bal oldal felé igyekeztem, hogy távolságot nyerjek, mégha ezzel nagyobb veszélynek is tettem ki Kohakuékat. Két nagy szökkenést hajtottam végre, üldözőim pedig szorosan követtek. Noha egyre közelebb kerültem a senbonos gömbökhöz, melyeket ugrálás közben nem nagyon tudtam magamhoz húzni, ellenfeleim is közelebb kerültek hozzám, így a pengezuhatagot csak nagyon végső esetre tartogattam, hisz magamat is megsebezhettem volna vele.
Szerencsém volt azonban, az utánam rohamozók a mélybe vagy legalábbis néhány méterrel lejjebb zuhantak, amikor a fedélzet beomlott alattuk. Recsegés-ropogás hallatszott, ahogy az elgyengült fa engedett a súlynak. Úgy tűnik, Kohaku jól tette a dolgát. Már nem kellhet sok neki, hogy végezzen.
Kifújtam a benntartott levegőt és magam köré gyűjtöttem a négy harcigömböt. Tekintetemmel a két másik hajót néztem, a miénket és az ellenfelünkét. Sajnos előbbi lényegesen jobban le volt strapálva, a dzsunkák azonban majdnem elhaladtak már egymás mellett. Ami azt jelentette, hogy nekünk is rövidesen vissza kellene jutnunk.
Süvítő hangot hallottam és még épp időben buktam alá. A fejem felett elsuhanó penge eltorzult hangon szelte a levegőt, annak is azon tartományát, ahol egy pillanattal ezelőtt még a fejem foglalt helyet. A fenébe is, egy shinobi. Oldalra gurultam, majd guggoló állást vettem fel és két senbonos gömbömet az idegen felé repítettem. A gömbök egyik legnagyobb előnye volt, hogy tengelyük mentén, körvonalakban szórták tartalmukat, így könnyedén kupola alá lehetett zárni az ellenfelet. Nem egy alakot intéztem már el így és úgy tűnt, a jelenlegi se tud mit kezdeni a helyzettel. Senbonfüggöny vette körbe, majd az egyre szűkült. Mivel az imént a Shushin no jutsut alkalmazta, jobbnak láttam mindkét gömbömet használni, kétrétegű kupolát vonva köré. Ordítása zene volt füleimnek, a gömbök azonban kattogva fogytak ki a munícióból. Hogy ez mennyi mani és meló lesz már megint nekem.
Felegyenesedtem és visszafordultam a hajó orra felé, ekkor pedig egy jó erős ütést kaptam az arcomba, amit egy gyomorrúgás is követett. A korlát kapott el és ha nyekeregve is, de tűrte súlyomat. Próbáltam nem törődni a fájdalommal és felállni, ami sikerült is, új ellenfelem azonban már előttem is volt és újabb támadást indított. Ujjaimmal magam elé parancsoltam az egyik kiürült gömböt, épp az érkező ütés útjába. Az egyébként viszonylag fiatal, homlokán fejpántot viselő shinobi ökle ripityára törte a vékonyra csiszolt fát. Fájdalmas reccsennés hallatszott, amitől szívem is kihagyott egy ütemet. Az apró alkatrészek nagy sebességgel repültek szét, mindkettőnk látását elhomályosítva. Valószínűleg ez volt az, ami megmentett vízbe küldő ütésétől.
Egy gyors gánccsal próbálkoztam, ám túl fürge volt. Felugrott és már indított is egy rugást, ekkor azonban valaki előttem termett. Kohaku a vállával fogta fel a rugást. Mivel agyaggömbje a hátán volt, súlya igencsak több lehetett a támadóénál, így könnyedén elnyelte a támadás erejét. Az üldözött ninja olyan nyugodtan állt ott, mintha csak teáznánk éppen.
- Kész vagyok – jelentette.
Ken vele együtt tűnt fel és egy meglepetésszerű szúrással hátulról átdöfte a támadót, majd mielőtt az bármit is tehetett volna, kirántotta kardját és a torkát is elvágta.
- Mennünk kéne – lihegte, arcán vér és izzadtság folyt.
Tekintetemmel a kötelek után kutattam, ám azokat sehol sem láttam. Szerencsére több kisebb csónak is sorakozott a fedélzet oldalán. Az egyik felé biccentettem, két társam pedig el is indult, hogy eloldozzák a köteleket. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy oldalról immár tíz őrjöngő alak érkezett, különböző pengéket szorongatva. Az egyikőjük keze pedig lángokban égett. Ő lehetett az, aki korábban támadást indított a hajónk ellen. A saját területén szerencsére kevesebbet érnek technikái, nyilván nem akar tüzet gyújtani a fedélzeten. Ugyanakkor nem szívesen találkoztam volna perzselő tenyereivel közelről.
Három gömböm volt, melyből az egyiknek nem sok haszna maradt ebben a szituációban. Keserűen bontottam le a hozzá vezető chakrafonalpárt és hagytam, hogy zuhanjon a mélybe. Ennyit a törénelmi gömbgyűjteményről. Most már tényleg történelem. No persze megmaradt még a kék szalagos tekercs és az övemre csatolt darabok is, jelenleg pedig azzal is bőven beértem, hogyha túléljük ezt az egészet. A két robbantható gömb maradt, melyeket meg is indítottam a tömeg felé, majd elengedtem őket és aktiváltam a jutsut.
- Jibaku fuuda: kassei!
A szinkronrobbanás bődületes zajt adott, amihez szenvedően nyikorgó és recsegő fa társult hozzá. Az árbocrúd megingott, majd dőlni kezdett, a fedélzet beszakadt. Kohaku tényleg nem viccelt, ennek a hajónak immár annyi. Gyors léptekkel caplattam a csónakunk felé. Az egész világ megingott, minden kifordult a helyére. Rövidesen rájöttem, hogy maga a hajó borul éppen, ez a tudat pedig bőven elegendő volt, hogy megszaporázzam lépteim. Úgy ugrottam bele a mozgó csónakunkba, a következő pillanatban pedig már repültünk. Nem volt alattunk se hajó, se víz, csak levegő. Ahogy vizet értünk, hatalmas permet csapott arcunkba, ám ez csak a vihar előtti csend volt. Az ellenséges dzsunka vízbedőlése olyan hullámot idnított el, mely úgy kapott fel hármunkat, mintha csak tollpihék lennénk, majd dobott legalább tíz méterrel odébb.
Csónakunk oldalára borult, mi pedig egyensúlyozni próbáltunk. Noha nem rajtunk, hanem egy újabb hullámon múlott, de egyenesbe álltunk és néhány dőlöngélés után megállapodtunk. Az irányok visszaálltak, az ég volt újra felül, a víz pedig alattunk. Visszatekintettem, az ellenséges dzsunka menthetetlenül bukott a víz alá, a még életben lévők kis csónakokban kiáltoztak egymásnak és rendeződtek valami nagyjábóli alakzatba. Nem foglalkoztak velünk, a hullámok amúgy is elég messzire juttattak bennünket tőlük. Távolabbra tekintettem, saját hajónkat keresve. Messziről nézve se volt túl jó állapotban.
- Arra – mutattam az irányt, majd felkaptuk az evezőket, melyek hála az égieknek bele voltak építve a csónak oldalába, így nem hagytuk el őket se repülés, se rázkódás közben. Maradék erőnkkel evezni kezdtünk és néhány kellemetlenül hosszú perc múltán utol is értük, vagy legalábbis viszonlyag közel kerültünk sérüléseitől lelassult, szinte álló hajónkhoz. Az ellenséges dzsunka természetesen már elhaladt mellette, ám ahogy várható volt, visszafordult és újabb támadás indított.
A mi csapatunk felől erős légáramlat érkezett, megremegtetve a támadók vitorláját. Bevallom, egy extrát azért dobbant a szívem Natsumi életben létének bizonyítékára. Úgy tűnt, az ellenséges hajó se tud közel kerülni, lévén a széltechnikának. Sőt, talán Yasu vízjutsuja is gátolta, ha még életben volt a srác. Megnyugodva engedtem el az evezőinket, ekkor azonban ismét megrázkódott a világ.
Hatalmas hullámok törtek elő a semmiből, kis híján felborítva csónakunkat. Először azt hittem, Yasu alkot valami durvát, de a terület túl nagy volt, a hullámok túl szabálytalanok. Semmiképp sem lehetett ő, nem rendelkezett ennyi chakrával és a célterület se tűnt éppen kedvezőnek, közelébe se volt ugyanis az ellenséges hajónak. A következő pillanatban aztán kaptunk némi magyarázatot és jó néhány kérdést is, amikoris hatalmas, szürkés dolgok csaptak elő a vízből. Permet hullott ránk, de a vízen keresztül is hallottuk hajónk recsegő hangját.
Csurom vizesen tekintettem fel, ekkor azonban valami igen erősen eltalált minket, kiszorítva azt a kevés levegőt is tüdőmből, aminek sikerült bele jutnia a vízáradat után. Úgy éreztem, mintha ismét repülnék, a következő pillanatban azonban mégis a csónakban voltam, erősen kapaszkodva annak szélébe. Az evezőm eltörött, bár mire ez a tény eljutott tudatomig, újabb hullámok érkeztek, majd egy erős ütés egész testemre, melynek hatására aztán minden elsötétült.

Mikor szemeim felnyitottam, különös látvány tárult elém. Úgy is mondhatjuk, hogy szinte semmit sem tudtam kivenni környezetemből, csak egy nagy sárgás pacát. Homályos érzékszerveim azonban szép sorjában kitisztultak, így az is eljutott tudatomig, hogy fekszem. Elsőként azon rökönyödtem meg, hogy nem a rejtekhelyemen vagyok, másodszor pedig azon, hogy nem a mentőcsónakunkon. Mindezek után már saját létem is kérdőre kellett vonnom, hisz legutóbbi emlékem szerint a tengerbe zuhantam. Most is hallottam, sőt mintha éreztem is volna a vad hullámokat. Lehet, hogy meghaltam vagy éppen haldokoltam, legalábbis eleinte így vélekedtem, de hamar felülbíráltam az elméletet. A legendás Bábherceg nyilván nem a tengerbe esve fog megfulladni, ez nem stílő halálnem.
Az arcom mintha homokon feküdt volna, ami furcsa emlékeket idézett fel bennem egykori otthonomról. Meg akartam dörgölni szemeim, de kezeim is homokosak voltak, így továbbra sem láttam sokkal jobban. Addig viszont eljutottam, hogy megfordítsam a törzsem, így a sárga paca kékké vált. Néhány röpke perc alatt meg is állapítottam, hogy az az ég, sőt mi több, sikerült felülnöm is.
Hogy pontosan mennyi idő kellett hozzá, azt nem tudom, de végül sikeresen megállapítottam, hogy a szigetre sodródtam. Nem csoda, hisz elég közel folyt a harc. Kitisztult érzékszerveimmel körbevizsgálódva a csónakot is megtaláltam, legalábbis néhány kisebb darabját. Hol van mindenki? Kohakuval és Kennel egy csónakban távoztunk. Nyilván az a valami, ami nekünk csapódott törte szét a ladikot és távolított el minket egymástól. Csak remélni tudtam, hogy a többiek jól vannak. Mikor utoljára láttam dzsunkákat, az elég rossz állapotban volt. Ráadásul semmiféle harcnak nem hallottam hangját. Ez valószínűleg rossz jel.
Gondolataimból ösztöneim zökkentettek ki. Szinte éreztem, ahogy valami odaért hozzám. Guggoló helyzetbe tornáztam magam és ha kissé szédültem is, ebben a pozitúrában fordultam felé. A lény a part homokos talaján ácsorgott, szemeivel, már ha voltak neki, engem figyelve. Sötét kitinpáncéljának csillanása miatt láttam meg, ami talán igazolta tisztuló érzékeim.
- Szervusz kispajtás! Légyszi… - kezdtem, mire az sarkon fordult és megindult az ellenkező irányba – Igen, köszi, szevasz – búcsúztam, majd vissza is dőltem a homokba és ismét tudatlan sötétségbe borultam.


