Aisu Szálloda

Egy hatalmas épület, telis-tele szebbnél szebb, művészi alkotásokkal. Minden Yukigakure hagyományait tükrözi, és persze éghajlatát. Jégkristályokra hasonlító csillárok és lámpások adják, eme csodás hely fényét. Rengeteg híresség, és nagytiszteletű úr száll meg itt. Az alkalmazottak és a felbérelt őrök, gondoskodnak a diszkrécióról, így akár tárgyalások is tarthatóak a luxuslakosztályokban. Persze az árak borsosak, de aki egyszer ide belép, az nem akart többé elmenni.

A fiú rezzenéstelen arccal hallgatta végig ezeket a csodás mondatoka, aminek a végén elmosolyodott. Miközben Te az ágyad felé igyekeztél, Ő győzködött.
- Azt hiszem, itt kudarcot is vallottam. Pedig ez nagyon fellendítené a zenekarod hírnevét. És talán még a mi előzenekarunk is lehetnétek.
A fiú hangján, most nem volt érezhető a gúny. Teljesen komolyan gondolta azt amit mondott. Az eszébe sem volt, hogy ez más számára sértő megjegyzés lehet. Még is mit képzel?
- Viszont, ha ez a módszer nem tetszik, akkor van másik is. A mi zenekarunk, a genjutsura épül fel. És nem az érzelmeket befolyásoljuk, hanem csak az emberek szeme világát. Ezt pedig ők is nagyon jól tudják. Sok rajongónk, azért jön el a koncertjeinkre, hogy a zenénkre, csodákat lássanak. Például, játszunk egy remek dallamú, a nyárról szóló számot télen. Így nem tudják átérezni ennek az egész dalnak a lényegét. De adjunk nekik egy kis genjutsut és már is tetszik nekik. Néhány, rózsaszín cseresznyevirág szirom az égből, néhány, rózsaszín cseresznyefa a közönség köré és már is megérte eljönniük. Ugyan ekkor, egy, a halálról szóló dalnál, lehet égő tájat és vérrel beborított talajt a szemük elé tárni. Olyan, mint ha egy eleven képet néznének a megfelelő zenei aláfestéssel. De ezt jobban tudom érzékeltetni, hogy ha megmutatom. Gyere ide mellém.
Ekkor a fiú, odasétált az ablakodhoz, majd felhúzta a sötétítőt. Neked, már megszokott volt ez a kilátás. Egy hatalmas hegy, amin néhol zöldellő fenyőfák vannak elszórva. A hegy tetején, egy rozoga kuckót lehet látni, hogy ha figyelmesen nézi az ember.
- A genjutsu, egyfajta művészet, ugyan úgy mint a zene. Most nézd meg jól a tájat, majd csukd be a szemed. Szólok, hogy ha kinyithatod... Bízhatsz bennem. Egy szállodában vagyunk, tele képzett őrökkel.

A fiú teljesen nyugodtan állt a lány mellett.
- Hát, mi még nem fejlesztettük olyan magas szintre a genjutsu tudományunkat, hogy befolyásolni tudjunk minden érzékszervet egyszerre. Mivel csak hatan vagyunk a bandában, így meghatározott számú közönségünk van mindig. Nem kis munka ám befolyásolni annyi ember érzékeit. Még így is nehéz, hogy hagyják. A zenénk a segítségünkre van mindig...
A fiú kihajolt az ablakon. Szívott egy kicsit a hideg, de üdítő levegőből, majd majd folytatta.
- A kérdésedre a válasz, pedig nem. Nem vagyok ninja. Ugyan tanultam néhány évig, de az csak hobbi volt. Viszont a gejutsuhoz nem kell feltétlenül képzett ninjának lenned. A banda többi tagjával is ez a helyzet. Van aki mesteri szintre emelte a genjutsu művészetét.
A fiú ismételten befejezte a mondatot. Ekkor viszont, olyan dolog történt, amire nem is számított volna soha. A kis, esetlennek tűnő lány, egy hatalmas tűzgolyót "köpött" az ég felé. Minden bizonnyal sokan tanúi voltak a hatalmas lánglabda kitörésének és azonnal nagy zűrzavar kerekedett. De amint látták, hogy nem jelent rájuk veszélyt, lecsillapodtak a kedélyek. A fiú felnevetett.
- Látom Te is hatásvadász vagy, akárcsak a zene útját járók többsége. Nem gondoltam, volna, hogy igazak a pletykák, miszerint a bájos énekesnő egy képzett kunoichi. Nah akkor? Ezek után bemutathatom tudományom?
Kérdezte a fiú, és már emelte is a kezét Tessa semei elé.

A lány a kezdeti bizonytalansága ellenére, most egészen magabiztosnak tűnt. Olyannyira, hogy még a védelmét is leengedte. Megbízott volna a fiúban? Vagy esetleg megnyugtatta volna az a tény, hogy nem egy képzett harcos állt vele szemben? Vagy is mellette, de ez már csak a körülmények játéka.
- A nevem Tenkai. Csak ennyi. Más nevem nincs.
Ekkor a fiú, lassú mozdulattal a lány szemére tette a kezét. Meglepően száraz és hideg volt. Mint ha már nem is élne. De a hideg érintése nem zavart téged. A fiú egyből átvette az irányítást a chakrahálózatod felett. A kapcsolat létrejött.
- Kinyithatod.
Mondta halkan. Ahogy kinyitod a szemed, először nagyon meglepődsz. A hegy, ami az imént még ott állt, egy szempillantás alatt eltűnt. Vagy is amíg a szemed csukva volt. A helyét, egy magasba tornyosuló, bizarr szökőkút vette át. A szökőkút körül, hatalmas fák nőttek ki. Minden olyan absztraktnak tűnt. Mint ha nem is ebbe a világba tartozna.
- Ez az én saját kifejlesztésű technikám. A Kori Shinchū no Jutsu-ból fejlesztettem ki. Mit gondol? Hasznát tudnád venni egy ilyen tudásnak? Ha szeretnéd, megtaníthatom neked. De tudnod kell, a genjutsu művészetét nem sok embernek sikerül elsajátítania. De persze egy ilyen jó tanárral, bárkinek sikerülhet. Nah mit mondasz?
Kérdezte bizalmasan, majd hirtelen minden visszaállt az eredeti formájába. Lassan elhomályosultak azok a fák és a szökőkutak, így újra láthatóvá vállt a hegy és a falu. A chakrakapcsolatnak vége.

A nevekkel játszani remek dolog. Az ember neve sok mindent elárul az életéről. Tenkai is valami ilyesmi lehet. A fiú csak hallgatta dallamosan csengő hangodat, majd megdermedt. Érdekes volt számára. Nem gondolta volna, hogy jártas vagy az ilyesmiben. Most döbbent csak rá, hogy több vagy mint egy egyszerű, az alapokat megtanuló ninja. A technika feloldása után, a fiú mintha zavarodottnak tűnt volna. Megmozgatta a karjait, majd sóhajtott egyet.
- Ilyet többet ne csinálj. - mondta mosolyogva - Még sosem voltam ilyen genjutsu hatása alatt. Rossz érzés.
pár másodpercnyi néma csend állt be a szobában. Kint mindenki tette a dolgát. Voltak akik lelkesen fogyasztották a reggelijüket a teraszon. Jól látható volt innen fentről. Ez a jeges csoda nagyon szép volt. Ilyen is csak a Hó Országában létezhet. A fiú, rálehelt az ablakra, majd mindenféle alakot kezdett rajzolni. Összefüggéstelen dolgokat.
- Tudod, sokféle művészet van. Köztük a zene is. Van, ami szól valamiről és van ami nem. Van ami a természetes dolgokról dalol és van ami nem. Ennek a világnak már leáldozott. Lassan kitör a háború. Az emberek félnek. Szerintem ezekben a nehéz időkben, csak a zene teheti jobbá a világot. És persze, ha háborúzás helyett összefognánk és egy jobb világot teremtenénk.
Ekkor a fiú egy mozdulattal eltörölte az eddig rajzoltakat. Az ajtófélé sétált. Lassú, fájdalmas léptei mindent elárultak róla.
- Ha meg akarod tanulni ezt a technikát amit mutattam, akkor gyere a Főkapuhoz. Nem pont ezt fogom megtanítani, mert ez az Én saját technikám, de egy hasonlót. Várni foglak. Ha két óra múlva nem jössz, akkor tekints az ajánlatom semmisnek.
Azzal a fiú kisétált az ajtón.


