Határvidékek

[Uchiha-küldetés]

A faluhatárt elhagyó macskaköves útvonalon zötykölődő kocsiban Habiki egy pillanatra felvonja a szemöldökét Amaya szavai hallatán. – Ezzel a hozzáállással talán tovább is tudsz élni majd, mint a többiek. Bár a kötelességtudatot a régmúltban gyökerezve táplálták belénk, túl sokra nem mennek majd vele a saját egójuk terhe alatt roskadozva. Ez a küldetés a képességeitek és készségetek bizonyítása végett van elsődlegesen… bár én egyáltalán nem tartom jó ötletnek azt, hogy ennyi csiszolatlan gyémántot a maguk kiforratlan helyzetében egy háborús potenciáltól gyöngyöző diplomáciai levesbe vessenek mint holmi ízadalék. - A kettejük beszélgetése megmarad a beszélgető felek között, hiszen úgy, ahogyan a kinti formációszervezés sem hallatszódik be, úgy a halk szavaik sem szűrődhetnek ki. Az általuk megtett út azonban nem teljesen zárt a számukra sem, mivel a kocsi oldalán található egy aprócska elreteszelt, koszos üvegű ablak, amit szükség esetén – kommunikáció vagy éppen friss levegő végett – ki tudnak nyitni.

– Az út, legalábbis ilyen haladási tempó mellett, hosszúra fog nyúlni. Időtöltésként akár mesélhetnél magadról. – A férfi hanglejtéséből is egyértelműen hiányzik az a mondatvégi felütés, ami a nyelvtani szerkezet alapján a kérdőmondatot jellemzi, azonban még így is túl szelíd a megfogalmazás ahhoz, hogy parancs legyen. Patricius arca udvarias érdeklődést mutat, azonban ez a shinobitársadalom tagjainál talán az egyik leggyakoribb álarc. – Ki tudja, még talán azt is meg tudnám majd jósolni, hogy a múlt és a történelem megismétli-e majd önmagát.




Az út lassan elfogy az őrséget betöltő shinobik lába alól és ekként a kocsi is rázósabb terepre érve hol lassít, hol irányt vált, hogy egy-egy nagyobb gödröt kikerüljön. Elvégre a kocsiból csak egy áll a rendelkezésükre: minden felszerelésből és fegyverből lehet náluk több, ahogyan felölthető szerepből is lényegében – a határátkelőig legalábbis – számtalan állhat a rendelkezésükre; nemes azonban gyalogosan nem utazik. Reiji erre való tekintettel különös gondot fordít arra, hogy az a semmitmondónak tűnő portéka ne szenvedjen kárt, mivel ő tudja az igazat: a Sziklák Országa a rejtekfalu és az ország urának vidékét leszámítva veszélyes, kietlen táj, ahol nem tudnak minden egyes településen ilyesfajta – sőt, lényegében bármilyen – kocsit vásárolni vagy akár eltulajdonítani.

– Önök közül ki az, aki jártas, vagy legalábbis jártasnak vallja magát a nemesi kommunikációban? A célszemély őrségét leszámítva feltételezhetően több jómódú vendég is feltételezhetően meg fog szállni ott, ahova az emberünket várják. Ami engem leginkább aggaszt – téved itt akarva-akaratlanul a tekintete Hideki irányába - az az, hogy az ilyen fontos szerepet betöltő nemesi ifjak köré beválogatott őrség tagjai nem csak a fizikai erejükről és a védelmi képességeikről tesznek tanúbizonyságot, hanem a protokolláris etikett szerteágazó aspektusairól is.

A némileg aggodalmaskodó véleményét, mely szerint a klántagok némileg a csapzott és éhező, utcalétre utalt vadkutyákhoz hasonlóan viselkedtek és acsarkodtak – tisztelet a kivételnek -, természetesen megtartja magának. Megtartja magának azon gondolatát is, hogy ilyen értelemben ildomos döntés volt Yashát az őrség élére meghagyni, mivel első ránézésre a verbális kommunikációjával és a modorával gond aligha lehetne. Mayut szintén alkalmasnak találja egy ilyen helyzet kezelésére, mivel a halkszavú uchiha kimért és a szavai tisztán, dallamosan csengenek, noha talán a két nő közül Yasha kiállása határozottabb és szinte maszkulinabb. Hidekit azonban egy olyan kártyalapnak találja, ami hiába van a kezükben, annak tartalmát mégsem ismerik: vagy ütőkártya lesz a férfi kiszámíthatatlansága és szkepticizmusa, vagy pedig léket üt a küldetésük hajófalán.




