Kereskedelmi utak

// Bocsi//


Miután sikeres megérkeztünk a tisztásra, leszálltunk majd felkészültünk az estére. Amíg a többek tűzifát gyűjtöttek én és Jinpachi bekészítettük a terepet ahol majd a tűz fog égni.
Ahhoz, hogy elkerüljük az erdőtüzet nagy köveket tettünk egy kör alakba, majd egy pár nagyobb rönköt hoztunk az ülés céljából, amiket a kövek közelébe helyeztünk el. Addigra szerencsére a gyújtós és a tűzifa is megérkezett. Most kivételesen nem én csináltam a tüzet, hanem az egyik őr, aki a fákat hozta. Miután a tűz begyulladt, mindenki csendesen üldögélt a rönkökön és magában gondolkozott. Nekem a barátaim és a volt mesterem jutott az eszembe, ahogy a csillagokat bámultam, de sajnos ezt a nyugalmat hamar megtörte Jinpachi dúdolása és fütyülése is egyaránt. Eleinte mindenki nyugodtan és csendben tűrte, de ez nyugalom nem tartott sokáig. Mindenki arcán könnyen le lehetett olvasni azt az undort, amit Junpachni „zenéje” után éreztek. Engem őszintén szóval annyira nem zavart, sokkal inkább a küldetés valós célján járt az eszem. Talán most itt az idő, hogy megtudtam mit is akkor valójában Junpacni. Elsőnek is egy nyilat rajzoltam a lábammal a homokba, ami felém mutatott, figyelve, hogy senki ne vegye észre. Majd gyengén megrúgtam a társam lábát, jelezve neki a homokban található nyilat és végül felálltam a fatörzsről, majd a kocsik felé vettem az irányt. Mivel nem akartam gyanút kelteni, azt mondtam, elmegyek és megnézem a lovakat, remélve Janpachni észreveszi a jelet és utánam tud jönni.

Miután a jelzést leadtam és elindultam az erdő felé, sajnálatos módon Jinpachni nem jött utánam, nem tudtam még mit csinál a tűznél, de kénytelen voltam megvárni őt az egyik fa tövénél. Körülbelül tíz perc telt el, amikor végre észbekapott és elindult felém.
- Végre, hogy itt vagy azt hittem, márt, hogy sosem fogsz ideérni - szóltam rá egy kissé dühösen, mialatt az erdő sűrűjébe vettük az irányt.
- Jinaphni, nem ok nélkül hívtalak ide! A küldetés titkos része érdekelne pontoson – fejeztem be mondani valómat eléggé izgatottan. Remélve, hogy most van ideje beszámolni nekem a küldetésről, és nem fog senki és semmi félbeszakítani. A szívem elkezdett gyorsamban verni a szokottnál, de ezen nem csodálkozom, hisz mindig ez történik, ha izgalomba jövök. Mivel nem akartam, hogy meghalják a beszélgetésünket, néha-néha hátrapillantottam a katonákra.

Miután tíz perc is beletelt a várakozásomba Jinpacni végre megjelent, és együtt az erdő sűrűje felé vettük az irányt. Ahogy besétáltunk az erdőbe és megálltunk az egyik fa tövében megkérdeztem, hogy mit is akar tőlem valójában. Ekkor elmondta, hogy ha valami baki lépne fel az út során és megtámadnának minket, akkor azokat a banditákat el kéne eltávolítani a föld felszínéről, amivel teljesen egyet is értek. Gondolom, azok az emberek márt, régóta az utakat járják, és abból élnek meg, hogy más emberek drága holmiját ellopják, és jó pénzért eladják.
Ahogy elmondta a mondanivalóját egy nyílvessző állt bele az egyik mellettünk lévő fába.
Én személyem szerint egy kissé megijedtem, de hát ez természetes szerintem egy 15 éves gyerektől. Nem tudom, hogy ki és miért támadott ránk, de az biztos, hogy nem véletlen volt.
Jinpachi eléggé dühödté vált mikor meglátta a nyílvesszőt, de nem is csodálom, egyből visszaküldött a tűzhöz, mivel csak egyedül akarta átvizsgálni a terepet. A duzzogásom hiába való volt, ő rám sem hederített. Ahogy megérkeztem a tűzhöz leültem a földre, és nem kellet sok időnek eltelni, hogy észrevegyem, az egyik katona hiányzik.
- Héj! – szólaltam fel hangosan.
- Hol van a hatodik katona?

