.::Kórház::.

Újfent próbálkozol, hogy végre sikerülhessen némi borsot törni a fanyalgó képű doktor orra alá. A vehemencia, fájdalmat okozni akarás és bosszúvágy hajtja a kezed, miközben gondosan ügyelve a finomságra, arányokra ismét megpöckölöd a férfi homlokát. Ezúttal a sistergő hang, és a vékony füstszálak is elmaradnak, de tulajdonképpen semmi változást nem látsz rajta, mereven ül, mint egy szobor. Egy ideig...
Pár pillanat múlva amúgy tökéletesen precíz, felesleges fáradtságot meg nem engedő mozgáskultúrája helyett, ami eddig jellemezte Franksenseit, a keze egy fogyatékos béna otrombaságával csapódik ki Feléd. Arca, akár csak egy agyhalotté, száját ferdén lebiggyesztve, szemeit forgatva ad ki valami felismerhetetlenségig eltorzult, mormogó hangon, miközben nyomorult hadonászása közben rámarkol a bal melledre Egyedül a szeme tükrözi korábbi önmagát: sötét íriszeiben megrökönyödést látsz csillani, még magán is meglepődött, talán nem így tervezte volna a dolgokat? Egy percig nem mozdul, mintha gondolatban elemezné önmagát. Aztán ismét próbálkozik, ennek is csak az a csúfos, beláthatatlan következménye lesz, hogy ormótlan, koordinánatlan keze csak jobban összezáródik az 'ikrek' egyike fölött, de ujjai szerencsére csak a ruhádba tudnak erősebben belekapaszkodni, kebledről lecsúszik a perverz állat keze. Így legalább csak felsőd tépte meg, nem pedig... Hát az még egy kórházban is csúnya jelenet lett volna.
Minden felháborodásod ellenére is komikus jelenetnek tartod - ahogy karjaid egy szűz amazon szemérmével fonod keresztbe magad előtt, hogy eltakard magad - a doktor, amint kezében tehetetlenül szorongatva a pólót, debil rángatózással próbálja analizálni a mozdulatait. Nagyjából öt perc múlva, bár még mindig meglehetősen hülyén tartja a száját, képes kinyögni végre egy értelmes mondatot:
- Majdnem tökéletes volt...

Pofonod büntető ítéletként, fájdalmas hanggal csattant a Doktor arcán. Még az Ő kifejezéstelen márványarca is - bár még elég sután, köszönhetően a technikának - döbbent árnyalatot öltött. Mit sem törődve a külvilággal összetört belsődbe fordulva fordítottál hátat mesterednek, majd könnyektől patakzó szemekkel száguldottál végig a kórház fertőtlenítő szagú folyosóin... A Sors némileg kárpótolt a kínos incidensért: A késői időpont, vagy talán csak az Égiek pártfogása által, nem találkoztál senkivel az öltözőig vezető utadon. A fájdalom és a szégyen szívfacsaró szorításában adtad meg magad a majdhogynem térdre borító kényszer előtt... Hogy sírj. Nem csak Franky, nem csak az embertelen bánásmód, hanem minden - a szíved eldugottabb zugaiba száműzött - érzés felszínre tört a könnyekkel, hogy arcon boltozatán szomorúan csúszdázzanak a hideg márványlapokra. A magány halk szavú, megértő szeretőként ölelt keblére, hogy segítsen felejteni jelent, múltat, búbánatot, és feszültséget.
A már-már mámorító egyedüllétet egy idegen, fojtogató jelenlét pusztítja el egy pillanat alatt. Szekrényed ajtaját behajtva szinte már meg sem lepődsz, amikor a női öltöző másik felén, egy alacsony padon az üldögélő sensei sziluettjét pillantod meg. Még a saját dühöd szemedre vont fátylán keresztül is tisztán látod, hogy a rideg férfi számára talán egy hasonlóképp kínos lehet. Mielőtt ismét elárasztanád szégyenlős, szűzi haragod lobbanékony haragjával, Ő megelőz Téged, hogy amióta csak ismered, először szabadkozzon.
- Kisasszony... Szeretném eloszlatni a kételyeit affelől, hogy az imént történtek mögött bármi fajtalan szándék bújna... Ha ez megnyugtatja, szigorúan anatómiai szempontból vizsgálva, se ruhán keresztül, se annak hiányában nem találtam, találom nemileg ingerlő jelenségnek az emlőit, azazhogy nem váltott ki semmiféle hormonális reprodukciót a látványa. Egyszóval, összegezve: szeretném elnézését kérni a történtekért és biztosítani arról, hogy ez a jelenet a kettőnk titka marad. A technika megtanulása: sikeres. Ha úgy gondolja, szívesen folytatom a medikusi kiképzését. Persze ez már a holnap zenéje. Pihenje ki magát, a fáradt szervezet az átlagoshoz mérten csupán kétharmad részben képes kihasználni a mentális képességeit, ez pedig a tanulás rovására történik.