Arra ébredtem, hogy valaki hozzám ér. Szemeimet kinyitva egy alakot láttam felém hajolni, aki kitakarta a lemenő napot is, így nem sokat láthattam belőle. Elég egyértelmű volt azonban, hogy ki az.
- Kohaku, üdv. Reméltem, hogy a kis barátod szól neked.
A rovarhasználó arcán hirtelen megnyugvás futott végig, ahogy elkönyvelte, hogy beszédképes vagyok. Kihasználva, hogy hátrébb húzódott, ismét ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Csak pihentettem a szemem, amíg a bogarak szólnak neked – magyaráztam - Szép volt egyébként, amit a hajóval csináltál.
Ő hűen szótlan természetéhez, csak bólintott, majd mégis beszédbe kezdett.
- A szkarabeuszok könnyen el tudták rágni azokat a korhadófélben lévő léceket, melyek a dzsunkát tartották egyben.
A kis rovarok valóban hasznosnak bizonyultak és szerencsénkre az út legutóbbi, úszó szakaszát is túléltek, hiszen Kohaku hátán hordott agyaggömbjében voltak elszállásolva. Néhányan így is biztosan odavesztek. Az én felszerelésem nagy része is megmaradt nálam, noha kissé átázott, de ez volt most az utolsó problémám az igen hosszú listán.
- A többiek? – kérdeztem, a legrosszabbat sejtve – Hogy áll az ütközet, tudsz róla valamit?
- Az ütközetnek vége és a hajónk elsüllyedt. Láttam néhány mentőcsónakot, de a polip miatt kétlem, hogy el tudtak volna menekülni.
- Polip? – hökkentem meg. Ezek szerint egy polip támadott ránk, mikor elvesztettem az eszméletem.
- Igen. Valószínűleg megidézték. Ami a többieket illeti, szétküldtem a szkarabeuszaim felderítésre és találták is pár alakot, de azt nem tudják megállapítani, hogy eszméletlenek vagy halottak-e. Ezért járom sorra a helyeket, amelyeket mutatnak.
Mivel egyedül volt, gyanítottam, hogy eddig nem talált élőket. Valószínűleg kiolvasta a kérdést tekintetemből, így annak feltevése előtt már válaszolt is.
- Eddig matrózokat találtam, tőlünk és az ellenféltől egyaránt. Valamint Yasut. A csata szemetének és hulláinak nagy részét ebbe az öbölbe kellett sodornia az áramlatnak.
- Kikötni viszont itt nem lehet – eszméltem rá életben maradásom okára is, ahogy a környéket vizsgáltam.
- Amúgy se hiszem, hogy ide jöttek volna. A hajóik és az embereik is szereztek sérülést, továbbá valószínűleg azt hiszik, meghaltunk.
- Meg kell keresnünk a többieket – könyveltem el hangosan, majd örömmel konstatáltam, hogy lábra tudok állni.
- Hamarosan besötétedik.
- Meg kell keresnünk a többieket – ismételtem, nem tudtam ugyanis elfogadni, hogy csak mi ketten maradjunk életben. A többséget nem sajnáltam volna, de egyvalakit igen, még ha ez a gondolat saját magam számára is kissé idegen volt. Ráadásul immár nem volt hajónk, amivel elhagyjuk a szigetet, ahhoz pedig, hogy az ellenfelét elvegyük és esetleges sérüléseit megjavítsuk, másokra is szükség lesz.
- Kellenek legyenek arrafelé barlangok – mutattam délnyugatra, ahol a homokot sziklák törték meg. A délre látható erdőséget nem akartam megpróbálni éjszaka, így ez az egy lehetőség maradt – Küld szét a bogarakat, hogy keressenek barlangot. Vagy csináljanak, ha tudnak olyat.
- A szkarabeuszok jó építők, de a homok és a szikla nem olyan jó alapanyag, ráadásul eléggé el vannak fáradva és számuk is megcsappant – magyarázta, miközben felderítésre küldte az ízeltlábúakat.
Ketten indultunk meg, hogy menedékhelyet vagy élő társakat találjunk, Kohaku azonban hamar figyelmeztett, miszerint az erre a térségre küldött szkarabeuszokból egy sem tért vissza. Óvatosságunk azonban hiábavalónak bizonyult, lévén megtaláltuk azt, vagy legalábbis majdnem azt, amit a legjobban akartam.
Egy test feküdt a homokban, mellette pedig egy hatalmas madár ácsorgott, Natsumi madara. Ken is ott volt, próbált közelebb férkőzni az eszméletlen nőhöz, a szárnyas azonban nem engedte. Szerencsére a madár minket megismert, így odajutottunk a sérült Natsumihoz. A nap már elbújóban volt és sugarai sötétvörös árnyalatba foglalták a világot. Natsumi jobb oldalán méretes, véres seb éktelenkedett, homloka pedig úgy tüzelt, mintha lángra gyulladt volna.
- Találtam barlangot nem messze – jelentette Ken, így odacipeltük a sérültet és kevés cókmókunkat.
Kitisztítottuk és bekötöztük Natsumi sebeit, rovarőröket állítottunk a környékre és megállapítottuk, hogy semmi kajánk sincsen. Ezalatt az idő alatt a nap is lenyugodott és teljes sötétség borult ránk. Ken azt állította, hogy látta az ellenséges dzsunkát a sziget túlsó felénél kikötni, de tüzet így is veszélyes lett volna rakni. Ennek ellenére raktunk és örültem, hogy a két alak továbbra is követte utasításaim, még ha Ken nem is túl jó szájízzel. Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy pihenésre van szükségünk, legalábbis nekik, én kettős eszméletlenségem alatt meglepően jól kihevertem a nap fáradalmait. A hajnalt azonban nem akartam megvárni, ez a luxus sajnos nem volt megengedett. Ellenfeleink a szigeten voltak, valószínűleg többen és náluk volt az egyetlen hajó is. Azt meg sem említve, hogy a helyi ásatásokon feltárt kinccsel együtt kellene visszatérnünk a megbízóhoz. Volt azonban egy nagyjábóli tervem. A többieket hagytam aludni pár órát, majd mikor ismét körbeültük tüzünket, röviden ecseteltem azt nekik.
- Ken, te maradsz és vigyázol Natsumira, meg az itt hagyott felszerelésre. Mi Kohakuval elintézünk pár tucat ellenséget. Valószínűleg reggel lesz, mire végzünk. Együtt elmegyünk a kincsekért, majd megszerezzük a hajót. Néhány matrózt életben hagyunk és nyugatnak vesszük az irányt, hogy minél hamarabb partot érjünk.
A kissé optimista terv hallatán Ken fel is horkantott, amit meg tudtam érteni, de tűrni már kevésbé.
- Én és Kohaku akkor megyünk ellent irtani. Ha gondolod, megpróbálhatsz megakadályozni minket. Ellenkező esetben reggel találkozunk.


Ellenségeink az egyik helyi faluhoz közel kötöttek ki és vertek tábort. Mivel a falusiak valószínűleg nem tudtak rólunk, könnyű lett volna kisebb gyilkolásokat és gyújtogatásokat véghezvinni, amivel aztán eléggé felhergeltük volna őket ahhoz, hogy bosszúra szomjazzanak. Márpedig az ő szemszögükből mi nem léteztünk, csak az a hajó, aminek legénysége éppen partra szállt.
Mindez azonban meg is maradt gondolat szintjén, számos probléma akadt vele ugyanis. Egyrészt nem volt nehéz kitalálni, hogy a hajósok nemrég harcoltak valakikkel és ellenségeink is ki tudja mit nem mondtak a falusiaknak, így lehet, hogy csak magunknak szereznénk újabb ellenfeleket. Továbbá jobban szerettem volna saját kezűleg végezni ezekkel a kis mocskokkal és valószínűleg Kohaku sem örült volna a civileket terrorizáló ötletnek. Bár ki tudja, őt nem volt egyszerű kiismerni. Még egy nagy negatívum volt, hogy az események igencsak kicsúszhatnának kezeink közül és a helyiek akár a hajót is felgyújthatják, aminek aztán végképp nem örültem volna.
Így jöhetett a B terv, mely valamivel komplexebb, de nem kevésbé zseniális kivitelezést alkalmazott. A kettőnknél lévő, valamint a Ken és Natsumi készletéből szerzett és az útközben talált hulláktól elkobzott robbanójegyzetek bőven elegendőek voltak egy kellően nagy csattanóhoz. Ezeket Kohaku rovarjai helyezték el szanaszét az ellenséges tábor területén, kisebb sárgombócokba gyúrva. Noha voltak őrök a környező területeken, néhány ízeltlábút meghagytunk felderítőnek, így mindig tudtuk, mikor merre kell eliszkolnunk a járőrözők elől.
Ezek után már csak elég közel kellett kerülnünk a robbantáshoz. Szerencsére vagy egyáltalán nem volt szenzor típusú ninjájuk, vagy az túl messze volt tőlünk, hogy érzékeljen bennünket. Nem lepődtem meg, hiszen ez a bagázs nagyjából harmada volt a teljes ellenséges erőknek, kikkel egy nappal korábban megütköztünk. Ezek nagy része is valószínűleg sérült volt.
Mivel képtelenség lett volna egyszerre robbantanom az összes jegyzetet, Kohaku is besegített és több hullámban támadtunk. Két egymástól távolabbi helyről közeledtünk. Hagytunk egymásnak időt, hiszen nem tudtunk jelezni a másiknak, így mindenképpen meg kellett várnom, míg Kohaku is megérkezik az ő pozíciójára, hogy bizonyosan mindketten készen álljunk. Úgy volt megbeszélve, hogy én kezdem a robbantást és ő ennek hallatára csatlakozik be. Kiléptem a sziklára, ahonnan vizuálisan is beláttam a tábor egy jó részét, majd összpontosítottam chakrámat és összefontam ujjaim.
- Jibaku Fuuda: Kassei!
Ahogy az várható volt, robbantások zaja töltötte be a tájat, hirtelen fénnyel és ordításokkal töltve be a völgyet. Lélegzetem visszatartva vártam, hogy Kohaku is robbantson és rövidesen meg is hallottam a távolabbról érkező dübörgést. Megkönnyebbülten mosolyodtam el, majd újabb hullámot indítottam. Egyre fényesebb lett a környék, ahogy lángra lobbantak a sátrak és az aljnövényzet, mely az északi homokos parttal ellentétben, itt viszonlyag dúsnak tűnt. Kohaku ismét robbantott, noha ezt én már nem hallottam, füleim csak csengtek második támadásom óta. A harmadikkal aztán megkoronáztuk az egészet, ezek nagyjából egy helyen robbantak, majdnem a tábor közepén, földet és talán embercafatokat repítve a magasba. Egyszerűen gyönyörű volt.
Nem sokáig élvezhettem azonban a látványt, hisz bizonyára nem sikerült mindenkit likvidálnunk egy ilyen nagyvonalú támadással. Éppen ezért menekülőre kellett fognunk, amint lehetett. Noha a gerilla harcmodorral ellentétben szívesen megütköztem volna közelről is pár emberrel, bölcsebb énemre hallgattam és visszatértünk az északi partra, barlangunkhoz, hogy ott várjuk be a reggelt.


A napfelkelte gyönyörű volt. A perzselő gömb egy leégett táborra tekintett és a túlélőket elhessegető falusiakra. Natsumi noha még eszméletlen volt, számomra úgy tűnt, mintha jobban lenne. Úgy véltem, hogy ha átvészelte az éjszakát, csak meggyógyul előbb vagy utóbb. Állata elég intelligensnek tűnt, többször saját testmelegével óvta, amikor éppen hűvösebb volt az idő. Mi mindeközben felderítettük szinte a teljes szigetet, messziről megtekintettük az ásatások helyét és a másik két falucskát is. Hullákat azonosítottunk és fosztogattunk, valamint bogyókat gyűjtöttünk elemózsiapótléknak. Szerencsére Kohaku sokról meg tudta mondani, miféle és ehető-e, így ezúttal is elmaradhatott a falusiak megtámadása.
Egyre pozitívabbnak láttam a helyzetet, egészen addig, míg másodszor nem értünk a tegnapi robbantgatások helyszínéhez. Eleinte nem is tudtam, mi olyan furcsa, hisz természetesnek tűnt, hogy kiürült a hely. Rövidesen azonban rádöbbentem, mi is hiányzik a képből. Kohaku helyettem is kimondta azonban az egyértelműt.
- Eltűnt a hajó.

// Ez volt a harmadik fejezet, még egy van vissza. Gai lefoglalta az ellenőrzést.

Két nap telt el azóta, hogy szerencsétlen körülmények között partot értünk és megfogyatkozott létszámunk ellenére sikeresen elűztük vetélytársainkat. Így azonban egyetlen hajó sem maradt a szigeten, csak kisebb csónakok, ráadásul a kincs se volt még markunkban, készleteink pedig nemes egyszerűséggel nem voltak, legalábbis nem számottevő mennyiségben. Ez az utóbbi probléma pedig messze a legsúlyosabbnak tűnt az elmúlt napok egyébként meglehetősen változatos felhozatalából, így igyekeztünk mindent megtenni, hogy ellátmányt szerezzünk. Legvégső esetben persze kifoszthattuk volna valamelyik helybéli falut, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez jó ötlet, hiszen mi csak négyen voltunk, ők pedig legalább falunként ötvenen. Ráadásul a robbanó jegyzeteink is elfogytak, így univerzális problémamegoldó eszközeim híján kellett kifundálnom valamit.

Noha elsőre elég esélytelennek tűnt kimásznunk a csávából, amibe kerültünk, hamar rájöttem, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint elsőre gondoltam. Natsumi jobban lett, hála a gyógyfüveknek, melyeket Kohaku gyűjtött és egy nappal ezelőtt magához is tért. Néhány napba még beletelhet, mire teljesen felépül, de járni tudott, többnyire legalábbis, gyakorta szédült még. Kennel sokkal több baj volt, egyre erőszakosabbá vált és nem nagyon követte parancsaim. Hamar hozzászoktam a főnökösködéshez, ezek után már nem szívesen engedtem volna belőle, főleg hogy talán először voltam megelégedve magammal. Nélkülem bizonyosan töredéke ételt se gyűjtöttünk volna össze.

Pedig igazán nem volt nagy dolog. A dzsunkák roncsai úszkáltak mindenfelé, ideértve néhány épségben maradt hordót is, bennük borral vagy sózott hallal. Túlélőket nem találtunk, se tőlünk, se a másik csapattól, de hullát se sokat. Kohaku és én gyűjtöttük be az értékesebb dolgokat, a víz felszínén járva, ahogy azt még egy shinobiból lett bohóctól tanultam egykor. Sosem gondoltam, hogy az életem múlhat egy ilyen technikán. Messzire persze nem merészkedtünk a szigetről és mindig közel maradtunk egymáshoz, nehogy baj történjen. Ráment egy jó napunk a dologra, az igaz, de elegendő ételt és italt gyűjtöttünk a hazaútra. Abba nem igazán volt kedvem belegondolni, hogy fogok boron és halakon élni napokig, de aztán fokozatosan egyre változatosabbá vált étrendünk.

Kohaku szkarabeuszai számos bogyót gyűjtöttek, melyekről a titokzatos rovarhasználó szinte kivétel nélkül meg tudta állapítani, hogy fogyaszthatóak-e. Némi makkot és más csodákat is szedegettünk, de akárhogy is igyekeztünk, a sziget korlátai hamar megmutatkoztak. Ha túl sokáig maradunk, nem marad más élelemforrás, csak a helyi faluk kertjei és készletei. Úgy terveztem, hogy az éj leple alatt meglopunk néhány veteményest, ha arra kerül a sor, de jó lett volna egyelőre megőrizni a helyiek vendégszeretetét, egészen pontosan azt az áldott állapotot, hogy azt hitték, elhagytuk a szigetüket.

Amikor már elég elemózsia gyűlt össze és Natsumi is járóképessé vált, közelebbről is megnéztük az ásatások helyét, ahonnan a kincset kellett volna eredeti megbízásunk szerint eltulajdonítani. Nem gondoltam, hogy a távozó csapat sok mit itt hagyott volna belőle nekünk, de talán a héten először, kellemes csalódásban volt részem. A helyszín elhagyatott volt, a munkások is eltűntek, hogy ugyan hova, azt először elképzelni sem tudtam, de hamar választ kaptunk erre a kérdésre, az ásás ugyanis egy hatalmas földalatti katakombarendszerbe vezetett. Már csak egy gyors bepillantással is elágazó járatokat láttam, ami óvatosságra, de jókedvre is intett. A barlangokkal jóba voltam, elvégre lakásom is egy hegy belsejében kapott helyet.

- Ezt a bogaraid imádni fogják – jegyeztem meg Kohakunak mielőtt behatoltunk a sötétbe, majd jeleztem neki, hogy küldje szét a kis bestiákat felderítésre. Bármennyire is kellemesen hűvös volt idelenn, nem szívesen tévedtem volna el a járatokban.

A felszínen majdhogynem felesleges lett volna bárkit is hátrahagyni, így rövidesen mind a négyen a mélységet róttuk, egyelőre egy csapatban a biztonság kedvéért. A hely hatalmas volt, az oldalfalak pedig szinte mindenütt kidolgozottak, gyakran díszítve is. Én tartottam a fáklyát, melyet még a bejáratnál találtunk, Ken pedig hozott néhány tartalékot is. Kohaku főként a rovarjaira figyelt, próbált fejében térképet készíteni a helyről, Natsumi pedig láthatóan azon fáradozott, hogy ne dőljön ki a sorból.

