Abakura Ryuu

Név: Abakura Ryuu
Ország: Tűz ország
Rang: Civil (Vándor ninja, akit anyja képzett ki)
Szint: D
Elsődleges elem: Tűz
Kor: 15
Nem: Férfi
Jellem: Kicsit hirtelen haragú vagyok, és hamar bedühödök, ha lenéznek. Amúgy barátokkal kedves vagyok. Ha valaki legyőz, és életben maradok, akkor tovább edzek, és visszavágót követelek legyőzőmtől.
Kinézet: Félhosszú barna haj, barna szem, és katonai egyenruhához hasonló öltözékben járok
Felszerelés: katana, elsősegély doboz, 10 db kunai kés
Kekkei Genkai: Juge no Jutsu ( Ámezt csak később tudja meg)

Tűz országában, Avarrejtektől több kilométernyire, ám ez a város volt a legközelebb egy kis fakunyhóban születtem. Apám, aki kovács volt, már 7 éves koromban megismertette velem a munka csínját-bínját. Fokozatokra osztotta a tanulást. Először vizet kellett hoznom az fél kilométerre innen lévő kis tóból a kútba, mivel az már kifogyott. A kutat még régebben csinálták, és valami beton félével kenték be a falát, hogy a föld ki ne szívja a vizet, ám így folyamatosan hordani kellett be a vizet. Mivel mindig is szófogadó gyerek voltam elindultam a nekem adott vödrökkel. A vödrökbe kb. 1 literesek voltak, a kút viszont megvolt 50 liter is. Négy vödröt kaptam amik, hogyha tele hozom vissza, akkor is legalább 12-szer kell fordulnom. Hát igyekeztem. Nagyjából tíz percig tartott az út, mivel ismerek pár rövidítést, mivel anyámmal már többször voltam ott. Anyám, aki ex-ninjaként élt, segített apámnak a műhelynél. Anyám egy számomra ismeretlen faluból származott, amit ellenséges ninják megsemmisítettek. Sajnos nem volt testvérem, egyszóval egyke voltam, ám most nem ez a lényeg. Végre odaértem a tavacskához, és a vödröket belemerítettem a vízbe, és indultam is volna a kúthoz, ám hirtelen megakadtam.
~ Túl nehezek voltak a vödrök, most mit tegyek? – kérdeztem magamtól.
Megnéztem, hogy mennyit bírok el egyszerre. Az egyet megemeltem, a második is ment, ám a harmadik már sok volt. Mit volt mit tenni, otthagytam két vödröt és indultam is. Most viszont már húsz perces volt az út. Végre letehettem a vödröket és beleborítottam egyenként a vizet a kútba. Mikor végeztem otthagytam vödröket és már szaladtam is vissza a többiért. Mikor odaértem felkaptam és már vittem is vissza. Sajnos nem nagyon futkározhattam, mivel akkor kiborulna a víz. Végre újra a kútnál voltam, hát beleborítottam a vizet. Már jó pár kört mentem, amikor is beletöltöttem a vizet a kútba, hirtelen kiment a testemből az erő. Elejtettem a vödröket és összeestem. Ez várható volt, mivel már az ötödik kört mentem. Alig bírtam megmozdulni, még félig sem volt a kút, így nem akarok hazamenni. Ám eszembe jutott anyám szavai, amit két hónapja mondott nekem.
- Ha nem sikerül valami elsőre, ne bánkódj, ott van még a többi nap is, nem kell már aznap megszakadnod, ha nem mondták meg menyi időd van megcsinálni a feladatod. – mondta emlékezetemben anyám.
Hát mit volt mit tenni hazakullogtam a vödrökkel. Szerencsére mind a négy ott volt, így nem kellett elmenni értük. Már lassan kezdett besötétedni, jó hogy nem vittem túlzásba, mivel éjszaka sok a vadállat. Mivel gyalog a kút ötpercnyire van a háztól, nem telt sok időbe a hazaérés. Persze nekem tízpercnyi volt az út, mivel már alig csoszogtam. Sajnálkozó hangon azt mondtam apámnak, aki kijött elém és besegített.
- Sajnálom apu, még a feléig sem tudtam megtelíteni a kutat. – mondtam alig hallhatóan.
- Nem baj Ryuu. Nagyon ügyes voltál. Most menj, fürödj meg és menj és aludj jól. – mondta lágy hangon.
