Dokujaku Tano - A Méreg Shinobi

//A bővítmény a Dokujaku klánházból való távozástól a jelenlegi helyzetig készült leírás, melyet Tano nagybátyjának mesél el a klánházhoz való visszatérés alkalmával, így mutatom be az eltelt időt. Hogy reális legyen az egész, Tano azért tért vissza a klánjához, hogy tanuljon mesterétől, és ezt később Jiraiya-sama fogja lemesélni, miután a bővítményt értékelték. Továbbá az olvasó betekintést nyerhet a Dokujaku klánház szigorú neveltetésének, és tanainak mivoltába. //

Szereplők:
Dokujaku Tano
Dokujaku Tien (Tano nagybátyja)


A találkozás

Kellemes volt a reggel, hűvös és szellős, mely felüdülésnek tűnhetett a megszokott nyári meleghez képest, mely Kirigakure-ban is tombolt. A város, melyen épp főszereplőnk haladt át, mozgolódni kezdett, mindenki kihasználta ezt a remek időt, ügyes-bajos teendőik elvégzéséhez, hogy elkerüljék a hőséget, a gazdák is korábban keltek fel, hogy délre már otthon vészeljék át a forróságot. Azt hihetné az ember, hogy tenger mellett hűvösebb időjárás jellemzi az országot, de ez nem mindig van így, ugyanúgy elérhet ide is a meleg front, és akkor a víz is olyan tükör sima, hogy még a halak sem keltenek rajta hullámokat.
A fiú határozottan haladt célja felé, melytől már csak pár lépés választotta el, messziről már látni lehetett a klánház kapuját, mely a ruházatuk színéhez hasonlóan zölden virított, leérve a városból kivezető kis ösvényen.
Meglepő módon nagybátyja már a bejáratnál fogadta őt, s bár érzékeny találkozásnak nem mondhatnánk a két Dokujaku viszontlátását, mégis örülnek egymás társaságának, hiszen hónapok óta nem látták egymást. Szemeik szigorúak voltak, egyáltalán nem árulkodtak semmiféle érzelemről, kimértek voltak, és komorak. Tien, Tano nagybátyja kezét nyújtotta, s bár legszívesebben megölelték volna egymást, egy férfias kézfogás volt csupán, mivel kinyilváníthatták egymás iránti szeretetük és tiszteletük. Viszont a kézrázás hosszú volt, és erőteljes, mintha tesztelték volna egymást, mintha versenyt rendeztek volna, kinek a keze fárad el hamarabb, miközben szemeik egy pillanatra sem hunytak le, farkasszemet néztek egymással. Végül Tano elmosolyodott, és elengedte a szorítást, jelezve, feladja, nagybátyja kézszorítása túltett saját erején, s bár büszkeségből sem mutatta ki a fájdalom jeleit, a rangosabb férfit nyilvánította ki győztesnek.
- Sokat javult a kézfogásod ifjú Dokujaku, remélem a képességeid is hasonlóképpen fejlődtek. – Indult el végül a szálláshely felé a férfi, de csakhamar megtorpant, miután nem hallotta rokona lépéseit maga mögött.
Tano a klán címert figyelte árgus szemekkel, s bár mosolya már lehervadt arcáról, szemei csillogtak a viszontlátás örömétől. Nagybátyja nem fordult meg, ez lehetőséget adott neki egy mosoly eleresztésére, mit eddig nem engedhetett meg magának, de mivel senki sem figyeli most őt, nyugodtan teret adhatott érzelmeinek.
- Jó újra itthon lenni Tien mester. – Indult el végül a fiatal Dokujaku, s az idősebb férfi is megköszörülve torkát tartotta a lépést a fiatallal.
- Hogy megy a sorod Kirigakurei Shinobiként? – Törte meg a csendet egy perces séta után a rangos ninja, mire Tano akaratlanul is elfintorodott.
- Nem vagyok még Chuunin. – Sziszegte fogai között, miközben kezeit ökölbe szorította.