Talán percek sem teltek el érkezésünk óta, amikor rábukkantunk az első hullára. Az oldalfalakból lándzsapárok álltak ki, nyárson lógatva a szerencsétlent. Tapasztalatomnak hála könnyen megállapítottam, hogy a tetem olyan három napos lehetett. Átkúsztunk a szerkezet alatt és rövidesen újabb hullákat találtunk. Voltak régebbiek és újabbak is, a csapdák tekintetében pedig egyáltalán nem panaszkodhattunk, igazi változatosságot mutattak. Egész kiállítást lehetett volna tartani belőlük és néhány mechanikát vagy alkatrészt szívesen hazacipeltem volna, de többségükkel jobbnak láttam inkább nem babrálni és ha szerencsések vagyunk, egyébként is lesz mit magunkkal vigyünk.

Egyre mélyebbre hatoltunk, a holttestek pedig egyre inkább megritkultak. Arra gyanakodtam, hogy ha valaki minden csapdán átjutott volna, talán kihordta volna innét bajtársait. Ezen gondolatmenet alapján pedig előbb-utóbb olyan szakaszra kellene érnünk, ahol még aktív csapdák várnak. Ehelyett azonban ajtókat találtunk, többségüket nyitva. Kisebb helyiségek bújtak mögöttük, melyeket tárolásra használtak, bárkik is építették e helyet. Az elsők teljesen üresek voltak, később azonban elszórva egy-egy ryot pillantottunk meg a földön, valamint néhány használatlan fáklyát is találtunk a falakra tűzve. Hasznunkra váltak, úgy véltem ugyanis, hogy egyre messzebbre kerültünk a kijárattól. Noha a járatok eleinte össze-vissza kanyarogtak, egy ideje már leginkább csak nyugatnak mentünk, ugyanakkor az egész létesítménynek csak nagyon kis részét jártuk be, legalábbis Kohaku rovarjai erre engedtek következtetni. Gyakorta előfordult, hogy egy kiszélesedő barlangba értünk, ahonnan számos járat indult ki és a szkarabeuszok már ott voltak vagy éppen akkor érkeztek oda egy másik útvonalról.

Éppen egy ilyen barlangban jártunk, mikor pihenőt parancsoltam. Elfogyasztottunk némi magunkkal hozott ételt és próbáltuk kifundálni, hogyan is tovább. Érdemes-e mélyebbre menni, egyre többet kockáztatva? Én magam nem szívesen hagytam volna itt a kincset egy ilyen út után. No persze, egyáltalán nem volt biztos, hogy van itt még abból a kincsből.

Miközben ezen filozofáltam, fura kattanást hallottam alig néhány lépésnyire tőlem. Ken rálépett valamire és hirtelen az egész helyiség életre kelt. A falakból apró csövek bújtak elő, majd sziszegő hangot adtak ki magukból. Egy kínos pillanatig eltartott, mire felismertem, hogy mérgező gázzal lehet dolgunk és rögvest elkiáltottam magam.

- Erre! – indultam vissza arra, amerről jöttünk, nyomomban Kennel.

Egyre sűrűbb füst borította az egyébként sem túl színes világot. Ruhámat arcom elé tartottam, bár ez utólag elég gyászos próbálkozásnak tűnt. Fuldokolni kezdtem, pedig nem is vettem észre, hogy levegőt vettem volna. Fáklyámmal legyezni kezdtem, mire az nemes egyszerűséggel kialudt. Biztosan volt valami a füstben, ami nem tetszett neki. Az hagyján, de jól érezhetően olyan is volt benne, amivel az én szervezetem állt hadilábon. Egy hirtelen jött szellő azonban megmentett a mérges gázoktól. Ahogy feltekintettem, egy égő fáklyát láttam meg Ken kezében, annak fényében pedig Natsumit, amint hatalmas legyezőjét használva az egyik oldalsó járat felé tereli a káros gázokat. Legyengült szervezetét azonban túlerőltette és rögtön a technika után meg is szédült, Kohaku kapta el és hozta felénk. Igyekeztünk minél távolabb kerülni a veszélyesnek vélt területtől és csak jó húsz méter után álltunk meg kifújni a felgyülemlett adrenalint.

Natsumi a falnak támaszkodott és mi többiek is arra kényszerültünk, hogy hasonlóan tegyünk. Ha tovább akartunk menni, jóval óvatosabbnak kellett lennünk. A sors azonban elvette tőlünk a választás lehetőségét, az utat, amin érkeztünk ugyanis eltűnt, vastag kőfal állta áll. Lehet, hogy a füstben és káoszban rossz irányba jöttünk volna?

A többiek is észrevették a problémát, majd egymásra illetőleg rám néztek. Dühös, kétségbeesett és kérdő tekinteteket láttam a fáklya fényében csillanni. Magamnak is vettem egy új fáklyát és meggyújtottam, majd kicsit körbejártam a helyet, ahová kerültünk. Nem hasonlított arra, amerről jöttünk, az egészen biztos volt.

- Hallottam olyan technikáról, mely képes egy egész labirintust létrehozni pusztán földből – lépett mellém Kohaku – és olyanról is, ami képes változtatni a környezeten.

Bólintottam, hisz ismertem is olyan személyt, aki jártas volt földtechnikákat illetően. Az öreg azonban mérföldekre volt jelenleg, valószínűleg részegen vagy aludva, hiszen nagyjából eme két állapotot váltogatta mindennapjain. Kohaku felvetése helytállónak bizonyult, ugyanakkor több kérdést is felvetett. Valamiféle automata technikáról van-e itt szó, vagy pedig más shinobik tartózkodnak itt. Akárhogy is, nagyon oda kellett figyelnünk, hiszen a mechanikus csapdák mellé most már komoly jutsuk is felsorakoztak ellenünk, ráadásul a kijárat is elveszett.

- Induljunk – intettem a csapatnak, a két lehetséges irányból a jobb oldalit választva.

Kohaku rovarjai haladtak elől, majd pedig én. Kohaku és rá támaszkodva Natsumi lépdelt mögöttem, Ken pedig világított nekik. A kidolgozott folyosók rövidesen egyszerű járatokká cserélődtek, sűrű útvesztővé, melyben embernél sokkal kisebb és jóval szélesebb üregek is helyet kaptak. A labirintus ráadásul nem csak a négy fő irányt használta, a járatok közel sem voltak párhuzamosak vagy merőlegesek egymásra és gyakran cseles kanyarokat vettek. Némelyik lejtett, másikak pedig feljebb vittek minket, így hamar ráeszmélhettünk arra is, hogy egy több szintes járatrendszerben lehetünk.

A legtöbb elágazónál Kohaku szkarabeuszai szétváltak, hogy felderíthessék a környéket. Több közülük sosem tért vissza, holott érzékelniük kellett volna, hogy gazdájuk merre található és szükség esetén a földön is átfúrhatták volna magukat. Ez rossz ómennek tűnt, ahogy a tetemek is, amiket találtunk. Ezek jóval idősebb hullák voltak, csupán a csontvázuk maradt meg és abból se sok. Mások is próbáltak már kijutni innét, úgy tűnik sikertelenül. Az illetőket azonban nem csapdák ölték meg, legalábbis nem olyanok, melyeket korábban láttunk. Egyik sem lógott nyárson vagy feküdt mély gödörben. Valószínűleg az éhség végzett velük.

Újabb fáklyát gyújtottunk, az előzőek teljesen leégtek már. Kezdtem aggódni. Egy dolog meghalni és egy másik éhen halni egy sötét útvesztőben. Igyekeztem pozitív maradni azonban és arra gondoltam, mennyi ötletet használhatok fel majd ebből a helyből, hogy a saját rejtekhelyem még jobbá tegyem, illetve ha találnánk még pénzt vagy más értéket, mi mindent tudnék beszerezni. Eltökélten lépdeltem előre, ki tudja már, milyen irányba, Natsumi és az őt támogató Kohaku azonban pihenőt kért, így letelepedtünk egy kicsit.

A szkarabeuszok fokozatosan érkeztek hozzánk a járatokból. Amennyiben nem találunk ki, megpróbálhatjuk velük kiásatni magunkat, de ez igen sok időt venne igénybe, ha egyáltalán képesek rá. Reméltem azonban, hogy ilyesmire nem kerül sor. Óhajom igazolódni látszott, a kis ízeltlábúak ugyanis érdekes dolgot jelentettek a rovarhasználónak. Egy nagy teremre bukkantak, nem túl messze tőlünk. Az utóbbi órákban csak járatokat róttunk, így már magának a nagyobb térnek a lehetősége is felvillanyozott. A helyiségben azonban mást is láttak a szkarabeuszok, noha pontosan nem tudták megmondani, mit is. Annyi bizonyos volt, hogy nem volt üres az a terem. Lehet, hogy megtalálták a főkincstárat? Humoros lenne, ha vagyont érő kincsekkel dögölnénk meg idelenn.

- Megnézzük – jelentettem, majd mire mindenki kipihente magát és a többi rovar is visszatért, ismét útnak indultunk. Azon morfondíroztam, hány órája is bóklászhatunk. Viszonylag jó időérzékem volt a felszín alatt is, hisz én magam is egy barlangrendszerben laktam, de itt valahogy az se működött. Rövidesen mindenesetre aludnunk is kell majd. Váltott őrségnél, természetesen.

A barlang, ahová a szkarabeuszok vezettek, valóban hatalmas volt. Fáklyáink fénye korán sem tudta bevilágítani az egészet, de annyi biztos volt, hogy minden barlangnál és helyiségnél nagyobb, amiben valaha is jártam. A járatokkal ellentétben, ez szintén megmunkáltnak mutatkozott, a falak simára voltak csiszolva és díszes csík is helyet kapott rajtuk. A padlón szintén díszítést vettünk észre, noha gyanítottam, hogy több annál és sejtésem igazolódni is látszott. A terem alja mezőkre volt felosztva, majdnem mintegy sakktáblán, bár ezek a mezők jóval díszesebbek voltak és formájuk sem négyszöget, hanem hatszöget alkotott. Széleik élesen látszódtak és egyértelmű volt, hogy nem összefüggő padlót láthatunk, hanem temérdek kisebb felületet. Ezek is elegendően nagyok voltak azonban ahhoz, hogy mindannyian rájuk állhassunk, soraik pedig addig vezettek, ameddig fáklyáink fénye és valószínűleg még tovább is. Ken próbaképpen rálépett egyik lábával a legközelebbire, de semmi sem történt.

- Várj! – szóltam rá, majd leakasztottam övtáskám és elővettem belőle Hanako tekercsét. Kibontottam, szétterítettem, majd elvégeztem az idézést. Füst tört elő, majd pedig bábom jelent meg. Chakrafonalakat vezettem hozzá és szépen lassan léptetve indítottam útjára. Egy lépés, aztán egy újabb, ekkor pedig kattanás. A mező lejjebb süllyedt néhány ujjnyit és furcsa, kattogó hangot adott ki magából, de csak néhány pillanatig. Semmi más nem történt, így próbaképpen egy szomszédos mezőre mozgattam a bábot. Noha óvatos voltam, nem eléggé. Amint Hanako lába az új mező szélére ért, az már le is nyomódott, újabb kattanást hallatva. Ezúttal azonban más hangokat is hallhattunk, mégpedig hulló senbonokat, melyek hangosan csapódtak a mezőre és Hanakóra is. A bábnak szerencsére nem esett komoly baja, sőt még néhány senbonnal is gazdagodtunk, de egyértelművé vált, hogy egy csapdamezővel van dolgunk. Aki készítette, nyilván ismer olyan utat, melyen gond nélkül át lehet rajta kelni, mi azonban nem.

- Használhatnánk a falakat – jegyezte meg Kohaku, bár ő maga sem bízott teljesen bennük.

- Bizonyosan gondoltak erre a tervezők. Még ha nem is számoltak shinobikkal, közönséges kincskeresők is megpróbálhattak volna mászni.

A rovarhasználónak talán nem lett volna különösebb problémája a falonjárással, Natsumi azonban a földön állva is szédült és Ken se annyira a chakrairányítási zsenialitásáról volt híres. Ráadásul könnyen előfordulhatott, hogy a falakon is rejlenek valamiféle csapdák, de ha nem is, ki tudja, mi a pontos célja ennek a helyiségnek. Lehet, hogy a kincs, vagy a kijárat, esetleg mindkettő a terem kellős közepén van, a padlóban. Vagy csak akkor nyílik ki egy titkos járat, ha a megfelelő sorrendben lépünk a mezőkre. Sok lehetőséget mérlegeltem, Natsumi madarával például átrepülhettünk volna felettük, de az állat napfénynél se nagyon szeretett mást a gazdáján kívül, hát még egy sötét barlangban. Ráadásul repülés közben semmit sem láttunk volna, a fáklyák fénye nem adott volna elég fényt a biztonságos utazáshoz.

Azon is gondolkodtam, hogy Kohaku rovarja esetleg bemászhatnak a szerkezetek alá és tönkretehetik azok mechanikáit, ez azonban a szkarabeuszokkal is végezhetett volna, ráadásul akármelyik megoldást is választom, az esetleges kombináció megtalálása és aktiválása lehetetlenné vált volna. Így maradtam az eredeti elképzelésemnél, hiszen a bábbal való próbálkozás ezidáig működött, ezért aztán ezen módszer mellett tettem le a voksom.

- Átmegyünk a mezőn – jelentettem ki a többieknek – Poénból senki nem helyez el ennyi csapdát. Vagy a kincset vagy a kijáratot őrzik, esetleg mindkettőt. És lehet, hogy egy kombináció szükséges hozzájuk. Egy sorrend, amiben végig kell mennünk rajtuk.

Figyeltem arcukat, hogy megértik-e az érvelést és egyet értenek-e. Jobb tervvel egyikőjük sem tudott előállni, így kénytelenek voltak bólintani javaslatomra.

- Kohaku, utasítsd a bogaraid, hogy készítsenek egy ember méretű gömböt a járatok földfalából. Azt gurítva messziről aktiválhatjuk a mezőket, ahogy a bábommal is tettem.

- Jó ötlet – helyeselt a rovarhasználó és hozzá is látott a dologhoz, miközben én tovább folytattam bábommal a felderítést, egyenlőre kizárólag csak a környező mezőkön.

Mivel a korábbi csapdákat bőven eléggé változatosnak tartottam, az ittenieknek csak ámulni tudtam sokszínűségén. Volt, amelyik a plafon irányából érkezett, mások az oldalfalakról, de olyan is előfordult, hogy a mezők közötti résekből törtek elő vékony pengék, mérgező gáz vagy éppen lángok. A csapdák jó része nem csak, sőt némelyik egyáltalán nem az őt aktiváló mező célterületére hatott ki. Voltak, melyek több mező szélességben senbonokat lövöldöztek és még a csapdamezőn kívül álló csapatunkat is veszélyeztették.

