Djuka Hiashi

Időbeli elhelyezkedés: a genin vizsga után 1 héttel

Egy szép reggelen, korán keltem. Fáradt voltam. Este nem tudtam elaludni mert valami fura érzésem volt. De nem tudtam miért. Lassan kimásztam az ágyból és felültöztem. Kimentem a konyhába és megreggeliztem. Éppen készültem ki az udvarra egy kicsit tornázni valaki kopogott az ajtón. Gyorsan odafutottam. Nem tudtam ki az aki ilyenkor jön. Egy nálam talán két évvel fiatalabb kölyök állt meg az ajtóban. Azt mondta, hogy azonnal menjek a Daimyou palotájába. Nagyon izgatott lettem. Gyorsan elköszöntem anyutól és indultam. Gondoltam valami apróságot bíznak rám. Miközben mentem több shinobit is láttam elmenni. Legtöbben olyan korúak lehettek, mint én. Ahogy odaértem a palotába az őrök már mondták, hogy siessek. Futottam is fel. Beértem a Daimyou irodájába. Nagyon felpörögtem ettől. Illedelmesen meghajoltam majd köszöntem.
- Szerbusz Hiashi! Lenne egy feladatom a számodra. Ki kell menned a falu bejáratához. Ott lesz egy fegyenc. A te feladatod az lesz, hogy a fegyencet elkísérd a kikötőbe. De nem egyedül fogsz menni. Kapsz egy ki segítséget is. Két Konohagakurei ninja is veled fog tartani. Ennek két oka is van. A fegyenc egy bandának a vezére, másrészt a Tűz országából jött szóval nem a mi feladatunk lenne. Ez lenne a feladatod. Ha sikerrel teljesíted akkor számíthatsz rá hogy más fontos küldetésekre elmehetsz. - mondta a Daimyou, majd rámmosolygott elköszönt. Természetesen ott volt a Korasu osztag, a Daimyou állandó testőrei.-
Én megint meghajoltam majd elmentem. Igyekeztem a falu bejáratához. Útközben még megálltam a fegyverboltba és vettem magamnak egy tantot apu javaslatára. Már nem voltam olyan távol, amikor megláttam a fegyencet és mellette két shinobit. Odafutottam hozzájuk. Egy kb. velem egy idős fiú és egy kicsit öregebb 30 év körüli férfi állt ott.
- Üdvözöllek titeket. - köszöntem. - Én Djuka Hiashi vagyok a Djuka klán egyik tagja. Én fogom veletek kísérni a foglyot a kikötőig. -
- Szia! - köszönt a fiú majd kezet ráztunk. Rövid barna haja volt és zöld szeme. Zöld mellényt viselt, milyet a konohai chuuninok szoktak. - Én Soroto Kinta vagyok egy genin Konohából. -
- Szerbusz. - köszönt a férfi. Neki hosszú fekete haja volt és egy katana lógott a hátán és még egy tantó is volt az övén. - Én Kawara Zenta vagyok Konohai jounin. Köszönjük, hogy elkísérsz minket. - mondta kicsit rosszkedvű hangon. - Indulhatunk már végre?
Mi csak bólogattunk Kintával. Zenta vezette a foglyot. A fogoly meg se szólalt egy jó darabig. Mi Kintával jól elbeszélgettünk, összebarátkoztunk. Elmondtam magamról majdnem mindent és ő is sok mindent mondott. Kiderült, hogy tűz elemű és hogy elég jól tudja haszálni. Azt mondta indul a következő chuunin vizsgán. Én is úgy gondoltam még akkor. Már egy jó ideje gyalogoltunk, amikor Zenta megszólalt.
- Itt most megállunk pihenni. – kicsit morcosan és mérgesen mondta, mint akit elvertek.
Azzal megfogta a foglyot leültette egy fának a tövébe. Kikötözte a fához, megitatta, majd ő maga is ivott egy jót. Utána elkezdett enni. Megkérdezte a fegyencet is, de ő csak makacsul hallgatott. Mi is leültünk és ittunk egy jót. 15percet még üldögéltünk, beszélgettünk. Utána tovább haladtunk. Már öt óra körül lehetett és már esett az eső is, amikor ágtördeléseket hallottunk. Már közel voltunk a fogadóhoz ahol meg akartunk állni éjszaka. Hirtelen erős lépteket hallottunk. Következő pillanatban egy koppanást, majd elárasztott minket a füst. Kintával elég erősen meg voltunk lepve és kicsit féltünk is. Kinta felrepült, hogy jobban körülnézzen, hogy mi is történt itt, ki támadt. De nem volt szerencséje, mert egy hosszúhajú, kendőt viselő ember támadt rá. Egy pontos ütéssel visszaküldte a földre ahol nagyot koppant. Én sem voltam rest gyorsan elővettem egy kunait. De ez sem volt elég. Az rejtélyes ember felém száguldott a füstben. Ahogy elém ért én egy vágást indítottam volna de ő hátast dobott és páruslábbal mellkhason rúgott amitől kirepültem a füstből. Láttam hogy ott fekszik Kinta is. Felálltunk mindketten. Én nálam még mindig ott volt a kunai, Kinta pedig elővett egy shurikent. Eloszlott a füst és láttuk hogy Zenta küzd a férfival. De nem is egyel, hanem öttel egyszerre. Én gyorsan rádobtam az egyikre a kunait majd, kardomat elővéve feléjük futottam. A kunait sajnos kivédte. Akkor az egyik hátraugrott és kézjeleket formált. Hirtelen még két klón keletkezett és felénk futottak kivont karddal. Én a dinamikus akciót alkalmazva gyorsan oda teremtem elé majd a kardommal átszúrtam a hasát. A klón vízzé alakult. Innen gondoltam hogy a víz klón szóval az ellenfelünk víz elemű. Kinta a shurikent, ami a kezében volt belevágta a klónba. Közben Zentának sikertült kettő klónt elintéznije.
