Határvidékek

A Vízesés, a Fű és az Eső Országaival határos, kopár, szirtekkel és szakadékokkal barázdált területek.
Az erős északnyugatról fújó hideg széláramlatok többé-kevésbé folyamatosan kavicsokat és törmelékeket hordanak a hegység lábaihoz, amit a környező területeken csak sziklaesőnek hívnak.

//Konan-néni! //

Shirou arcizma sem rendült azon szavak hallatán, amit halott és ez meglephette a társait és egyben bizakodásra adhatott okot vagy éppen ellenkezőleg, óvatosságra, hogy egy ilyen fiatal fiú, aki szinte csak tegnap lett genin és máris chuunin rangban ilyen szavakat és történéseket halva, az arcizmai sem rándul meg ezen. De a parancsa az parancs volt. Tsuuga nyomába eredt, ahogyan követte a csapatársait. Ki a bázisról, a faluból, elhagyva Iwagakure-t és útnak indulva a küldetés célja felé.
Az út nem volt hosszú, sőt nem is volt hajmeresztően gyors. Shirou pedig érezte, hogy lassan ugyan, de újra kezd hozzászokni a chakra használatához. Ami órákkal azelőtt még fárasztó volt neki, a chakra létrehozása, az energiák menyiségének keverése, az immáron lassan kezdett visszaállni arra a szintre, ahol a chakrakontoljának megfelelő szintje volt. Bár még így is, jelentősebb menyiséget pazarolt el, minden egyes perccel jobban érezte magát, talán a friss levegő, a szabadság illata vagy egyszerűen az a változatlan bizsergés miatt, amit az ember küldetés közben érezhetett. Igen Shirou is érzett ilyent, bár nála ez többnyire a gyilkolási vágynak volt tudható, de mióta kijött a zárkából ezt is elvesztette. Nem érezte sehol.
~ Szóval a küldetés célja a szálítmányon való rajtaütés. Akárhogyan is nézem, nem vagyok meggyőződve, hogy nem fogják képzett személyek védeni azokat. Ha nem is shinobik, vándor samurai-ok vagy haredzett személyek biztosan lesznek, ez pedig nagyon rossz rám nézve. Lehet, hogy a chakrakontrolom egyre jobb, de akkor is a fizikai képességeim romlottak, ahogyan a harci képeségeim is csökkentek. Talán még egy tapasztalt genin ellen sem lenne esélyem. Jobb lenne, ha ezúttal a távolsági csapat tagjának lenni, bár ezt úgyis a kapitány fogja eldönteni...~ nézte a férfit.
- Elnézést, de nem tudom, hogy van-e ilyen küldetésre bevett standart taktika. - nevette el magát, mintha zavarban volna- És örülnék annak is, hogy a megtudnám, mit várnak el tőlem a csapaton belül, mert nem szeretnék úgy járni mint az elődöm. Hehe...- vakarta meg a tarkóját- … megakarom tartani a fejem egyenlőre. - jegyezte meg egyszerűen.

Shirou-ék megérkeztek a kijelölt helyre, méghozzá, elég jó időt futva! A karavánnak még a hírét sem hallották, vagy látták, ezért pihenve és megbeszélve a tervet, ütötték el az időt a shinobik, ahogyan maga Shirou is megkapta a válaszát a kérdésére, mi lesz a dolga és miért. Nagyot sóhajtott, ahogyan a terepre nézett, hogy mit használhat fel, illetve milyen terv, csapda lehet a tökéletes arra, hogy lefegyverezzék és eltudják fogni a csapatott, de minimum könnyedén övék legyen a siker.
~A helyzet nekünk kedvez. A meglepetés ereje és a csapdák nagy sikerrel hozzáfognak járulni ahhoz, hogy ez valóban egy könnyű feladat legyen! Az út nem túl széles, a kövek, illetve a fák elhelyezkedése is jó. Sai a fákról fog támadni, távolsági segítségként igaz? Tsuuga a doton technikájával zárja majd el az utat, ahogyan a másik oldalról, Zuma és mi ketten lennénk a támadó alakulat... ~ elmélkedett, ahogyan felpattant az egyik köre ~ Azonban az én feladatom a csapdaállítás. Előre nem tudnak menni, jobbról Sai-be futnának, balról az én csapdáimba fognak futni, így egyedüli menekülési útvonal a visszavonulás, amikor is éppen a közelharcos shinobikba ütköznek majd bele. A z lesz a legjobb, ha Doton: Doryou Jouheki // Föld Elem –Föld Növesztés-el elzárom az utat a bal irányba vagy Doton: Retsudotenshou // Föld Elem - Hasított Tenyérkanyar-al csapdába ejtem őket, még nem tudom melyik lenne a jobb. De akárhogyan is, majd ráhagyom a dolgot a táraimra. arra kell figyelnem, hogy ne legyenek olyan alakok a karavánban akik veszélyt rejtenek. Árjuk kell csak koncentrálnom, senki másra. ~ gondolta végig a helyzetet ahogyan leugrott a kőröl és odament Tsuuga-hoz.
- Átgondoltam a terve és az lenne logikus, ha csupán a bal oldalra kellene koncentrálnom! - nézett a köves részre- Sai-san ügyel a jobboldalra, míg ön előre, Zuma-dono-ék pedig a hátulra. Az ellenséget teljesen körülfogjuk venni, összezavarodnak és nekünk a lehető legkönnyebb dolgunk támad. - arca mosolygós volt- Azonban nem tudom, hogy teljes szabadságot add a kezembe, vagy ügyeljek is valamire? -kérdezte a férfitól.