Ahogy Kohakuék elkészültek, ráléptünk az egyik, korábban többször is tesztelt mezőre. Ahogy az a teszteknél is történt, ezúttal is senboneső hullott az összes szomszédos mezőre, mi magunk pedig mozdulatlanul vártuk ki a végét. A bábomat sem tudtam akármilyen messziről mozgatni és nem is láttam volna, mi történik vele, ezért nekünk is haladni kellett, valamivel biztonságosabban persze, mint Hanakonak. A sárgömb is mozgásba lendült, a szkarabeuszok hősiesen gurították egyik helyről a másikra.

Én magam csak a bábommal és az aktiválódó csapdákkal tudtam foglalkozni, Kohaku azonban figyelte a díszítést is, árulkodó jelzések után kutatva. Lassan haladtunk, hisz egyrészt memorizálni kellett, hogy melyik mező mit is csinál, továbbá sokszor kisebb fejtörőkbe botlottunk. Egyes mechanikák nem közönséges csapdákat aktiváltak, hanem például a mélybe süllyesztettek néhány másik mezőt, vagy éppen magasba emeltek, egyfajta falat állítva elénk. Voltak kombinációk is, amikor egyszerre kellett néhányat aktiválni ahhoz, hogy történjen valami, máskor egy adott sorrendben. A bábomra is vigyáznom kellett, hisz noha a mérgező füst vagy a senbonok nem okoztak neki gondot, akadt az utunkba erős sav és minden más finomság is.

Egy jó másfél órába tellett mire elértünk oda, amit a terem közepének gondoltunk. Ez több okból is szembetűnő hely volt. Egyrészt itt egy rövid szakaszon eltűntek a mezők, sőt még a padló is és csak a barlang földje volt talpunk alatt, másrészt helyet kapott itt egy kis emelvény, ami felől különös hangok hallatszottak. Ahogy közelebb mentünk, aranyon csillant a a fáklyafény, ez azonban nem ryok kupaca volt és nem is aranyrudak, hanem valami egészen más.

A dolog úgy nézett ki, mint valami dísz, ám mozgott és hangot is adott ki magából. Olyan volt akár egy halk, távoli zene. Elsőként egy nagy, kör alakú aranyozott lemezt vettem észre, mely függőlegesen lógott az őt tartó keretről. A keretnek mindkét oldalt három-három lába volt, masszívan az emelvény alapzatába rögzítve. Nem a nagy lemez volt azonban egyedül, ami rajta lógott. Számos kisebb is helyet kapott ott, gyakran egyetlen fonálra fűzve, a föld felett lógva, de azt sosem érve el. A különös tárgy egy szimmetrikus hárfára emlékeztetett, melynek húrjaira aranylemezeket lógatott valaki. Némelyik mozgott is és halk, csilingelő hangot hallatott, holott még szellő sem volt, ami mozgathatta volna.

- Ez lenne a kincs? – kérdezte Ken, egyszerre elégedve, hogy megtaláltuk, ugyanakkor csalódva is, hogy nem több.

Kissé megbabonázva tekintettem a zenélő eszközre. Olyan kincsről, ami muzsikálna, még nem hallottam. Ráadásul a hangjától felállt a szőr a hátamon, mintha magának a halál csengettyűinek zenéjét hallanám, egyfajta utolsó szimfóniát, amit csak a túlvilág kapujában hallhat az ember.

- Ez nem kincs – feleltem, majd mintha csak hangomra várt volna, megmozdult a föld.

Ijedten tekintettünk körbe, ahogy árnyékok nyúltak szét a földön. Felemeltem bábom és lebegtetve magamhoz húztam. Alakok mozogtak körülöttünk, földből emelkedve ki. A sötétben alig tudtuk kivenni körvonalaikat, ugyanakkor egyértelműnek tűnt, ők látnak minket. A hangszer felbődült, hatalmas középső érméje zengeni kezdett, mintegy dobszóló, megremegtetve a falakat. Ken előhúzta pengéjét és mi többiek is felkészültünk, amennyire tőlünk tellett. A mozgó valamikhez még nem sok hasonlót láttam. Félúton lehettek egy földklón és egy zombi között. Furcsa mód Natsuminak egész ismerősnek tűntek.

- Olyan, mint az Oka no Shibito technika.

- Kivéve hogy ezek ránézésre teljesen földből vannak és a jutsu megalkotóját sem látom – felelte Ken. Ez volt az első alkalom, hogy valami olyanról tudott beszélni, amihez én nem igazán értettem.

Az elmélkedés azonban hamar abbamaradt, ahogy a földlények megindultak felénk. Minden irányból érkeztek és számtalanszor többen voltak, mint mi magunk. Ken megpörgette kardját és közéjük ugrott, Kohaku pedig megindította rovarjait, hogy darabjaikra szedjék ezeket a furcsaságokat. Natsumi éles legyezőjét használta, hogy kettészelje az elsőt, ki vakmerően lehagyta a mögötte sorakozó tömeget. A hátunk mögött lévő aranyhangszernek egyre több lemeze szólalt meg, s rövidesen mintha táncolt volna, úgy mozgott, igazi koncertet adva ki magából.

Bábom gyáva mód magam mellett tartottam, miközben a földklónszerűségeket figyeltem. Eleinte lassan mozogtak, ám egyre inkább belejöttek a csapkolódásba. Nem adtak semmilyen hangot, nem ordítottak vagy visítottak, csak lépkedtek csendesen felénk. Teljesen körbe voltunk véve, létszámuk kezelhetetlennek tűnt. Natsumi egy kaszabaló szélörvényt indított útjára, saját épségét is veszélyeztetve, ám a kettéhasított lények újból összeálltak darabjaikból. Ahogy figyeltem őket, valami furcsát vettem észre. A lények a zenére mozogtak, bármennyire is hihetetlennek tűnt ez elsőre. Ráadásul nagyjából annyi lehetett belőlük, ahány lemez azon a különös hangszeren. Ha az irányítja ezeket az akármiket, akkor bármi módon is teszi azt, chakrára van szüksége hozzá.

Kohaku rovarjai jóvoltából gurulva érkezett a csatatérre a korábban elkészített gömb, letarolva jó adag földlényt. Ken azonban teljesen eltűnt a sokaságban, félő volt, hogy vele máris végeztek. Hiába kaszabolta őket tízesével, azok újra összeálltak, így hagyományos fegyverekkel nem sok esélye lehetett.

Ha a hangszer irányítja őket, akkor az chakrát használ. Ha valaki más, akkor az is. Ha bármennyire is hasonlítanak a földklónokra, akkor a lényeknek is kell legyen valamennyi chakrája. Lecsatoltam övemről a két kunaiom, melyekre a különleges csengők voltak drótozva. A bábomat előre küldtem, hogy utat törjön nekem, a földlények őt is embernek vagy legalábbis ellenségnek érzékelték, így rögvest utána ugrottak. Csak egy kis üres helyre volt szükségem, hogy a hangszerhez lépjek. Annak talpaihoz helyeztem a két csengőt és chakrafonalaimmal hozzáláttam a csengő tűk illúziójához. Ez volt az egyetlen ilyen technika, amit ismertem és hangot használt. Továbbá mások chakraáramának megzavarására kiváló volt. Igaz, társaimat is akadályozhatom vele, de nem sok más módot láttam.

Chakrát vezettem a csengőkbe és megkezdtem a technikát. Újabb hang csatlakozott a túlvilági kórusba, egyre erősebben, kiszorítva a többit. A lények továbbra is mozogtak, de egyre kevésbé voltak összehangolva és mintha látásuk is megromlott volna. Amennyire csak bírtam, tovább erősítettem a jutsut. A hangszer szabályosan visítani kezdett, főérméje egyre vadabbul tombolt. A falak remegtek. Szemeim sarkából láttam, ahogy az egyik lény darabjaira hullik és nem áll össze. A jutsut fenntartva, szabad kezemmel előhúztam egy kunait és az eszköz húrjaira csaptam. Az egyik szál megereszkedett és néhány szem csörögve hullott az állványra. A földborzadványok egy része robbanva végzett pályafutásával, földet szórva magából minden irányba.

Levágtam a főérmét is, miközben dobhártyám üvöltött a zajtól. Ahogy a hatalmas arany a felszínnek csapódott, minden megremegett. A plafonról darabok hullottak alá, napfényt eresztve be. A hirtelen fénytől mindannyian megvakultunk egy kis időre. Homályos tekintettel néztem körbe, de csak egy véres kezet láttam. Natsumié volt az. A következő pillanatban valami puha ért hozzám és fehér tollakat láttam az arcomnak csapódni. Szárnysuhogás, majd egy dühös madár hangjai. Sosem örültem még állathangnak annyira.


A szigetről való eljövetel már csak a hab volt a tortán. Kis fenyegetés után a falusiak készségesen segítettek összetákolni a terveim alapján készített szerkezetet. Méretét tekintve nem volt nagy, de kis szerencsével éppen elegendő volt. Nem akartam északnak hajózni, vissza arra, amerről ide érkeztünk. Túl hosszú út lett volna, tákolmányunk pedig egy kisebb vihart se élt volna túl. Ehelyett nyugatnak hajóztunk, a lehető legközelebbi parthoz, hogy onnan majd gyalog vagy valamiféle kocsival felbandukolhassunk. A megbízóhoz hülyeség lett volna visszatérni. Úgyis azt hiszi, hogy meghaltunk. Ha pedig meglátná, hogy mit szereztünk, valószínűleg felnégyelne mindhármunkat. No nem hajóztunk üres kézzel. Visszatértünk az ásatások helyszínére. Az omlás szinte mindent betemetett, egyedül a nagyterem maradt meg valamiféle állapotban. Megtaláltuk Ken holttestét is és összegyűjtöttük a különös hangszer darabjait, hisz szinte szín arany volt mind és be is pakoltuk új ladikunkba. A lehető leghamarabb meg fogunk szabadulni tőle, eladva gyakorlatilag bárkinek, aki fizet érte. Márpedig fognak érte, nincs az a kereskedő, aki ellen tudna állni ilyen könnyen érkező és ilyen sokat érő árunak.

A „hajónknak” egy árboca volt, melyet kedvező szelek, egészen pontosan Natsumi legyezője hajtott. Számos, szám szerint tíz evezővel rendelkeztünk, ezeket én irányítottam chakrafonalaimmal. Kohaku rovarjainak egyfajta kerekeket készítettünk, hasonlóakat, mint amiket vízibicikliken szoktak használni, csak jóval kisebbeket, így ők is hozzájárulhattak gyors utunkhoz. Két nap alatt partot értünk és szerencsére csak egy csendesebb eső, semmiféle vihar nem állta utunkat. Se ellenséges hajók, se polipok vagy más váratlan meglepetések.

A parton aztán eladtuk portékánkat, meg fura ladikunkat is és hosszú sétára indultunk északnak. Napokba, ha nem hetekbe fog telleni, mire hazaérünk. A haza azonban nem feltétlenül jelentett egy helyet mindnyájunknak.

- Ti merre mentek? – kérdezte Kohaku, ahogy egyik este egy fogadóban tervezgettük az útvonalat.

- Nekem van egy rejtekhelyem a Folyók Országában. Egy igen otthonos barlangrendszer.

Natsumi olyan arcot vágott a barlangrendszer szóra, mint akinek épp elvettem az étvágyát, nagyjából egész életére. Kohaku azonban érdeklődve figyelt.

- Miféle barlangrendszer?

- Tudod, csapdák, ágyak, ilyesmi. Ott a műhelyem is, ahol Hanakot készítettem. És van egy idős lakótársam is. Nem egészen üldözött ninja, de valami hasonló.

- Ez jól hangzik – állapította meg a rovarhasználó, aki valószínűleg egész életét üldözve élte.

- Nos, szívesen megmutatom nektek – néztem kérdőn a társaságra. Az utóbbi hetek elég rendesen összekovácsoltak minket, nekik pedig igen nagy szükségük volt egy rejtekhelyre, hiszen mindkettejük fején vérdíj volt. Egy rovarhasználó holtan is rengeteget ért a fekete piacon, Natsuminak pedig birtokában volt Sunagakurei egy igen különleges legyezője.

- Na jól van, erre én is kíváncsi vagyok – kapcsolódott be Natsumi is miközben a szájába tömött egy lapátnyi káposztát. Hogy pontosan melyik testrészébe pakolta ezt a rengeteg ételt nem értettem, de hát a lábadozók gyakran ették többszörösét a normálisnak. Ez azonban nem is érdekelt különösebben. Örültem, hogy tovább élvezhetem társaságukat, a szótlan rovarhasználóét és a tüskés jellemű hölgyeményét. Ki ne tudná szeretni ezt a két bűnözőt? Néhány dolgot azonban jó volt előre tisztázni.

- A lakótársi szerződésnek rengeteg sarkalatos pontja van ám. Például...

Natsumi hangját elnyelte az általa teremtett szélvihar, mely a nádast meghajlítva, tombolva terjedt szerte szét a szélrózsa minden irányába. Bal kezem az arcom elé kaptam, hogy valamennyire megvédjem a levegőben repkedő gallyaktól és esetleg láthassak is valamit. Sajnos bármennyi chakrát is ölt a jutsujába, az nem igazán segített helyzetünkön, legjobb esetben is csak egy kis időt nyerhettünk vele.

- Mondtam, hogy nem használ. – hallottuk Kohaku halálnyugodt hangját, miután a szél alábbhagyott valamelyest.

Natsumi azonban nem olyan állapotban volt, hogy bármiféle észérvekkel kicsit is törődött volna.

- Nem érdekel! Elegem van a rohadékokból! – kiáltotta és újabb széllöketet küldött különleges legyezőjével. Bambusz hasadt szét, ahogy a chakrával töltött levegő kiszámíthatatlan mozdulatsorozatba kezdett.

Való igaz, a szúnyogok irtózatosan idegesítőek voltak. Vérünkre éhezve, megrészegülve támadtak újra és újra, akárhogy is igyekezett a vöröses hajú hölgyemény elkergetni őket. Bizonyára nem sok lakomában lehetett részük ezen a kevesek által használt, mocsaras területen. Ép eszű ember ide be nem tette a lábát, vagy ha mégis, az alattomos láp valószínűleg még a vérszívók előtt magáévá tette azt, ha nem ismerte errefelé a járást. Csak egy rossz lépés kellett, és nem sok remény maradt a pórul járt személy számára.

