Kereskedelmi útvonalak

A Vízesés, a Hang, és a Tűz Országok felől érkező kereskedelmi utak, amelyek egy kis faluban találkoznak, és vezetnek északnak a félsziget mélyén fekvő Takumi no Sato felé.

~Ahhoz képest, hogy ez egy kereskedelmi útvonal nem olyan nagy a forgalom. Azért nem árt résen lenni. Nem mintha támadásra kéne számítani, de ez a Aibuki félelmetes. Habár még nem mutatott semmit még is van benne valami. Mintha egy démon lakozna a testében. Na meg ez a stílusa... nem tervez előre, ráérősen viselkedik, és teljesen higgadt. Mintha neki nem kellene semmitől sem tartania. Azt is elbírnám róla képzelni, hogy nem is egy kölyök, csak annak az alakját vette fel, vagy lopta el a testét. Jobb lenne többet megtudni erről a félelmetes szövetségesről.~ Gondolkodik magában miközben ijesztő társa mellet sétál. Normális napos idő van, viszonylag még korán. Lépteik zaján kívül csak madárcsicsergést vélnek hallani. Látszólag társát nem zavarja a csend. Akohi mégis megtöri ezt a nyugodt utazást. Elszánta magát, jöhet az információ gyűjtés. Magában már letisztázta, hogy nem hiheti el minden szavát a fiúnak, de reméli valami igazságot azért csak le tudd majd szűrni.
-Nos, hogy az utazás is kellemesebben teljes, legalább beszélgessünk egy kicsit. Nagyon érdekel, hogy ki fogja fedezni a hátam. Lévén, hogy egy csapatban vagyunk igazán elárulhatnád, hogy mi a specialitásod, és mi az amihez, talán az én segítségem is kelleni fog. Csakhogy lásd, neme gy oldalú társagás ez részemről, ezért először én kezdek beszélni magamról. Jómagam még nem vagyok nagyon erős ninja, és amihez konyítok az a Medvék országának titkos jutsu-i. Tudod, amihez a meteorit erejét használják. Persze még ismerek pár egyéb technikát, de azok említésre se méltóak.- Mondta. Remélte nem árult el mindent magáról, és csöndben várta a választ. Viszonylag normális tempót ütöttek meg, habár nem hitte, hogyha begyorsítana társa tartaná a tempót.

[Hana-chan]

Nakuci csak úgy nézelődött, bekukkantgatott a sötét sikátorokba, hátha talál ott valamilyen elhagyott drágaköve nyakláncot a földön, vagy egy rendkívül ritka és szuper erős kardot egy kuka fedelére helyezve. De nem. A sors fintorgása nem pöckölt az útjába semmilyen értéktárgyat, szolgát vagy éppenséggel áldozatot. Kár. Ez így uncsi volt.
Nagy boldogan lóbálta a macskát, miközben kedvenc dalocskáját dúdolgatta. Mikor meglátott valami jót, akkor odarohant a kirakathoz, rátenyerelt az üveglapra – a jobbjában tartott macskát egyenesen felpasszírozta a sík felületre –, még a homlokával is rácuppant az üvegre. De miután rájött, hogy ez a falu nem éppen az ő tartománya – ergo nem árulnak mindenféle neki való csecsebecsét –, lebiggyesztett ajkakkal állt odébb. Habár szíve szerint bevágta volna a legközelebbi kukát a kirakaton keresztül a boltba, mondván, hogy ez a büntetés, amiért nem árulnak semmi olyat, ami neki kellene.
Köhöm… szóval. Tehát. Naka-chan ment tovább, megcsodálta a madarak cikázását – hirtelen nagyon megkívánta a tojásrántottát és a galamblevest is –, persze azért néha vetett egy lomha pillantást az előtte haladó emberkékre. Követte is őket, meg nem is. Ő csak… egy utcán ment velük, véletlenül egy irányba, véletlenül mögöttük.
~ Bwááááh, a nőcike… Nőci?! Mit nőci? Nem hiszem, hogy idősebb nálam. Múúúh… akkor csaj! De nem. Az se, mert ha ő csaj, akkor én is az vagyok. Hát az nem valami jó…. Nyeeeh, akkor inkább ifjú hölgy. De nem, mert az meg csak én vagyok. Nyaúúúú, akkor lány és kész. Múh, túl van tárgyalva! Tehát akkor a lány és a bandája. Na igen, cuki kis geninkék, úgy lenyesegetném a lábikájukról a husikákat… Pfúúúj mááár. Mi vagyok én, kannibál?! Nyeheheheeee. Huh? Merre mennek, merre mennek? Eddig egyenesen, nem? Akkor most minek a változtatás…? ~
Hát igen, Naka sosem volt valami nagy zsenialitású alak a hétköznapokban. Eddig elég volt az, hogy pár kunait elhajított a sunyiba, aztán vagy felfűzött rájuk robbanó cetlit, vagy nem. Na igen. Kicsit gázos volt, mikor csak a csupasz kunai késeket dobálta vaktában, és csak utána jött rá, hogy nem tűzte fel őket cetlikkel.
Az őrök őt is átvizsgálták – illetve vizsgálták volna, de mivel nem volt nála semmi, ezért nem is volt mit. Látszólag. Na igen, nyomi kis biztonsági rendszer ez, de hát ha másért nem is, a látszatért még nekik is meg kell küzdeni. És különben is. Nakuci mosolygott, pillogott is nagyban, meg eljátszotta a cuki kislányt, aki csak civilként tesz-vesz. És bevették. Illetve, úgy ahogy. De az a lényeg, hogy bent volt. És a macskát is megtarthatta. Mert ha nem, akkor máris vérengzeni kezdett volna.
Nah mindegy is, Nakuci ott nézelődgetett jobbra, meg balra. Föl és le, össze, vissza. Nem igazán érdekelte más, csak a vásárlás, úgy ám. Ismét a kirakatokat bújta, mint aki elvonási tünetektől pusztulódik. Nem baj. Élvezte az egészet.
Már ismét kezdett volna letenni arról, hogy egy színvonalas plüssös boltot találjon magának, mikor aztán beütött az isteni szikra. Az utolsó remény. Már messziről csillogott, ontotta a rózsaszín fényt magából és a cukorkaillatot. Nakuci szemecskéi pedig hirtelen nagyra nyíltak és reményteli csillogással teltek meg. Végre megtalálta.
Egy hatalmas, szikrázóan tiszta kirakaton keresztül a menny sejlett fel előtte: rózsaszín, fodros-bodros, és tele plüssökkel, cuki játékokkal, magyarán olyan kellékekkel, amik neki az életet jelentették.
Oda is rohant a kirakathoz, nagy vidáman, átkozottul boldogan. Ismét rácuppant az üvegre – megint felkente a macskát –, a lehelete pedig párafoltot hagyott az üveglapon. Szív alakút. Kawaiii~, ne~?
~ Jééééééj, ez itt a paradicsom! Minden rózsaszín, minden fodros, minden cukorkaillatú és minden… ~
Hatásszünet.
~ … ÁTKOZOTTUL DRÁGA!!! Wáááááh! Mi a rosseb van már itt, kérem szépen?! Mi ilyen drága azon a macin?! Miből van, gyémántból?! ~
Naka dühös lett. De nagyon. Azt latolgatta, hogy bedöntse-e a bolt falát egy kecses pöccintéssel, amikor inkább letett a tervéről. Az ugyanis rongálta volna a játékokat. Nem volt mit tenni. Pénztárca… azt fogja most elővenni. Csak kár, hogy intim helyen tárolta a készpénzét. Nem mindet, de az ide illő összeget igen. A dekoltázsában.
~ Most kezdjek el ott… turkálni? Ne mááár… Én Kibu felesége vagyok, nem tehetek ilyet mindenki szeme láttára, igaz?! Wááááááh, megőrülök, de most komolyan! ~
Naka vett egy mély lélegzetet. Aztán kifújta azt. A macska nagyokat pislogott ideiglenes gazdijára, mire az hirtelen nagyot toppantott. Hirtelen megfordult. A kis csoport irányába.
~ Jó. Oké… nincs mit tenni. Ez most vészhelyzet! ~
Ismét nagy levegőt vett, lenyelte azt az átkozott nagy büszkeségét, aztán pedig…
– Hé! Te ott! Lány! Fekete hajú lány! Fáslikkal a kezeden, a sok törpével körülvéve!
Nevenincs kisasszony bizony teljes torok-kapacitását rááldozta a furácskának ható megszólításra. De még nem volt vége. A jobb kezét kinyújtotta Hana felé. Eredetileg az volt a terve, hogy a mutatóujját szegezi a lányra, de mivel a keze tele volt a macskával, ezért a jószágot mutatta felé, nem az ujját. A megrémült, elkerekedett szemű macseszt.
– Adj kölcsön egy kis pénzt!

