Akira

Ami velem történt:
1. küldetés, 2 jutsu tanulása, beavatás a Kami no Yugenbe és a jelenlegi kaland, majd klán és a falu elhagyása

A hónapom elég mozgalmasan telt. Elsőként egy küldetésen vettem részt egy klán társammal, aki a Hiashi névre hallgat. Feladatunk az volt, hogy egy Miriad nevű 6 éves leányzót kellett a kikötővárosból a rokona, a daimyo nyári házáig. A küldetés a számomra a tengerparton kezdődött, ugyanis ott kaptam meg, hogy másnap küldetésre kell mennem. Esti dolgaim után lefeküdtem, de alig tudtam aludni, hiszen végre meg lesz az első küldetésem. Másnap reggel időre értem oda, nem hogy a sensei, de még a társam előtt is. Moon az oldalamon hagyta el a házat, ahogy Keiko is. Ez a két lény volt, akik nélkül soha nem mentem volna sehova. A sensei elég furcsa ember volt. Tanár volt az akadémián, de csak látásból ismertem. Ránézve az ember egyből érezte, hogy vele nem lehet viccelni és nem tűr ellentmondást. Shimata Kaito mestert jeges aura vette körbe, bár a szeméből barátságos fény sütött. Igaz, hogy csak becenév, de elárultam, hogy a barátaimtól Tsuki no Siro Senko// Hold fehér villanása nevet kaptam, amellett, hogy beszéltem erősségeimről és gyengeségeimről is. Miután visszakérdeztem egyből két közös pontot is felfedeztem, érdekli a tai jutsu és van egy kedvenc kardja, az előző nekem csak célom volt, de a második tökéletesen stimmelt, ugyanis Keikotól semmi pénzért nem váltam volna meg, hiszen ez egy szeretett lény emléke és az én lelkem része, mióta Keikot elvesztettem 9 éves koromban. Miután bemutatkozott és több részletet is megtudtam egyből el is indult valahova. Elmagyarázta a fára mászás alapjait, majd rám bízta a dolgot. Mivel jelezte, hogy nem hajlandó többet mondani ledobtam a cuccaimat, majd előkapva egy kunait elkezdtem felmászni. Épp kitaláltam, hogy is csináljam, amikor a társam megjelent. A sensei elég mérges lett és leordította a klán társam fejét, hogy késett, majd miután lenyugodott fojtatta. Magához intett és egy térképet mutatott és ismertette a feladatunkat. ~Remek egy civilt kell kísérni, annyira lesz izgalmas, mint, hogy átmegyek apához levelet gereblyézni.~ Persze ekkor még nem sejthettem, hogy nem lesz séta galopp a dolog. Még egy utolsó kör volt, vagyis, hogy mindenkinek meg van-e minden-e, de én otthon hagytam a wakizashim, így haza kellett rohannom érte, de ez nem tartott 10 percnél tovább. Amíg én otthon voltam, Hiashi barátkozni kezdett Moonnal. Miután mindennel végeztünk a kikötővárosba indultunk, ahol kiderült, hogy Kaito annyi időt hagyott, hogy az alatt meg lehetne váltani a világot. Hiashival kitaláltuk, hogy mivel van nálam horgászbot, így akár horgászhatnánk is, de alig telt el 10 perc és szóltam a társamnak, hogy megkeresem a mestert és szólok, hogy a parton, nem messze a botoktól tanítson minket, így legalább figyelhetjük azokat és gyakorolhatunk. Hosszas keresés után találtam meg egy kikötőre néző kocsmában, épp a semmit nézte kezében egy pohár sakéval. Mikor meghallotta, hogy mit szeretnénk egyből elmosolyodott. Egyből el is indult, mintha már tervezte volna ezt. Megérkezve a helyszínre elmagyarázta a dolgokat és én folytattam a korábban elkezdett gyakorlást. Elég későre járt mire végeztem, még pihenőt is tartottam közben. Rajzolgattam, ettem, pihentem. Egy- egy képet rajzoltam Hiashinak és a mesternek is, de még egy idézetet is írtam, de erre nem emlékszem, hogy megtörtént volna, hiszen annyira elmerültem a rajzművészetében, hogy tudat alatt készült a kép. (Komolyan nem emlékszem, hogy a két idézetet én beleszőttem volna a fára mászás tanulásába.) A gyakorlással a chakra kontrollom elég sokat fejlődött. A gyakorlás után a fáradtság hatására szinte azonnal elaludtam. Az este és a reggel is nyugodtan telt. Hamarosan összeszedtük a lányt, akiről kiderült, hogy egy 6 éves méregzsák, ami nem is csoda, hiszen az emberek körülötte folyamatosan változik. Az út nyugalmasan telt, egész addig, amíg inni nem akart. A megállás alkalmából elmentem virágot szedni és egy csokorba kötöttem, de a lány csak egy mozdulattal a földhöz vágta, bár látszott rajta, hogy az álarca egy kicsit megrepedt. Éppen indultunk volna, amikor egy füstbomba repült be a képbe. ~Már csak ez hiányzott.~ Rövid és szinte vérmentes harc folyt ki, majd a füstöt egy robbanó cetlivel és egy kunaijal tüntettem el, de a lány addigra eltűnt. A lány keresésére indultunk, de csak genjutsuba estünk, amit a sensei feloldott, de a problémánk nem oldódott meg, hiszen egy léggömb bukkant fel a levegőbe. Hiashi repült egyet, előtte viszont a sensei adott neki egy karmos kesztyűt, hogy ne csapódjon a földbe, bár az ötlet nem bizonyult jónak, hiszen Hiashi válla kiugrott és innentől kezdve a harcokban nem tudott részt venni komolyabban. Sensei és én pedig miután egy kunaijal sikerült lelőni a léghajót futva a zuhanó objektum után futottunk. Ott elég komoly harc alakult ki, ami végül a kislány közbeavatkozásával ért véget. Mint kiderült Miriadnak elege lett, hogy senki nem foglalkozik vele, így rá akart ijeszteni a szüleire, csak arra nem számított, hogy eltökélt ninjákkal hozza össze a sors. Miután a konfliktus lezajlott már sikeresen meg tudtuk tenni az út maradék részét. Miután átvettük a jutalmat és kipihentük magunkat elbúcsúztunk a családtól. Ajándékként még a szobában hagytam egy cetlit, hogy esetleg vegyenek a kislánynak valami állatkát.
A küldetésről mentem hazafelé, amikor betértem egy füvészkertbe, ahol egy rövid csevegés után és egy fura ikerpárral való megismerkedés után, megtudtam az elsődleges elememet és megtanultam a Juujin Bunshin // Vadállat Ember Klón technikát. Mint megtudtam a füvészkertben chakra segítségével tenyésztik a fákat, amiből később a chakra érzékeny papírt is előállítják. Egy rövid beszélgetés után újdonsült mesterem elmesélte, hogy mi is a lényege a korábban említett technikának. Elég sokáig tartott, míg felfogtam, de aztán alapszinten sikerült elsajátítanom a technikát, aminek a fejébe kaptam egy bonsai fát, amit Kanami, a jelenlegi barátnőm gondoz.
Másnap felkelve nem tudom mi okból a kiképzőterepre megyek Moonnal és Keikoval az oldalamon, ahol összefutok a tegnapi mesteremmel. Nem kis csodálkozásomra ma még szebb, mint tegnap volt, pedig ugyanaz a fehér köpeny van rajta, de aztán lehet, hogy csak az teszi, hogy most természetes fény világítja meg szőke haját, a strucc, vagyis a korábban általam nagy csirkéhez hasonlított állat is vele van. A kívülálló nem tudhatja, de igazából, ha a tegnap tanult technikát használja, akkor a két élőlény tökéletes mása egymásnak, vagyis akkor két szőke, szemüveges nő áll egymás mellett, akikről akár azt is hihetnénk, hogy ikrek. Ez csak most esett le, hogy már én is ismerem a technikát. Épp beszélgetünk, amikor egy gyilkos szándékú hód, aki igazából csak építeni akarna, de hát pont az útjában vagyok, rám dönt egy fát, de a nő megmenti az életemet Tsuuga// metszőfog nevű technikával, amit nekem is megtanít. A tanulás után, éppen indulnék, amikor egy szőrös lény jelenik meg, majd egy Kami no Yugen nevű szervezetről kezd beszélni, amit valami menyét bölcs hozott létre. Nem nagyon értettem a dolgot, de ha kiválasztottak és amúgy is békepárti vagyok, bár szeretek harcolni, aláírtam a szerződést, amihez még meg kéne tanulnom az idéző jutsut.
A következő dolog, ami meghatározta az életem a DJuka klán elhagyása volt. A feladatunk volt, mert a falu közelében az embereket kirabolták és valami emberkét is elraboltak. A küldetésen valami olyat tettem, amivel Kodomo haragját vívtam ki. Nem igazán tudtam ezzel foglalkozni, ugyanis anya már a 6. hónapban volt és jobban aggódnak az egészségéért, mint hogy zavarjon, hogy majdnem meghaltam. Azt már nem tudom mért loptam el a klán címerét, de ezzel megpecsételtem a sorsomat a klán vezér szemében, így kiutasítottak a klán területéről. Nem tudott zavarni, hiszen igazából mindig is voltak konfliktusaim a klánnal, mert nem tudták elfogadni, hogy ilyen vagyok és nem vagyok hajlandó ezen változtatni. A barátaim így szerettek, és aki ezt nem tudja elfogadni azt csak sajnálni tudom. Nekem személy szerint nem volt bajom velük, csak zavart, hogy minden döntésemet és tettemet megkérdőjelezték. A klán elhagyása után még egy utolsó küldetésre elküldtek egy új Djuka lánnyal és Hiashival. A küldetés kezdete előtt gondom akadt néhány őrrel, de végül sikerült megoldani a problémát. Most a küldetésen vagyok, de eldöntöttem, hogy miután ezzel végeztem a falut is elhagyom és ha tudom, akkor Kanamit is magammal viszem vagy megkérem a kezét, hogyha majd visszatérek, mint elismert ninja, akkor reménykedjek, hogy még mindig szeret és el tudjam venni.
A küldetés eredményétől függetlenül körbejárok a klánba, hogy elbúcsúzzak mindenkitől, aki a családom, még ha már nem tartozok hivatalosan is a klánhoz, majd apámtól engedélyt kérek, hogy a családi hajót elvihessem, de előtte megkérdezem Kanamit, hogy hajlandó lenne-e értem elhagyni a falut és a családját, hogy együtt járjuk a világot a hajómon. Remélem igent mond, mert akkor, amit tudok, bevásárolok, amire az úton szükségem lehet, bár ezt akkor is megteszem, ha nemet mond. Mielőtt azonban bármit is tennék engedélyt kérek a daimyotól, hogy vándor ninjává válhassak. Ha mindennel kész vagyok, akkor összepakolom a hajóba és miután elbúcsúztam mindenkitől elhajózok a messzeségbe, hogy új területeket fedezzek fel, a hold falu fejpántja magammal jön, de mivel hivatalosan a faluhoz nem tartozom, így elzárva tartom, hogy még véletlenül se kössenek hozzá.

