.::Kórház::.

//Kicsit dolgozni kellett vele, remélem, meg fog felelni Megszenvedni ezeket nem is olyan egyszerű xD//

Ahogy kérdésemmel Franksensei felé fordultam, elsápadtam. Nem volt nehéz levennem, hogy úgy fejbe vágtam, ahogy szándékoztam nem is olyan sokkal ezelőtt. Reszketve figyelem, ahogy dölöngél, s az egész jelenet tényleg kezd hasonlítani valami elfuserált horrorfilmre. S bele sem merek gondolni, mit fogok én ezért kapni! Csak dermedten nézem, ahogy burleszkszerű mozdulatsorral terül el a földön, kezében egy gyertyatartóval, akivel ugyanolyan közeli kapcsolatot épített ki, mint az ajtóval, és életemben először megfogalmazódik bennem az aggodalom tanárom iránt, ami körülbelül olyan ritka alkalmak egyike, mint az, hogy megdicsért még jó múltkorjában.
De legalább az egymás iránti érzelemmegnyilvánulásaink kölcsönösen igen sekélyek...
Aggodalmam ellenére kis híján felsikoltok, ahogy zombikat megszégyenítő mozdulatsorral egyenesedik fel - jelen esetben fogjuk rá, hogy a póz, amit produkál egyenes, de csak a körülményekre való tekintettel - a vasajtó segítségét véve igénybe. Ha már ilyen közeli kapcsolatba kerültek, ez igazán nemes gesztus attól az ajtótól. Tőle viszont kevésbé, hogy egyébként is magasan levő adrenalinszinten tovább növeli azzal, hogy a képembe liheg és nyáladzik - egyre élesebb hasonlóságokat produkálva az előbb emlegetett élőholtakkal - és artikulátlanul nyökögve ismét eldől.
Ha a mostani reakcióm döntené el, hogy lehetek-e orvos vagy sem, bizony csúfosan megbuknék, mert csak bámulok rá elkerekedett szemekkel, a rám tört frásztól hevesen dobogó szívvel és reszkető testtel, s a kábulat csak akkor enged kissé, ahogy észhez tér. És nem, egy ujjal sem nyúltam hozzá - nem is mernék -, hogy legalább minimális elsősegélyben részesítsem.
Így most kivételesen nagy mázlinak tartom, hogy Franksensei tényleg egy szörnyeteg és strapabíró is. Arról, hogy ezek után besétáljak vele egy fura kamrába... nem, inkább nem nyilatkozom. Nii-san, kérlek, legalább a csontjaim próbáld meg összekaparni és adjátok meg nekem a végtisztességet, onegai! *hüpp*
Egyik lábamról a másikra dölöngéltem és az ujjaim tördeltem addig, míg gyertyákat gyújtott - biztos vagyok benne, hogy ezzel főként az én idegeim kívánta húzni, na meg fokozatosan lesokkolni a látvánnyal. Mi ez a sok ketrec? És mi lehet bennük? Vagy nekem van mind, és ennyi darabra fogok osztódni szikéjének hála?
Ez utóbbit kizárhattam, vagy legalább is átfogalmazhattam magamban, miután kissé kijebb nyitottam a szemem, mert a ketrecekben állatok voltak - így ugye nem én leszek a ketrec ékessége, hanem a ketrec ékességének kajája, mert én simán kinézem belőle, hogy a növényevő állatokból is vérengző vadállatot csinál!
Franksensei viszont láthatólag nem foglalkozott azzal, hogy hogyan és hányféleképp képzelem el, miként szeletel majd apró cafatokká, elnyúlik a roppant gusztustalan és koszos - az ÁNTSZ látná, tuti eltiltaná még az orvosi intézmények 100 mérföldes környezetéből is - ágyra, amely a kis helyiségben terpeszkedett. Aztán nekikezdett előadni, miért is vagyunk itt, nekem meg a szám először csak tátva maradt, aztán már a bokámat verdeste, végül telejsen leszakadt a pofám a hallottakra. Hogy mi?
Csak állok ledöbbenve, és a Sensei hátát bámulom nagyra nyílt szemekkel, aki most kifejezetten Frank, nem annyira, mint szokott, hanem vagy négyzetesen rosszabb, nem is, igazából a Franksága exponenciálisan nő minden pillanatban. Bizalmatlanul pislogtam hol a ketrecekre, hol a fiolára, amelyet csak reflexből kaptam el, mikor nekem vágta, s végül néha a sensei kérlelhetetlen hátára. Nem tudom eldönteni, kiben ne bízzak: benne, magamban vagy a fiola tartalmában - vagy az ugyanaz lenne, mint hogy benne nem bízom? -, de az biztos, hogy ha magához tér, és még nem vagyok kész, megástatja velem a saját sírom is.
