Re: .::Kórház::.

**Tomoshika Asuko** Pént. Május 23 2014, 23:02

Futok a kórház felé, mint aki eszét vesztette. Nem hiszem el, hogy elaludtam. Franksensei berendelt hajnalok hajnalán - mintha nem lenne elég katasztrófa, hogy jó eséllyel vele kell lennem megint, életem megrontójával, nekem el kellett aludnom mellé. Ha eddig nem nyírt ki az immunerősítő fertőzött nyúl tréningjével, az idegrángást okozó agyösszezavaró jutsu tanításával, vagy csak azzal, hogy nap mint nap engem használ arra, hogy a hülyeségeivel kísérletezgethessen, akkor majd ma bepótol mindent...
Mert az csak a jéghegy csúcsa, hogy elaludtam. Miután felriadtam, bevágtam a fejem lendületesen a polcba, amit nem tudom, hogy csináltam, mert jóval a fejem felett van, de ennek ellenére sikerült róla mindent a nyakamba borítanom, meg elrepesztenem a fejem mellett a polcot is. Még jó, hogy meg tudom gyógyítani magamnak... Viszont összevéreztem magam, így le kellett fürdenem, de a nagy sietségben akkorát zakóztam, hogy nem csak kiestem a kádból zuhanyzás közben, de le is téptem magammal a zuhanyzófüggönyt, amiből csak anyám segítségével tudtam kievickélni, és az már igazán semmiség volt ezek után, hogy a szentjánosbogárszomorító ruhám is pont ma reggel szakadt el, ahogy megpróbáltam sietve belebújni...
S a gyomoridegről még akkor nem is beszéltem. Mert ha ilyen váratlanul hívat magához szokatlan időben, akkor mindig szívok, és már előre stresszelem magam, mi a fene fog velem történni már megint.
Azt viszont nem merem megtenni, hogy nem bukkanok fel, amennyire sietve csak tudok, így sóhajtva, de lendületesen, a futástól zihálva lököm be a kórház ajtaját, lendületesen lépve be az épületbe.

~Ah, sosem fogok késni többet, sosem fogok késni egy fél percet se! ~ ezt mantrázom magamban újra és újra, miközben Franksensei hajcsár módon rám bízott vagy két műszakra való ellátandó beteget az idegesítő és hipochonder fajtából, akik ráadásul annyira vesznek komolyan, mint egy marék lepkét. Viszont most már senki nem fér a műszakomba, így nagy elégedettséggel vonulok vissza az orvosi szobába. Totál kész vagyok, el is nyúlok az egyik széken, az asztalra terülve el. Felsóhajtok. Ez csak rosszabb lesz. S olyan távolinak érzem azt célt, hogy teljesen önálló orvos lehessek végre. Alig tudok pár gyógymódot, egy komolyabb esetet sem bíznak rám igazán, max Franksensei, ha szívatni akar, és aztán kiröhögni,mert ő oldja meg a helyzetet...

- Oh, Asuko, még itt vagy? - lép be a főnővér, amire felriadok, és elvörösödve törlöm le a nyálat a szám szegletéből. Remélem, legalább a fejem is tiszta nyomi azért, mert az asztal rádeformálta magát az arcomra...

- Hai, csak egy kicsit elgondolkodtam - felelem azért terelve, a kuncogás vagy röhögés viszont elmarad, helyette máris rám zúdítja a saját aggodalmát.

- Kérlek, gyere velem, behoztak egy sérültet, vágott sérülések sora borítja a mellkasát, és ha nem teszünk semmit, jó eséllyel nem éri meg a reggelt, de egy szabad orvos sincs, és mi, nővérek, ehhez nem vagyunk elég képzettek!

Nagyokat pislogok, majd ahogy kómás agyamig eljut az információ, elkerekedik a szemem: - Heee? Hogy én segítsek? Teljesen egyedül?

- Nem, a sunagakurei díszpinty - ragadja meg a karom, és már tudom, esélyem sincs tiltakozni. Ettől függetlenül egy ideig még lebegek mögötte, mint a győzelmi zászló, mire felfogom, hogy talán kevésbé lenne drasztikus, megalázó és fájdalmas, ha magam is pakolnám a lábaim egymás után előre. Így érkezünk meg a kórteremig, ami a földszinten van. S még csak annyi időt sem kapok, hogy kifújjam magam, máris kvázi belök az ajtón...

Shimura Danzou Hétf. Május 26 2014, 15:23

// Asuko - Ugyan Pm-ben már közöltem, de azért: xD //

Hogy a borzalmas kezdéshez, depresszióba taszító befejezés járuljon, a főnővér éppen téged talált meg, pedig kellemesen aludtál és hagytad, hogy az asztal lapja mintákat rajzoljon az arcodra. Miután "kvázi belök az ajtón" ( Smile

) nem sokat hallasz, csak hogy bacsapódik mögötted az, ami megakadályozza, hogy kimenj. Miután sikerül megfelelő tartást felvenned, ami egy ilyen gyors betaszigálás után nem egyszerű - pláne ha az embernek gyakran van pech-je - az ablak előtt állva meglátod páciensed. Persze, mondhatni elszőrnyednél, de minek? Hogy éppen neked kell ellátnod egy ilyen alakot... Az ablak csukva van, Ő a belső párkányra támaszkodik, ami azért is problémás, mert ha vágások vannak rajta, akkor nem feküdnie kellene? Félhosszú, zsíros haja van. Barna ing van rajta, ami amellett hogy elnyűtt, iszonyatosan büdös is. Nadrágja nem különb az előbb említett ruhaneműtől. Farzsebéből egy Sake-s üveg türemkedik ki, persze az kérdéses, hogy van-e benne valami. A ruha alatt, illetve a nyílt részeken kötéseket vélsz felfedezni, amiken több piros folt is van. Ezen kivül, ha figyelmesen hallgatod, akkor mintha sírna. Erősen imbolyog. És, ha ez még nem lenne elég, annyira részeg, hogy észre sem vette a belépődet, pedig nem voltál éppenséggel túl halk. Itt felmerül a kérdés, hogy vajon mihez kellene kezdened.
Ha bármivel felhívod magadra a figyelmét, akkor részegen végigmér. S ezután azon pillanatokban, amelyekben elég közel mész hozzá, szánt szándékkal megpróbál csókot lopni. Ami szintén csak azért baj, mert szájszaga még a ruhájának bűzénél is kellemetlenebb. Egyébként jóképű férfi volna, huszonöt körül lehet. Az arcán is éktelenkedik egy vágás, de az inkább már csak sebhely. Most magad elé képzelheted életed megrontójának, ennek a franksenseinek a gonosz mosolyát. Nem lehet, hogy az Ő keze is benne van ebben? Hamarosan egy-két seb erősebben kezd vérezni. Egyébként a mellkasán három, a bal combján egy, a jobb csuklóján kettő, a bal alkarján egy vágás van, hevenyészetten bekötve. És Te még azt hitted vége ennek a szörnyű napnak. Nos, az élet - mint már oly sokszor - talán így akarja veled közölni, hogy a tévedés lehetőségét sosem szabad kizárni.

// Nos, itt és most szeretném leszögezni, hogy tetszik ez a karakter Very Happy

Rád bízom hogyan akarod ellátni a sebeit. Ha gondolod, akkor nyugodtan írd le addig, amíg végzel a munka nagyrészével. Persze a nehezítő körülményeket figyelembe véve. Viszont ha neked lépésről-lépésre jobb lenne, akkor úgy is jó. A döntésedtől és a következő posztodtól fog függeni milyen módon játszuk ki ezt a részt. //

**Tomoshika Asuko** Szomb. Okt. 11 2014, 20:41

//Bocsánat, nagyon összejött az élet, nem volt elég humorom Asukóhoz, és nem akarom elrontani szegényt, ahhoz túl tökéletesen lökött Razz

//

Művészi igényességgel bukdácsolok be a taszításnak köszönhetően az ajtón, ha lenne a kórházakban küszöb, akkor tuti pofára is vágódom, és mértani pontossággal húztam volna egyenest az ágyig, így csak beérkezek, mint egy megvadult, egyensúlyát vesztett bika, aki aztán felkenődik az ágyra, mielőtt méltóságát visszanyerve egyenesedne ki, mintha mi sem történt volna.
- Khmm - köszörülöm meg a torkom, majd törekszem magabiztosan megszólalni, épp csak kicsit remeg a hangom zavaromban. - Szép... szép napot! Mi a panasz?
Muszáj összekapnom magam, mert úgy csattant mögöttem az ajtó, hogy ha nem záródott, akkor is művészet lesz kioperálni az ajtófélfából...
Tekintetem az ágyra téved, de mivel üres, gyorsan továbbpásztázik tekintetem, és az ablak előtt találom a beteget. aki annyira nem tűnik feltétlen betegnek hirtelen, de alapvetően az is igaz, hogy nekem nem szabadna még egyedül nagyon orvosolnom, mit keresek én itt akkor tulajdonképpen? Bár ahogy végigmérem rájövök, mit keresek én itt. Szívatni csak engem lehet, nem, én vagyok a tanonc, a medica...
Mondjuk a pacák egy jelenség. Egy alkesz csöves, ez lenne az ember első benyomása - és a második is -, akit kicakkoztak, véres tigrissé változtatva. Ráadásul olyan, mintha nagyon bőgne. Remélem, nem hisztis, és nem csapkod, na és persze nem fogdos, mert akkor én fogok csapkodni. az mondjuk az utóbbi szempontjából nem derűs tény, hogy figyelemre se méltat, pedig úgy közlekedtem, mint elefánt a porcelánboltban. Vajon azzal hoznám rá a frászt, ha csöndben odalépnék, és magam felé fordítanám, vagy azzal, ha rászólnék, hogy hahó, itt vagyok, föld hívja ismeretlen nevű beteget.
Na jó, Asu, ha ez franksensei műve, akkor itt van valamelyik sarokban valami ketyeréje, és téged figyel, mit reagálsz, márpedig egy csövest is el kell látni, ugyanolyan hasznos lehet a falunak, mint amennyire undorító.. izé, mint amennyire más ˇˇ
- Hahó, jól van? Feküdnie kellene, és hagyni, hogy megvizsgáljam - lépek közelebb, mire végigmér, majd megragad, és közelebb húzva hajol vészesen közel, s bár egyébként is refelxből védekeznék, de olyan szájszaga van, hogy kis híján ráhányva tolom félre az arcát másik kezemmel, majd mikor azt is lefogná, kirántom a másik kezem, és egy jól irányzott mozdulattal pöccintek a homlokára, aktiválva a Rashinshou - Kaotikus elmezavar nevű jutsumat, hogy érzékeit összekavarva hatástalanítsam. Azonnal ki is nyúlok, és átkarolom.
- Nyugalom, uram, csak udvariasan, vagy a hölgy helyrerakja -jegyzem meg, amire válaszolna, de azt sem tud, főleg nem részegen. Na de hogy megvagyok ezzel, jobb híján az ágyra ráncigálom, kevésbé empatikus módon górva fel, hogy aztán elhelyezzem kényelmesen. Persze rángatózik, mint egy partra vetett hal, csak épp rendszer nincs mozdulataiban, mire kicsit kedvesebben végigsimítok az arcán. - Figyeljen rám, minden rendben lesz, ha jó kisfiúként viselkedik, és nyugodtan hagyja, hogy megvizsgáljam és ellássam, akkor elmulasztom a jutsu hatását is - mosolygok rá olyan bájosan, hogy az már szerintem is vérfagyasztó, pedig csak sejtem, milyen képet vágok.
Remélhetőleg nyugton marad, és akkor gyengéden fosztom meg azokon a részeken a ruhától és a kötésektől, ahol vérzik, ha nem marad nyugton, kénytelen leszek továbbra is roppant kedves mosollyal kikötözni az ágyhoz a fenébe!

Shimura Danzou Vas. Okt. 26 2014, 15:30

// Asuko //

Noha Te állítod, hogy " a pacák egy jelenség", attól tartok ez rólad is ugyanúgy elmondható, persze sokkalta pozitívabb értelemben. Ráadásul a feladatodat is igen sajátosan oldod meg, s ami még meglepőbb, hogy fájdalom mentesen. Nem minden leányzó viselkedne így, ami azért sokat elmond arról, hogy mennyire is vagy kötelességtudó. Ahhoz eléggé, hogy elviseld ezt a beteget, ez pedig már mindenképpen erény.
Hamar nekifogsz, hogy ellásd a sebeit s ha a bűztöl eltekintesz, akkor ez összeségében nem is olyan nehéz feladat. Amint azonban a mellkasáról leszeded a hevenyészett kötést, hogy kitisztítsd és újra bekötözd a sebet, egy igen érdekes dologra leszel figyelmes. Kettő Kanji van belevágva a bőrébe. Nem éppen művészíen, de azért jól kiolvasható, még a vérzés ellenére is. Az egyik a Betegség Kanjija, a másik a Gondolkodásé. Beteg Gondolkodás, összeolvasva pedig a Gyávaság Kanjija jön ki.

A Beteg egyébként hamar beletörődővé vált és engedelmesen, majdhogynem mozulatlanul tűrte, amíg megvizsgálod és ellátod a sebeit. Ám amikor a mellkasán lévőhöz értél és elolvastad, hogy mi van oda írva, valamit hadoválni kezdett, bár nehéz kisilavizálni, mert a nyelve sem működik megfelelően, s a gondolatai is kuszák, már csak az alkohol miatt is. Mindenesetre ez számodra nem jelent további akadályt a kezelésben, hiszen könnyedén ki tudod kötözni, bár hogy mit akar ilyen hévvel közölni, az óriási rejtély. Nem mintha fontos lenne, a részegek nem gondolják át, hogy mit is tesznek.