- Azért ennyire nem kellemetlenek. – hallatszott vezetőnk hangja, a Kohaku által nemrégiben szerzett összekötő. Szőke, dús hajú csajszi volt, enyhén szeplős arcbőrrel és szívmelengetően csillogó szempárral. Egyszerű öltözetét csak egy ezüstszál díszítette, valamint az arra csatolt övtáska, melyben valószínűsíthetően shurikenjeit hordta. Lábán egyszerű papucsot viselt, mely ugyan nem volt éppen alkalomhoz illő, mégis magabiztosan lépkedett benne a mocsaras területen, olyan arckifejezéssel, akár egy csintalan gyerkőc az édességboltban.

- Egy óra talán és sötétedik. – jegyeztem meg, ahogy az égre tekintettem – Mikorra érünk oda?

A hölgy egy széles mosollyal és enyhén elpiruló arccal jutalmazta a kérdést, mintha csak randevúra hívtam volna az imént.

Azonban az elkövetkezendő percekben sem értünk oda, sőt, egyre sűrűbb nádasba és ködbe jutottunk. Rossz előérzetem támadt és rá kellet jönnöm, hogy ösztöneim nem csalnak, Akemi, az összekötőnk ugyanis megtorpant.

- Nekem nem úgy tűnik, mintha itt lenne a tábor. – jelentettem ki, mire csak mosolygott és enyhén megvonta apró vállait.

- Örülök, hogy megismertelek. – mondta csilingelő hangján, majd nemes egyszerűséggel az arcomba robbant.

A hirtelen nekem csapódó folyadék rögvest a földre, pontosabban a sárba terített. A nyomás kiszorította tüdőmből, ami levegő csak volt benne, és nagyjából úgy éreztem magam, mintha a bordáim repedtek volna össze. Ami nem is állhatott messze a valóságtól, hiszen a vízklón nem olyan messze tőlem robbant fel.

- Arghh! Most nagyon széttépnék valakit! – kiáltott fel dühösen Natsumi. Arca immár hajzuhatagánál is vörösebb színt öltött, ebből lehetett tudni, hogy igen paprikás hangulatban van.

Feltápászkodtam, ami nehezebbnek bizonyult, mint egy másnapos reggelen, majd megpróbáltam lecsitítani.

- Ugyan már! Elvégre számítottunk valami hasonlóra. – nyugtattam, majd Kohakura tekintettem, ki Natsumi ellentéteként, higgadtan álldogált.

Bólintottam, majd mérlegeltem a lehetőségeket. Szerencsére jóval óvatosabban jártunk el, mint ahogy azt a szöszivel elhitettük, így jó néhány tartalék terv lapult a tarsolyunkban.

- A klón eredetije nem lehet túl messze, ahogy a tábor sem. Natsumi! – szóltam a lányhoz, aki amennyire tőle tellett, igyekezett lehiggadni. Egy sóhajjal mély lélegzetet vett, majd fütyülni kezdett. Különös módon, ez sokkal szebben ment neki, mint a beszéd. Rövidesen meg is érkezett a felhők közül várt válasz és a sólyom ívesen leereszkedett közénk, miután biztos helyet talált a landoláshoz. Szárnyaival csapkodott egy kicsit, csőrével pedig tollait igazgatta. Pontosan úgy viselkedett, ahogy egy épeszű madárnak illik, Natsumi azonban mintha csak beszélgettek volna, új információkat szerzett az állattól.

- Épületek abban az irányban. – mutatott északnyugatra.

Így, hogy már volt célirányunk, Kohaku lehelyezte az iszapos talajra súlyos agyaggömbjét, melyet hátára kötve hordott. Szkarabeuszok tucatjai másztak elő és indultak el a mutatott irányba, biztonságos utat keresve a törvényenkívüliek táborához.

- Szinte biztos, hogy észre fognak venni minket. Készüljetek fel! – utasítottam őket és magam is bekészítettem néhány robbanójegyzetes, illetve csengős kunait.

A tábor környékét sűrű köd borította, csoda, hogy a sólyom képes volt kiszúrni. A szúnyogok viszont nem zargattak minket ezen a tájékon, vagy azért, mert a helyiek ismertek valami hatékony védekezési módot, vagy egyszerűen csak lejárt a mai napra szánt vadász-szezon. A tábor maga fából és bambuszból épült egy valamennyire szilárdabbnak mondható területen. Nagyobb volt, mint amire számítottam és nádas vette körül, ami korlátozta a csendes bejutást. A ”kapuban” két ember ácsorgott, a vízklón eredetije és egy jóval nagyobb darab, idősebb figura. A szőkeség helyesen mosolygott, mikor odaértünk, és gond nélkül beengedtek minket. Nyilván megpróbáltak elintézni minket a láppal, így azonban hogy az kudarcot vallott, óvatosabban kellett eljárniuk.

- Abban az épületben van. – mutatott az egyik, ”épületnek” általam nem igazán nevezhető konstrukcióra.

Ahogy azt már korábban is említettük neki, Ezerszemű Chenhez jöttünk, a rejtélyes bandavezérhez, ki ha nem tévedtünk, ezen tábor főnöke és az itteniek vezetője volt. Amennyiben lehetett részegek, kémek és megkínzott haldoklók szavainak hinni, egész komoly kis csapattal rendelkezett az illető, és tetemes információval is, legalábbis az országon belüli ügyekről. Számos törvényen kívülit sikerült összeverbuválnia, köztük néhány ex-shinobit is, amire a szőkeség is élő példaként szolgált. Több szempár is követte hármasunkat, ahogy a mutatott irányba haladtunk.

Ezerszemű Chennek nem kellett bemutatkoznia, rögvest mindannyian felismertük. Apró termetű, igazi gazfickó-képű ember volt. Saját becenevének megcsúfolásaként, csupán egyetlen szemmel rendelkezett, a másik helyén torz húscafatokat lehetett csupán csak megfigyelni. Berendezése azonban igyekezett kárpótolni a veszteségért, kisebb-nagyobb befőttesüvegekben ugyanis számos további szem meredt ránk. Az illető bizonyosan rossz néven vette sajátjának elvesztését, azóta pedig szorgos gyűjtővé vált. Elgondolkodtam, mennyire hasonlíthat ez az én fejpántgyűjtésemre, de úgy véltem, az még mindig jóval humánusabb és diadalittasabb hobbi volt. Ezt azonban nem kívánkoztam felhozni az apró emberke előtt.

Kisméretű zsámolyokra mutatott, de túl sok gyanú nem ébredt bennem, hiszen ha ránk akar rontani, csak nem ülne a közelünkbe.

- Szép gyűjtemény. – jegyezte meg Natsumi enyhe gúnnyal a hangjában, miközben az üvegekre intett. Kezeit legyezőjén ”pihentette”.

- Nem bizony. – vettem át a szót, mielőtt Natsumi további dicséretekbe kezdene. – Ami azt illeti, megbízást kaptunk, hogy intézzük el magát. Ne értse félre, eléggé irracionális ajánlat volt. Véleményem szerint csupán csak egy kis kellemetlenséget akartak okozni önnek. Ígértek némi pénzt pár sebtiben szalajtott egyénnek, remélve, hogy azok elhaláloznak az út során, valószínűsíthetően magukkal rántva néhányat az ön emberei közül. Szerintem igazán nem kellene ezt a tervet követnünk. Egyikőnk sem járna jól.

Chen összekulcsolta kezeit, úgy hallgatta a beszámolót, akár egy imádkozó sáska. Szemei összeszűkültek, tudtam, hogy kattog az agya.

- Ó, nem, ennél sokkal jobb ajánlatom van. Úgy vélem, ez a megbízás, amit az említett személy ránk szabott, végződhet némi pénzszerzéssel, ugyanakkor megtartja életünket és az ön embereit is. – tartottam egy kis szünetet, figyelve a reakcióit, miközben Kohaku és Natsumi esetleges veszélyforrásokat keresett, illetve mérlegelték, hányan is lehetnek a táborban. – Némi jutalmazásért cserébe szívesen leírom önnek megbízónk küllemét.

Eltelt egy másodperc, majd egy további, végül pedig Chen hangos kacagásban tört ki.

Összeszaladtak szemöldökeim. Ez az alak jóval többet tudott rólunk, mint amire számítottunk.

- Való igaz, való igaz. – helyeselt, de közben hessegető mozdulatot tett, mintha apróságokról folytatnánk diskurzust. – Hadd magyarázzam meg. Az én világomban, mindennek értéke van. Pénzben mért értéke. Amit te ajánlasz, az valóban értékes dolog. Azonban ő itt… - ezzel Kohaku irányába mutatott – Ő lényegesen többet ér. Egy rovarhasználó a feketepiacon... akár holtan…

A fenébe is! Egyszerre ugrottunk, ám eddigre már mindent füst terített be. Chen egy füstbombát használt, hogy eliszkolhasson a közelünkből. Natsumi nem volt rest, a kezében lévő legyezőt használva gyors szélvihart keltett, szemeket tároló üvegcséket törve, ugyanakkor visszaszerezve látásunkat, az apró bandavezér viszont már arrébb iszkolt, ki a kis épületből, emberei pedig közeledtek. Ostobaság lett volna túlerő ellen szétválnunk, és saját, lápos otthonában üldözőbe venni a fickót. Ehelyett arra a jó másfél tucat zsoldosra kellett koncentrálnunk, akik jelenleg vérünket akarták.

Védekező állást vettünk fel, én pedig előhúztam legfejlettebb bábom, Akemi tekercsét és végrehajtottam az idézést. Egy pukkanással megjelent a női alakú, első pillantásra törékenyebbnek tűnő, de igen halálos harcibáb. Ellenfeleink sem lopták azonban a napot, mi több, a már jól ismert szőkeség mindenkit lehagyva érkezett felénk. Hogy jött a kaputól ilyen hamar ekkora távolságra?

- Egy vízklón az. – figyelmeztettem két társam, miközben befejeztem az előkészületeket. Natsumi egy igen metsző széllöketet indított útjára, mely megakasztotta a támadók hullámát, és cafatjaira szelte az érkező szőkeséget, aki ahogy sejtettük, vízként csobbant szét.

Sajnos a törvényen kívüliek között is akadtak a távolsági harcmodorhoz konyító egyének, így igen hamar kaptunk egy jó adag dobópengét az irányunkba. Natsumi idő hiányában nem tudott már új széllöketet küldeni, így kénytelen volt legyezőjét letámasztani, mely elég is volt a legtöbb fizikai támadás ellen, hárman azonban már nem fértünk be mögé, Kohaku vállát pedig szisszenve súrolta egy shuriken, felsértve ruháját és bőrét, de szerencsére semmi komolyat nem okozva.

A tábort sikeresen felvertük, egyre többen érkeztek ellenünk. Félkör alakzatba rendeződtek, így menekülési útvonal egyáltalán nem maradt, számuk pedig ijesztően megnőtt. Natsumi nem kevés chakrát használt már el ezidáig, a szőke vízhasználót pedig több helyen is észrevehettük a sorok között, ahogy klónjait különböző irányokból próbálta a közelünkbe juttatni, bizonyosan azzal a céllal, hogy ott felrobbanjanak. Bőven ideje volt már megfordítani az állást, és megmutatni Chennek, miért neveznek engem bábhercegnek.

Akemi kiegyenesedett, a bábot mintha megszállta volna egy szellem, torz élet költözött belé. Szemgödrei kékesen felizzottak, ahogy belsejében létrejött a chakraáram, majd bármiféle jelzés nélkül megindult, anélkül, hogy látszólag bármit is csináltam volna. A technikának és a báb dizájnjának köszönhetően, olyan sebességgel csapott le az ellenfelekre, melyet báboktól azok még egészen biztosan nem láttak, ha ugyan bármiféle tapasztalattal rendelkeztek bábhasználók ellen. Akemi persze nem csak sebességét használta, aktiválódtak mechanikái, és a fején lévő vékony pengék szétnyílva pörögtek, utat kaszabolva a tömegben. Alapvetően nem voltak halálos fegyverek, de elég ijesztő látványt nyújtottak ahhoz, hogy az ember igyekezzen irtó messze elkerülni őket, ha pedig valaki mégis balga mód szembe ment a bábbal, a pengékre kent méreg hamar ráébresztette az elkövetett hibára.

Az egyik tetőről új támadás érkezett. Jól láthatóan Chen legalább egy másik shinobit is tartott, aki jelenleg tekercsekkel megrakodva készülődött. Fegyveridéző volt, és igazán nem tartott sokáig neki egy jó adag kunait és hasonlót az arcunkba küldeni. Natsumi erejének maradékával mérges ellentámadásba kezdett, megállítva a fegyveráradatot, de közben négykézlábra esve a kimerültségtől. Kohaku gyakorlatilag aláaknázta a környéket szkarabeuszaival, így immár senki sem mert a közelünkbe jönni. Szerencse, volt egy-két igen nagydarab figura ugyanis, de távolsági harcban nem voltak képesek hármasunk leverni.

Az Akemibe létrehozott klón kezdett kifogyni chakrájából, így visszatért mellém, ami ablakot nyitott a támadóknak egy gyors csapásmérésre. Szerencsére erre nem került sor, az égből ugyanis lecsapott Natsumi sólyma, a legapróbb alakot, Chent véve célba. Az alattomos figura nem rejtőzhetett az állat szemei elől, és amikor a madár az arca felé kapott, elég bizonyossá vált, hogy kettejük ütközetéből melyikük kerülhet ki győztesen. Néhányan gyorsan vezérük segítségére siettek, a sólyom pedig visszavonulót fújt, de bemutatója elég időt nyert nekünk, hogy visszaszerezzük az ütközet irányítását.

A bábklónom megszűntével kénytelen voltam egyetlen bábmentes adum kijátszani, és a soshuha technikával kilövelltem a két csengős kunait, melyekhez vékony chakrafonalak vezettek. Miután a pengék elérték a tömeget, ezen fonalak segítségével mozgattam meg és töltöttem fel a csengőket, megszólaltatva az illúziót, mely teljesen elszédítette a környezetében állókat.

A víz elemű csajszi próbálkozott még egy darabig, de Kohaku rovarjai külön őrá figyeltek, így egyetlen klónja sem tudott kellően közel jutni hozzánk. Chen végül belátta, hogy ebből csak veszteségekkel jöhet ki, így megálljt parancsolt csapatának.

- Elég, elég. – állította le katonáit, kik többsége örömmel teljesítette ezt az utasítást. – Látom, egyikőnknek sem éri meg tovább folytatnia ezt. Visszatérhetünk az előző megállapodáshoz. Elmondod, hogy nézett ki, aki felbérelt, én pedig elengedlek benneteket. Még némi pénzt is adok az információkért, és amiért ilyen remek edzést tartottatok az embereimnek.

Hála az egeknek Natsumi elég kimerült volt, hogy ne kommentálja ezt a beszédet. Összeszedhettük magunkat, meg felszerelésünk, és átvehettük jutalmunkat. Óvatosnak kellett lennünk, de ők se akartak igazán közel jönni, és Chen is belátta, ez a verzió biztonságosabb számára. Kohaku rovarjai visszamásztak a hátán hordott otthonukba, visszaadva a környéket az eredeti lakosoknak.