// Kazuya, Yume, Aiken.. illetve Hikari, aki jelezte nekem, hogy decemberig inaktív, ezért én irányíthatom a Jk-t a kalandban!
Elméletben akkor a városban találkoztunk még! Csak azért mert az út egy félnapi járóföldnyi, körülbelül erdő terület! Nem lakott! De ennyi változtatás nekem mindegy, szóval a többieknek a VÁROSBAN VAGYUNK MÉG, csak a külterületében, a falon túl!
A post törölve és újraszerkesztve lett! Aki olvasta a régit, az felejtse el!//

Hana a geninekel békésen vonult a falú másik főbejáratához. Az út inen szinte egyenes vezetett a közeli Takumi no Sato-ba. Az sem lepte meg Hana-t, hogy a bejáratnál ezúttal minden egyes felszerelésüket átnézték, na nem az miatt, mert azt hitték, hogy lopnak vagy éppen csempésznek valamit, hanem, hogy tisztában legyenek azon fegyverekkel, melyeket egy ilyen alkalomkor a követek védelmezői maguknál fognak tartani, ezzel mérve fel a veszélyességi fokot. Főleg Hana esetében húzták, vagyis inkább ráncolták össze a szemöldöküket, amikor a hátán lévő fegyvereket vizslatták. Nagyon nem tetszett nekik ami láttak, de azt is tudták, hogy elvenni nincs joguk, illetve a Kirigakure-i kunoichi ezt nem is nagyon hagyta volna. De az örök korántsem voltak annyira szemfülesek, mind amilyennek hitték magukat. A fásli alatt elrejtett pecsétben elzárt fegyverekről tudomásuk sem volt, ami kisebb előnyt, sőt ha úgy nézzük, hatalmas előnyt jelentett Hana-nal.
De ott, abban a pillanatban már, megérzett valami furcsát. Egy chakrát, hatalmas chakrát, melyet eddig észre sem vett. Elégég korlátozta a megfigyelt területet, nem érezte annak szükségletét hogy nagyobb terütet figyeljen, így mikor Aiken belépett a közeli mezejébe és a tekintetük egy pillanatra összetalálkozott, Hana először az itt tartózkodás alatt, kicsit tartott attól, hogy valaki ilyen erővel a közelében van. Nem félt Aiken-től, de érezte, hogy egy ilyen szintű ellenfél veszélyt hordoz magában. ~Akárki is, vigyáznom kell vele!~ gondolta, ahogyan lassan útnak indult a geninekkel és nem sietve haladtak. Ráértek. Így is megelőztek jó pár csapatott az indulással. De Hana-t egy kicsit aggasztotta az előttük távozó, gyorsabb leányzó, de nagyon sokat azzal nem tudott törődni. Hiszen elindultak és a város külterületén belül, bár nem lehetett támadást várni, egy jó shinobi mindenhez felkészülten áll. Ezzel a felfogással oktatta ki a genineket Hana is.
Szeretném, ha odafigyelnétek arra ami történi fog!- szolt az út során először nyíltan a geninekhez- Az ilyen találkozok, mindig feszültségek telítettek, elég egy rossz vagy egy meggondolatlan mozdulat és azon kapod magad, hogy elszabadult a pokol! Válogassátok meg a szavaitokat és a tetteiteket, de ami ennél is fontosabb, ne féljetek! Kirigakure shinobijai vagyunk, felkészültek a céljuk végrehajtására és ha valaki az utunkba mer állni, ne kegyelmezettek neki, mert ő sem fog! -adott pár tanácsot nekik, ahogyan abban a pillanatban az említett, gondprobléma meg is jelent.
A lány megnyílvánúlása, igen lány, hiszen nem volt idősebb Hana-nal és azt senki sem tudhatta, hogy asszony, ami ugyebár jobb megfogalmazás, de hagyjuk is ennyiben ezt a dolgot. A kezében lévő apró kis fekete macska boci szemekkel nézett a Kirigakure-i csapatra, akik megálltak mind egy szálig, sőt az utca szinte össze emberre.
- Most csak viccelsz igaz?- kérdezte Hana vissza, ahogyan nem tett semmilyen olyan megmozdulást, mely törvényekbe üközött volna. - Várjuk csak! -nézett a kunoichi szemébe és halványan elmosolyodott. - És ismerlek! Vörös haj, fehér szemek! A magasság és a testalkat is stimmel! Nem hiszem, hogy tévedek.. Nem is csoda, hogy ilyen veszélyesnek tűntél már a kezdetek óta! Nagyon is jók a megérzéseim, de hogy egy ilyen magasan körözött bűnözőbe botoljak itt, az csak az igazi meglepetés! - vágta a nő fejéhez, ahogyan a keze a derekára kötött ninja to markolatára csúszott- .. a fejed tízmilliót is megér a Biingo könyv szerint! -leplezte le a nőt nyiltan, ami hát az ő számára nem éppen életbiztosítás volt.

[Hana-chan]

– Csak tízet?! Nah ne máááár! Micsoda rágalom! Mi az, hogy csak tízet?! Annyit ér a szépségem, a többi meg még a dupláját! Ki az a kötözni való vadbolond, aki nem veszi észre ez én első osztályú mivoltomat?! Bwúúúúh, kiherélem az biztos!
Na igen, Nakuci nem volt éppen boldog az ár miatt. Bár tény és való, hogy mérföldekkel előrébb járna a pénzgyűjtésben, ha elkapatná magát, aztán meg megszökne. Igen… Hogy ez eddig nem jutott az eszecskéjébe!
– De azért igazán melengeti kicsi szívemet az a tény, hogy ilyen közismert a külsőm. Jajj, hát ez szupííí, mint egy híresség. Nemisnemis. Mint egy énekes! – tapsikolt örömében a vadóc. Pontosabban: tapsikolt volna, de valójában a macskát nyomogatta, hang nélkül.
~ Jajj, hát nem nagyszerű? A végén még aláírást is kérni fognak tőlem. Nyeheeee… Hopperá, várjunk. Még nincs művészi szignóm! Múúúh, ez még problémát okozhat. Na de nem baj. ~
– Óóó, és még valami. Nem vagyok bűnöző. Az olyan… alantas kifejezés, kérlek. Egyébként meg, akár plakátokkal is hirdethetném, hogy ki vagyok, most már lőttek az inkomicsodámnak. Hála neked.
Toppantott egyet a Vörös démon, teljesen elfeledkezve arról, hogy ő szólította meg a kunoichit. Nem is éppen szerény módon. Hmmm, igen. Nem. Ez van. Passz. Nakuci félig dühösen, félig még mindig tanakodva a speckó aláírásán – mer’hogy igen, csakazértis lényeges az ilyen –, szájat csücsörítve állt, paprikásan. Mármint felpaprikázottan. Szóval… durcin.
Megforgatta szemecskéit, majd pedig meglóbálta maga előtt a cicuskát – már ha az még élt egyáltalán.
– Na most mi van? Tán csak nem nekem rontasz? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit barbár megoldás? Nem, dehogy. Miért is gondolnád. De tudod mit? Beszéljük meg ezt a kis iciri-piciri félreértést egy csésze tea mellett. Te fizetsz.
Felvette a „cukipofa” arckifejezését, azt a jól beváltat, s úgy nézett a komolynak tűnő lányra, aki – úgy bizony – egyidős volt vele. Hát igen. Tűz és víz, ahogy mondani szokták.
– Persze nekem az is jó, ha most szépen letepersz, te kis huncutka perverz, aztán eljátszadozol velem, de aztán ne sírj, ha előkerül a korbács és a sake.
Kacsintott, tovább fokozva a cukifaktort, ami körülölelte az egész környezetét. Amolyan csilivili, rózsaszín, habos-babos, kislány. Félig megnyúzott macskával a kezében.
~ Óh, hát micsoda híres vagyok én itt. Igazi díva. Ehem, ehem, így van, így van. Ha már úgyis az vagyok, miért nem változtatok nevet? Hüüümmm… nem is rossz ötlet, ez lesz. ~
– De ha izmozni akarsz a csibecsapat előtt, akkor csak tessék. Kettős lányka.
Nakuci nem volt biztos benne, hogy a lányt látta-e valahol a Bingo könyvben, vagy még anno Kiri ostrománál, esetleg a Chuunin Vizsgán, vagy bárhol máshol, de valahogy ismerősnek tűnt neki. Ha valóban jól informálódott, akkor bizony ráhibázott, ha meg nem, akkor az a kis jelző semmit sem fog jelenteni neki. Nosza neki, bwuhhahaaaa.
~ Ez kezd egyre érdekesebb lenni. Most már megéri odafigyelni, még ha egy kicsit is. ~

A sensei szavait csupán egy bólintással reagáltam le, jelezve, hogy oké, felfogtam, minden érthető. Mondjuk olyan hű de nagy újdonságot nem hallottam, előre sejthető volt, hogy egy ilyen kaliberű küldetésnél most már tényleg oda kell figyelni a dolgokra. Igazából, ha úgy vesszük, akkor az odafigyeléssel nem lesz gond. Elvégre, Hikarival már azóta nyitva tartottuk a szemünket ugrásra készen, mióta kiléptünk Kiri falain kívülre.
,,Hát ha valamivel, akkor a félreérthető beszéddel nem lesz gond" - gondoltam ironikusan.
Alapvetően nem volt kenyerem a beszéd, még ha ez egyeseknek nem is tetszhetett. Ez van, ezt kell szeretni, ninja vagyok, nem dumagép. Na de most, hogy küldetésen voltunk, még az amúgy is kevés beszédkészségem is visszaszorult a minimálisra. Rendszerint ilyenkor már tényleg csak akkor szólaltam meg, ha feltétlenül szükséges volt. Ilyenkor a gondolatok kapták meg ilyenkor ezt a privilégiumot, elvégre az gyorsabb.

Már éppen úton voltunk, amikor hirtelen odajött valaki kéregetni. Első ránézésre hétköznapi lánynak tűnt, tőlünk idősebbnek. De ahogy jobban szemügyre vettem, már láttam, hogy ez elhamarkodott következtetés volt. Igazából nem tudtam megmondani, mi gondoltatja ezt velem: a külseje, a macska a karjai között, esetleg a nem pont normálisnak tűnő viselkedése... vagy az a furcsa dolog, amit körülötte éreztem a levegőben. Nem tudtam megmondani, mi az, de óvatosságra intett, akármennyire is megfoghatatlan volt ez a számomra. Aztán kiderült, hogy nem is akárki állt előttünk. Szó mi szó, így ránézésre meg nem mondtam volna, hogy ez a leányzó benne van a Bingó könyvben. Igaz, nem is volt alkalmam azt behatóan tanulmányozni. Na de lényeg ami lényeg, kissé megilletődtem ettől az ügytől. Ez mondjuk egy idő múlva elpárolgott... köszönhetően a sensei kard felé való nyúlása miatt.
,,Na ne, nehogy itt előadjon valami kardos jelenetet..." - gondoltam.
Igyekeztem koncentrálni az előttem zajló eseményekre. Ez alapvetően nehéz volt, tekintettel a vörös hajú beszélőkéje miatt. Túl sok mindent mondott, amik között elveszett a lényegi információ. Ezeket kikódolni pedig azért időbe telt. Mondjuk megfordult a fejemben, hogy pont a nagy szája miatt kapott tíz milliót a fejére, de azért annál azért több kellene. Igyekeztem odafigyelni a párbeszédre, és nem leragadni a részleteknél. A végén még történik valami, ami elkerüli a figyelmemet...