// Kövi postot akkor A Falu főkapujához ^^ //

//Hó Országa - Olvadás?//

Tehát mégis volt oka annak, hogy a falu vezetője magához hívatta a lányt. Az akadémiára ugyan nem került vissza, ám erkölcsösségét egy hatalmas próba elé állította Yukibi Mara. A kunoichi még nem tudta, hogyan fog megbirkózni ezzel a feladattal, hiszen próbált nyitott lenni az emberek felé és a békét is meg kívánta őrizni. Csakhogy valami egészen más megbízással látták őt el, információt kellett kiszolgáltatnia a jelenlegi vezetőnek, a vendégek szándékáról. Saki görcsösen próbált ellenállni ennek, csakhogy Mara szavai szentek voltak, legalább is, ami a mostani helyzetet illeti. Ellenkezni nem mert, mert nagyon is félt Yukigakure mostani irányítójától. Az igazat megvallva annak sem örült volna túlságosan, ha Koyuki hercegnő adja ki ezt a parancsot neki. Gyomra görcsbe rándult, amint kimondta a szavakat, miszerint megértette a feladatát. Remegő kézzel nyitott ki az iroda ajtaját, majd amilyen gyorsan csak tudott, elinalt a helyszínről.
*Egy... egy... kém leszek.* Még a gondolattól is elborzadt, pedig teljesítenie kellett a kapott utasítást. Mindig is azt hitte, hogy egyszer valamilyen nagy dolgot fog véghezvinni az életében. Szeretett volna segíteni a faluján, hiszen a végsőkig hűséges típus volt, nem olyan, aki egykönnyen elárulja otthonát. Csakhogy éppen a saját morális határait készült éppen átlépni.
*Meg kell csinálnom... um... a falu számít rám. De... de... nem tudom... menni fog-e. Biztosan sokan lesznek... mind erősebbek nálam. És... és félek.* Ezekkel a gondolatokkal a fejében tért haza, hiszen még volt három napja a vendégek érkezéséig. Otthon természetesen elmondta, miért hívatták, mert nem akarta, hogy szülei feleslegesen aggódjanak miatta. Csak nagy vonalakban vázolta fel küldetése lényegét, a kémkedős részt persze kihagyta belőle. Sosem szeretett hazudni, ám ez alkalommal betudta az igazság kegyes elhallgatásának.
Három nap múlva kissé reszketve ébredt, de nem az időjárás, hanem a feladat miatt. Az Aisu szálloda Yukigakure egyik híres épületének számított, a genin viszont még sosem látta belülről. A reggelinél még a szokásosnál is csendesebb volt, mintha az összes szó, amit ki akart mondani, a torkán akadt volna. Apja és anyja betudták a küldetés előtti izgalomnak. Részben igaz is volt a feltevésük, ám közel sem ez volt a teljes igazság. Saki gyorsan befejezte a reggelijét, felvette a szokásos öltözetét, majd fejpántját felkötötte a jobb karjára. Amint kilépett az utcára, vett egy mély lélegzetet. A hideg levegő eléggé megnyugtatta, de közel sem annyira, mint számított rá. Út közben eszébe jutottak Yukibi Mara szavai, ahogy az országról beszélt. Szomorúan vette tudomásul, hogy igaza van. Tényleg csak a technikájuk miatt vetettek többen is szemet a Hó földjére. A kunoichi viszont nem igazán szerette a technológiát. Nem vetette meg teljesen, csak mindig óvatosan közeledett felé, megadva a tisztes távolságot. Kétélű fegyverként gondolt rá, ami sok bajt hozhat az emberek fejére, ha nem megfelelően használják. Sokkal inkább természetközeli beállítottságú volt, habár chakra elemét még nem ismerte, de nem is sietett, hogy megtudja. A frissen esett hó ropogott a talpa alatt, amint végigsétált a falu egyik nagyobb utcáján. Szerette a havat, hiszen a tisztaságra és az ártatlanságra emlékeztette, vagyis kicsit magára. A szálloda elé érve, először megcsodálta az épületet kívülről.
*Jobb lesz... ha megyek. Fel kell készülnöm... hiszen... ez nagy feladat.* Kezét ökölbe szorította, és fehér bőre még jobban elhalványult. Tett egy lépést a bejárat felé, majd felemelte a kezét és a kilincsre tette. Tekintete a földre vándorolt, majd vissza az ajtóra. *Um... meg tudom csinálni.* Mondta magának a kékesfekete hajú shinobi, aztán elfordította a kilincset. Szép lassan nyitotta ki az ajtót, nehogy bármi zajt csapjon. Jelenlétét egyelőre el akarta rejteni a külvilág elől, habár számított arra, hogy nem fog sokáig észrevétlen maradni. Elvégre neki kell majd fogadnia a vendégeket, vagyis kénytelen lesz felfedni magát a követek előtt. Remélte, hogy küldenek egy hivatalos fogadóbizottságot, mert amennyiben teljes mértékben rá bízzák a köszöntést, az egész csúnya véget fog érni. Az épület fő részének egyik eldugott sarkát szemelte ki magának, oda nyugodtan el tudott bújni a kíváncsi szemek elől.

A Tsuchikage rövid szónoklata után végül is útnak eresztette a gyermekeket egy kísérő jouninnal. Amirei fülében elég sok dolog szöget ütött. Például, hogy nagyon is igényt tartanak a Hó országára. Persze egy háborúban ez a legfontosabb dolog, hogy minél több szövetségesünk legyen, ellenben a Amireivel és Zentoval közölték azt is, hogy Kudarcot nem fogadnak el. Az aranyos bácsi, aki eddig szeretően nézett reájuk most egy zsémbes háború fanatikus emberré változott volna? Alig egy szempillantás telt el igazán, már kint voltak a kapunál és javában indultak a Hó országában, Amirei agya kattogott, ahogy szokott.
~Egyiknap még minden rendben van, másik nap már emberek ölik egymást, még ha nincs is nyílt harc. Viszont a hó országi mészárlás már annak számít, és az elkövetőjét bitófára kell juttatni. De a mi feladatunk a vele való egyezkedés… ha megtesszük… akkor nagy eséllyel Koyukit kivégeztetik, hogy ne törhessen hatalomra.~ Séta közben Amirei a fejére teszi kezét, hogy bővebben átgondolhassa a dolgot, hogy látása ne zavarhassa meg gondolat menetét és, hogy képzelete úgy szárnyalhasson, mint senki másé. ~ A hó országa mindig is az otthonom volt. Ott nőttem fel, pótanyukám és pótapukám között. Mindig is imádtam a havat, azt a puha fehér hideg paplanos takarót, ami kint borította a tájat… Mégis az a fehér paplan egy nap vörös lett, ezzel elmosva a Hó országa büszkeségét. ~
Amirei kicsit szipog, majd megtörli szemét. Könnyei nem csurogtak, de úgy érezte, hogy a Hó ország iránti szeretete megsiratja.
~ El… El kell árulnom a hazámat.~
Mondja ki magában, bár mások nem hallják, mégis maga is megdöbben, hogy mit mondott.
~Édesanyám, mármint a pótanyukám azért fogadtatott be a föld országába, hogy jó emberek között tanuljak. Most mégis a Föld országa akar trónra ültetni egy rossz embert, hogy szövetségest nyerjen… De a föld országából már nem mehetek el. Nem fogadnának be sehol.~
*A lánynak muszáj gondolkodnia. Zento néha-néha elkezd persze szónokolni, de nem mond rá semmit, jobban törődik azzal, hogy ne sírjon, mert azzal máris lebukhat.*
~Talán az lenne a legjobb, ha keresnék egy Hó országait, és megkérdezhetném tőle, hogy vajon a Hó országa melyik hatalmat szeretné jobban. Egy semleges embert, talán a hó országa képviselőjét… bár nagy eséllyel az a fenevad direkt azért ültette oda, hogy hatalmát megszilárdítsa.~
Szomorúan tekint az égre, mintha már beesteledett volna.
Az idő csak repül, Amirei meg csak gondolkozik. Egyszer meg is álltak pihenni. Ott is szótlanul ücsörgött és nem szólt semmit. Mit is szólhatna? Ha elmondja nekik, amit gondol, ott helyben megköveznék és megölnék hazaárulásért. Végülis később rá is jött tervére.
~ Nem fogom támogatni a Föld országát. Elintézem, hogy az eredeti trónörökös kerüljön hatalomra, hogy a Föld országa veszíthessen. Aztán elmenekülök… csak… csak… Zento nem hiszem, hogy velem fog tartani és nagyon félek attól, hogy mit tesznek vele, ha én elmegyek, még megvádolják azzal, hogy segített nekem vagy a küldetés bukása miatt kivégzik… Annyira félek.~
Amirei-t ismét a sírógörcs kerülgeti, de még elég erős a lelke, még nem vérzett el ahhoz, hogy porba hulljon minden gátja. Viszont be kellett fejeznie a gondolkodást, mert pont már a hajóra szálltak fel amikor Zento egy nagyon otromba megjegyzést tett neki. Valójában nem statuált példát, és nem is szólt vissza. Felállt és kiment a hajó orrához, hogy lesse tájat. Elvégre hamarosan ÚJRA érezheti a hó országi szelet, a hideget, és újra láthatja az otthonát, melyet már több éve nem látott.
A hajó túra után természetesen megérkeztek a szállodához, ahol már tárt karokkal várták őket.