Felsóhajtok. Biztos ez is olyan lesz, mint a múltkori homlokpöckölgetés, bár reménykedem benne, hogy ez nem végződik majd a melleim fogdosásával... Körülbelül úgy közelítem meg az egyik ketrecet az elsőnek nevezett sorból, mintha a nyúl ki tudna belőle törni és keresztbe akarná harapni a nyakam, történni azonban nem történik semmi. Leguggolva veszem közelebbről szemügyre szegény állatkát. Komolyan, Franksenseit le kellene csukatni állatkínzásért! Szegény nyuszi...
Ahogy így sajnálgatom, hirtelen olyan bágyadtság jön rám. Reflexből nyúlnék a homlokomhoz, de leakadok a kezemen, amely úgy néz ki, mint egy jobb túrórudi csomagolás...
Riadtan állok fel, eltávolodva a ketrectől, majd azonnal a fiolához nyúlok. Persze amikor már nyitva van, elrebegek magamban egy imát, hogy ez a része is legyen igaz, különben iszonyat hamar dobom fel a talpam és szagolgatom alulról az ibolyát. Végül lehunyom a szemem, és egy cseppet lenyelek.
Nehéz elhinni, de tényleg sokkal jobban leszek szinte pillanatokon belül. Hihetetlen. Kissé megilletődött, de elismerő pillantást vetek az alvó Franksensei felé. Akármilyen is, el kell ismernem, tényleg nem semmi fószer. Mélyet sóhajtok. Nekem is meg kell próbálnom minél jobbnak lenni.
Visszafordulok a ketrecek felé és erősen gondolkodóba esem. Azt mondta, az a lényeg, hogy burkot hozzak létre magam körül a chakrámmal. Ha minden igaz, amikor rájövök a technikájára ennek, akkor a korábbi előképzettségemnek köszönhetően fenntartanom már majd egyszerűbb lesz - remélem legalább is erősen. Mindegy, bízzunk a legjobbakban, ha már a pasikban nem lehet.
Jó persze ez a része lesz már az egyszerűbb, mert ha megvan a lényeg, az már fél siker, de egyelőre a lényeg sincs meg. Hogy a Kami haragjába csináljak én burkot magam köré a chakrámból? Ja, hogy elvileg medicnin-tanonc vagyok átlagon felüli chakrairányítással? Annak kellene lennem valóban, csak épp mindennek mondanám magam, csak nem átlagon felüli chakrairányítással rendelkező embernek. Hogy a fenébe csinál az ember burkot maga köré? Talán megpróbálhatnám először csak valami testrészemen.
Ha abból indulok ki, hogy az majdnem olyan, mint mikor cipőtalpat csinál az ember a saját lábából, mármint pontosan és precízen fogalmazva a cipőjére vagy a talpára a chakrájával, vagy épp a kezét borítja be valami technikával, az majdnem ugyanolyan, csak kis felületre kiterjedően. Na jó, ez szívás, ha itt csak nyikorgok magamban, nem haladok semerre. Lehunytam a szeme, és megpróbáltam visszaidézni, milyen, mikor az orvosi gumikesztyűt felhúzom, ahogy körbeöleli a bőröm, határozottan éreztetve jelenlétét a kezemen. Aztán chakrát koncentrálok, és megpróbálok valami hasonlót elérni, elképzelem, ahogy a chakra fokozatosan kiáramlik belőlem, és körbeölel, mintha csak valami magical girl lennék átalakulás közben, aki megkapja speckó ruháját "átváltozva", hála valami kis aranyos kiegészítőjéből kiáramló erőnek.
Már maga ez a feladat sem egyszerű. Sokkal könnyebb lenne, ha a sensei nem hortyogna békésen, hanem inkább tanácsot adna, mégis hogyan csináljam, de jobb híján újra és újra próbálom, mert nem jár át az érzés, csak belül kavargatom a chakrám, mint valami elmebeteg háziasszony a levest. De nem adom fel, hosszan tartó perceken keresztül koncentrálok, újra és újra elképzelve, ahogy belep könnyű lepelként a chakraköpeny. Jó ideje gyakorolhatok, mert iszonyatosan fáradtnak érzem magam - bár erre a csalódottságom is rájátszik -, eredmény azonban semmi. Felnyitom a szemem elgondolkodva. Körbenézek, s szerencsére felfedezem azt, amit kerestem. Egy csapot. Odalépek, s megnyitom, hogy a víz lassú sugárban folyjon lefelé a lefolyón. Alá teszem a kezem, s lehunyom a szemem, megpróbálom még élénkebbé tenni az érzést, ahogy valami lassan körbefon. Azért a vizet választottam, mert az az egyik elemem, hátha könnyebben sikerül vele azonosulnom. Újra felnyitom a szemem, s a csap alól kihúzva a kezem, ismét koncentrálni kezdek, igyekszem ugyanazt az érzést elérni a chakrámmal, mint amit a víz váltott ki a bőröm végigsimogatva. Közben tovább képzelgek, azt képzelem, hogy minden porcikám egy apró vulkán, amely lassan kitör, s ellepi a felszínt. Sokáig erőlködöm, mikor valami mintha megváltozna. Csak a kezem körül, de mintha sikerülne végre valamit reprodukálni az érzésből. Ebbe a tapasztalatba kapaszkodom, s próbálom egyre inkább kiterjeszteni, egyre több chakrát ölve bele.