El is mentem fürödni, utána meg rögtön bele is estem az ágyba. Alig telt el öt perc már aludtam is. Másnap már kora reggel felkeltem, és észrevettem, hogy valami fehér valami van a karomon. Megszagoltam és rájöttem. Ez anyám titkos gyógykenőcse, ami megelőzi az izomlázat. Biztos bekent vele este. A szer addig marad a bőrön, amíg le nem mossák. Hát gyorsan lemostam magamról, és szaladtam is a vödrökért, mivel be akartam fejezni, a rám bízott feladatot. Gyorsan felkaptam őket, és már szaladtam is. Nem vettem észre, hogy apám figyelt engem, és mosolyogva nézem utánam. Aznap már valami furcsa módon sikerült három vödörrel boldogulnom, így kissé felgyorsítottam a meneteket, ám miivel még nem ebédeltem elindultam hazafele, hogy egyek valamit. Nagyon büszke voltam magamra, pár óra alatt megtettem nyolc kört, és már szinte háromnegyedig volt a kút. Mikor hazaértem meglepődve vettem észre, hogy anyám és apám, már az ajtónál vártak.
- Nagyon ügyes voltál drága fiam. – mondta anyám.
- Nem vetted észre igaz? – kérdezte apám – figyeltük, hogy miként boldogulsz a feladattal.
Erre tényleg nem számítottam, ám boldog voltam, hogy nagyon megdicsértek. Aznap nagyon jól esett az ebéd, utána nem mentem vissza a kúthoz, mivel végre eljött az a nap, amikor anyám megtanít a katanaval bánni, persze már többször is gyakoroltam előtte fakardal. Apám egy félkész katanat adott nekem, és anyámnak. Azért volt félkész, mivel nem volt még meg az éle, éppen ezért nem lehetett nagy kárt tenni a másikban. Edzésnek pont megfelel. Azt mondta anya, hogy nyugodtan támadjak én elsőnek, hát megtettem. A bal vállát céloztam a kardommal, ám simán kivédte, utána a lábát, amit viszont úgy védett ki, hogy ráugrott a kardomra.
- Túl lassan, és nyílván valóan támadsz. Próbálj valamivel gyorsabban támadni.
Ekkor a feje felé irányítottam, az ütést, ám még mielőtt elért volna lejjebb vittem, és így kardja alatt a mellkasát találtam el.
- Nagyon ügyes. – mondta, és már folytattuk is az edzést.
Jó ideig edzetünk, amikor is beesteledet. Aznap is gyorsan elaludtam. Másnap megint elmentem fürödni, mivel megint rajtam volt a kenőcs. Aznap már mind a négy vödröt elbírtam egyszerre, így pár kör alatt meg is telt a kút, alig 1 óra alatt. Büszkén indultam apámhoz.
- Kész vagyok! – mondtam büszkén – Mi a következő? – kérdeztem apámtól.
- Látom, tényleg komolyan gondolod. – kezdte apám – Ez a feladat ara volt jó, hogy megerősödj, éppen ezért adtam vödröket hordó helyett. Most jöjjön a következő feladatod, hogy pakold a fát a tűzbe, hogy nehogy csökkenjen a tűz. Nem szabad hagynod, hogy kialudjon a tűz.
El is kezdtem a feladatot. Jó sok fát vettem a kezembe, és bevittem apám műhelyébe. Még tettem néhány fordulatot, és már egy nagyobb kupac feküdt a földön.
- Akkor kezdhetjük is. – mondta apám, és berakott néhány fadarabot a tűzhelyre, és begyújtott.
Egy kis idő után máris felment a hőmérséklet legalább 15°C-kal nőt. El is kezdte a munkát, fogott egy nyers fém rudat, és már el is kezdte megművelni. Én szorgosan kezdtem adagolni a fákat, és nem hagytam, hogy elaludjon a tűz. Már eléggé felhevült a rúd, és kivette apám a tűzből, és rátette az üllőre. Elkezdte kalapálni, hogy kissé kilapítsa. Miután kissé lehűlt visszatette a tűzbe. Én eközben megállás nélkül adagoltam, ám már kissé elviselhetetlen volt benn a hőség. Mivel a szobában nem volt más légnyílás, mint az ajtó, és egy nagyon kicsi ablak. Azért volt ilyen kevés nyílászáró, mivel apám, csinálja a legjobb fegyvereket, és ő szerinte a hideg levegő tönkre teszi a fegyver minőségét. Mikor észbe kaptam elfogyott a fa, és már szaladtam is kifele. Jól megpakoltam magamat, és vittem be, amint lement a nap elmentünk lefeküdni. Másnap ugyanezt csináltuk. Már harmadik nap ugyanezt a munkát végeztük. Én pakoltam, és cipeltem, apu meg megmunkálta a fémet. Már éppen azon voltam, hogy feladom, amikor is apám azt mondta, hogy készen vagyunk.