- Az Ezerszemű és a Bábherceg, igazán remek szövetség válhat még ebből. – mondtam a kis köpcösnek, miközben átvettem a jutalmat, és átadtam neki a rajzot, melyet még korábban készítettünk a megbízóról.

- Úgy bizony, olykor egyesíthetnénk erőinket. Gyertek nyugodtan máskor is. – felelte egy mosollyal, majd a kapu felé biccentett. - Felteszem, kitaláltok. Mármint a mocsárból.

- Nem lesz gond. – szólalt meg Kohaku, először, mióta megérkeztünk.

- Én igazán jól szórakoztam. – jegyeztem meg miközben kifelé haladtunk. Kacsintottam egyet a szöszinek, miközben Natsumi begyűjtötte madarát, majd elnyelt minket lápot borító, végeláthatatlan köd.

 
Az erdőből innen-onnan női kacagás tört fel, mintha egy játékos tündér szórakozna néhány errefelé tévedt utazóval. A jelenség nem is esett túl messze a valóságtól, a szőkeség ugyanis egy shinobi csapatot vett üldözőbe és terelt felénk, a tisztásra. Jelenleg Chennek dolgoztunk, neki voltak elsősorban kapcsolatai, így ő vette fel a megbízásokat, mi pedig elvégeztük a munkát, hogy megkapjuk az általa lenyúlt pénz egy kis darabkáját. No meg persze ott volt a fun-faktor is, a szórakozás ebben az egészben.

A konohaiak bizonyosan bepánikoltak, amikor észrevették Harumit, és menekülésre adták fejüket, attól félve, hogy üldözőik többen is lehetnek. Nagyon nem tévedtek, hiszen a csajszi bizonyosan vízklónokat használt, hogy a kellő irányba terelje őket. Mintha csak ludakat vezérelne a vágóhídra, ahol én töltöm be a mészáros szerepét, annyi különbséggel, hogy ez a mészáros nem törődik precizitással, vagy gyors munkavégzéssel, sokkal inkább önmaga szórakoztatásával.

Amikor a shinobik kiértek a tisztásra, hirtelen megtorpantak, hiszen megláttak minket, és rögvest ráeszméltek, hogy mekkora bajban is vannak. Natsumi és én a rét délkeleti oldalán álltunk, harcra készen, míg Kohaku nyugati irányból figyelt. A konohaiak és az őket üldöző Harumi nagyjából északról érkeztek a tisztásra. A háromfős csapat persze megpróbálhatott volna tovább menekülni, ám egyértelmű volt, hogy az semmiképp se vezetne sikerhez. Velük ellentétben mi nem voltunk sem fáradtak, sem kétségbeesettek, sem sérültek, de legfőként nem halottak.

A nagyobbik darab óvatosan lehelyezte a hátán hordott, bebugyolált hullát, egykori senseiük, ki talán napfelkeltekor még ereje teljében lehetett. Valami magasabb rangú shinobi volt, kinek holttestét igyekeztek kimenekíteni a frontról, a shinobi hullák ugyanis kelendőbbek lettek az utóbbi időben, mint télvíz idején a forralt bor. Nekünk így rengeteg munka adódott, hiszen háború idején sok mindenből volt hiány, de shinobi hullákból semmiképp.

- Ti nem a fronton szolgáló ninják vagytok. – könyvelte el vezetőjük, egy sötét hajú, vékony srác. – Mi dolgotok velünk?

- Mi eszmék helyett zsozsóért háborúzunk. – foglaltam neki össze röviden. – Csak a hullazsákot vennénk át és már itt sem vagyunk.

- Mesterünkről beszélsz, Hiroto-samáról! – kiabált rám egy felbőszített hölgy, kinek nehezére esett elfogadni, hogy vannak az ő világnézetével gyökeresen ellenszegülők.

Annyi baj legyen, amúgy is már rég akartam konohaiakat ölni. Tény, hogy nem ez a hármas végzett a szüleimmel, de ki tudja, talán rokonaik az elkövetőknek, vagy ismerőseik, ismerőseik ismerősei. Akárhogy is, Konoha csak gyengül az elvesztésükkel, az pedig jó dolog.

- Védelmi alakzat. – szólt társaihoz a fekete hajú, mire azok félkörbe helyezkedtek, a csaj pedig kunait kapott elő. Hát nem gondoltak arra, hogy mi már órákkal ezelőtt felkészültünk erre az ütközetre?

- Ezt igazán élvezni fogom. – jelentettem ki, miközben kézjeleket formáltam. – Kugutsu bunshin no jutsu…

Az egyik vaskosabb fatörzs mögé rejtett bábom, Akemi mozgásba lendült, ahogy beléköltözött a létrehozott chakraklón, és megindult a három konohai felé. Azok nem voltak restek, a fekete hajú rögvest kézjelet formált, a világ pedig mintha ledobta volna magáról a fizika törvényeit, árnyéka megnyúlt, Akemi pedig félúton megtorpant.

- Masaru, most! – kiáltotta a fiú, mire nagydarab társa ismerős mozdulatokba kezdett, és egy szépen duzzadó tűzgömböt indított meg arra, ahol én és Natsumi tartózkodtam. Efféle támadásokkal nekem nem kellett foglalkoznom, vörös hajú társam megperdítette hatalmas legyezőjét, és irdatlan légáramlatot indított útjára. A két jutsu félúton összetalálkozott és némi civakodás után kioltotta egymást, perzselő csíkot húzva a rét közepére. A szél belekapott ruháinkba, különös előszeretettel cibálva Natsumi hálós felsőjét.

- Oda figyelj, mert te is kapsz egyet! – förmedt rám a hölgyemény, mire visszafordultam az ellen irányába, kik közül a lány már mozgásba lendült, és kerülve próbált Kohaku közelébe férkőzni, ám amikor látta, hogy visszavertük a tűz alapú támadást, kénytelen volt megtorpanni. Akemit erősen fogta a fekete hajú fiú árnyéka, láthatóan nem állt szándékában elereszteni, amíg a különleges báb szemeinek kék izzása alább nem hagy. Bizonyosan a Nara klán egy tagja volt, akiket idáig csak híresztelésekből ismerhettem.

A srác gond nélkül lefogta a közelébe érkező tárgyakat és személyeket, így elég nehéz lett volna megsebezni, amíg fenntartja technikáját. Szerencsére volt Akemin bőven olyan funkció, mellyel képessége sem tudott mit kezdeni. Aktiváltam a bábba helyezett cetliket, és az öt érzék zűrzavara füstként tört elő annak testéből, hamar beterítve a konohaiakat. A füst jóvoltából mi sem sokat láttunk, de a bábom ismét mozgásba tudott lendülni, s noha az ő látását is zavarták a körülmények, nem voltak szervei, melyekre hasson a méreg.

A nagydarab srác köhögve tört elő a füstből, kezében vörösen izzó kunai. Akemire már nem volt szükségem, így megszűntettem a belé helyezett klónt, és egy másikat hoztam létre, ezúttal Hanakoba, ki a Kohaku mögötti bokrokban bújt meg. A konohai meglepődött a semmiből előkerült bábon, ki tűkkel szórta meg a fiú oldalát, majd pedig egy wakizashit hajított a hátába. A góliát négykézlábra esett, de továbbra is küzdeni próbált, így Kohaku, pontosabban a Kohakunak álcázott rovarklón megindult feléje, hogy kivégezze.

Nekem a harcos természetű csaj maradt, ki botladozva ténfergett elő az oszladozó füstből, kezében markolva továbbra is a kunait. A második bábom is eleresztettem, és immár magam léptem akcióba. A shushin segítségével hamar a lány mellett termettem, és egy gyors mozdulattal kicsavartam kezéből a fegyvert, lábaimmal pedig kirúgtam alóla amúgy is ingataggá vált végtagjait. Egy halk nyögéssel puffant a fűre, barna haja táncolt az eséstől. Mindig is imádtam az ilyen félrenevelt szépségeknek saját kezűleg kioltani az életét. A saját kunaia felhasította vékony bőrét, húsát és ereit, mellkastól vállig felnyitva őt. Vérpermet spriccelt szét, vitaminnal gazdagítva azon szerencsés virágokat, melyek túlélték az eddigi ütközetet. A leányzó meg se nyikkant, csak elterült a fűbe és végleg nyugovóra tért.

Körbetekintettem a csatatéren. Kohaku végzett a nagydarabbal, a Nara fiút pedig már Akemi bábom felnyársalta, mikor a füst megbolondította annak érzékeit, szabadjára eresztve bábom az árnyék szorításából. Natsumi és Harumi csak nézelődött, a harc utolsó perceire nem sok dolguk maradt. Utóbbi, ki összekötőnk volt Chennel, megvizsgálta a bebugyolált hullát, majd elégedetten elmosolyodott.

Összeszedtem a három delikvens fejpántját, hiszen azok kellettek a gyűjteményembe, majd kissé bebugyoláltuk a hullákat, és hátunkra vettünk egyet-egyet.

- Hullapakolás. – könyvelte el keserűen Kohaku eredetije, ki Natsumi sólymával együtt hátrébb várakozott, vésztartalékként.

- Mintha rosszabb lenne, mint bogarakkal hálni. – jegyezte meg csípősen Natsumi, amire Harumi sugdolózva mellém lépett.

Jó fél óra cipekedés után elértünk a megbeszélt hídhoz, ahol egy csuklyás alak várt ránk. Mi ledobhattuk a hullákat, majd visszább is vonulhattunk, hiszen Harumi volt Chen embere, így csak ő beszélhetett a figurával. Átvett valószínűleg egy jó adag pénzt, vagy más értéket, majd pedig nekünk is osztott némi ryot, ha már ilyen jó társaságul szolgáltunk neki. Mire feltekintettem a pénzről, a csuklyás alaknak, és az általunk hozott hulláknak már nyomuk sem volt.
 
//A hullák rengeteget érnek, de a pénz nagy részét Chen kapja, mi pedig osztozunk a maradékon. Levonandó még az a néhány tű és jegyzet, melyet elhasználtam.

 

Kobayashi úr jókedvűen érkezett haza. Remek üzletet kötött, ragyogóan sütött a nap, és nem utolsó sorban nagylánya születésnapja volt. Méretes hóna alatt szorongatta ajándékát, melyet a határvidéken gyűjtött be aznap délelőtt. Szolgái már messziről nyitották neki a kétszárnyú ajtót. Ezúttal jókedvűen mosolygott még rájuk is. Üzleti útja igen kecsegtetőnek bizonyult. Ha minden jól megy, Kagerougakure lakóink rövidesen igen rosszra fog fordulni a sorsuk. Már csak egyetlen darabka, és összeáll az évtizedes kirakós. Talán ő lesz az, aki végre pontot tehet a Folyók Országának falui közt dúló ősi ellenségeskedésre. Mégpedig véglegesen.

Ajándékát a nagyasztalra helyezte, majd elővette kulcsait és sietve indult le az alagsorba. Egy termetes bronzkulcsot használt az ajtó nyitásához, mely így bebocsátást engedett neki. Előhalászta bebugyolált szerzeményét, egy darabkáját a legendának, mely győzelemre juttatja majd Tanigakurét. Az utolsó darabját. Egy napig az itteni széfjében kívánta tartani, majd továbbadni a kódfejtőnek, ki végül összerakhatja a teljes képet, felfedve az elveszett erő búvóhelyét. Kobayashi úr izgatottan nyitotta ki a széfét, eme aprólékos, igen drága alkotást. Abban volt már valami. Valami olyan, amit nem ő helyezett oda. Megdöbbenve tépte fel a zöldszalagos papírt. Ismeretlen kézírás meredt rá a lapról.

Elképedve olvasta a szálkás sorokat. Sajnos rögvest tudta, hogy nem tréfáról volt szó. Egy eltűntről már hallott is, mikor visszatért a faluba. A Hayashi család kisebbik lányát reggel óta nem találták. A Kobayashi széfhez pedig senki sem férhetett hozzá, még családtagjai sem. Sietve távozott az alagsori helyiségből, széf, ajtó tárva-nyitva utána. Lánya után kiáltott, mindhiába, majd szolgáit hívta maga köré. Egy hiányzott, a többi nem vett észre semmit sem.

***

Ahogy számítottam rá, eleinte saját maguk akarták megoldani a problémát. Egy kis csapat érkezett a bányákhoz, hogy felkutassák és megöljék, aki csak ott rejtőzik, kivéve persze a három túszt. Alig néhány órájuk maradt éjfélig, azaz az első nőstény haláláig. Ugyanakkor egyáltalán nem voltak felkészületlenek. Mégiscsak egy shinobi faluról volt szó, akármennyire jelentéktelenről is. A csapatban alacsonyabb rangú ninják is sorakoztak, ráadásul volt elég eszük és lehetőségük egy szenzort hozni magukkal.

Persze elég sok feltételezést tényként kezeltek. Csupán úgy kellett aláírnom levelem, hogy „a Bábherceg”, és máris mindenki azt hitte, a bányákban leszek, egyedül. Ilyen volt az emberi agy. Egy kis mítoszt kellett meglóbálni előtte, és előbb gondolta úgy, hogy a titokzatos Bábherceg egyszerre több helyen lenne, minthogy felmerülne benne az ötlet, miszerint többen is segítik az elveszett sunagakureit. Eddigi hírnevem leginkább csak egy tehetséges törvényenkívülit festett le, ideje volt némi fűszert adni a keverékhez, élő legendaként lépni elő a Bingo könyv lapjairól.

A bányajáratokat nagyon rég óta nem használták. A hegy már jó ideje nem tartalmazott elég mennyiségű értéket ahhoz, hogy megtérüljön a bányászat, így maximum olykori kirándulók bukkantak fel errefelé. Bőven volt időnk előkészíteni a terepet. A csapdákat pedig imádtam. Egyszerűen jó érzés volt, amikor jutsu nélkül, pusztán elmém és kezeim használva valami trükköt alkothattam, viszonylag hétköznapi eszközökből. Ez igazi varázslat volt, hasonlatos egy báb megalkotásához, de annál jóval hamarabb elkészült, így lendületesebben lehetett haladni vele.

A bányák és barlangok rendszere rendkívül kiterjedt volt, és igen kaotikus. Csupán néhány, mára már igen öreg bányász ismerte az utakat, amennyire legalábbis emlékeik és az alkalmankénti sziklaomlások nem cáfoltak rájuk. A falusiak közt természetesen lakott egy ilyen egyén, ki egy régi térképpel is rendelkezett. Ezt használták most a betolakodók, hogy mögém kerülhessenek. Valószínűsíthetően a szagom alapján mérték be pozíciómat. Egy termetes barlang falán másztak felfelé, hogy hátam mögül támadhassanak, vagy még az összecsapás előtt kimenekítsék túszaim, kiknek szagára szintén rábukkant ügyes menyétjük.