Jó eséllyel legalább egy, de inkább több hosszú óra telhet el, mire úgy érzem, a burok alakul. Nem tökéletes, olyan sérülékeny, mint a szappanbuborék, de tudni akarom, jó úton vagyok-e. Közelebb lépek a ketrecekhez, s koncentrálok. A testem körbefogja a chakra lágyan, de hullámozva, jobban mondva pulzálva, nem sikerül egyenletesen megtartani még.
A siker el is marad, újra eltelít a fáradtság, de ez nem a gyakorláshoz köthető, hanem az a tipikusan beteg leszek fajta fáradtság. Ismét hátrébb lépek, a gyógyszeremhez, s miközben újabb cseppet nyelek le, konstatálom, hogy igen, megint kiütéses lettem. A senseire nézek, aki még mindig alszik, vagy tetteti azt. Kissé elfintorodom kesernyésen. Utálom, mikor megjegyzéseket tesz, mégis, most kicsit hálás lennék érte, ha legalább gúnyos szavakkal, de segítene valami tanáccsal. Vagy legalább bátorítana, hogy jó úton járok. Nii-san, sokkal egyszerűbb a kard forgatásának művészetét elsajátítani, miért nem maradt a családunk egyszerűen csak szamuráj, miért kellett átpártolnunk a ninják világába? A kardot még egy magamfajta lúzer is képes úgy-ahogy forgatni...
Az ajkamba harapok, na jó, elég az önsajnáltatásból, még erősebben kell próbálnom, nem adva fel. Nem adhatom fel most, mikor még csak annyi a dolgom, hogy elsajátítsak egy technikát, hiszen akkor hogy akarok helyt állni majd akkor, mikor majd használnom is kell?! Két tenyeremmel két oldalról az arcomra csapok. Gyerünk, csaj, meg tudod csinálni!
Nézzük csak! Koncentrálok, hogy ismét ellepjen a chakra, s akkor hirtelen bevillan valami, olyan egyértelmű, hogy a fejem verném a falba legszívesebben, hogy előbb nem jutott eszembe! Ha gyógyítunk, speciális chakrát használunk, azért, mert az hat a sejtekre, a szervezetre, akkor ha meg akarom védeni, akkor is ezt a fajtát kellene használnom, nem igaz? De egy birka vagyok, épp csak nem bégetek még... Ezzel a kis módosítással, és hatalmas elszántsággal a szememben próbálkozom újra, közel lépve a ketrechez. Bár ismét kiütéses leszek és érzem, ellep a láz, most lassabb, sokkal lassabb a rögtön és azonnalhoz képest. Apró mosoly kúszik az ajkaimra. Megvagy, te nyavalyás! Már csak tökéletesíteni kell (mert az olyan "egyszerű", hogy csak így lecsakozzam...)
Újabb óráknak tűnő idő múlva, izzadtan, lihegve, és fáradtan, a fele gyógyszeres fiolát már kiürítve - biztos "roppant " egészséges ez a módszer - rugaszkodom neki ismét. Közel lépek, s ismét felöltöm "chakraruhám", amely egyre stabilabb, bár még biztos messze van a tökéletestől, de már sokkal jobb, mint mikor először megpróbálkoztam a ketrecekkel, s ismét a ketrechez sétálok. Ha addig nem betegszem meg, míg fenn vagyok képes tartani maradék chakrám, akkor talán sikerült megtanulnom, bár biztos sokat kell még majd gyakorolnom, hogy igazán profin menjen... Mindenesetre fáradt vagyok és kimerült, lassan nem leszek képes megkülönböztetni a valódi kimerültségem és a betegség kiújulása miattit, már csak ezért is jó lenne csipkednem magam...

Nem gondoltam, hogy magamhoz térek majd, azt végképp nem mertem volna még álmodni sem, hogy ilyen körülmények között ébredek. De egy egészen rövid pillanatig, míg meg nem szólalt, elrontva a még talán mindig lázálmos illúziót, Franksensei egy angyalnak tűnt. Aztán észrevettem a villás farkát és a szarvait... Arról nem is beszélve, hogy laza csuklómozdulattal éri el, hogy úgy érezzem, ha lenne rá erőm, bizony hozzávágnék valamit, mindegy mi az, valószínűleg az első kezem ügyébe kerülő tárgy lenne úgyis hirtelen haragomban, így csak felrobbanva nézem az ajtót, amelyen át távozott, és ha lehetne, apró forgácsokra karistolnám éles tekintetemmel: Még hogy hazamehetek? Örülök, ha holnapig rendbe jövök annyira, hogy feltápászkodjak, te tulok!