/Igaz, h jövő időben írtam, de ha lesz rá indulásom megírnám kalandba a pakolást és a lelépést a jelenlegi kaland előtti történésként, ami csak a küldetés utántól lenne érvényes.//

A klán elhagyását kijátszotta Kodomo, hajó pedig, mint a család tulajdona, van az előtörténetben benne van (te ellenőrizted) és ebbe nem kötöttél bele (már a 2. v a 3. ilyen alkalom, hogy olyanba kötsz bele, amit egyszer elfogadtál már) Ja amúgy mi másra használjuk a bővítményt, ha nem összefoglalásra? Komolyan mondom távol tartási kérvényt nyújtok be, hogy te ne ellenőrizhess engem

Történések: klán elhagyás, vándorlás, letelepedés, képzés, pecsét felhelyezése, Gouwan/ erős kar
technika (újévi jutsu), fegyverek átrendezése, tanulás befejezése

Ismét egy hosszú hónapon, inkább hónapokon vagyok túl. Első dolog, hogy elhagytam a klánt. A küldetés, ami megváltoztatta az életem, azzal kezdődött, hogy rablókat kellett elkapnunk. Kodomo volt a vezér, bár rendes parancsot nem adott. A feladatunk első lépése az erdőben kezdődött, ahol egy rövid keresgélés után megtámadtak minket a feltételezhető rablók. Sikerült szereznünk tőlük egy ruhadarabot, aminek a segítségével a technikám, Shikyaku no jutsu// négy láb technika használatával a szaguk alapján sikerült megtalálni a tábort. Kodo engem és az egyik társam körbe küldött, de semmi parancsot nem adott. Nem tudtam, hogy mi a terve, így önfejűen, ami amúgy is szokásom megtámadtam a tábort. Nem vagyok az ember, aki tétlenül üljen és a második sort játssza, ha esetleg az első sor végzett és valaki marad. Most se tudtam magam meghazudtolni, így Kodo támadása előtt lelepleztem magam, így a bünőzők tudták, hogy itt vagyunk és már támadtak is. Jó párat sikerült harcképtelenné tennem, mire feleszméltek. Kodo közben baráti társalgást akart kezdeni, de az én magánakcióm megzavarta a tervét, így muszáj volt neki is csatlakozni a harcokhoz. Kodomo megmentette az életem azzal, hogy mikor én épp harcoltam valakivel nem vettem észre egy oldalról érkező támadót, de ő megölte mielőtt velem végezhetett volna. Végül sikerült legyőznünk a banditákat és néhányukat élve visszavinni a klán székhelyére, majd kikérdezni őket. Ezután felgyorsultak az események, anya egyre közelebb került a szüléshez, már a 7. hónapban járt, így egészségi állapota is, mivel már túl volt azon a koron, amikor egészséges a terhesség egyre inkább romlott, ami rajtam is kiütközött az egyre rosszabb hangulatomon. Egyik nap Kodo jelent meg az ajtóban, hogy a klán közös edzést tart és rajtam kivűl mindenki ott volt. Én a közös edzésről nem igazán tudtam és éppen a kisebb gondom is nagyobb volt, mint azon problémázni, hogy kihagytam egy edzést, amiről nem tájékoztattak. Mérgesen csaptam be Kodo előtt az ajtót. Nem tudhattam róla, de a klánban Kodomo egyre inkább azon volt, hogy lejárasson a vezetőség előtt és magát tüntesse fel a jófiúnak. Ahogy telt, múlt az idő egyre kevesebb küldetést kaptam a klántól és egyre inkább hanyagoltak, anyám pedig egyre rosszabb lett. Ebbe még belejátszott az is, hogy a nálam gyengébb Hiashit kérték meg arra, hogy a klán zászlaját ls fegyverét vigye javítattni. A pohár itt telt be. Dühömbe azt mondtam Hiashinak, hogy egyszer úgyis én fogom majd a fegyvert. Rossz álmaim egyikébe ötlött fel bennem, hogy elraboljam a klán jelképét, hátha legalább akkor felfigyelnek rám. Ez sikerült is, de nem uszhattam meg, Kodomo utolért és elvette a jelképet. Ezzel a klán kizárt magából, nem tehettem semmit. Namizouval is próbáltam beszélni, de ő csak annyit mondott, hogy meg tud érteni, de Kodomo a jelenlegi legjobb és ha neki valami nem tetszik azzal nem tud mit kezdeni, ha visszafogad engem akkor előbb utóbb valamelyikünket elvesztheti, így inkább úgy döntött, hogy a jófiút marasztalja és tudja, hogy lejáratott engem és a klán is kevésbé bízik bennem, mint benne, aki azon kívül, hogy az én lejáratásomon ügyködik, még tesz is a klánért valamit, például lejárat engem, hogy a klán magától válljon meg tőlem, mintha csak valami betegség lennék a klánba, pedig én is megpróbálok minél többet tenni a klán felemelkedéséért. Namizou beszéde jutatott arra az elhatározásra, hogy a klán elhagyása után a falut is elhagyom. Nem hagyom meg Kodomonak azt az örömöt, hogy minden egyes találkozásunkkor kiröhöghessen, hogy sikerült lejáratnia a család előtt, akit végül az ellenfele kétszínűsége miatt kitettek. Mivel Ayanét nem akartam itt hagyni úgy döntöttem, hogy megkérem a kezét és vele együtt hagyom el a falut és vándorolni kezdek. A terv egy része megvalósult, csak annyiban módosult, hogy attól való félelmemben, hogy esetleg Kodo, hogy pontot tegyen az i-re megöl. Ezért végül a vándorlás helyett arra jutottam, hogy megszökök és a falu számára halottnak tettetem magam. Végül eljött az idő összeszedtem a cuccaimat, amik amúgy is össze voltak készítve a mézeshetekre való készülés miatt, majd felrobantottam a házam és őrváltáskor az éppen ott lévő őr megölése után, amit nem akartam, de muszáj volt a meggyilkolásom hitelessége miatt, a kikötőbe mentünk, ahol az éjszaka eltöltése után egy hajóval a a Tea országába menekültünk. Az út során sikerült kitalálnom, hogy mi lesz, ha végül kiderül az igazság. Egy rövid Tea országi tartózkodás után elvállaltam egy küldetést, amivel eljutottam a Füst országába, ahonnan egy technika, az ayatsuito no jutsu// drótcsévélő technika és egy kis bevásárlás és fegyverek átrendezése után, megtanulása után a tűz országán keresztül a Villámok országának Felhők közt rejtöző faluba mentem és ott letelepedtem. Egy rövid, egy hetes próbaidő után elfogadtak hivatalos ninjának, viszont az exszökött ninja mivoltom miatt a juinjutsu: Kensei// átok pecsét: befolyás/ korlátozás technikával megpecsételtek arra az esetre, ha kém lennék és el akarnék mondani a felbérlőmnek az itt megtudtakat. Innentől kezdve elfogadtak hivatalos ninjának és megtanították nekem a Gouwan//erős kar technikát (ajándék jutsu).
A következő fontosabb esemény a Gatsuuga// dupla metszőfog technika megtanulása volt. Egy fura tudóspalántával volt kisebb összetűzésünk egy Shiro nevű lánnyal, de mint kiderült a fiú az akadémia portásának unokája volt, aki a romok eltakarítása után a lánynak az általam ismert drótcsévélő technikát tanította meg, nekem pedig a korábban említett technikát, bár akkor még nem tudtam, hogy mért is vagyok itt az akadémián. A portás kérésére eltakarítottuk a furcsa alak szemetét, majd el is kezdtük a tanulást. Nekem egy furcsa forgó széket adott, amit a lábaim használata nélkül kellett megforgatnom. Először nem nagyon tudtam, hogy mit kell tennem, de aztán rájöttem, hogy van kezem is. Ezek segítségével sikerült megforgatnom és egyre gyorsabban forogtam. Mikor ezzel végeztem a tanár a korábban már elsajátított technikát akarta elsajátítatni Moon-nal, ami először nem igazán sikerült, majd a Shikyaku no jutsu és az általam bemutatott technika megtette a hatását, mikor alkalmaztam a Juujin bunshint a farkason jó fél napos próbálkozás után sikerült elsajátítania a technikámat, amit közösen használva létrehoztuk a Gatsuuga// duplametszőfog technikát. A technika elsajátítása után pedig elindultam életem eddigi legfontosabb küldetésére, ugyanis a raikage megbízott, hogy kísérjem el a falu képviselőjét a Hó országába tárgyalni.