Ahogy visszasétáltam a tűzhöz és észrevettem, hogy az egyik katona eltűnt, egyből felkiáltottam és megkérdezetem, hogy merre is járhat, de mihelyst válaszolni tudott volna, a mellettem ülő férfi addigra márt az eltűnt embernek vélt katona sétált vissza a sűrű és sötét erdőből ecsetelgetve, hogy milyen jól esett neki ez a kis megkönnyebbülés. Miután ő is visszajött a tűzhöz, Jinpachni is megjelent, szerencsére épségben. Viszont a hírei nem voltak valami fényesek, mivel a rejtélyes támadót nem tudta elkapni. Sebaj, majd legközelebb gondoltam magamban. Ahogy ő is leült közénk, engem elküldött aludni, amit őszintén szóval nem vettem zokon, hisz nagyon fáradt voltam. Ezek után könnyedén felálltam és az egyik kocsi felé vettem az irányt. Beszálltam a szekérbe és a táskámat a fejem alá tettem, mint párna majd lefeküdtem. Eleinte az ügyen elég sokat gondolkodtam. Nem nagyon értettem, hogy miért is akarták pont Jinpachnit megölni? A nyíl szándékosan vagy csak véletlenül nem találta el őt? Jinpachni tényleg nem találta meg a támadóját vagy csak a katonák miatt nem mondott igazat? Tehát ez a három kérdés járt egészen addig a fejembe, amíg el nem nyomott az állom.
Másnap az út körülményei miatt korán keltem fel, ahogy a szemeimet kinyitottam Jinpacnit láttam meg elsőnek, aki a szekér mögött sétált, majd kedves szóval köszöntött.
- Jó reggelt- válaszoltam neki vissza
- Mi lesz a mai program?- kérdeztem eléggé izgatottan.

Mikor beléptem a nagyterembe az idős mester már várt rám. Egy kis íróasztal mögött ült és éppen valami papirost tologatott maga előtt. Márt várt rám, de szerencsére hamar megérkeztem. 
Egy feladata volt számomra, méghozzá a háborúval kapcsolatban. Elmondta, hogy a háború elérte már e kicsiny kis országunkat és a klántagok kint harcolnak a fronton. Az osztag sikeresen partra szállt és egy közeli szigetet próbálnak elfoglalni. Mivel a sziget távol van folyamatosan kell küldeni az utánpótlást a osztagnak. A feladatom tehát nem más mint egy ilyen karaván védelme és kísérete a szigetre. Az indulás holnap 4 óra, emellett két társam lesz Senshu és Hogosuro. Még nem ismerem őket, de a hosszú út alatt biztos jobban megfogom. Miután elmondta a feladatomat elköszöntem és elindultam haza. Mivel ma már edzettem egyet, így inkább felkészülök a nagy útra. Otthon a fegyvereimet összepakoltam, és rendbe szedtem, tettem be hideg élelmet, vizet és persze váltóruhát. A csomagom egy nagyobb hátitáskának nézett ki, de szerencsére nem volt akkora, hogy akadályozott volna a mozgásba. Ezek után korán lefeküdtem aludni, hisz fáradt voltam és kellet az energia a nagy útra. Este még a küldetésen járt az agyam és a fronton harcoló társaimra gondoltam. Másnap korán keltem, felöltöztem és megreggeliztem majd hátamra vettem a táskámat és még időben elindultam a város kapuja felé. Még bőven időben voltam, így nem siettem, hanem szépen lassan sétáltam a karavánhoz. Az idő remek volt, habár még a nap nem kelt fel. Az utak üresek voltak, hisz a város lakossága még bőven aludt. A küldetést izgatottan várom és mindent megteszek, hogy a karaván épségbe megérkezzen.