// Hó országa - Olvadás? //

A torony teteje felé, a megfelelő irodába érve nem lepődött meg, de azért kicsit csalódott. Nem Pein-sama, de nemis Konan-sama fogadta, hanem egy egyszerű hivatalnok. Tudja, hogy a férfi hivatalnok, mert már látta párszor. A szobában még két, a ruhájukból ítélve shinobi áll. Rangjelzések alapján a fiú könnyedén megálapította, hogy egyikük Jounin, míg a másik - hozzá hasonlóan - genin. Most nem terül szét mosoly az arcán. Fapofával hallgatja a feladatot, ami szerződéskötésből és ipari kémkedésből áll. Lehet, hogy ezt nem maga a Kami adta ki neki, de Ő akkor is teljesíteni fogja, a faluért, Kami és Tenshi-samáért. Ahogy a feladatot végigdarálta a hivatalnok, Ő meghajolt és motyogott valamit arról, hogy bízhat benne. A másik két ninja, mint hamar kiderült, most a csapattársai. Egyértelmű ki a csapatkapitány. Kazeno megvárja, amíg a férfi kiadja a parancsot az indulásra és csak azután fordul meg.
- A nevem Korotsuki Kazeno - kezdem a bemutatkozást, a hivatalnok szobáján kivül, azért, hogy könnyebb feladata legyen a csoportvezetőknek - Genin, a szintem C. Hatalommal bírok a víz elem felett és az esernyőm nem csak praktikusságból van nálam. Képzett vagyok Tai és fegyveres harcban.
Unalmas, száraz jelentés. Szükséges, hogy a Jounin fel tudja mérni ki milyen képességekkel bírhat és kit mire tudna alkalmazni. Továbbá egy bemutatkozás nem árt, mert úgy nem Kapitánynak, vagy Csapattag kettőnek kell nevezni a társakat. Arcán újra végighúzódik a megszokott mosoly. Ha a társak is bemutatkoznak, akkor azzal előrébb lehetne jutni. Valamint ez azért is fontos, mert ha a Jounin elhullik, akkor egyből kiemelkedik a rangidős és veszélyes helyzetben - márpedig ha a csapat vezetője meghal, az veszélyes helyzetre ad gyanut, vagy hatvan év gyors eltelésére - harci formációt tudnak felvenni.
A léptek hangosan kopognak a torony padlóján. További hivatalnokok és néhány shinobi sétál/rohan ide, vagy éppen oda. Kazeno észrevesz egy érdekes, lila hajú genint. Érdekes hajviselete mellett erőteljesen inteligencia hiányára mutató arca is figyelemfelkeltő. Mert vannak bizonyos emberek, akik arcáról leolvasható elmei állapotuk.
Kiérnek a toronyból. Kazeno kinyitja esernyőjét, melyben tökéletesen el van rejtve, ami rejtésre való. Sűrű zivatar nehezíti az utat. Kazeno néha, egyszerűbb kérdéseket tesz fel, mint például: Mikor tettétek le a genin vizsgát, hány évesek vagytok. Ezekre nem nagyon figyel. Egyszerűen nem érdeklik, csupán tapasztalatból tudja, hogy ezeken át kell esni, valamint a hanghordozásukból a hangulatukat is le lehet olvasni. Ezek után már komolyabb kérdést tesz fel: Mi az útirányunk?
A jounin megáll. Emiatt a többiek is. Kisebb vita alakul ki, hogy pontosan merre is menjenek. Keletre, délre, vagy a Tűz országán át? A keleti írány kockázatos, mert arra több ellenséges országon is átvezet az út. A Tűz országi út pedig érthető okokból veszélyes. Délre menve nagy az időveszteség és minimális kockázat az út feléig ott is van, onnanstól pedig folyamatosan növekszik, mert amerre menni kellene háború dúl a tengeren. Más út pedig túl hosszú lenne.
Végül, nagy kockázatot vállalva, magukat vándor szamurájoknak álcázva a Tűz országán való áthaladást választották. Kockázatos és hosszú út, de szerencséjükre nem fedezték fel őket, sőt nagyon emberekkel sem találkoztak.
A Gőz országának kikötővárosában a Jounin szerzett egy kisebb tengerjáróhajót. A kapitány folyamatos remegéséből ítélve, nem valószínű, hogy fizetett érte, sokkal inkább valami más, kevésbé humánus módszert alkalmazhatott. A hajóút felénél kisebb tengeri üsszetűzés mellett haladtak el, szerencsésen megúszva a csetepatét.
Hosszabb idő telt el, Kazeno midnvégig boldogan töltötte napjait, mert annyi vízet, amennyi most van körülötte nem látni minden nap.
A hajóút után előre lett küldve a két genin. Amikor a jounin megjelent valami olyasmit motyogott, hogy csak biztosította a hajókapitányát, hogy ne nagyon menjen el. Egy éjszakát a kikötőben töltöttek, de másnap már Yukigakuréban voltak. Mostmár álcájukat levetve. Egy szálloda, név szerint az Aisu előtt álltak meg, s a terv szerint itt fognak megszállni.

Aoi érkezett utoljára, bár ez őt nem igazán zavarta. Ugyan Issei szavai még élénken éltek a gondolataiban, arra egyáltalán nem emlékezett, hogy a jounin időt is szabott volna ahhoz, hogy mikor kell megjelennie a Kage előtt. Egyedül azzal volt tisztában, hogy minél előbb és melynek eleget is próbált tenni. Így pedig egyáltalán nem rajta múlott, hogy elkésett ismét.
- Raikage-sama...- hajolt meg a nem annyira idős, de annál tapasztaltabb és erősebb férfi előtt, miközben a tekintette máris a szobában tartozkodó személyeket vizslata.
Egy magas, vékony, Kumogakure kunoichi állt előtte és éppen őt nézte. Azonban akármennyire is próbálta valahova helyezni a nőt, mégsem volt rá képes. Most látta őt először, ahogyan a mellette álló, fekete kimonót viselő férfit is. Bár belőle nem nézte ki Aoi, hogy shinobi lenne. Nem csak a ruhája, vagy a megjelenése, de még a kisugárzása is teljesen eltért attól, amit a kunoichi szemeibe nézve érzett. És mellesleg a hona alatt szorongatott papírok is mélyen hirdették, hogy ő bizony nem lehet más, mind a nagykövet. A férfi, aki Kumogakure érdekeit szem előtt tartva hoz majd olyan döntéseket, melyek az egész falú sorsát elfogják dönteni,. De volt még valaki, egy idősebb fiú, kivel majd később foglalkozunk. Hiszen amint az ajtót becsukta maga mögött a Kumogakure-i kunoichi, a Raikage felsóhajtott és belekezdett a kis csapat eligazításába.
- Valószínűleg mindannyian hallottatok már bizonyos mértékig... - nézett Aoi-ra a férfi, de ő meg sem rezzent- … a Hó Országában lezajlott változásokról. A megromlott kapcsolatok … - a Raikage végül elég hosszú, de annál jobban érthető magyarázatba kezdett és a kunoichi minél több információ birtokába került, annál jobban kezdte élvezni a helyzetet. De lassan, egy furcsa érzés kezdett eluralkodni rajta. A nevek, a helyek, az indokok, sőt a küldetés apró kis feladati valahogy egyszerre zúdultak a fiatal kunoichi hátára, mintha csak mindenki azt várta volna el, hogy mindezt egyedül keljen végrehajtania. - Márpedig, ha Konoha megpróbálkozik valamivel, még csak információszerzés szintjén is, félő, hogy felbosszantja az új vezetőt, amelynek végleges szakítás lehet a vége. Legyetek a közös diplomáciai küldetés féke, és előzzetek meg minden felesleges akciót, amennyire csak lehet. - fejezte be a helyzet leírását, sőt adat parancsba a feladatukat.
A teremre néma csend ült, miközben mindenki megemésztette a halottakat. És Aoi számára teljese megszűnt a külvilág. Mélyen a gondolataiba merült, látta maga előtt a világot, látta, sőt tudta mit kell tennie, de nem fogta fel a történéséket. ~ Értem... a Hó országának új uralkodója ezek szerint nem osztja az előde véleményét és terveit. Az országok közötti erőegyensúly könnyedén felborulhat, ha egy ilyan fejlett ország, mind azt Raikage-sama állítja, átpártol az ellenséghez. ~ lassan mindenki elindult kifelé, Aoi pedig követte őket. Csendben, nesztelenül, sőt szürkén. ~ És nekünk nem csupán meg kell akadályoznunk, hogy se az ellenség kezére ne kerüljön az ország, hanem hogy Konoha érzelmei nehogy befolyásolják az eseményeket... apám... micsoda hálátlan egy szerep ez...~ lassan kiértek az utcákra és egy gyors eszmecsere után, gyorsan kiderült hogy mindenki felkészült előre az utazásra. Bár ez a két genin esetében a nagy pakknak hála egyértelmű volt, de a diplomata is készen állt. Így a csapat pedig útnak is indulhatott. És az kész csoda, hogy Aoi mindent megértett ebből, miközben teljesen mással foglalkozott. ~ … de a fő veszélyt az ellenség jelenti. Számukra mindent megér ez a szerződés, így nem lepődnek meg, ha a legegyszerűbb utat választanák. A vetélytársak likvidálását. ~ keze ökölbe szorult, de nem az ijedelem miatt. Már korábban eldöntötte, hogy mindenre hajlandó ezért a falúért, ezért a rejtekért, melyet már az otthonának nevezett. Így pedig nem volt más hátra, minthogy ha kell a tettek mezejére lépnie.
- Szia, a nevem Akira, a társaim Moon és Izanagi. - mutatkozott be a furcsa genin fiú. Egy nála kicsit magasabb de ugyanakkor sokkal idősebb fiú, akire mikor ránézett egyből tudta, vagyis legalább sejtette, hogy könnyen kifog jönni. Maga sem értette miért ez volt az első gondolata vele szemben, hiszen már első ránézésre jól látta, hogy fittyet hány mindarra az alap erkölcsökre, melyekre ő felnéz. Mégis a szeme árnyalata elsőre meggyőzte arról, hogy ebben a fiúban meghízhat. De ő már csak ilyen volt, nem érdekelték a szavak, a kinézett vagy a viselkedés, egyszerűen a belső hangjára hallgatott, mely addig még sohasem hagyta őt cserben. - Kit tisztelhetek a hölgyben? -hangja lágy volt, miközben Aoi, nem csupán őt, hanem a két társára is vetett egy pillantást. Állatok, szóval így biztosra vette, hogy ez a fiú egy állathasználó shinobi. Sőt a két társáról egyből levonta a következtetést, hogy bizony nagy segítségre találtak vele szemben. Egy farkas, melynek szaglása a legjobbak közé az állatok között, így pedig nem érheti őket nagy meglepetés. Na meg egy madár, mely a tájékozódás mellett a felderítésben hihetetlenül hasznos tud majd lenni. ~Igen, ez a fiú hihetetlenül hasznos tus majd lenni... nem mind én...~
- Mi Mi? -tette fel a legjobb kérdést azonnal, hiszen látta milyen a fiú, hallotta a hangját, de egyből felébreszteni mégsem tudta a belső világából.- Ja...Aoi... - mosolyodott el, te a tekintette mégis kicsit borús volt. Mert először tételezte fel, hogy ő lesz az a láncszem a csapatban, aki hátráltatni fogja a csapatott. - ... örvendek a találkozásnak Akira-san. - hajolt meg a fiú előtt- Moon-san... Inazagi-san. - és az állatok előtt is. Hiszen ezek nem aranyos kis ölebeke, vagy éppen dalos pacsirták voltak. Ó nem! Shinobi állatok, melyek a gazdáiknak olyanok mind más shinobik, társak, családtagok. És emiatt, ugyanolyan tiszteletnek örvendenek, mind akárki más Kumogakure-ban.
De Aoi elcsendült és nem akart tovább beszélni, mert mindenek előtt most saját magában is rendet kellett találnia. Sőt, megtalálni azt a magabiztosságot és kiirtani a kétségek utolsó gyomját is. Mert ahova tartottak, teljes odafigyelésre volt szüksége mindenkinek, senki sem hibázhatott és senki sem hátráltathatta a másikat. Igen, ez egy igazi vérre menő shinobi küldetés lesz, nem olyan, mikor banditák ellen kell helyt állni, hanem igazi, vérszomjas nindzsák ellen, akiknek ugyanolyan álmaik, céljaik és ugyanolyan elszántságuk van, mind akivel szemben állnak. És akik veszítenek nem csupán minden elveszítenek, hanem az életükkel fizetnek.