~ Na, végre. – gondoltam magamban.
És most láttam meg apám kezében, egy nagyon gyönyörű kardot.
- Nos, fiam nagyon ügyes voltál. – mondta apám – Ez a feladat a kitartásodat növelte. Most pihend ki magad, és holnap neki állunk az utolsó feladatnak.
Ezen a napon is jól aludtam, másnap nem volt rajtam a kenőcs, ám nem is volt izomlázam. Hát indultam is apámhoz. Megreggeliztünk, és már mondta is mi lesz a feladatom.
- Most rád hajlik a feladat, hogy elkészíthesd saját katanad.
Először nem is hittem fülemnek. Végre megkapom a katanam, amit ráadásul saját magam fogok elkészíteni.
- Kezdjük el. – folytatta apám – Fát már behordtam a műhelybe. Tessék itt a kalapácsod.
Adott kezembe egy jókora kalapácsot, ami nehezebbnek tűnt, úgy látszik tényleg sokat javult az erőnlétem. Be is mentünk a műhelybe, és láttam, hogy anya is bent van.
- Anya fogja pakolni a fát.
El is kezdődött. Apám a fogóval megfogta a fém rudat, és beletette a tűzbe. Miután kissé felhevült, kivette onnan és utasította.
- Üsd olyan erősen, ahogy csak tudod, és ott üsd ahol piros.
Egy –két nagyobbacska ütés után, megfordította rudat. Megint ütöttem rá párat. Ismét betette a tűzbe, és újra elém tette. Már egypárszor ütöttem be cölöpöket a földbe, ám ez nehezebbnek bizonyult. Alig fél óra után a cső már eléggé kilapult, ám megszólalt apám.
- Most kicsit pihenünk, addig fújd ki magad.
Egy gyors levegőzés, és gyümölcscsámcsogás után nekiálltunk újra. Gyorsan visszatért a meleg, ám már nem zavart. Teljes erőmből csapkodtam a fém rudat, ami már négynapi munka után, végre teljesen sima és lapos lett. Az alak megvolt, most jöhet az éle, ám előbb megedzettük. Benne hagytuk a tűzben egy jó ideig, és onnan rögtön továbbemeltük a vizes hordóba. Ezt még négyszer megcsináltuk, és már tökéletesen kemény, ám rugalmas maradt. Átsétáltam a kardom élével a köszörűkőhöz, és elkezdtem élezni. Egy röpke fél óra után tökéltessen éles lett. Most jött a kard markolata, amit apám már kifaragott. Választottam egy hosszabbacskát, és betekertem fekete bársonnyal, aljára, pedig arany pecsétet nyomott apám, ami a nevem volt. Egy iszonyúan erős ragasztót folytatunk bele a tokba és beleteszem a kard pengéjét markolatába. Egypár nagyobb ütés után, már helyén is maradt a penge. (Persze nem mindent írtam le, amit egy kardkészítéshez kell, ám úgy túl hosszú lenne.)

8 évvel később

Már nyolc év eltelt azóta, hogy elkészítettem kardomat. Azóta minden nap edzettem vele, amikor is anyám odajött hozzám és azt mondta.
- Mivel elég ügyesen bánsz a karddal, arra gondoltam, hogy kenjutsut kéne tanulnod.
Sokat hallottam anyámtól a kenjutsukról, így tudtam miről beszél, és egyet értek vele. Mivel már elég idős voltam elhatároztam, hogy vándorolni fogok, hogy megtanuljak egy csomó jutsut. Anyám elővigyázatosságból engedélyt kért a Hokagétól, ám mivel nem voltam teljes mértékű ninja, beleegyezett szó nélkül. Hát felkaptam szatyromat, megöleltem apámat, anyámat, és már indultam is. Elterveztem, hogy dél felé indulok, és az utamba álló útonállókat levadászom. Hát már caflattam is, talán dél felé elérkeztem egy kis falvacskába, ahol mindenki nagyon furcsán viselkedet. Először is mindenki a házban volt, másodszor rémülten néztek rám, mint valami fertőzöttre. Nem tudtam ezt hova tenni, ám valaki mögöttem megszólalt.