**Tomoshika Asuko** Vas. Nov. 02 2014, 14:35

(Danzou)

Úgy tűnik, a "kedvességem" meghozza az eredményét, mert nyugodtan elterül, kiélvezve(?) bódult állapotát. Az én mellemben meg dagad a büszkeség. Szóval így kell ezt csinálni? Mit nekem Franksensei, jól berakom őt is a sarokba, csak jöjjön szembe! Azért körbenézek riadtan, nem jelent-e meg valahol, nem jó ideidézni az ördögöt...
Na, de álljunk neki a dolognak, mert becsípek a szagtól... Óvatosan fejtem le a kötéseket, hogy fertőtlenítsem, s némi enyhet adva ellássam és újrakötözzem a sebeit. Mivel mozgott, úgy ítélem meg, hogy egyik sem olyan életveszélyesen súlyos, azért a nagyobbakkal kezdem, az aprókat majd ellátom utána. Hogy ne legyen akkora a csend, dúdolgatok közben valami nótát a gyermekkoromból, míg a mellkasához nem érek. Ahogy lefejtem a kötést, érdekes kép tárul elém, Az hagyján, hogy a seb nem kutya, de valami más is van a bőrén, egy olyan vágás, ami üzenet. Két kanji, aminek jelentése hát... külön és egyben is érdekes.
Az külön fur,a hogy az eddig teljesen nyugodtan tűrő beteg - szerintem amilyen perverz, még élvezte is az érintéseket ˇˇ' -, most megint izgatottabbá válik, és próbál beszélni, csak épp a jutsum miatt még nem igazán megy neki, és megint rángani kezd, ami annyira nem egészséges, mivel a sebe megint jobban kezd vérezni. Talán nem kellene törődnöm azzal, mit látok, és azzal, mit igyekszik a tudomásomra hozni - mindig abból van a baj... -, de nem tudok parancsolni magamnak. mi van, ha kijózanodik, és nem emlékszik majd rá? Jó, igaz, hogy előferdülhet, hogy valami hülyeséget magyarázna részegen, de mégis... A lehetőség felébreszti a lelkesedésem, és akarom, még ha nem sül ki belőle semmi jó, akkor is akarom. Könnyen lehet, hogy ebből is kialakul valami olyasmi, mint a kedvenc könyveim főszereplőjével, aki mindig a kórtermi szobából indulva göngyölít fel nagy, a faluját elpusztítani szándékozó összeesküvéseket. Ettől a gondolattól eltelve nyúlok a homlokához, hogy egy újabb kis pöccintéssel feloldjam a korábbi jutsut.
- Mit szeretne mondani, nem értettem az előbb - hajolok közelebb izgatottan, csillogó szemmel, telve kíváncsisággal. Akarom, akarom, akarom! Én leszek a következő történet főhőse, megoldok mindent, én leszek, akinek a történetéből újabb regény készül a regénysorozatom főhősével! Annyira jó érzés lenne!

Shimura Danzou Szer. Dec. 10 2014, 13:05

// Asuko //

Az újabb pöccintésre, mely azért a valóságban egy sokkal bonyolultabb dolog látszata, elvégre ez a technika az elmére hat, a beteg viszonylag magához tér. Mindenesetre kikerül a jutsud hatása alól, amiért már önmagában is hálás lehet, tekintve, hogy nem sok okod volt szabadon "engedni".
- Kérlek... Kérlek ne tüntesd el, azért vágtam magamba, hogy mindenki tudja!!! - Hangja könyörgő, tekintete bánatos.
Fölösleges volna részletezni, pergamenre vagy kőbe vésni, hogy mit gondolhatsz erről, mert a variációk - mondhatni - majdnem végtelenek s ez nem amolyan bók, mely elméd páratlanságát hívatott dicsőíteni, hanem tény, mely az emberi elme sokszínűségét fémjelezi. Az ember hangulatától és kedvétől változóan, a kortól függően, vagy bármi mástól, mindig mást gondol egy-egy bizonyos dologról, teljesen ugyanazt sosem. Ezért volna hiba azzal próbálkozni, hogy vajon miképpen ítéled meg Te magad a dolgot. Persze emberünk még nem fejezte be a drámázást, a kérdés, hogy igazat mond, vagy csak - Chen után szabadon - a Múzsa csókjára hajt.
- Te ninja vagy! Segíthetsz... a lányomat és a feleségemet.... - Szeméből néhány könnycsepp gördül, nyílván hatásosabb látvány lenne, ha nőből volna alanyunk - elrabolták! Segíts nekem kiszabadítani őket és megfizetlek! Bár nincs sok pénzem, de sok dologhoz értek és tudom is, hogy minek örülnél...
Most viccel, vagy komolyan gondolja? Az utolsó mondatot azért konkrétabban is megfogalmazhatta volna.

**Tomoshika Asuko** Szer. Dec. 17 2014, 23:29

[Danzou]

Ahogy "feloldozom", máris újra nyöszörögni kezd kérlelőn. Kezdem is teljesen nemnormális perverz állatnak nézni. - Mindenképp el kell látnom, de ha gondolja, meghagyom cuki hegesre - ajánlom fel a lehetőséget. Ha nem marad nyugton, akkor meg megint kiütöm, csak lehet, most sz szerint. Nem fárasztom magam feleslegesen még egyszer az elmeösszezavaró technikámmal, attól úgyis ráng, ha épp tiltakozhatnékja van.

De ennyiben nem hagyja a dolgokat, ahelyett, hogy válaszolna, látszólag összefüggéstelenül támad le megint a gondolataival.

- Igen - bólintok a kérdésre, bár szerintem egyértelmű, mert hé, a kórház összes dolgozója szintén ninja! Ám amit utána nyökög, már olyasmi, amire az előbb vártam, most mégis megdermedek tőle, miközben nagyot dobban a szívem. Ha ezt tudták mások is, miért nem tesznek semmit, ha meg nem, miért csak nekem mondja el? Az egész zavarosnak tűnik. Na de ahogy befejezi a mondatot!

- Hentai! - vágom orrba kissé talán túl durván, mert még az orra vére is elered, s pont emiatt még ingerültebben vágom a fejéhez azt a bizalmatlanságot, amely megfogalmazódott bennem.

- Ha valóban elrabolták a családját, miért nem jelentette korábban? Bizonyára már intézkednének! Miért pont én lennék a kiválasztott, ne jöjjön a maga szimpatikus dumával, mert nem vagyok szőke, hanem határozottan vörös, és nem, nem festetem. Még csak szédítésre sincs szükségem, ha ebben a tévhitben élne, szóval ajánlom, hogy logikus és hihető sztorival rukkoljon elő, mert még egy gyanús parasztvakítás, és mélyaltatásba teszem éteri öklömmel!

Határozottan tajtékzom. Mióta a korábbi senseiem molesztált, azóta különösképp allergiás vagyok a szexuális jellegű utalásokra. Talán ezért az egyért viselem el Franksenseit, ő nem nőként, hanem kísérleti nyúlként tekint rám, és valljuk be, szexista világunkban már ez is kifejezett haladás, mert nem megdugni, csak megfertőzni akar minden vacakkal.

Shimura Danzou Szer. Dec. 24 2014, 13:46

Látszólag határozottan meglepi az, hogy orrbavágod. Bár nem úgy tűnik, mintha különösképpen zavarná s a felkiáltásod, hogy "Hentai" továbbra sem gyújt fényt az elméjében. Most már egészen biztos, hogy másra gondolt - vagy csak jobban megjátssza magát, mint azt kinézné belőle az ember.

- Nem, én nem... - mondja, még mindig zavaros a tekintete kissé - Én... azért magát választottam, mert önt küldték be hozzám és már nincs más lehetőségem. Mert én... én... - lehunyja a szemét, legalább egy percig meg sem szólal - én Nukenin vagyok.
Szemhéja felpattan, alaposan vizslat. Enyhén homályos tekintetében újfajta fényt vélsz felfedezni, olyasfélét, amely értelemről tanúskodik. Veszélyérzékeid egyből "aktiválódnak", vagy lehet, hogy ezt csak beleképzeled a helyzetbe? Kissé olyan érzésed van, mintha minden attól függne, hogy mit reagálsz. És igazság szerint így is van. Érzed, amit kezed alatt megfeszülnek az izmai. Tehát arra vár, hogy fogadod a kijelentését. Számtalan dolog lehetséges, például, hogy színészkedik, mert meg akar hódítani, vagy egy üldözött ember ösztönei dolgoznak a férfiban.
- Taníthatlak, vagy ha segítesz megmenteni a lányom és feleségem, eljátszhatjuk, hogy lelepleztél. Ezzel dicsőséget szerezhetsz magadnak. Nem érdekel, ha megmentettük őket, akkor már semmi sem számít majd. Csak kérlek, kérlek segíts!
Igazat mond? Hazudik? Talán felkorbácsolt érzékeid nem a legjobb tanácsadók, de mindenképpen segítenek majd az döntésben. Igaz, a kérdés már csak annyi, hogy miképpen.

**Tomoshika Asuko** Csüt. Dec. 25 2014, 21:03

[Danzou]

Úgy éreztem, megfogtam. Na lám, semmi logikus nincs a tetteiben, s nem, nem vagyok hülye, nem ejtettek a fejemre! De amit végül kinyög... A szemem kitágul, és egy pillanatra elfelejtek lélegezni, ahogy végiggondolom, hogy így már sajnos van értelme.

- Basszus - nyögöm. - Pedig higgye el, nem jár velem valami jól... - tökre nem értek semmihez. Kis lótifuti vagyok még csak, azért is bíznak rám ilyen eseteket, mint amilyen ő is: nem életveszélyes, csak problémás, szívjon vele más.

A segítségnyújtás viszont a génjeimbe van égetve - ezért is szerettem volna mindig is medicnin lenni -, s nem bírná el a lelkiismeretem, ah egy gyerek élete is a lelkemen száradna. Egy ideig még tétova vagyok, de aztán megkeményítem a tekintetem. Ha át akar verni, még mindig gondolhatja azt, hogy egy közepes képességű tanítvány vagyok, aki még csak pár orvosi trükk birtokában van, és ha nagyon nagy a para, és bepróbálkozik valamivel, mert kiderül, a sztorija mégsem igaz, akkor még mindig bevethetem a két elemem. Nem azt mondom, hogy simán legyőzöm, de annyi előnyre szert tehetek, hogy le tudjak lécelni. S legalább nyugodtan tudok majd aludni, nem kell magam azon idegesíteni, hogy mi van, ha tényleg igazat mond.

- Rendben - bólintok. - Segítek. Nem leszek ugyan nagy segítség, de megpróbálok megtenni mindent, amit csak tudok. Mesélje el pontosan, mi történt és hol, hogy én is képben lehessek, mivel is kell egész pontosan szembe néznem majd.

Attól mondjuk tartok, hogy ha ő egyedül nem bírt el velük, velem nem lesz kisegítve, maximum a saját lábamban tudok profin elesni, megmenteni másokat nem annyira, de miközben meghallgatom a történetet, talán ki tudom gondolni, kit lehetne mg segítségül hívni. Bár bizonyára nem lenne elragadtatva az ötlettől, ha valóban egy nukenin...

Shimura Danzou Vas. Jan. 04 2015, 12:38

Önbizalomhiányod nem maradt észrevétlen, ebben biztos vagy, azonban a férfi nem reagál rá. Türelmesen megvárja, amíg végigmondod, amit mondani akarsz, ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy kérésedet jogosnak tartja. Nem is habozik sokáig, bele kezd:
- Egy kis rablóbanda tette. Az apósom tartozott nekik, az öreg már csak ilyen volt. Nem restelte, ha bűnözőktől kell kölcsönkérnie. Azonban fizetni már nem szeretett, így nagyrészt én rendeztem a tartozásait. Ami sosem volt egyszerű, lévén, hogy az egész országban köröznek. - ezt talán viccesnek szánta, mindenesetre nem mosolyodott el -Éppen egy munka után tértem haza, amikor az öreget a feje nélkül találtam, a tanyát elégve és szétverve. És a feleségem eltűnt, akár a lányom. Mivel egyértelmű volt, hogy én vagyok az, aki pénzt hoz a konyhára, ezt az öreg ügyfelei hamar felismerték, ezért a vénembert nem tartották fontosnak ahhoz, hogy visszakapják a pénzüket, viszont a példa statuálásához elegendőnek bizonyult. Nem volt egyszerű, de felvettem velük a kapcsolatot. Se a feleségemnek, se a lányomnak nem esett bántódása, de ennek már két hete. Egy hónapot kaptam, hogy leszállítsak nekik egymillió ryou-t, miközben az öreg csak pár ezerrel tartozott nekik, igaz, már több hónapja.
A férfi tekintete szomorú, s látszólag nem szégyenli, ahogy két kövér könnycsepp gurul végig rajta. A kezei ökölben szorultak már a történet elején, talán a tehetetlen düh az oka, ami érezhet. Vagy csak azt szeretné, hogy ezt hidd. Bármi lehetséges.
- Ekkora összeget nyílvánvalóan nem tudok összeszedni, ezért inkább embereket próbáltam meg toborozni, mert egymagam nem vagyok képes megmenteni a családomat. Azonban a toborzási módszerem nyílvánvalóan nem elég hatékony - és itt rámutat az üvegre, amiben nemrég még Sake volt.

**Tomoshika Asuko** Szer. Jan. 28 2015, 23:23

[Danzou]

Figyelmesen hallgatom a történetet. Egy nehéz sors, egy kemény élet rajzolódik ki a lelki szemem előtt, ahol a fő "bűnös" a többre vágyás. S még csak nem is az övé, hanem az apósáé, amelynek nem tudott gátat vetni. Ösztönösen nyúlok vigasztalón az arca felé, kedves gesztussal, együttérzőn simítva végig az arcán, letörölve a gond barázdáiba ragadt könnycseppeket.

Nem lenne lelkem, ha ezek után nem segítenék. Ha végiggondolom, nem tűnik semmi gyanúsnak. Ettől még lehet csapda, de nem kockáztathatom meg, hogy magára hagyom ezzel, mert nem akarok neki hinni. Életem végéig rágódnék rajta, hogy vajon a lelkemen szárad-e két ember halála.

A sakás üveg ugyan nem jó bizonyítvány, még kevésbé romantikus zárása a tragikusan drámai "mesének", de sokszor voltam már szemtanúja itt, a kórházban annak, hogy az elkeseredettség a legbutább válaszreakciókat képes kiváltani az emberből. Ez sem szólt másról a részéről...

- Rendben, segítek. Mit tud még róluk? Mennyien lehetnek? Milyen képzettek, van közöttük esetleg shinobi? Amit csak tud, mesélje el, mert ki kell találnunk, hogyan lehetünk a leghatékonyabbak. Valami nagyon ütős terv kell - kérem és már rendezkedek is gondolatban, közben még azon is morfondírozva, kit vonhatnék még be. Tudom, problémás a helyzet, a státusza is, de akkor sem hagyhatjuk, hogy ártatlanoknak essen baja, a bűnözők meg szabadlábon garázdálkodjanak. Szerintem legalábbis a shinobi falvunk feladata a rend fenntartása is. Ez pedig egyfajta rendfenntartás.