A célpont megérkezett. A kocsihad egyre közelebb ért a csapdához, ahogyan a csapat kapitánya egyáltalán nem is gondolkodva, megfontoltan és előrelátóan elfogadta az újonc javaslatát, amelyek ugyan néhányan valóban nem értettek egyet, de ez lényegében semmit sem változtatott a tényen. A terv maradt, ahogyan mindenki megnyugodott, na jó főleg Sai, ahogyan elfoglalva mindenki a kijelölt helyét várta, hogy a terv elkezdődhessen, de ahogyan lenni szokott, semmi sem úgy alakult, ahogyan annak lennie kellett.
A kocsikban nem voltak utasok, egyedül a hajtok és egy különös, rózsaszín hajú kislány. ~Na ne már, pont ő?~ kérdezte magától a maszkja alatt Shirou, ahogyan a kocsihad egyre közelebb ért ~Igen, ez biztosan ő! Az a kislány a chuunin vizsgáról. Előnyben vagyunk jelenleg, de ő egy jounin, aki Raiton elemet használ! A legjobb az lenne, ha megvárnám, míg a terv beindul és amikor nem figyel, meglepném hátulról, de nem veszíthetünk el senkit a csapatból! Ez probléma, most nem csinálhatom megszokott trükkjeimet...~ kapcsolta be a mikrofonját, hogy azzal értesítse a társait a helyzetről.
- Az a kislány nem egy egyszerű gyerek!- figyelmeztette a társait- A legutóbbi chuunin vizsga egyik biztosa volt, egy jounin, aki Raiton elemet használt! -közölte a tényeket a társaival- Gyors és korához képest elég tapasztalt, nem egy könnyű ellenfél! Veszélyes lehet, ha a karavánra összpontosítunk!- nézte a karavánt, ahogyan a terv elkezdésének az ideje egyre közelebb kerül, már majdnem beértek a csapda határához. - Mi legyen parancsnok? -kérdezte Tsuuga-tól, ahogyan várta a parancsot, de nem cselekedett egyenlőre, megvárta, hogy hogyan dönt a vezetője. Mást most nem tehetett, mind várt.
~ Múltkor könnyedén megérezte, hogy jelen vagyunk és átlátott minden tervemen. Képes volt arra, hogy gyerekként kezeljen mind a kettőnket és elég erős és gyors volt ahhoz, hogyha mindent beleadott volna, most nem itt lenék! Ha belegondolok, hogy most életre halálra menő harcot kell vele vívnom...~ mosolyodott el ~ ... kitűnő ennél jobb nem is lehetne! Egy igazai jounin ellen nem kell visszafognom magamat és beleadhatok mindent! Nézzük, hogy mire is vagyok képes!~