//Köszönöm szépen ^^ Egyelőre elvileg lebeszélt játékom van, de ha másképp alakul, majd a mesélőkeresőben úgyis felbukkanok //

[Gaa-samának ]

Franksensei megjegyzése kissé fennakasztja a szemöldököm, de végül elkönyvelem a legújabb bogarának. Egészen addig, míg kinn az utcán valóban borsózni nem kezd a hátam, és nem veszek észre több pillantást is, amely igazolja, nem paranoiás lettem a szavaitól, hanem helyesen érzékelem az általa is közölt tényállást. Az amiket meg mond... kissé ijesztő, de egyben roppant izgalmas is, s bár féltem magam meg a családom, de azért titkon kissé sajnálom, hogy jó eséllyel egy fikarcnyit sem fogok megtudni arról, hogy miért is olyan különleges az egész. Mindenesetre egy dologban biztos vagyok: ha ilyesmire engem kért meg, akkor megtisztel a bizalmával - vagy más nem hajlandó vállalni, mert nem képes elviselni őszörnyszülöttségét (nekem meg már rutinom van[?]) -, s igen rossz néven venné, ha visszautasítanám. Meg magam is csalódnék magamban, ha ennyire nem lennék képes. Hiszen egy nap akár az is előfordulhat, hogy egyedül rám bíznak majd ilyen jellegű ügyeket, ugyanúgy megbízva a szakértelmemben és diszkréciómban, mint ahogy teszik most Franksensei esetében.
- Köszönöm a lehetőséget, de kitartok - jelentem ki határozottan. A saját szememben eme cselekedetem olyan nagy jelentőségűvé nemesedett, mintha legalább is valami szuperhősként jelentettem volna ki, hogy én megvédem az egész világot, nem kell aggódni. Persze rutinosan már felkészülök arra, hogy úgyis beoltanak valamivel, ha nem a sensei, hát akkor majd a saját magabizonytalanságom. Ennek ellenére benne akarok lenni, elvégre ez így már izgis, és igaz, hogy belehalok továbbra is a boncolásba, de legalább lesz értelme. Persze mindkettő csak képletesen, de a lelkesedésem most valódi lánggal ég, és nem csak kényszeredetten pislákol.

[Gaa-samának]

A kórház még talán sosem állt ennyire a feje tetején, mint most. Konkrétan csak ámultam és bámultam, hogy a mindig rendezetten, óramű pontossággal működő intézmény, amely szigorú pillantásokkal illette mindig is csetlés-botlásaim, most olyan, mint egy felbolydult méhkas, és akkor sem feltétlen látnám át a helyzetet, ha itt ücsörögtem volna a kialakulása óta figyelmesen követve az eseményeket. Elbambulásomból Frank-sensei rántott ki azzal, hogy megragadta a karom, és magyarázva ennek szükségességét - mi a fene, mióta ilyen udvariasan visszafogott, hogy magyarázatokkal szolgál pont nekem, akit érint is a dolog? Milyen új divat ez? - a terem közepére jutunk.
Hogy megérkeztünk a központi helyre, azonnal egy székre pattant, s bár egyébként is kirí a tömegből külsejével, most még kölcsönzött magassága is hozzájárult ahhoz - persze csak miután megmentettem a lezanyálástól. Komolyan, egyre nagyobb a gyanúm, hogy ivott valamit a "drága", vagy szívott, rosszabb esetben megint belőtte magát valami kísérleti anyaggal... Azt inkább nem kommentálnám, milyen hamuszínt öltött magára az arcom a hátának tapintására. Ez az ember tényleg egy kicifrázott szörnyeteg a Frankensteinből!
Ordítására viszont megfagyott bennem még az a bizonyos is, ahogy a körülöttünk pankrációzó tömegben is. Nem csak azért, mert olyan hangerőt ütött meg, ami már önmagában halláskárosodás, hanem attól is, amit mondott. Kis híján el is ájulok, ahogy belegondolok, hogy csak úgy Uchiha Madarák rohangálnak a kórházban, de azért őrizzük meg a nyugalmunk. HOGY A JÓ ÉLETBE ŐRIZHETNÉM MEG A NYUGALMAM??? Jó, hogy nem már azt közölte, hogy nyugalom emberek, hamarosan becsap egy óriási, az átlagosnál 10.000szer nagyobb Goukakyuu no Jutsu, ami ugyan elpusztítja az egész falut könnyedén, de pánikra semmi ok...
PEDIG DE VAN, DE VAN, DE VAN!