Talán beszélnem kellene Franksenseijel. Drágaláts tanárom ugyanis amúgy is szereti figyelmen kívül hagyni vagy sajátságosan szabatosan értelmezni a törvényeket, szabályokat. Nem normális például a diákját úgy új technikára tanítani, hogy közben tucatnyi vírussal fertőzi meg, és kockáztatja az életét úgy, hogy bezárja egy pincelyukba, és magára hagyja! a mai napig elfut a méreg, ha csak visszagondolok rá. ha nem is segít, legalább tudná, hol vagyok, és ha gyanúsan sokáig lennék el, talán lenne benne annyi, hogy szól valakinek...

Én sem vagyok normális, hogy egy ilyen pacák kezébe helyezem az életem... Hah, nehéz ügy az egész, a legjobb lenne kimaradni belőle, de érzem, a sorsom nem engedné. Különben is, nem hiába vannak hőseim, kedvenc könyvfigurám letagadna, ha most nem tennék meg minden tőlem telhetőt.

Shimura Danzou Kedd Feb. 24 2015, 04:16

// Asuko //

Kedves gesztusodra a férfi mintha kissé mégjobban kiengedett volna. Tekintetben már halvány jele sincs az iménti részegség morzsájának sem. Tőled függ, hogy pozitív, vagy negatív módon értelmezed a dolgot, mindenesetre az biztos, hogy az emberünk itt van a jelenben, kábaságnak semmi jele - mostmár. Leszámítva az érzelmi hullámot, mely bizonyos tekintetben elvakíthatja, de ez talán nem is lényeges most.
Első két szavadra hálásan, már-már újfent megindultan rád pillant. Ha a szem a lélek tükkre, akkor elég nehéz lenne ilyesmit szimulálni... bár talán nem lehetetlen, rajtad áll, miképpen értelmezed a dolgot. Amint belekezd a válaszadásba, hangja, mozgása enyhén katonássá válik, mintha az egykori Shinobi múlt egy darabja köszönne vissza. Inkább jelentés ez, mint válasz. Az első bizonytalanságokból, hamar átcsap ebbe a fegyelmezett közlésmódba. Talán a remény, esetleg a hely az oka, vagy valami más. Kiváló kérdés, azonban jelen helyzetben nem feltétlenül olyan nagyon fontos.
- Nagyjából... egy tucatnyian lehetnek. A Felszerelésük jó, szervezettek. Legalább négyen képesek Ninjutsut használni, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármelyik is Ninja volna. Valószínűleg bukott akademisták, vagy valami hasonló. Egy barlangban rendezkedtek be, ismerem a két általánosan használt bejáratot. Sajnos nem tudom, hogy is néz ki belülről. Természetes képződmény, de valószínűleg jobban kifaragták, mint a természet. Ez alatt azt értem, hogy feltételezhetőleg kibővítették és hasonlók.
Rád néz. Vajon elégedett vagy-e a válasszal?

**Tomoshika Asuko** Kedd Márc. 24 2015, 13:03

[Danzou]

Különös dolog a remény: erőt ad, kijózanít és tettekre sarkall. Még az az ember is, aki megmerítkezett a kétségbeesésben, és teljesen elhagyta magát, önpusztításba kezdve, most kivirágozva újra józan, tettre kész és aktív, mi több, pillanatok alatt éveket fiatalodott. Csak azért, mert megígértem, hogy megpróbálok segíteni. A siker még bőven kétséges, mégis, egy apró reménysugár, egy, az elesett felé kinyújtott kéz már ennyi mindenre képes. Felemelő. Az élmény újra megerősít. Pont ezért, ezért az érzésért akartam mindig is gyógyítani. Még ha ez másfajta segítség is lesz most, épp ugyanolyan inspiráló számomra is. Teletölt boldog elszántsággal, s már nem is gyanakszom - pedig ez talán hiba, hiszen egy jó shinobi bár segít, mindig gyanakszik, hogy semmi, de semmi ne érhesse meglepetésként. Én viszont naiv vagyok, ezért bízom. Már megbízom benne, és teljes erőmből segíteni kívánom.
Jó hírekkel viszont nem szolgál. Nem tud sok mindent, de amit tud, elkeserítő. Sóhajtok egy nagyot.
-Mit gondolsz, mire megyünk ketten ennyi ember ellen? – mondjuk, ha a váltságdíjat valahogy elővarázsolnánk. Tudok én olyan jutsut? Persze, hogy nem, honnan tudnék…
- Hah, eszembe jutott egy megtévesztés, csak én nem vagyok rá képes. Esetleg nem tudsz valami olyan jutsut, amivel pénzt lehetne „varázsolni” bármiből egy táskába látszólag? Még ha csak átverés is, időt lehetne vele nyerni. Vagy nem is tudom … Bevallom őszintén, eddig nem nagyon volt részem olyan küldetésben, ahol nekem kellett volna kitalálnom a haditervet – pillantok bocsánatkérőn a férfire.

Shimura Danzou Hétf. Jún. 01 2015, 12:44

// Asuko - Most nem fűznék megjegyzést a késéshez, így is elég ciki ^^ //

Nagyot sóhajt, majd válaszol:
- Nem, sajnos nem tudok ilyet. Néhány Suiton ninjutsut ismerek, mást nem igazán. Arra gondoltam, hogy talán egyszerűen beosonhatnánk, noha nem lenne könnyű összehozni, vagy akár... - pár pillanat után felkacag - Hát én sem vagyok az a parancsnok típus!
Valószínűleg a megkönnyebbülés, hogy nincs egyedül, az adhatott neki erőt ehhez a kacajhoz. De ezzel még nincs megoldva a dolog, s talán az ilyesféle boldogdágra most nincs is idő. Noha a vidámság sosem árthat olyan nagyon, azért a jelenlegi helyzet nem biztos, hogy megfelelő erre. Ráadásul, így, hogy a férfi sem tudott használható (?) ötletekkel előállni, újabb sziklafalba ütközött a mentőakció.
De azért Asuko igazán beleélheti magát a helyzetbe, mert olybá tűnik, hogy Regény-hőssé lépett elő. A bátor, hősies Kunoichi felkarolta a részeg Nukenint, aki mindamellett, hogy elhagyta és ezzel elárulta a faluját, jólelkűnek tűnik. S a korház egy eldugott szobájában, titkos mentőakciót terveznek, hogy kiszabadítsák a férfi családját.
Jól hangzik, valóban, de valami mintha hiányozna a képből, nem igaz?

**Tomoshika Asuko** Csüt. Szept. 17 2015, 16:26

[Danzou]

//Azt hiszem, megint én "nyertem" a ki ír később versenyen, de nagyon nem volt ihletem, és nehézkesen ment az írás, most sem sokkal jobb, de talán kezdek kilábalni az ihletválságból ˇˇ' //

Nem vagyok kisegítve a fickóval. Bár ha ki lennék, nem tőlem kérne segítséget, hanem már rég megoldotta volna egyedül a problémáját, azt hiszem. Gondterheltség ül megint az arcomra, valahogy nem tudok együtt érezni kacajával. Igaz, kin hogy jön ki a feszültség, igaz?... Gyanakvásom viszont naivan kialudt, így már semmit nem tartok furcsának - maximum ha nagyon egyértelmű lenne, de semmi ilyesmit nem tapasztalok egyelőre. Figyelmem sokkal inkább a terv felé terelődik el. Ha nem tudunk megtévesztőek lenni technikákkal, valami mást kellene kitalálni.

- Hmm - adok hangot fejtörésemnek, továbbra is megmaradva a trükkös praktikák vonalán. - Mi lenne akkor, ha beszereznénk valamit, amivel hangot tudnánk lejátszani, elhelyeznénk a környéken, és kicsalogatnánk vele legalább egy részüket, aztán beosonva megpróbálnánk gyorsan elintézni a maradékot, és kihozni a családod, mielőtt visszatérnek. Akár az is lehetne, hogy veszünk pár rádiót, elhelyezzük őket közel osonva, amennyire lehet, felvett hangerővel. Aztán távolabbról beindítanánk egy magnófelvételt, és míg megnézik, mik azok a zajok és mi a forrásuk, akcióba lendülhetünk. Ha a tucatból csak 3-4 megy el, ráadásul pont azok egy része is legalább, akik jutsut képesek használni, fölénybe kerülhetünk.

Bár nem tartom magam jó tervgyárosnak, elégedett vagyok az újabb tervemmel is, tökre olyan, mint a regényekben, és ott is működik mindig - hát igen, rendes bevetési élményme nem sok van...

Viszont úgy nézek újdonsült védencemre, mintha feltaláltam volna a spanyolviaszt, és elvárnám, hogy ő is örüljön neki. Egy viszont biztos, hogy hagyni fogok egy cetlit, mielőtt elindulunk, Franksensei irodájában, hogy ha történne velem valami, azért legalább valaki tudja, hol vagyok. Nem mintha a legjobb ember kezébe tenném az életem, de jobb híján... Hah...

**Lanmao** Pént. Márc. 29 2019, 13:10

Kalandmesteri Mesélés: Tomoshika Asuko - Kedves Bátyó...

// Tudom, hogy nem kérted, de az itt játszott előző kalandot beleszámítjuk majd a jutalmazásokba. //

~ Valahol... ~

Dohos és nyirkos levegő járta át a lány tüdejét. Ez volt az első információ, ami eljutott elnyűtt tudatáig és furcsamód, azonnal eszébe jutott erről valami. Leckék és olvasmányok sora arról, hogy a szaglás az emberek egyetlen olyan érzékszerve ami alvás közben nem kapcsol ki. Olyan mélyen aludhatunk, hogy ne vegyük észre a szagot, esetleg egy erős álomba építsük, de az agy mindig felfogja a szagot. Asuka azt is megtanulta, hogy ez az ember ragadózó, vadászó, gyűjtögető, dögevő, azaz mindenevő életstílusa miatt alakult ki a múltban. Azokban az időkben, amikor még Klánok sem léteztek. Amikor a tűz még isteni csodának számított és amikor az emberek még nem keltek fel ehhez hasonló, hideg, érdes és visszhangzó helyeken...

Mint aki másnaposan kel fel, de még környékezi őt a részegség tompító mámora.

Feje fájt, majd szét szakadt, s miután elnehezült szemhéjait végre tartósan meg tudta emelni, azonnal véget ért a szaglásról futtatott elméleti konzultációja saját magával. Mintha csak félálomban tengődött volna, minthogyha ott ragadt volna a tudata. Tisztában volt mindennel, s mégsem. Tudta, hogy itt valami nincs rendben, de akárhogy próbálta meg felidézni, hogy pontosan mi is történt vele, nem volt rá képes. Ahogyan pedig mozogni próbált, jobb oldalának bordázatát fájdalmasan nyomta meg saját súlya.

Jobbján feküdt, méghozzá eldőlve, akárcsak egy krumplis zsák.

Ahogyan ezt felismerte, szíve hatalmasat dobbant, s azzal együtt fájdalmas szúrást érzett mellkasában. Ezt egy újabb heves szívdobbanás követte, de a fájdalom már nem jelentkezett vele. Csak az adrenalin, a felismerés, hogy olyan helyzetbe került, amibe valószínűleg soha életében nem akart volna. Újból mozgásra akarta bírni testét, de ezúttal lábaira figyelt. Mintha csak elzsibbadtak volna, lábujjai úgy szúrták őt minden pontról. Jól érezte, ha nagyon akarna, hogyha összeszedné minden erejét, akár fel is tudna ülni és neki tudna támaszkodni annak a kőfalnak, aminek eredetileg nekidöntötték.

- Félsz? - A hang úgy hasította át a sötét hidegséget, mi jelenleg Asuka világa volt, mint az orvosi szike a bőrt. Ha Asuka eddig nem félt, most csontjáig hatol a rémület. - Ne félj! Nincs értelme. - Mondta a hang, s újfent mindent áthatott. Asuka hallotta, ahogyan visszaverődik mindenhonnan. Fentről, lentről, oldalról... Egy igencsak kicsi helyiségben voltak, feltehetően egy darab berendezési tárgy nélkül. Alig lehetett több 5 négyzetméternél az alapterület.

Átfagyott testébe a rémület és az adrenalin hatására újra forróság szökött.

Érezte, ahogyan a bőrének súrlódó kőtakaró felsértette a testét. Feje is fájt, talán vérzett is. Egy ponton kifejezetten sajgott. Talán amikor eldőlt, nem volt senki és semmi, ami megállítsa. Igen, minthogyha halványan derengene egy kép arról, hogy valaki idecipeli, majd a falnak dönti. Akkor fény is volt a helyiségben, de ez a kép olyannyira elmosódott, akárcsak egy absztrakt festmény. Most amúgy is korom sötét van.

Miután visszanyerte tapintó érzékét is, fokozatosan felfigyelt az összes többi érzékszervének felismeréseire.

A hideg, az érdes felület, a visszhang, a vak sötétség, dohos, nyirkos szagok és a fémes íz a szájában sok mindenre engedett következtetni. Bár az ízlelést megnehezítette valami. Valami száraz és kellemetlen dolog a szájüregében, mi egészen talán a torkáig "lelógott." Legalábbis nagyon így érezte. Fájt a légzés is, marta az orrát és a légcsövét a hideg levegő.

- Sikíts ha akarsz... - A hang fojtottá és csendessé vált. Suttogott. - Nem fog érdekelni. - Asuka nem tudta behatárolni, hogy honnan érkezik a beszéd. Az alak egy lépést sem tett meg a visszhang pedig összezavaró volt. A helyiség tökéletes volt az áldozatok számára a végső kétségbeeséshez. - Itt nem hallja majd senki. Nyugodtan kiengedheted magadból. - S valóban, Asuka szája szabad volt. Egyszerűen csak kiszáradt. Most már megérthette, hogy milyen az, amikor azt mondják, "vattát köpök." Az orrában és szájában lévő mirigyek is felmondták a szolgálatot, így a védő nyálkahártya nélkül teljesen kiszáradt a felső és alsó légúti része, ezért a maró érzés. Ám ahogyan eszméletéhez tért szépen lassan, úgy indult be ezen mirigyek nyálkatermelése is.

Újra benedvesedett a szája.