- Magadnak tettél ígéretet ifjú Dokujaku. Lassú víz, partot mos, ne legyél türelmetlen, nem Dokujaku szokás. – Válaszolt flegmán a mester, majd szigorú szemeivel fokozta nem tetszését a fiú irányába.
- Mindentől eltekintve hűen a Dokujaku névhez, mindent elkövettem, hogy ne valljak kudarcot Geninként. Legutóbbi küldetésemen is példás munkát végeztem, és három hazaárulót sikerült letartóztatnom. – Nyögte ki végül Tano megnyugodva, de mondatára nem várt elismerő választ, de még csak bólintást sem nagybátyjától.
- Ne feledd, mi egy Dokujaku kötelessége, és mi előbbre való a klán számára. – Mondta a férfi, nem is törődve azzal, mit mondott neki Tano.
- Tudom mester, én csak…nehéz úgy dolgozni, hogy követnem kell a szabályokat, melyek nagyban hátráltatnak engem. A csapatom gyenge, míg a sensei-em fel sem ér egy Dokujaku ninja szintjéhez. – Rázta meg fejét a fiú, majd fejében felrémlettek társai és mestere arca. Idétlenek, mégis összetartanak, egyedül Tano veszi komolyan az életet, s nem egyszer szólalkozik össze a Pinou (A sensei neve) csapattal.
- A vezér nem kifogásokat akar, hanem eredményeket. – Kontrázott nagybátyja, szinte el is feledve már a kettejük közötti rokoni kapcsot, és szigorú elöljáróként lépett elő, ki egyáltalán nem elégedett tanítványával.
- Sajnálom mester. – Válaszolt a fiú.
- Mesélj, a küldetéseidről ifjú Shinobi. – Kérlelte kicsit megenyhülve Tien unokaöccsét, s a kiképző terep útvonaláról az erdő felé terelte tanítványát. Tano szótlanul bólintott, majd követte mesterét, közben visszaemlékezett mindarra, mi geninné válása óta történt vele.
- Első komolyabb küldetésem egy vaddisznó elejtése volt, de úgy kellett tervet kieszelnem, hogy semmi baja ne essen az állat bundájának. Kapóra jött két társam segítsége, kikre azért lehet számítani, de nélkülem semmire sem mennének. Felvázoltam a tervet, ennek köszönhetően készítettünk csapdát, és elejtettük a zsákmányt bármiféle sérülés nélkül, már ami a bundáját illeti. – Mesélte visszaemlékezve első napjára a fiatal, majd nagyot ugorva az időben a karavánkísérését kezdte taglalni.
- Másodjára egy karavánt kellett elkísérnem egy távolabbi országba, s nagy esélye volt a rablótámadásoknak, ami nem is váratott magára. Szerencsére első nap éjjelén több formációt, és stratégiát kialakítottam a csapattal, így nem ért váratlanul a támadás, könnyen megoldottuk a problémát. Gond nélkül célba juttattuk a karavánt, és senkinek nem esett bántódása, a visszaút pedig nyugodt volt. – Mondta a fiú, majd szünetet tartott mondandója közben. A mellettük elcsorgó patakot figyelte, ahogyan az a kis árkot beteríti vízzel, s ahogyan lemossa a még őszről itt maradt leveleket, és kavicsokat a part széléről. Tien is elmerengett, s bár figyelte a fiú mondandóját, küldetéseinek nehézségével nem volt megelégedve. A Dokujaku klán a régi rendszer híve volt, és visszataszítónak tartja a jelenlegi rendszert, minden csipp-csupp ügyre a Shinobikat kérik fel, minden meglévő kisebb összeg Ryoért cserébe. A Klán hűséges a Mizukage-hoz, de nincs megelégedve az országot irányító módszerekkel, ezért a férfi némiképp unokaöccsére is dühös volt.