Bár meglepő, de a tömeg mintha tényleg fegyelmezettebbé vált volna valamelyest, csak én halok meg itt mindjárt szívinfarktusban és rettegés miatti végelgyengülésben. Még a senseire is csak pillogok, mint valami rosszul beállított robot, hogy aztán megint leakadjak, mikor közli, hogy nem, Uchiha Madaránk azért nincs - hallelujah! - csak épp valami hasonló. Kami-samák az égben! Ki lehet az, aki "csak" hasonló kaliberű, és aki miatt én "megnyugodhatok"?
- Előre is bocsánat, ha beájulok - jelentem ki még mindig sokkosan, mert nem tudom, mennyire fogom elbírni az információáradatot ilyen stílusban. Bár ez is egy teszt, ha túlélem a boncolást, amit egyébként is utálok, és ezek szerint extra izgalmakat is rejt - boncolunk egyáltalán, ha Mr- Hasonló Kaliber van itt, vagy az is kamu? - akkor bármit túlélek, még a saját halálomat is. De frankón komolyan.

[Gaa-samának]

Már az irodájába úgy léptem, mintha legalább is elaknásított terep lenne, és utasításának megfelelően szorítkoztam csupán azon eszközök érintésére, amelyek kellenek a boncoláshoz, s máris követtem a "hullaházba", mert hogy én is kb. úgy éreztem magam, mint akiket ide hoznak, az fix. Na de össze csak nem eshetek, hogy nézne ki? Arról nem is beszélve, hogy bár remeg a lábam, de iszonyatosan kíváncsi vagyok - vérbeli nőként - mégis ki a kami szerelmét sikerült behozni. Ráadásul boncolásra, azaz holtan.
Szétnézve a boncolóteremben, feltűnően nagy az egy négyzetcentiméterre jutó iratok és feljegyzések száma, ami valljuk be, nem túl tipikus egy boncterem esetén. Tény, Franksenseitől nem vártam jobbat, mármint nem vártam, hogy átlagos boncteremmel fog rendelkezni, de valahogy nem ebbe az irányba képzeltem volna az elhajlást, hanem sokkal inkább valami horrorfilmbe illő pszichopata titkos pincéjeként. Azon ritka pillanatot élhetem meg megint, hogy elképzeléseimhez képest pozitívan csalódok a fickóban, tuti, hogy ma beteg, mert ez nem normális alapesetben...
Na jó, ez az albínó holló már kezd hasonlítani. Főleg mert bámul. Miért bámul? Ja, nem is bámul, alszik, csak én vagyok felfokozottabb állapotban, mint kellene... Azonban senseiemmel ellentétben engem valahogy megnyugtatott, hogy a "dög" alszik, mert engem kifejezetten frusztrálna, ha bámulna. Így is frusztrál, pedig csak képzeltem, hogy bámul!
Na de figyelmem ismét a mesterem felé koncentrálódik, ahogy a falnál álló hullasütödéhez lép - én csak így hívom, mert ezek a kis fülkék tökre úgy néznek ki, mint egy-egy gáztűzhely sütő része... -, majd kihúzza az egyiket. Még a lélegzetem is visszatartom picit, hogy ne hirtelen vágjon orrba, hanem csak majd fél perccel később, ha már megnéztem magamnak, a hulla átható bűze, amitől majd akut hányingerem támad, de megilletődésemre egy tekercs kerül elő. Bámulok, és érzem, ahogy a homlokomon megjelenik egy zavart izzadtságcsepp. Most komolyan ez a tekercs az, ami majdnem olyan kaliberű, mint Madara?... Értem én az iróniát, a viccet is, de valahogy ez szerintem már a morbid humor olyan bugyra, amit valahogy képtelen vagyok humorosnak látni. Bár az is lehet, hogy szóvicc van a dologban, és a madár a Madarához hasonló kaliberű...
Bár így lenne, de nem, azért ennyire nem rózsaszín a valóság, állítólag a tekercsben a hulla, mondhatni "írásba foglalva", de legalább nem kell végignéznem, ahogy elővarázsolja belőle, helyette lehetek a csicskás, aki hozza a táskát a pont onnan. Ha belegondolok, hogy egyszer majd én leszek az a valaki, akinek nagy szakértelemmel kell szétdarabolnia majd egy embertársát... Jó, örülnék neki, mert az azt jelentené, hogy mindent megtanultam, amit másoktól lehet, és foglalkozhatok a saját kutatásaimmal, miközben elismertséget is szereztem, ugyanakkor nem tudom, remélem, addigra kicsit kérgesebb lesz ilyen téren a szívem, mert hiába nyugtatom magam azzal, hogy így közvetve menthetek életeket, akkor is idegenkedem attól, hogy felszabdaljak részeire valakit, aki meghalt. Jó, az élőket sem jó érzés, de ott még bennem van, hogy tehetek valamit, itt meg... Ahh, nem baj, az orvostudomány csak úgy haladhat előre, hogy kiderítjük, aki meghalt, miért halt meg, hogy legközelebb lehetőleg megakadályozhassuk a halálát. Igen, erre kell gondolnom!