-Kinta! Mi intézzük el a hátsót. Valószínüleg ő az igazi. Vigyázzunk vele! Biztos erős.- mondtam Kintának azzal kivont karddal futva a férfi felé. –
Kinta mellettem futott végig. Ahogy odaértünk a férfi felénk fordult és kettő-kettő kunait dobott felénk. Kinta felugrott és kézpecséteket formált. Nem tudtam mire készül, de nem számítottam valami elemi technikára. De tévedtem. A kézjelek után, meghalottam a technika nevét. A Katon: Endan nevű technika volt. Egy tűzgolyó repült a férfi felé. Ő inkább arrébugrott. Ebben én megláttam a lehetőséget. Megint a dinamikus akciót alkalmazva az ellenfél mögé teremtem és egy vágást indítottam a jobb vallára. De sajnos észrevett. Előre ugrott és a kardjával egy csapást indított. Olyan gyors volt, hogy nem tudtam volna hárítani. Azt hittem itt a vég. Kinta is futott, hogy megmentsen, de nem volt elég gyors. Felkészültem rá, hogy itt a vég. Már elkezdett lepörögni előttem az életem, amikor Zenta előttem teremt és a katanájával hárította a vágást. Nagyon meglepődtem. Oldalra néztem, de már nem láttam a klónokat. Ekkor értettem meg. Zenta biztos tai-és kenjutsu specialista vagy legalább is ért hozzá. De vissza kellett térnem a jelenbe. Ki ugrottam balra és behúztam a férfinak, aki repült egy keveset. Elraktam a kardomat. Kintával rávetettük magunkat. A kezét a testéhez szorítottuk és rátérdeltünk a lábára és a kezére, hogy ne tudjon mozogni. Elővettem a derekamon lévő tokból a tantomat és a férfi torkához szorítottam.
-Ki küldött? Mond meg!- ordítottam a férfira.-
A férfi nem válaszolt csak mosolygott. Aljas egy mosoly volt. Valahogy, nem tudom honnan volt ennyi ereje, de felborított minket és felállt. Zenta mögötte termett. A férfi tudta, hogy nincs esélye. Benyúlt a zsebébe és kivett valamit. Egy cukorkára hasonlított. Bekapta megrákta és lenyelte. Mi csak feküdtünk a földön Kintával és néztük. A férfi hirtelen hörögni kezdett és halottan a földre hult. Látszott Kintán a rémültség, de én sem voltam külömb. Zenta csak komoran állt, majd elsétállt a fogolyhoz. Szerencsére a fogoly még mindig ott volt. Nem gondoltunk rá, sőt rá se néztünk. Simán megmenthette volna valaki, de még mindig ott volt. Nagy szerencsénk volt. Zenta felszedte a foglyot, aki még mindig egykedvű volt. Zenta megparancsolta, hogy hozzuk a férfit aki meghalt. Odaéertünk a fogadóhoz. Miközben húztuk a férfit belegondoltam mit ehetett. Nem tudtam rájönni mi okoz ilyen azonnali halált. Kis elmélkedés után, a fogadó falának támasztottuk. Kinta kint maradt, én pedig bementem Zentával a fogadóba.
-Jó napot! – köszöntünk. A fogadós visszaköszönt. Rajtunk kívül nem volt bent senki. – Lenne két kétágyas kiadó szobája? Ja és lenne egy postagalamb, mert szükség lenne rá. Tudja most lett öngyilkos egy ember, velünk harcolt. És nem akarom itt hagyni a hulláját. – mosoly jelent meg Zenta arcán, de a fogadósnak nagyra nyílt a szeme. –
-Pe…Persze. Van két kiadó szobán. És egy postagalamb is van odafent. Általában Getsugakuréba szokott repülni.
- Remek. – mondta jó kedvűen Zenta. - Hiashi fuss fel az emeletre, keresd meg a madarat, írj egy leveltet a Daimyounak, hogy küldjön erősítést, hogy fésüljék át az út körüli erdőt és szállísák el a hullát. Rendben van?
- Igen, már futok is Zenta-san! – jelentettem ki és elkezdtem felfutni a lépcsőn.