//Egyenlőre nem lesz sorrend! Mivel gyorsabban akarunk haladni a kelleténél, ezért mindenki akkor ír, mikor neki jólesik és jónak gondolja! //

Hana keze lassan lecsúszott a markolatról, ahogyan a nő szavait hallgatta. Pontosabban nem nagyon foglalkozott azzal, amit mondott a vérdíjról és az egyéb nyalánkságról, mivel azok számára csak időpocsékoló maszlagok voltak. Bár amikor a lány, vagy legyen inkább asszony nem maradjunk a llánynál, az jobban illik hozzá, vagyis amikor Aiken megemlítette a mondókája végén az ötlteteit, az már szinte egy felhívás volt. Na nem a pajzán percekre és az ostorra gondolt, de a lány szavai mögött megbúvó valóságot értette. Kezeit a magasra rakva mosolyodott el.
- Csak vicceltem! -közölte a lánnyal nevetve- Semmi kedvem ilyen közel a célhoz megszegni Takumi no satot törvényeit! Még a te fejed sem ér annyit!- rakta le a kezeit, ahogyan közelebb lépett a lányhoz- Azonban valóban megkelenne beszélnünk ezt a félreértés! - arcán a korábbi mosoly maradéka ült ki, ami inkább gúnyos volt, mind barátságos- Sohasem szerettem magam után hagyni egyértelmű nyomokat, nem most kelenne elkezdeni, te nem igy gondolod? -tegezte le a lányt, mivel hát... egykorúak voltak, nem kellett itt magázniuk egymást, bár közelségben sem álltak, mégsem használták a kifejezéseket, bár egymás nevét sem mondták még ki eddig.
~Tudja ki vagyok! Ez pedig így nem lesz jó! Az én fejemért is elég szép summa ütné a kezét, bár ez a helyzet nagyon is kapóra fog jönni! Talán itt lesz az ideje, hogy bővítsem a diplomáciai kapcsolataimat!~
- Akkor menjünk, nem gondolod! -fordult a sarkon álló éterem felé, mely első ránézésre a legkulturáltabb hely volt a közelben. Egyszintes, teljesen zárt épület és elég drága is ahhoz, hogy csak a tehetősebb emberek járjanak oda, ami ugyebár egyben jelentette azt is, hogy a csőcselék nem lesz jelen.
Hana pedig talán a bizalom jeléül, nyugodtan a háta mögé engedte a lányt, mikor beléptek, bár azért egymással szemben foglaltak helyet. //Ha ti is bejöttök, akkor halhatjátok a beszélgetést// és Hana rendelése sem Sake volt, hanem csak tea. Aiken mit is rendelt? Hát arra nem emlékszem, talán valamilyen üdítőt vagy csak vizet? Áhh... komolyan nem jut az eszembe, lehet hogy szörpöt... na de mindegy is ez már. Amint a pincér elhagyta az asztalt, a Kirigakure-i kunoichi a tárgyra is tért.
- Már mondtam ugyan, de nem gondoltam, hogy egy körözött bűnöző akad az utamba! -használta újra azt a szót- És a jelek szerint, csak nem arra vágysz, ami miatt mi is itt vagyunk! Bár a híresztelések szerint, nem valami szép, egy olyan lányhoz mind te, nem igazán fog ilenni! -kicsit nagyon is nem mondott ki részleteket, mert akárki halhatta őket.

Ó jaj, Naka bizony nem kéregetni ment. Nem koldulni, hanem erőszakosan parancsolgatni. Neki ez volt az asztala, nem a finomkodás – ha volt valami olyan a másiknál, ami neki is tetszett, no hát akkor aztán lenyeste és meglékelte a tulajdonos kobakját. És aztán persze elvette a dolgot, amire vágyott. Mer’hogy a halottaknak nem kell az, és nem akarta, hogy kárba vesszen. Ő ilyen ember volt. Ilyen kis cuki.
– Csak vicceltél, hmmm? – mosolygott ismét a lányra. – Azt hiszem, tetszik a humorod!
Nakuci átvetette a haját a válla felett, sóhajtott egy aprót, majd pedig a szemében csillogó „cukorfalat” fény hirtelen átadta a helyét valami másnak. Valami démoninak.
– Ó, kérlek, ne nevettess! Takumi no Sato törvényei? Nyeheheeee, mégis kit érdekelnek? Amúgy sem lesz mit betartaniuk, ha így haladunk. Megásták a sírjukat, de nem baaaaj. A magamfajta „kölcsönvevő” életmódot folytató kisasszonyoknak ez tökéletesen megfelel.
Nakácska mosolygott, mint mindig, de egyértelműen nem volt százas. Bwuhahaha, mintha valaha is az lett volna!
Vöröske követte az előtte haladó lányt, fekete hajjal, fáslis kezekkel. Rég játszadozott már olyanokkal, akik nem végezték az élmény után hullazsákban, habár tény és való, jelenleg ő sem tudta, merre és hogyan tovább. Megölje őket mind? Vagy csak a gyerekeket? Neeeem, belőlük nem profitálna. Nem eléggé.
A helyiség nagy volt, elegáns, mégsem lenyűgöző – nem neki. Nem kezdte el kritizálni a helyet, bár mikor leült és a napfény nem úgy sütött be a hajára, ahogyan kellett volna – szerette, amikor lángolónak hatott a búrája –, nah, akkor bizony pipa volt. Szíve szerint porrá zúzta volna a falakat, hogy rendesen engedje be a fényt, vagy felgyújtott volna ezt-azt. Szerette a tüzet. Túlságosan is.
És valóban. Szó nélkül – és agresszív tettek nélkül – foglalt helyet a lánnyal szemben. És a szemébe nézett, még mindig túlságosan is vidáman.
– Te fizeeeetsz. – mondta nyájasan, majd pedig keresztbe tett lábakkal, ölében a macskát simogatva nézte a lányt.
Az előtte heverő lapra még csak rá se pillantott. Nem akart ő semmi olyat, amit már megunt, annyit ivott vagy evett. Éhes még nem volt, de mivel már jó pár napja elmaradt nála a „tollászkodás” extrém fokozata, ezért inkább csak egy kis szójatejet rendelt, melegen. A cicának meg egy kis csésze hideg tejecskét – amikor a hapsi ránézett a macskára, már éppen ellenkezni kezdett volna. Csak hát Naka nem éppen az a toleráns és megértő ember – ergo: egy pillantással helyre rakta a srácot.
Mikor megérkezett az is, amit ő kért – meg amit a macskának is kért –, előbb belenyomta a cica fejét a tálkába, hogy igyon. Akkor is, ha a jószág nem akart. Aztán pedig ő is elkezdte kortyolgatni enyhén gőzölgő italát. Ismét felnézett a lányra. Még mindig mosolygott, de most valami megvetés is végigsuhant az arcán.
– Drágám, ugyan minek kellene nekem egy olyan ócskavas? Nincs rá szükségem. Nem kell. Nem függök semmilyen tárgytól. Sem én, sem az, amire képes vagyok. Ha nem ékszer, akkor semmilyen csecsebecse nem érdekel. – Ismét kortyolt egyet a szójatejből, cicásan megnyalta a felső ajkát, majd pedig folytatta: – És különben sem vagyok bűnöző. Ha belegondolsz, nincs köztünk olyan nagy különbség. Ölünk, elveszünk és magunkévá teszünk. Mint ahogy a legtöbb shinobi. Úúúúgyhogy! Igazán nagy szívességet tennél vele nekem, ha nem szögeznéd nekem ezt a jelzőt, mert a végén még én is elkezdelek úgy hívni mások előtt, aminek nem bizti-biztos, hogy örülnél.
Kacsintott a lányra, majd pedig kiitta a csésze tartalmát és hátradőlt ültében. Nem akart ő most semmi – és közben persze mindent. Az a titokzatos valami azonban egyáltalán nem érdekelte. Nem sóvárgott érte, nem fantáziált róla – nagy ívben legyintett rá. Egy valami azonban már fúrta az oldalát.
– Nem érdekel engem semmi, amit ezen a lepratelepen nyújthatnak. Köhöm… bocsesz. Ehöm, szóval… Várj-várj, elfelejtettem, mit akartam mondani! Múúúúh – kapargatta a kobakját egy pár percig, mire eszébe ötlött a dolog tárgya. – Teháááát. Érdektelen egy hölgyemény vagyok eme játékboltmentes tájon, azonban van valami, ami már érdekelne. És nem, kivételesen nem a cukorkabolt kifosztása, még csak nem is egy folyó megrekesztése plüssmacikkal. Bár az is jó móka, tény és való, főleg akkor, ha ezzel kárt okozhatok valamelyik shinobi nemzetnek, de… ami most engem több értelemben is lázba hoz, az a kihívás. Elérni azt, hogy csattanjon az ostor, de a bilincs ne kattanjon. Ami azt illeti, szeretnék most azonnal kifosztani egy játékboltot, bármi is legyen az, amit majd kölcsönveszek. Gondolom, meglátom, és aztán tudni fogom, hogy azt akarom. Hmmm… igen, mindig így megy. Nooos, mivel te már talán valamivel informáltabb és tájékozottabb vagy errefelé, esetleg ajánlhatnál egy kellőképpen színvonalas áruházat. Naaa? Mit szólsz?