- Remek! - Kiáltotta az alak, kinek a hangjából nem lehetett megmondani, hogy milyen nemű. Mintha csak valami akadályozta volna hangja tisztaságát. Asukoban azokat az emlékeket idézte, amikor az orvosok és a nővérek maszkban beszélgetnek egymással. Olyankor mindenki hangja mélyebb és fojtottabb. Tompább. Most pedig lépések. Lassú, kopogó hangú lépések. Egyre csak közelebb és közelebb érnek hozzá, ő pedig még mindig nem tud mozdulni. Akárhogy próbálkozik, egyedül lábujjait és ujjait tudja uralma alá hajtani, de már úgyis késő.

Vállain csontos kezek erős szorítását érezte, mik felsegítik őt és újra a hideg kőfalnak támasztják.

- Őszinte leszek, Asuko... - Suttogta a fülébe a hang, s ilyen közelről valamiért még behatárolhatatlanabbnak tűnt a nemi identitása. - Ez most fájni fog. Nagyon fájni fog.

Ahogyan mondta, a nyakát ért szúrás irtózatos fájdalmat lövellt dermedt testébe. Akaratlanul is sikításra késztette a lányt, mi az alakot, szavaihoz hűen: egyáltalán nem érdekelte...

[...]

~ Korábban...(?) ~

- Wááááááhhháááá-háááááááá!

- Nyeeeeeee-eeeeeeeee-eeee!

Az egész hangzavart nem tudta mire vélni, ezért is sietett a folyosóról a négyes kórterembe, ahonnét ez a szörnyű rikácsolás kiszűrődött. Már rég megszokta, hogy a kórházban olykor kiáltozások, viták és hasonló dolgok suhannak át folyosóról-folyosóra. Néha még nevetés is felcsendül, de az ritkább. Asuka most rezidensi munkáját végezte, újra kapott egy halom vizsgálatra váró beteget Franksenseitől. Egy egész A4-es oldalnyi listája volt róluk. Mindet még a délelőtt folyamán kellett megvizsgálnia. Összesen hatan voltak, s reggel héttől már tartott a reggeli vizit, így legalább hajnali hatra kellett érkeznie, hogy felkészülhessen mindenre és elkészüljön minden szükséges előkészülettel.

Kilencet ütött az óra és három betegen már túl is volt.

Most azonban, teljesen elhagyta a kötelességét. A kettesbe ment volna, - Franksensei össze-vissza tette sorba a betegeket, így már megjárta a harmadik emeletet is és most újra a földszintre kellett baktatnia, aztán persze vissza majd a másodikra... - de a kiáltozás olyan méreteket kezdett felölteni, amit már nem hagyhatott figyelmen kívül, így muszáj volt megnéznie.

- WÁÁÁÁÁÁ ----- HÁÁÁÁÁÁÁÁ!

- NYEEEEEEEEE - HEEEEEEEEE! - Újabb furcsa hangok, s amikor Asuka belépett a négyfős, ámde csupán csak egy beteget számláló kórterembe, meglátta a magas, vékony, sőt, talán inkább nyurga alkatú nővért a beteg ágy mellett állni egy tűvel a kezében. A tű már üres volt, valószínűleg most adta be. Az ágyban egy gyerek feküdt, akinek sírásba torzult, elvörösödött arca lassan nevetésbe és mosolyba kedvesedett. Néhány másodperc múlva már csak letörölt krokodilkönnyei hagyták maguk után fájdalma nyomát.

- Wááááááhhhh hehehhee! - Nevette el végül a kiáltozást, de a nővér azonnal rá is kontrázott.

- NYEEEEHeeee! - Visította, s így, most összerakva fejben a jelenetet, leginkább az utcán összetalálkozott, egymással vitatkozó macskákra hajazott az egész.

A nővér bár háttal volt Asukának, valamiért hátrafordult és meglátta őt.

- Óh! - Megilletődve rezzent össze és gyorsan elcsomagolta a használt fecskendőt. - Mióta állsz ott? - Kérdezte. A nő arca nem volt ismerős. Magas volt, csaknem két méter. Vékony testalkatú, talán túlságosan is. Nővér egyenruhát viselt, rövid fekete haját pedig betűrte a nővérsapka alá. - Nos, ez a módszer tapasztalataim alapján igencsak hatásos a hisztizők ellen. - Nézett mosolyogva a gyermekre, aki ugyancsak vidám arccal, némi csíntalan fénnyel a szemében, újra rákezdett.

- WÁÁÁÁ...

- NYEEEEEEEE! - Zárta rövidre a macskanyávogásosvernyákolósbrennyeggéssel az ismeretlen nővérke, majd megsimogatta a gyermek fejét és zsebre dugott kézzel megindult Asuka felé. - Örvendek, a nevem Uzuhime. - Zsebében hagyott kezekkel hajolt meg kissé hanyagul. - Új vagyok!

**Tomoshika Asuko** Szomb. Május 11 2019, 00:26

[Lanmao - Kedves bátyó]

//bocsi, tényleg nem siettem el ˇˇ' //

Dohszag és nyirkosság. Ez a két információ volt az első, ami beszüremlett a tudatomba a sötétségen keresztül.
Dohszag és nyirkosság. Marta az ehhez nem szokott torkom, még talán a tüdőm is, bár ahhoz jobban kellett volna összpontosítanom, hogy elkülönítsem a kettőt, s meggyőződjek róla, hogy így van. Összpontosítani kellett volna. De ehelyett az agyam furcsa kalandozást tett a múltban, ahogy felidéződött bennem egy rég tanult, igazából jelenleg tök feleslegesnek tűnő gondolat az emberi szaglásról.
Milyen hülyeségekre nem gondol az ember eszmélés közben!
De vajon miért akar az agyam kijönni a koponyámon erőszakot alkalmazva?
Lassan nyitom fel a szemem. Még a szemhéjam is lusta, nem csupán engem tompít el a szag és a fájdalom. Az új ingernek köszönhetően viszont legalább az előbbitől szabadulok, mert leköt, hogy sajgó aggyal felfogjam, hol a jó életben vagyok.
Fekszem. Ez határozottan biztos. Ráadásul az oldalamból áradó zsibbadó fájdalominger - amit eddig elnyomott a fejfájásom - sugallja, hogy elég kényelmetlen pozícióban teszem ezt elég régóta ahhoz, hogy lerohadjon a fél oldalam.
Fura... az sem rémlik, hogy lefeküdtem volna. Elaludtam volna valami közepette? De vajon mit csináltam utoljára? Olyan nehézkes gondolkodnom, mintha minden gondolatfoszlánynak ragadós, süppeteg mocsáron kellene keresztülküzdenie magát, hogy megszülethessen a fejemben végül...
Várjunk csak! Az első Raikage szerelmére!... Hidegzuhanyként ér a félelem, ami ellep, és kis híján megfullaszt egy pillanatra. Dohos és nyirkos levegő, kényelmetlen testhelyzet, amiben ismeretséget kötöttem a földdel... Ó, ugye nem megint Franksensei zárt be valami hülye tanulás céljából?!
Hirtelen mozdulnék, de aztán meggondolom magam. Ha Franksensei szórakozik, még az is lehet, hogy megint valami "kárt" tett bennem. Nem árt egy gyors ellenőrzés!
Elsőnek a lábaimra figyelek. Mozdul. Az mozdul, aminek kell, csak épp mocsok zsibbadt ez a részem is. De ha akarok, fel tudok ülni. Nem ártana...
A gondolatom erőszakosan vágja félbe a kérdés. Összerezzenek a nem várt hangra, ami az eddigi némaságban kellemetlenül hangosnak tetszik. Hangosnak és ismeretlennek. Mi több: kiismerhetetlennek. Önkéntelenül is összerándul a gyomrom, pedig épp most szólít fel ez a mindenhonnan érkező hang, hogy ne csináljam össze magam, felesleges.
Szerinte biztos felesleges, nekem nagyon is jól esik, jó!!!
Még ennyit sem tudok a titokzatos valaki felé vágni, mert egyszerűen nem úgy működök mégsem, ahogy kellene, pedig minden eddigi érzékelés alapján mindenem rendeltetésszerűen funkcionál. Mégis mintha valami burok választana el saját magamtól, amitől tompának érzem magam. Amitől az ingerek is csak fokozatosan érnek el. Például ismét új felfedezésként az, hogy milyen mélyen is vájnak a kövek a bőrömbe, amikre feküdni kényszerültem. Vagy az, hogy a fejem sajgása egy pontba koncentrálódik.
Halványan feldereng egy emlék. Emlékeznem kellene arra, hogy ki és miért cipelt ide, mint ahogy halványan rémlik is, hogy mikor ide kerültem, mintha még világos lett volna, nem olyan áthatolhatatlanul sötét, mint most. Ez vajon azt jelenti, hogy már a vacsoraidő is elmúlt volna?
Gondolatban megrázom a fejem, és kényszerítem magam arra, hogy rájöjjek, hol vagyok és miért, hogy ne kössön olyan erőteljes béklyóba eme idegen helyzettől való félelem. Hiszen azt sem tudom, mekkora bajban vagyok. Bajban vagyok egyáltalán? A zsigereimben azt érzem, hogy igen, borzasztóan nagy bajban!
Gyerünk, Asuko! Szedd össze magad!
- Sikíts, ha akarsz... Nem fog érdekelni. - A hang újra beeszi magát az elmémbe. Ha nem lennék ilyen helyzetben, élnék a gyanúperrel, hogy megbolondultam, de jelen helyzetben inkább csak fokozza a hideg miatti bénultságom az a jeges rémület, ami minden idegszálam egyre szorosabban markolja kérlelhetetlenül. A lélegzetvételem felgyorsul, amitől egy sor kellemetlen dolog mellett arra is ráeszmélek, hogy a szám, sőt, a torkom is mar, kapar, s nyelni sem tudok. - Itt nem hallja majd senki. Nyugodtan kiengedheted magadból - folytatja tovább a hang.
Halkan nyöszörögnék, de nem jön ki hang a torkomon. Ellenben ahogy folyamatosan nyelni próbálok, lassan sikerül is, és a maró érzés enyhül, ahogy újra érzek nyálat is a számban. Kiszáradt a szám. Ilyen durván. Biztosan elmúlt vacsoraidő, és azt hiszem, ez a legkisebb problémám! Agyam fogaskerekei egyre tempósabban pörögnek, egyre több részlet áll össze egésszé, amitől egyre mélyebben hatol belém a félelem jeges agyara fogva tartva. A légvételem szaporább, ahogy a pulzusom is megnő. Az élet visszatér fokozatosan mindenembe, de minek! Egész testemben reszketni kezdek, orrcimpám kitágul, míg a szemem összeszűkül, ahogy kétségbeesve igyekszem még több információhoz jutni az öntudatom és vele párhuzamosan az életösztönöm fokozatos, mostanra rohamtempójú visszatértével.
- Remek! - A hang elégedett, én kevésbé. Hiába erőlködöm, még csak azt sem vagyok képes megsaccolni, milyen nemű lehet, nem hogy azt, hogy egyáltalán hol van. Utóbbira elég hamar választ kapok, még ha ennyire nem is voltam kíváncsi rá, hiszen léptek zaja kél, s pillanatokon belül nyüszítve konstatálhatom, hogy hiába igyekszem menekülni, a testem elárul, s közben a hanghoz tartozó két erős kéz a vállamba mar, újabb fájdalomrózsákat rajzolva a szemem elé.
Felsegít, de a hideg, ami a hátamnak feszülő falból árad, csak még inkább lebénít. Mikor a leheletét megérzem a fülemen, ahogy újra beszélni kezd, már a sírás határán állok reszketve, nem a saját lábamon állva, sokkal inkább az ismeretlen karjaiban vergődve gyámoltalanul: - Őszinte leszek, Asuko... ez most fájni fog. Nagyon fájni fog.
Segítségért kiáltanék, de a rémült kétségbeesés tizedmásodpercek alatt alakul át a torkomban velőt rázó sikollyá a nyakam ért szúrás és az azonnal berobbanó fájdalominger hatására.
Valaki! Bárki! Kérem! Segítség!...

Ismét egy megszokott reggel. Alig hogy beértem, túlélve egy "közlekedési balesetet" - egy genint sikerült ledöntenem a lábáról, annyira bele voltam merülve még a félálomtól ittas saját valóságomba -, Franksensei rám bízott egy halom rutinfeladatot. Eleinte bosszankodtam rajta, mert csak azt éreztem, hogy rám tolja a piszkos munkát, de ráébredtem, hogy a kórházban egyrészt csak piszkos munka van, másrészt ez tulajdonképp a bizalma sajátos kifejezése. Hiszen bízik benne, hogy el tudom látni a feladatokat a felügyelete nélkül. Naivan hangzik, de hiszek benne, hogy így van, hiába fintorognak az elméletemre más itt dolgozók!
Elismerem, senseiem módszerei sokszor hagynak kivetni valót maguk után, de ha leszedem a történtekről a felháborodásom és a lelki terrorizálás szűrőjét, mindig olyasmit tett, ami az előrehaladásom, mondhatni az épülésem szolgálta. Arról ne is beszéljünk, hogy a betegek sokszor nagyobb lelki terrort alkalmaznak, mint maga a sensei, csak egészen másként...
Most is valaki nagyon kitesz magáért, mert úgy sivalkodik, mintha valami horrorregény elevenedett volna meg...
Sóhajtok egyet. Jobb lesz kideríteni, mi a jó élet történik, mert kívülről hallgatva olyan, mintha elevenen megnyúznák épp. Aztán ki tudja, lehet,hogy már az történik, annyira magára haragította a nővért. Nem mintha amúgy ne lenne dolgom, de fordított helyzetben én is hálás lennék a támogatásért, így megszánom a kollégám.
Ahogy belépek a négyesbe, az egy szem, üvöltő beteget, s a felette álló nővért pillantom meg. Még csak nem is bátorítja semmi társaság a beteget, hogy így viselkedjen, szép...
Mindenesetre ahogy elnézem, az injekciós tű már üres, a gyerek pedig kezd felhagyni a hisztérikus sikoltozással, és végül konkrétan elneveti a virnyákolás, a nővérke pedig konkrétan rákontrázva hasonló hangokat ad ki magából. Azt hiszem, totál feleslegesen lestem be...
Hát igen, nem mindenki olyan reménytelen, ha gyerekekkel kell kijönni, mint én... Kíváncsivá is válok, ki lehet e tehetség, mert hátulról egyáltalán nem ismerem meg. A nő hirtelen fordul hátra - s nem, így sem lesz ismerősebb. E rejtély viszont hamar megoldódik, ahogy bemutatkozik, miután rövidre zárta az újraéledni próbáló hisztit.
Ugyan a tekintetem megragad a nő kezein, amelyeket nem húz elő, de különösebb figyelmet nem szentelek ennek. Annyi fura szerzettel találkoztam már itt, hogy ez a kis apróság bár megragadja a figyelmem, mert nem megszokott, de nem gondolok bele semmit, csupán annyit, hogy lám, neki ilyen jellegű dilije van.
- Üdv itt - viszonzom a meghajlást rendesen. - Az én nevem Asuko. Tomoshika Asuko. Nagyon örvendek. Amúgy ne aggódj, csak most néztem be, mert magamból kiindulva gondoltam, nem árthat egy kis segítség, de ahogy szemtanúja is lehettem a dolognak, igen jól elboldogultál egyedül is - mosolygok kedvesen.
- Te is csak gyakornokként vagy itt, vagy már rendes állásban alkalmaztak? Azt meg gondolom, hogy ma kezdtél, mert még nem láttalak, pedig a senseiem mindig gondoskodik róla, hogy biztosan bejárjam az egész kórházat... - érdeklődök beszélgetést kezdeményezve és csacsogva érdektelen dolgokról. Ha új, biztosan nem tudott még igazán beilleszkedni. Nekem jól esne, ha valaki próbálna beszélgetni velem, így én is ezt teszem, hacsak nem akar távozni a kórteremből, mert akkor csak addig követem - ha abba az irányba tart - míg a kettesbe, eredeti célomhoz nem érek.
Naivság vagy sem, semmi gyanú nem ébred bennem, teljesen elfogadom a bemutatkozását azonosításként.