- Mit keresel az utamban te kis taknyos? – hallottam mögülem egy mély hangot.
Megfordultam és egy hatalmas fickót láttam, aki nagyon ki volt gyúrva. Mellette volt még két darab nagyobbra sikerült muksó, ám még mindig nem foglaltak el annyi helyett, mint az aki beszólt nekem.
- Hát elég nehezen lehet nem az utadban lenni, ha ekkora vagy, ám sejtem, hogy nincs ennyi eszed. – vágtam vissza.
- Nyírjátok ki. – utasította a másik kettőt.
Azok meg nekem akartak jönni, gondolom ki akartak lapítani.
- Ezt nem ajánlom. – mondtam, és előrántottam katanam.
Az egyik még időben észlelte a veszélyt, ám a másik elkésett vele. Felugrottam a levegőbe, és kardomat belemélyesztettem kardomat a jobb vállába. Erre felüvöltött.
- Rohadj meg te kis mocsadék! – üvölti nekem.
Ezt nem vettem jó szemmel.
- Tudod, kit szólíts mocsadéknak, te tulok! – kiáltom ellenfelemnek.
Erre kardomat teljes erőmből beleállítottam a szívébe, amitől felnyögött, és holtan esett össze.
Erre az előbbi el kezdett menekülni, ám én utolértem, és hamar végeztem vele. Ekkor a főnök megpróbált kiütni, ám ennek az lett a vége, hogy levágtam egyszerűen a kezét.
- Ennyi voltál! – üvöltöm, és egyszerűen ledöftem.
Ekkor egy öt-hat éves kislány szaladt oda hozzám, és átölelt. Mivel eddig csak anyám ölelt meg kissé zavarba jöttem, meg amúgy is tizenöt éves voltam, és meglepődtem, hogy megölelnek.
- Kötyönöm, hogy megmentetyél minkety. – dadogta.
- N.. nincs mit. - mondtam zavarban – Az a három pedig nem volt valami nagy falat, mivel a túl sok az izmuk, éppen ezért lassúak, és lomhák, így én könnyen levágtam őket.
- Köszönjük a város nevében, hogy elintézted ezt a három banditát. – jött ide a kislány anyukája – Már hónapok óta minden hét elején idejönnek és terrorizálják azt, aki kimerészkedik az utcára. Mivel nálunk nem élnek ninják, nem tudtunk szembeszállni velük, és más falu ninjáit nem tudjuk kifizetni, mivel nagyon kevés a pénzünk. Kérlek, drága hős had kérdezzem meg a nevét? – kérdezte a nő.
- Abakura Ryuu vagyok. – mutatkoztam be.
- Köszönjük Ryuu. És had kérdezzem meg, hogy hány éves vagy illetve, hogy honnan jöttél, és mi egyebet kereshet itt egy ninja ott, ahol előtte még nem tette be a lábát ninja. – kérdezett még párat.
- Őőőő… - kezdtem bele értelmesen – nemrég múltam el tizenöt éves. Én nem tartozok semmilyen faluba, én egy vándorninja vagyok. Éppen mesterek után kutatok, akik segítenek nekem jutsukat tanítani.
A nő megvakarta fejét, és válaszolt.
- Itt nálunk nem találsz mestert, ám van egy másik falu itt a közelben, ha jól emlékszem Rejtett Hold falunak hívják, vagy legalábbis, én ezt hiszem.
Hát reményekkel teli léptekkel gyalogoltam arra amerre mutatták. Mivel nem fogadtam el a pénzt, amit átnyújtottak nekem, adtak egy kézzel rajzolt térképet, amit egy ottani térképész csinált. Egész jól el tudtam tájékozódni rajta. Egy kis gyaloglás után hirtelen valami csapódást éreztem a hátamban. Hátranyúltam és egy kődarab volt, ám ekkor valami nagy és kemény találta el a fejemet. Minden elsötétült. Mikor felébredtem zavaros volt minden. Egy furcsa hang ezt valahonnan.
- Minden rendben van fiú? – hallottam távolból.
- Ki az? – kérdeztem.
- Maya vagyok jól vagy? – kérdezte egy lányhang.
Kinyitottam szememet, és megláttam, hogy egy kábé velem egy idős lány áll mellettem.
- Ki vagyok? Hol vagyok? Mi történt velem? – kérdeztem, mert minden olyan sötét volt a fejemben.