Odafent 3-4 percig kereshettem a madarat. Ahogy megtaláltam, elővettem egy papír meg ceruzát és megírtam a levelet. Minden benne volt amit Zenta kért. Odaírtam egy aláírást és a jelszót, amit még az akadémián tanultunk meg pont ilyen helyzetekre. Beleraktam a galamb papírtartójába, lecsuktam és odamentem az ablakhoz. Kinyitottam és szabadjára engedtem a galambot. Meg voltam elégedve magammal, hogy elküldtem életem első galambját. Láttam, ahogy szépen, lassan elrepült a galamb. Ahogy eltűnt a szemem elől lefutottam vissza Zentához. Meglepődtem, mert velem szemben a fogoly jött. Rám nézett, de semmi nem volt kivehető az arcából. Ment szépen tovább. Zenta jött utána, aki a hátán vitte a halottat, aki öngyilkos lett. Zenta nem szólt semmit csak megkérdezte elküldtem-e az üzenetet. Nem is volt időm, válaszolni, mert már felment. Lementem Kintához aki ott ült egy asztalnál és egy pohár innivalót szürcsölt. Leültem vele szemben. Meg akartam szólalni, de megelőzött. A következő pár percben, csak a harcról tudtunk beszélni. Ezek után Kinta felállt és azt mondta, hogy ő fel megy lefeküdni. Nem ellenkeztem, bólintottam, mire ő elindult. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Csak ültem ott és bámultam a fejemből. Nem voltam fáradt. Nem is volt még késő. Talán még 8 óra sem volt. Ezután jöttem rá, hogy amennyit beszélgettünk nem pár perc volt, hanem órák. Már sötétedett, de még elég világos volt egy kis gyakorlásra. Kimentem a fogadó ajtaján, átmentem az úton. Az úton körül néztem, de olyan kihalt volt, mint ahol háború pusztított. Egy fa elé álltam és elővettem egy kunait. Rajzoltam egy céltábla szerűséget a fába, majd hátraugrottam. Elővettem, a másik kezembe, még egy kunait. Felemeltem a jobb kezemet és elhajítottam a kunait. Majd a bal kezemet hagyta el egy másik fegyver, ami kicsit pontosabban állt a fába, mint az előző. Odamentem kiszedtem őket, majd az előbbi műveletet, elismételtem vagy háromszor. Miután megcsináltam elraktam a fegyvereimet, és visszamentem a fogadó. Zenta fogadott odabent azzal a mondattal, hogy hol voltam. Én egyszerűen azt válaszoltam, hogy gyakoroltam. Úgy látszott megelégedett a válasszal. Felmentem az emeletre. De inkább ténferegtem, mert ahogy bejöttem fáradtnak éreztem magam. Bementem a szobába és úgy ahogy voltam, övtáska a derekamon, a tanto is, a ninjato a hátamon. Elaludtam. Másnap reggel arra keltem, hogy Kinta ütögeti az arcomat, hogy keljek fel.
-Hé Hiashi! Mitől döltél ki ennyire? –kérdezte Kinta. –
-Nem tudom. –feleltem- Talán a tegnapi nap történtjei. Zenta hol van? –
-Már elindult a rabbal. –
- És a hulla?
-Már elvitték. Na gyere induljunk. Kis futással utolérjük őket.
Bólintottam és elindultunk. Kisétáltunk a szobából. Kinta kulccsal becsukta, majd odadobta a fogadósnak. Elköszöntünk, majd elindultunk Zenta után. Távolról robbanó zajok hallatszottak. Hirtelen félelem állt belém. Megint harcolnunk kell majd. Semmi kedvem nem volt hozzá. És most úgy valószínűsítettem több ellenfelünk lesz, mint előbb. És lehet, hogy erősebbek. Lassan odaértünk. Az út elkanyarodott. Ahogy a kanyarban elfordultunk megláttuk a csatateret. Öt vagy hat, talán hét Getsugakurei társam küzdött ott. Láttuk Zentát is, ahogy egy végzetes vágást ad ellenfelének. Odarohantunk, közben próbáltuk elkerülni a csatázókat. Nem tűntek ninjának, de volt köztük néhány. Ahogy odaértünk Zentához mutatta hova kell mennünk. A rabra mutatott. Őt kell védenünk, illetve őriznünk, hogy el ne szökjön. Erre azonnal odafutottunk. Vagy öt percig nem történt semmi csak harcoltak előttünk, amikor egy lándzsás emberke ránk rohant. Meglepődtünk, de cselekedni kellett. Valószínűsítettem, hogy nem ninja, úgyhogy gyorsan lerendeztem a dolgot. elővettem két kunait és a mellkasába vágtam. Ettől kifeküdt, de nem tudtam meghalt-e vagy nem. Figyeltem, mintha az életem múlna rajta, mert az is múlt. Egyszer csak Kinta megütötte a vállamat és meg fordított. A rab próbált elosonni, de rajtakaptuk. Megfordult, ránk nézett és felén futott dühös fejjel. Én nem tudtam reagálni, de Kinta szerencsére igen. Ahogy a rab közel ért egy gyönyörű pörgő rúgással leterítette a földre. Elájult. Ez nekünk pont kapóra jött. De mögöttünk már egy másik ember közelített. Két kama volt a kezében. Ő sem volt ninja. Legalább is ez gondoltuk. Úgy gondoltuk könnyű dolgunk lesz. De nem így lett. Még egy ninja odaugrott, akinek egy naginata volt a kezében. Felkészültünk a támadásra. Én kihúztam a ninjatomat, Kinta pedig egy tekercset. Ahogy a két ember elindult, Kinta tekercséből shurikenek és kunaiok záporoztak feléjük. Ők felugrottak a levegőbe, hogy kikerüljék, de ennyivel nem úszták meg. Én a dinamikus akciót alkalmazva a naginatás mögött teremtem és visszarúgtam a földre, ahol nagyot koppant. A kamással egyszerre értünk földet, de ahogy leértünk, ő rátámadt Kintára. Kinta már elrakta a tekercset elővett egy kunait. Kamás lesújtott a bal kezében lévő Kamával, de Kintakitért