Hana nem szólt egy szót sem a lány, törvényekről alkotott véleményéről és igazából arról amit mondott. Az ő véleménye ugyan nem sokban tért el attól az álláspontból, de ő mégis máshogy állt a dologhoz, számára inkább volt fontos az, hogy minden módon fedhetetlent maradjon, még túl korai volt minden ahhoz, hogy nyíltan tegye azt amit akart és gondolt.
Az étteremben is, ahova gyorsan, szinte egy szempillantás alatt tértek be, úgy cselekedetet, aki minden módon távolságot tart Aiken-től, de ha azt nézzük ez nem is volt csoda. Ennyi bizalmatlanság és elővigyázatosság mindenképpen elfért a társalgásuk közben is, bár ez csak egyoldalú magatartás volt. Aiken egyáltalán nem fogta vissza magát, kimondta nyíltan azt amit gondolt, őt Hana-val ellentétben nem kötötték a szabályok béklyói.
A box-uk mellé rakta a fegyvereit, pedig régi szokás szerint a belépés után lekellett volna adni, de ezt ő nem nagyon akarta és nem is emlegették fel neki, azután hogy meglátták a fejpántját. A tea szürcsölgetése közben is, egy pillanatra sem vette le Aiken-ről a szemét, ahogyan az a szegény macskával játszott, úgy mind egy rongybabával és a szavai tisztán sugallták azt, hogy bár elég komolytalanul beszélt, mégis jól érette azt amit akart. Ahogyan pedig az utolsó kortyot kezdte kiinni a csészéjéből, végre csendben maradt. Eddig is alig volt olyan, hogy Hana-t valaki lebeszéli, de Aiken ezen a szinten szóhoz sem hagyta őt jutni, ami azonban nem éppen zavarta a Kirigakurei kunoichit.
- Nem nagyon! - felelte neki- De ami tény az tény! Elárultad a faludat, a barátaidat, cserbenhagytad azokat akikhez valaha közel álltál! Hátat fordítottál nekik, hogy valami mássá válj! - kortyolt ős is egyet a teájából. Egy apró kis kortyot – De talán éppen ezért sokkal közelebb állunk egymáshoz, mind azt az ember gondolná!- mosolyodott el- Hozzád hasonlóan én is áruló és bűnöző vagyok és nem érdekelnek a törvények, de ahhoz, hogy a sas szabadon lehessen, le kell tépnie magáról a láncait és ha ezt meg is teszi, az még nem jelenti azt, hogy szárnyalhat a kék égen! - keze lassan újra a fegyverére csúszott, de a másik kunoichi-nek nem kellett aggódnia- Ahhoz, hogy szárnyalhasson a lehető legtöbb erőre van szüksége! - nyitottá téve a dolgait a lány ellőt.


És Aiken ezt követő szavai tisztán érhetően és kételyek nélkül juttatok el a lányhoz, ahogyan tisztába került ahhoz, hogy eme kunoichi nem célok nélkül él, hanem egyszerűen magát a káoszt akarja ebben a világban látni. Az utolsó kortyot is megitta Hana, ahogyan Aiken befejezve a szavait, a tekintettük összetalálkozott, szinte érezte Hana, hogy mi t kell mondania, hogy mit akart hallani a kunoichi. És azt is mondta.
- Kihívás?- kérdezte, ahogyan halkan nevetni kezdett- Te aztán tényleg egy örült nőszemély vagy! -mosolygott, ahogyan az asztalra könyökölt- Szóval neked nem elég nagy kihívás, hogy az összes nagy nemzet szeme láttára lopod el azt a kardot, melyre annyira vágynak? Nevetségessé téve őket? - kérdezte tőle- De ez így nem teljesen igaz! Ellopni nem elég! Ha csak ellopod, az gyerekjáték, de az erejét felhasználva pusztítani az az igazi művészet nem igaz! Segíts nekem! -mosolya egyre szélesebb lett- Lopd el azt a kardot nekem és a szemed láttára fog Kirigakure összeomlani és porrá lenni! -démoni mosoly, ahogyan ezen szavak, ha ugyebár a geninek jelen vannak, mindent megváltoztattak.

Eredetileg nem akartam bemenni az étterembe. Fogalmam sem volt róla, mi dolga lehet Hanának egy ilyen - már bocsánat a kifejezésért, de - hibbantnak tűnő illetővel. Ám volt valami, ami azt súgta nekem, hogy be kell mennem. Így hát kénytelen kelletlen be is mentem. De nem ültem le, hanem a sensei mögött állva figyeltem a nem mindennapi beszélgetést. Nem rendeltem semmit a magam részéről. Ittam eleget a hotel ebédlőjében, mielőtt elindultunk. Ahogy ott álltam és hallgattam a beszélgetést, megtudtam pár érdekesnek is nevezhető dolgot. Azt például, hogy a sensei egy szökött ninja, csak a bőrszínéből következtettem eddig (Kiri lakosai jóval sápadtabbak, mint mások a kontinensen). Most már biztosan tudtam. Amint az kiderült, a velem szemben helyet foglaló nőszemély is hasonló kaliberű illető. Elég egyértelmű utalásokat tettek rá mindketten. Kezdett úgy tűnni a számomra, hogy nem fog történni semmi nagy horderejű dolog.

De tévedtem...

Nagyon...

Amikor elhangzott a sensei utolsó mondata, éreztem, hogy ott helyben sápadt arcom még fehérebbé válik. Tekintettel arra, hogy világéletemben egy ,,jégcsap" voltam, sikerült valamelyest elkerülnöm, hogy hangot adjak a döbbenetnek, mely átfutott rajtam. Egyedül a szemem árulkodott erről, testem minden más porcikája nem adott jelet arról a háborúról, ami hirtelen megindult a lelkemben. Először azt hittem, hogy Hana csak viccelt, hogy ezzel is csak újabb direktívát akar nyitni a fegyver megszerzése felé... de aztán rájöttem, hogy nem így van. Az a hangsúly, amivel Kiri pusztulására utalt, túlságosan is meggyőző volt. Hallottam már így beszélni valakit, így tudtam, hogy ebben most semmi színészkedés nincs... ugyanaz a hangszín, mint hónapokkal ezelőtt azokkal a szökött ninjáknál.

A döbbenet pedig szépen lassan kezdett haragra váltani. Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy legszívesebben kunai-t állítottam volna az előttem ülő hátába. A gyilkos ösztönt végül sikerült legyűrnöm, és csak a kezem szorult ökölbe.
,,Nyugalom... nyugalom... te szemét! Szóval végig ez volt a terved, mi? Hát ezért figyelmeztetett annak idején Hikarit és engem Somoko! Na megállj csak, nehogy azt hidd, hogy ezt engedni fogom! Kerül amibe kerül, de keresztül fogom húzni a számításaidat!"
Nagy szövegnek tűnhetett a képességeimhez képest ez a gondolati szöveg. Csak egy kis 13 éves genin voltam, kevés tapasztalattal és erővel. De ez nem jelentette azt, hogy tehetetlen vagyok. Kiri ninjája vagyok, a kötelességem pedig egyértelmű: szolgálni Ködrejteket, és megvédeni. Valószínűleg időbe fog találni, hogy kitaláljak valami okosat erre... de figyelembe véve a logikai képességeimet, biztosan eszembe fog jutni valami az agyam mások számára láthatatlan mélyén...

– Így van, elárultam a falumat – mosolygott a lányra, legalábbis az első pillanatban, de aztán az arca érzéseket mellőző jégálarc lett. – De csak mert az is elárult engem. Minden egyes értelemben.
Nem volt dühös, nem volt letört. Ő egy vulkán volt ugyan, a nap minden egyes percében, hiszen bármikor bármi miatt kitörhetett, hogy aztán a pusztítás hamvait hagyja maga után. De nem most. Nem kezdett el kiabálni, se csapkodni, de az arca, az a márvány halálmaszk sokkal rémisztőbb volt, mint bármely dühkitörése.
– Elhagytam Konohát, nem másért, mintsem hogy ne legyek fegyver és egyszerű eszköz, amit ide-oda taszigálnak, és megszabadulnak tőle, ha már nincs hasznukra. Mint ahogy a felmenőimmel is tették – félredöntötte a fejét, s úgy nézte a vele szemben ülő kunoichit. – Nem érdekel, ki voltam, téged se érdekeljen. Nem számít, mit tettem vagy mulasztottam megtenni. Az már mind a múltban van. És senkit nem érdekel. Legfőképpen engem nem.
Nakuci kiitta az utolsó cseppet is a csészéjéből. Letette a csészét az asztalra – pontosabban szólva: élére állította azt és megpörgette, fejjel lefelé. Körbe és körbe, majd pedig kezdett veszteni a lendületéből, de nem állt meg. Nem volt rá ideje. Naka ugyanis rácsapott a bal tenyerével, megszüntetve hirtelen a tárgy lassuló mozgását.
Behunyt szemmel tette mindezt. Nem volt jelentőssége – látszólag. Szeretett olyan dolgokat művelni, amiket mások nem éppen szoktak. Ez is ilyen volt. Mikor kinyitotta a szemecskéit, és nekiszegezte ismét lángoló, pengeként vágó tekintetét a fekete hajú lányra, ismét az volt, ami mindig: tűzvész.
– Nyeheheeeee, még szép, hogy őrült vagyok! – Vigyorgott egy őrült vigyorával és tekintetével. – Máskülönben unalmas lenne az életem. Ellopni meg… hüüüümmm, cuki egy ötletnek tűnik. És bár személy szerint Konoha összeomlásának jobban örülnék, szerintem Kiri pusztulásán is jót röhögnék. Bwuhahahaaaa! Persze csak akkor, ha tüzeskedhetek is majd egy kicsit. Már ha egyáltalán meghívsz a bulira. Mert ha nem, akkor bizony nagyon-nagyon durci leszek ááááám.
Vöröske vigyorgott és ismét örült a fejének, de persze semmi oka nem volt rá. Nem is kellett, hogy legyen. Nem volt rá szüksége – neki sose.
~ Azért roppant kíváncsi vagyok, hogy mit szólnának ehhez az ötlethez Kibuék. Ha jól tudom, valamelyik kagéval a drága gyémántom vérrokoni kapcsolatban állt, nem? Múúúúh… ezt majd meg kell kérdeznem tőle. De meg ááám! ~
– Ó, egyébként, bajtárs. Hívj nyugodtan Nakának, ahogyan mindenki más is. Bár már hívhatnál Naka-channak is, azt is szeretjük. – Mosolygott és simogatott. Köhöm, mármint a macskát XD. A huncut mosolya azonban hirtelen mintha megtelt valami mással is, miközben a lány mögötti fiúra emelte tekintetét. Egész idáig nem vett róla tudomást. Illetve… Hana drága sokkal inkább lekötötte, mind a szavaival, mind a személyiségével – tetszett neki az, ahogyan meghazudtolta önmagát, persze pozitív értelemben. Nem szerette az olyan embereket, akiket három másodperc alatt kitalált. Hana nem volt ilyen. A mögötte álló fiú viszont még fiatal volt, talán egy kicsit tapasztalatlan, egy kicsit naiv. Hozzá intézte a szavait: – Na mi van, fiúcska? Tán csak nem pipa vagy? Hát persze, hát persze. Köd mindig hűséges kis ninjákat produkált, éljen az agymosás. Hurrá – egyáltalán nem volt lelkes Vöröske, inkább unott hangon beszélt –, persze, ha bosszút akarsz állni rajta, hát akkor tessék csak. Na nem mintha lenne rá esélyed, valószínűleg belehalnál. Ha meg mégsem, akkor meg a hőn szeretett falud nyírna ki, mivel egy kis csatározással lőttek a fegyvernek. Az ifjú hölgynek meg már szerintem mindegy, hogy viseli-e a fejpántot, rá már nem fognak nyomást gyakorolni a falu fejesei. Viszont te, kiskomám. Hát te aztán benne vagy a slamasztikában.
Mosolygott. Megint. Ismét azzal a „cuki-vagyok-de-jó-a-világ” arckifejezéssel.