Az útjuk pora épphogy megjelent fekete cipőjén, máris a tenger hűsítő habjai mosták tisztára. A közelinek egyáltalán nem mondható kikötőben, a rájuk váró hajó pedig a tenger habjain ringatózva szelte keresztül a két kontinens elválasztó tengert. A tengert, melyen Kumogakure és Kirigakure mindig is háborúzott és mely már generációk óta tartó gyűlölködéshez vezetett. A rejtett köd falú, a víz országában, aki az egész vízi kereskedelme képes volt rátenni a kezét, kivéve egyre, mely felett a nagy ellensége Kumogakure tartott a kezében. És most ezen az ellenséges és háború dúlt vizeken vezetett át a kis csapat útja. De Aoi hiába gondolt bele mindebbe, nem is érdekelte igazán. Hiszen a múlt nem határozza meg az ember jövőjét, abból csak tanulni lehet. Ezt vallotta Aoi és ehhez is tartotta magát.
De a harmadik napon olyan vihar támadt, melyre csak egy pillanatra is, de jelként tekintett. A jövő viharos szelleire, vagy a múlt figyelmeztetésére. Ebben az egyben ugyan nem volt biztos, de semmi kétsége nem volt afelől. Hogy ez rossz ómen és nem csupán a viharnak volt köszönhető ez a negatív érzése. Hanem a belső harcának az elszántságával és a női megérzésének. És mikor a hajó gyomrában egy hordó majdnem eltörte a lábát az ide-oda dobálózó hajó miatt, úgy döntött biztonságosabb lesz neki a hordón, mind bárhol máshol. Pedig a konyha, ahova tartott olyan közel volt már. De az a sok kés, forró étel, hát igen, azt tartotta abban a pillanatban a legveszélyesebb helynek a hajón. Na jó, talán a fedélzetet, de ebben szintén nem tudott dűlőre jutni. És ennyi kétség között, egyvalaki volt csupán akivel megoszthatta volna a gondolatait. De éppen őt nem ismerte annyira, hogy ilyennel zaklasson. Vagyis akkor még ezt gondolta.
- Szia!! Hogy vagy? - hallotta meg az egyetlen személy hangját, aki korban és rangban a legközelebb állt hozzá. - Izgulsz a küldetés miatt? - kérdezte meg a férfi, miközben Aoi semmit nem tett, hanem csak az ujjaival a hordó oldalát ütögette, ütemesen, egy régen halott szám kottáját lejátszva.
- Nem igazán...-felnézett a férfira, és azon gondolkozott, hogy mi ok miatt járt erre. Vajon csak beszélgetni akart, jobban megismerni a kunoichit, vagy csupán ő is a konyhába tartott épp. Hát a vihar miatt az ember megéhezik, vagy csak erőt vesz rajta, hogy mielőtt elsüllyedne a hajó, még egy jót ehessen.- ... Raikage-sama megbízott bennem és hitt a képességeimben, ennek köszönhetően lehetek csak itt. -és már nyugodt volt. Ő igen, hiszen ahogyan ezen szavakat kimondta rájött, hogy mit veszitett el. A hitét, hogy valaki számít rá. De már nem érezte azt, hogy kolonc lenen mindenki nyakán. Hiszen maga a Kage választotta őt ki erre a küldetésre. - És én nem akarok csalódást okozni neki. Mindent megteszek a sikerért...- pattant fel a hordóról és kinyújtóztatta a kezeit, melyek a fásultság miatt teljesen elgémberedtek és ez fájdalmas görcsölében nyilvánult meg éppen egy pillanattal korábban.- ... és te Akira-san? - nézett a férfira- Gondolom te is hasonlóan érzel...
- Igazából még nincs sok kötődésem a faluhoz és úgy vagyok vele, hogy feladat, megbíztak vele a legjobb tudásom szerint végrehajtom nem magyarázkodom, ha nem kell. Amúgy nyugodtan hívj csak Akiranak, hiszen társak vagyunk. -hát igen, ez a közvetlenség annyira Kumogakure-i szokás volt, mind maga az téves hitt, hogy mindenkinek villám eleme van a falúban. De mégis ez miatt szeretete a falút Aoi is. Mert hitte, hogy ez miatt az ott élő emberek sokkal jobban megértik egymást és emiatt nem csupán társként, hanem egy nagy családként gondolnak egymásra. - És nem kell félni, nem hagyom, hogy bántódásod essen a feladat végrehajtása alatt.
- Rendben... Akira... - és ezen név kicsit furcsán zengett a lány szájából. Láthatóan még őt is zavarta, hogy minden tiszteletet övező utótagot el kellet hagynia és úgy beszélni a férfival, mind egy rokonnal. - ... és ... - vakarta meg az arcát kislányos zavarában- ... ha már úgyis egy csapatba kerültünk, örülnél neki, ha jobban megtudnánk ismerni egymást. Hiszen ez mindkettőnk számára hasznos, sőt életmentő lehet...- de ahogyan egyre csak beszélt, úgy vedlette le ezt a zavart és vált olyanná amilyen mindig is volt.
Hosszan és mindent behatároltan tisztáztak. Hiszen a küldetés sikere múlót rajta. Képben kellet lenniük a másik képességeit illetően, sőt fontos volt még az is, hogy ismerjék és megbízzanak egymásban. Az este pedig hamar érkezett.



Másnap délben kötött ki csak a hajó és Aoi maga is meglepődött, hogy mennyire simán és akadályok nélkül jutottak el Yugikageru no Sato. Bár ehhez sokkal több érdeme volt a jounin mesternek, aki vezette őket. Egyedül a a hóban lévő rengeteg lányom és keréknyom adott egy kis bizonytalanságot a kunoichi számára. De végül is természetes volt egy országúton nem? És ahogyan az út végére értek, a kunoichi ámulva tekintett a céljukra.
- Aisu hotel? - nézte hatalmas és hólepte tetejű szálódát. És ahogyan ezzel elérték a céljukat, a küldetésük lényegében csak abban a pillanatban kezdődött el.