és egy szúrást indított. Sajnos nem talált be, mert a kamás fickó hátraugrott, de ez jó volt nekem. Bal kezemmel elővettem három shurikent és neki dobtam. Mivel nem figyelt oda ezért mind betalált. Kettő a jobb lapockájába, egy pedig az alá állt. Erre elejtette a kamát, a jobb kezéből, de úgy tűnt tud harcolni. Felém fordult, majd visszatekintett Kintára és megint rohamozott. Nem tudtam rám miért nem figyel. Erre hamar rá jöttem. A naginatás, már hátulról sújtott le rám. Én gyorsan megfordultam és ninjatommal sikerült hárítani. De ahogy hárítottam, már megint lecsapott és olyan erővel, hogy muszáj volt elugranom, de a ninjatom is ott maradt. Eközben Kinta is harcolt, de ő jól állt. Már egy vágást ejtett ellenfelén, de az ő bal karja is vérzett. Ekkor vettem észre, hogy az ellenfelem megint felém fut és le akar döfni. Gyorsan be akartam fejezni ezért elővettem a tantomat és én is rohanásban támadtam rá. Ahogy a pengéje elém ért, én a tantoval elcsúsztattam jobb oldalra. De nem nyomtam elég erősen így megvágta a felkarom. Kisebb karcolás volt, úgyhogy kibítam. Az ellenfelem nagyon meglepődött. Volt is miért, mert a testközelben voltunk és én már támadtam a tantoval. Egy nagy sebet ejtettem a testén. A bal oldali bordáitól a jobb válláig felvágtam, majd elmentem mellőle. Előre esett és valószínüleg meghalt. Megöltem egy embert. Ez a gondolat nagyon bántott. De próbáltam vígasztalni magam azzal, hogy győztem és azzal, hogy ha nem teszem engem öl meg. A gondolatmenetemet megszakította az, hogy Kinta megveregette a vállamat és gratulált. Én is gratuláltam neki. A csata véget ért. A lándzsás ember még élt, éppen egy medikus látta el. De akkor is börtönbe fog kerülni. Nagy csata volt. Legalább is az én szememmel. Szerencsére nem halt meg egy Getsgakurei ninja sem. Zenta jól vólt, csak pár karcolás esett rajta. Azt mondta nem állhatunk, vinnünk kell a foglyot. Mire odaértünk a fogolyhoz, már felkelt az ájult állapotából. Szépen, nagy pukli volt a fején. Nem tétováztunk, mivel egyikünknek sem volt nagyobb sérülése elindultunk a fogollyal. A kikötőig, Kintával sokat beszélgettünk, mert boldogok voltunk. A kikötőben felpakolták a foglyot, meg az ellátmány Zenta megköszönte a segítséget és elment. Kintával még egy kicsit beszélgettünk.
-Remélem még találkozunk Hiashi. – mondta.
-Én is remélem. Szerbusz, majd gyere, ha akarsz. Csak a Djuka birtokot kell megkeresned ott pedig mond, hogy hozzám jöttél. Szia. – köszöntünk el egymástól.
Én a Getsugakureiekkel mentem haza. Sokan megdícsértek a ninják közül, hogy ügyesen megálltam a helyem. A Daimyou azt mondta, ha ezt teljesítem, akkor még mehetek fontos küldetésre. De reméltem a következő néhány küldetés kicsit nyugisabb lesz. Hazaértünk. Jelentettem a Daimyounak, aki megdícsért és elküldött. Hazamentem a birtokra. Bementem a saját szobámba lepakoltam a cuccaimat, átöltöztem és lefeküdtem aludni.

Tanto vásárlása: 800 Ryo
/
/Első kalandom, remélem jó lett.//

Időbeli elhelyezkedés: A Sai-vel való küldetés után 7 nappal
Küldetés célja: chakra és némi pénz szerzése
Reggel olyan kipihenten és energia dúsan ébredtem, hogy nem győztem magam visszafogni, hogy nehogy nekifussak az ajtónak. Nem attól féltem, hogy nekiütközök, hanem hogy kitörik, és akkor aztán fizethetem ki és menekülhetek apu elől is. Nem lenne jó érzés, ha valami tök jó jutsuval elkapna. Sikerült megfékezni magam, de így is jól lefejeltem az ajtót. Koppant olyat, hogy a anyu fel is jött, hogy megnézze, mi van velem. Semmi külső sérelmi nyom nem keletkezett, csak a fejem sajgott, de gyorsan elmúlt. Villám gyorsan felpördültem a padlóról, majd közöltem anyuval, hogy semmi bajom. Kicsit mérgesen nézett rám, de én álltam és még továbbra sem mozdultam. Anyu erősen a szemembe nézett, hogy tényleg nincs –e semmi bajom. Farkasszemet néztünk egy jó öt percig, majd becsukta a szemét és sóhajtott egyet. Tudtam, hogy valamit mondani akar és az komoly dolog lesz. De tévedtem. Annyit mondott, hogy fáradjak a Daimyou elé, lenne valamije a számomra. Nem tudtam elképzelni mi az, ezért azon nyomban indultam. Semmit nem vittem magammal, csak a tantomat a derekamon. Anyu meg is kérdezte miért hordozom mindenhova magammal. Erre csak azzal feleltem mi van, ha megtámad valaki az utcán. Nem szólt semmit, én pedig elindultam. A tanton kívül elvittem még a barna maszkot, ami a nyakamban lógott, és a fejpántot is. Nagyon igyekeztem, hogy ne várakoztassam meg a Daimyout. Oda is értem, de nem tudtam volna mennyi idő alatt. Az őrök már ismertek, úgyhogy fel is engedtek azon nyomban. Felmentem, benyitottam a szobába, de nem csak a Daimyou hanem másik két ember is fogadott. Az egyik egy, szép lány volt hosszú, barna hajjal és szép szemekkel. Egy piros pólóban volt, és egy farmer rövidnadrágban. Annyi idős lehetet, mint én. A másik egy fiú volt. Rövid fekete haja volt és barna pólót viselt, egy barna nadrággal. Én úgy gondoltam, hogy talán 16-17 éves lehet.