Hana csak a lány szemeit nézte, ahogyan az elárulta neki, miért is vált bűnözővé, körözött személyé, miért hagyta el Konohát, bár ezt is megtudta, hogy Aiken Konohai, mivel az arc ismerős volt, még a név is, de az egyéb megjegyzések már nem igazán. Hát eltelt néhány év mióta ilyenekkel kelet törődnie. ~Ez nem igaz! A múlt sokkal fontosabb mind azt te hiszed! Választ add mindenre és indokot a tettekre, értelmet arra amire készülünk! Mert a múlt nélkül nincs jövőnk sem!~ gondolta végig a saját hozzáállásával a dolgokat, miközben az újdonsült barátnője kicsit morfondírozott Hana tervein, majd kicsit cíkizta Kazuya-t is.
De ez nem is csoda, szinte leírt a lekontrollált viselkedéséből, de leginkább a chakrájából, hogy máshogy áll ott az elhangzottak miatt, mind eddig akármikor. De Hana nem is csodálkozott ezen, de az igazat megvallva, nem is nagyon leplezte ellőttük a terveit. ~Tudom, hogy felzaklatnak ezek a szavak, de nyugodj meg! Ebben a világban nem minden fekete és fehér! De erre majd te is rájössz!~ mondta volna ki szíve szerint ezeket a szavakat, de ezt nem tehette, most nem, ilyen nyíltan, azon a helyen nem.
- Hagyd békén! -szolt a lányhoz, ahogyan hátradőlt és a kezeit összefonta a mellei ellőt- Ez a kölyök hűséges hozzám, a végletekig! Semmi kétségem afelől, hogy ezen érzései csak annak a maradványai, melyekre kezdenek ráérezni, hogy milyen hazugságok is!- közölt egy elég körmönfont mondatott- Nem igaz Kazuya? -nézett fel a fiúra- Ha az ellenségednek hinnél, már megpróbáltál volna megölni, ilyenkor, mikor a legsebezhetőbb vagyok, de hogy nem tetted azt jelenti, hogy kezdesz megbékélni azzal, hogy az élet tele van hazugságokkal! - nézett lassan Naka-ra is, ahogyan barátságosan elmosolyodott- Nem gondolod Naka-chan? -kérdezte tőle, de olyan hanglejtéssel, mintha azt nem egy vele egyenrangú nőtől, hanem egy kislánytól kérdezné- Végül is a történel hazugságok sorozata, megtévesztések és árulások örök folyama! Mert a történelmet nem sors, hanem mi írjuk! - arcára Aiken-hez hasonló arc ült ki, olyan jégkirálynős, melyet már régen hordott és olyan egyszerűen mondta ki ezeket a szavakat, mintha az természetes lenne- Kirigakure elbukik vagy így, vagy úgy! És én nem bosszút állok mindazért, amit elkövettek ellenem, nem elégtételt veszek a sérelmekért, egyszerűen eltörlöm azt amit az a rendszer képvisel! Eltörlöm Kirigakure-t aki leláncolta a sas-t, mert fél attól, hogy szabadon szárnyalhat és Kumogakure-t, aki megfosztja mindent erejétől! És ez csak a kezdett lesz Naka-chan! Ezt elhiheted nekem!

Viszonoztam a velem szemben ülő tekintetét. Idővel megszűnt bennem a feszültség, így most teljesen nyugodtan néztem vissza rá. Nem lepett meg túlságosan, hogy megérezte, mi zajlott le bennem. Valószínűleg ordított rólam, mennyire hasba vágott ez az előbbi dolog. De most, hogy ment a ,,szemezés", már teljesen nyugodt voltam. Kihallottam a hangjából a burkolt célzásokat és fenyegetést. De ennek ellenére nem ijedtem meg tőle. Sőt, ahogy néztük egymást, még egy halvány vigyor is megjelent a szám szélében. Valószínűleg ha kimondtam volna, hasonló dolog lett volna ebből.
,,Gyere, én nem félek."
Valószínűleg ez most eléggé nagyképűnek tűnhetett, elvégre sütött róla, hogy jóval tapasztaltabb és erősebb nálam, már ha csak a sensei által mondottakat is figyelembe vesszük. Valószínűleg első körben fel is törölné velem a padlót. De ennek ellenére néztem így vissza rá. Az ok pedig egyszerű volt: nem ijedhetek meg minden egyes alkalommal, amikor ilyen helyzetbe kerülök. A magabiztos kiállás a ninja lét egyik alapszabálya.

Aztán Hana közbeszólt, majd felnézett rám. Viszonoztam a tekintetét, mely most már teljesen semleges volt, mint amilyet megszokhatott tőlem. Ennek oka egyszerű volt: mostanra már csak egyetlen egy gondolat ismétlődött a fejemben.
,,Nyugi, nyugi, nyugi, nyugi."
Vagyis nem gondoltam semmire, a tekintetem pedig így nem árulhatott el. De nem is feleltem a sensei kérdésére, hagytam, hagy maradjon meg a saját hitemben. Aztán a szemkontaktusnak vége lett, én pedig továbbra is Hana tarkóját néztem.
,,Nagyon naiv vagy."