//Hó országa - Olvadás?//

Saki ugyan igyekezett távol maradni a sürgölődéstől, de akkor is megtalálták őt a szervezők. Habár az előkészületek még csak most folytak, a genin már látta, végül hogyan is fog festeni az épület belülről, amint elkészülnek mindennel. Egyszer csak egy kedves, középkorú nő lépett oda hozzá és megkérdte, hogy segítsen feltenni néhány díszt a falakra. A kunoichi örömmel vette el a kellékeket, majd nekilátott a rá bízott feladat elvégzésére. Beszélnie nem nagyon kellett, csak a gondolataiba merülve kidíszíteni az épület belsejét. Igyekezett nem túl kihívóra megalkotni a dekorációt.
*Um... eddig egész jól halad minden. Remélem, hogy... simán mennek majd tárgyalások... aggódom.* Amint ezen járt az esze, valaki megérintette a vállát. Ugrott egyet, hiszen elég váratlanul érte a cselekedet. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy előkap egy shuriken-t, ám ekkor észrevette, csak a fogadóbizottság egyik tagja volt az.
*Meg kéne nyugodnom.* Gondolta magában a kunoichi, majd egy picit lehajtotta a fejét.
- Su-sumima...sen - motyogta az előtte álló férfinek.
- Csak szólni jöttem, hogy jelenjen meg a hivatalos eligazításon - amint ezt közölte, máris sarkon fordult és távozott. Saki azonnal a terembe sietett, ahol a gyűlést tartották. Nem igazán szerette a részvételt a hivatalos beszédeken, mindig olyan merevnek gondolta az egészet. Miután minden szükséges információval ellátták, volt egy kis ideje elgondolkodni a hallottakon. Már nem volt titok, hogy mely országokból jönnek követek a tárgyalásra. Nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a tudással, hiszen alaposan megváltozott az országok hozzáállása Yukigakure-hez. Ahogy érkeztek meg a követek, úgy vált egyre világosabbá a számára, hogy ez nem lesz egyszerű tárgyalás. Magasabb rangú hivatalnokokat látott belépni az épületben, aztán újabb és újabb ninják, valamint kísérők jelentek meg.
*Ha ez így megy tovább... lehet... lehet nem tudom megcsinálni.* A nyomás megint túl nagy volt rajta, úgy érezte, ennyi mindennel nem boldogul el. Szíve hevesebben kezdett verni, szaporábban vette a levegőt, bőre pedig még a szokásosnál is halványabbnak tűnt. Ezen nem javított semmit az, hogy megjelent a falu vezetője Yukibi Mara és megkezdte a beszédét. Elmondták neki az eligazításon, hogy maradjon közel a vezetőhöz, ám azt nem részletezték, hogy miért. Saki csak akkor döbbent rá, mire is volt jó ez a parancs, amikor Mara egy határozott mozdulattal maga mellé vonta. Alig néhány pillanat alatt a figyelem középpontjában találta magát, ami nem tett jót a már amúgy is gyenge idegeinek. Tekintetét a földre szegezte, hogy ne kelljen látnia a sok embert, aki mind rá figyelt. Tudta, hogy fontos dolga van, ami nem csak a vendégek pesztrálásában merült ki, hanem egy sokkal fontosabb dologban. Még nem tudta, hogyan kezdjen hozzá a beszélgetésekhez, vagy egyáltalán az információszerzéshez.
*Na jó... nem állhatok itt örökké... tennem kéne... valamit.* Megindult a lépcső alja felé, hogy nekikezdjen a feladatnak, ám ekkor megakadt a szeme egy lányon. Először nem volt benne biztos, hogy felé tart, de amikor elvett egy sütit és lépteit megszaporázta, a genin azonnal kapcsolt.
*Úgy tűnik... végül... nem nekem kell kezdeményeznem... ennek örülök.* Alig ért a gondolata végére, a Kumogakure szimbólumával ellátott fejpántot viselő kunochi máris előtte termett.
- Szia! - nézett a kunoichire, angyali de ugyanakkor nem megjátszott arccal. - Saki-san igaz?
- Ha-hai! - válaszolta kissé bátortalanul, de közben meghajolt egy kicsit, ahogy azt szokás, főleg hivatalos rendezvényen. A közvetlen hangnem miatt nem félt annyira a másik shinobi-tól, azonban a kellő távolságot igyekezett megtartani.
- Biztos nem lehetett könnyű neked... - nézett fel egy pillanatra a lány lépcsősorra - ... ott állni a falud vezetője mellett, szembenézni szinte az összes ország képviseletével. - mosolygott rá, hangja pedig lágy és kedves halvány - Pont annyira vagy szerencsés mint ... - arca egy pillanatra megakadt rajta és a szava elakadt. - Fal fehér vagy... egyél egy kicsit..- emelte meg a kezében szorongatott sütit. - ... és addig ha nincs ellenvetésed, beszélgethetnénk egy kicsit...
Saki szintén vett magának egy tányért és villát, amire elhelyezett egy csokis süteményt.
- Um... benned... kit tisztelhetek? - tudakolta a Kumogakure-i ninja nevét. Ha már beszélgetésbe elegyednek, szerette volna megtudni partnere nevét. - Va-valóban... ijesztő volt... nem szeretem a tömeget. A felhajtást... azt pedig... még kevésbé - motyogta kissé halkan a sötétkék hajú ninja. Közben levágott egy kis szeletet a sütiből, majd gyorsan megette. Mindig is szerette a csokis dolgokat, ez az édesség pedig különösen finomra sikerült. Apró mosollyal igyekezte megnyugtatni a vele szembe álló lányt.
*Most kéne... valamit megtudnom... de nem megy.* Közben újból nyugtalanság fogta el, hiszen éppen kémkedni készült. Korábban azzal áltatta magát, hogy a falu érdekében cselekszik, ám lelkiismerete hangosan üvöltött a fejében. Tisztában volt vele, hogy erkölcsileg rossz, amit tenni akar. Két tűz közé került, ami folyamatosan őrölte fel az erejét. Talán éppen emiatt nézett ki olyan rosszul.
- Nos... ha nem haragszol érte... feltennék egy kérdést - a tányért és a villát is görcsösen szorította, a sütihez, amiből csak egy kicsi hiányzott, pedig nem mert nyúlni. - Mit gondol... a falud... az enyémről? - nagy nehezen kinyögte a kérdését. Igazából kicsit megkönnyebbült, amikor végre kijött belőle. - És... ez a tárgyalás... fontos?
Amíg megkapta a választ, ismét nekilátott a csokis finomságnak. Ezúttal nagyobb darabokat vágott belőle, hogy gyorsabban elfogyassza. Nem sokkal később, egy segítő lépett oda Saki mellé, majd egy apró köhintéssel jelezte, hogy beszélni kíván vele. A kunoichi odafordult és egy aprót biccentett a fejével.
- Ha nem probléma, akkor körül kellene nézni a hotel hátsó részében - mondta a férfi, majd kezével abba az irányba intett, amerre a geninnek mennie kellett.
- Su-sumimasen... - fordult oda a Kumogakure-i kunoichi-hez, aztán elindult a megadott irányba.
*Tehát... figyelnem kell... nem elég a beszélgetés.* Gondolkodott el a shinobi, s neki is látott a feladatának. Semmi gyanúsat nem látott a hotel hátsó részében, egyelőre mindenki a fogadáson tartózkodott, amit jól jelnek tekintett Saki. Még egyszer körbenézett, ám amikor másodjára is megbizonyosodott afelől, hogy nem tartózkodik senki illetéktelen ezen a helyen, visszament, hogy megkeresse a lányt. Sajnos nem találta a másik genin-t, pedig szeretett volna még beszélgetni. Pár perc múlva ugyan megpillantotta, de nem volt bátorsága odamenni hozzá. Mások álltak körülötte, a sok ember pedig megrémítette. Így inkább megint félreállt, és csak csendesen szemlélte a jelenlévőket.

// Bocsi hogy kihagytam egy kört. //

~Marha jó, most trópusi nyaralás helyett mehetek egy flancos tárgyalásra, ráadásul a világ egyik legdermesztőbb helyére. Ha nem vasból lenne a homokom, még az is megfagyna, nem hogy az ujjaim. Persze Kin, bízd csak rám! A fekete skorpió megszerzi azt a sz***os technológiát meg a Hó országának szövetségét, elvégre én vagyok a falu egyik feje. Kellett nekem ezt mondanom ahelyett hogy visszatértem volna a jó kis fejvadászatok és nők világába... De ebben legalább több a lehetőség. Ha okosan játszom, még jobban megszedem magam, felszedek valami csinos kis Hó országi lánykát, aztán lelépek megölni egy csúnya embert. Elvégre ezt várják tőlem~ Gondolta Mezuri magában miközben a hólepte tájon bandukolt és sikerült is felvidítania magát, egészen addig amíg egy hatalmas tüsszentés el nem hagyta a száját, összetaknyolva az egész képét. ~Vagy csak csinálok egy hatalmas vascsákányt és széttöröm ezt fagyott sz**fészket az összes lakójával együtt!~ Végül aztán ezt a tervet elvette és sikeresen megérkezett a szállodájába, ahol kedves kiszolgálásban részesült, bár fagyos tekintetével a legtöbb embert egyből elüldözte. Így nem kért mást csak egy kancsó sört és a szobáját, no meg magányt ha jót akarnak maguknak az alkalmazottak. Itt nem túl becses hősünk kényelembe helyezhette magát, átvehette száraz és díszesebb ruházatát a fogadásra és leguríthatott annyi pohárral hogy még pont ébren maradjon de ne öljön meg senkit unalmában. A hat óra talán túl gyorsan is eljött, Mezuri pedig kénytelen volt megjelenni és elfoglalni a helyét egy kövér pacák és egy nyugdíjas oszlásnak induló bácsika közt. ~Mennyi szerencsétlenség... És mennyi taknyos. Tudtam én hogy csak az ingyen pia miatt éri meg majd eljönnöm.~ Bosszankodott magában, de ekkor a pódiumon megjelent a falu új vezetője, a szigorú de igen bájos Yukibi Mara kisasszony.
~Na ezzel a bigébel szívesen tárgyalnék! Persze nem ebben a hivatalos közegben de azt hiszem elő kell vennem némi jó modort ha el akarok érni nála valamit... Ja és a falu is számít rám~
Elmélkedett ismételten magában, miközben a nőt pásztázta és bizalmatlanul kóstolta meg a borát. Minőségi volt, Mezurinak ízlésének túlságosan is de ezt próbálta leplezni. ~Többen jöttek csapatban, és sok a követ, valamint diplomata. Egyedül vagyok egy rakás fontoskodó ellen. A kedvenc felállásom!~ Mosolyodott el, majd a parti után elindult egy kisebb felderítésre a szállodában, hátha ráakad a falu valamelyik előkelőségére, esetleg magára Mara chanra, hogy váltson pár szót vele és elbűvölje. Egyszerűbb szavakkal, elkezdte játszani a saját játékát.