Kínkeserves percek teltek el, de sikerült feljutniuk a szirtre. Pengéket, kötelet, chakrát használtak a meredek fal megmászásához, majd odafent megtorpantak, jeleztek egymásnak, végül pedig csendben felosontak. A szirten rögtön két alakkal nézhettek farkasszemet, kiket egy-egy cölöphöz kötözött valaki. Vagyis csak nézhettek volna, azok ugyanis egyáltalán nem rendelkeztek szemekkel, ahogy kezekkel vagy lábakkal sem igazán. Ruhák voltak csupán, meg emberi haj, a túszok és jómagam szagló darabkái néhány érdekesebb formájú cseppkőn pihenve. A felmentőcsapat döbbenten állt a művészi alkotás előtt, melyet bábklónom hozott ide. Értetlenül pislantottak körbe a betolakodók, szájukban már érezték a vereség keserű ízét. Ekkor a szkarabeuszok aktiválták a csapdát, Tanigakure harcosai pedig ordítva zuhantak a mélybe, körülöttük sziklaeső visszhangjától remegtek a falak.

Mindeközben valahol távol, egy öreg bányász könnyen szerzett pénzét számlálta éppen.

***

Nem messze a bányák bejáratától tucatnyi tanigakurei ácsorgott. Az omlásra a hegy bendőjében került sor, kintre semmi hang nem jutott belőle. Csupán az éjszakai csendet, és egy nemlétező óra lassú ketyegését hallhatták. A feszültség egyre fokozódott, hisz sejtették, hogy nem a Kobayashi lány lesz az első áldozat. A kizárásos logika így két hölgyet jelölt meg potenciális kivégzésre, azok családtagjai pedig nem várhattak tétlenül. Veszekedések és őrült ötletek tömkelege szállt a levegőben, néhányan pedig a bányákba indultak, noha az első, náluk jóval felkészültebb csapatról semmi hír sem érkezett.

Ahogy közeledett az éjfél, egye kevesebben álldogáltak a dombon, és egyre többeket nyelt el a bejárat éhes szája. Zokogások, dühkitörések, egymásra mutogatás. További szenzorok nélkül azonban semmi esélyük nem volt akár a túszok, akár az elrablók megtalálására. Természetesen megvolt a lehetősége, hogy teljesítsék a kérést, elhozva a kért tárgyakat. Többen meg is említették ezt a megoldási módot Kobayashi úrnak, ám az hajthatatlanul hitt benne, hogy meg tudják fékezni a gazfickót. Amúgy sem lettek volna képesek időben ide hozatni a kirakósdarabokat, hisz némelyiket nem is a faluban tartották.

Az óra éjfélt ütött, és minden épp ugyanolyannak tűnt, mint azelőtt. Nem esett sor harangszóra, a bányák szája is ugyanúgy meredt, mint addig. Aztán a szomszédos dombon fény gyúlt, az éjszakai szellő pedig női sikolyokat hozva érkezett hozzájuk, ahogy a lángok felfalták a Munfurawa család egyetlen gyermekét.

***

A helyiek hamar segítség kérésére kényszerültek. Noha számos shinobi lakott a faluban, állandó rivalizálásuk Kagerougakurével, valamint a ninjaháború erőik tetemes részét lekötötte, azok, akik mozdíthatónak bizonyultak, kevésnek tűntek a Bábherceg ellen. Pontosabban a fő problémát nem a törvényenkívüli legyőzése, sokkal inkább ő maga és a túszok időbeni megtalálása jelentette.

A felmentőknek azonban időre volt szükségük, másnap délután lehetett a legkorábbi időpont, amikor megérkeznek. Tanigakure aggódó családjai addig a bányákban rekedtek felkutatásával és megmentésével törődtek, vermekből, eltorlaszolt és beomlott barlangokból szabadították ki az előző napi felderítőket, vagy éppen lándzsákról fejtették őket le, amennyiben sikerült az egyik halálos csapdába ténferegniük. Mindezek ellenére sokan elszántan hatoltak egyre mélyebbre a járatokban, és persze voltak olyanok is, akik a környéket fésülték át, vagy a faluban nyomoztak, az elrablások, a titokzatos levél és az eltűnt szolgáló után. A bizonytalanság miatt kénytelenek voltak megosztani erőiket, a bányák csapdái pedig óvatosságra, így lassú haladásra kényszerítették az azokban kutakodókat.

Szerencséjükre levelük sikeresen eljutott a Hokagéhoz, a konohai küldöttség pedig rendkívül hamar megérkezett. Igaz, csak hárman, de a háború alatt ez is igen jó létszámnak számított. A Bábherceg vagy a pénz említése megtette hatását, a kis csapat pedig sebtiben munkához is látott, amint összefutottak a hegy lábánál ácsorgókkal. Vezetőjük kivált a csoportból, és Kobayashi úrhoz lépett, kinek az elmúlt órákban erősen megszaporodtak ráncai.

- Gorou Kagome! – hajolt meg a helyiek előtt. – Jöttünk, ahogy tudtunk. Mik a fejlemények?

- Ezt nem teljesen értem. – vallotta be Kobayashi.

Gorou, Kobayashi és az egyik konohai a bejárat irányába sétáltak. A fejpántos fiú megfeszült, ahogy szemben megállt a sötét üreggel, arca eltorzult, erek dagadtak ki rajt.

***

- Meglepően korán érkeztek. – állapította meg Kohaku. Hangjából elismerés szűrődött ki.

Az egyik újonnan létrehozott barlangkijárat szájában álltunk. Enyhe szellő szállt odakinn, de ezt leszámítva teljes békesség honolt. Tiszta ég, friss illatok, halkan zizegő falevelek. Gyakorlatilag a nyugalom szigetén ácsorogtunk a falusiak aggódó tömege és szerteszét kószáló felderítői között. Mögöttünk néhány megkötözött alak pihent, itt-ott vérfoltokkal tarkított zsákokban.

Eleinte igen furcsálltam, hogy elsődleges tervemen ily csúnya csorbát vétettek az idegenek. Néhány óráig könnyedén eljátszadozhattam volna velük, macska-egér mód kergetőzve, tévutakra térítve őket. A barlangjáratokban néhány igen okos csapdát is elrejtettem. A hatalmas, guruló sziklagömbök trükkjét mindenki ismerte ugyan, de kevesen állították őket kereszteződésekhez, ahonnan pusztán a megfelelő támasztékot kiemelve a kívánt irányba lehetett indítani őket. A hegy belsejében masírozó szkarabeuszok pedig könnyedén nyomon követhették a felderítőket, napokkal ezelőtt kialakított kis járataikat használva, aktiválva a csapdákat, ahol szükségesnek tűnt. Egy szóval minden adott volt, hogy az őrületbe kergessünk egy esetleges képzettebb csapatot, ám valamivel tapasztaltabbak érkeztek a vártnál. És sokkal hamarabb.

- Úgy tűnik, konohaiak. – közölte Kohaku, pontosan tudva, hogy származási helyük meg is pecsételte sorsuk.

A rovarhasználó hosszan hallgatott. Bizonyára azon morfondírozott, hangot merjen-e adni ellenvetésének. Végül úgy döntött, kapcsolatunk elég erős ahhoz, hogy túléljen egy efféle kinyilatkoztatást.

Sajnos arra, hogy Natsumi időben megérkezzen, szinte semmi esélyt sem láttunk. Még túl messze volt. Chenéktől pedig eszem ágában sem volt erősítésért esedezni. Az az alak már így is túlságosan irritált.

***

Hayashi Kaito, a másik még állítólag életben lévő túsz apja fáradtan, és későn ért haza. Ezen körülmények hatására észre sem vette az ajtó nyitása közben kisurranó bogarakat. Persze, még ha meg is pillantotta volna őket, nem biztos, hogy elméje összerakja a képet. De ha meg is tette volna, már rég nem változtathatott volna semmin. A szkarabeuszok közel tökéletes felderítők, járatvájók, levél- és robbanójegyzetkézbesítők voltak. Hayashit egy zöld szalagos levél fogadta a konyhaasztalon, melyhez mellékletként ismerős hajtincset tűztek. Remegve tépte fel a papírt, majd megdöbbenve látta, hogy nem csak a haj, a kézírás is az ő lányáé.

Könnyekkel küszködve olvasta a sorokat. Gyermeke fogvatartói kegyetlenségéről és a szeme láttára meggyilkoltakról regélt. A felkutatáshoz hasznos információ csak nagyon minimális mértékben szerepelt a levélben. Egyértelműen a Bábherceg küldte az üzenetet, mégpedig egyfajta üzletet ajánlva. A lánya azt állította, a férfi ajánlatot tett. Hayashinak végeznie kell legalább az egyik konohaival, és akkor szabadon engedik gyermekét. Az elrablóknak amúgy is csak a Kobayashi-túsz volt a fontos, attól a családtól akartak valamit.

Hayashi letette a levelet, és hosszan meredt maga elé. Elméje logikusnak talált mindent, mit lánya keze leírt, lelke pedig elborzasztónak, amit gyermeke kért tőle, akárcsak azt, ami akkor történhetett, ha nem követi az írott utasításokat. Sokáig meredt a semmire, majd a kandallójához lépett, és módszeresen megsemmisítette a papírt, meg a szalagot. Csupán a hajtincset hagyta meg. Korábbi bizonytalanságát, a tébolyt, reménytelen tehetetlenségét immár felváltotta egy hidegen számító elme csírája. Küldetése volt, és Isten irgalmazzon neki, de legjobb tudása szerint hajtja azt végre.

***

Robbanó jegyzeteim, Kohaku megmaradt szkarabeuszai és együtt készített csapdáink a fél hegyet átformálták, mire végre sikerült két csapatra választanunk a konohai küldöttséget. A Hyuuga hamar rájött, hogy miért is van annyi bogár a hegy bendőjében, csapata így igyekezett elkerülni azokat. Hasonlóképp érzékelte speciális klónjaimat is, bár azok mibenlétéről nem sok mit tudhattak meg.

Egy nagyobb omlás végül szétválasztotta a hármast, és jó néhány percig nem is találhattak újra egymásra. Főleg azért is, mivel - velünk ellentétben - ők egyáltalán nem ismerték a járatokat, a csapdákról nem is beszélve. Régi térképük fabatkát sem ért a hegy újszerű bendőjében. Vadászként indultam meg az egymagában maradt tag irányába. Konohaiakat ölni ezidáig mindig kellemes kikapcsolódásnak bizonyult.

A delikvens persze igyekezett visszatalálni társaihoz, ám az egyik elágazóban meglepő fogadtatásban részesült. A barlangból induló két járatban már egy-egy alak állt. Két báb ácsorgott ott őreá várakozva. Akemi és Hanako, a külsejükben leginkább egy tinilány és egy banshee közt megragadt konstrukciókként állták útját. Napfénynél is kellően ijesztő látványt nyújtottak az átlagos emberek szemében, egy sötét barlang mélyén pedig a legkevésbé sem lehettek kellemes vendégek.

A konohai fiú megtorpant, maga mögül hangokat hallott. Tudta, hogy valószínűleg a Bábherceg zárta el menekülőútját. Nem sok információval rendelkezett az üldözött shinobit illetően, de abban egészen biztos volt, hogy ha sikerül végeznie vele, vagy súlyosan megsebesítenie, akkor a bábok nem jelentenek további problémát. Igaz, hogy ellenfele három irányból közelített hozzá, de akkor is csupán egy ellenfélről volt szó.

Chakrát összpontosított a lábaiba, majd sebesen elrúgta magát. Gyorsaságát egyik legerősebb fegyvereként tartották számon Konohában, így könnyedén az idegen közelébe férkőzött. Egy-egy oldalugrás, és már ott is állt a sötét hajú, fiatal fickónál, kezével annak vállát markolva meg.

A lebénult alak erre nem felelt, ahogy az várható is volt a paralizációs technika alkalmazása után. A konohai tudta, hogy kellő chakramennyiséggel ki lehet szabadulni e bénításból, így egyik kezét továbbra is a hercegen tartva, másikkal elővette tablettáit, hogy extra chakramennyiséghez jusson. A konohaiak gyakran alkalmaztak különböző harci pirulákat és medikus szereket, segítségükkel pedig talán le is béníthatta volna a bábmestert. Az előtte lévő alak azonban nem én voltam.

Az álca lehullott, és egy mereven ácsorgó báb tekintett a fiúra. Amaz chakrát összpontosított a lábába, és egy gyors, erőteljes rúgással a járat falának küldte Hanakot. A világ beleremegett a becsapódásba, por szállt mindenfelé.

Egy kunait húzott elő, a szálló porból pedig ugyanekkor különös hangok érkeztek irányába. Egy pillanattal később előbukkant Akemi báb, hajszálai pengékként pörögve körülötte. A konohai kitért, majd sebesen ellentámadt. Mindig volt nála bekészített robbanó jegyzetes kunai, és noha igen veszélyes volt ilyesmit egy hegy belsejében alkalmazni, kész volt rá, hogy életét adja az üldözött haláláért cserébe.

Már csak a bábmester maradt. Hanako olyan rúgást kapott, melytől szilánkokra törött volna egy ember csontja, a báb pedig jórészt csak fából és bambuszból állt. Akemi pedig bekapott egy robbantást. Néhány kisebb kődarab hullott alá a plafonról, por vakította el a harcoló feleket. A konohai kezeiben kunaiokkal csendben lépkedett. Amikor azonban ismét meghallotta a bábok jellemző kattogását, enyhén szólva is meglepődött. Hanako és Akemi egymással szemben, ellentétes irányokból támadtak rá. Az egyik - mit sem törődve társával - eszeveszetten szórta tűit irányába. Az ifjú shinobinak hamar rá kellett jönnie: bábokkal harcolni nem olyan, mint emberekkel. A por és a kétirányú támadás lehetetlenné tette számára a védekezést, sérülései hirtelen szaporodtak meg. Kitért egy kunai, majd Akemi pörgő hajzuhataga elől, ám ekkor fénybomba villanása vakította meg. A következő pillanatban wakizashi penge szelte át hátát és tört elő a mellkasán, de egy pillanat múlva már el is tűnt a kard birtokosa. A konohai térdre hullott, látása elhomályosult. Nem állt szándékomban megkímélni, sérülései maximum néhány percen belül úgyis életét veszik. Szegény pára végzetes feltételezésekbe bocsátkozott bábjaimat illetően. A fürgén mozgó, csupa-fa bábok törékenynek tűntek ugyan, a Vas Fal pecsét nem engedte, hogy ilyen könnyen elpusztíthatók legyenek.