- Jó napot Michiru-san! – kezdtem neki a mondandómnak. – Sziasztok! Djuka Hiashi vagyok a Djuka klán fiatal tagja. - mutatkoztam be nekik.
Szia! –kezdte a lány. – Az én nevem Miya. Getsugakurei genin vagyok.
Szerbusz. – mondta és kezet fogott velem. - A nevem Sho. Getsugakurei chuunin vagyok, mellesleg Michiru-san egyik testőre.
Szia Hiashi! Már vártalak. – kezdett bele Michiru-sama. – Ők lesznek a társaid. Egy kicsit nehezebb küldetés lesz. Állomásozik itt a szigeten egy kisebb csapat szamuráj. Nem tudom ki a vezetőjük, de kicsit utána kéne kémkedni. Annyi lenne a lényeg, hogy körbejárjátok a tábort észrevétlenül. Sho belopakodik és elviszi a parancsnoki sátorból a papírokat. Ha jó csináljátok nem fogtok ellenállásba ütközni. És most induljatok! Sok szerencsét. -
Mindannyian elköszöntünk és elindultunk Getsugakure kapuja felé. Én útközben hazaszaladtam, hogy felrakjam a cuccaimat. Berohantam, anyut nem találtam, de nem is nagyon kerestem. Bementem a szobámba és elkezdtem összekészülődni. Felraktam az övtáskát, utána a két shuriken tartót, felraktam a ninjatot a hátamra. Utána kimentem a házból és elindultam a kapu fele. Már ott vártak a társaim. Miyán semmi változás nem történt mosolygott még mindig, mint a tejben tök. Viszont Sho hátán egy katana volt. A derekán pedig két tanto. El is indulunk. Mind a ketten nagyon kedvesek voltak. Főleg Miya. Csak mosolygott egész végig és beszélt. Amikor megálltunk pihenni finom, főzött ételt vett elő, ami nagyon finom volt. Két tányérral is ettem. Aztán beszélgettünk még egy keveset.
- Szóval Hiashi, te is genin vagy?- kezdett neki Miya.
- Hát persze. Még genin vagyok, de valószínűleg indulok a következő chuunin vizsgán. Gondolom te genin vagy Miya? – kérdeztem tőle.
- Igen! De már nem sokáig. Én is tervezem, hogy indulok a chuunin vizsgán. Remélem nyerek. Már megvan az elemem, ami a szél. De még csak néhány technikát tudok. Neked Hiashi meg van már az elemed?
- Még nincs, de remélem hamar meg lesz.
- Na, rendben. Ennyi volt a pihenő! Induljunk tovább! – állt fel Sho és intett, hogy induljunk.
Mi fel is álltunk és indultunk tovább. Sho kifejtette, hogy nem lehetünk távol, ezért legyünk óvatosak, hogy nehogy belemenjünk egy őrjáratba. Szerencsére ez nem történt meg. Egy kevés séta után Sho azt mondta, hogy menjünk az erdőben, mert már közel vagyunk. Ebből én arra következtettem, hogy chakra érzékelő, mert én szerintem elég jól látok és fel tudom mérni a terepet, de nem láttam semmit. Ahogy haladtunk az erdőben, én felugrottam egy fára és ott haladtam tovább. Előre mentem és a társaim nem is ellenezték. Ahogy mentem előre, egyszer felkaptam a fejem és meg fékeztem magam, mert láttam, hogy elfogynak előttem a fák. Gyorsan leugrottam és elbújtam egy bokorban, hogy felmérjem a helyzetet. Egy tábor volt a mezőn. Teljesen körül volt véve az erdővel, de volt egy oda bevezető út. Sátras tábor volt, tele udvari szamurájokkal és katonákkal. Volt egy nagyobb, piros sátor. Arra tippeltem, hogy az a parancsnoki. Szerencsére a tábor szélének a közelébe volt. Így nem kell majd öngyilkos akciót végrehajtanunk. Ahogy ott nézelődtem Miyáék is ideértek mellém.
- Mi a helyzet? – kezdett bele Sho. –
- Hááááát! Van egy jó hír. Az hogy a parancsnoki sátor közel van a Tábor széléhez. Látjátok. Az ott. – mutattam rá a piros, nagy sátorra. – A rossz hír az, hogy sok a katona. Egyáltalán ki fog bemenni az iratokért és egyéb másért. – kérdeztem kicsit feszültem, mivel nem szerettem volna én belopakodni.
Ekkor Sho azt mondta vonuljunk visszább és táborozzunk le estéré. Én elvállaltam az őrködést, de féltem tőle, hogy elalszok. Először Sho vállalkozott rá, de leintettem mivel övé lesz, a fő feladat ezért neki kell csúcsformában lennie. Bele is egyezett és lefeküdt aludni. Miya is lefeküdt, de mint kiderült nem aludt, ezért odaült mellém, hogy együtt őrködjünk. Időközben meg szerettem a lányt. Nagyon kedves volt és aranyos, de most hanyagoltam ezeket a gondolatokat, mert a feladatra kellett koncentrálni. Egy ideig nem történt semmi. Már úgy voltunk Miyával, hogy elmegyünk aludni, de ekkor zajt hallottunk. Nem tudtuk mi lehet, és mivel egyikünk se látott nagyon jól éjszaka, felkeltettük Shot, hátha ő lát valamit. Ahogy felkelt, már irányított is minket fel egy fára. Még jó hogy csak takarókon ültünk, és nem állítottunk sátrat. Fel is készültünk akár a harcra, de nem mozdultunk. Sho mozdulatlanul guggolt, mi viszont készülődtünk. Miya nyúlt az övtáskájába, én pedig a tantom nyelét fogtam, hogy bármikor tudjak támadni.