Franky önmarcangoló tekintete némileg visszavált abba a jellegzetes, sötét, üveges tónusba, amit olyannyira megszokhattál Tőle. A gondterhelt ráncokat mintha csak kivasalták volna az arcáról, ábrázata újfent olyan alabástrom, idegőrlően mesterkélt, mint eleddig. Hanyag eleganciával túr bele zsíros hollótincseibe, mint aki jól végezte dolgát, majd kelletlenül rugaszkodik fel együltő helyéről, hogy távozhasson a számára elvileg tiltott öltözőből. Mintha ezt az embert érdekelné is bármilyen korlát vagy rendszabály...
- Nem bíráskodást kértem Kisasszony, hanem elnézést. Az előbbit kérem hagyja meg az én felségjogomnak. Kértem, hát kaptam. S szívélyességgel ugyanúgy nem szeretek adós maradni, ahogy a bosszúval sem. Ergo, jövök Magának eggyel. Ha csupán feleannyi energiát áldoz a gyógyítói karrierébe, mint a mai napba, talán még lehet magából valaki. Akár még orvos is...
~ Ha már rúdtáncos úgysem lehet... ~
Kimért léptekkel sétál egészen a szoba ajtajáig, ahol mintegy még a válla fölött visszanézve zárja sorait:
- Holnap kezdődik a második felvonás. Pihenje ki magát, szüksége lesz rá. Viszlát.
Aztán már csak a Doki fehér köpenyes hátát látod távolodni, ahogy körvonalai elmosódnak a kivilágítatlan folyosó sötét sűrűjében. Szinte mérget mernél rá inni, hogy csak fáradt képzeleted vad fantazmagóriái űznek gúnyt belőled, de mintha még hallottad volna, ahogy a Sensei az orra alatt valami ilyesfélét mormog:
- Ostoba... Nem hittem volna, hogy valaha is be fog dőlni valaki ennek a szövegnek...
Valóban ezt mondta volna? Ugyan...

Másnap már kora reggel újdonsült mestered ajtaján koppan az öklöd. Miután egy kurta, velős "szabad!" tudatta veled, hogy bejöhetsz, kelletlenül nyomod be a súlyos falapot. Franksensei ugyanolyan sziklamerev tekintettel mér végig, ahogy már csak szokta. Valami mégis egészen más a férfi arcán, bár ha megnyúznak se tudnád megmondani, miért hat olyan furának az egyébként megszólalásig ugyanolyan arc. Rövid gondolkodás után kiszúrod, hogy csupán a régi-új okuláré csalta meg érzékeid: a szemüveg kerete egyszerű sebtapasszal van fixálva, spártai nemtörődömséggel. Pedig az Ő pozíciójában könnyen megengedhetné, hogy új "szemet" vegyen magának. De egyre biztosabban ver gyökeret lelkedben a tudat: ez az ember fittyet hány minden külsőséges szemfényvesztésre, csak a tett szilárd valósága vezérli ezt a hideg akaratot. Ércesen harsanó, deres hangja is csak ezt az érzést támasztja alá, noha beszédének színe már nem csöpög olyannyira gőgtől és megvetéstől, mint ahogy tegnap fogadott. Mintha a vehemens kirohanásaiddal sikerült volna némileg kivívnod a tanítód tiszteletét, márha lehetséges ez egyáltalán.
- 'gelt. Nos. Nem kenyerem az időhúzás. Kezdjünk is bele. De előtte... Vegyük a feladatot elméleti síkon. Ha érdemben akarunk dolgozni, akkor minden lélekjelenlétére szüksége lesz. Úgy hiszem, nekem is. Először is, összegezze a tapasztalatait az orvosi ninjutsu művészetéről. A tegnapi nap során két komoly erőt képviselő technikát is a magáévá tett, kötve hiszem hogy ez a puszta intuíció kegye lenne. Szeretném, ha megosztaná velem azokat a gondolatokat, amik a sikeres elsajátításhoz vezettek. Ez nélkülözhetetlen lesz a továbbiakban.