Az égen madár sikoltás töri meg a csendet: egy valamire való shinobi tudja, hogy több madárfajtát is használnak mind a civilkatonaság, mind pedig a shinobik berkein belül, hiszen – a kiképzésük függvényében – kiváló hírvivők és tökéletesen alkalmasak arra, hogy az égboltot átszelve különböző egyéb jelzéseket adjanak le az állomásozó őrök részére.

Ez a ragadozómadár azonban a mélyrepülését nem a határvidék, hanem a kietlen pusztaság irányában teszi meg, a mélybe egy pillanatra lebukva pedig a következő minutumban a vacsorájával együtt emelkedik ismét a magasba. Bár talán nincs is mi miatt aggódniuk, hiszen ők csak egyszerű vándorninják, akik csak a legközelebbi határátkelőhöz tartanak.

Tekintettel arra, hogy sem a csapat többi tagja, illetve a kérdéskörben közelről is érintett Shigeri is kvázi jóváhagyta Tomo osztagvezetői kinevezését, így a parancsnoki pozícióba került uchiha a megfelelő önbizalommal vezeti a kéttagú osztagot az egyszerű hivatali helyiség irányába. Tekintettel arra, hogy elvileg nyílt lapokkal játszanak – vagy legalábbis egyértelműen ezt a látszatot kívánják kelteni – a hivatalnokok részére, így a legtermészetesebbnek tűnő hétköznapi magatartással közelítik meg a hivatalos útszakaszon keresztül a határátkelőt.

Mint ahogy az majdhogynem mindenki számára ismeretes, egy határátkelő mindig két helyiségből áll: az egyik a kiléptetést, a másik a beléptetést szolgálja. Tomo előtt azonnal egyértelművé válhat – már méterekre is az országuk hivatalnokától -, hogy az országuk oldalán nem ütközhetnek akadályba. Talán a sziklák oldalát morzsoló szél az, ami ezt sugallja neki, de leginkább a hivatalnokok öltözéke az, ami megnyugvással töltheti őt el: bár Yamagakure no Sato nem egyenlő a Sziklák Országával (márpedig a határátkelőket ezen utóbbi hatalom látja el személyzettel és eszközökkel, fegyverekkel), és így volt az egykoron Konohával és a Tűz Országával is, mégis az oldalukon szolgálatot teljesítő határőrök ruházata szokatlan és különös módon kifejezetten sok yamagakurei elemet használ fel: a ruhák szabása, a vélt rendfokozatok jelzése, de mintha még az uchiha klán jele is – ugyan részekre szedve és el-elrejtve a ruházat különböző pontjain – megjelenne.

Mivel azonban az aprócska osztag vezetője Tomo, így ő is az, aki végső soron átnyújtja a dokumentációkat az első átkelő őrei számára. A hivatalnok gyorsan átnézi őket, de mivel mindösszesen két személy beazonosításáról van szó, így nem tölt el velük sok időt. A hivatalnok tekintete úgy ugrik fel Tomo arcára, mintha a katonai felettesének tenne jelentést: - Ugyan a kedves kollégáink – vándorol a tekintete a határ túloldalára – által fogadott paranccsal voltak gondjaim, de magukat még átengedik, ha azonnal átkelnek a határon. Ha az átkelést nem ma akarják megtenni, akkor ezzel a később problémák lesznek, mivel a határt és a határátkelőket lezárják. – A férfi a megfelelő pecsétekkel ellátott dokumentumokat visszanyújtva tárja ki a szabad karját az átkelőre invitálva a két érkezőt.