Végre megérkeztek és ezt a pillanatot Aoi már nagyon is várta. Arcára széles és boldog mosoly ült ki, ahogyan beléptek a fogadó hatalmas kétszárnyú ajtaján, de ezen öröm nem csak a hely gyönyörű kialakítása miatt tört a felszínre. Bár azt el kellet ismernie még neki is, hogy az ami a szeme elé tárult, egyben volt lenyűgöző és az olyan mániákus megszállottaknak, mind a kunoichi is volt, félelmetes érzés is. Hiszen ő imádta, sőt megszállottja volt a múltnak. Minden egyes érdekes történetet, legendát, de viseletet és ősi ereklyét szeretett, kereste és megbecsülte őket. És ez a fogadó, melyben Yukigakure ősi és egyedi művészete keveredett a modern technikáival, egy olyan lánynak, mind Aoi, maga volt a mennyország. De mégis, nem ez okozott akkora örömet a kunoichinek, hanem hogy végre maga mögött hagyva a kinti latyakos hideget, odabent meleg és száraz tér várta őket.
- Végre...- húzta le a kezeiről a kesztyűket és dörzsölte meg az átfagyott végtagjait. - … már azt hittem sohasem érünk ide. - nézett körbe a teremben először vizslató és értő tekintettel és ez máris elég volt hozzá, hogy az arca még derűsebb és boldogabbá váljon. - Nézd Akira-san! - kiáltott fel, mind egy boldog kisgyereke és mutatott fel az egyik logó csillárra – Jégkristályok! - kulcsolta össze a kezeit a mellkasa előtt. - De szép!
- Igen, nagyon szépek. - Akira azonban korántsem rajongott vagy inkább érdekelte annyira a dekoráció, mind a kunoichi-t. De hát nem mindenki lehet odáig mindenért, nem tetszhet mindenkinek egy tárgy. És ezt Aoi is elfogadta, még ha a száját el is húzta a férfi savanyú válassza miatt.
Mindeközben a jounin parancsnők intézte a szokványos papírügyeket, rá sem hederítve a két geninre, akik láthatólag elégé elvoltak foglalva valami fontossal. De amikor végre lejelentkezett a megfelelő embernél és megkapta tőle a szükséges menetrendi papírokat és szobáik kulcsait, elég erélyes hangot megütve szólt rájuk.
- Nem kirándulni jöttünk! - kissé mogorva arcot vágott, de ez nem is csoda, hiszen a csapat késve érkezett meg, hála a viharnak. - Gyertek! - intett a fejével, ahogyan Aoi felkapta a csomagját a földről és sietve rohant a jounin nő után.
Nem szólt be neki, nem is zavarta igazán annak hangneme, hiszen átérezte a helyzet súlyát és egy szó nélkül követte a jounin-t, de a tekintette az egy pillanatra előtűnő hatalmas konferencia terem bámulatos látképe mellett a folyósok és a néha feltűnő kisebb termek gyönyörű látványával újra képes volt elvarázsolni őt. És mire észbe kapott, vagyis inkább felocsúdott a kezdeti mámoros ragyogásból és észrevette hogy hol is van és mit kell tennie, a jounin hátát látta csak egy pillanatra maga előtt, mielőtt beleütközve torpant volna vissza.
- Na ez a tiétek fiúk!- dobta oda a kulcsot Akira-nak. - Nekünk lányoknak a szomszéd szoba jutott.- nyitotta közben ki a saját szobájukat. - Fél óra és megkezdődik a díszvacsora. Addig mindenki készüljön el és majd odalent találkozunk! - tárult fel a szóba Aoi szemei előtt, miközben egy utolsó pillantást vetett Akira-ra, ahogyan egy halvány mosolyt engedett csak meg magának, majd eltűnt a szobában a jounin-nal együtt.
Azonban nem sok időt, alig tíz percet engedélyezett Aoi számára. Bár ugyan már nem volt annyira mogorva mind korábban, de érzékeltette, hogy most nem a pihenés ideje jött el. Mivel késésben voltunk, így egyértelmű volt, hogy csupán a felfrissülésre és az átöltözésre volt idő. Semmi többre. És Aoi végre elővehette azt a ruhát, melyet külön az ilyen alkalmakra készített elő. Ugyan, nem sokkal különbözött ez a szokásos megjelenésétől, mégis sokkal érettebb és
különlegesebbnek tűnt, mind korábban.
- Kész vagy? -kérdezte a jounin, miközben Aoi ugyan már felöltözött a zuhanyzás után, de éppen még a haját szárította.
- Még öt perc sensei! - hajtogatta a leányzó, amit még a jounin sem volt már képes kivárni.
- Akkor majd lent találkozunk...- nyitotta ki résnyire már az ajtót -... de siess! Néhány perc múlva kezdődik is hivatalosan a vacsora! Nem lenne jó ómen, ha éppen mi késnénk el róla.. - az ajtó kitárult és a jounin még egy utolsó pillantást vetett a lányra, majd becsukta maga mögött az ajtót, magára hagyva a fiatal kunoichit.
Ő pedig sietett amennyire tudott. Kíváncsi volt már a falú új vezetőjére, kíváncsi volt, hogy vajon milyen ember lehet, hogyan néz ki, vagy inkább mit is akar közölni az összes itt lévő shinobi nemzet küldötteivel. Ugyan csak remélte, hogy személyesen is részt vehet majd a tárgyalási fázisban, mégis már abban a pillanatban nagyon várta az előtte álló lehetőségeket.
- Kész is vagyunk! - állt fel az ágyról, letéve a fésűt az ágy melletti apró kis éjjeliszekrényre. -Akkor irány a fogadás...- mosolygott boldogan, ahogyan maga mögött hagyta a szobát és azon nyomban lesietett a fogadásnak helyet adó, legnagyobb terembe.



Ami odalent várta? Vendégsereg, a shinobi nemzetek legeldugottabb részeiből is. Geninek, dimplomaták, chuuninok, jouninok, mind egy helyen. Ellenségek, barátok, szövetségesek és semleges nemzetek, most mind arra vártak, hogy ezen a helyen az ő oldalukra billenjen a sors mérlege, de ugyanakkor az olyan geninek, mind amilyen Aoi is volt, ez nem számított olyan nagy eseménynek. Hiszen ők még nem érzékelték át, nem tapasztalták meg az igazi háborút. A kunoichi pedig, csak egy apró kis tányért elvéve az egyik asztalról, néhány habos kis süteményt kezdett majszolgatni, melyen néhány eperdarab is pihent. És miközben, leginkább egy kismacska arcára emlékeztető boldog mosollyal majszolta a sütit, miközben az őt körülvevő tömeg hangja elült és ő érdeklődve nézett a terem végében lévő lépcső irányába, ahol egy magával ragadó, karizmatikus és talán mindenkinél különlegesebb vendég jelent meg a színen.
- Kedves vendégeim, ninja nemzetek! Az elkövetkezendő ... forduljanak bizalommal Sakihoz – húzott maga elé egy rémült kislányt, vagyis inkább egy Aoi-al egyidős lányt. Hétköznapi arca és viselete ellenére, mégis azonnal az eszébe véste a leányzót. Mara pedig, pont úgy, mint ahogyan azt egy úrinő tenné, lesétált a lépcsőröl, lágyan elragadta az asztalról egy pezsgőspoharat és abba frissítő kis nedűt öntve, vagy inkább öntetve, adott hangot a tósztjának végére. - A gyümölcsözőbb jövőre! - emelte magasba a poharát, ahogyan többen követték a példáját. Sőt néhányan még egy éljen is elhümmögtek hangosan, de a fiatal kunoichi. Nos ő még fiatal volt az alkoholhoz, így csak még egyet harapott a sütiből, miközben a szemei nem az idősebb nőn, hanem a lépcsőröl lémászó leányzóra terelődtek.
~Hmmm...~ nézte huncut vigyorral a lányt ~... ha akarunk valamit, akkor talán vele kellene kezdenünk. Bár...~ nézett körbe sunyin a termen. ~... ha azt nézzük, hogy ez nem csak nekem jutott eszembe, talán gyorsnak és határozottnak kellene lennem, most az egyszer. ~ indult el azonnal a kunoichi felé, mert hát az ő fején is ott díszelgett a ninja fejpánt, méghozzá Yukigakure szimbólumával egyetemben. És gyors léptei közben, mégis volt annyi ereje és ideje, hogy az asztalról egy újabb, habos sütit vegyen fel egy tányér és egy villa kíséretében. És Saki alig ért le a lépcső aljára, Aoi már ott volt előtte. Mosolygó és barátságos arccal, még ha jól tudta is, hogy a lány mit gondolhat.
- Szia! - nézett a kunoichire, angyali de ugyanakkor nem megjátszott arccal. - Saki-san igaz? - kérdezte meg tőle, még ha alig egy pillanattal korábban is hallotta a nevét, magától Mara-tól. De ő mégis megvolt győződve, hogy ez biztosan nem az igazi neve és hitt abban, hogy nemhiába mutatta őt be a a falú vezetője mindenkinek. Bár azt nem tudta, hogy mi a célja ezzel. De ő most ennek a leányzónak a szívébe próbálta belopni magát, így pedig azonnal elé nyújtotta a kezében szorongatott, alig pár másodperce felkapott sütit. - Biztos nem lehetett könnyű neked... - nézett fel egy pillanatra a lépcsősorra - ... ott állni a fallúd vezetője mellett, szembenézni szinte az összes ország képviseletével.- mosolygott rá, hangja pedig lágy és kedves halvány - Pont annyira vagy szerencsés mint ... - arca egy pillanatra megakadt rajta és a szava elakadt. - Jól vagy? - kérdezte- Fal fehér vagy... egyél egy kicsit..- emelte meg a kezében szorongatott sütit. - ... és addig ha nincs ellenvetésed, beszélgethetnénk egy kicsit...- engedte végre szóhoz jutni a kunoichit.
- Um... benned... kit tisztelhetek? -a lány arca, nem is, inkább a szavaival vértezve közösen hozták létre Aoi-ban azt a képet, melyet a fiatal kunoichi társnőjéről gondolt. Nem valami bonyolult gondolat volt ez. Csupán egy szó, mely így hangzott: Gyámoltalan.
- Sugomi Aoi...- nyújtotta még jobban a kunoichi elé a csokis sütit, melyet külön neki hozott, hiszen a másik kezében ott szorongatta a saját, epres kis süteményét. Ezzel a gesztussal pedig, lényegében egy kézfogást próbált megelőzni, vagy inkább helyettesíteni. - … de tessék. Ezt neked hoztam, hiszen már odafent majdnem rosszul lettél... - vette el a sütit a kunoichi kezéből ,melyet egy széles mosollyal üdvözölt.
- Va-valóban... ijesztő volt... nem szeretem a tömeget. A felhajtást... azt pedig... még kevésbé. – a villát használva végre megkóstolta végre a sütit. De mégis, az arca nem azt sugallta hogy a csokis süti édes és kellemes ízén gondolkodik. Máson, sokkal komolyabb dolgokon, melyekbe Aoi nem volt képes belelátni, de nem is akart igazán. Hiszen nem volt kíváncsi a leányzó életére, se arra, hogy milyen titkokat rejteget. Ő csak közelebb akart hozzá kerülni, önző célokkal vezérelve, de minél tovább volt vele, annál jobban bánta ezt a tettét. Hiszen, akaratlanul is, de kezdte megkedvelni a lányt. - Nos... ha nem haragszol érte... feltennék egy kérdést. – keze és az egész teste megremegett és nem mert Aoi szemibe nézni. Ezt pedig még a kumogakure-i kunoichi is egyből észrevette. - Mit gondol... a falud... az enyémről? És... ez a tárgyalás... fontos? - megnyugodott, ami azt jelentette Aoi számára, hogy ezen kérdés miatt rágódót annyit és nem azon, hogy ő maga miért is szólította le azonnal, hogy a célkeresztbe került.
- Csak nem kiakarod kémlelni Kumogakure terveit? -kérdezte nevetve, de a lány arcából ítélve közelebb nem is lehetett volna az igazsághoz. De ezt Aoi nem vette, vagy nem akarta észre venni. - De komolyra fordítva a szót, szerintem Yukigakure csodálatos egy hely. A kultúrátok... és most nem a modern kis kütyüitekre gondolok, hanem a tradiciótikra és a hagyományaitokra... példaértékű a maga nevében. Hiszen ennyire keverni és mégis megosztani a múltat és a jövőt, egyedülálló. Szerencsés vagy, hogy itt élhetsz. Mégis... - emlékezett vissza a lány másik szavaira- … mit gondolok a tárgyalásról? Nem tudom igazán...- húzta el a száját, ahogyan nyámmogott egyet egy egész eperdarabon. - … én úgy vélem, hogy Raikage-sama mindent megtesz azért, hogy megvédje Kumogakure-t és ezért mindennél jobban igyekszik megőrizni azt a régi egyezményt, mely valaha Yukigakure és Kumogakure között volt. - mosolyodott el lágyan. - Én azonban nem akarok háborút Saki-san! Nem akarom, hogy a barátaim, a számomra fontos emberek meghaljanak, de...- nézett körül, ahogyan megakadt a szeme egy kisebb táruláson, ahol Iwagakure-i és Kirigakure-i fejpántok is felbukkantak. - … ezzel szerintem nem csak én vagyok itt. Iwagakure és Kirigakure shinobiai is így éreznek és ezért harcolnak. - nézett vissza a lányra- Hiszen mi shinobi-k egész életünkben hadakozni fogunk egymással és hiába fáradozunk a békén, mégis a harcok mezején fogunk élni. - arca komoly volt, mégis látszott rajta, hogy az amit mond, nem hazugság és mellébeszélés, hanem az az érzés, amit gondol, amit érez. - Nem is lehetne igazabb azon bölcsesség... hogy háború nélkül, nincs béke! – nézett a még mindig megszeppent lányra, ahogyan egy férfi lépett mellé és félreérthetetlenül közölte vele, hogy bizony dolga van hátul. Aoi számára ha egy pillanatra is, de perverz gondolatai támadtak. De mikor a lány felé fordult, minden ilyen gondolata semmisé vált.
- Su-sumimasen... - kért azonnal bocsánatot tőle, de a Kumogakure-i kunoichi-t ez nem igazán zavarta.
- Semmi gond menj csak. - kanyaríntót le még egyet a sütiből és mind az éhes farkasok, úgy falta fel az áldozatát. - Nem olyan nagy ez a hely! Biztos találkozunk még...