**Lanmao** Vas. Júl. 07 2019, 00:00

// Elnézést a késésért ^^" Jelenleg is kómásan írok mert már nem volt pofám váratni '''>.> //

A nővérke kedves mosollyal viszonozta a bemutatkozást és láthatóan próbált figyelni a témára.

- Köszönöm a segítő szándékot Asuko. - Hangja nőies volt, de mélyebb tónusú, arca mégis kedvességet és gyámoltalanságot sugárzott. Mosolya kiváltképp. - Nos, volt már dolgom egy-két hasonló lurkóval. - Nézett a kölyökre kedvesen, aki csak elpirulva elbújt. - Ideiglenes főnővéri státuszban vagyok, egészen addig, amíg küldetésre nem vezényelnek. Eddig a háborúban gyógyítottam Szanitécként. - Mosolya most már inkább erőltetett volt, mintsem őszinte. Jól láthatóan kellemetlen emlékek derengtek fel benne, olyan emlékek, amiket minden normális ember örökre kiégetne tudata legmélyéről is... - Na de ez mindegy, a lényeg, hogy most itt vagyok és segítek amiben csak tudok. Te részt vettél a háborúban?
Kérdezte, miközben továbbra is nővérköpenye érdekesen magason mélyülő zsebében tartotta kezeit és megindult kifelé. Persze végig tartotta a szemkontaktust, egyszerűen csak el akart libegni Asuka mellett. Lassú volt, ráérős és testtartása egyértelműen jelezte, hogy nem szeretné lerázni a lányt, hanem beszélgetésben akar maradni.

- Merre van dolgod? - Kérdezte is gyorsan, majd ha Asuka válaszol, ő felajánlja, hogy elkíséri és segít neki. Úgyis ez a dolga.

~Valahol máshol...~

Sötét vakság, mely nem hagy mást csak bizonytalanságot.

Végtagjai merevek, továbbra sem tudja, hogy hol lehet. Emlékszik a fájdalomra, emlékszik a gondolataira. Mégis, a testének egyáltalán nem ura. Csörömpölést hall. Olyat, mint amikor az orvosok a szikét vagy az injekciós tűt leteszik arra a fém asztalra vagy a tálra. Rendezkedik közöttük, válogat... Úgy tűnik, hogy ő kitűnően lát még ebben a kis helyiségben is. Bár... ha jobban odafigyel tompa érzékeire, valami érdekesre ébred rá: hidegség, sima hidegség, akárcsak egy műtőasztal közepén. A visszhang is már másabb, acélozottabb, burkoltabb, ezt a szagot pedig már ezer közül is felismerné.

Egy kórteremben fekszik.

Ez műtőasztal, ehhez kétség sem fér, de akkor mégis miért nem lát? Valami érdes, száraz dolgot érez. Be van kötve a szeme. Azt nem érzi, hogy le van e fogatva, vagy egyszerűen csak meg van bénulva. Ha a chakrájára próbál figyelni, hasztalan... Nem tehet semmit, nem érzi, nincs kapcsolata vele. Érzi, hogy ott szunnyad a testében, de nem képes irányítani. Egyszerűen nem képes koncentrálni. Valami különös gátolja ebben.

- Az első kísérlet mondhatni jól alakult, bár a kivitelezés hagy némi kívánnivalót maga után. - A fojtott tompa hang megint csak beazonosíthatatlan volt. Bár, a szó bántotta a lány fülét. Mintha csak krétát karcoltak volna az iskolatáblán. Érthetetlen az érzés... Jelenleg minden annyira kaotikus, minthogyha semminek sem lenne értelme. - De majd a következő már tökéletes lesz... - Suttogta egy hang a füle mellett, közvetlenül a nyakába lihegve, s Asuko nem értette, hogy hogyan került ilyen gyorsan mellé. - Ez irtózatosan fog fájni! - És egy újabb szúrás!

**Tomoshika Asuko** Kedd Aug. 27 2019, 23:11

//Gomen, gomen, még élek, csak mindig szegény karaktereim szorulnak háttérbe ^^" //

Ámulva hallgatom Uzuhime rövid történetét. Háborúban szanitéc. Igazán elismerésre méltó! Bárcsak én is ki lettem volna vezényelve! De Franksensei úgy ítélte meg, hogy sem orvosilag, sem egyéb szinten nem vagyok ilyesmire alkalmas, mert nincs elég gyakorlatom. Sértő, ugyanakkor… be kell látnom, igaza van. Épp elég volt a háború azon részével szembenézni, ami elérte a falut is, hogy megértsem, valóban nem vagyok ilyesmikre még kész. Ugyanakkor… ha sosem kapok semmilyen komolyabb feladatot, soha nem is lesz gyakorlatom, és soha nem is fogok megtapasztalni komolyabb helyzeteket, hogy kialakuljon a hidegvérem minden helyzetben.
Merengésem miatt lemaradok az arcára kiülő kevésbé őszinte mosolyról, a kérdés viszont felráz, és el is pirulok miatta. - Nem - rázom meg a fejem. - A senseiem szerint nem álltam rá készen, ezért nem vezényeltek ki, csak itt, a kórházban találkoztam háborús sérültekkel.
Mivel Uzuhime megindul, feleltemben automatikusan követem, hiszen érzem, hogy alapvetően szívesen beszélget, és valljuk be, nekem is jól esik egy kis beszélgetés. Igaz, miközben kilépnék, keresztülesek mondhatni az egyik látogatóknak kitett székben, de aztán vörösen, de mintha mi sem történt volna, a hajam a helyére igazítva csevegek tovább. - Épp a kettesbe tartottam - emelem meg a kezemben lévő papírokat. Elkeserítően lassan haladok ma is.
Uzuhime meglepetésemre felajánlja, hogy elkísér, és besegít. Őszintén elkerekedett, nagy szemekkel pillantok rá, majd hálás arckifejezésbe lágyul az arcom.
- Igazán hálás lennék érte, de ha van dolgod, akkor menj csak, elboldogulok azért. Lehet, nem látszik, de már két éve gyakornokoskodom - mosolygok, de mint kiderül, már végzett, így végül nem bánom, hogy velem jön. Igaz, egy kicsit lámpalázas leszek, mert ő ugyan nem tudja, de a betegek java igen, hogy eléggé kétbalkezes tudok lenni - nem akkor, amikor a feladataim végzem, hanem úgy közben, mint mondjuk most a székkel… -, és sokszor az olyanok ugratnak is ezzel. Mondhatni nincs túl nagy tekintélyem, és a legtöbbször csak megszánnak, hogy végre tudjak végezni. Lopva mélyebbet sóhajtok.
- Amúgy te mióta dolgozol az egészségügyben? Igen profi volt az előbb azzal a gyerekkel, amit műveltél. Én sajnos nem vagyok túl jó az ilyenekben, ezért Franksensei… izé, a senseiem mindig direkt ilyen eseteket sóz rám, de nem érzem, hogy jobb lettem volna, mint a legelején…
A választ kivárva elgondolkodom, s még mielőtt megérkeznénk, kibukik belőlem: - Amúgy te miért döntöttél eme pálya mellett? Lehet, gyerekesen hangzik, de én egy könyvszereplő hatására, aki egy nagyon menő medicnin kunoichi volt, aki mindenkin tudod segíteni, miközben minden rejtélyt megoldott, és minden rosszfiút/-lányt elpáholt. Ma már igen csak mese habbal az egész, de attól még mindig jó érzéssel tölt el, ha visszagondolok a figurára, és erőt tud adni, hogy folytassam, ha épp magam alatt vagyok, és megkérdőjelezem, mi a kami-samát csinálok én itt, fehér köpenyben.
Valamiért úgy érzem, nem fog kinevetni eme vallomásomért, és úgy gondolom, hogy egy roppant érdekes és csodálatra méltó indokot fogok hallani tőle. Sokkal felnőttesebbet és érettebbet, mint a sajátom. Egyszerűen ilyen kisugárzása van. Azt hiszem, máris megkedveltem. S bár továbbra is lámpalázas leszek a gondolatra, hogy a szeme láttára kell végeznem a dolgom, mégis egy kicsit meg is nyugtat, mert ha el is rontok valamit, ott lesz, hogy helyreigazítsa még időben. Meg nem tudom, úgy érzem, sokat tanulhatok tőle a jövőben, ha jobban megismerjük egymást. Na nem akarom kihasználni, de talán ha néha elkísérem, el-elleshetek valamit, illetve ha beszélgetük, talán szó esik olyan fortélyokról is, amik neki beváltak, én pedig még soha nem is hallottam róluk.
Optimizmusom még akkor is tart, mikor megérkezünk a ketteshez, ahol a fene se tudja, milyen beteg vár is rám, még nem volt időm ellenőrizni a feljegyzéseket, mert hát elbeszélgettem az “időt”.

Elveszthettem az eszméletem a fájdalom miatt, mert újra felébredés-élményem van. Mármint nem igazán emlékszem, mikor ért véget a fájdalom, ahogy a rettegés is újult erővel csap le rám, mintha egy időre megszabadultam volna tőle, ami, akárhogy nézem is, éber állapotban lehetetlenség lett volna. Valami viszont most sem változott: életképtelennek érzem magam. Na jó, lehet, hogy változott valamennyit, mert eddig legalább, ha erős burkon keresztül is, de éreztem magammal a kapcsolatot, most viszont a testem egyáltalán nem az enyém. Nem mozdul, nem cselekszik semmit aszerint, ahogy szeretném, még csak a chakrámmal sem érzek kapcsolatot, mintha nyomtalanul eltűnt volna, pedig most nagy szükségem lenne rá. Igaz, mit érnék vele akkor, amikor egy porcikám sem mozdul…
Mondjuk meggyógyíthatnám magam, én marha…
Elmélkedésem szabad árját a csörömpölés vágja ketté, hogy ismét minden idegszálam leblokkoljon attól, hogy görcsös rettegés táncol rajtuk vad mozdulatokkal. Nem akarom! Anya! Apa! Bátyó! Valaki! Franksensei!...
A pánik újra felébreszti az agyam aktívabb felét, rögeszmésen próbálok kapaszkodni valamibe, ami segíthet. Bármibe, amit csak találhatok! Hogy az életösztönöm és a félelmem ismét koncentrálja az agyam, ráébredek valamire: máshol vagyok. Most nem szúr semmi a bőrömbe, ahogy fekszem, épp ellenkezőleg: sima és hideg. A hangok is másképp verődnek vissza, s ami a leginkább fejbe csap a felismerés súlyos kalapácsával: a jellegzetes illat - mások szerint szag. Ezer közül felismerném akár csukott szemmel is - ahogy az ábra is mutatja, épp csak nem szándékoltan van csukva a szemem, mert hogy csak én nem látok, abban kezdek bizonyos lenni -, egy kórteremben vagyok.
Te jó ég, egy kibaszott műtőasztalon fekszem, ez az elmebeteg meg épp most válogatja, melyik szikével szabjon át megint!
A korábbi fájdalom emléke elemi erővel robban be az elmémbe, a félelmem immáron bénító magasságokba emelve. Ekkor töri meg a “csendet” újra a hang. Ha látnék, kimerevedett, rémülettől ponttá zsugorodott pupillával fordítanám felé a fejem, lassított felvételben, mint egy nyomi horrorfilmben, épp csak ez most a valóság, és mint olyan, bár a vásznon nyominak hatna, most kifejezetten hatásos, mert nem igazán rajtam múlik, inkább annak, hogy ki tudja, mióta nem vittem be a szervezetembe semmit, hogy nem hányok attól, hogy a rettegés tekergeti a gyomrom.
Egyetlen szavon akad meg az agyam, s az sikolt bennem kegyetlen visszhanggal, miközben a fülembe, majd a nyakamba liheg a szó “életre keltője”: Következő. Nem akarok következőt, nem akarom még egyszer, nem akarom!...
Még a gondolataim is elmossa az újra mindent beborító fájdalom, és a nyomában közvetlenül kélő sikoly, amely az ajkaimon távozik. Már arra sincs erőm, hogy sírjak vagy reménykedjek abban, hogy bárki is rám talál annak ellenére, hogy az a hangerő, amit produkálok, még az én fülemnek is irtózatosan fáj. Meg akarok halni! Minden jó, csak ezt ne kelljen átélnem többször! Kami-sama, kegyelmezz, kérlek!

**Lanmao** Csüt. Aug. 29 2019, 23:30

// Ismerős... ˘.˘' Bőven ráérünk Smile

//

Uzuhime Asuko botlását igyekezett nem észrevenni.

Udvariasan elfordult, s úgy tett, mint aki nem vett észre semmit. Sőt, ahogyan Asuko tovább beszélgetett vele, úgy tűnt, a nővér valóban nem vette észre, hogy Asuko csaknem elvágódott. Nem úgy, mint a kis lurkó, aki a markában röhögött az ágyába bújva, majd fejére húzva a takarót, úgy tett, mintha ott sem lenne.

Végül a két lány együtt indult meg Asuko dolgára.