Az összecsapás hamarabb véget ért, mint számítottam rá... Arra azért nem gondoltam, hogy ilyen hamar harcképtelenné tesznek... Na mindegy, megtörtént, most itt vagyok, a... a... a...
~Ez jó kérdés... hol is vagyok most pontosan? -lassan eljut az agyamig, hogy ha kinyitnám a szemeimet, akkor talán választ kaphatnék a kérdésemre. Neki is látok a dolognak, de ez a kegyetlen fejfájás... Csak egy apró mozdulat lenne az egész, mégis milyen nehezemre esik most.
~Ez nem jó jel... Vagyis de, talán mégis. Azt hiszem, a történtek után, ha nem fájna, sokkal nagyobb lenne a baj... De most fáj, szóval még élek. Majd idővel elmúlik... -elmélkedek magamban, mire eljutok odáig, hogy sikerül kinyitnom a szemem... Túl sokat azonban nem látok, hiszen rögtön a szemem előtt valami nagy fehér homályosság kitakarja a látómezőm nagy részét... Komoly koncentrációt vesz igénybe, mire sikerül ráfókuszálnom a dologra... Egy szééép nagy kötés az orromon. Ja igen, most már emlékszem, azzal kezdődött, hogy betörték... aztán egy újabb ütéssel igazítottak még rajta egy cseppet. Miután így elmerengek az orrom egészségi állapotán, eszembe jut, hogy még mindig nem tudom, hol vagyok, így megpróbálok távolabbra fókuszálni... Próbálkozok, próbálkozok, de továbbra is elég homályos a dolog, és a fejem is egyre jobban sajog... Más mozdulattal nem is próbálkozok, de annyit mindenesetre megállapítok, hogy a nagy valószínűséggel a kórházban vagyok. A szemem visszacsukom, pihenek tovább... és várok, hogy erre jöjjön egy orvos, nővérke, vagy akárki, és elmondja mi a bajom, vagy legalábbis szóljon hozzám...

Épp lehunytam a szemem, amikor egy ismerős hangot hallottam...
~Jogumi-san? Ő meg hogy kerül ide? -nyitottam ki a szemem, és próbáltam meg az orromat fedő kötésen túlra fókuszálni... Több-kevesebb sikerrel, valami nagy sötét alak kezdett kirajzolódni az egyik szélen, gondolom ő lehetett az. Sőt... nem is csak gondolom, biztos, mert a hang is abból az irányból jött. Pislogtam párat, hátha használ valamit... hát, nem éppen... azért csak tovább pislogtam,meg próbáltam ráfókuszálni, nem sokkal később már egész jól láttam is, igaz, egyre erősebb lett a fejfájásom, cserébe érte.
~Mi? Miről beszél már megint? Mit látok? Vagy lehet... hogy nem látom? -értetlenkedtem magamban, de ő tovább folytatta. Oda is figyeltem, egészen addig, amíg meg nem éreztem egy ismerős illatot... De honnan ismerős... honnan, honnan... hát persze, nagyapa dohánya volt ilyen! Ahogy jobban megnézem, mintha tényleg annak a doboza lógna ki Jogumi-san zsebéből is... már ha egyáltalán jól látom... Na mindegy...
Amikor meghallottam a dícséretet, kissé elpirulok, igaz, a kötések és a bőrszínem miatt nem hiszem, hogy sok minden látszódik belőle...
-Köszönöm...-válaszolom halkan, amikor észreveszem, hogy sensei-em elindult, mocorgok egy kissé, amikor meglátom, hogy a kijárat felé igyekszik. Kíváncsian várom, mond-e még valamit, vagy tényleg megy-e...
~Most jut eszembe... eddig végig ott lett volna? Amíg nem tértem magamhoz?-merengek magamban...