- Nyugi! – intett le minket Sho. – Nem fognak észrevenni, ha csöndben maradunk.
Én elhittem neki, de azért készenlétben maradtam. Még meneteltek egy keveset. Én azt hittem, hogy ott nyomban rájuk támadok, de visszafogtam magam és megvártam szépen, nyugodtan, míg visszaérnek. Szerencsére gyorsan visszamentek, így visszatérhettünk helyünkre. Itt Sho átvette az őrködést és végre tudtam aludni egy keveset. De sajnos reggel korán kelés volt, mert végre kellett hajtanunk a tervet. Először leültünk a megbeszélésre.
- Szóval! – kezdett bele Sho. – Miya te jössz utánam és fedezel! Hiashi te leraksz 4 robbanó cetlit annál a fánál! – mutatott a távolban egy fához. – Majd felrobbantod, ha biztos távolságba értél! Ez lesz az elterelés. Utána csatlakozz hozzánk a parancsnoki sátor mögött. Ha minden igaz ott fogunk várni. Akkor induljunk!
Elfutottak. Pont az ellenkező irányba. És egyedül maradtam. Mi van, ha észrevesznek? És elkapnak? És kivégeznek? Ilyen gondolatok kószáltak a fejemben, míg a fához nem értem. Már az is átfutott a fejemen, hogy hazafutok. De ez a gondolat annyira bántott, hogy azonnal kizártam és a küldetésre koncentráltam. Elővettem mind a négy robbanó cetlit és a fára helyeztem őket. Szépen, gondosan rásimítottam és utána el kezdtem futni. Félúton lehettem Sho-ék felé, amikor úgy gondoltam itt jó leszek. Koncentráltam és aktiváltam a robbanó cetliket. Egy hatalmas bumm-ot lehetet csak hallani, meg, ahogy kidől a fa. Még ilyen távol is megcsapott a lökéshullám, ami következtében elestem. Gyorsan felkeltem és futottam a találkozó pont felé. Közben az egész tábor megindult, felfegyverkezett, és ordibált. Rohant mindenki a fa felé, de a sokan csak a tábor körül álltak, hogy védelmezzék azt. Szerencsére sikerült, úgy mennem, hogy ne vegyenek észre. Lassan odaértem, de ekkor meglepetés ért. Miya és mellett Sho velem szemben jöttek. Szemmel kutattam, hogy hol vannak a papírok, de nem láttam egyikőjük kezében sem. El kezdtem aggódni, és feszült lettem, hogy feleslegesen fedtük fel magunkat. Már ordítottam volna rájuk, amikor megnyugtattak, hogy minden, ami kell, náluk van. De azért igyekezzünk, mert észrevettek. Ez oly annyira megrázott, hogy a földbe gyökerezett a lábam. Miyának kellett megráncigálnia, hogy el tudjunk indulni. Azon nyomba kivettem a tartójából a tantót és azzal futottam. Amikor már úgy tűnt, már nem követ senki, felmentünk az útra. Innen már gyalog haladtunk. Sho körbekémlelt a közelünkben, de nem érzett semmit. Belőlem pedig kitört az öröm, hogy sikerült megcsinálni a küldetést. Sho egy tockossal még le is csillapított, nehogy ide hozzam a katonákat a nagy hangommal. Nem volt nagy tasli, de azért csattant a nyakamon. De nem tudta a kedvemet szedni ugyan olyan boldog voltam. De ez még öt percig így is folytatódott öt percig. Utána az összes jó kedvemet elvesztettem. De miért? Ez egyszerű. Körülbelül 20 vagy több udvari szamuráj állt előttünk. Mindegyiknek egy katanája volt, kettőnél íj, másik 8-nál pedig egy-egy naginata is volt a kard mellé. Barna egyenruhát viseltek, de páncéljuk nem volt.
- Adjátok vissza, amit elloptatok és akkor megkíméljük az életeteket. – mondta az egyik. –
Már azon gondoltam, nem is lenne olyan rossz ötlet visszaadni. Természetesen nem adtam hangot gondolatomnak, mert el is borzadtam rajta, hogy ilyet gondolok. Fejbe akartam magam vágni, de nem volt időm rá. Mivel nem válaszoltunk, ezért az udvari szamurájok támadásba lendültek. Miya és Sho hátraugrottak. De mivel el voltam habozva ezt nem sikerült követnem. Következő pillanatban azt vettem észre, hogy két nyílvessző süvít felém. Nem tudtam hirtelenjében mit tegyek, ez elugrottam balra. Tőlem jobbra, átlósan volt Miya, mellette Sho. Sho kézjeleket formált majd kettő klón jelent meg. Nem tudtam megállapítani milyenek, ezért először a simaklónokra tippeltem. De nem volt sok időm gondolkodni, mert miközben álmélkodtam, egy szamuráj már vágást indított felém, felülről, amit a tantommal hárítottam.
- Hiashi, Miya, ha lehet, ne öljétek meg őket. Nem akarok otthon magyarázkodni halott szamurájok miatt! – adta ki a parancsot Sho és már meg is indult két klónjával az ellenség felé. Persze gyorsan kiderült, hogy nem sima klónok, mert azonnal leütöttek egy-egy ember. Sho ugyan ezt tette.