Mikor megérkezem az találkozó helyre, már vártak rám. A szekér is ott volt és a társaim is. Még jó, hogy előbb indultam el, így is várni kellett rám-gondoltam magamba.
A város kapujában ott állt a Djuka egyik harcosa és nagy valószínűséggel a gennin társam.
Hongosuro és Senshu, így végre elindulhattunk. Hongosuro mind kettőnknek elmondta a tervet. Én a kocsi elejében fogok ülni, míg társam pedig hátul, közben pedig a csapatvezető kissé távolabbról fogja fedezni a szekeret.
Amint felültünk, a kocsis szó nélkül rácsapott ostorával a ló hátára és el is indultunk.
Verőfényes napsütés, csiripelő madarak és zökkenőmentes út. Mivel még korán vagy így a lakosság nagyja még otthon van és csak a közfeladat ellátó személyek járőröznek az utakon. A boltok is még csak most nyitnak ki.  Habár még kissé fáradt vagyok, a korai kelés miatt figyelmem nem lankad le. Minden egyes járókelőt alaposan megfigyeltem, persze a környezettel együtt. A tavaszi nap erősen sütötte az arcomat, néhol márt igen zavaróan. A két ló tempója viszonylag gyors és erős volt. A hatalmas szekeret csak úgy húzták keresztül az üres városon keresztül. Ahogy szép lassan utaztunk, úgy csökkent az emberek és a házak száma és úgy volt nehezebb mennie a két lónak, a földes út miatt.
A város elhagyása miatt, egy kietlenebb helyre értünk. A teljes sík vidéket csak itt-ott tarkították mocsarak és erdők. Az elhanyagolt utak alig látszottak, belevesztek az ugarba. A végtelen mezőn csak nagy ritkán lehetett egy-egy kis házat felfedezni. Ez utam alatt csak nagyon kevés helybélivel találkoztam. Habár még nem értünk be az erdőbe, a falut már bőven elhagytuk. Fáradt voltam és nem volt kedvem beszélgetni senkivel, inkább az utat figyeltem, és koncentráltam. A szekér hangja alapjában hangos volt, nem hiszem, hogy a vezetőnk nagyon örült volna neki, hogy itt hangos beszélgetésbe kezdünk. Mindenkinek meg volt a saját dolga, majd ha azt jól elvégezzük a feladatunkat, akkor talán van idő a beszélgetésre is.
Hamarosan az napot eltakarta a hatalmas fák lombjai, és az út kezd sárossá válni, így mindenki tudta, hogy megérkeztünk az erdőbe. Társamnak egy karlendítéssel jeleztem, hogy mostantól még jobban figyeljen, hisz a veszélynek könnyen ki vagyunk téve.
Mostantól még alaposabban fogom nézni az utat és a tájat, ha bármi bajt észlelek, azonnal jelzek.

Az erdőbe beérkezve, minden megváltozott. A napot könnyedén eltakarták a hatalmas fák zöld lombjai, illetve a mostani viharoktól a talaj is sokkal nedvesebb volt és persze sárosabb. A lovaknak sokkal több erőt kellet használniuk a szekér húzásába. A környéken jól látszott a vihar pusztító ereje. Körülöttünk fák kisebb nagyobb gallyai hevertek, néhol pedig még a kisebb állatok tetemeire lettünk figyelmesek.
A cél 4 órányira volt tőlünk. Nem  mondom azt, hogy késébe lennénk, de az erdőt minél előbb át kéne szelni. Az út valóban unalmas, hisz fontos, hogy csöndbe legyünk. A kapitányt kb egy órája nem is láttuk, nem hiszem, hogy történt vele valami, de ki tudja. A nagy elgondolkodásom közepette, társam halkan jelzett, hogy balra látott valamit, erre ismételtem felkaptam a fejemet és észrevettem, hogy egy gida fut keresztül a vizes avaron.
A kocsis erre kicsit lelassított, majd miután átért az állat, folytatunk a utazást hasonló tempóba. 