Próbálok Jogumi-san szavaira koncentrálni, ám a kezdeti jóleső, dícsérő szavak után nagy sokként ér az utolsó néhány szava... Csak ültem az ágyon, és ledermedve bámultam magam elé... ilyen hozzáállással nem lehetek soha orvos... Ilyen hozzáállással? De mire gondolt pontosan? Még túl kába vagyok ahhor, hogy rájöjjek arra, mire gondolt...
-Jogumi-san! -kiáltok utána, de addigra már rég máshol jár, így valószínűleg meg se hallotta, amit mondtam. Kissé letörve, magamba roskadva dőlök hátra a párnámon, miközben tovább gondolkozok a szavain.
Hamarosan az egyik ápolónő lép be a szobába, majd miután megetetett velem egy fél marék gyógyszert, közli, hogy elmehetek... Ja igen, és ne felejtsem el még pár napig szedni a gyógyszereket, és rögtön a kezembe is nyom vagy 4 dobozzal... Nah igen, persze...
-Viszontlátásra! -motyogom kedvetlenül, majd elhagyom a kórházat... Egy darabig csak szótlanul, mozdulatlanul állok a kórház előtt, az út közepén, majd kissé megrázom a fejem.
~Gyerünk Ruru, fel a fejjel... mi ez a hozzáállás? Így még ninja se leszel soha, nemhogy orvos... -bíztatom magam, majd elindulok hazafelé...

-Nyugi! Akkor megyek én előre.-Mondta Arashi látva az aggodalmaidat és eléd vágva vezetett tégig az alagsorban egy sötét folyosón át a "Hullaház" nevű teremig. Itt kopogtatott majd mindketten beléptetek. Egyre jobban kezdted furcsálni az egészet, nem értetted miért jöttetek ide és hát kicsit tartottál is a halottakkal teli szobától. Bent egy orvosi Shinobi ült az asztalánál, akit nem ismertél fel. Arashi átnyújtott neki egy hivatalos papírt, mire az bólintott és a hátsó szobára mutatott. Jounin partnered bicentett, majd beléptetek abba a bizonyos hlységbe, ahol a testek nyugodtak, amik nemrégiben hagyták el az élők világát. -No! Megérkeztünk kölyök, itt kezdjük el a küldetést.- Mondta, miközben három kocsit tolt a közeledbe, mindhármon egy-egy letakart test volt. -Abiru Ren. 13 éves Genin, szíven szúrták 72 órája, majd otthagyták a fegyvert, egy különleges kétágú Kunait. Semmi ujjlenyomat vagy egyéb nyom.-Szavai alatt lehúzta a hullát fedő lepelt, így megláthattad a sápadt kisgyerek tetemét, valamint a halálos sebét is.
-Mahasi Hana. 14 éves Genin, akit 48 órája végeztek ki több tucat szúrással 48 órája. Pont éjfélkor, mint a másikat. -Szintén megmutatta a lányt, és a sebeit.
-És végül Mahiru 12 éves Genin fiú. 24 órája több szúrással végeztek vele és nála is otthagyták a fegyvert, a kétélű kunait.- Ezt az áldozatot is megmutatta, majd mindhármat visszatakarta. - A küldetésünk megtalálni és alkapni a gyilkost, valamint megelőzni a további veszteségeket. Nos hogyan kezdenél a nyomozáshoz?-Kérdezte tőled hidegvérrel.