Miya is bevetette magát a harcba és ügyes mozdulatokkal kettőt is leterített. Természetesen, úgy ütöttek, hogy az emberek ne keljenek fel, de ne is haljanak meg. Ezt a küzdelmet látva én sem maradhattam tétlen. Jobbra kiléptem a szamuráj elől és ballábbal erősen gyomron rúgtam. Ettől előrehajolt és köpött egy kis nyálat, ami feljött a rúgás miatt. Mivel tudtam, ennyivel nem lehet hosszabb időre leteríteni, még egy csapást mértem a tanto nyelével a tarkójára, amitől összeesett és elájult. De nem volt időm szusszanni, mert jött egy naginatás, aki szúrást indított felém. Egyedüli lehetőség ként hátraugrottam, majd a Dinamikus akciót használva, a szamuráj jobb oldalánál teremtem, a levegőben és ott intéztem a jobb lábammal egy rúgást, amely 2-3 méterre repítette ellenfelemet. Szerencsére most távol voltak az ellenfelek, de muszáj voltam harcba lendülni. Ahogy körülnéztem, az a látvány fogadott, hogy már csak 6 ellenfél maradt. Két íjászt abban a pillanatban terítette le Miya. Shonak már egyik klónja sem volt meg, de ő maga még igen. De a jobb combjából egy nyílvessző állt ki. De ez nem volt elég. Ahogy jobban megnéztem Miya bal karján is két vágás volt. Nem túl mélyek, szinte csak karcolás, de azért eléggé vérzett. Mintha hallották volna a gondolataimat, hátraugrottak, hogy szemügyre vegyék a harcteret. Utána mellém ugrottak, hogy összeszámoljuk a leterített embereket.
- Én kettőt leütöttem. – kezdtem neki. –
- Rendben. – most Sho következett. – Én a klónjaimmal együtt leütöttem három katanásat és három naginatásat. –
- Én a kettő íjászt, meg a kettő kardost intéztem el, de másik kettő sebzett meg, akiket már nem sikerült.
- Rendben. – kezdtem neki. – Akkor lendüljünk harcba. Sho maradj itt. Ilyen lábbal inkább ne harcolj! Miya te maradj itt Shoval és vigyázz rá. A többit elintézem!
Sho ellenkezni akart, de nem volt ideje, mert elindultam. Miya csak biccentett egyet, hogy rendben van. Célszemélyeim, a jobb oldalon, külön álló két ember volt. Az egyiknek katana, a másiknak naginata volt a kezében. Amikor már csak pár méter választott el minket, akkor a bal kezemmel benyúltam az övtáskámba, két kunaiért. Ahogy elővettem megindítottam feléjük. A kezüket céloztam vele. A katanásnak a bal kezét eltalálta, és elég rendesen beleállt, de a seb nem volt vészes. A naginatás ellenfélnek pedig a jobb kezét súrolta a kunai, de csak egy karcolás volt. De így is tökéletesen tudott harcolni, mert egy szúrást indított felém, amit én eltérítettem a tantóval és egy ütést indítottam felé a jobb kezemmel. De nem voltam elég óvatos, mert a másikat nem tudtam eléggé lebénítani így egy vágást indított a fejem felé. Elfogott a halálérzett, mert azt hittem meghalok, de eszembe jutottak a barátok, az emberek és ez erőt adott ahhoz, hogy magával, a kezemmel hárítsam. Szinte meg sem éreztem, mert felébredt bennem a harci vágy. Mivel egy kézzel indította a támadást, ezért nem vágta le a kezemet, de a csontig belevágott. Mivel, nem éreztem csak egy kicsit sikerült összeszednem magam, megvetettem a lábam, a kezemmel arrébb löktem a pengét és a tantót tartó kezemmel arcba vágtam ellenfelemet, aki ájultam hullott a földre a nagy csapástól. A naginatás hátba akart támadni, ezért feje fölé emelte naginatát, de elkésett. Még mielőtt lecsaphatott volna, már megfordultam és hasba rúgtam. A naginatát elejtette és négykézlábra esett. Mivel még nem volt harcképtelen, felemeltem a jobb lábamat és gerincére sarkaltam, hogy bele döngöljem a földbe. Ezt sikerült is megtenni, amitől az ellenfél harcképtelenné vált. Pihenni akartam egy kicsit, de ahogy felpillantottam már, egy naginatás és katanás felém rohant. Nem szerettem volna sokat küzdeni velük, ezért a Dinamikus akciót alkalmaz mögöttük teremtem és erős ütést mértem a tarkójukra. A katanás elájult, mivel a tantoval kapta az ütést, de a naginatás csak összeesett, de felkelni nem tudott. Láttam, hogy az utolsó kettő ráront Miyára. Nem tudtam mit tenni, ellőttem az utolsó Dinamikus akciót és Miya előtt teremtem. Gyorsan elővettem a ninjatot, hogy tudjam hárítni a két csapást, ami Miyára irányult, de nem volt erőm sokra. A bal oldalit hárítottam, de attól még egy kicsit belevágott a vállamba. A másikat a tantoval sikerült elütni, így az nem okozott sérülést. Valamit tennem kellett, ezért kiléptem jobbra és oldalasan hasba rúgtam. Repült néhány métert, majd koppanással földet ért. A másikat, legnagyobb meglepetésemre Miya intézte el, egy határozott fej rúgással. És utána elült a harci szellem és összeestem. Annyira fájt a vállam, hogy a nagy fájdalomban el is ájultam. Arra ébredtem, hogy Miya hátán vagyok. Vagy lehet, hogy képzelődöm. De nem, mert a fájdalom igazi volt. Már nem annyira, mint amikor elájultam, de még mindig fájt. Szépen megértem, hogy hadd száljak le a hátáról és gyalog folytassam, az utat. Meg is engedte, majd kicsit közelebb jött hozzám. Egy kicsikét elpirultam a lány közelségétől. Majd halkan megszólalt.