Gondolataimban annyira elmerülök, hogy csak felületesen érzékelem a mellettem kélő mozgást, s mikor odapillantok, egyébként is riadtan, csak tesz rá egy lapáttal, hogy a képembe bámul valami nagy szemekkel, és még meg is szólal. Akkorát ugrok hátra, épp hogy csak fel nem sikoltottam, azt is csak azért nem, mert a torkomra forrt. Mi a szent végbélsár?!
Ahogy feleszmélek, hogy csak a idiótára formázott népművészeti agyagedény holló az, azonnal durcás képet vágok, mert a pofátlan dögje még ki is nevet! Ha csak ketten lennénk a szobában, most nem a röhögéstől fulladozna, hanem a két markom szorításától... Azért küldök felé egy kihívó pillantást, hogy csak várjon, ha lesz alkalmam, ezt kamatostul visszaadom, sőt, még nagylelkű is leszek és kap ráfizetést is! Hogy fordulna fel! ˇ^ˇ
- Hai, hai, viszem! - tápászkodok fel, megragadva a táskát, és a sensei keze ügyébe nyomva. Bah, tudtam, hogy nem lesz minden rendben ebben a nyomorék boncteremben. Ja, hogy csak pár napig lesz még itt ez a kami-átka? Hol érdekel engem? Engem MOST zavar!
Mindegy, Asuko, ne hagyd magad, a feladatra kell koncentrálni, és figyelni, hogy egyrészt ne ájulj el, újabb derültséget szerezve a kis szárnyas klozetpapírnak, másrészt hogy észrevegyél esetlegesen bármit, ami rendellenesnek hat, elvégre azért vagy itt, hogy rohangálj Franksenseinek, játszva a csicskást észrevégy bármit, ami nyomra vezethet, bár azt sem tudod, mit is kerestek, de sebaj.
Ahogy azonban ránézek a testre, már sokkal nagyobb problémának tűnik, hogy ne hányjam el magam. Viszont nem értem, miért ilyen fehér Oké, hogy hulla, és azok fakóbbak, mint az átlag, de cserébe hullafoltosak is, főleg ilyen ramaty állapotban már, ez meg olyan fehér, hogy a fehérítőm megirigyelné az eredményeit, a kontaktlencse mániás ismerősöm meg a szemeit, mármint nem az üveges tekintetet, hanem a kígyószerű látványt. Olyan ismerős ez a csóka, de ki a fillefranc lehet. Hiába gondolkodom, semmi nem jut az eszembe, pedig erősen kutatok, honnan is kellene ismernem. Gyanítom, hogy a bingókönyvből vagy valami körözési papírról, de hogy mit vétett. Pedig ha olyan alak, mint az a Madara csávó, akkor nem kispályás. Hát, ez tök ciki! Nem baj, hallgatok, mint a sír, majd a sensei csak elszólja magát.
azért kíváncsi lennék, mit "néz" a holttest olyan meredten. Van egy legenda, miszerint a retinánkba ég, amit utoljára láttunk. Én iszonyatosan kíváncsi lennék, mi az, amit még halálában is tovább kell néznie, s ami jó eséllyel a halálát okozta.
A sensei kijelentésére csak bólintok, és sűrűn és apró levegőket véve igyekszem nem túlterhelni a test szagával az orrom, másrészt elzárni a róka útját felfelé, ha úgy döntene, hogy ő most hopp, kiugrik és Vukot játszik. Tudom, hogy valószínűleg nem lesz olyan, amit a mesterem ne venne észre, én pedig igen, de azért igyekszem figyelni, már csak azért is, mert nem árt egy szakszerű - mert abban nem kételkedem, hogy a körzős vonalzós megoldás sem lenne precízebb, mint mesterem mozdulatai - boncolást is látok, hogy ha odakerülök, ne legyen már az egész olyan idegen. Bár csodálkozom, hogy még nem nyomta a kezembe a szikét, hogy szívasson... Ah, de nem is gondolok erre, még a végén ötleteket adok neki. Mert néha határozottan az az érzésem, hogy képes a gondolatolvasásra...

[Gaa-samának]

Ahogy bejelenti, hogy nekikezd a szabdalásnak, fordul egyet a gyomrom, de koncentrálok végig mantrázva magamban, hogy "Nem hányhatod le Franksenseit, mert fel talál boncolni téged is, nem hányhatod le!" Elfintorodva, de egyszersmind hálásan fogadom el a maszkot, aminek felvételéhez köti a kezdést végül mondata végén, s egy töredékpillanatig komolyan elgondolkodom rajta, hogy fel sem veszem, mert akkor nem szabdalunk, de hősiesen leküzdve eme ingert, felveszem, és máris egy fél fokkal kevésbé érzem a hulla szagát. Legalább is én így hiszem, és ez elég. Ráadásul könnyebb megállnom a hányingert is, tekintve, hogy ha a maszkba rókázok, bizony belefulladok a saját okádékomba... Valljuk be, nem valami vonzó.