- Legutóbbi küldetésem pedig teljes sikerrel zárult, hiszen egymagam buktattam le három bűnözőt, és le is győztem őket. Az egyik megadta magát, így a kardját elvettem, remélve, hogy visszanyerheti még becsületét. – Mondta a fiú, mire nagybátyja ismét szigorú tekintettel meredt a Tano-ra.
- Szóval életben hagytad őket? A haza árulói, és megtámadtak egy Dokujaku-t. Ki kellett volna végezned őket, különben bosszút állnak rajtad. HÁT NEM TANULTÁL NAGYAPÁD HIBÁJÁBÓL?! – Kiáltott rá az ifjú Dokujakura, kinek tekintete szinte minden tiszteletet eltiporva emelkedett feljebbvalójára. Igazat mondott, mégis kezei ökölbe szorultak, legszívesebben képen vágta volna, amiért felemlegette gyenge felmenői ostoba hibáját.
- Sajnálom mester. – Nyögte ki végül, majd lesütötte szemeit. Megadta magát a Dokujaku ház rangjához kötött hierarchikus rendszernek. Szégyellte, ami szüleivel és nagyapjával történt, megvetette apját és anyját, amiért gyengék voltak, és nem követték nagyapja, és nagybátyja útját.
- Te is olyan gyenge akarsz lenni, mint a szüleid Tano?! – Folytatta a férfi, nem kímélve a fiú érzéseit, s ha ez nem lett volna elég, kemény jobb egyenes fogadta a magába roskadó ifjút. Az ütés nagy erejű volt, ahogyan az a nagy termetű Jounintól várható volt, egy cseppet sem próbálta visszafogni magát, mindent beleadott ebbe az ütésbe. Tano a bokorba zuhant, s bár felpattant ülőhelyéről támadásra készen, gyorsan meggondolta magát, és a felugrásból meghunyászkodó térdelés lett. Tien látta, ahogyan unokaöccse orrából elered a vér, de lehunyta szemeit. Tano nem haragudott nagybátyjára, inkább elgondolkozott az általa mondottakon, és bár az ütés nyoma úgy fájt neki, mint semmi más az életben, fejét olyan mélyre hajtotta, hogy szinte már az avart érte.
Ekkor azonban meglepő dolog történt. Tano azt hitte, hogy a büntetés folytatódik, ezért ragadta meg őt a férfi, viszont amikor már lábai már nem érték a földet, akkor jött rá, hogy Tien valójában magához ölelte a fiút. Teljesen zavarba jött, nem tudta mit reagáljon erre.
- Tien mester? - Kérdezte megilletődve, mivel ezelőtt soha nem csinált hasonlót, s ha bár senki sincs a közelükben, aki láthatná a történteket, ez mégsem vall feljebbvalójára.
- Te maradtál nekem csak Tano. MEG NE MERJ HALNI NEKEM, MEGÉRTETTED!? – Ordította végül, és amennyire gyorsan elérzékenyült az imént, olyan gyorsan nőtt meg a haragja ismét. Visszadobta a fiút a földre, és megköszörülte a torkát.
- Kelj fel, menjünk tovább. Remélem egy életre megjegyezted, amit mondtam ifjú Dokujaku. – Mondta végül néhány másodpercnyi szünetet követően, majd elindult remélve, hogy a fiú követi őt. Tano valóban felpattant ülőhelyéről, de nem tudott mit mondani a történtekre. Teljesen összezavarodott, nem értette mi lelhette mesterét, a szigort és a büntetést megszokta már tőle, de az elérzékenyülés nem szerepel a szótárában. Talán a viszontlátás öröme, vagy a féltés az, ami ezt eredményezhette, nem tudni, de mindenesetre Tano minél hamarabb próbálja elfelejteni a történteket.
Ingujjával letörli arcáról a vért, s miután megállapította, hogy a vérzés elállt, nyugodtan cammogott a mestere után.
- Tanultál valamit a hónapok alatt Tano? – Kérdezte Tien teljesen hangszínt váltva.