- Figyelj Hiashi! Tudod, hááááát. Köszönöm, hogy megmentettél. Nem biztos, hogy ki tudtam volna védeni a két csapást. Úgyhogy nagyon köszönöm.
- Ugyan semmiség. – mondtam. – Ez csak természetes. És a kezed már jobban van?
- Igen, már sokkal jobban!
Ezután, Miya odament Sho-hoz, hogy megkérdezze jól van-e. Én is odamentem, megdicsértem, hogy jól harcolt, ő is meg dicsért engem, amiért megmentettem Miyát és az úton egyszer jól elbeszélgettünk. Sok mindent megtudtam róla, hogy például, hogy lett chuunin, milyen veszélyes küldetéseken volt, azt hogy az apja, a hadseregnél dolgozik meg ilyenek. Közben bevettük Miyát is a beszélgetésbe. Megtudtuk, hogy az ő szülei nem ninják, ő az első a családban, hogy ő egyszer híres ninja akar lenni. Nagyon jól elvoltunk, de én már haza szerettem volna menni. Már nagyon erős volt a honvágyam. Nem is kellett sok, megpillantottuk Getsugakurét. Én el is felejtettem minden sebesülést, fájdalmat, de rosszul tettem. Ahogy felugrottam és meglengettem a karomat, úgy a kezemen a seb is elkezdett megint nagyon fájni. Összeestem, fogott velem a világ, azt hittem meghalok, de Miya odajött mellém megsimogatott, és én ettől oly annyira megnyugodtam, hogy elmúlt a szédülés a fájdalom enyhült. Felálltam megköszöntem neki, majd megöleltem. A kötés, amit Miya a kezemre tett, már teljesen véres volt, de ha már ideértünk, akkor már azonnal a korházba megyünk. A kapuban az őrök megérdeklődték mit akarunk, de ahogy meglátták a fejpántot, meg a sebeket azonnal mondták, hogy elkísérnek minket a korházba. Mi ezt visszautasítottuk, de ha már ilyen rendesek, akkor Sho átadta nekik a papírokat. Megmondta hova kell vinni, és az egyik el is indult. Mi pedig tovább bicegtünk a korház felé. Útközben egyszer Sho összeesett, de semmi baja nem volt. Szerencsére nem ájult el, ezért onnantól a vállamnak támaszkodva jött. Amikor megláttuk a korházat, akkor már tudtuk, hogy meggyógyítanak minket. Amikor bementünk a nővér kedvesen fogadott, de ahogy meglátta, hogy meg vagyunk sebesülve, azonnal segítséget kért. Jöttek az orvosok, hoztak hordágyakat, amire felfektettek minket, és bevittek egy szobába. Elkezdtek minket ellátni. De mivel sok volt a beteg, csak egy orvos jutott ránk. Először Miyának ellátták a sérüléseit, ami 5 perc alatt meg is volt. Utána mi jöttünk. Mondtam, hogy először Shot lássák el és csak utána engem. Az orvos nem vitatkozott tette, amit kellett. Én közben magamhoz hívtam Miyát, majd beszélni kezdtem vele.
- Miya figyelj! Menj el a Djuka birtokra. Mond, hogy én küldtelek és keresd meg a szüleimet. – és a zsebemből elővettem egy fényképet, amin apu és anyu volt. A képek alatt pedig a nevük. – Mond meg nekik, hogy ha tudnak, jöjjenek be a korházba hozzám. Ne mond, hogy mennyire sebesültem meg, csak annyit, hogy nem életveszélyes. Ez az utolsó, amit kérek tőled. –
Miyára nem tudom, mivel hathatott ez a kérés, de elsírta magát és rám borult. Miután kicsit megnyugodott, adott egy puszit a homlokomra és elviharzott. Amikor elment már jött is az orvos, hogy ellásson. Leszedte az elnyűtt kötést, és megnézte a sebet. Elszörnyülködte magát. Akart kérdezni valamit, de én szúrósan néztem rá, így nem kérdezett. Begyógyította, és utána annyit mondott, hogy ennek a helye ott fog maradni. És utána elment. Én gondolkodtam egy picit ezen, de utána majdnem, hogy örültem neki. Gondoltam, a hősöknek mindig vannak sebesülés nyomai. Nem bántam, hogy heg maradt, mert legalább a fájdalom elmúlt. Nagyon örültem, hogy sikerült a küldetés, ha még ilyen áron is. Majd odaszóltam Shonak.
- Te Sho! Remélem nem feleslegesen szenvedtünk ilyen sérüléseket, mert akkor minimum azt kérem, hogy dupla jutalmat adjanak nekem. – mondtam mosolyogva.

4 robbanó cetlit használtam, majd levonom az adatlapról

A küldetés lényege az is volt, hogy a vállán látszódjon, a seb és az hogy a jellemében benne legyen, hogy amikor nagy harc van elfogja a harci vágy és akkor nem foglalkozik annyira a védekezéssel és a sebbekkel csak vágja az ellenséget, de mindig tudja ki a barát és ki nem.

És a mesélő aki ellenőrzi szeretné ha továbbírjam tüntesse fel itt vagy írhat pm-et.

Köszönöm szépen!