Na de megindul a szike, és máris hosszú csík éktelenkedik természetellenesen a páciens mellkasán, mikor a szívem hirtelen ezerszeres sebességgel kezd verni, s meg is ugrom kissé. Te jó ég, ez a hulla lélegzik! Milyen hulla a lélegző fajta már?!
Nem sok időm van ezen gondolkodni, máris vagy egy méterrel arrébb tántorodva, és kis híján víve a fél berendezést eszmélek fel senseiem lökése okán, s ahogy felpillantanék rá kérdőn, fejem még feljebb mozdul, megpillantva a repedést, és elkerekedik a szemem. Mi a fene?
Ennyi azonban nem elég, sokszor átkozott, de épp most az életem megmentő senseiem rám üvölt, s kezd túlterhelődni az agyam, így - legalább is én úgy érzem, és azt hiszem, az ordításból ítélve a mesterem is - süppetegen és lassan reagálva emelkedem fel, hogy megfordulva eleget tegyek utasításának, de valami a kezemre markol, és megfagy bennem a vér, ahogy hátrafordulva szembefordulhatok "börtönőrömmel". Érzem, ogy sikoltás tolul a torkomba a velőt rázóbb fajtából, és az ájulás szélén állok, szembenézve az elvileg halott férfivel, de a nyelvem hegyére fagy még ez is, ahogy a mesterem kiszabadítva ismét rám ordít, elismételve korábbi utasítását. Évmillióknak érzem, mire végre kinyílt a kalitka ajtaja, s a madár mesébe - vagy épp hagymázas lázálmokba - illő mozdulattal röppent ki, tollaival szinte feldarabolva az igencsak illetlenül eleven hullát.
Franksensei ugyan leenged, de én továbbra is a gyomrommal a torkomban reszketek, igyekezve feldolgozni az információt, teljesen figyelmen kívül hagyva mind a veszekedést, mint az utasítást, se azt, hogy a holló épp engem nézett ki nyugi-ágnak. Hogy is figyelhettem volna rájuk, mikor valahogy rossz előérzetem volt, és ennek megfelelően következett a lavina folytatása, amit balszerencsémmel szinte vonzok folyamatosan, s egy számomra idegen hang töri meg az idilli perpatvart. Az izgalom mindhármunkban a tetőfokára hágott, épp csak míg mindenki ficánkolt, én végleg lemerevedtem a mozdulatban, amellyel a madarat akartam leszedni a fejemből, mielőtt megkopaszt, hogy tátott szájjal lehessek szemtanúja annak, ahogy a ficergő holttestből egy másik test bukkan elő, s ahogy kiegyenesedik, azonnal elakad a lélegzetem is. Az alak ugyanis nem más, mint az eléggé és méltán hírhedt Otogakurei exvezér, Orochimaru.
Nem úgy volt, hogy meghalt?
Bár... elvileg halott volt, nem?
Tudtam, hogy nem kellett volna boncolni! Milyen békés és nyugodt kis halottacska volt, míg nem bökdösték! T_T
A pánik hullámokban öntötte el az agyam, mert bár kunoichi vagyok, s ezerszer voltam már krízishelyzetben a kórházban is, az ilyesfajta életveszéllyel még sosem kellett szembenéznem. Immáron megállíthatatlanul sikoltok fel, s csak remélni tudom, hogy kinn is meghallották, s valaki a segítségünkre siet!
Talán vártam is volna arra a jótét "szőke hercegre", aki megment az "óriáskígyótól", ha nem térít némileg észhez a madár további kapálózása, s a sensei mozdulatai. Nincs időm a pánikra, nincs akkora luxusom, hogy holmi hercegeket vagy hősöket várjak, a nyamvadt életem egyedül én tudom meghosszabbítani, vagy eljátszani "szerencsejátékon", s villámgyorsan végiggondolva, milyen technikák is állnak a rendelkezésemre ismét pánikba estem, alkalmazom a Raiton: Kyuuden no Jutsu-t, természetesen azzal a szándékkal, hogy fedezzem a senseit vele, s úgy próbálom meg, ha szükséges ellőni a kis villámgömböket, hogy akadályozzam az ellenfelét a támadása elleni félremozdulásban, illetve felkészültem arra is, hogy ha esetleg elérhető közelségbe kerül a "holt kígyó", alkalmazzam rajta a Ranshinshout // Kaotikus Elme Zavar //, összezavarva az érzékeit. Bár volt egy olyan érzésem, egy S rangú bűnözővel szemben, akiről még itt, Kumogakurében is köztudott, hogy a világ egyik, ha nem a legkiválóbb orvosi ninjának csapattársa volt egykoron, valószínűleg nem sok hasznát veszem, de hátha képes lesek vele időt nyerni, ha szükséges.