- Öhm…igen, a Nawanuke no Jutsu-t. Szabaduló technika. – Válaszolt az ifjú még mindig kótyagos fejjel, mi egyrészt a cselekményeknek, másrészt a pofonnak volt köszönhető.
- Remélem, kitűnően megy. – Válaszolt a férfi ellentmondást nem tűrő hangon, bár még egyszer eszébe nem jutna megütni unokaöccsét. Elég volt neki ez a büntetés ahhoz, hogy megtanulja, mit jelent Dokujakunak lenni.
- Igen, rengeteget gyakoroltuk a társaimmal, ők is valamilyen szinten elsajátították, de nekik még nem árt csiszolniuk a technikát. – Magyarázta a fiú, miután kiértek az erdőt és a szálláshelyet elválasztó hídhoz, ahol Tien megállt, és rákönyökölt a fahíd korlátjára.
- Legalább tanultad valamennyire a chakraáramoltatást. Merőben elősegíti a holnap kezdődő edzésed folyamatát. – Válaszolt kimérten a férfi rá sem nézve a mögötte álló még mindig döbbent Geninre. Hosszasan elnézte, ahogy az előbb mellettük elcsordogáló patak most alattuk folyik alá, egyenes úton haladva a tenger felé. Tano viszont még mindig nagybátyját nézte, és próbálta eldönteni, mit érez valójában. Jól eső érzés volt neki az ölelés, mégis úgy érezte hiba volt, s tudta nagybátyja is bánja már a dolgot, lehet inkább ez aggasztotta az ifjút. Mindig is próbálta keménynek mutatni magát, megmutatni, hogy ő Dokujaku, érzelemmentes ninja, igazi gyilkológép…ezért is nézett fel Tienre, aki sosem mutatott irányába olyan érzelmet, mint szeretet.
- Holnap első dolgod legyen jelentést tenni a vezérnél. Kíváncsi mennyit fejlődtél. – Törte meg a csendet Tien, mire Tano zavartan bólintott.
- Rendben. A kiképző még mindig dühös? - Kérdezte eleresztve arcára egy félmosolyt. (Előzmények: Itt)
- Nem is akar látni. Éppen ezért fogom én tanítani a chakraáramoltatást. – Válaszolt Tien is elmosolyodva. Mindketten remélték, hogy nem látják egymás érzelemkinyilvánítását, miközben próbálták visszatartani nevetésüket, hiszen ezen ház falai ritkán zengnek hahotázástól. Pár percnyi kellemetlen csend állt be a két ninja között, ami nem is volt Tano számára zavaró, hiszen egyáltalán nem tudja követni Nagybátyja érzelemhullámait.
- Elmész a szüleid sírjához Tano? – Kérdezte Tien teljesen megfeledkezve a rangi különbségekről, szinte úgy tette fel a kérdést, mintha csak rokon lenne, ami nem nézve a Dokujaku címert, igaz is.
- Nem. – Válaszolt hűvös nyugalommal a fiú, szégyenében le is sütve tekintetét.
- Lehet, hogy saját hibájuknak köszönhetik sorsukat, de mégis felneveltek, és megmentettek téged. – Mondta a Jounin még mindig a patak egyenletes sodrását figyelve.
Ismét nem szóltak semmit több percig, Tien az alattuk áramló vizet bámulta, míg Tano maga elé meredve elmélkedett.
- Menjünk mester, le akarom pakolni a holmimat. – Válaszolt végül a Genin nem is várva választ, elindulva a szálláshelyek felé. A mester sokáig nem mozdult, tekintetét a vízről unokaöccsére emelte, és elmerengve nézett utána. Kíváncsi volt, valóban gyűlöli szüleit azért, hogy nem védték meg magukat, a családot, és a szülői házat, vagy csak elfojtja érzelmeit. Büszke volt rá, hogy megtanulta a Dokujakuk törvényeit, és szokásait, miszerint egy Ninja sosem az érzelmeire, hanem józan eszére támaszkodik, mégis kicsit féltette a fiút, hogy lassan felemészti a benne rejlő bánat, és harag.