Ahogy telt az idő, úgy nőtt bennünk lévő feszültség és egy újabb akadállyal találtuk szembe magunkat, méghozzá egy kidőlt fával az út közebén. Nagy valószínűséggel a viharban dőlhetett ki. Az időnk fogytán volt és a fa túl nagy volt ahhoz, hogy csak úgy arrébb rakjuk. Jeleztem társamnak, hogy szálljon le a szekér hátoldaláról és segítsen kettéhasítani a fát. Elég jó erőben vagyunk még és kardunk is éles. Ha egyszer kettévágjuk onnantól már könnyedén arrébb tudjuk. Persze ezt is okosan kell csinál és gyorsan. Fontos hogy közbe ugyan úgy nézzük a kocsit és a környezetet is egyaránt.
- Szerintem ketten gyorsan megleszünk, pár vágás az egész és mehetünk is tovább-biztattam a társamat, majd neki is álltunk a munkának.

A fa kettévágása valóban nem okozat nagy problémát. A két penge hamar kettészelte a nem túl vastag törzset. Hamar megadta magát és ketten könnyedén három részre tudtuk hasítani. Mind a ketten úgy éreztük, hogy a feladat nagyját, vagyis az oroszlán részét teljesítettük. Mikor elkezdtük elhordani a felaprózott rönköket, egy szokatlan dolog történt.
Egy apró kis labda gurult be közénk, ami pillanatok alatt felrobbant és egy vakító fénnyel zavart meg minket. Erős sípoló hang járt át a fejemen, ami szerencsére hamar elmúlt.  Ezt követően egy fickó lépéseit halottam, a bokorból, de mire kinyitottam volna a szemem köd lepte el a környéket. 
Sajnos nem sokat látok inkább csak árnyakat. Szerencsére a kocsit és az ellenfelemet valahogy kitudtam venni a nagy ködből, de a társamról nem tudok semmit.
Ilyenkor miért nincs itt  a vezetőnk? - kérdezem magamtól, most csak magamra számíthatok, és a képességeimre. Valamit ki kel ötletelnem.
 
Mivel nem látok szinte semmit,csak árnyakat így kerülnem kell a közvetlen támadásokat.A köd nagyon zavaró, de valahogy ki kell használnom a helyzetet.
Két ötletem van: Az első ha a ragacs technikámat az árny köré fújnám és utána bizakodnék abba, hogy nem veszi észre és belelép. Illetve a második pedig az öt érzék zűrzavara. Mivel nem látok semmit, és technika úgyis füsttel jár, több esélyem van, hogy eltalálom. Nem morfondíroztam sokat, a másodikat választottam.
Gyorsan elővettem egy erre előre felkészített kunait amire a speciális robbanó jegyzett volt felkötve, majd a mozgó árny célpont közelébe dobtam és miután sikeresen landolt felrobbantottam. Kassei!
Több esélyem van, hogy ez a technika bejön, mivel nem látok semmit így nem tudok tökéletesen célozni, de  mivel itt elég csak a lila füst használata, amit azonnal lebénítja az ellenfelet, utána könnyedén rátudok támadni a kardommal. 
Remélhetőleg sikerrel zárul és még időbe eltudjuk vinni a szállítmányt a hajóhoz.