/6Gatsuuga tanulását nem tudtam befejezni még, gondoltam megírom, hogy ilyen is volt, viszont egyenlőre nem tudnám használni a technikát, csak amikor már tényleg befejeztem a játéktéren is a tanulást.//

bővítmény tartalma: Zavaros vizeken, tanulás, szökőár
linkek:
http://narutohun.niceboard.org/t2736-deli-blokad (zavaros vizeken)
http://narutohun.niceboard.org/t140p25-melegforras-fogado#49855 (tanulás)
http://narutohun.niceboard.org/t2924-nyugati-partvidek#48814  (szökőár)

Sok minden történt az elmúlt pár hónapban velem, ami alatt sokat változott a világ, ahogy én is. A merev romoknál tett kirándulásom megváltoztatott, ahogy utána a kereskedőnél tett kitérő is, de a legtöbbet a háború tett az ügy érdekében. Háborús előjelek már hónapok óta érezhetők, és amikor kivezényeltek a partra, tudtam valami közeledik, valami, aminek sosem kellene eljönnie ide. Pár órát töltöttem kinn a parton, amikor furcsa anomáliára leszek figyelmes. A semmiből, szinte egyik pillanatról a másikra sötét felhők kezdenek el gyülekezni az égen. Nem kell zseninek lenni, hogy tudjam, ez az ellenség műve, hiszen ha nem is néztem volna fel az égre, a mozdulatlan levegő és az esőben érezhető chakra gyorsan felvilágosított volna arról, hogy ez bizony nem természetes. A távolban aztán feltűnnek az első ellenséges hajók. Már az a néhány hajó, amit kezdetben látok, felborzolja a hátamon a szőrt. Ahogy az ellenség elkezd feltünni, a mi hajóink sem tétlenkednek, de sorra buknak el. Az egész kirigakurei flotta lassan tűnik fel és így sem tudjuk felmérni a méretét. Érezhető és lassan valósággá válik a túl erejük, hiszen mi egy szárazföldi harcmodorra specializálódott ország vagyunk, míg kiri teljes egészében a tengerre van hagyva, hiszen sziget lévén más módszerük nincs arra, hogy utazzanak az országukon kívülre. Mindenkiben tudatosul, hogy a tengeri csata már azelőtt eldölt, hogy megtörtént volna az első ágyúdörrenés. Olyan szinten vannak túlerőben, hogy az leírhatatlan. Látva az ellenséges flottát nem akarjuk tudni, hogy vajon hány ninja érkezett a hajókkal. Ugyan veszteséget szenvedtek, de a túlélők nagy része valószínűleg még úgyis harcképes, hogy hajó nélkül maradt, mert a víz az elemük, így nem kérdés, hogy ha tudja, akkor folytatja a harcot. Vajon hányan vannak, akik a vizet teljesen uralmuk alá képesek hajtani. Társaim, Moon és Yukino feszülten figyel, ahogy én is. Egy hajót veszünk észre, ami hihetetlen sebességgel közeledik, majd a víz emelkedni kezd és a blokád felé emeli a hajót. Jön az egyértelmű parancs a menekülésre, amit én magam utasítás nélkül is pontosan tudok. Néhány technikával ugyan próbálkoznak, de semmi nem történik. Egyetlen társamat leszámítva mindenki sikeresen menekül. Saját szememmel nézem végig, ahogy a társamat magam alá temeti a hajó. Nem sok remény maradt bennem, hogy túlélte. ~Ennyi lenne az élet? Tényleg ennyit ér? Csak eszköz vagyunk a hatalom kezében, amit, ha kicsorbul, akkor egyszerűen csak eldobnak?~ Sosem voltam háború párti, de a történtek még inkább ellene hangoltak. Egyszerűen nem értem a hatalmakat, hogy miért jó ez nekik. Rengeteg embert áldoznak fel azért, hogy a hatalmukat növeljék, de erre esküdtünk fel. Mi nem azért vagyunk, hogy gondolkodjunk, csak parancsot teljesítő robotok. Nem, mi is érző lények vagyunk, mert a shinobi is ember, akár akarja, akár nem. Az viszont elég komikus látvány, hogy a hajó becsapódásával egy időben néhány „lelkes” önkéntes nem tudja kivárni a hajó landolásának végét, hanem szó szerint fejjel veti magát a harcok sűrűjébe.  ~Így jár, aki képzetlenül jön a háborúba.~ A látvány egy olyan dolgot is felvet bennem, ami talán a vezetőségben is megfordult, ha képzetlen genninek itt vannak, lehet, hogy kiri teljes hadereje felvonult. Ha lenne egy kisebb egység, akit mozgosítani lehetne, akkor most simán el tudnánk foglalni a falut, lévén az összes ninja esélyesen itt van a partjainknál. Nem sok időm van arra, hogy ezen gondolkodjak, mert a következő pillanatban egy ANBU jelenik meg mellettem egy tantoval a kezében, amivel az életemre tör. A fejemre szükség van, hiszen anélkül nem tudok élni, de mostanában már arra is szoktam használni, amire való: gondolkodom. Egyre többször veszem észre magamon, hogy nem csak ösztönből cselekszem, hanem némi logika is van a tetteim mögött. Nem sok, de egyre több. Mintha kezdenék rájönni, hogy nem csak a saját életemért vagyok felelős, hanem a sajátomon keresztül a családoméra is, még ha az a család elég érdekesen verbuválódott össze, mert Tsuki a feleségem, viszont van egy lányunk, aki nem a vérszerinti, mégis úgy szeretem, mintha az lenne. Az életveszélyes helyzetekben, amiben most is vagyok, felülkerekedik az életösztön, azt hiszem ezt hívják úgy, hogy „Üss vagy fuss reakció”. A futásnak most nem sok értelme lenne, ezt még én is felfogom, így marad az utóbbi. A gouwan bevetése gondolkodáson felül áll és ebben a méretem is sokat segít. Még jobban összehúzom magam, még kisebb felület adva a támadónak, majd a technika aktiválása után egyenesen az ellenfelem gyomorszáját célzom, hogy a lehető legnagyobb kárt okozzam ellenfelemnek. Nem sok időm volt a visszavonuláson gondolkozni, miután a az ANBU úgy repült el, mintha ő maga ugrott volna hátra, mert megérkezett az ellentámadás víz senbonok formájában, amit mind a hárman bekaptunk. A parancs erre megérkezett: „Mindenki! A legerősebb távolsági támadását!” Lévén, hogy a távolban újabb 50 támadó érkezett. Yukino egy támadó szél technikát vetett be, addig én távolsági technika hijján egy támogató tűz elemi technikát vetettem be, ami a többi technikával együtt hatalmas pusztítást okozott az ellenfél soraiban. 