- Nem emlékszel semmire? – kérdezte egy fiú, aki a lány mellett ált.
Úgy gondoltam, hogy a lány bátyja lehet vagy ilyesmi, ám folytatta.
- Nagyon csúnya púpod van! – mondta fiú – Azok a nyamvadt gorillák, már megint köveket dobálnak!
Ekkor automatikusan megfogtam fejemet, ám el is kaptam, mivel borzasztóan fájt. Mivel nem tudtam miről beszél, arra néztem amerre ő. Egy hatalmas fán három-négy gorilla volt, és mindegyiküknél, egy nagyobb kődarab volt. Ám ekkor egy hideg valami akadt a kezembe. Megnéztem. Egy katana volt, és valami volt az alján, hát megnéztem. Abakura Ryuu volt beleírva egy becsétbe.
- Ezt a kardot tartottad a kezedben, amikor megtaláltunk Ryuu. – mondta a srác.
Gondoltam én vagyok Ryuu, ám felkeltem és automatikusan indultam valahova.
- Hova mész? – kérdezi meglepődve.
- Nem tudom. Az ösztöneim odahívnak. – mondtam, és megállíthatatlanul előre haladtam.
- Sajnálom, de kénytelen vagyok téged lefegyverezni. – mondta a srác.
Már jött is felém. Megfordultam, és ránéztem. A fejemet célozta öklével, ám én lehajoltam. Utána rúgni próbált, ám én ezt könnyedén kivédtem. Megragadtam lábát, és elhajítottam magamtól. Mindez nagyon reflexszerűen jött, amitől nagyon meglepődtem.
- Elég jól verekszel. – jelentette ki a srác – Ám nem eléggé.
Ekkor mintha több lett volna belőle.
- Egy, kettő, három – számolgattam – kilenc, tíz.
- Engem Shinichinek hívnak. Örülök, hogy megismerlek, ám a klóntechnikám le fog győzni téged.
~ Szóval klónok. – gondoltam magamban.
Három klón akart nekem jönni, ám nem tökörésztem. Előhúztam kardomat, és egy-két vágással szét is foszlottak. Mögöttem megjelent egy, és azt is kettévágtam, ám ez is csak klón volt. Ezután fejem felől jött a támadás, ám ezt is kivédtem, és ezt a klónt is elintéztem. Ekkor lerohantam a legközelebbi Shinichit, és ledöftem. Mivel kardom szilárd dologba ütközött eltaláltam ellenfelemet. Kihúztam kardomat a mellkasából, és a többi klón is eltűnt.
- Nem kellett volna megállítanod. – mondtam neki, és tovább indultam.
Szerencsére anyám elég jól megtanított az elsősegélyre, így a nálam lévő elsősegélydobozzal könnyedén elállítottam vérzését, és a csomagban lévő tűvel és cérnával összevarrtam sebeit. Miután kész voltam odamentem a kislányhoz, aki eléggé megrémült.
- Bocsássatok meg nekem. És kérlek, mond meg bátyádnak, hogy sajnálom, ám nekem mennem kell, nem tudom hová, ám valami van arra ami segíthet a memória kiesésemben azt hiszem.
Ezután elindultam arrafele, amerre ösztöneim húznak. Úgy nagyjából két órája gyalogoltam, amikor is egy falut láttam meg. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, amit kerestem. Egy tízpercnyi gyaloglás után betértem a faluba. Úgy látszik, mindenki egy furcsa fejpántot viselt. Egy hold alakú minta van belevésve a fejpánt fém részébe, és mindenki egy barna maszkot visel a szája előtt. Odamentem egy férfihez, akinek fekete haja volt, aminek a teteje sárga volt. Meg akartam kérdezni, hogy hol vagyok, amikor szétszakadt a szatyrom, amit eddig nem is vettem észre, hogy nálam van. A szatyorból kiesett pár ruha, élelem és egy fénykép. Csak a fényképet vettem fel, amin három személy volt. Magamat felismertem, ám a másik két személyt nem. Reflexszerűen megfordítottam, és az volt ráírva, hogy anya neve, és apa neve, illetve az én nevem. Persze nem tudtam, hogy ők a szüleim.
- Vajon ők lehetnek a szüleim? – kérdeztem magamtól hangosan.
Ekkor a férfi elkérte tőlem a képet, és megnézte jó alaposan. Miután végzett visszaadta a képet, és mondott nekem valamit, amit nem nagyon értettem. Hogy Djuka vagyok.