Shirou csak mosolyogva térdelt a földön az egyik szikla mögé rejtőzve, ahogyan nézte a kialakult helyzetet. Nem nagyon érdekelte társa, pontosítva Sai kunoichi észrevétele és viselkedése, de annál jobban várta, hogy megkapja a vezetőtől parancsot, aki vázolva a kialakult helyzetet, majd egyértelműen nem fújta le az akciót, Shirou legnagyobb örömére.
~Okos döntés. Mi valóban négyen vagyunk és ezúttal, nem csak csak genieke, hanem chuuninok és jouninok a társaim. Ha odafigyelünk és ami a legfőbb, most már egyáltalán nem váratlanul érne minket a kislány képessége, egyértelműen a mi sikerünk látszik kibontakozni.~
A karaván lassan beért a körbe, ahogyan elhangzott a parancsszó. A fal felemelkedett, ahogyan ezzel megállásra kényszerítette a karavánt. A kocsisok ijedten fordították volna meg a kocsikat, de Zuma meglepetés támadása hátulról, teljesen összezavarta őket és nem csak őt. A fiatal kunoichi is kapkodta a fejét, ahogyan felmérte a helyzetet.
- Zuma-dono! Elterelem a kislány figyelmét és zavaróm a látását, ön akármi történik próbálja megölni egy csapással! - kérte meg hadarva a férfit, ahogyan egy gyors kézjelsorozatnak hála, kis pukkanás közepette jelent meg mellette a klónja. (Karasu Bushin). - Amint meglátja a varjakat, használja ki a lehetőséget.
Eközben a lány, tesztelésképpen még a csapatvezető felé is megeresztett egy támadást. ~Tűz? Ilyen fiatalon, két elemet is képes használni? Hihetetlen! Engem neveztek tehetséges geninek, de őhozzá képest még most is egy senki vagyok!~ nézte a helyzetet, ahogyan a rózsaszín hajó ellenség, újabb kézjeleket kezdett formázni. ~A villám elem erősebb a földnél! Ha azzal próbálkozik, semmi esélyünk!~ gondolkozott, ahogyan itt volt az ideje a tervének.

És mi lenne a chuunin fiú terve. A Karasu Bushin-t felhasználva megzavarni és egyben leblokkolni a kislány látását és hallását. A klónja egy shunsin no jutsuval a lány mögött teremne, aki biztosan érzékelné még azt, időben, de egyben pont úgy alakítaná a helyzetet, hogy a klón éppen a kunoichi és Zuma között legyen.
- Rég találkoztunk vizsgabiztos! - közölné a lánnyal, aki ha támadná akár nem, a klón szálló varjak formájába tűnne el, ahogyan a varjak egy pillanatra biztosan eltakarnák Zuma-t előle, ahogyan ezt kellene a férfinak kihasználnia. Bár egyenlőre, más felesleges mozdulatot nem tesz, csak figyeli a helyzetet.

Minden a terv szerint alakult, ahogyan kijelenhetjük, hogy Shirou éles látásának is köszönhető volt, hogy a terve bejött. A lány vért köhögött fel, ami már magában nagyon érdekes volt, de ehhez hozzáfűzve a sikeres taktikát és a helyzetet, a történtek logikus menetet követtek, még ha ez Shirou számára egy kicsit érdekes, sőt mondhatni csalósát jelentő pillanat volt.
Zuma kiütötte a lányt, aki a földön, eszméletlenül feküdve teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került, az Iwagakure csapattal szemben és Shirou társai nem sokat vacilláltak. A Shirou felé lendülő Kuani kés, a társai szavai, a pillanat egyértelmű volt. Ez volt az ő beavatása, hogy ezek itt, elfogadják és bízni tudjanak benne, még ha, ő maga nem is akart tartozni sehova.
~ Ez szánalmas. Akkor sokkal erősebb volt, tapasztaltabb és érettebb volt, nem hiszem el, hogy ettől, amit mutatott, akartam letesztelni az erőmet. Vagy ő, talán nem is a lány? ~ nézett le a kunoich-ire, ahogyan a keze a hátán lógó ninja-to felé nyúlt.. ~ Nem, ő az, nem tévesztem el az ellenfeleimet sohasem, ha most ilyen gyenge is, ő biztosan az, akivel ott találkoztam! Ha életben hagyjuk bajt okozhat később, sőt nagy fenyegetés is lehet belőle. Sajnálatos, hogy így kell bevégeznie gy shinobi-nak, de aki gyenge, az előbb utol utoléri maga a vég...~ húzta ki a kardot a hüvelyéből.
- Rendben! Nekem nem sokat jelent az élet, szóval ha azt kapom parancsba, hogy öljem meg őt, megteszem... - forgatta meg a kicsi is kardot a kezében, ahogyan annak pengéje a lány feje fölé surrant - … az aki legyőzetett nem érdemel kegyelmet, elpusztítom aki az ellenségem és ...- szúrta a kardot a lány fejébe, pontosabban nem, mivel a koponya elég erős és masziv, így ha nem elég pontos a szúrás, a kard lecsúszhat arról, éppen ezért a kard nem a lány koponyáját célozta, hanem lejeb, a nyakat, a torkot, a verőeret és a nyaki gerincoszlopot, pont középen, hogy mindegyiket érje a penge és ezzel egyértelműen halált okozhasson. - … és aki Iwagakure no Sato ellensége!