- Egyáltalán nem tűnik úgy, mintha zöldfülű lennél. - Mosolyog kedvesen. - Ami pedig engem illett, én már legalább hat éve ténykedem a csatamezőn és a kórházakban. Ott vagyok, ahol szükség van rám. Kutatások, fejlesztések, súlyosabb esetek kezelése és hasonlók. Akadémiai éveim óta erre a terepre szántak. - Ezúttal mosolya kissé erőltetett volt. Olyasmi, mint amikor az orvosok egy haldokló betegnek mondják azt, hogy "minden rendben lesz." - Áh semmiség. - Legyint a gyermekes megjegyzésre, majd visszacsúsztatja kezét orvosi köpenye zsebeibe. - A környező falvakban rengeteg mindent tanulhatsz te is az anyáktól. Na az aztán igazán kemény munka. - Néz maga elé, s a pillanatnyi néma csend, mi neki inkább tűnt perceknek, ostorcsapásként készteti további magyarázkodásra. - Mármint anyának lenni. Nem mintha én az volnék, de láttam már, hogy mit össze kell küzdeni egy kölyökkel. - Szája szélén most egy emlékmosoly jelent meg. Bizonyára kellemes volt.

Furcsa volt a lány.

Olyan volt, mintha legfőképpen a múltban élne. A jelenben úgy mozgott, mint egy igazi zombi. Lassú volt, a kimért és a lomha közötti érdekes állapotban járt. Mélybarna szemei egyszerre voltak hidegek és érzéketlenek, ám amikor valamilyen múltbéli dologról beszélt, minden érzelem meggyűrte arcát. Vagy mosolyra és jókedvre formálta, vagy pedig búra és szomorúságra. Ami érdekes volt, az az, hogy sűrűn tért még ki a régi dolgokra.

- Ez rendkívül szép dolog. - Nézett le abból a kétméteres magasságából Asukora. Megint elmosolyodott. Kedves reakciója olyannyira őszinte volt, hogy mint egy őszinte gesztusként, szemeit is lecsukta közben. - Hasonló ok miatt... A könyved, Nanatsu Hanatabi: Bokusha no Bokujin. - Elnézett a lányról, a kettes kórterem felé. - Ez a könyv címe. A kedvenc műveim egyike. Nem gondoltam volna, hogy bárki is olvasta egy bizonyos személyen kívül. - Zavarba jött. Elvörösödött kissé. Ismét a múltban járt, még a tarkóját is vakargatja.

Eközben a kis csapat már egyre közelebb került a ketteshez, amikor is Uzuhime szeme rémületesen kikerekedett.

- A Kettes! - Szél söpört keresztül a folyosón. Még nem érkeztek a kettes ajtójához, de már innen érezhető volt a huzat, ami kitört a kórteremből. - Gyorsan!

Kiáltotta Uzuhime, majd a Ninják gyorsaságával termett a kórterem ajtajában.

Ha Asuko felocsúdik, ő is gyorsan odaérhet, amikor pedig ez megtörténik, láthatja, hogy a beteg nincs az ágyában. Ha gyors pillantást vetne Franksensei jegyzeteire, amit az imént elhanyagolt, most meglátná azt a felkiáltójelet a beteg neve mellett.

"Öngyilkos hajlamú."

Asuka felnézve a jegyzeteiből máris képes összerakni, hogy mi is történik. A betegágy üres, az ablak előtt paplanok vannak szétterítve párnákkal együtt. Egy szék, s egy a falnak döntött sétabot.

- Viszlát lányok! Viszlát kegyetlen világ! - Remegte a párkányban álló csöpp öregasszony, ki isten tudja hogyan, de felkecmergett oda.
Még mielőtt reagálni tudtak volna, a néni mosollyal az arcán ugrott. Nincs idő bámészkodni, Asukonak reagálnia kell!

**Tomoshika Asuko** Csüt. Nov. 07 2019, 01:20

A beszélgetésünk ugyan kedélyes, mert szívesen és részletesebben válaszol, mégis belengi valami furcsaság. Nem igazán tudok rájönni, mi az, nem tudom megfogalmazni a furcsa érzést, ami motoszkál bennem miatta, csak érzem, hogy valami nem teljesen kerek. Mert lámpalázam s az a varázs, amit Uzuhime köré rajzoltam a fejemben a korábbi fellépése miatt, eltakarja a szemem, mint egy lovakra helyezett szemkötő, s képtelen vagyok rendesen megfigyelni, milyen kontrasztos jelen viselkedése, s vele szemben minden, ami a múltat idézi, mennyire más emberré varázsolja.
Elfogultan iszom a szavait. Felvázolt tapasztalata lenyűgöz. Bárcsak engem is bevonnának legalább közepesen nehéz helyzetekbe! Vágyom a megmérettetést annak ellenére, hogy sokszor a napi körutam is kész rémálommá képes alakulni egy adag tömegszerencsétlenséggel, amit egyedül produkálok és szenvedek is el.
Azzal viszont tökéletesen egyet tudok érteni, amikor az anyaságról, mint kemény munkáról beszél. Nem mintha nekem több tapasztalatom lenne nála, egyszerűen csak már a gondolatra is, hogy hozzám hasonló gyereket kell felnevelni, emelem a kalapom a saját szüleim, s kifejezetten anyám előtt. Szegényt annyiszor tettem már sírba, hogy csoda, hogy még nem hullott ki minden hajszála. Hehe...
A könyvön viszont szinte lehidalok. Jó, elég népszerű regénysorozat volt, de akkor is meglep, hogy bárki más, aki ebben a szakmában mozog, olvasta. Ráadásul szintén a kedvence. Úgy érzem egyszeriben, rengeteg közös dolog van bennünk. Már neki is állnék lelkendezni, s jellemző fanolással kifaggatni, a főhősnő melyik kalandja tetszett a leginkább neki, főleg mert ő is megjegyzi, hogy nem gondolta volna, hogy más olvasta volna, s ebből arra jutok, biztosan kibeszélné még így, évek távlatából is, de ahogy szóra nyílna a szám, megtorpant, hogy Uzuhime szeme elkerekedik.
Szinte rémülten ejti ki a kórterem számát, ahova tartunk. Pillogok egy fél másodpercig, majdösztönösen is elnézek az ajtó felé, megérezve a szelet, ami kis túlzással majdnem kiemeli a kezemből a papírjaim. Tekintetem levándorol a szökevényekre, s megakad a tekintetem a kiemelt jelzőn: "Öngyilkos hajlamú."
Mintha felgyorsulna a világ körülöttem, úgy érzem, lassított felvételben, megbénultan iramodok Uzuhime után, miközben az agyam próbálja utolérni az eseményeket, s megfejteni azt, amire a társam már rég rájött.
A látvány, ami az ajtóban fogad, instant gyomorgörcs. Az ágy üres, az ablak előtt szétterítve minden ágynemű, a kompozíció közepén egy szék s egy árválkodó sétabot. A töpörödött nénike meg az ablakpárkányon egyensúlyozva adja elő a hattyúdalát drámai körítéssel. Mi a szent szardínia?!
Nem igazán fogom fel, csak a testem mozdul azonnal, a nénike után kapva csapódva az ablak alatti falnak. Nem értem el!

[mivel nem volt egyértelmű, hogy még a földszinten vagyunk, elvileg ott kellene lennünk ("A kettesbe ment volna, - Franksensei össze-vissza tette sorba a betegeket, így már megjárta a harmadik emeletet is és most újra a földszintre kellett baktatnia, aztán persze vissza majd a másodikra... " ), ezért innen két opció él ]

//földszinten vagyunk, akkor//

Szemem a néni testére tapad, követve a "zuhanását". Ami leginkább nyekkenés, ahogy földet ér arról a kb. egy méterről, amiről kizuhant az édes anyaföldre. Ha nem haltam volna meg a stressztől, ami hirtelen ért, most biztos felnevetek legalább hisztérikusan, így viszont "csak" meredek rá bután, s mikor felnyög, akkor mozdulok végre, kiugorva az ablakon, a néni mellett teremve, hogy felmérjem, nem sérült-e meg komolyabban. Időseknél nem lehet tudni, meg amúgy is eshetett akár rosszul is. Míg a Shindannal felmérem az állapotát - már ha hagyja -, átkozom magam, hogy ennyire fos béna vagyok. Már nem az zavar, hogy beégtem Uzuhime előtt, hanem az zavar, hogy ha nem a földszinten vagyunk, akkor tőlem aztán meghalhatott volna a beteg, mert még arra sem vagyok képes, hogy egy ablakból kizuhanó valakit megmentsek a kieséstől. Tényleg rohadt szánalmas vagyok! Összeszorított ajkakkal, a sírás határán kell megint rádöbbennem, hogy annak a féreg Franksenseinek tökéletesen igaza van, amikor semmibe néz. Ez fáj talán a legjobban, s ez az, ami a könnyeket a szemembe csalja. Egy értéktelen nulla vagyok, a francba is!...

//ha a másodikon vagyunk mégis//

Szemem a néni testére tapad, követve a zuhanását. A másodperc tört része alatt lendülök előre. Nem elegáns, ahogy tulajdonképpen kilököm magam lábba rugózva az ablakon, a néni után vetve magam, de lényegében ezt teszem azzal a különbséggel, hogy zuhanás közben helyezkedve, tulajdonképpen bukfencezve egyet a levegőben, lábammal plusz sebességet adok magamnak az épület falába rúgva, hogy még időben elkaphassam az idős hölgyet, s magamhoz ölelve immáron másodmagammal igyekezzek lehetőleg elegánsan talpra landolni -vagy legalább úgy "orra" bukni, hogy a nénit védjem mindenféle ütődéstől. Akár sikerül ez a célom, akár nem, mindenképp megpróbálom megvizsgálni a Shindannal a nénikét, hogy minden rendben van-e, ha nagyon tiltakozna, mert sikerült egyben a földre "szállítanom", akkor hirtelen ötlettől vezérelve előtte pluszban "büntetve" a hülyeségét a Ranshinshou nevű technikámmal tenném "harcképtelenné", hogy hagyja magát átvizsgálni, majd visszavinni a kórterembe. Akárhogy is, mérges vagyok magamra. Ha nem térek ki, még bőven időben észreveszem a kísérletét, s most nem lenne ez az egész...

Jiraiya Hétf. Dec. 02 2019, 23:52

Őrült tempót diktáltok mindketten, ám ahogyan utána kapnál: elkéstél!

- Nan Kaizou! - Hallottad, ahogyan Uzuhime szó szerint kiáltotta szavait, minek következtében karja a többszörösére nyúlva tekeredett körbe a nénikén, ezzel tompítva az esést, ami a földszinti kórterem mindösszesen másfél méteres magassága jelentett...

[Cseles akartam lenni, de úgy tűnik résen vagy, ügyes Razz

]

Már mellette térdeltél, amikor Uzuhime utánatok mászott, feloldva a technikáját.

Karja újra a normális méretét öltötte fel. Eközben te megtudtad, hogy a néninek kutya baja sem lett, egyedül a rajta körbetekeredett kar nyomán lilult, s lett erősen véraláfutásos a teste. Ebben a korban ez már normális. [A kórlapot nézve kiderül, hogy már kilencven éves a néni, méghozzá egy nyugdíjas Kunoichi. Légzési gondokkal küzd, ezért éli az életét a kórházban, mindemellett öngyilkos hajlamai miatt nem árt a sűrű megfigyelés.] A Shindan tehát megtette a dolgát, ám ez a jelenet nem feltétlenül tett jót az önbecsülésednek.

- Ne rágódj ezen. - Érezted a gyengéd érintést válladon, ahogyan a kacarászó nénike mellett térdeltél. - Ugye tudja, hogy egy ilyen arccal előre esés az ön korában végzetes is lehetett volna?! - A kórlapodra pillantott. - Kasui-baasan!? - Mordult rá Uzuhime, aki aztán ellentmondást nem tűrően igyekezett felsegíteni a nénikét, ki csak szertelenül nevetett.

- Jó muri volt ugye kedvesem? - Nézet rád, miközben elsétált melletted Uzuhime vezetésével.

- Megtennéd, hogy főzöl nekünk egy jó erős teát? Addig én lefektetem Kasui-baasamat. - S mosolya most újra kedves volt, még hosszasan le is csukta szemét, ahogyan biztatóan bólintott feléd.

[Tőled függ mit teszel, hogy eleget teszel-e Uzuhime kérésének, vagy esetleg vele mész és segítesz neki. Ebben az esetben sem fog ellenkezni. Ha viszont teát főzöl, akkor a nővérszobában várod őt, s rövidesen a tea elkészülése után már meg is érkezik. Tudatja veled ismét tárgyilagosan, - úgy mintha valami gereblyéről beszélne, - hogy a beteget lefektette és adott neki egy kevés nyugtatót is. Később megígérte neki, hogy visszanéztek.]