Az átkelő elnevezés egyszerre költői és roppantmód egyszerű is, hiszen ténykérdés, hogy a híd, amin áthaladnak, az egy átkelő, de az ember többre, illetve stabilabb tákolmányra számítana: ezt ugyanis csak az ezredik – határokkal kapcsolatos – istenhez fűzött ima tartja egyben és a levegőben. Egy shinobi természetesen egyébként is egy masszívabb termet, mint egy egyszerű szolgálólány, hiszen az izomzat nem egy pehelysúlyú tényező, de a felszerelésük is (már amennyiben nem mindet tekercsben vagy pecsétben hordják) ront a helyzetükön. A foszladozó kötéllel rögzített híd palánkjai roskadoznak a lábaik alatt és minden lépés egy újabb bátorságpróba. A völgyön átsüvítő szél ringatni kezdi mind a kötélhidat, mind annak átkelőit; hajukba és a ruháikba kapva próbálja őket visszatuszkolni a földre, ahonnan érkeztek (de nem származnak). Nem ugorhatnak le, mert egyfelől fogalmuk sincs, hogy milyen mélyen van a talajszint, vagy mi az, amiben fennakadhatnának, másfelől pedig az itt már a nyílt háború jele lenne még a vándorok számára is, hiszen őket a Sziklák Országának őrsége átengedte pecséttel, kereszttel, adjonistennel. Egy ilyen ingatag környezetben, ahol egyáltalán nem garantált az egyenesen és egy szintben haladás – hiszen a szél ezt teljességgel lehetetlenné teszi -, így a mozgást gyorsító chakrabehatás is kizárt. Ekként hétköznapi módon kell haladniuk: vagy egymásba, vagy a kötélbe kapaszkodva, lépésről lépésre dacolva a széllel, ami süvítve vájja tovább a völgyet, vagy szurdokot, ami a sötétségben elveszni látszik a talpuk alatt és ami épp úgy csilingel Shigeri fülében, akár a haldoklók sikolya: röviden és élesen.

A túlpartra érve a szél elcsendesül és könnyed megnyugvás tán ismét szilárd talajra érni, de a hivatalnokhoz érve és a részére átadva az iratokat Tomo gyorsan láthatja, hogy a hídon való átkelésük a legkisebb gondjuk volt.




Habiki a kocsijuk zötykölődéséből az összeráncolódó szemöldöke alapján egyértelműen konstatál valamit: a háta mögötti, a kocsis felé beszélő reteszt húzza el és a könyökével a kocsi falát kétszer határozottan megveregetve jelzi hallhatóan, hogy beszélni kíván Reijivel: – Miért lassítunk ennyire? – Mikor az utolsó szó elhagyja az ajkait, a kocsi, ami az utóbbi időben csak felfelé haladt, szinte teljesen megáll. A dombtetőre ért kocsi vezetője ül ugyan a legmagasabb pontot, de az elöl lévő shinobitársa is nagyjából vele egyidőben tapasztalhatja ugyanazt, amit Reiji. Az út egyfelől innen végre lefelé ejt, így talán tudnak majd gyorsabban haladni – ami jó hír -, ezzel szemben azonban egy kitört kerekű szekér állja félig meddig az útjukat, ami egyáltalán nem meglepő, ha az ember figyelembe veszi a nemlétező út minőségét.

A rostokló sorba keveredett szekér körül többen is ügyködnek, bár inkább az elmondható a helyzetükről, hogy négyen nézik, ahogy egy ember dolgozik, ami felettébb különös, bár könnyen meglehet, hogy utasok csupán, akik nem értenek a fizikai dolgokhoz. - Egy lerobbant szekér van előttünk, félig az úton, félig annak oldalára sodródva. – Jelenti röviden Reiji, amit az őrség tagjai és Amaya is hallhatnak. Amikor a kisodródott szekér oldalán állók közül egy ember észreveszi a dombtetőn ácsorgó társulatot nagy hévvel kezdi el kalimpálni a karjait, mintha le akarná őket inteni. - És úgy vélem, észrevettek bennünket; mi a következő lépésünk?

A kocsijuk belső részéből egy pillanatig semmi nem hallatszódik ki: sem szó, sem mozdulat nesze; csak Amaya érezheti Habiki pillantásának súlyát. – Miért engem kérdezel? A döntést az őrség vezetőjére hagyom. – A beszélő retesze egy határozott csattanással zárul, ami ebben a helyzetben épp olyan, mint a pulpituson a kalapácsütés.