//Persze ha valami történik közben, akkor nem alakulnak így a dolgok...//

Shirou arca sem rezdült ismét. A vörös vér szinte beterítette őt, hiszen ő állt a legközelebb a lányhoz, de a meleg kiömlő vér, egyáltalán nem zavarta őt. Pont ellenkezőleg, úgy érezte, hogy újjászületett, annyi idő után először látott hasonlót, vért, halott embert és bizony még rá is rátörtek az emlékek egy pillanatra.
- Hogy mi? -kérdezte értetlenül Sai-tól, akinek a szemrehányása valahogyan tanítójelegű volt, vagy éppen ellenkezőleg egy olyan emberé, aki valahol a legmélyük már beletörődött, hogy van egy új csapatársa. - Ja igen, elég hosszú ideig voltam elzárva, szóval elszoktam az emberi test anatómiájától, de az biztos, hogy így megfog halni perceken belül. -rakta vissza a kardot a hüvelye, anélkül, hogy letörölte volna róla a vért. Valóban csak eszközként tekintett rá, nem érdekelte, hogy lassan ha így folytatja tönkre fog menni. - Ez igaz. -jegyezte meg, ahogyan a dolgok alakulása érdekesé vált.
~ A kocsikban csak élelmiszer volt? Akkor érthető, hogy mért csak egy ember őrizte azokat, de akkor. Ez a kunoichi valahogyan csalódást keltő volt, sokkal félelmetesebb volt, mikor utoljára láttam. ~ gondolta, ahogyan elindult az egyik kisebb kőszikla felé. ~Akkor is, valahogyan ez nem tetszik nekem, túl könnyen ment, vagy ez jelentené az értelmetlen csapatmunka? ~ gondolta végig, hogy milyen könnyedén is végeztek a kunoichi-vel úgy, hogy összedolgoztak.
- Egy kis időt kérek! Lemosom magamról a vért, mert csak úgy bűzlők tőle! - közölte a csapattal, hova is megy, ahogyan ennek a céljának nem az volt az oka, hogy attól félt, hogy a vér rászárad, hogy kellemetlen, kicsit émelygő az illata. Nem, attól tartott, hogy a lány nem volt egyedül, és hogy a fegyverei és a ruhája, csak úgy bűzlik a vérszagtól, a nyomkövetők elsem tudnák téveszteni.
Gyorsan lemosta magáról a vért, illetve immáron a fegyvereiről is, kis vizet felhasználva a kulacsából, na jó, szinte az egészet, ahogyan a csapat útnak indult és Shirou az utolsó kordély tetején utazva nézte az egyre eltűnő tárgyat, ahogyan az a rossz sellytés beigazolódni látszót.
- Hogy? -nézett fel az égre, ahogyan a viharfelhők a semmiből tűntek fel, a villámok pedig fenyegetően cikáztak az égen, ahogyan a hatalmas és fájdalmas kiáltás tisztán lehetett hallani. - Hoppá, valaki rálelt a tetemre, el kellett volna temetni...- nevetett fel Shirou, ahogyan a csapatvezető már nem volt ennyire vidám. Azonnal kiadta a parancsot, ahogyan Shirou felállt a kocsin, majd hirtelen eltűnt a szem elől.
Villámgyorsan futott a gyér erdőben, hogy közelebb kerüljön a célterülethez, mivel a távolság nem éppen neki kedvezett. Ahogyan az erdő pedig egyre ritkább és ritkább lát, egy nagyobb fát választva ki magának, egyszerűen felszaladt annak a tetejére, ahogyan a legmagasabb ágak egyikén megállva nézett körül, az immáron térképként elterülő tájon. És nem kelet annyira erőltetnie a szemét, az irányt tudta és bár a távolság nagy volt, elég zavaró volt a sötét is, tisztán látta, kinek a hangját hallotta.
- Hoho... ez gáz! Szóval ikrek? -kérdezte mosolyogva, ahogyan a távolságból a lányt nézte- Értesítenem kell a csapatott a fejleményekről, bár ...- nézett a jól látható kocsisor felé- … a lány jól tudja merre mentek, a távolság kicsi és elég vicces lenne, ha megtudnák azok hárman, milyen ez a kislány, ha mérges. De nincs mit tenni...- ugrott le az ágról, ahogyan a fák ágain leereszkedve köteledet a talaj felé- … őket életben kell hagyni és amúgy sem lenne jó, ha egyből ilyen benyomást tennék. -ért talajt, ahogyan beleszólt a mikrofonba. -Tévedtem a múltkor. -mondta a mikrofonba- Az a kislány a nővére volt és miatta véletlen ikrek is voltak, szóval most végre azzal a jounin-nal van dolgunk, akivel megküzdöttem. -jegyezte meg a társainak. - Parancsot kérek?!