________________________

// Szeretnélek arra megkérni, hogy kezdj a posztodban egy elválasztott időszálat is, azt az időt, amikor is Asuko haza ér késő este a kórházból. Uzuhime-sannal töltötte a nap hátralévő részét. Uzuhime műszakja 2 órával előbb véget ért, mint Asukoé, így el kellett köszönniük. Az idősík onnan vegye fel a fonalat, ahogyan Asuko hazatér. Írd le nyugodtan a rutinját, azt, hogy milyen gondolatok keringenek a fejében, különösen a családjára lennék kíváncsi. Smile

Hogy gondol-e rájuk egyáltalán... //

**Tomoshika Asuko** Csüt. Jan. 16 2020, 13:01

Nem tehettem semmit, csak bámultam, saját korlátaimba,és az ajtó alatti falba ütközve, ahogy a nénike kiveti magát az ablakon. Még akkor is összeszorul a szívem, mert félelmetes, hogy tudom, a földszinten vagyunk, s csak nagyon szerencsétlen esetben lenne képes kitörni a nyakát. Uzuhime azonban cselekszik, s karjai megnyúlva nyúlnak a nénike után, legalább tompítva az ütést.
Azta!...
Lenyűgözöttségem ellenére mozgat tovább az aggodalom, és másodjára sikeresebben vergődve ki az ablakon, gyorsan átvizsgálom a Shindannal a nénikét. Az én betegem, én vagyok érte a felelős, mégis ha rajtam múlt volna, akár már halott is lehetne. Még szerencse, hogy odafigyeltek rá, hogy véletlen se emeleti szobát kapjon...
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a néninek nincs komolyabb baja. Bűnösnek és tehetetlennek érzem magam, amiért eltrécseltem az időt. Ha akkor jövök, ahogy kellett volna, talán még sikerült volna megakadályoznom, hogy egyáltalán az ablakban balettozzon, így meg... elég haszontalan voltam...
Minden bizonnyal az arcomra is kiülhetett, milyen elkenődött vagyok, mert újdonsült kolléganőm a vállamra téve a kezét máris vigasztaló szavakat intéz hozzám, mielőtt ledorongolná a nénit a mutatványáért.
Ahol kell, kedves, ahol kell, szigorú, anyáskodó, ahol kell, józan gondolkodású. Uzuhime annyira menő! Ahh, a rohadt életbe, a lába nyomába sem érek!
E lehangoló gondolat miatt még annyira sem vagyok képes osztani a nénike jó kedvét, mint általában lennék, csak nézek rá megsemmisülten, bólintva a kérés/utasításra, s mint valami kisegítő személyzet, elvonulok a nővérszobába, hogy feltegyek egy adag vizet főni, s közben gombát növesszek a sarokban.
Bátyó, a húgod még mindig egy cselekedni képtelen rakás szerencsétlenség...
Ahogy eszembe jut a testvérem, eszembe jut az is, mit mondogat nekem állandóan, ha találkozunk: "Nem állhatsz meg egy lábon, nagyon nemes és nehéz dolog az orvosi szakma, és tudom, hogy sokat fejlődsz, de csak az orvosi jutsuk kevesek, nyitnod kellene más ágak felé is, Asuko." Milyen igaza van. Ha például én is tudtam volna valami hasznos jutsut, akkor magam is megmenthettem volna Kasui-baasant. De mondani olyan könnyű, megtenni viszont annál nehezebb. A kórházi munka és Franksensei hóbortjai mellett sokszor még magamra sem jut idő, nem hogy találni valakit, aki tanítana más jellegű hasznos dolgokat is nekem. Franksensei meg véleményem szerint alkalmatlan bármi másra. (Sokszor még erre is...)
Talán megkérhetném Uzuhimét. De olyan szánalmas lenne rögtön alig fél óra ismeretség után ráakaszkodni...
Mély gondolkodóba esve kortyolok bele a saját magamnak készített teába. Az arcomra azonnal heveny undor ül ki, és reflexből köpöm ki a kortyot.
- Basszus! Ez sós!

* * *

Mire Uzuhime megérkezik, már eltakarította a köpésem nyomait, és kiborítottam a két félresiklott teát, s feltettem az újabb adag vizet. Ennek ellenére zavarban érzem magam, de hamar feloldja. Hah, tényleg nagyon kedves teremtés, remélem, a továbbiakban is jól kijövünk majd egymással. Mondjuk az még mindig olyan roppant furcsa, hogy akármilyen kedves is, a betegekről képes úgy beszélni, mintha valami semleges tárgyak lennének. Jó, tudom, nekem is mondták, hogy jobb, ha így kezelem őket, mert akkor könnyebb elviselni a sok rosszat, amivel nap mint nap találkozunk, de egyelőre képtelen vagyok rá. S talán ez az egyetlen dolog, amiben nem szeretnék Uzuhimére hasonlítani.

Mielőtt visszamennénk dolgozni, a teám maradékával a kezemben pillantok rá. Lehet, kicsinyesnek és gyerekesnek tűnik, de olyan megnyugtató lenne, ha Uzuhime is kicsit bénácska lett volna, amikor kezdte az egész medikus szakmát. Próbálok nem átlátszó lenni, mikor rákérdezek: - Eto... Uzuhime, amikor elkezdtél gyakornokként dolgozni, hamar beleszoktál?

Hát, ezzel nem biztos, hogy azt sikerül kihúznom majd belőle, mi nem ment, hanem azt, miben volt rögtön szuper, de azt csak nem kérdezhetem meg tőle, hogy "Ugye kis zöldfülűként te is egy lúzer voltál?"

-----------

Ahh, dög fáradt vagyok. Az a plusz két óra újdonsült barátnőm - remélem, mondhatom ezt róla, s nem sértem meg vele - nélkül roppant lassan akart elmúlni. Igaz, hogy magamra maradtam, kevésbé tűntem a saját szememben bénának - kifelé passz, mi lehetett a helyzet -, mégis biztonságosabb érzés volt, hogy volt mellettem valaki, aki jobban ért a dolgokhoz tőlem. A lelkiismeretemen viszont könnyített, hogy a közös látogatás után még visszanéztem a műszakom vége előtt még egyszer Kasui-baasanhoz, aki addigra békésen szunyókált.
- Tadaima - lépek be az otthonomba, köszöntve anyám és apám, akik már ilyenkor mindig otthon vannak. Egyes ismerőseim szerint cinkes, hogy még mindig otthon lakom, de hülye lennék elköltözni. Egyrészt nincs nekem arra pénzem, szolgálati lakást meg nem fogok elfoglalni olyanok elől, akik tényleg rászorulnak. Másrészt le nem cserélném anyum főztjét a sajátomra - ami nagyjából kimerülne a kajáldákban kapható olcsó gyorskaja vackokban, mert hogy nekem főzőtudományom az speciel nincs.
- Okaeri, drágám! - hallom anyám hangját a konyhából. A kellemes illatok pedig belengik a lakást. Ahh, kami-samák az égben, ez... ez csak és kizárólag a kedvencem lehet, katsudon! Máris összeszalad a nyál a számban, s tempósabban igyekszem ledobni magamról a cipőm, s belebújni az otthoni papucsomba. A sietség viszont nem jó tanácsadó, mert azzal, hogy szó szerint lerúgom magamról az egyik cipőm, sikeresen feldöntöm a cipősszekrényt. Így nagyjából háromszor olyan sokáig tart visszapakolni és bejutni a lakásba, mint hagyományosan. Mah!...
Szüleim már hozzá vannak szokva a random rombolásaimhoz, így meg se kérdezik, mi történt. Helyette én vagyok az, aki betelepszik a konyhába az asztalhoz.
- Mennyei illatok! Mikor lesz kész? - kérdezem anyám.
- Mire behívod apádat hátulról, az asztalon lesz az adagod - mosolyog rám tündéri anyukám. Nem is kérdéses, felpattanok, s kiviharzok a hátsó ajtó felé - majdnem víve az asztalt is, de szerencsére végül úgy döntött, marad a helyén.
Ahogy kilépek a hátsó ajtón, azonnal megpillantom apám alakját. Ő is ugyanolyan shinobi, mint én, de a szabadidejét mindig azzal tölti, hogy mindenfélét barkácsoljon. Most egy biciklit igyekszik rendbetenni. Egy lomtalanításon találta, és elkérte a gazdájától, mert megtetszett neki az amúgy egyedi, antik váz, s most, hogy azt már helyrepofozta és újrafestette, igyekszik megfelelő alkatrészeket szerezni, és használhatóvá varázsolni. Még azt is magyarázta nekem múltkor lelkesen, hogy kicsit modernizálni akarja, s az eredetileg sima, régi, klasszikus biciklit fel akarja szerelni váltókkal, s a lámpa mellett dinamóról működtethető zenelejátszót is akar valahogy rá fabrikálni, hogy út közben is hallgathasson zenét fülhallgatóval. Tőlem ne kérdezze senki, az mire jó, és nem balesetveszélyes-e, mert az elsőre nem tudom a választ, a másodikról pedig meg vagyok győződve, hogy igen, az. Én tuti elütnék valami gyalogost, vagy nem is tudom, de az is igaz, hogy apa sokkal ügyesebb, mint én. (Ami nem nehéz...)
- Apci, kész a vacsora.
Ahogy a hangomra felnéz, integetek neki. Mindig észreveszi, ha jövök, kivéve, ha bele van merülve nagyon a szerelésbe, ahogy most is.
- Ó, Asuko! Szia! Mindjárt megyek - int felém, majd megtörli izzadtságtól gyöngyöző homlokát, aminek köszönhetően tiszta kosz lesz a bőre. Megmosolygom. Hiába, azért van, amiben rá ütöttem.

Öt perc múlva mindannyian az asztal körül ülünk. Mióta a bátyám külön életet kezdett családot alapítva, csak hárman alkotjuk a kis családunk. Már megszoktam, hiszen jó pár éve ez a helyzet, ma mégis olyan jó lenne, ha a bátyus is itthon lenne, s beszélgethetnénk egy kicsit. Mindig olyan jó kedvre tud deríteni. Ha közelebb lakna, megkérném, hogy ne csak tanácsot osszon, segítsen edzeni is, de így...
- Itadakimasu - köszönjük meg egyszerre az ételt. Én kiéhezett malacként vetem magam a katsudonra. Az íze, ahogy várható is volt, mennyei, és eszméletlen jól esik a napi stressz és güri után. Főleg hogy általában rendesen enni sosincs időm, csak ilyenkor.
- Anyika, ez fenséges - dicsérem is meg anyám, aki csak mosolyog elegánsan étkezve.
A vacsora után felajánlom, hogy elmosogatok - a katsudon új életerővel töltött el -, de anyám legyint, hogy fürödjek le és pihenjek inkább. Él bennem a sanda gyanú, hogy attól tart, hogy összetörök pár tányért vagy poharat, de a morgolódásomra csak hárít - fura arckifejezéssel mondjuk. De nincs mese, anyának mindig igaza van, így végül ő nyer, és megadva magam készítek magamnak mennyeien forró fürdőt.
A mosakodás után már a vízben ázva elgondolkodom a mai napról. Történt ma hideg is meleg is, de alapvetően pozitív nap volt. Bízom benne, hogy a holnap még jobb lesz! Talán összeszedem a bátorságom, és holnap megemlítem Franksenseinek, hogy esetleg nem kaphatnék-e plusz egy szabadnapot, hogy kicsit feltornázzam nem létező kunoichi képességeimet pár százalékkal. Kockázatos, mert ha kiderül, hogy nem csak beszűkülten medikus ninja és kutató, akkor még a végén kitalálja, hogy majd ő megdolgoztat, és abban nem lesz semmi köszönet, de... nincs mese, ezt a rizikót be kell vállalni, és végre valami értelmesebb mederbe önteni az életem. Vagy valami hasonló.
Tudom, hogy apa meg anya így is büszke rám és szeretnek feltétel nélkül, mégis... olyan jó lenne, ha tényleg tehetnék valami olyat, amit már joggal lehet kidüllesztett mellel, májhízlalás célzatával mesélni a szomszédoknak, barátoknak.
Abból a csacsi ábrándból már kinőttem, hogy valaha olyan leszek, mint a kedvenc könyvem főhősnője, mégis... Ha legalább fele olyan lehengerlő lehetnék!
Mély sóhajjal dőlök hátra, hogy a hátam a kádnak támasszam, de fogalmam sincs, hogy, ezzel a mozdulattal sikerül elérnem, hogy megcsúszva fullosan elmerüljek a víz alatt, majd ázott kutyaként prüszkölve bukkanjak ismét a felszínre, úgy döntve, hogy elég volt a fürdésből, mert szó szerint a jóból is megárt a sok.

Jiraiya Kedd Jan. 28 2020, 12:45

- Arigatou Asuko-san. - Vette el tőled az átnyújtott teát. Lassan, kimért mozdulatokkal, akárcsak egy gésa. Úgy fonta körbe ujjait a bögréjén, - mi az itteni túléléshez sokkal inkább volt használatos, mint a tradicionális csészék és chawanok - hogy azok teljesen eltüntették azt a kezében. Magas, vékony alkatához illett a kép, de mégiscsak egy kicsikét bizarr volt az ennyire hosszú, vékony ujjak.

Uzuhime a teába kortyolva melegséggel telt el. Teste és szemei úgy ellazultak, mintha csak felsóhajtott volna, vagy leeresztette volna a gőzt. Csukott szemmel kortyolta újra a frissítő nedűt, majd letéve azt a pultra az egyik zsebében kezdett el kutakodni.

- Hová is raktam? - Motyogta maga elé, végül sikeresen előhalászott egy kis tablettát, melyet kipattintva a papírjából be is vett. A teával kísérte le, de már a történés alatt rád nézett, mintha csak érdekelte volna az arckifejezésed. - Energiatabletta. - Jelentette ki egyszerűen, miután megitta az utolsó csepp teát is. - Tudod, sokszor nincs időd a evésre, így... Ez tudom, rossz, de szükséges. - Magyarázta és a tőle már megszokhatott mozdulattal köpenye zsebébe rejtette kezeit.

Akárhogy is, végül beszélgetés veszi kezdetét, melynek végkifejleteként igyekeztél rávezetni azt arra a kérdésre, ami téged érdekelt.

- Nos... - Tekintett maga fölé, mintha csak a múltat kémlelné. Elmosolyodott. - Mondhatni. Bár az első eseteim közé egy élesben történő szülés tartozott. Emlékszem, hogy nem volt rajtam kívül senki elérhető és elájultam a levezetés közben. Aztán gyorsan felpofoztak és folytattam töretlenül, de ha nincsenek az ápolók, akkor akár tragédia is történhetett volna. - Komorodott el, hiszen valóban nem szerencsés az, ami történt. - Az anyuka végül jót nevetett az egészen, még hogyha aggódott is a szülés alatt miattam. Azt mondta, hogy ahogyan látta kicsúszni a körülötte lévők kezéből a helyzetet, az erőt adott neki és kitartást, hiszen a gyermekéről volt szó. Persze nem volt igazi veszélyben. - Nézett rád kedvesen.

Talán nem erre a történetre számítottál. Egyszerre volt átlagos és egyedi, s ugyanúgy volt első elgondolásra vicces, minthogy mélyebben elfogadhatatlan. Talán ezt hívják valóságnak?

[...]

Az éjszaka hamar alászállt a Tomoshika-házra, s ezzel együtt elhozta a nyugalmat is.

Az egyetlen hangforrás a csendben az volt, ahogyan kiszállttál a már kihűlt vizű kádból, minek hőmérsékletének drámai csökkenését egyik pillanatról a másikra vette csak észre. Így visszagondolva anyukád már el is köszönt tőled, átkiabálva az ajtón jó éjszakát kívánva. Mikor lehetett ez? Egy órával ez előtt? Akárhogy is, teljesen elmerültél gondolataid sűrűjébe, itt, a nyugodt vízben melyben lemoshatod magadról egy eseményekben gazdag nap gondjait. Végül te is az ágyadban kötöttél ki, s mint minden egyes Franksenseies munkanap után, pillanatokon belül ragadt el az álom. Titkon abban reménykedtél, hogy ezúttal semmilyen ködös rémkép nem fogja megzavarni a pihenésedet.