Aoi azonban épphogy tudott fújni egy apró percre. Hiszen mióta megérkeztek a szálódába, csakis abból állt az élete, hogy ide-oda sietett és agyalt, nem tudott piheni, se kikapcsolódni, amire nagyon is szüksége lett volna a fiatal szervezetének. És bizony már ő is kezdte érezni saját magán, hogy kezd fáradni, de mégsem engedhette meg magának, hogy visszavonuljon. Talán túlságosan is szigorú volt magához, de csak azt engedélyezte, hogy egy pár percre pihentesse a lábait és a néha túlságosan is nagynak ítélt fenekét az egyik puha és kényelmes széken, melyeket a szervezők a fal mellé állították helytakarékoskodási okokból.
~ Most komolyan ilyen hosszú lesz ez a bál?~ sóhajtott fel halkan, miközben a begörcsölt vádliját masszírozta. ~ Mert én nem fogom ezt kibírni...~ panaszkodott, de csakis saját magának. Ugyan életében először volt egy ilyen rendezvényen, sivárnak és számítónak találta. Akármerre nézett, mind kémlelő és óvatos szempárak meredtek egymásra, kellő távolságból és ez az alaphang rányomta bélyegét a rendezvényre. ~... ilyen emberekkel és ilyen rideg környezetben. Mintha nem lenne elég az odakint tomboló vihar, most már idebent is meghűlt a levegő. Nem az ő dolguk lenne valamit csinálni, hiszen ők a házigazdák?!~ tekintette Mara-ra, a hely házigazdájára terelődött, aki pár követ oldalán nagyon is jól érezte magát. ~Neki legalább tetszik a buli...~ húzta el a száját, miközben észrevette a mellette álló Akira-rát. Fel sem tűnt neki, mikor állt mellé a néma fiú, de arra sem vette a fáradságot, hogy ha már őt nézi, egyáltalán megszólítsa őt. Bár ezt a kunoichi megszokta tőle. A hajóúton is, csak az ő hangját lehetett hallani, míg a férfi inkább a csend borús leple alá burkolózott ás onnan tekintett a lányra. De ezért nem tudott haragudni rá, hiszen Akira egy ilyen típusú férfi volt, mely sok nő számára pont annyira volt vonzó mint taszító jellem.
- Akira-kun... - nézett fel határozottan a férfira. - Te mit gondolsz? Vajon van értelme mindennek? Egymásra mosolygunk, miközben legtöbben hátba döfnék egymást... -arca komoly és borús volt, mely nem igazán látatot mostanában, de mindvégig megvolt benne ez a furcsa jellem. - … ez a kétszínűség lenne jellemző a shinobikra? Hiszen én mindig azt hittem, mi shinobik a tettek emberei vagyunk... - vallotta meg a fiúnak a lelkét nyomó fájdalmat, mire Akira csak elmosolyodott, kedvesen és együttérzően.
- Ég világon semmi értelme. - nézett Aoi-ra mindvégig - Sajnos néha erre is szüksége van az embereknek, hiszen így lehet új kapcsolatokat építeni diplomáciailag. Nézz körbe. Mindenkin ott virít a műmosoly, miközben azon gondolkodik, hogy kivel is beszél és mikor lesz vége ennek az egésznek. - nézett körül, de Aoi nem követte a mozdulatát. Nagyon is jól látta, hogy mi folyik a teremben, sőt ő maga is megpróbálkozott vele, mikor Sachi-val beszélgetett, de alig kezdett bele, már akkor érezte, hogy ez nem ő rá vall. És ez az érzés csak egyre jobban mélyült benne.- Sajnos igen, a kétszínűség jellemző még a shinobikra is, hiszen, ha nem lenne jellemző és mindenki kimondaná, amit gondol, akkor nem igen lennének emberi kapcsolatok, hanem mindenki a saját túléléséért küzdene, sőt ninja falvak sem lennének, mert az emberek nem bírják elviselni, ha valaki felettük áll, csak a kétszínűség tartja össze a szövetségeket és a rejtek falvakat.- Aoi pedig elgondolkozott mindazon, amit a férfitól halott. Bár nem rágódott rajta, mégis azt érezte, hogy muszáj valahogy nyíltabbnak lennie és a valódi önmagát adnia ezen a műhelyen.- Idd meg, segít ellazulni és élvezni a bulit, de ennél többet ne. - nyomott a kunoichi kezébe egy apró kis üvegcsét Akira.
- Ez mégis...- szagolt bele a nedűbe és ez elég volt neki, hogy rájöjjön mivel is áll szemben. Kiskorában gyakran érezte ezt az illatot, mikor az édesapja késő éjjel ért haza, elégé illuminált állapotban. És hát ez elégé rányomta a a bélyegét az alkohollal való ismeretségére. - … sake? - kérdezte tőle, de a válasz csak egy apró kis bólintás volt. - Hát... - emelte az ajkához - … még sosem kóstoltam! - kortyolt bele a nedűbe, melynek azonnal meglett az eredménye. Köhögés, krákogás, vörös fej és ami a legrosszabb, lassan feltörő, de azonnali jókedv. - Nem is...- kortyolt bele még egyszer. - … annyira rossz. - húzta le az egész pohárat. - Hu, de meleg van itt...- nézett körbe azonnal, de Akira csak mosolyogni tudott rajta.