Hát valóban nem kellett nagy megerőltetés ahhoz, hogy azokat a bizonyos kis nyomokat eltüntesse Shirou, hiszen az út köve kemény volt, nem hagyott nyomokat a kordé. Nem volt vizes, mert az eső nem esett azokból a baljós esőfelhőkből, ahogyan az sem volt valami nehéz, hogy az esetleges nyomokat kézzel és némi leleményességgel a semmisé tegye mindenkorra. De minden igyekezett hiába volt.
Sai állapota nagyon rossz volt első ránézésre. A kunoichi tiszta vér volt, ahogyan csak addig volt képes lábon maradni míg ezt a hírt el nem hozta az új tagnak. Vajon mi vezérelhette erre a tettre, csak ez adott neki erőt, hogy idáig eljusson? Ki tudja! De Shirou lassú léptekkel lépett a földön lévő kunoichi mellé, ahogyan lassan letérdelt mellé. Ellenőrizte, hogy van-e pulzusa még, él-e vajon ez a nagyszájú kunoichi és ha már szerencséje volt és életben maradt, akkor nem is volt rest ellátni a sérüléseit a nála lévő elsősegélycsomagot felhasználva, bár ez csak mentőöv volt egy fuldoklónak, aki a hideg vízben lassan de biztosan megfogy fagyni, de akkor is, egy százalék esély is növeli a sikert és az ápolás után néhány kisebb és gyengédebb pofon után megpróbálta magához is téríteni a kunoichit, hogy pontos tényeket tudhasson maga mögött és aszerint alakíthassa ki a tervét!

De ha nem volt szerencséje, akkor egyszerűen csak kisemmizi a lányt, a nála lévő felszerelések elrakásával, ahogyan magára hagyva őt elindult, hogy felderítse a helyzet, persze csak óvatosan, de lényegtelenen, de hogy mi is várja ott, ahova indul, azt még ő maga sem tudja.

Hiába volt már mindent. Shirou ellenőrizte, hogy Sai életben volt-e még, de a válasz, többszöri ellenőrzésre is „nem” volt, ezért lágyan a lány arcára nézett. Végül is nem volt sokáig a társa, sőt nem is jöttek ki jól, plusz, nem nagyon érdekelte eddig és innentől sem a chuunin fiút, hogy valaki meghal a szeme láttára, legyen az a társa vagy az ellensége. Nem emiatt vágott egy pillanatra szomorú arcot, pigyett le a szája, hanem mert jól tudta, hogy milyen nehéz is lesz kimagyaráznia azt, hogy újfent elveszített egy társat és bizony a helyzetet nézve, a megmaradt csapat tagjai sem lehetek jobb bőrben.
~Milyen kár! Reméltem, tudsz nekem majd tanítani valami újat, de ha nem voltál képes győzni eg kislány ellen, nem sokkal érdemeltél többet!~ nézte egy pillanatig még a kunoichit, majd magához próbálta venni azt, amit talál majd, de itt minden rosszul sült el.
Shirou szeme elkerekedtek, ahogyan a massza körülölelte őt egy pillanat alatt, szinte csak megmozdulni volt ideje, de cselekedni nem. ~Egy csapda?~ futott át az atyán, ahogyan a sötétség körülölelte őt. A sötétség zavaró volt, de nem volt teljes. Látta a kezeit, az elővette felszerelését, sőt néhány lépéssel azt is érzékelte, hogy térben mozog, nem valahol máshol. ~Az érzékeim megmaradtak, és a tréérzékelésem is, szóval ez nem egy genjutsu, vagy ha igen...~ érintette össze a kezeit, ahogyan egy pillanatra megállította a chakráját, de nem történt semmi. ~ … akkor is olyan magas szintű, hogy nem használ ellene semmi. De ha tippelnem kellene, ez egy csapdatechnika, az ellenfél helyben tartására megzavarására és lebénítására. Három az egyben mi? Elég ügyes és én bedőltem neki!~ sétálgatott, de nem ütközött semmibe sem, ami azt jelentette, hogy valami nem stimmelt. ~Nem ütközök semmilyen tárgyba, ez hogy lehet! A terület, ahol álltam, enyhén de fás és sziklás volt, ha véletlenül is, de már bele kellett volna ütköznöm valamibe!~ állt meg, ahogyan lehunyta a szemeit.
- Nem hallok semmit! Nem érzek semmilyen illatot sem, se a tapintás se a látás!- tapintotta meg a földet, vagyis aminek annak kellene lennie! - Ez érdekes! Roppant hatásos csapda, az összes érzékszervem sem működik, de az a tény, hogy nem ütköztem semmibe azt jelentheti, hogy másról van szó! - nézett körbe.
~Talán egy téridő csapda lehet? ~ nézett körbe ~ Vagy csak egy szimpla hallucináció, vagy egy olyan jutsu mely elaltat és most csak álmodom? Ha álmodom, akkor elég kemény!~ hunyta le a szemét!
- Nincs mit tenni, szabadulni nem tudok, ezért várok, hadd történjen valami! - mosolyodott el, és csak várt, várt és várt, egészen addig, mag azt a hangot meg nem hallotta. - Keljek fel?~ nézett körbe a hang miatt. - Ez érdekes, mégis hogyan keljek fel, ha most is állok!