[...]

Szilárd talajon álltál, mozdulatlanul és oly' mereven, mint vaskos fatörzs a gyenge kis szélben.

Minden annyira sötét és homályos volt, hogy azt sem tudtad kivenni, éppen hol tartózkodsz. Mégis érezted, ahogyan tested minden egyes izma megfeszül. Hátrakulcsolt karral és kihúzott háttal álltál, akárcsak egy parancsra váró katona. Chakráddal még mindig nem találtad meg a kapcsolatot, de már nem fájt semmi. Sem szemed sem pedig tested nem mozog egyetlen egy próbálkozásodra sem sem, ha próbálsz környezetedre figyelni, és nagyon koncentrálsz, esetleg perifériádból tudsz leszűrni némi információt: Egymásba roskadó kőtörmelékek, melyek hidegen terültek el a sötét éjszakában. Körötted a talaj szikes mélyedéseiben valami sötét csordogált, s tűnt el teljesen, hiszen a száraz talaj mohón szívta be magába.

- Kitűnő! - Lelkendezett előtted egy alak, ki kettő heves tapsikolást is megengedett magának, majd mint aki szégyelli, hogy szabadon fejezte ki érzéseit, leplezvén az utolsó taps mozdulatát egymásba markoltatta kezeit. - Ki-tű-nő! - Suttogta arcodba szótagonként egyre közelebb és közelebb hajolva hozzád. Szinte már-már föléd magasodott, úgy nézett le rád. Arcába maszk szorult, az torzította el hangját. - A kísérlet teljes! - Simította végig hideg, göcsörtös ujját arcodon, de te nem éreztél még ebből sem semmit. Ahogyan érzéseid, úgy testi érzékeid is tompák voltak. Egyszerűen csak leforogtak szemeid előtt az események, hallottad az alak szavait, de egy inger sem gerjesztett benned választ.

Üres voltál.

- Most pedig, itt az ideje, hogy hasznodhoz lássunk. - A már jól ismert tű, most már csak egy milliméternyire volt a szemedtől. A vékony szálacska így óriásinak tűnt, de ha akartál volna sem tudtál volna ráfókuszálni. - Ez most fájni foooog, As... - Sistergő hang zúgott füledbe. - Asuzu... - Mi már a fejedben is robajlott. - ...ki. - Hirtelen minden félelem, s minden sötét érzés, mi eddig lappangott benned a történtek kapcsán, most árvízként tört fel. - Ez most fájni fooog, Tsuzuki-san!

- Asuko!!! - És a tűszúrás újra elviselhetetlenül fájt.

[...]

Joggal hihetted azt, hogy fejedben legkedvesebb báttyód kiáltása visszhangzott.

Ám ahogyan szétnéztél újbóli rémálmodból riadva, tudatosult benned, hogy ő bizony nincs itt, s nem csak itt, a szobádban, de még a házban sem lehet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem eshetsz gondolkodóba, hogy nem merülhetnek fel benned baljós gondolatok és zaklatott érzések. Eddig az elmúlt három nap rémálmai rólad szóltak, saját magadról, s ez utóbbival is ez volt a helyzet. Mégis... A név, Tsuczuki. Aztán a hangja...

Az, hogy mindez mit jelent most számodra, az csak saját megítélésedtől függ.

Még fel sem tápászkodhattál az ágyadból, amikor egy héja csapódott ablakodnak. Valóban neki repült, de karmaival ügyesen megtartotta magát a fából készült szegélyen. Felismerted a jószágot, már járt nálad egyszer-egyszer. Most is ott fityegett a lábán egy aprócska, ujjnyi méretű tekercs arra várva hogy kinyisd az ablakod és leemeled a lábáról. Ha ezt megteszed, kibontva az üzenetet a madár máris elrepül, vissza a helyére.

A tekercs maga egy küldetésrehívás: Az üzenet kézbesítésétől számított két órán belül a Raikage-palotába várnak.

**Tomoshika Asuko** Csüt. Május 07 2020, 00:26

Uzuhime hálásan fogadja a teát - nemlett volna ilyen hálás, ha nem ilyen sokára jön, és az első adagot kóstolja meg... de ezt a katasztrófát sikerült elkerülni. Hehe... Elegáns kecsessége, ahogy a bögrét fogja, ahogy szerényen kicsit kortyol a meleg italból, ahogy közben egy kicsit lejjebb ereszti a szemhéját, röviden minden mozdulata és gesztusa szemet gyönyörködtető még számomra is. Még az sem rontja el az összképet, hogy kis bogyót töm a szájába, majd szabadkozik: energiatabletta. Valahogy ez a kis "félresiklás" is kihangsúlyozza számomra, milyen tökéletes egyébként.
Igaz, ez alapvetően frusztrál, mégis olyan természetesen jól érzem magam a társaságában, hogy ennek ellenére tudok teljesen ellazulni mellette. Míg elfogy a tea beszélgetünk mindenféléről, s zárásként, bár faramucin, de rákérdezek az engem foglalkoztató dologra is, amivel talán vigasztalhatom magam.
A történet valóban olyan. Jó, nem szép dolog tőlem mosoylogni a dolgon, mert ahogy ő is mondja és komorsága érzékelteti, akár nagyobb baj is lehetett volna, de talán elnézhető tőlem a reakció, hiszen tudom, hogy senkinek nem lett baja, s innentől kezdve szabadon lehet számomra jó érzés, hogy még a tökéletes Uzuhime is volt olyan helyzetben, amikor kevésbé volt "magasztos" állapotban. Mert így megmaradt számomra a remény, hogy egyszer lehetek majd én is olyan, akirea fiatalabbak felnéznek majd.

------------------------------------------

Ahogy kikászálódok a vízből, rájövök, hogy egész átfagytam, pedig határozottan kellemesen forró volt a víz, mikor belemerültem. Ahh... azt hiszem, siekrült megint nyitott szemmel aludnom tulajdonképp. Na mindegy, gyorsan bebugyolálom magam a törölközőbe, átdörzsölgetve magam, felitatva a huncut kis vízcseppeket, amelyektől még inkább libabőrös vagyok. Majd magamra húzom a pizsamám, belebújok a házipapucsomba, ami a fürdő előtt várt rám, s a szobámba megyek. Még előkészítem holnapra a ruháim, mivel általában elalszom, s reggel furcsa kompozíciókat sikerülne alkotni rohanvást. Aztán csak bedőlök az ágyamba, mint egy darab fa, hevenyészve magamra rántom a takarót, s szinte azonnal alszom is. Amilyen fáradt vagyok, remélem, álomtalan álomban lesz részem, hogy pihenni is tudjak. Még ha tisztában is vagyok vele, hogy akkor is álmodom valójában, mikor reggel semmire nem emlékszem belőle.

Újra tudatában voltam a körülöttem történő dolgoknak. Lábam alatt most szilárd talaj, s testem egyenes. Állok. Azt hiszem... A gyenge szél alapállapotban biztos lágy, nekem mégis végigszalad a hideg tőle a hátamon, és határozottan fázom. Körbe azonban továbbra is hiába nézek, minden sötét és homályos. Talán a sötét akadályozza a látásom, de az is lehet, hogy a szememmel van valami. Nem lenne meglepő.
De legalább nem fáj semmi.
Erőtlenül, a chakrám még mindig elvesztve erőltetem meg magam, hogy mégis kivegyek valamit a sötétség homályvilágából.
Kőtörmelék. Valami sötét folyadék. Teljesen száraz föld, amely elnyel mindent. Egyszerűen fogalmam sincs, hol lehetek...
A hirtelen hangra majd a fülsértő taps zajára összerezzenek, hiába feszülnek meg teljesen izmaim alapjáraton is. Hogy ne legyen elég, az idegszálaim tovább borzolja, hogy a hang tulajdonosa az arcomba hajol. Hiába akarnék ficeregni, képtelen vagyok. Velem ellentétben ő kifejezetten elégedettnek hangzik. Arcán maszk dereng, ami megmagyarázza, miért olyan furcsán fojtott a hangja a kezdetektől. Apró kirakósdarab, de ennyi legalább a helyére kerül.
Ujja végigszalad az arcomon. Azt vártam, hogy elfog az undor, hogy kiver a víz, vagy valami hasonló reakció zajlik le bennem, de igazából alig fogom fel az érintést, olyan súlytalan - vagy én érzéketlen -, s a lelkemben sem fodrozódik semmi. Mintha kiürültem volna. Mintha elfáradva belefásultam volna abba, hogy bármit is érezzek.
Ez hát a vég kezdete? Ilyen a halál kapuja elé állni, várva a bebocsáttatást?
Könnyen meglehet, mert már a tű se hat meg, amely a szemem előtt csillan közvetlenül. Megfáradt-törődötten zárom be magam még inkább, ahogy kéjes hangja kihangsúlyozza, ismét fájdalmat fog okozni.
Agóniám azonban sistergő hang zavarj ameg, amely egyre elviselhetetlenebbé válik, fokozatosan hangosodva és töltve be az egész teret. Közben az ismeretlen hangja is akadozni kezd, mintha egy rádióadót igyekeznének beállítani, hogy jól lehessen hallani a hangot, de még nincs meg a pontos frekvencia.
Hirtelen fog el a jeges rettegés, ahogy a nevem átalakul: át a saját bátyám nevévé.

Együtt ébredtem a sikoltással, ami a bátyám hangján csendült, és a nevem formálta. Hevesen zihálva, hideg verejtékben úszva próbáltam áthatolni a sötétségen, keresve tekintetemmel, de csak a saját szobám részletei rajzolódnak ki előttem.
Értetlenül pislogok, miközben körbefuttatom a tekintetem az egész szobán: se kőtörmelék, se kiszáradt talaj - hogy lenne, mikor az emeleten lakok... -, se senki. Az agyam lassan rendezi magában a dolgot, eredményül dobva számomra, hogy bizony otthon vagyok, az ágyamban ülök rémülten, tele rossz érzésekkel, miközben a bátyám, akit keresnék, mérföldekre innen.
Az álom, amely harmadik napja kísért, eddig rólam szólt. Így sem volt kellemes, de most egyenesen pánikroham tör rám, hogy a bátyám is beleszövődött valami meghatározhatatlan mód belőlem átalakulva.
Ha képes lennék rá, ha lenne bármi eszközöm rá, most bizony hozzá teleportálnék, hogy meggyőződjek róla, hogy semmi baja nincs, és békésen alszik a felesége mellett. Az se érdekelne, hogy esetleg nem kívánt gyertyatartóvá válnék pár pillanatra, megzavarva őket intim magányukban. Bármi jobb, mint az a gombóc a gyomromban, ami miatt hányingerem van.
Épp megfogalmazódik bennem, hogy kimegyek a fürdőbe, és megmosom az arcom hideg vízzel, hogy szabaduljak az álom jeges rettenetétől, mikor újabb szívinfarktus ér, ahogy az ablakomon koppan valami. Oda pillantva egy nagyobb madár alakja rajzolódik ki. Mi a...?
Jó ideig csak meredek a madárra teljesen leblokkolva, mire végre feltűnik, hogy a lábán van valami. Ebben a felfedezésben segít, hogy újra koppant az ablakomon türelmetlenül. Észbe kapva kelek ki az ágyból, kitárva az ablakom. Egy kis ideig eltart, mire sikerül lekötnöm a lábáról az üzenetet, amit hozott. Ahogy ezzel megvagyok, el is repül, magamra hagyva a különös időpontban érkező üzenettel.
Fejemben ezernyi kérdőjellel tekerem ki a tekercset, hogy elolvashassam. Őszintén meglep, hogy nem Franksensei megszokott macskakaparása fogad benne - esküszöm, csak belőle tudtam volna kinézni, hogy ilyen lehetetlen időpontban üzenget nekem, főleg mert nagyon más nem is szokott. Senseiem hülyeségei helyett azonban egy küldetésre felszólító utasítás vár az üzenetben, aminek a részleteit minden bizonnyal két óra múlva fogom megtudni a Raikage palotájában.
A gyomromban a gombóc még nagyobbra nő. Képtelen vagyok elvonatkoztatni az álmomtól, és csak arra tudok gondolni, hogy valami rossz hír fog várni, valami fura küldetés, valami baljóslatú, sötét, misztikus dolog. Ugyanakkor úgy érzem, hogy nem vesztegethetem az időm. Az elkeseredettség, a nihilisztikus állapot, az agónia, amely álmomban eltöltött mind arra sarkall, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elkészülve siessek a Raikage palotába.
Szokott öltözékem helyett rég nem hordott, "ninjaöltözékem" öltöm magamra. Ez voltaképp könnyű, testhez simuló ruhám, aminek szoknyarésze a csípőmig fel van sliccelve mindkét oldalt, hogy könnyebben lehessen benne mozogni. Hozzá járnak felemás hosszúságú kesztyűim, és a sarum, amely szintén kényelmes, és hajlékony talpa miatt kényelmes benne mozogni. A derekamra felkötöm az oldaltáskám, magamhoz veszem alap felszerelésem, a két katanám, és az álom miatt felmarkolom az alap elsősegélykészletem, s már rohanok is, csupán a küldetésre felszólító üzenetet hagyva az asztalon a szüleim számára, tájékoztatva így őket arról, hova is tűntem.
A Raikage palotához érve ha nem engednek be automatikusan, akkor elmondom jövetelem okát, majd tovább sietek a megadott helyre. Közben majdnem eltaknyolok, de csak egy virágcserepet sikerül leborítanom, ami miatt sűrű elnézéseket kérve lassítok lépteimen, némi halvány bűntudattal, hogy nem segítek feltakarítani.
A Raikage irodája előtt viszont elbizonytalanodva, elveszetten torpanok meg. Annyira elszoktam attól, hogy erre a helyre jöjjek. Olyan rég voltam bárhol is a kórházon kívül! De ami a legbénítóbb: rettegek, hogy az álmom immáron ébren is kísérteni fog. Bizonytalanul, halkan kopogok be, miközben újra elfog a gyomorgörcs miatti hányinger.
Tzusuki, kérlek, ne legyen semmi bajod!

//betárazott cuccok a karakternél:
2 katana,
5 kunai,
5 shuriken,
10 robbanócetli,
2 tekercs,
drót,
5 füstbomba
Szanitéc készlet //

Ajánlott tartalom