Határvidékek

A tökéletes védelemmel rendelkező falu egyik titka a megközelíthetelensége. A faluhoz eljutni csakis hosszas, folyamatos hófúvásban töltött hegymászással lehet, és ha ez nem lenne elég, a falu ninjái az ország legtávolabbi pontjain is járőröznek. A határok csupaszabbak, mint a belső, erdős területek, ezért a behatolásoknak a ninják még itt próbálják elejét venni.

[Kalandozunk, kalandozunk]

Farkasordító hideg, heves hóvihar és hófödte csúcsok. Bárki aki megkérdezi kell e ennél több egy kalandozónak azt kell mondjam igen. Nem árt, ha van a közelben egy kandalló egy kis meleg saké sőt egy ház is. Aki, aki nem akárki de akkor már legyen Akisame az elmúlt időben egy kis összecsapást követően a meleg Szél Országban lévő sivatag majdnem mélyén, a szomjhalál küszöbén teljes depresszióban hagyta faképnél ellenfeleit. Senki nem követte senki se figyelt rá egykori faluja, pedig szó szerint le se tojta. Régen megmutatta volna mire képes a faluja most csak arra vágyott, hogy az egész világ megismerje de jelenleg egy névtelen kis senki volt. Az kérded hogy került a havas hegycsúcsok közé egy ekkora hőmérséklet változás közepére? Miután elvonult majd lepihent felkerekedett idejét, pedig kötözködésmentes utazással töltötte majd egy kocsmában valahol a kontinens szélén jól berúgva megvett egy hajójegyet, ami állítólag az ígéret földjére szólt. Mire kijózanodott már javában a hajón utazott az érkezésnél, pedig leesett az álla. Fogalma sem volt arról mit keres itt és azt, sem tudta hol van, vagy éppen mit akar kezdeni magával. Vékonyka utazóköpenyét magára szorítva mászott egyre feljebb ebben a zord időben majd mikor megállt egy hatalmasat tüsszentett, ami a hegyek között veszélyes visszhangot vert. Kissé elmebeteg jellem volt de ettől még ő is összecsinálta magát és félős tekintettel nézett körbe nem közeledik e felé egy lavina.

Teljes néma csend állt be az amúgy is kommunikáció szegény beszélgetésbe. Szegény Same kénytelen volt még jobban összehúzni a köpenyét miközben végtagjai és a diói elkezdtek megfagyni. Most hogy így belegondolt fogalma sem volt, arról hogy került dió hozzá mikor szedte össze de, ha már volt, akkor csak jó lesz valamire esetleg kultúráltan hátulról megdobni ezeket az ismeretlen ember egyedeket és lenyúlni a jó meleg kabátjukat. Miközben fantáziált az enyhe elmebetegség jele suhant át az arcán majd a következő pillanatban a hegyi medve felé fordult fegyverét elrakta és jó mély hangján szólott, hogy kövesse. Samecchi örült a fejének, mint Micimackó a méznek és boldog vigyorgó egyben, pedig nagyon ostoba ábrázattal követte újdonsült vendéglátóit. Ahogy haladtak egyszer csak vettek egy kanyart és egy jól elrejtett bejáraton keresztül megérkeztek egy barlangba igen ám de nem egy átlagos hely volt az annyi szent. Mentek jobbra, balra aztán balra, jobbra persze nem feltétlenül ebben a sorrendben de végül a kis csapat megállt és nagyon úgy tűnt megérkeztek úti céljukhoz. Menet közben azért még megcsodálta a gyönyörű kupolát, ami részben kizárta a hideget és megmutatta milyen érzés alulról szagolni a hóvirágot. A hatalmas kapu előtt állva még egy függőhíd vagy mi a fene is eszébe jutott amit nem látott csak érzett és már bánta hogy nem lengette be rendesen mert hogy az mekkora buli főleg ha kísérői szívrohamban vagy zuhanás következtében elhunynak. Miközben így idézgette fel a dolgokat a kapu kitárulásának hangjai, és a kellemes meleg észhez térítette addig, amíg meg nem látta mi van odaát. Sose látott még ehhez foghatót és ettől még a lélegzete is elállt szó szerint, mert megfeledkezett, arról hogy levegőt se ártana néha venni. A meleg hatására kedve lett volna gatyára vetkőzni és a katanájával hadonászni, miközben levág egy-két embert, de erre most nem volt idő, mert egyrészt éhes volt másrészt szomjas végső soron, pedig a fuvallat eltűnésével újra fázni kezdett. Nem törte meg a csendet nehogy most szúrjon el mindent helyette a bejáratból, fürkészte ezt az új látványt. Egy pillanat erejéig végig futott az agyán, ha egyszer a világon van egy ilyen jól eldugott jól működő hely, akkor bizonyára akad valami szuper tekercs, vagy ami még jobb egy nagyon erős fegyver. Ahogy próbált elképzelni valami hiper szuper tömegoszlató csoda szerszámot egy hatalmas vigyor ült ki az arcára, ami inkább volt gusztustalan, mint a boldogság kifejező eszköze. Ebben az állapotban kísérőiről és a helyről is megfeledkezett az, pedig biztos volt hogy még egy-két ilyen ostoba reakció és tényleg bolondnak könyvelik el ezt a szerencsétlen mániákust.

Puffogot ez nem vitás ám nem öntötte el a vörös köd az agyát és a vérnyomása se volt az egekben így képes volt végighallgatni Mara-san mondanivalóját, miközben támaszkodó pozícióban felejtette magát. Ésszerű dolgokat mondott és mostanában ő sem volt bárgyú gyilkoló üzemmódba kapcsolva ebből kifolyólag igen teljesen egyet értett mindennel csak nem adott neki hangot. Természetesen elvárni nem várt el semmit ám ez most nem is foglalkoztatta, mert fülei felfigyeltek egy olyan dologra, ami olykor áldásos az ember számára, máskor pedig majd meg folytja. Igen a csend volt az. Az iroda messze a kalapálásoktól, az ordibálástól és minden mástól, ami az ember idegzetét húzza. Ettől persze némileg jobb kedvre derült így úgy határozott játssza még ezt a szerepet és átlép tsunderébe.
- Tegyen ahogy gondolja. Azonban közlöm, hogy nem vagyok hajlandó elmozdulni innen. Kíváncsi vagyok, mi folyik a színfalak mögött. – ezzel együtt egy morcos fej kíséretében levágta magát a legközelebbi székre, lábait kinyújtóztatta karjait összefonta, és már szinte otthon is érezte magát. Az hogy mi van az egész hátterében ki a fő bábos a tervben és mi a mozgatórugója az egésznek egy cseppet sem érdekelte. Elvállalta a munkát így el is végzi csak ez számított, na meg a jutalom mással nem törődött. Ám a csend és a béke érdekében inkább játssza tovább az érdeklődőt, így legalább pihenhet egy keveset.