Maradék chakrámból kézpecsétekbe kezdtem, bábjaimat visszaidéztem távoli tárolóikba, én magam pedig sietősen menekülőre fogtam, berobbantva magam mögött a járatot.

***

A sérült konohai túlélte találkozását a Bábherceggel, sebesüléseit ellátták. Nem élte túl viszont az éjszakát, mely alatt a helybéli Hayashi elvágta torkát, vérrel permetezve a kórházi ágyat, majd az utasításoknak megfelelően egy zöldre festett madártollat hagyva a hullán.

***

A falutól távolabb, egy kis vadászházban voltunk, Kohaku itt látta el sérüléseim, és innen vettünk magunkhoz némi élelmet, mielőtt továbbindultunk volna. A tulajdonos hullája friss sebekből csörgedező vérrel tarkította a padlóra terített medvebőrt. Milyen ironikus. Leölt egy medvét, de egy konyhakés végzett vele. Persze az is megeshet, hogy vásárolta a medvebőrt. Ma már nem lehet tudni.

Kohaku mélyet sóhajtott, majd folytatta ápolásom.

***

Kobayashi hosszan ordítozott a bányák bejáratánál, majd a hegy környékén. A két konohai messzebbről figyelt, ám senki sem bukkant fel. A könnyekben úszó férfi hajnalig ott gubbasztott, immár mindhiába. Nem értette, a herceg miért nem tartotta szavát. Talán, mert észrevette, hogy a két konohai is a közelben ólálkodott? Vagy eleve nem is kívánta visszaadni az elraboltakat? Lehet, hogy pusztán élvezetből szórakozott itt. Vagy túl veszélyes volt maradnia, és kereket oldott, bosszúból pedig végzett a lányokkal. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy jó eséllyel sosem fogják megtudni a választ.

***

Kohaku valószínűleg csak azért szólalt meg, hogy ne a csönd legyen egyedüli kísérőnk az úton. Vagy, hogy jobb kedvre derítsen.

A rovarhasználó megtorpant. A déli nap fénye erősen tűzött, de ez nem gátolta meg abban, hogy addig ott ácsorogjon, míg magyarázatot nem kap.

- Okolhatnának mondjuk téged. – vetette fel a szkarabeuszok mestere.

- Ha tudnád. – ezúttal én álltam meg egy kicsit, előhúzva táskámból a grálként őrzött tekercset.

Már esteledett, mikor végre összefutottunk Natsumival. A lánghajú leányzó hálós ruhájában közel minden búmat-bajomat feledtetni tudta. Napok óta nem találkoztunk, és a gyámolatlan falusiak után különösen nagy öröm volt viszontlátni őt.

A palotát kőből épült, magas kerítés vette körül. Az épületegyüttes közelében sehol egy fa vagy bokor, mindent kiirtottak, hogy jó rálátásuk lehessen a közvetlen környékre. Őrök járőröztek, megfigyelők álltak a magasabb pontokon.

Egy szekér érkezett az éjszakában, a nap utolsó szállítmánya. Néhány további ereklyét hozott a két nap múlva tartandó kiállításra. Festmények, szobrok, páncélok, ősi tekercsek, különös részletességgel megalkotott ékszerek, fegyverek, könyvgyűjtemények és még ki tudja mi minden fog felsorakozni az épületek földszintjén. Nos, annyit mindenesetre tudunk, hogy mi nem fog szerepelni a felhozatalban. Három ezüstszobor, melynek eltulajdonításával bíztak meg.

A kocsi, rajta az őrök által már jól ismert fószerrel és segédjével begördült az udvara, majd az egyik fészerhez gurult, ahol megkezdték kipakolását. Elengedtem a jármű alját, óvatosan érkezve a földre, majd hasra fordulva. Körbekémleltem, lábakat figyelve, füleimmel pedig beszédjükre összpontosítva. Megvártam, míg lecsatolják a lovakat és elviszik megetetni őket, az állatok ugyanis könnyen feladhattak volna egy váratlan nyerítéssel. Csendben kigurultam a rakodókkal ellentétes oldalon, majd guggolásba tornáztam magam.

Megvártam a megfelelő pillanatot, majd a fürge test technikával arrébb iszkoltam egy parkosított részhez. Innen kémleltem ki, hogy a környező őrjárat merre is járkál, majd egy újabb shushinnal az egyik hátsó épülethez suhantam. Zárt ajtó állta utamat, egyszerű fa, mely nem szokott alapesetben nagy akadályt jelenteni, de egyelőre kénytelen voltam finom módszereket alkalmazni. Nem zavart volna egy kis vérontás, de ha túl korán fedem fel magam, eltűntethetik a szobrokat, mire elérném őket. Hátamat az ajtónak vetettem, és egy tolvajkulccsal kezdtem el játszani a zárral, közben figyelve a környéket, de elsősorban hangok alapján. Mivel ritkán választottam efféle módszert egy ajtóhoz, és csendben is kellett ténykednem, igen sokáig tartott, de hát rendelkezésre állt az egész éjszaka, annak minden órájával és percével. Némi idő múltán engedett a zár, én pedig beosontam az épületbe, becsukva magam mögött az ajtót.

Odabenn félhomály fogadott, valamint fél tucat felém néző alak. Egy ütemet kihagyott a szívem, de csupán csak szobrok voltak. Agyagkonstrukciók, meglehetősen részletesek. Még az érzelmeket is jól ki lehetett venni az arcvonásokon. Micsoda egy ótvar módja az önkifejezésnek! Változatlan, fagyott kő. Közelébe sem érhet egy izgő-mozgó, mechanikus bábnak.

A belső ajtók nagy részét szerencsére nyitva tartották, így valamivel gyorsabban haladhattam, mint odakint. Nem voltam benne biztos, vannak-e benti járőrök, ezért továbbra is lopakodva közlekedtem. Kisebb vagyont érő festmények mellett sétáltam el, egy másik teremben pedig aranykelyhekből kortyolhattam volna, ha lett volna valami italféle a közelben. Ha jól hallottam, remek pince is tartozott a palotához, de azért egyetlen éjszaka sem tart örökké. Talán majd egy másik alkalommal.

Jó néhány folyosó és elágazó után végül kezdtem sejteni, merre is találhatom meg az ezüstszobrokat. Egy jó kiállításnak volt logikája, szisztéma, mely szerint váltották egymást a termek, így néhány perc alatt rá tudtam hangolódni az esemény tervezőjének észjárására. Egy hosszúkás, páncélok és régi fegyverek kiállítására használt teremből nyílt az általam keresett ereklyék helye, kétszárnyú, díszes ajtó mögött. Mielőtt azonban átléptem volna a holdfényben úszó termen, hirtelen búgás töltötte be a levegőt. Először nem is tudtam mi történt, majd észrevettem a félszobányival mögöttem lévő őrt, ki éppen riadót fújt mély hangú hangszerén. No fene. Ez az alak aztán csendben mozgott!

- Ott maradj tolvaj, akkor talán megéled a hajnalt! – szólt rám erényesen. Hangja alapján harminc körüli férfi. – Letérdelni!

Kicsit szemeztem vele, aztán már érkezett is mellé két másik fegyveres, karddal a kezeikben. Sokáig nem lacafacázhattam.

Bizonyára közönséges tolvajnak néztek. Nagy hiba. Kezeim kézpecsétek formálásába kezdtek, az egyik bátrabb őrző pedig ezt látva rögvest megindult irányomba.

A férfi sebesen szelte át a levegőt, pengéje mellkasom irányába szúrt, ám egy közénk ugró alak sebes pallosa hárította a támadást. Az őr megdöbbenve szembesült a ténnyel, hogy az egyik régi, nagydarab páncél állta útját. A rostély alól baljós derengés szűrődött ki, mintha szellem költözött volna belsejébe. Különleges klónom általában emberi alakú bábokban szoktam létrehozni, de egy páncélban is tűrhetően működött.

Nyugodt léptekkel fordultam meg, és folytattam utam a díszes ajtóhoz. A három őr megpróbált harcba szállni új monstrumkatonámmal, de hamar rájöttek, hogy nem igazán tudják megsebezni a fémet. Ekkor sem fogták menekülőre azonban. Jól fizetett vagy erős félelemben tartott csatlósok lehettek. Szétváltak, megpróbálták legalább egy tagjukat a páncélos mögé juttatni, én utánam. Ekkor szembesülhettek a soron következő meglepetéssel, egy olyannal, melyre tapasztalt shinobik se számíthattak volna. A páncél kézpecsétek formálásába kezdett.

A gázlehelet technikát alkalmazta klónom, nagy mennyiségű Öt Érzék Zűrzavara füsttel tömve meg a termet. Az őrök hamar szédelegni kezdtek, az egykori lovag pedig sorjában vágta fel nyakuk, át a testük, vagy épp le a kobakjuk. Kinyitottam a széles ajtót, majd beléptem a célterembe. Vártak a szobrok.

Néhány igen értékes tárgy került szemeim elé. Nem sokat foglalkoztam velük, küldetésem célja mindennél fontosabb volt. Nem mintha nem szerettem volna játszadozni, de volt már egyfajta presztízsem, nem okozhattam csalódást, hisz akkor jövendőbeli megrendelőim száma fog drasztikusan lecsökkenni. Lecsatoltam a magammal hozott tekercset, és szétterítettem a három gyerkőcméretű ezüstszobor előtt. Ekkor hallottam meg a közeledő léptek zaját. Újabb adag őr érkezett a felfordulás színterére.

Hátrafordultam, látva, hogy a füst elég jól oszlik, talán egy nyitott ablak miatt. Továbbra is veszélyes maradt, de a látási viszonyokat már túlzottan nem rosszabbította. Egy nyílpuska végét láttam felém fordulni, és már mozdultam is, fürgén suhanva arrébb. Korábbi helyemen hangosan fúródott falba a lövedék. Két vastag chakrafonalat vezettem az ajtóhoz, és sebesen behúztam. Odakint a páncélos megforgatta pallosát, és védelmi állást vett fel a bejáratban.

Odaléptem az ajtóhoz, a kilincseket egy serleggel fogva össze. Időre volt szükségem. Kezemet az ajtóra helyeztem, és nagy mennyiségű chakrát áramoltattam belé. A túloldalról pengék és lövedékek zaja szűrődött át. Néhány pillanat, és elkészültem, a Vas Fal pecsét aktivizálódott. Azon az ajtón át egy darabig senki sem fog zavarni.

Visszatértem a szoba közepéhez, ahová a tekercset terítettem. Súlyosabb tárgyakkal sose tudtam volna elszökni, ha cipeléssel vagy kocsiztatással próbálkozom. Sorra ráhelyeztem az ezüst szobrocskákat a tekercsre, majd elvégeztem az akadémián tanult technikát, elzárva különleges szerzeményein. Odakint hangos csörömpöléssel esett össze páncélos katonám. Kifogyott a chakrából.

Magamra akasztottam a tekercset, majd körbejártam a helyiséget, próbálva elhelyezni magam a birtokon, az épületen belül. Az ajtón dörrenés hangja hallatszott. A pecsét egy ideig visszatartotta őket, de idővel rájöhettek, hogy nem tudnak átjutni, és megpróbálkozhattak valami mással, például az épület bekerítésével. Egy robbanó jegyzetet helyeztem a nyugatinak vélt oldalfalra, majd segítségével új ajtónyílást készítettem, hogy meglóghassak.

Némi lépcsőzés után kijutottam egy oldalsó teraszra. Odakint is nagy volt a felfordulás, őrök ordítoztak mindenfelé, egyre több épületben gyújtottak lámpást. Ideje volt meglépnem, ám könnyen elcsíphettek. Egy kis elterelésre volt szükség.

Odasomfordáltam az istállóhoz, út közben csendesen vágva át egy őr torkát. A hullát felkötöztem az egyik lóra, majd szabadjára engedtem az állatot, kunaijal sarkallva vágtára. A megvadult igavonó zajosan és sebesen távozott, magára vonva a figyelmet és lekötve az őrök jó részét. Ezután már csak némi lopakodás, egy shushin, és már kint is voltam a területről.

Nem sok chakrám maradt, és közel sem voltam biztonságban. A letarolt környéken a legközelebbi facsoport is jó kétszáz méterre volt. Túl sok egy további shushinhoz, bőven elegendő, hogy észrevegyenek.

Megalkottam két egyszerű bunshint, majd illúzióikreimmel három különböző irányba indultunk. Ha felfedeznek, kénytelenek lesznek tippelni, vagy megosztani erőiket. Az erdőben pedig már bármikor elbánom velük.

Egy dologra nem számítottam, és csak akkor eszméltem rá a hibára, amikor már hallottam a paták dobogását. Meg kellett volna ölnöm a másik lovat. Ott álltam mellette. Súlyos hiba. Ezzel mindenképp szembe kellett szállnom, nem futhattam el előle. Hátrafordultam, megfigyelve a felém vágtázót. Kezében az állat nyaka fölött tartott valamit. Egy nyílpuskát.

Leguggoltam, hogy kis felületet mutassak csak felé. Rohanó lóról igen nehéz dolga volt célozni. Én egy chakrafonálra fűztem kunaiaim, majd hosszan céloztam, miközben a bestia egyre közelebb vágtázott. Kattant a nyílpuska, én pedig kilőttem a pengéket, a sunagakurei Soushuuha jutsut használva. A nyílhegy fájdalmasan fúródott vállamba, ledöntve lábaimról.

Kiáltásom a ló nyerítése múlta csak felül, az állat hatalmasat vágódott a földön, testéből pengék álltak ki. Tulajdonosa valahol a ló alatt végezte, vagy legalábbis minimum eszméletlenné vált. Szitkozódva álltam lábra. Klónjaim már rég nem tartottam fenn, a palota felől pedig csapatot láttam közeledni.

Sérülésemmel egyelőre nem foglalkozva rohantam az erdő fái közé, nyomomban üldözőimmel. Kohaku itt, a fák között várt reám, és nagy szükségem is volt most rá. Együtt gyorsan menekülőre fogtuk. A szkarabeuszhasználó kezdetlegesen ellátta sebeimet, amíg rovarjai nem jeleztek veszélyt, majd folytattuk menekülésünk. Egy rovarklón valamint néhány robbanójegyzet segítségével végzetes csapdába csaltuk a kergetők nagy részét, onnantól pedig lelassultak és kedvüket veszítették. Mire felkelt a hajnal, már az erdő túlvégén caplattunk. Kimostuk és elláttuk sérülésem, majd hosszas diskurzust folytattunk a továbbiakról. Sikerült megszereznem a három ezüstszobrot, melyet másnap leadtam a megrendelőnek, borsos jutalomért cserébe.

Szükségem is volt a pénzre, és a szerzett tapasztalatra is. Növekvő hírnévvel nagyobb felelősség járt, de nem utolsó sorban: nagyobb veszélyek is.