3 elem, szél, villám és a tűz, bármiféle védelmet úgy söpört el, mintha az ott sem lenne. Ezután viszont a menekülés nem volt kérdéses, a túl erő túl nagy. Látjuk, ahogy a védelmi falakat a kirigakurei hadiflotta úgy törölte el, mintha ott sem lenne. Szerencsénk van, hiszen késő este van és az eső felhők amennyire hátráltató tényezők voltak a csatában, most annyira jól jönnek, hogy eltakarják a holdat. Csöndben és láthatatlanul tudunk távolodni az erdőben és ha valaki túl közel is kerülne, akkor is megérezném, lévén a shikyaku no jutsu még mindig aktív. Moon közben hol eltünt, hol feltünt, de nem aggódtam érte, hiszen ismeri a környéket, sokat jártunk erre és mégis csak farkas, bizonyos értelemben sokkal okosabb, mint mi vagyunk. Aztán megállunk és tervezésbe kezdünk. Két választás van, visszatérünk segíteni bajba jutott bajtársainknak vagy felkészülünk az ellentámadásra a faluban. Mindenki jobbnak látta visszavonulást, viszont nekem volt egy tervem, aminek sokkal kisebb a kockázata, mintha mi magunk tértünk volna vissza a hadszintérre. Az idézés segítségével ninjuukat idéztünk meg, akiket visszaküldtünk a frontra, hogy a felfordulást növeljék, amíg Yukino segít menekülni azoknak, akiknek esetleg tud. Lehet, hogy nagy dicsőség a falu küldetés közben elhunyt ninjái közé tartozni, de egyelőre nem vágyom erre a megtiszteltetésre, ahogy azt sem szeretném, hogy még több társam tartozzon ebbe a csoportba. A ninjuuk elindultak és én is elindítok egy technikát, amivel lehet, hogy fel tudok gyújtani legalább egy hajót segítve a ninjuukat a feladatuk ellátásában. Az eredményről már nem tudok, de szerencsére vissza jutok a faluba, ahhol már többen is várnak, tehát a jelentés már eljutott valószínűleg a falu vezetőségéhez.
A háború leforgása alatt megbizonyosodhattam én is és a falu vezetősége is, hogy a tűz elemi nijutsu tudásom jóval kevesebb, mint ami a szintemen elvárható lenne. Igaz, ebben az is belejátszik, hogy sokkal több figyelmet szenteltem a tai jutsu edzésemre, mint az elemi jutsukra. Nem tudni, hogy mennyi időnk van a következő támadásig, de a támadást követő egy hétben nem sok minden történt, leginkább a falu lakosait kellett felkészíteni az evakuálásra és megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Hiába a túlerő, az életünk árán is, de megvédjük a falut, ha már az országhatárt nem tudtuk. Természetesen az utóbbi gondolatot csak fejben tettük hozzá. Fárasztó hét áll mögöttem és úgy érzem, hogy megérdemlek egy kis pihenést. Elindulok a falu melegforrásához, hogy fáradt izmaimat megpihentessem a meleg vízben, de az utamat félbeszakítja egy ismerős alak, Kavari, aki a fronton a társam volt. A vezetőség parancsa volt, hogy tanítson nekem egy technikát. Őrülök is neki, meg nem is, hiszen mindig jól jön egy újabb technika, de  most más terveim vannak, várhatott volna még pár órát, hogy kipihenjem magam. A modora ugyan hagyott némi kivánni valót és stílusa sem egy kifinomult úriemberre vall, de szerencsére nem üzletember, hanem egy harcedzett shinobi, akivel edzeni akarok. Már megszoktam ezt a stílust, valamiért a shinobik nagyrésze idősödve egyre inkább felveszi ezt a morgós medve stílust, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy sokat láttak a harctéren. Megérkezvén a gyakorló terepnek nem éppen nevezhető helyre és egyből a lényegre tér: van-e nálam drót és vajon van-e olyan technikám, amivel használni is tudom. Mind a két kérdésre nem a válasz, vagyis drótom van, csak nem nálam, mert nem erre készültem. Megmutatja a technikát, majd némi magyarázat után távozik a helyszínről. Mivel felszerelést nem hagyott itt, így kénytelen vagyok hazamenni, hogy Tsukitól kérjek kölcsön, mert nekem nincs olyan technikám, amihez szükségem lenne rá, vagyis eddig nem volt, most már lesz. A technikát látva én magam fél, maximum egy napra tippeltem, hogy megtanulom, mégis két napig szenvedtem. Ugyan van hasonló technikám, de ott nem kell médiumot használnom, itt viszont a drót megfelelő chakraellátása és a chakra begyújtása mégis megnehezítette a dolgom. A kitartó munka és szerencsére a megfelelő mennyiségű chakrámnak hála sikerült elsajátítanom a technikát, amit azóta még nem használtam.
Azóta eltelt 3 hét és most a fronton vagyok, készülünk megvédeni a falut, mert kémeink jelentése szerint kirigakure megindult. Én a három hét alatt még egy technikát megtanultam, ami okasho// cseresznyevirág ütés. Meglátjuk, hogy mire megyek vele a fronton.

http://narutohun.niceboard.org/t2924-nyugati-partvidek - Zavaros vizeken II.
http://narutohun.niceboard.org/t112p200-erdosegek - Zavaros vizeken folytatás.
http://narutohun.niceboard.org/t2924p50-nyugati-partvidek#57160 – Zavaros vizeken folytatás
Bővítmény célja: háborús összefoglalás