A hang újra megszólalt, ahogyan váratlanul olyan érzés volt, mintha a talaj teljesen elfogyott volna alatta. Zuhanás? Még sohasem érezte ilyennek azt, ugrott le magasból, esett már le magas helyről, de most valahogyan más volt. A sötétség és ez az érzés, mintha csak a nagy feketeségbe zuhanna az ember, zuhanás mely sohasem ér véget. Shirou arcára egy pillanatra egy halvány mosoly ült ki, ahogyan váratlanul a zuhanás abba maradt és kisebb fájdalom hasított a chuunin fiú hátába, ahogyan földet ért és a sötétség szinte szétrobbant körülötte.
~ Fájdalom?~ kérdezte magától, ahogyan lassan oldalra fordította a fejét és Sai holteste még mindig ott feküdt mellette ~ Szóval valóban egy genjutsu? Áhh... elég kellemetlen érzés, de...~ nézett a másik irányba ahogyan egy varjú kinézetét látta csak egy pillanatra, ahogyan a sötétség újra körülölte őt és felkúszva a magasba teljesen rabláncra verte ismét. ~Ako-do? Hát végre elődugtad a csőrödet.... he... milyen vicces, pont most! Az időzítésed nem is lehetne jobb ennél!~ ült fel, ahogyan újra tisztán halotta a varjú szavait, de azt már nem tudta, hogy vajon ő is hallja az övét.
- Szóval egy genjutsu igaz? -kérdezte vissza- Elég ügyes, jól mondod! Se a bennem áramló chakra megzavarásával, de még a fájdalom hatásával is megzavarni lehet, nem kiszabadulni belőle! Az a kislány lenne ennek az okozója? Akárhogy is ilyen magas csapdatechnika azt jelenheti, hogy mindenképpen bénítva akar tartani míg rám nem lel! Ez gond! Így is elég időt vesztettem senpai, szóval vágjunk bele! - mondta határozottan, ahogyan felült. ~Nem tudom ennyi ideje vagyok a csapdában, a sötétnek hála teljesen elvesztettem az időérzékemet! Sietnem kell ugyan, de nem kapkodnom!~

Kezével lassan egy tigrispecsétet formált, ahogyan lassan elkezdte összegyűjteni a benne lévő testi és szellemi energiákat, keverni őket és az adott helyre irányítani! Miért? Nem tudta, hogy genjutsu milyen eredetű így se a látására, se a hallására nem támaszkodhat, de egy egyszerű chakrairányítási mód elég ahhoz, hogy abban megbizonyosodjon, hogy képes-e használni a chakráját. És mi lenne az? Egyszerűen a lábbába irányítaná a chakrát, mivel a saját testen belüli irányítás a legkönnyebb és a legjobban érezhető, se látás, se hallás, se semmilyen külső érzészerv nem kell hozzá! És ha sikerült létrehoznia, ahogyan halványan elmosolyodik, ha sikerrel jár.
- Sikerült senpai, szóval mi a terve?