A köd nagyon sűrű volt, és csak árnyakat láttam. Amint észre vettem az egyre közeledő személyt, nem haboztam, és egy előre elkészített robbanójegyzetes kunait dobtam felé. Amint felrobbant, előrántottam kardomat és gyomron szúrtam.  A férfi egy nagy légszűrőt viselt az arcán, ami szinte mindenét eltakarta. 
Szürke öltözete és hosszú haja elég jól takarta az arcát a légszűrővel egyesítve. Amint beledöftem a kardomat, a fickó egyszerűen szétfolyt és inentől kezdve jól tudtam, hogy csak egy klón volt. 
Ahogy körbenéztem észrevettem, hogy eltűnt a szekér és hangok alapján észleltem ,hogy Senshu is harcol valakivel. Talán ő nála van az igazi. Mivel nem láttam semmit, csak a hallásomra tudtam támaszkodni, Senshu bajban volt és a nevemet ismételgette. Mivel nem látok semmit így óvatosnak kell lennem, enm bizos , hogy, valóban a barátom az, így inkább egy füstklónt hívok elő, amit előre küldök.
Ha szerencsém van a társam, jól van és együtt eltudjuk kapni ezt a szemetet illetve megtaláljuk a szekeret. 
Amennyiben tényleg a társam kiáltja a nevemet én is odafuttok hozzá és segítek neki, ha valami történik a klónnal akkor egy másik tervet eszelek ki. Mivel a klón füstből van így ha rátámad a füst szétárad körülötte, ami bezavarja a látását és onnantól fogva könnyedén rátudok támadni.

Miután megidéztem a füstklónt elküldtem a hang irányába. Csak kardok csattanását hallotta, de amit közelbe ment jól látta, hogy van még egy bandita az erdőben, akivel épp Senshu küzd. Senshu egy sima katanával, míg a férfi egy kaszához hasonlító eszközzel próbált sebet ejteni a barátomon.
Senshu ügyesen harcolt, de hirtelenébe a másik keresett alak felbukkant a klónom mellett és egy erőteljes suhintást mért rá. A klón szétvált mint a kámfor és sűrű füst szállt föl belőle.
-Na most megvagy!-kiáltottam fel, és nekiestem a katanámmal. A férfi erős volt és jól edzett, látszott rajta, hogy tapaszt volt a kardforgatásba. 
Nem maradhatok alul- kiáltottam fel és egyre erősebbeket ütöttem rá. Nem hátráltam meg, megpróbáltam kihasználni az erdő összes lehetőségét amit nekem tud nyújtani. De kardos ellenfelem gyorsabbnak bizonyosul nálam és mikor összecsapunk, jobb lábával gyomron rúg és  ezt követően csak úgy2-3 métert repülök el a messzeségbe. A nagy repüléstől a hátamról és a vállamról erősen lehorzsolódik a bőr, de ez talán még nem is volt akkora nagy baj, viszont mikor kinyitom a szemeimet a férfi ott állt felettem és kardját a torkomhoz erősítette. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek pár gondolat, átfutott az agyamon, hogy mégis, hogyan tudnék jól kijönni ebből a szorult helyzetből, de akkora egy ismerős hang szólalt meg az ellenfelem háta mögött. Hogoshuro volt az. A mester könnyedén lefegyverezte a fickót. A köd és a füst is elszállt, így tudtuk, hogy ő valóban az igazi volt. 
Senshu karja vérzett, de ő is sikerrel járt. Azért kissé letörten mentem a kocsi felé, hisz nem úgy végeztem, ahogy valóban akartam volna, na de mindegy.
Legelső feladatnak azt véltem, hogy letisztítsam és bekössem a társam vérző kezét. Amit gyorsan el is végeztem.
Miután mind a négyen rendbe szedtünk magunkat, feldobtuk a két megkötözött fickót a szekér hátába, majd elindultan a kikötő felé.
Az erdő elhagyva a nap ereje is visszatért és ismételten erősen sütött a szemünkbe. Talán vége- gondoltam magamba.
A kikötő valóban nem volt messze, kissé megfáradva, de büszkén érkeztünk meg a homokos talajra.
- Itt még a levegő is más, nem igaz Senshu-kiáltottam felé, élvezve a tenger sós illatát. A hajó is mi is kb egy időben érkezünk be, csak ő a vízen, mi pedig a szárazföldön. Végre sikerült, nagyon örültem, hogy épségbe idetudtuk hozni a számomra ismeretlen csomagot. 
Sokat tanultam a küldetés alatt és rájöttem, hogy a döntéseimet sokkal jobban átkel gondolnom, hisz majdnem az életembe került. A kardforgatást még úgy érzem, hogy sokat kell gyakorolnom, hogy viszonylag jól tudjam használni a fegyveremet.