A találkozó pedig továbbzajlott a maga apró és lassan folyó kis medrében. Senki sem tett semmi nagy vagy épem már monumentálisnak mondható eseményt, hiszen senki sem akarta elásni magát Mara előtt. A shinobi falvak képviselői inkább halkan és óvatosan kémeltek és próbáltak rájönni, mi mozgatja Yugikagure új vezetőjét és ha óvatosan is, de kísérleteztek a vetélytársaikkal is. De az idő már messzire nyúlt és mikor háromszor gondolt meg a teremben lévő hatalmas óra harangja mindenki jól tudta, hogy új nap kezdődött. Aoi pedig ezen az új napon olyanra szánta el magát, mely veszélyes volt, mégis azt érezte, hogy muszáj megtennie.
Hiszen Sachi-val már úgymond eltöltött idő hasznosnak bizonyult, még ha olyan rövid is volt. Mégis, a lány kisugárzása megfogta őt és nem felejtette el a szavait sem, megőrizte magának és megpróbált annak eleget tenni. Konohagakure ugyanis eddig csendben volt és Aoi sejtette, hogy a Raikage parancsa nem csupán félreértette figyelmeztetés volt. Ő is érezte, hogy Konoha készül valamire és a szövetséges minden olyan próbálkozása melyet az érzelmek és nem a megfontolt gondolatok irányít, balszerencsések és veszélyesek lehetnek mindenki számára. És ő maga sem tudta, hogy mi vezette rá arra, de a tömeg gyűrűjén átvágva magát, az egyik ablak előtt ácsorgó és ha jól vette észre egyetlen Konohai genin lányhoz lépett. Hiszen valljuk be őszintén, a nagykövet mellett a parancsnoka is, egy teljesen más szintet képviselt és ő maga nem érezte magát egy súlycsoportban velük.
- Szép időnk van...- lépett mellé határozottan, miközben ő is megnézte magának, az odakint tomboló hóvihart, mely ezen a vidéken természetes volt.
- Valóban… Bár a napsütést jobban kedvelem. -válaszolta a lány, de a hangjában tisztán érződött, hogy egyáltalán nem csigázta fel a váratlan helyzet, sőt ha lehet ezt mondani, annyira közönyös maradt, hogy az már szinte a Kumogakure-i kunoichit zavarta. Na de azért őt sem kellett félteni, még ha ő maga az elfojtott érzelmek hírnöke is volt.
- Én inkább a hideget és nyirkos helyeket kedvelem...- mosolyodott el barátságosan, hogy megtörje a lányt övező falat, mely valahogy nagyon is hasonlított arra, amit ő maga emelet a saját érzései köré- … bár én a hegyekben nőttem fel, így nekem ez természetes. - fordult a lány felé. - Amúgy még be sem mutatkoztam... milyen faragatlan vagyok. - nyújtott kezet a lánynak- Sugomi Aoi. - mutatkozott be a kunoichi-nek nyiltan. - És benned kit tisztelhetek? - kérdezte öszinte arccal, hiszen valóban kíváncsi volt a kunoichi nevére.
- Nagyon örvendek Sugomi-san. – egy apró kis mosoly. Haladás apró jele, vagy csupán a tökéletes színészi munka eredménye? - Aburame Chou vagyok, de hívj csak nyugodtan a Chou-nak. – a kumogakure-i lány pedig nagyon is megnyugodott, ez kiült az arcára. Valahogyan hatott rá a lány közvetlen viselkedése, így pedig már abban a pillanatban azt érezte, hogy Chou-val nem lesz problémája és hogy vele lehet értelmesen beszélni, érvekkel hatni rá.
- Akkor..- vakarta meg az arcát- … inkább Chou-chan-nak foglak hívni... - gondolkodott el azon amit mondott, és kapott észbe nyomban, ahogyan erőltetett arcot vágva egy mosoly próbált az arcára erőltetni, de nagyon is zavarban volt - … de remélem nem vagy álnok? - kérdezte a lánytól nyíltan, aki csak jót mosolygott az egészen, hiszen ahogyan a kunoichi ejtette a nevét, hát nagyon is hasonlított a chouhan szóra. De ezt Chou nem vette zokon szerencsére.
- Mm… nincs kedved inni valamit? Biztos találni valami meleg italt arra felé. – borzongott meg a Konohai leányzó és bizony Aoi is érezte a kintről betóduló hideg levegőt. Nem volt kellemes, de mégis nosztalgikus érzéseket hozott a felszínre.
- Jó... - engedte előre a konohai társnőjét. - … csak ne puncsot. Még nem nem múltam el tizennyolc...- viccelődött, ahogyan a lány mellé lépett. - De ha nem látják, abból nem lehet gond. Nemigaz? - kacsintott a rá kacéron és sunyin.
- Ez igaz… viszont én megelégszem egy csésze meleg teával, végül is most dolgozunk. – lombozta le Aoi huncut kedélyeit a leányzó. De legalább egy szinttel közelebb került a kunoichi-hez. Hiszen már tudta róla, hogy hozzá hasonlóan megfontolt és előre látó, vagyis csak sejtette, de ő sohasem szokott hasonlókban tévedni. - Te is kérsz? – kérdezte meg tőle Chou előzékenyen, miközben ezzel fel is ajánlotta Aoi számára a lehetőséget, hogy végre átélhesse, milyen érzés, mikor csak kedvességből szolgálja ki, nem azért mert muszáj vagy éppen kötelességének érzi az alárendelt szerepet.
- Köszönöm. Elfogadom.- vette át a lánytól az üres csészét, mely egy pillanattal később már tellis tele volt a gőzölgő és forró, frissen főzött teával. - És mond csak... - kortyolt bele a teájába - … ha nem indiszkrét a kérdés... - szorongatta a kezei között a csészét és élvezte annak meleg már már perzselő forróságát száradt kezei között. - … rátok mi jót bízott a Hokage-sama? - kérdezte meg nyíltan és félre nem érthetően a legfőbb okát annak, hogy többek közt, miért is állt szóval az Aburame lánnyal.
- Nos, egyértelmű, célunk ugyan az, mint a többi itt jelenlévő nemzeté is a jó viszony fenntartása Yukigakure-val, nemde? – kérdezte Chou és hogy nyomatékosítsa a szavait, körbetekintette a vendégsoron. - Bár a politikai részéhez nem igazán konyítok így én csak amolyan testőrt két veszek részt ezen a küldetésen. – válaszolt végre Aoi kérdésére, de nem úgy, ahogyan arra a kunoichi várt.
- Aj...- sóhajtott fel, miközben fáradt arcot vágva nézett a lányra. - … most ennyire óvatos vagy? - kérdezte tőle. - De legyen. - húzta ki magát és ezzel végre összeszedte magát. - Ha nem akarod, akkor nem mondod el, bár...- lépett a kunoichi mellé- … én nem olyan vagyok mint te. - súgta a fülébe. - A tűz szövetésének szüksége van Yukigakure-ra és nem fogjunk hagyni, hogy a szívetek és ne az eszetek vezessen titeket. - nézett mélyen a lány szemébe és bizony arca annyira volt komoly, mind őszinte. - Ezt vésd az eszedbe! Legyetek bár barátok, ha veszélyt jelentetek a szövetségünkre, ugyanolyan ellenségeké váltok a szememben, mind a többiek. - tette le lágyan a csészét az asztalra, ahogyan elmosolyodott. - Köszönöm a teát, de későre jár. Jól tennéd, ha te is pihennél egy kicsit. Végül is, holnap megkezdődnek a tárgyalások! - Indult el a szobájába és már semmi sem tudta megzavarni őt abban, amire készült. Lágy, megnyugtató és békés alvásra reggelig.

Az idő gyorsan pereg, a homokórájában. Az abban lévő finom homokszemcsék gyorsan peregnek le a szimmetrikus test tetejéből az aljába. Bár az idő nem megfogható tárgy, vagy entitás, mintsem tény, mégis érzékelhető. Nem tudni, hogy létezik vagy nem, csak találgathatunk. Pont ugyan így történik most is. Ezelőtt egy ideje Amirei még másodhazájában lógatta kecses lábát most pedig áll és várja szinte zokogva az elkövetkezendő cselekményeket. Az egész úton csak morfondírozott, pedig tudja, hogy hamarosan a tettek mezejére kell lépni – hogy ki mellett, azt még ő se tudja. Bár szíve az Iwagakurei Zentohoz húzza, hisz a sok küldetés és a felejthetetlen emlékek nem tűnnek el – Például a szendvics, amit megosztott vele még az akadémia idején. Mégis eredeti hazája Yukigakure mellett kéne állnia és azt szembelőtt tartva, ami annak jó.
De gondolkodásra most nincs idő mivel Zento cselekvésre szólítja fel a leányzót. Már épp a szobájukban vannak. Amirei is keresett magának egy ágyat majd letelepedett oda.
~Éhes vagyok.~
Gyomra szinte sikít a fizikai táplálék iránt, elvégre itt lelkit nem igazán ehet. Az emberek gyilkos ösztönökkel vannak felruházva, bármelyik árnyékban halál leselkedhet rájuk. Elvégre lehet, hogy lesz követ meggyilkolás is még akkor is, ha a Yukigakurei emberek őrt álnak.
Zentot természetesen követi oda ahova megy, nem szólal, nem tesz, semmit csak a nyomába marad és hallgat. – Elvezeti, a lányt egy asztalhoz ahova leülnek, majd Zento papírra veti a gondolatait. Természetesen a lány érdeklődik így szemeit a papírra szegezi, és Zento gondolkodó arcára. Agyának kerekei oly rozsdásak, hogy meglepődötten mozognak folyamatosan. Amirei kicsit kuncog magában, de tudja, hogy Zento nem buta, csak annak tetteti magát. Ha nem hősködne, folyamatosan lehet, megláthatnánk agyának igazi rejtelmét.
„Zento Iwagakureből. Doton elemi beállítottságú és Karasu Ninpo használó.
Az Tsuchikage arra kért minket, hogy keltsünk gyanút Marában, hogy konoha hatalmi restaurációt, akar létrehozni, ezzel előnybe hozni magunkat a szövetség kötésben. Emelet bármilyen eszközt használhatunk.”
~Érdekes~
Gondolja, magában a lány miközben szemei a papírokat pásztázzák. Eszébe is jut valami. Így elkéri a papírt. Ha Zento oda adja, akkor természetesen rá is ír. Ha esetleg nemet mond Amireinek, nem fog hőbörögni, nyugodtan kezeli és elsuttogja Zento fülébe.
A papírra ezt vetné, vagy suttogná Zentonak:

„Nemzetek jönnek, mennek,
Egymással véresen összeverekednek
Sírhalmok és Hullák hevernek szerteszét
Minden shinobi elvesztette a fejét
Küzd a sok nemzet egy „jó célért”
Tartsuk meg népünk dicsőségét
Miért nem a vezető harcol a népért
Miért a nép hal meg a vezetőért.
Fölösleges a háború, harcolj, sok konok
Gyilkoljátok egymást nyugodtan bolondok”

Leírva gondolatait azonnal feláll az asztaltól, és ha még tud, hoz magának valami féle ennivalót. Ha esetleg összetalálkozik Sakival, vagy látótávba kerül, Int neki egyet és nagy mosollyal csal arcára, elvégre mindkettejük Yukigakuréból származik – Persze ezt Saki nem tudhatja.
Miután Amirei csillapította az éhségét visszamegy Zentohoz.