– Oké, oké, békén hagyom. De csakis azért, mert te fizeted a számlát! – nevetett fel kislányosan csilingelő hangon. Legyintett is egy párat a kis kacsóival.
~ Jajj, drágalátos barátném. Miért vagy ilyen kegyetlen ezzel a szegény fiúcskával? Múúúúh… mintha nem lenne épp eléggé összezavarodva az édes. Ne játszadozz az érzéseivel… habáááár, ezt nem kérhetem, igaz-e? És különben is nagyon-nagyon tudogatni szeretném, mi lesz ennek a végeredménye. Összeomlik? Esetleg megerősödik? Bwuahahahaaa, alig várom! ~
Nakuci a mutatóujja köré csavart egy vörös tincset és kíváncsian húzogatni kezdte azt. Látva a két fejpántos reakcióit, nos, tény és való, hogy nem bírta megállni. A kuncogást. Mert hogy igen, nagyon élvezte a helyzetet. A fiú arcvonásainak változását, a szemeinek fókuszváltását és természetesen a szavai keménységét. Ó, hogy mennyi nyitányt adott, mennyi magas labdát, mely épphogy átért a túloldalra, bármennyire is próbálkozott.
Összehúzott szemekkel, széles mosollyal – szinte már vigyorgott a démonka – nézte a párost. A fiút, aki valószínűleg élete egyik legnagyobb döntése és válaszútja előtt állt: hatalom, vagy Köd? A kettő alapjában véve nem zárta volna ki egymást, azonban ez a helyzet most teljesen más volt. És Hana bizony nem hagyott választási lehetőséget – a fiúnak játszania kellett a játékot, ha akarta, ha nem.
És Naka élvezte. Magabiztosan dőlt hátra ültében és tette keresztbe lábait ismét.
– Hmmm? Hááát, nem, nem gondolom – mosolygott negédesen Nakuci, miközben az ölében doromboló macskát simogatta. – Szerényke véleményem szerint azért nem próbált még megölni téged, mert nem lett volna rá esélye. És ezzel természetesen te is tisztában vagy, valamint azzal is, hogy nem igazán vagy olyan lány, akit könnyen le lehet dönteni. Még akkor se, ha a fegyvereid le vannak téve valahová. Elvégre is, nem csak a szép arcodért kerültél bele a Bingo könyvbe – mutatta fel bal mutatóujját, miközben nagy bölcsen bólogatott is a drága.
~ Na nem mintha tíz másodpercnél tovább tartana, míg elhárítod a fiú által okozott akadályt, bár tény és való, elég jól értesz hozzá, hogy mások érzéseivel játszadozz. Vagy taláááán… azért csinálod, mert túl kedves vagy? Nyaúúúú, remélem, nem egy lágyszívű anyatípussal hozott össze a sors. Mint ahogy azt tenni szokta… Baka sors. ~
– Nos, fiú. Nincs valami sok lehetőséged. Ha a mi drágalátos kis igazságosztón sikerrel jár, akkor biza nem lesz Kiri. Pontosabban fogalmazva… a jelenlegi rendszer. Ha meg akarod állítani, akkor azt ajánlom, keresd fel a többi nemzet követeit. Az azonban rossz fényt fog vetni a faludra, és fennáll annak a veszélyes is, hogy függésbe kerül a nemzeted egy másiktól, ami megint tök ciki. Ha meg egyedül akarsz szembeszállni vele, akkor csak tessék. Nem biztos, hogy ismer kegyelmet, ha a terveiről van szó, de ha ő nem, akkor talán én egy kicsit megkergetlek. Persze csak abban az esetben, ha hátráltatod a munkámat. Ha csatlakozol, akkor talán még meg is erősödhetsz. Ki tudja, talán Kirit-eltölrő-kisasszony majd számításba veszi a kéréseidet vagy ötleteidet, mikor ördögi tervének kivitelezésének hajt neki. De ez egyáltalán nem rám tartozik.
Sóhajtott egyet. Unatkozott, és hirtelen túl sok értelmes dolgot mondott egyszerre. Normális mondatok, perverzió nélkül. Már szinte megvizsgálta volna a szójatej összetételét, mert tuti, hogy tettek bele valami nem odaillőt. De nem. Amikor ő ivott és berúgott – nos, akkor asztalon táncolva és énekelve sztriptízelt.
– Óóó, tényleg. Ugye tudod, hogy ha eltörlöd Köd jelenlegi rendszerét, akkor lehet, hogy a többi shinobi nemzet a gyengeség jelét látja majd ebben? Báááár – legyintett egy jó nagyot, mintha egy buta vérszipákoló szúnyogot akart volna elhessegetni –, mégis mit izgat ez engem? Nálatok amúgy sincsenek jó játékboltok!
Lebiggyesztett ajkakkal nézte az asztalon heverő csészét. Vásárolni akart. De nagyon.
– Na de térjünk csak vissza a tárgyra! Ti kis huncutok, hogy eltereltétek a szót. Szóóóval. Mikor is kellene nekem surrangatnom és meglovasítani egy bizonyos fegyverecskét? Ó, egyébként. Hogy szólítsalak? – nézett nagyokat pislogva Hanára Nakucka.

Hát igen! Hana nem nagyon számított többre Nakacskától! Lényegében kevesebbre sem. Úgy játszott a gondolatokkal, mind egy egyszerű játékkal, vagy éppen azzal a szegény állatkával, melyet a kezében szorongatott, ár jelen pillanatban örült annak, hogy nem zaklatják és kipihenheti azt a terrort, amiben része volt eddig.
~Még nem kelet volna megtudnotok, de ennyi éppen elég lesz ahhoz, hogy lássam, megérte-e veletek foglalkoznom! A tehetségetek semmit sem ér, ha egyszerűen képtelenek vagytok irányítani a kezetekbe kerülő erőt!~ figyelt a háta mögött álló Kazuya-ra Hana, ahogyan lassan lehunyta a szemeit, ahogyan Aiken lényegében közölte geninnel, hogy mit csinálhat a jelen pillanatban. ~Mostantól tisztában vagy a lehetőségekkel Kazuya, vajon mit fogsz tenni? ~ kíváncsi volt Hana a fiú szavaira, de a kérdését nem rakta fel, hiszen Nakacska észrevétele, hogy mit lesz a következménye ezeknek, igencsak érdekes válaszra sarkalták Hana-t.
- Ha nem érdekelne, nem hoztad volna fel! -szakította félbe a lányt, ahogyan a tekintettük újra találkozott- Lényegében megtudhatod mit tervezek nem titok senki ellőt! Ha Kirigakure meggyengül az kihatással lesz mindenre! Az öt nemzet közötti erőviszony felborul, a tengerek feletti uralom megszűnik és a területszerzési akciók megindulnak! Lényegében immáron ténylegesen kitör a háború ! És ez így lesz! De a háborúk áldozatokkal járnak, amivel számolniuk kell a nemzeteknek is és minél jobban elhúzódnak a harcok, annál gyengébbek lesznek az országok is! És az ilyen helyzetek okozzák azt, hogy emberek egyre jobban hajszolni fogják a nagyobb erőt, előhívják azt az eszmét, hogy muszáj véget vetni mindennek, akármilyen áron. Éppen ezért, olyan fegyverekhez fognak nyúlni, melyekhez nem akartak, bevetik őket! A háború pedig majd véget fog érni, valamikor biztos! Rengeteg áldozattal és összetört lélekkel és ez lesz a lehető legjobb alkalom! Meggyengült országok, elkeseredett emberek és elég lesz egy szikra ahhoz, hogy a lángokat újjáélesszük. Az emberek saját magukat fogják elpusztítani és ami hátra marad, az egy teljesen más világ lesz! Ilyen a történekem Aiken. És ezt a történelmet én fogom írni, de mindenképp elkezdeni! Érted már! Az ilyen világ való nekünk, a magunkfajtának!- vallotta be nyíltan a tervér a nőnek. Aki ekkor vetette csak fel, mivel rájöhetett, miért is fontos annyira az a fegyver, mely most itt van szinte a szomszédukban, hogyan is kellene ellopni azt, mi Hana terve. - He...Hívj Megami-nak! -közölte mosolyogva a nővel- De már rájöhettél, melyik lesz a legtökéletesebb pillanat! -mosolyodott el végre- A fegyvert most őrzik a legjobban, mivel hogy az összes shinobi oda tart. Nem lepődnék meg, hogyha az őrségen kívül valamilyen gátjutsuval is őriznék! Csak időpocsékolás lenne akkor próbálkozni! Azonban teljesen más a helyzet, mikor a fegyvert átadják a választott személynek! -kezdte el letekerni a jobb kezéről a fáslit, ahogyan Aiken láthatta a kezén lévő tetoválást, melyet megérintve kisebb pukkanás hatására egy fejpánt termett Hana kezében, melyet nem volt rest Aiken elé dobni, az asztalra- Ez Kumogakurei fejpánt, az én volt fejpántom! -közölte a nővel- Ha eljön az idő, ezzel a homlokodon próbáld megszerezni a fegyvert. Ha eljössz nyiltá válik, hogy Kumogakure megpróbálja megszerezni kardot ami egyértelmű esélyt add nekem! Rátámadok a Kumogakure-i ninjákra, és lehet, hogy nemcsak én! A kavarodást kihasználva pedig könnyedén eltudsz majd szökni! Ne foglalkozz semmivel! Szökj meg és menj a fegyverrel az Agyar országának legnagyobb kikötőjébe! Megfoglak találni, azon ne aggódj!

~ Ehhh… hát ez csodás. Pedig már kezdtem abban reménykedni, hogy soha többé nem kell fejpántot viselnem. Olyan rosszul áll… múúúúh. Na nem bajocska. Most az egyszer talán kibírom. De csakis kizárólag most az egyszer. ~
Nakuci a mutató- és középső ujjaival gyalogolt az asztallapon, mígnem elérte az elé helyezett fejpántot. Felcsípte azt és a szövetnél fogva megpörgette azt. Nem volt kedve feltenni. Főleg a fejére nem. Így hát kénytelen volt a bal felkarjára erősíteni azt. Megpöckölte, majd pedig visszafordult a lányhoz. Megamihoz.
– Tudod mit? Mi-channak foglak hívni. Ez olyan cukiiii! És ez így tök olyan lesz, mintha kémnők lennénk! Fedőnevekkel, meg minden. Yupíííí – tapsikolt nagy örömében a normálatlan kislányfigura.
~ Egyébként meeeeg, tényleg érdekelget a dolog. A háború rosszul hat a játékkereskedelemre. A fene. Saját vállalatot kell ezek szerint létrehoznom. Bwuhahahaaaa, enyém a viláááág. ~
– Áááh, értem. Szóval akkor bemegyek, kijövök és iparkodva szedem a lábam az Agyarba. Értemértem. Nem nagy feladat. De azért nagyon remélgetem, hogy lesz majd egy kis káosz, amiből majd egy jóóó nagyot lehet szítani. Hümmm… az is tök poén lenne, ha csak vagtában elszórnék pár robbanósdit. Véletlenül azon a környéken, ahol a tárgyalások zajlanak. De neeem. Mégsem. Hadd szerezze meg valaki hivatalosan a fegyót, aztán én meg nem éppen hivatalosan meglovasítom. Yeeeeeh.
Bólogatott nagyban, mint az okostojások szokták – leszámítva persze azt az iciripiciri, teljes mértékben elhanyagolható tényt, hogy nem éppen volt százas –, majd pedig az ujjacskáin számolgatva a lépéseket. Nem törődött vele, hogy bárki meghallhatja – nem izgatta. Aki megpróbálja megállítani, azt erőszakkal pakolja félre az útból. Ez a része egyszerű volt. Egyszerű és világos.
Valami már egy huzamosabb ideje piszkálta a csőrét, de még nem gondolkozott el rajta különösképpen. Most azonban felhozta, mint csevegési témát.
– Szóóóval akkor. Itt van Konoha, Kumo, Kiri. Láttam Szelet és Hangot is. Nagyjából mindegyikben van vagy ismerős, vagy derengő pofika, ami röhejessé teszi az egészet. Múúúúh… Mind a fegyvert akarják, amiről te azt állítod, hogy egy kard, legalábbis arról beszéltél az előbb. Személy szerint fogalmam sincs, mi ez, vagy hogy mit tud, de ha már ennyien szépen összetoborzódtunk, akkor biztos, hogy vannak hozzám hasonló figurák is a közelben. Mármint… ez egy ilyen szuper-über-powa csecsebecse, ami ilye „bwuuuuaaaah” dolgokra képes, meg minden. Akkor viszont az elveszett szerzetek is itt vannak a közelben. Megbújva, lapulva és számítva.
Nem igazán mérlegelte vagy fontolgatta a saját szavait. Gondolatban teljesen máshol járt, ez igaz, valamint az is, hogy már nagyon várta a fejlemények alakulását. És ismét… ismét beigazolódni látszott a megérzése. Hamarosan vér fog végigfolyni az utcák kövein és minden a tűz martalékává válik.
~ Kíváncsi vagyok, hogy szembe fogok-e kerülni Ruival, vagy a többiekkel… ~
Sóhajtott egyet. Az ablakon kinézve még minden olyan csendesnek tűnt – de nem nyugodtnak. A feszültség már így is kézzel fogható volt, de ő nem érezte ezt saját magán. Azonban nem örült a jelenleg fennálló helyzetnek. Egyszerre több frontról várta a támadást, elvégre is mindenki ezt az izét akarta. És már megint minden a hatalomról szólt.
– Mondd csak, miért akarod ennyire ezt a fegyvert? – szegezte neki Hanának a közvetlen kérdést, nem köntörfalazott, nem látta értelmét. – Ha valóban ilyen erős ez a micsoda, akkor nagy felelősséggel is jár a birtoklása. Honnan veszed, hogy nem próbálná meg átvenni fölötted az uralmat a hatalomvágy?
Az arca most az egyszer komoly volt, habár a szemei még mindig huncutul csillogtak