[Gaa-samának]

Komolyan megdöbbent, hogy bejönnek a technikáim. Az általános forgatókönyvnek nem annak kellene lennie, hogy bejön az ilyesmi, hanem hogy valami hatalmas pácba kerülök, mert nem hogy nem úgy sül el, ahogy én tervezem a dolgot, hanem még csak a közelében sem jár az elképzelésnek. Vagy besül. Vagy én blokkolok le. Vagy valami. Mint például most. Csak azon gondolkodom, hogy elhihetem-e, hogy bejött a technikám, és becumiztattam egy S rangú bűnözőt, ahelyett, hogy valami értelmesebbet téve talán még többet is tehetnék ennél, mielőtt felnégyel, és felfalat a kígyóival. Még az is értelmesebb gondolatanyag lenne, hogy engem nézett ki újabb gazdatestnek. Engem! Körbe kellene röhögnöm az ötletért, nem?
Csak Franksensei mindig ridegen nyugodt hangja ránt vissza a valóságba, amelynek most kivételesen hálás vagyok. Talán ezért is ő a tanárom! Mert annyira az ellentétem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek ezért a tényét! Mit nem hoz az élet! Mint aki kalitkából szabadult, indulok meg, hátat fordítva mindennek, hogy feltéphessem végre az ajtót, amely a fellélegzéshez vezet majd, még a kezdőlökést is megadja nekem mesterem, amelynek köszönhetően majdnem ajtóstul rontok ki. Vagyis csak rontanék, mert egy jounin nyit be, s már nyílna is a szám, de csak sikoly szüremlik ki végül rajta, ahogy a férfi nyakát keresztülharapja egy kígyó. Mindig is irtóztam ezektől az állatoktól, de még soha nem éreztem azt, amit most tisztán és mindent elborítóan: meg fogok halni!
A madár hangja csak olaj a tűzre, már nem gondolkodom, csak rohanok, ahogy a lábam bírja, mindenen keresztül, remegő lábakkal, reszkető összevisszasággal dobogó szívvel, zihálva, rémület fényeivel a tekintetemben. Ahogy felérek az előtérbe, zihálva próbálok valamit kinyögni, hogy lenn Orochimaru, a sensei és a kígyók... de szólnom sem kell, tapasztalt ninják, pontosan tudják, mi a baj egyértelmű jele, máris leindulnak, más részük pedig megkezdi az épület evakuálását. A baj csak az, hogy teljesen elzárják az utam, és hiába károg nekem a madár, én nem tudok elegánsan kilibegni, mint ő. Fel is bosszantom magam, és az egyik kórterembe vágódva tárom ki az ablakot, hogy kunoichisen távozzak, onnan vetve magam a földre, hogy máris tempózhassak a Kage irodája felé. Mert csak az az egy dolog jár a fejemben, hogy értesítenem kell a sensei parancsa szerint a Raikagét! Franksensei, tarts ki!
Az útvonal mondhatni az ösztöneimbe, a génjeimbe van írva, és amilyen gyorsan csak tudok, még a shunshin no jutsut is bevetve érkezek meg az épülethez, és pár kulcsszót igyekezve vetni az őrök felé, mint például, kórház, baj, és a Raikagénak tudnia kell kíséretében továbbviharzom, reményeim szerint sikeresen megérkezve az iroda ajtaja elé, és sikeresen be is törve rajta, csörtetek be az irodába.
Ha ez sikerül, máris meghajolok kapkodón, tiszteletem jeleként, majd hadarva kezdek bele, zihálva, a levegőt nyeldekelve hevesen.
- Elnézést a betörésért, de a kórházban baj van, Franksensei, mármint... - a fene, fogalmam sincs, mi a senseiem neve, annyira hozzászoktam, hogy Franksenseinek hívom, hogy halvány lila segédfogalmam sincs, hogy mégis hogy hívják. Mindegy, Asuko, ne akadj le apróságokon, mert meg fogod szívni! Nem akarom elveszteni az idióta és undok fejét! - A sensei azt üzeni, hogy ő megmondta, ami nem tudom, mit jelent, de Orochimaru tombol az alagsorban, és a sensei... - megremegek, és érem, hogy könnyek törnek elő, ahogy a sok rettegés, riadalom, és lélekbe markoló félelem kezd kijönni rajtam. - Kérem, segítsen neki! Sensei... - kicsúszik a lábam alól a talaj, és egy ötéves gyereket megszégyenítő mód kezdek el bömbölni, a földre hullva. Az eddig biztonságosnak tűnő világ, a falu védelme egyszeriben apróra repedezett, és kétségbeesetten kell tapasztalnom, hogy nem vagyok rá felkészülve, teljesen gyenge vagyok!