Shirou jól hallotta a madár hangját, ahogyan az vázolta neki, nyíltan és érthetően, hogy mi a kialakult helyzet és mi a megoldás. Bár ahogyan befejezte, a fiú majdnem elnevette magát, de nem örömében vagy a keserüség miatt, hanem inkább, mert valahogyan ironikus volt a kialakult helyzet, nem másért. ~Amikor utoljára találkoztunk majdnem megöltél, csak azért, hogy szerződést köthess velem. És most, mikor más miatt vagyok a halál szélén, újra feltűnsz, hogy segíts nekem. Egy egy kicsit vicces, de nincs mit tenni. Muszáj kihasználnom a helyzetet és hallgatnom rád, hiszen eddig mindent megpróbáltam, mindhiába!~ gondolta végig, hogy mi történt akkor. ~Mit is mondtál akkor, Madár, sárkány, ökör, kígyó, madár kézjelek, igaz? Hmmm... nem bonyolult, de ezek a pecsétek nagy erejű chakra felszabadítására szolgálnak, vajon mennyire fogjam vissza magam, vagy nem kellene? A helyzetet nézve talán csak egy kicsit, de az a tény, hogy elszoktam a chakra használatától, nem tudom pontosan behatározni, hogy mennyi chakrám maradt és mennyit használhatok ki belőle, ha túlzásba viszem meg is halhatok vagy annyit elhasználok, hogy valóban kiszabadulok de egyben a harcolni sem leszek képes egy kis időre! Akárhogyan is, muszáj először kijutnom ebből, a csapdából, utána már tisztábban fogok látni és ha minden jól megy sikerrel is járhatok a küldetést nézve ha elviszem a kislányfejét! ~ Hallotta meg újra Ako-do hangját, ahogyan elmosolyodott.
- Még sohasem próbáltam de nem lehet nehéz! - mondta vicces hanglejtéssel neki, mind aki csak játszik- De nem fogom vissza magam! Neked köszönhetően sok mindenen átmentem, ezért minél előbb beszélni akarok veled négyszemközt! -mondta, ahogyan belekezdett. - Tartozok neked, nem is kevéssel senpai...

Madár, sárkány, ökör, kígyó, madár! Ezek lesznek a kézjelek, ahogyan összegyűjtötte előtte az összes chakráját, egyenletesen, ahogyan belaharapott az újába, érezte a meleg vért, ahogyan kibuggyan az újából, hogy végigcsorog az úján, ahogyan erősen a másik tenyeréhez nyomva csukot húzott rajta végig és lassan, megpróbálva tökéletesen koncentrálva megalkotni a kézjeleket, ahogyan a kezét a földhöz érintve az létrehozott összes chakrát a keresztül felhasználni a technika sikeressége miatt. Tudta, hogyha elrontja, akkor nem lesz második esélye.

Hát az biztos, hogy nem mindennapi dolog történt abban a pillanatban. Ahogyan a nagykönyvben is megvolt írva, az idézőtechnika hatása, a földön megjelenő jelek, írások, ahogyan hirtelen, a sötétség mindent szertefoszlatott volna, miután elnyelte a fiút. És a sivár táj, nem az a sivatagi fajta, nem, inkább magashegységi táj volt az, tele sziklákkal és néhol fákkal, nem teljesen kihalt és halott terület, sokkal inkább egy olyan világ, ahol csak a legerősebbek maradhatnak életben és ez igaz, mind az növényekre, mind állatokra és a mindenhol elterjedt csúcsragadató emberekre.
Tisztán kilehet venni a mellette lévő holttestet, a nem is olyan távoli nagyobb sziklát, mely mögül kilépve látta meg a társát, a nem is messze elkezdődő kisebb, fás területet, a nyugatra lévő kis utat, ahova tartott. Tökéletes kiáltást látott a tájra.
És ahogyan Shirou ahogyan zuhant lefelé, nem azt érezte, amit ilyenkor szokott az ember. Nem érezte a lány szellőt maga körül, vagy éppen az egyre erősebben feltörő érzést, hogy az a barna rész, melyet talajnak hívnak egyre közelebb kerül hozzá. Egyszerűen nem érzett semmit sem, látta amit lát, de nem nagyon érdekelte, miért is érdekelte volna, hiszen nem csak a tájat, hanem a saját magát is látta ahogyan földet ért és kinyitotta a szemét.
Immáron nem a föld, hanem a kék ég tárult elé, ahogyan felült, kissé monoton és fáradt mozdulattal. Tekintette még egy pillanatig messzire bámult, ahogyan lassan oldalra fordult, de nem azt látta amire várt. A sötét tollazat helyet, hófehér tollak és talán Ako-do-énál is öregebb és tapasztaltabb szemek, melyekre belebámult.
- Köszönöm a segítséget! -mozgatta meg a tarkóját, ahogyan lassan törökülésbe mocorgott, de nem állt fel. - És sajnálom, hogy összetévesztettelek titeket. Amikor kizökkentem egy pillanatra a csapda hatása alól csak egy pillanatra láttalak meg és a összetévesztelek azzal az öreg szadistával. -mosolygott, ahogyan a tarkóját vakargatta- Ahogyan látom, még a hangotok is hasonló, hihetetlen a hasonlóság, már ha a külsőt nem nézzük...- nézett le a varjúra, ahogyan immáron, ő is jól tudta, hogy itt az ideje annak, hogy nem csak előre, hanem hátulra is bámuljon. - De ideje mennem. - lassan állt fel, ahogyan a lába megbicsaklott és az ereje elhagyta, éppen ezért az ülésből, csak éppen hogy térdelésbe tudott átmenni, nem nagy eredmény, de a semminél még mindig több – Ha... úgy látszik, túl chakrát használtam el. De... - próbált újra felállni- … ezúttal az ilyen apró és jelentégtelen dolgokra nem hagyatkozhatok.- próbált felállni ismét és immáron sikerrel, bár a lábai remegtek és jól láthatólag minden ereje elhagyta őt.