Belépve a sziget parti részére, nyugodtság töltött el, hisz tudtam, hogy végre vége ennek a küldetésnek is. A kocsis is gyorsabban kezdett zakatolni a homokban, hisz ő is várta már a küldetés végét. Amint a hajó is megérkezett és beállt a helyére elkezdtük a felpakolást, vagyis elkezdtük volna, ha nem lett volna annyi papírmunka.  Miután leszálltam a szekérről, bekaptam pár falatot és elindultam a mester felé, aki a vízparton várt. Nem tudtom, hogy vajon mit akar nekem tanítani, de izgatottan várom.  Miután odaléptem hozzá, ő a stég pereméhez lépett és onnan rálépett a víz felszínére és egy klónt hozott létre.
Ezek szerint ezt fogom én is megtanulni, ez remek egy újabb vízelemű jutsu.
Nekem is ez volt a feladatom, így én is chakrát vezettem a lábfejembe és ráléptem a hullámzó tengerre. Lényeg hogy a chakra formázza a vizet, mint valami anyagot és ebből lesz meg a másolat. Szerencsémre a füstklónt már jól ismertem így az alapja már megvolt, csak arra kéne rájönnöm, hogy miként tudom megformázni a vizet.
-Na hát kezdjük el- kiáltottam fel majd megpróbáltam formálni a vizet.  
Erősen elkezdtem belevezetni a chakrát a lábamba, majd onnan kezdtem el formálni a vizet anyagként és megpróbáltam létrehozni a másolatot. Persze nem sikerült, talán túl sok energiát fektettem bele és a klón egyszerűen szétrobbant. A következő körben most kevesebb chakrát fektettem a lábamba, de ez meg is látszott az eredményen, egyszerűen nem voltam képes megformálni a klónt. Egyre tovább és tovább gyakoroltam, persze az eleinte kevesebb sikerrel, majd ahogy telt-múlt az idő annál szebb és biztosabb formát tudtam létrehozni.
A ruhám tiszta víz volt és lassan a türelmem is a vége felé járt. Rájöttem, hogy semmi értelme kapkodni, ha egyszer mindent beleadnék, akkor talán végre sikerülne létrehoznom azt a klónt.
Tehát elsőnek is megpróbáltam belevezetni a nem túl sokmennyiségű energiát a lábamba és onnan keresztül továbbáramoltatni a vízbe. A víz ekkor olyan finom és könnyed volt, mint valami homokszerű anyag és most valahogy könnyedén meg tudtam formálni vízzé.
-Na végre sikerült- ordítottam fel hangosan, teli torokból.  
A klón valóban sikeresen létrejött a víz segítségével. Nagyon büszke voltam magamra, hogy el tudtam sajátítani ezt a technikát is. A klón csak állt szembe velem a vízen és teljesen úgy nézett ki, mint én. Fáradt voltam, hisz egy kemény küldetésről jöttem vissza, így nem volt már energiám tovább fenntartani és eltüntettem. Ezt követően visszasétáltam a partra egyenes a szekérig. A többiek is ott vártak rám.
-És ezután hogyan tovább?- kérdezetem meg a többiektől. A hajóra addig felpakolták a sok holmit, míg én gyakoroltam, így talán végre lefeküdhetek aludni.  Nagyon fáradt voltam és csurom víz. Remélem, nem terveznek még valami kis extrát a nap folyamán .