Reiji talán most először tör szerepet: hármat pislog tétlenkedve, mint aki megilletődött. Ennek ellenére gyorsan összeszedi magát és fordul kopottas bőrülésében Yasha felé: - Yasha-dono döntése alapján haladunk tovább. Ha észszerű sebesség mellett haladunk és ügyelünk a gödrökre, akkor talán kikerülhetjük őket, vagy megállhatunk mellettük. A határ már közel van, feltételezhetően egy irányba megyünk. – Az észrevételét azonban, hogy a megrekedt társulat az egyetlen, akikkel eddig találkoztak, holott ez egy főútvonal megtartja magának, hiszen ez eléggé egyértelműnek találja. Másfelől nem akarja elátkozni az utat sem.




- Nocsak, nocsak. – Pillant fel a Madarak Országának határőre, miután a papírokat szemügyre vette. - Vándorok, akik éppen a legközelebbi határátkelőhöz tartanak? Együtt? Ez nem szokásuk. Főleg nem határzárkor. - A férfi az iratokkal pár aprócska lépést elsétálva fordul ismét a két érkező felé, szavait mindkét shinobinak címezve: - Mondják csak, merre, melyik országban, országokban jártak az utóbbi három évben? – A férfi hangja kötözködő, de bosszús is, mint akit éppen az ebédszünetétől fosztott meg egy indokolatlanul akadékoskodó ügyfél. Mindeközben lényegében a munkáját végzi, és teszi mindezt úgy, mintha a világnak tenne ezáltal szívességet; a jellemére tehát könnyű következtetni. Ténykérdés azonban, hogy a vándorokmány nem csak egy engedély, hanem olyan, akár egy útlevél; egy hétköznapi shinobi csak meghatározott küldetés erejéig és feltételekkel lépheti át az országhatárt, a vándor azonban az engedélye alapján bármikor, de ezt nyomon is szokták követni ugyanezen okmányán, ezzel szemben az elveszett shinobi illegálisan ugyan, de oda megy és akkor, úgy, ahogyan kedve tartja és képességei engedik.

- Ó, ugyan, én tudom, hogy a másik – int itt az eddig háttérbe húzódó őrtárs Shigeri felé - mi célból kíséri emberünket, nem kell ehhez matematikus. Drágám, édes csibém, fánkomon a máz: maradj itt velünk inkább. Ez a szárazajkú, tépázott hajú kisfiú aligha lehet kedvedre, fogad ínyére. Én azonban az álmaid és rémálmaid embere vagyok. – A második, férfiúi közeledést tanúsító alak Shigerihez lép közel, túl Tomon, miközben az első határőr megköszörüli a torkát. Újra, újra és újra, mintha ez egy gyakori esemény lenne eme szent hivatali falak között. Az ember két dolgot nem választ (és nevelhet) meg: a szüleit és a kollégáit.

A helyzet azonban adott: nem haladhatnak át egészen addig, amíg ezt a helyzetet nem rendezik vagy így, vagy úgy, vagy itt, vagy ott: míg ketten kérik őket számon, addig ketten ülnek asztaloknál, papírmunkát végezve. Az egyikük, akik Tomohoz ül közelebb, hozzávetőlegesen kettő méter távolságban olykor-olykor felpillant, mintha szégyenkezne kollégájának nőigényén. A másik alak Shigerihez ül közelebb, szintén nagyjából kettő méterre, tehát az előbbi irodistához képest átlósan, ő azonban fiatal, szinte amolyan ifjú titán akar lenni a papírmunka terén, mivel nem figyel a körülötte zajló dolgokra; se a céltévesztett flörtre, se másra. Egyelőre. A hivatali helyen túl további őrséget egyelőre nem látni, de a híd túloldalát az egyik ablakból könnyű kiszúrni, hogy a visszavonulásuk nincs elzárva.

Jelenleg tehát vagy jól irányzott szavakkal vágják ki magukat, vagy teszik ugyanezt pengével és vérátkos szemük által.




– A shinobi valója a döntései alapján ismerszik meg: no nem az ereje, legyen az fizikai, spirituális vagy mentális. Ezeket könnyű megszerezni és halmozni. Egy valamire való shinobi ezeken túlmutat. – Hangzik még el Habiki szájából a kocsijában még mielőtt bekövetkezne az a fejetlenség, amit úgy tűnik, várva vár.



// A technikákat felírhatjátok, ezen túlmenően akkor felírom:
Tomo: 300+30=330 ch, 73+30=103 elosztható tjp
Mayu: 261+30=291 ch, 7+30=37 elosztható tjp
Hideki: 340+30= 370 ch, 47+30=77 elosztható tjp.