Shirou visszahuppant a földre, ahogyan egy apró kis izzadságcsepp futott végig a megviselt arcán. Légzése gyors volt, kapkodó, ahogyan testének minden porcikája fáradt volt. Ő is jól tudta, hogy túlzásba vitte az idéző technikát, de nem volt mit tenni, nem volt más választása. De Rintaro szavaira és tetteire még Shirou is felfigyelt, ahogyan elkapta a neki dobott apró kis bogyót, melyet megtörölve azonnal be is kapott, nem hezitált, hiszen jól ismerte ezt a gyógyszert, nála is volt egy dobozzal és ha a varjú nem adat volna neki, ő is azt tette volna, hogy visszanyerje az erejét, hiszen az volt a leggyorsabb módja a feljavulásnak, még ha olyan sok hátránnyal is jár a használata.
Ahogyan elroppantotta a bogyót, az erő visszatért a testébe, ahogyan a lábain addig érzett remegés is abbamaradt és immáron sokkal könnyeben tudott felállni is, még ha a mozgása nem is volt tökéletes. De a varjú szavai nem csak arra voltak jók, hogy feljavuljon, hanem az addig halottnak hitt társára és az életben lévőkre is terelődtek.
~Hogy, csak egy báb? - nézett le a a bábúra – Mégis mi az ördög van velem. Beleesek egy csapdába, nem mérem fel a területet nem figyelek oda, és ilyen ostobaságokat csinálok...~ nézett vissza Rintaro-ra, aki elköszönt és már tova is szált a szél szárnyán.
- Köszönöm a segítséget Rintaro-senpai... -köszönte meg meghajolva a madárnak a nagy segítséget.
Shirou egyedül maradt, ahogyan az arcát egy pillanatra a kezébe temette. ~Mi van velem, régebben sokkal figyelmesebb voltam, összeszedettebb, ennyire elszoktam volna ettől? Vagy... más van a háttérben?~ nézett fel a komor égre, sötétedett és az esőfelhők újra megszaporodtak az égen. ~Akárhogy is, össze kell kapnom magam!~ mosolyodott el ~Hiába szabadultam ki a börtönből, még mindig rab vagyok, de ez így jó... ez is a tervem része!~ indult el lassan, majd futva a varjú által megadott hely felé.

És biztonságban ért oda, még ha óvatosabb is volt, mind eddig. Mindent elmondott a csapat vezetőjének, aki nyugodt arccal nyugtázta, hogy a küldetés sikeres lett, mindenki élve visszatért. Sai persze nem hagyta ki az újabb piszkálódást, de ez nem zavarta Shirout. Visszatértek a falúba és Tsuuga tett csak jelentést, ahogyan mindenkit hazaküldött további eligazításig. De ez már egy másik történet kezdette.

*A lány megkapta az információt, meghajolt majd elhagyja a kísérővel a helyszínt. Nem mond semmit a „Niiri falu hallatán…”*
-Yu…yuutaro-sensei…
*Mondja, halkan merengve önkívületben miközben gondolkozik.*
~Minden faluban csak halál és szenvedés. Először Nagare faluban meghal Yuutaro, majd szinte ártatlanokat öltünk meg a Niiri faluban… Tényleg ez a mi sorsunk?~
*Teszi fel magának a kérdést lesütött fejjel. Egyre balszerencsésebb a helyzet. A Chuunin vizsga nem sikerült, Ken-senseiről semmit nem tudnak. Ezen felül egyre több áldozatot látnak. A lány elfelejtett köszönni, de az illedelmességgel most nem törődik. Lassan, lassan összeszedi magát és végig hallgatja a fejleményeket. Eközben ellenőrzi felszerelését, hogy minden rendbe van-e. Próbálja eszét is élesíteni, hogy ezúttal ne ő legyen az áldozat. Viszont ebben a pillanatban valami bekattan a lánynak.*
~Miért mosolyog?~
*Kitágul a lány pupillája.*
~Természetesen lehet jó kedve, de vajon miért? – Ennyire biztos a küldetésünk sikerében? Az embernek ilyenkor letörtnek kéne lennie… vagy talán csak azért mosolyog mert látja a „jövő nemzedékét?”*
*A lány rögtön gyanakodni kezd, de egyenlőre nem ad hangot érzésének.*

/// Következő több lesz ///