4 hét várakozás igen csak hosszú idő, főleg, ha azt tudod, hogy mire vársz, de azt nem, hogy mennyit kell rá várni, főleg, ha az, amire vársz az mindenképp rossz. Én is így vagyok a háborúval. Hosszú idő telt el az eleje óta, de nem annyira hosszú, mint az a négy hét, amit azzal töltöttem, hogy Kirigakure támadására vártam a falun belül. Végül meg kaptam a behívót, mert Kirigakure megindult. A táborba érve láttam, hogy a falusiak el vannak kenődve, hiszen veszteségeink hatalmasak, Kirigakure elfoglalta a déli partvidéket és le is telepedtek oda. Nem sok időm volt felmérni az embereket, bár ennyi is elég volt, mert egy hivatalnok lépett oda, kezében iratok, oldalán táska és a behívó levelemet kérte, Valahonnan a farzsebemből gyűrötten, de sikerült átadni a megfelelő papírt. Ekkor még úgy éreztem, hogy valamennyire a faluhoz tartozok, de a háború során rá kellett jönnöm, hogy a helyem nem itt van.
A megérkezés, terep felmérés és az adatok leadása után egyből egy kisebb bemutatkozásra hívott egy Vasfej nevű chuunin. Ugyan senki nem nevezte ki vezetőnek, mégis úgy viselkedett, mint egy kiskakas a szemétdombon. Miután mindenki bemutatkozott már nem csak viselkedésben jelezte a felsőbbrendűségét, de szóvá is tette. Én éppen terveztem a felszólalást, hogy nekem nem igazán tetszik a dolog, de ekkor már éreztem, hogy egy újabb szag közeledik, majd testet ölt egy nő képében, aki le is szereli a hangoskodót. Ekkor gyorsan rá kellett jönnöm, hogy akinek sokszor kell hangoztatnia, hogy ő a király, az nem király. Lassan kiderül, hogy ki a nő és rá kell jönnünk, hogy a medikusok lesznek a vezetők, majd a feladatokat is megkapjuk, vagyis még konkrétat nem, azt majd csak egy óra múlva. A hely elhagyása után egy kicsit arrébb vonultam, majd úgy döntöttem, hogy feltérképezem a környéket. Erre a feladatra Izanagit használom a saját technikám segítségével.
Egy óra utazás, főleg madár szárnyon, elég gyors. Nagy területet lehet ennyi idő alatt bejárni, de nem mentem sokra, a saját csapatainkon kívül mást nem igazán láttam. Nem sokkal az egy óra letelte előtt tértem vissza a testembe. Ez az egy óra sok változást nem jelentett a tudásomban. Engem osztottak be az első karaván kísérését, másnap reggel fél ötkor. Két társam Aoi kigyúrt férfi és Ritsu, egy medikus kislány.
Másnap reggel korán érkeztünk, majd megkaptuk a feladatot. Elfekvőbe érkező sérülteket kell idekísérnünk, amihez egy mókust kell megtalálnunk, aki egyik ottani társunk ninjuu társa. Már ekkor nem tetszett valami, de miután kineveztek a csapat vezetőjének még kevésbé tetszett az egész. Igen, vágytam arra, hogy elismerjenek, de valami akkor sem stimmel. Az erdő az én terepem, mert hiába lenne valaki szenzor, ha nem ismeri a terepet, akkor nincs sokkal beljebb, hogy tudja, hogy merre van az ellenség. Nekem ez az előnyöm meg volt. Gyorsan ismertettem a csapattal a tervet, bevonva két társamat is a felderítésbe. Pontosan nem tudjuk, hogy hova is megyünk, konkrét koordinátát nem adtak, csak annyi van, hogy az erdősávtól délre. Erdei csapást követjük, majd egy óra múlva égő haj szaga csapja meg az orromat. Reflexből az orrom elé kapom a kezem, majd aktiválom a technikámat, hogy felülről, Izanagi szemszögéből is megtekintsem a környéket. Nem sokat vagyok benne, mert kevés az időnk, de talán ez is elég lesz. Észre is veszek egy csoportot, ami talán az lesz, amit mi keresünk. Visszatérve egy mókuska áll a lábam között. Legalább tudom, hogy a karaván, ha az az, amit keresünk, nincs messze, bár fentről nehéz megállapítani. Ritsu a maga kislányos lényéből fakadóan, csak annyit tud mondani, hogy „jajdecuki”.Én viszont egyből praktikusan hozzászólok a kis állathoz, hiszen már hozzászoktam a beszélő állatokhoz.
A mókus csak bólint, majd megindul. Jelzem a többieknek, hogy kövessük a mókust, majd én is elindulok. Nem kell sok, hogy megérkezzünk, először ugyan nem tudják, hogy minket várnak, de a mókust látva ez kiderül a számukra is. Ritsu egyszerre medikus kunoichi és egy kislány, aki orvososdit játszik. Egyből lerohanja az elénk érkező férfit és a sérültek hogylétéről kérdezi. A férfi egy pillanatra megzavarodik, de aztán válaszol. Három kocsi, ebből az elsőben vannak a válságos állapotúak, harmadikban pedig a halottak. A harmadik kocsi maximum taktikai szempontból érdekesek, hiszen egy shinobi testéből számos ismeret megszerezhető a faluról és a ninjáról, a használt technikák, eleme, chakra mennyisége vagy a falu titkos turbó drogjai is, de ami talán még veszélyesebb az Orochimaru és az undorító kísérletei. Igen hallottam róluk, sőt a múltban részt vettem egy küldetésen, ami azért indult, mert Konyhai erdőket ellepték, de aztán a küldetésből nem lett semmi. Miután mindenkinek kiadtam a parancsot Moonhoz térdelek, majd a következő pillanatban a vadállat klón technika segítségével kettő áll belőlem. Én elfoglalom a helyem az egyik kocsiban, amire vigyáznom kellene, míg Moon átveszi a helyemet. Elfoglalva a helyem, azonnal Moon veszi át a helyem. Szinte még el sem foglalom a helyem, máris furcsa dolgok kezdenek történni. Egy hatalmas villám a tiszta égen, majd egy hatalmas szívverés és az egész testemet ellepi az adrenalin. Innentől kezdve nem igazán vagyok tisztában a történésekkel, mintha nem is abban a világban lennék, ahol lennem kéne, valami nem stimmel. Egy női hang csendül fel, majd a villámmal meg is szakad. Az egész csapatból egyedül én hallottam mindent és mintha senki át sem élt volna ebből semmit, amit én, sőt furcsán is néztek rám, hogy mi van. Ekkor még nem igazán jelent számomra semmit. Innentől kezdve viszont egyre biztosabbá váltam, hogy ha túlélem a kalandot, akkor innen minél messzebbre kell kerülnöm. Most leginkább nyugalomra lenne szükségem. Ahogy beszállok a kocsiba néhány percig meg is kapom, majd egy egyszerű civilnek tűnő, arcát fáslival takaró férfi szólal meg. Kezdetben csak alap dolgokat kérdez, hogy kumoi vagyok-e és hova is megyünk. Erre még türelmesen válaszolok. Próbálok rájönni, hogy mi lehet a dolog mögött a történés, hiszen nem szeretem, ha nem értem a dolgokat. Azt már rég megtanultam, hogy az ördög a részletekben rejlik. Lassan visszaemlékszem a Merev romoknál történt dolgokra, ahol hasonló villámlás volt, ami mint kiderült egy genjutsu része, akkor viszont ott volt velünk Neji, aki a szemével átlátott rajta, néha jól jönne az a szem, hátha tudnék most is kezdeni vele valamit. Próbálok koncentrálni, de a férfi csak nem fejezi be. Egy kicsit kamuzok, hiszen a férfinak azt mondom, hogy a kumoi táborba megyünk, még ha pontosan tudom, hogy az elfekvőbe. Ekkor újabb nyugtalanító jel érkezik, ezúttal fejfájás formájába, majd mintha egy másik világba lennék, majd egy