Hana újfent nem szólt egy árva szót sem. Aiken belefolytota a szót, ahogyan úgy tűnt ismét, hogy össze vissza beszél, de csak hangosan mondta ki azokat a szavakat, melyeket inkább gondolni, végiggondolni szoktak először a normál emberek, aztán ha úgy érzik, akkor tömören és lényegében összefoglalva tálalják azt. De nem, Nakacska szóról azt mondta ki, amit gondolt, ami már egy kicsit kezdett Hana idegeire menni, de ha ezt egy harcban teszi, akkor nagyon eszes, tökéletes mód az ellenfél felidegesítésére.
Miközben a kunoichi beszélt, megállás nélkül, na jó azért megállt néha levegőt venni, addig Hana visszakötözte a kezét, ahogyan és kicsit megmozgatta a végtagját is, hogy nehogy túl szoros vagy éppen laza legyen az új kötés. Mondanom sem kell, tökéletes volt, hát volt már benne gyakorlata. De az utolsó szavai kivételesen nyersek és értelmeske, egyértelműek voltak. Hana ekkor már újra összekulcsolt kézzel nézte csak az ex Konohai kunoichi-t. Hát mi ne mondja, a hallottak miatt, kivételesn ő nem nevette el magát majdnem. De moderálta magát, ahogyan a huncut kacaj mellett nem nagyon hagyta el más a száját a szavai ellőt.
- Látni, hogy nem tudsz semmit a fegyverekről! - arcán, még ült a halvány mosoly- A fegyverek csak eszközök, nem többek és nem kevesebbek! Egy fegyver csak annyira erős, mind aki forgatja! És énnálam jobban senki sem lehet képes felhasználni azt a fegyvert! - komolyabb ábrázatra váltott egy pillanat alatt- De hogy hogyan is csinálod, kikkel szövetkezel, mit csinálsz a siker érdekében, engem egyáltalán nem foglalkoztat. De amúgy...- állt fel az asztaltól- … honnan veszed, hogy nem azért keresem a minél nagyobb erőt, mert hatalomra vágyok?- kérdezte váratlanul a nőtől, ahogyan a zsebébe nyúlt és némi aprót vett ellő, mely fedezte mind a megítt összeget, mind a borravalót a csapósnak és Naka elé az asztallapra rakta – Tudod akik valami erősebb dolog után kutatnak, önkénytelenül is nagyobb hatalomra tesznek szert! - lépett mellé, ahogyan kifelé indult már- Erő, a hatalom és a korlátok nélkül élet. Ezen vágyak miatt, születnek meg az uralkodok és előbb- utobb...- indult meg a kijárat felé- … az istenek! - mosolyodott el, ahogyan a geninnek követték, de hogy a beszélgetés végett ért volna, azt ki tudja, de Naka az utolsó szavak hallatán felfoghatta, hogy hozzá hasonlóan Hana sem százas.

~ Ahhh… valahogy ezt sejtettem előre. Bár mondjuk a mai világban nem is számíthatok másra, igaz-e? Hmmm…? Tán csak nem csalódott vagyok? Ez fura, egyáltalán nem rám jellemző. Ehhhhehehe. Ebből ugyan mi fog kisülni? ~
Nakuci látta, ahogyan a kunoichi felállt és elvonult, miközben istenekről, meg hatalomról és persze erről a bizonyos fegyverről – valamint a fegyverekről úgy általában – beszélt. Egyszerre tartotta a rövidke kis monológot viccesnek, másrészt lehangolónak. Harmadrészt pedig undorodott is egy kicsit. Semmi személyeskedés nem volt benne, csupán megtörtént és kész. Előferdült az ilyesmi.
~ Ó, ugyan, a világnak nincs szüksége önjelölt istenekre. ~
Vöröske lomhán figyelte a lány mozgását. A kijárat felé tartott, elvégre is fizetett. Nakuci is fölállt, szép lassan, végletekig komótosan, mint akinek semmi dolga nem akadt. A macskát rátette egy pillanatra az asztalra, majd pedig a jobb karjával maga elé szorította. A fejjel lefelé fordított csészét nézte most.
Sóhajtott egyet, majd pedig a bal mutatóujjával arrébb pöckölte egy kicsit. Kecses léptekkel kitért a boxukból, majd pedig még egy pillanatra visszafordult. Aztán elindult a kijárat felé, miközben lehunyt szemekkel mosolygott magában. Mígnem alig hallhatóan, mégis kivehetően mondta magának, hogy:
– Emberből istent, mi? Érdekes felfogás, azonban van valami, amit nem árt számításba venni… Ha vannak olyan emberek, akikből istenek lettek, akkor viszont mindig is lesznek olyanok, akik még náluk is erősebbek…
Lassan kinyitotta a szemét – pont abban a pillanatban, amikor rávetült az arcára a vakító napfény. Megvilágította márványfehér bőrét, mely most szinte világított, valamint a vörös hajára, amely ismét úgy csillogott és fénylett, mint a legnagyobb tűzvészek legvadabbika.
Naka mozdult, az árnyék libbent. A kölcsönkért fejpánt egy pillanatra megcsillant, a vörös haj pedig uszályként lebegett a gazdája után, aki – mint ragadozó macska a vadászaton – néma léptekkel, mégis jelenlétét el nem rejtve indult Mi-chan után. Eddig próbálta bizonyos mértékben visszaszorítani azt, ami alapján könnyedén kiszúrhatták, de most már nem fecsérelte arra az idejét, hogy elrejtse jelenlétének apró jeleit.
– Mi-chan, mi is a nap további programja? – kérdezte a lépésekkel előtte haladó lánytól. Bár sajnos a válasz nem különösképpen izgatta – hacsak nem harcolgatásról volt szó, mert akkor bizony csóválta volna a farkát, mint egy kutyuska –, azonban mégis jobbnak tartotta a tájékozódást.
~Hümmm… Kíváncsi vagyok, hogy haladnak azok a nagybetűs tárgyalások. Igazán mi is képviselhettük volna magunkat! Már csak a hecc kedvéért is. Nem hiszem, hogy a klánnak szüksége lenne eszközökre, elvégre is, Ashu a fej, meg ott van a drágaságom is. És persze a többiek is. Nah mindegy… ez már veszett seprű nyele, barátom.~
Nevenincs kisasszony ismét sóhajtott egyet – és ez már a szuper és überelhetetlen unatkozás jele volt. Most már csak arra várt, hogy történjen valami. Vagy hogy véletlenül belesétáljon egy első osztályú játékbolt kirakati üvegébe.

Ahogy hallgattam a beszélgetést, egyre több részletre derült fény. Az agykerekeim lázasan forogtak. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy vacilálok még a két lehetőség között. De ez csak a látszat volt. A döntésem már akkor megszületett, hogy Hana belekezdett a terve részletezésébe.
,,Ez nagyon bonyolult lesz így. Valószínűleg a mi csapatunk indult el először, és most már tudom is, hogy miért. Ergo a többi csapatnak még a szállásán vagy még valahol a faluban kell lennie. Ez talán egy lehetőség... és ha Kumot is bele akarja keverni... nincs mese, értesítenem kell őket, mielőtt belesétálnak ebbe a késbe. Ám ez így nehéz lesz úgy, hogy csapatban mozgunk... Hana pedig most valószínűleg rajtam tartja a szemét, mert bizonytalan tényező vagyok a képletben. Ergo személyesen nem mehetek oda, hacsak nem tudok valami csoda folytán elszökni. Vagyis csak egy lehetőségem van... még szerencse, hogy senkinek sem szóltam arról a technikáról. Ők egy pillanat alatt megtalálják a kumoiakat, még meg se kell erőltetniük magukat. De ez még csak egy része lesz - közben követtem kifelé Hanát. - A nagyobb bajt Naka jelenti. Ha ellopja a fegyvert, attól még Kumo célkeresztbe kerül, és a háború elmérgesedik így is-úgy is, független attól, hogy a kumoiaknak szólok. Vagyis még őt is valahogy neutralizálni kell, mielőtt balhét csinál. Ehhez pedig magukkal a falu vezetőit kell értesíteni, hogy balhé lesz. De a baj az, hogy nekik meg semmi joguk sincs hinni nekem, elvégre azt hihetik, hogy mi is készülünk valamire, az meg már megint Kiri rovására megy. Gondolkozz, Kazuya. Kell lennie valaminek, amit eddig nem vettél észre, de ordít, hogy használd ki!"