Arashi figyelmesen hallgatta végig a vélaszodat, néha bólintott egyet közbe, de illedelmesen nem szólt egy szót sem, míg be nem fejezted a felvetéseid sorolását. ~Igazuk volt, tényleg eszes a kölyök, a végén még túl könnyű lesz neki ez a küldetés!~ Gondolta magában, majd kihúzott az egyik asztal fiókjából egy mappát. -Nagyon jó! A legtöbb felvetésedre mi is gondoltunk és párnak már utána is nétem. A kétágú kunait a faluban gyártja egy vén kovács, talán jobb lenne kikérdezni, hogy kiknek adott el belőle, vagy nem rabolták e ki mostanában. A gyerekek közt csupán annyi az összefüggés, hgy mind Geninek voltak és ígéretes tehetségek. A szülőkkel is kéne beszélni, hogy volt e ellensége a gyerekeknek vagy mostanában valami balhéjuk.- Szavai után lapozott egyet a mappájában, majd folytatta. -A helyszínekben semmi különös nincs, az egyiket az erdőben, a másikat az utcán, míg a harmadikat álmában érte a váratlan dolog. Az időpont a lényeg, mindet éjfélkor, de miért? Csak a drámai hatás miatt vagy jelent a gyilkosnak valamit ez az időpont?- Tette fel a kérdést, amire persze nem tudtad a választ de talán a nyomozás során ez is kiderülhet majd.
-Na szóval gyorsan ki kéne kérdezni a kovácsot és a családtagokat. Melyiket vállalod be kölyök? - Kérdezte tőled mosolyogva, de azért jelezve, hogy eljött a munka ideje.

Arashi nem lepődött meg a döntéseden, bár azért reménykedett, hogy mint egy profi szembenézel a megterhelőbb feladattal. -Rendben, akkor én megyek a családtagokhoz.-Mondta kicsit csalódottan, de azért egy mosollyal erőt öntött beléd és jelezte, hogy nincsen harag.
-Egy shinobinak, mindenféle érzelmi megterhelést bírnia kell, nemcsak az ütéseket és a rúgásokat. Azt javaslom a jövőben a lelkedet is képezd ne csak az elméd és a tested. -Mondta, majd még ellátott pár utolsó tanáccsal, hogy a kikérdezésed sikeres legyen. -Ne maradj ott túl sokáig, egy óra múlva találkozunk a kórház előtt. A kovács is gyanúsított, lehet, hogy benne van a dologban vagy akár ő követte el a gyilkosságokat. Ne legyél vele túl közvetlen, maradj hivatalos és kemény, had rettegjen a törvénytől. Ha ez nem megy esetleg vesd be a bájaidat, hogy beszéljen. Ne feledd életek múlnak rajtad, és attól, hogy milyen információt fogsz szerezni. -Szavai után te bólinttál, Arashi átnyújtotta egy cetlin a kovács címét, majd mindketten elindultatok, hogy kikérdezzétek a saját célpontjaitokat.