bukkanó és újra normális minden. Legalábbis látszólag, már pontosan tudom, hogy semmi nincs rendben, minden egyre furcsább és ez nem tetszik. Ekkor a férfi kérdése is eljut hozzám. Killer Bee-ről kérdez, de sok fogalmam nincs róla, sőt igazából zavar, sőt idegesít a férfi kérdezősködése, ha ennyire jól tud mindent, akkor minek kérdez. Talán köze van az egész történéshez, csak nem tudom összerakni a dolgokat. Sajnos nincs ismeretem a byuukról és az Akatsuki terveiről velük, sőt magáról az Akatsukiról sem hallottam. Ha ismerném ezeket, talán könnyebben összeállna a kép, hogy mi is a helyzet, de így nem. Ha tudnék ezekről, nem igazán teketóriáznék, hanem egyszerűen elnémítanám a pasit, majd közölném a vezetővel, hogy gyanús a férfi és ki kéne deríteni róla, kiről is van szó. Ekkor egy újabb zökkenő és a ponyva elmozdul. Fura látvány tárul elém, mintha minden fehéres fényben játszana, de nem igazán van időm felfogni a dolgokat, mert a férfi gyorsan meg is igazítja azt. Ha tisztában lennék a részletekkel, valószínűleg ennek a mozdulatnak is több jelentőséget tulajdonítanék, de így letudom egyszerű rendszeretetnek. A férfi kérdezősködése egy kicsit már idegesít, gyorsan letudom a dolgot, hogy valamennyire zsoldos vagyok, akit ide osztottak be. Aztán aktiválom a technikát, de ezúttal Izanagi helyett most Moon a célpont, hogy megnézzem mi a helyzet kint. Minden jónak tűnik, egyedül az ég, ami nyugtalanító, hogy ennyire felhőtlen, mintha nem is a valóságban lennénk, hanem valami bura alatt, amit valaki irányít. Ennél nagyobb igazságot ma már nem találok, de sajna erről sem tudok. Visszatérve elnézést kértem a pasitól, majd kimászok a kocsiból, mert már túl sok a furcsaság. Kimászás közben egy női hang szólalt meg, de a benti férfi tagadta, hogy bármit is hallott volna. Kimászva körbenézek és meggyőződök róla, hogy ez nem a saját valóságom, valamit ki kéne találni, hogy kiszabaduljak. Nem jut eszembe, hogy talán genjutsuba lennék és amúgy is ki rakta volna rám és mikor? Eszembe sem jut ez a lehetőség, mert túl furcsák a dolgok és ugyan emlékszem a Merev romoknál történtekre, mégsem kötöm össze a kettőt. Kimászva egy harapásnyom jelenik meg a kezemen, majd Moon közeledik felém támadó szándékkal. Nem értem, de már lassan tényleg semmin sem lepődök meg, mert itt minden furcsa, ez már megszokott, még ha ijesztő is. Lassan rájövök, hogy genjutsu hatása alatt voltam. A férfi kiugrott, de már csak pár pillanatig láttam, de az éppen elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, hogy mennyi fásli takarja és a vörös szemet, benne valami fekete mintával. Sajnos a mintát megnézni nem volt időm, talán ha lett volna el is mondhatnám, hogy mit láttam és valaki tudná, hogy az egy sharingan volt-e vagy csak én képzelődtem. Ebben a világban már nem tudom, hogy mit higgyek.
Harapás megtette a hatását. Most már tudtam, hogy genjutsu alatt voltam, mert ez eddig ez nem jutott eszembe. Egy kórházban keltem, kettőnkön kívül nem volt más a teremben. ~És vajon Izanagi hol van?~ Tettem fel a kérdést, de biztos voltam benne, hogy a madár is él, sőt valószínűleg visszatért a táborba vagy Tsukiékhoz. ~Vajon a faluban mi a helyzet? És a táborban?~ Néhány pillanatig eltartott mire összeszedtem magam, de a csatazaj elég jó motiváció. Hogyan kerültem ide? A genjutsu után már nem igazán megkérdőjelezek semmit, pedig kéne. Sajnos nem értem annyira a hatásmechanizmusukat, hogy rájöjjek, hogy ide hogyan is kerültem. Nem sok időm maradt ezen gondolkodni, mert ekkor egy fura szerzet esett be a plafonon keresztül, majd távozik is egy falon keresztül, némi törmeléket hagyva maga után. Kevés időm volt megnézni, de arról megbizonyosodhattam, hogy nem ember, vagyis nem teljesen. Valószínűsíthetően köze van a hely állapotához. Ahogy lassan felébredtem és egyre tisztábban láttam a képet rá kellett jönnöm, hogy segítségre van szükségem, de most kivételesen nem Yukinoéra, mert szerencsémre ismerek egy másik menyétet, illetve menyét testvéreket, akik hasznosabbak lesznek, mint fehér rokonuk. Egyből aktiválom a shikyaku no jutsut, majd kézpecsétek után a harapott sebből várt juttatva a tenyeremre a földre helyezem azt és remélem, hogy sikerül megidéznem a két menyétet. Egyetlen dolog lebeget ekkor már a szemem előtt: kijutni innen és minél messzebb menni. Lassan felébred bennem a tudat, hiába lakom két éve Kumoban, nem vagyok idevaló és sosem leszek. Nekem az otthonom Getsuban van és vissza kell térnem, vállalva az akkori tettem következményeit. Sajnos a régóta használt technikám most cserben hagyott, ugyanis érzékeim a hosszas, bár ismeretlen idő után, amit a genjutsuban töltöttem, nem lettek sokkal jobbak, de legalább az idézésem sikerült. Gyors magyarázkodás után el is indulok a kórteremből, hogy felmérjem a helyzetet. A kórház többi része sem volt éppen rózsás, talán még a szobámnál is gázabb állapotban leledzet. Néhány szobának még ugyan volt ajtaja, de jó néhány ajtó feküdt a földön kidöntve a helyéről vagy darabokban. Ekkor egy ágyban fekvő nőt és egy fölötte álló férfit veszek észre. Talán a nő is hasonló támadásnak lett kitéve mint én és ha így van, akkor valószínűleg shinobi, viszont veszélyben van, hiszen láthatóan magatehetetlen, talán ki tudom valahogy segíteni innen. Nem sokat gondolkodom a döntésen, hanem a pár felé indulok. Ekkor szapora léptekre leszek figyelmes, de szerencsémre barát, legalábbis a falu fejpántját hordja és közli, hogy vissza kell térnem a faluba. Szerencse, mert sem arra nem lenne erőm, hogy vele harcoljak, arra meg pláne nem, hogy visszatérjek a frontra és ott harcoljak. Egyszerűen elegem van a háborúból, elegem van Kumoból és az egész balhéból. A testem hasonlóan van, túl sok volt neki a megerőltetés és a kaland, amit átéltem, már szinte a végkimerülés határán álltam, de talán annyi erőm van, hogy visszatérjek a faluba, még ha nem is ninja tempóban. Egy nap alatt vissza is értem a faluba, de a látvány még siralmasabb volt, mint a kórházban, mintha valami felsőbbrendű, nem evilági lény tombolt volna. Sokan haltak meg és ez érezhető volt, de sokan túlélték a háborút, van, aki a szerencsének köszönhetően, mások a tudásuk vagy a társaik segítségének köszönhetően. Az viszont biztos, hogy az élők azzal nem foglalkoztak, hogy miért élnek, egyelőre örültek a létezésnek. Nem úgy mint én, tudtam, hogy oka van annak, hogy élek és ez több, mint a szerencse vagy a túlélési ösztön, több ennél és tudtam mi az. Tsuki és a kislány, aki velünk élt, miattuk élek, mert felelősséggel tartozom értük és itt nincsenek biztonságban, ez nem az ő otthonuk, ahogy az enyém sem, mindenképp haza kell térnünk és ezt Tsuki is megerősítette, de az már egy másik történet.