Jól tudtam, hogy ez most nem Kiriről szól... illetve, nem csak Kiriről. Most az egész világ sorsa függ ettől az egésztől, és ha nem teszek semmit, akkor az én lelkemen is száradni fog, mert tehettem volna valamit...

Hana kilépett a szabadba, mögötte Aiken és csak őt követte Kazuya. Szinte ezzel közrefogták a kunoichit, de ez őt nem igazán zavarta. Sőt a kisebb megjegyzése, melyet majdnem az utcán mondott, szinte teljesen olyan hanglejtéssel, mintha magában beszélne, vagy nem is Hana-nak mondaná, pedig azt tette. Halkan, de mégis elég érthetően mondta ki, ahogyan a Kirigakure-i kunoichi meg állt az ajtó ellőt, éppen annyira, hogy Aiken és Kazuya még kitudjon jönni az ajtón.
- Indulunk Yume, Hikari! -nézett oldalra, ahol Yume állt és várta őket egészen idáig. Valószínűleg ő is hallotta Aiken szavait, de érteni nem sokat érthetett abból. Hana pedig Nakacska felé fordult - Tévedsz! - felelte neki- Ebben a világban csak egy isten létezhet!- indult el újra, immáron mind a három genin kíséretében, révén Hikari is kint várta meg az bent zajló események végeztét. - Csak legyél ott a megfelelő időben és tett amit tenned kell! Többet nem kérek! -közölte a nővel, ahogyan otthagyták őt, révén, egyáltalán nem lett volna kifizetődő innentől, ha együtt látják őket.

A falú utolsó épületeit is maguk mögött hagyták, ahogyan a célterület egyre közelebb volt hozzájuk. Az elvesztegetett idő nem volt annyira hatalmas, hogy a többi csapat megelőzze őket, így pedig nem volt lehet az sem szemétszúró, hogy mivel töltötték a kiesett időd. A Kirigakure-i csapat egy mező mellett haladt, a már kitaposott úton, mikor Hana váratlanul megállt és szembefordult a geninekkel. Kezeit összefonta a mellei ellőt, ahogyan rájuk nézett, bár nem nagyon le, révén, egy fél fejjel lehetett csak nagyobb náluk, nem többel.
- Hamarosan elérjük Takumi no Sato-t. - közölte velük higgadtan és eddig a pillanatig Kazuya-nak esélye sem volt valamit kieszelni, vagy ha ki is eszelte azt végrehajtani- De ellőtte ... - rakta kezét a ninja to-ra mely a derekán lógott - … ha akarod értesítsd Kirigakure-t vagy a többi csapatott ... Kazuya! -szólt váratlanul a fiúhoz- Menj nyugodtan és mond el nekik amit tudsz! Nem foglak visszatartani! -közölte a fiúval váratlanul, ahogyan Hana elmosolyodott- Se téged, se a többieket! Mert mostantól nem Kirigakure-t szolgáljátok, hanem engem! Ha velem jöttök, többé nincs visszaút! Nem térhettek haza többé! - közölte velük erélyesen – Hogy megszerezzük-e a fegyvert vagy nem az lényegtelen! Nem számít! Mert vele, vagy nélküle, de elpusztítjuk Kirigakure-t! Ha velem tartotok, nem kedves szavakat, vagy éppen egyetértést várok el, hanem hogy csak szolgáljatok. Cserébe pedig megszűnnek a szabályok és eltűnnek az akadályok! - tartotta feléjük a kezét – Kövessetek és láthatjátok egy új világ születését! - arcán démoni mosoly ült, ahogyan elsőként Hikari mozdult és állt Hana mellé. De hogy a többiek hogyan cselekednek azt senki sem tudta.

~ Óóó, ejnye, ejnye. Ugyan miért vagy úgy oda ezért az „isten” témáért? ~
Nakucka nem hitt az istenekben, sem többen, sem egyben. Nem volt szüksége rájuk, ahogyan a fegyverre se. Elég erős volt ő anélkül is, és egy kicsit talán megütközhetett a gondolaton, hogy Mi-channak kell a kard. Elvégre is, miért akarna bárki is egy fegyverre támaszkodni, ha meg akarja változtatni a világot, méghozzá az alapköveinél fogva? Ha valóban erre vágyott volna, akkor nem lenne szüksége egy tárgyra. Mert még ha el is éri azt, amit akart, akkor se biztos, hogy valódi siker lesz az. Jön valaki, aki esetleg erősebb a lánynál, a fegyver meg eltűnik hirtelen, akkor aztán pakk és puff. Az pedig már tényleg gáz.
Vagy csak azért akarta a kardot – vagy azt az izét, bármi is legyen az –, mert tudta, hogy anélkül meg tudnák állítani őt? Hmmm… ez már túlságosan is találgatásokba való bocsátkozás, Nakának meg erre jelen pillanatban nem volt kedve.
Mindegy, nem számít. Vöröskét azonban kényelmetlenül érte a fejpánt létezése. Még ha nem is volt az övé. Így hát levette, összegöngyölte és elrejtette a ruhájában – hogy hol, ne is akarjátok tudni XD. Aztán pedig látta, ahogy a többiek távolodni kezdtek. Nem igazán szerette, amikor faképnél hagyták, de most valahogy talán jól is esett neki.
Ő volt maga a káosz. A megállíthatatlan tűzvész, a kiolthatatlan futótűz. Az egyetlen ember, aki kordában tudta tartani, az Kibu volt – na meg talán Ashu is. Most azonban benne is felmerült valami. Lelkiismeret? Óóó, nem, nem hiszem. Csupán annak a tudata, hogy ő bizony sok embernek fogja a kárát okozni azzal, hogy ellopja a fegyvert, ráadásul még háború is kitörhet miatta. Ez ciki. Na nem mintha nem örült volna neki, hogy bemutathat – ismét – a shinobi nemzeteknek, viszont az ártatlan civileket szerette volna kihagyni az ilyenekből.
Nakuci felnézett az égre. Kék volt, a lángoló izével a tetején. Hunyorgott egy kicsit, majd pedig elindult az árnyék felé. Aztán pedig feszültségét levezetve elment venni egy plüssmacit. Nagy volt, puha és cukiiiii. A macskát cserébe elengedte, ő pedig a macit szorongatva ment tovább. A semmibe. Nem volt célja.
~ Ostoba az, aki istennek állítja be magát. Ostoba az, aki azt hiszi, működni fog. És legfőképpen: ostoba az, aki azt hiszi, hogy nem állítják meg… ~
Nakó nagyot sóhajtott. Most már csak a kihívás izgatta – bááár, lassacskán már az se. Ennek ellenére még itt volt. Tény és való, hogy jót nyeheheherészett volna, ha most gyorsan tiplizik. De nem. A vérengzés – avagy a java – még hátra volt.
Nah… mindegyecske. Lassan ő is indulászni kezdett. Elhagyva az utolsó utca kanyarulatát is – mert bizony kanyargott az derékul –, egy takaros kis mezőre ért. Virágokkal, meg nem virágokkal, meg megint csak nem virágzó fűvel és fával.
Tetszett neki, ahogyan a nagyra nőtt füvecske hullámzott a szélben. Bele is gázolt, szép alaposan. Szinte belevetette magát a „tengerbe”.
– Yupppíííí – kiáltotta hangosan, miközben forgott és perdült, majd pedig hasast ugrott a semmibe. Puhán landolt, és ez átkozottul tetszett neki.
Futni kezdett, s élvezte, ahogyan a szálak cirógatják a lábszárát és a karját. Mikor kiért egy tisztásra – eddig is azon volt, de itt a fű nem nőtt akkorára –, lehuppant és hátradőlt. Elterült a napon, forgolódott fel és alá. Miután ezt is megunta – pár perc múlva –, felült és elkezdett virágot szedni. Egy nagy citromsárgát a hajába tűzött, valamint egy majdnem olyat a maci nyakkendőjébe – a plüss bézs színű és rendkívül bolyhos és puha volt, rózsaszín nyakkendővel.
A természet lágy ölén csakis jókedve lehetett, más nem – legalábbis azt hitte. Miközben ült és a macival babrált, hirtelen felpillantott. Egy pillanatra ugyan, de mégis. És akkor már nem mosolygott. Szomorú volt, olyan ember, aki már nyitott szemmel is látta lángolni a fényárban úszó tisztást, nem csak akkor, amikor behunyta a szemét.
Hirtelen kizökkent a képzetből – egy fiú közeledett, nagyon gyorsan. Futott. És sírt.
~ Mhhhhm… Mi-chan. ~
Nakuci óvatosan leszedett egy virágot – ez kék volt, valamilyen harangvirág – és tétován, rendkívül gyengéden nyújtotta fel a magasba. A fiú felé, aki elméletileg pont mellette kellett, hogy elfusson.
Látta, hogy sírt, és Naka tudta, hogy miért. Mert már őt is elárulták, és hiába volt ő már több éve elveszett ninja, bizony neki is voltak érzései – bár az is igaz, hogy ezeket csak Kibu mellett mutatta ki. De most szomorú volt, talán egy picit elveszett – blöh, mintha nem lett volna így is az –, de még mindig erős és határozott. Az arca és a szemei viszont nem ezt mutatták. A fiú felé emelt virággal ült a fűben, aki vagy meglátja őt, vagy nem – vagy felbukik benne, igen XD.
Most azonban még a fiú miatt is szomorú volt. Nem is. A fiúért volt szomorú.