// Írj az öreg kovácsműhelyhez!//

// Asuko //

Egy csodás nap ez a tanulásra. És a kis ártatlan lányok kínzására HAHAHAHA!!! Nah de ne ragadtassuk el magunkat. A Nap szépen sütött, de néha-néha a gonosz fekete felhők eltakarták. Egyszóval borús volt az idő. Nah jó sosem voltam jó a matekban... A kis Asuko kételyekkel teli indult meg a Kórházba, ahol minden bizonnyal már várja a sensei. A legtöbb ember nem szeret a kórházban tartózkodni, a fehér falak miatt, és a fura klóros és gyógyszerszagú levegő miatt. De talán vannak akik mástól félnek. A szadista senseit még ma senki nem látta a kórházban. Mindenki zavarodott volt és nem is tudom... talán mindenki átérezte Asuko helyzetét. A lány nehezen de bekopogtatott a doktor úr szobájába. Egy percig semmi nem történt. A lány még egyszer bekopogott, de még mindig semmi. Egyszer csak nyikorgás csikorgás hallatszott. A folyosón nem volt senki. Mindenki ment a dolgára, és aki csak tehette elkerülte ezt a helyet. Az ajtó lassan nyikorogva kinyílt. De ami ez után következett, az nem volt semmihez fogható. A leányzó nagy kerek szemekkel benézett a szobába de nem volt ott senki. Néhány irat volt szétdobálva az íróasztalon. Szépen megvoltak világítva egy piros asztali lámpával. Nem a lehető legszebb iroda de legalább nincs itt a Franksensei. A lány mér kezdett volna megnyugodni, amikor is, egy mély és semmit nem mondó hang megszólalt.
- Elnézést hölgyem! Segíthetek?
Tette fel a költői kérdést a fekete-fehér köpenyt viselő orvos. Igen, még mindig az a kopott undorító vacak köpeny volt rajta, és az a rémisztő szemüveg. Most egy fogpiszkáló szerűség lógott ki a szájából, amit a fogaival igyekezett széttörni. Persze esze ágában sem volt a lánynak segíteni, mivel azt sem tudta, hogy ki Ő. Nem törődve az útban álló lánnyal, bement a szobájába és leült a gurulós székébe. Szétterpesztette a lábait, majd várta a válaszokat.

// Agy neki Asuko!! //

A férfi nem nézett a lány szikrát hányó szemébe, sőt nem is igazán nézett rá. A kis gurulós székében ülve, az irataival foglalkozott, amíg a leányzó észhez nem téríti. Végig írogatott valamit, teljesen közel hajolva a papírhoz. De amikor Asuko befejezte a mondatot, a papír elszakadt, annak az erőnek a nyomására, amit a doktor fejtett ki a szerencsétlen papírlapra. Szépen lassan felemelkedett a székéből, majd felemelte a fejét. A haja az arcába hullott, eltakarva az arcát. Persze néhány hajszál volt az csak, de akkor is. Amúgy is rajta volt az a béna szemüveg, amiről visszatükröződött a lámpa fénye.
- Ohh...
Bökte ki ezt a rendkívül színvonalas "választ". Nem akarta tovább húzni az agyad, így normálisan kiegyenesedett, és mint ha misem történ volna, elhaladt melletted. A lépcsők felé vette az irányt, majd megszólalt.
- Csukja be az ajtót, és kövessen.
Te a dühtől vezérelve eleget is tettél Franksensei kívánságának. Szép kecses mozdulattal jó erősen bevágtad azt a rozoga ajtót. Legalább így kicsit "könnyíthettél" magadon. Szapora léptekkel követted a senseit. Lefelé vettétek az irányt, és így végig haladtál az összes emeleten amin fel kellett küzdened magad. Pár perc múlva, az alaksorban találtad magad. A sensei egy sötét zsákutca szerű helyre vitt téged, majd a gyertyák fényében, - amik a falra voltak felakasztva - Csillogó szemekkel fordult feléd. Habár nem a szeme csillogott, hanem csak a szemüvege, de az a sunyi vigyor ott volt az arcán. Akárhogy is próbálta leplezni, nem sikerült neki. Nagy és félelmetes kacajjal tört ki. A zsíros őszes haja égnek állt. Most igazán méltó volt a nevéhez. "Franksensei". Habár egy pillanatnyi időre elragadtatta magát, de gyorsan visszarázódott a lassú és unalmas természetébe. A mutatóujjával visszaigazította a szemüvegét a jól megszokott helyére, majd feléd fordult.
- Az ajtó mögött - mutatott egy régi fémből készült ajtóra - az én kis laborom van... Ha igazi orvos szeretnél lenni, akkor be kell oda menned. De ha nem akarsz akkor megértem. Ha van elég bátorságos belépni, akkor indulj. De ha nincs, akkor nincs értelme továbbtanítanom.
Azzal a sensei kinyitotta az ajtót, ami rémesen nyikorgott Szinte már sikított. Amint az ajtó megállt, Ő hátrább lépett és várta a reakciódat.