Az élet egy orosz rulett 6 golyóval
//Bővítmény a játék téren nem történt meg, két esemény között történt érzelmi valahova tartozás érzését próbálja feldolgozni a karakter. Kezdet és hazatérés//

Amikor a semmiben lebegsz és kinyítják az ajtót, ami mögött szintén a semmi van, akkor mit teszel? Maradsz a saját semmidbe, amit ismersz, mégis kényelmetlen vagy belépsz az ajtón, hogy ami az egyik oldalról a semminek tűnt, hirtelen mindenné lesz? Az életed bizonytalan de a kezedbe akarod venni a sorsod és bele lépsz egy még nagyobb bizonytalanságba annak reményében, hogy ettől jobb lesz. Ki tudja m lesz? Az élet attól szép, hogy hiába vagy egy helyzetben, abból egy döntéssel kiléphetsz. A döntés ekkor már nem megmásítható, de nem is akarod, mert hiába rossz, ha tudod, hogy célja van, akkor meghozod a döntést. Én is így voltam, hosszú évekkel ezelőtt hagytam el Getsugakurét, mert nem éreztem magam biztonságban, azóta rájöttem, hogy tévedtem, de a döntést nem változtathatom meg, viszont a lehetőség újra nyitva áll, hogy haza térjek. Vége a háborúnak és az országok próbálják fenntartani a békét. Sok ninja veszett oda mind a két fél részéről, de én nem. Valami oka van annak, hogy túléltem azokat a borzalmakat. Most viszont Kumoban sincs hazám, mert a byuu ledöntötte. Már ekkor tudtam, hogy a faluban nincs maradásom és az egyetlen ésszerű, bár veszélyes lépés, ha innen elmegyek és hova is mehetnék, mint haza. A döntés megszületetett, mégis a falunak is engedélyezni kell. Én magam először azon az állásponton voltam, hogy elmondom a falunak, hogy köszönöm a lehetőséget, tovább nem élnék vele, hanem szeretnék haza menni, de egy gondolat nem hagyott nyugodni s végül engedélyt kértem a falu elhagyására, hogy a hullámok földjén telepedjek le. Tudtam, hogy hazugság, de éreztem, ha nem ezt mondom, akkor ott helyben végeznek velem. Egy olyan döntést hoztam, ami az orosz rulett szabályait alapjaiban írja felül. Míg az eredeti játékban egyetlen golyóval játszanak, én 21-re húztam lapot, azaz egy 6 tárral rendelkező fegyvert, amiben 5 golyó helyezkedik el, húztam meg, így gyakorlatilag adva a sorsnak egy pofont. Mégis a döntésem következménye rajtam múlik, mert amíg a falu elhagyása engedéllyel történik, addig a hazatérésem nem. A falum nem tud róla és én sem tudom, hogy fogna fogadni. Számítok rá, hogy nem vörös szőnyeggel és virággal, viszont a játék egy póker meccs, ahol nem az számít, hogy milyen lapjaid vannak, hanem az, hogy játszod ki őket. Most az én fejemnél van a pisztoly és a kör is nálam van így ha jól játszom ki a lapjaimat, akkor még nyerhetek is. Hogy mit? Egy kezdetben bizonytalan falut, akik el is hiszik, meg nem, hogy ezúttal bízhatnak-e bennem, én bízhatok-e a faluban és még sorolhatnám. De ez az élet még mindig jobb, mint ami Kumoban várna, hiszen ott is bizonytalanság fogja el az embereket, ha idegent látnak, még ha már ismernek is, a háború mindenkiben hagyott annyi nyomott, hogy még a kiskutyájában sem bízik, nem hogy egy másik faluból érkezettben, aki néha a faluért is cselekszik. Nem tudom, hogy jó döntés volt, de az biztos, hogy a kisebbik rossz. Nem tudom, hogy mi lesz velem, de folyamatosan örlődöm magamban. Mindenki látja rajtam, mégsem merik megkérdezni, valaki mert nem ismer, valaki meg pont azért, mert ismer. Tsuki jól tudja, hogy mi bánt engemet, én is látom rajtuk, hogy min mennek keresztül. Tsukit és Keikot meg tudtam kímélni attól, amin én átmentem, de attól még ők is éltek át borzalmakat, pont azért, mert én magam meg akartam őket tőle kímélni. Kinn eső esik, mintha az időjárás tisztában lenne az érzéseimmel, mégis belül még nagyobb vihar tombol. Mintha két gondolat küzdene harcolna, mégis teljesen mindegy, hogy mi lesz a vége, mert a harc tét nélküli, az igazi csata, akár kívül, akár belül abban a pillanatban fog elkezdődni, hogy kilépek a hajóból és hazám földjére lépek. Abban a pillanatban fog eldőlni a belső harc kimenetele és akkor kezdődik a külső. Abban a pillanatban fog kiderülni, hogy egyáltalán érdemes-e nekem folytatni vagy sem. Mégis a harcnak semmi értelme, mert már eldőlt a kérdés, de egyik felem sem akarja feladni a harcát. Gyakorlatilag az egész utat azon gondolattal a fejemben tettem meg, hogy nem kéne csinálnom, de tudtam, hogy már vissza nem csinálhatom a döntést. Ugyan megváltoztathatnám és letelepedhetnék a Hullámok földjén békében a shinobi világtól elzárva és nyithatok egy dojot, amiben a jövő harcművészeit taníthatom s talán néhányukat akár le is beszélhetem arról, hogy valaha a shinobi pályát válassza. Ilyen gondolatok erősödésére mindig a két lányra nézek és rájövök, hogy ezen terveimet otthon is megvalósíthatom, bár az út sokkal nehezebb lesz, mert először meg kell győznöm a falut, hogy megbántam a dolgot és készen állok a büntetésre, amennyiben ez nem kerül az életembe. Kérdések és kérdések, egyelőre nincsenek válaszok. Mint amikor az ember a semmi közepén lebeg. Számomra kinyílt egy ajtó, amikor elhagytam Kumot, viszont több másik zárult be. Nem tudom, hogy mi van az ajtó mögött és bár már átléptem rajta még nem fedte fel magát a világ, ami az ajtó mögött vár. Mint valami élőholt járkálok az emberek között, nem szólva senkihez, ha Tsuki vagy Keiko kérdez, akkor rövid válaszokat adok, így egy idő után mind a ketten felhagynak a hozzám beszéddel, inkább tettel és szeretetükkel fejezik ki, hogy velem vannak. Én ugyan beszélni nem sokat beszéltem, de próbáltam minél többet velük tölteni. Láttam rajtuk, hogy aggódnak értem, hogy ennyit aggódom, mert nem jó, de azt is tudják, hogy túl sok felelősséget vállaltam mostanában, de az eddigi legnagyobb csak most vár rám, mert meg kell győznöm a falut, hogy többet nem teszek és biztonságba kell őket tudnom. A gondolataim ébren és álmomban is gyötörnek, szinte nem is alszom, ha mégis, akkor hangosan beszélek, nyögök és harcolok valakivel. Már alig várom, hogy vége legyen akárhogy. Nyugalmat akarok, a háború nem embernek való, ahogy a shinobi létet sem akarom folytatni. Nyugalmat akarok, tervem, hogy nyitok egy  dojot, ahol nyugalomba képezhetem a fiatalságot a harcművészet szépségeire. Tudom, hogy ez sem holnap lesz, hiszen még nekem is sokat kell tanulnom, de bízok abban, hogy szebb jövő vár rám és az emberiségre is. Egy szebb jövő, ahol a falvak vezetői az önzőségükből nem robbantanak ki hborút, ahol az emberek tisztelik egymást és egymás segítése nem egy ünnepelt hőstett lesz, hanem átlagos cselekedet. Egy olyan világ, ahol rossz szemmel nézik a gonoszságot és az ember engedély és kérés nélkül elhagyhatja az országát, ha bármiért el akar menni világot látni, ahol elmenni valahonnan olyan természetes, mint visszatérni. Ahol a határok, csak azért vannak, hogy jelezzék az egyes vezetők fennhatóságát, de nincs különösebb jelentősége. Ahol az emberek nem előítéletesek és megszűnik az egymással szembeni gyűlölködés, mert tudjuk, hogy a másik is csak ember, aki teszi a dolgát. Nincs szükség shinobikra, mert mindenki boldog és elégedett az életével, így nincs bűnözés. Mégis fenntartanám a rendszert, mert képzett emberekre szükség van, akik képesek olyan munkákat, amit az átlag ember nem. Szép álom és talán eljön egyszer, ha nem az én életemben, talán egy következő generáció életében. Én ezen fogok dolgozni, hogy eljöjjön ez a világ, ahol nem kell az embernek aggódnia és minden tökéletes. De mindemellett nem kergetek illúziókat, ugyanis az embernek meg kell tapasztalnia a rosszat is, hiszen anáélkül nem tudja értékelni az örömet. Lassan megérkezünk Getsugakure közelébe és akkor tényleg elkezdődik az egész és akkor megtudom, hogy mennyi az annyi. Ott vizonyíthatom, hogy tényleg hiszek-e abban a jobb világban, amit elképzeltem vagy az egész elképzelés velem együtt hullik a porba. Veszek egy mély levegőt, majd kisétálok a fedélzetre, de mintha az eső már csendesülne.