// Az elgépeléssekkre figyelj ^^ //

//Gome, gome, otthoni böngésző buta, mert angol, és mindent aláhúz így nem veszem észre a kedvenc betűcseréim //

Agyam megáll! Tényleg elfelejtette, hogy ő küldetett értem... Tanárok "gyöngye", nem is értem, miért nincs több medikusa. Mind öngyilkos lenne, vagy rövid úton a börtönbe jutna gyilkossági kísérletért. Főleg, hogy arra sem méltat, hogy rám figyeljen, de majd ha a szájába tömöm az iratait, akkor majd pislog, mint hala vízben. És ez az ohh... hát, ohh, nagyon is ohh, de hogy csak ennyit érdemlek, még az én önbizalomhiányos szívemnek is fáj. Legalább egy bocsánat, elfelejtettem, vagy valami hasonló, még egy bo...-val is megelégszem, de tényleg.
De mit kapok helyette, mintha mi sem történt volna, sétál el mellettem, és még csak meg sem fordul a fejében, hogy vesén öklözhetném - sajnos nekem is csak nagyszájúskodás szintjén, mert tettlegességig nem mernék fajulni, mert még a végén a boncasztalán végzem. A sírás közelébe érve kezdek el reszketni, mikor visszavetett szavai telibe találnak.
- Hai! - rebegem, majd gyors léptekkel indulok a nyomába, és lendületesen jól bevágom az ajtót. Mérges vagyok és elkeseredett. Eleve nem vett semmibe, s még most sem, ennyi idő után, pedig tényleg igyekszem, arról nem tehetek, hogy nem vagyok egy zseni, és hogy a lelkesedésem nagyobb, mint a tehetségem, pedig mellette az előbbiből sincs sok.
Az alagsorban lyukadunk ki. Megint jön az idióta kellékeivel, és a hátamat végigborzolja a borzongás, még pont nem félek, de valami felkárog, vagy felsikít, és menten el fogok ájulni.
Na jó, a senseitől még egy ilyen vigyor is elég lesz az előző hatás eléréséhez, mert már most érzem minden zsigeremben, hogy ez nekem nagyon nem lesz jó. mikor röhögni kezd, valóban össze is rezzenek, és még inkább rémülettől teli őzikeszemekkel pislogok rá. Ez rosszabb, mint valami "zs" kategóriás horror, főleg mert én érzem magam a "te fogsz meghalni" szereplőnek. Mondjuk a kis műsora után a nyugalma még emberpróbálóbb, és komolyan megfordul bennem, hogy ha csak egy lépéssel is közelebb merészel jönni, és sikítva elrohanok.
Ajtó... nézem azt a bizonyos bejárati ajtót. Nem tűnik a feladat bonyolultnak, vagy rémisztőnek, hiszen csak egy labor... na de mivel Franksenseiről van szó... hogy is mondjam. Nem várok semmi jót, mégis, a tesztjei java része olyan, hogy mikor túl vagyok rajta, meg tudnám agyalni, fel tudnám négyelni, de mindig valami hasznos tudásra teszek szert.
Nagyot nyelek, ahogy győzködöm magam. Mi történhet, végül is csak nem tud elrejteni egy férclényt idelenn anélkül, hogy bárki tudna róla. Ugye?
Ugye?...
Behunyom a szemem, majd kamikaze módjára, hogy ne legyen időm átgondolni a cselekedetem, lépek előre vakon a megadott irányba, majd felnyitva a szemem, megragadom a kilincset, és mint egy menekülő őrült, tépem fel az ajtót, és még a lélegzetem is eláll, felkészülve mindenre, amire nem lehet, arra is. A szívem úgy kalapál, mintha legalább is minimaratont futottam volna, majd kirobban a mellkasomból, miközben szemem igyekszek hozzászoktatni a benti viszonyokhoz, és feltérképezni, mi a frászkarika van idebenn.
- Ennyire elég? - kérdezem halálsápatag hangon. Technikailag még nem vagyok benn, de még mindig nem vágyom rá annyira, főleg, ha ő is bejön, és csak ketten leszünk idelenn, az alagsor békésen nyugodt, KIHALT (!!!) magányában.
Anya, segíts!