Bővítmény tartalma: Getsugakure partjaitól a börtönbe

Hosszú évek óta most látom először Getsugakure partjait. Az eső, amit az emberek átélnek nem csak kívül, hanem belül is tombol, bár az utóbbit rajtam kívül talán Tsuki érzékeli, aki nőként és a társamként talán még jobban ismer még nálam is. Vegyes érzések kerítenek hatalmába az ismerős látványra. Már idejét sem tudom mikor láttam ezeket a homok dűnéket. Egyszerre öröm és félelem tölt el. Van rá ötletem, hogy a falu nem tárt karokkal fog várni, mégis reménykedem abban, hogy a félelmeimnél jobban fogadnak. Nem tudom, hogy magamat féltem vagy Tsukit és Keikot, ha bántódásuk esne sosem bocsátanám meg magamnak, hogy egy ilyen kockázatos útra hívtam őket. Nem elég, hogy átvertük Kumot,egy olyan helyre térek haza, ahol teljes bizonyossággal nem fognak szeretettel fogadni, még ha teljesen megérthető lenne emberileg az indok, amiért elhagytam, de shinobiként ez teljesen értelmetlen. Shinobi egy báb a hatalmasok játszmájában, zokszó nélkül kell teljesíteni azt, amit parancsolnak, még ha az teljes egészében ellentmond emberi értékeinek. Márpedig én megszegtem ezt a szabályt, mikor engedély és bármiféle figyelmeztetés nélkül elhagytam a hazámat. Shinobiként abban a pillanatban buktam el, amikor kitettek a klánból, emberileg meg akkor, amikor elhagytam Getsugakure határát. A döntéseinknek mindig vannak következményei, még ha nem is közvetlenül akkor, amikor meghozta. Nekem két dolog kellett ahhoz, hogy eljussak addig, hogy bűnhődjek egy olyan döntésemért, amit évekkel ezelőtt hoztam. A döntés maga egy olyan helyzetben hozódott, amikor a kocka már el volt vetve. A döntés maga nem volt rossz, a hogyanja annál inkább. A döntésem egyetlen megbánt része, hogy megöltem két társamat. Sem Tsukit, sem Keikot nem kényszerítettem rá, hogy velem jöjjenek. Tsuki, valamikori Kanami, ragaszkodott hozzá, hogy feleségül vegyem, ha már erre adtam a fejem, hogy elhagyom a továbbiakban biztonságot nem nyújtó falut, Keiko pedig magától döntött úgy, hogy azzal akar menni, aki megmentette az életét. Senkit nem kényszerítettem, hogy velem jöjjön, de azzal a perccel, hogy ők úgy döntöttek, hogy követnek felelősség rám hárult, hogy megvédjem az életüket. Abban a percben mindenki tudta, hogy nagy nyomást helyeztek rám, de Kanami mellettem állt és enyhítette a nyomást, ami nem csak a vállamat, hanem a szívemet is nyomta. Valószínűleg nélküle már rég összeomlottam volna és ha nem is haltam volna meg, egy idegroncs lennék. Egyre közeledik a part és ahogy a külső vihar csendesedik, úgy nő a belső. Tudom, hogy közeledik az igazság órája. Tisztában vagyok vele, hogy a csapatunkban nem én vagyok a legjobb szónok, de mivel a döntés az enyém volt, így nekem kell tisztába tennem a dolgokat. Nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy mit akarok mondani és tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nem fogja érdekelni a falut a mondandóm, de hogy ennyire, arra nem számítottam. Izanagi az éjszaka folyamán egy levelet kézbesített a családomnak, hogy érkezem és szeretnék találkozni velük. Már messziről látom, hogy a kérésemnek nem tett eleget a családom. Ekkor már gyanús volt, hogy csak apám jött el, mint a család egyetlen harcképes tagja. Úgy döntöttem, hogy családi tiszteletből és elővigyázatosságból felkötöm apám készítette kardomat, akit egykori barátom után Keikonak neveztem el. Kanami ismerte Keikot és tudta mennyit jelentett nekem, ezért is engedte, hogy a "közös kislányunkat" utána nevezzük el. Aztán lassan kikötünk. Ha nem most, maximum 5 percen belül úgyis mutatkoznom kell a fedélzeten, így inkább arra döntésre jutok, hogy nem bujkálok, mint egy gyáva, hanem megmutatom magam. Tsuki, Keiko, Izanagi és Moon a kabinban vannak és csak azután mutatkoznak, hogy én leszállok a hajóról és közel kerülök az apámhoz. Egyesülés a családdal nem tartott sokáig, ugyanis apám, ahogy megölelt egyetlen dolgot súgott a fülembe.
- Fuss!
Gyorsan felmérem a terepet és a lehetőségeket, hogy egy szigeten vagyunk, hiába vagyok gyorsabb, mint akár egy jól képzett shinobi, nincs hova menekülnöm és akár mit tennék előbb- utóbb elfognának vagy a lányokat és velük zsarolnának, tehát nagyon nincs más lehetőségem, mint feladni magam és reménykedni, hogy nem túlságosan aláznak meg. Feladom, ezt szóval és a testbeszédemmel is jelzem, hogy nem szándékoztam harcolni és tisztában vagyok azzal, hogy nincs esélyem, ennek a meglátásnak hangot is adok, hogy nem akarok harcolni. Az idióta barma meg nem fogja fel, hogy megadtam magam és tovább üti a vasat.
- Nincs hová menekülnöd. Add meg magad, mielőtt még több íródik a rovásodra. Nem győzhetsz le minket. - Folytatta. - Az apád élete is a te kezedben van. Ha megadod magad, nem esik bántódása. Azt ígérte, hogy együttműködik a zavartalanul történő elfogásodban annak érdekében, hogy ne vegyük életedet. Szemlátomást nem hitt nekünk.
Egy kicsit elfogott a méreg! ~Basszus most adtam meg magam, ennyire bugyuta nem lehet valaki.~ Mivel a cselekedeteimből nem értett, így szavakra váltottam.
- Tudom! Nem akarok bántani senkit és nem akarom, hogy bántódása essen bárkinek, de azért a pofátlanságnak is van határa. A saját klánom üldözött el és most a családomat használjátok fel arra, hogy sakkban tartsatok. Legalább az hízelgő, hogy annyira veszélyesnek tart a falu, hogy 7 embert is küld azért, hogy elfogjon. Erre mindössze egy is elég lett volna. Nem szándékozom ellenkezni a faluval, magamtól jöttem vissza és tudtam, hogy nem vagyok szívesen látott vendég. Viszont tudnia kell a falunak, hogy azt tettem, amit a családom biztonsága megkövetelt. Nem éreztem magam biztonságban, miután kegyvesztett lettem a klánban. Ki tett volna mást a helyemben? Melyikötök ne menekült volna, ha úgy érzi, hogy a családja veszélybe forog? Azt a két embert sajnálom egyedül, semmit nem bántam meg ezen kívül. harcolhattam volna a klánnal és a faluval, de ez senkinek nem lett volna jó. Én a kisebbik rosszat választottam a családomnak és a szüleimnek. Most élek, ki tudja, hogy ha maradok a faluban akkor most is így lenne.
Egy kevés szünet és a maszkos válasza után folytatom.
- A ninja szolgálja a faluját, a klánját, de ha használhatatlanná válik akkor nem eldobni kell, mint a koszos alsógatyát, mert azt is ki lehet mosni. Tudom, hogy hibáztam, amikor elhagytam a falut, de még nagyobb hiba lett volna maradni. Apám helyében én sem hittem volna a falunak, nincs az a hülye, aki hinne, főleg úgy, hogy tudja, hogy az ANBU jön ki valakiért, akinek annyi a bűne, hogy felrobbantotta a saját lakását és megölt két embert csak azért, hogy ő és a családja élhessen. Sajnálom őket, ismertem mindkettőjüket, bár csak látásból, de visszacsinálni már nem tudom.- Maradok pár másodpercig csöndben. - Feladom, amennyiben nem esik senkinek bántódása és vállalom az elkövetett tettekért a büntetést, ha a falu belátja, hogy mit miért tettem.

Az ANBU tovább feszíti a húrt, majd mikor elér a tűréshatára szélére elkapja apámat is és engem is egy genjutsuval, majd kimondja az ítéletet.
Djuka Musashi, letartóztatlak árulásért, bűneidért a falu Hadbírósága előtt fogsz felelni. Téged pedig Matari Genki, azaz Djuka Genki, letartóztatlak árulásért; két társad meggyilkolásáért; a falu és a benne élők veszélyeztetéséért; egy lány elrablásáért, s ezzel együtt a falu engedély nélkül történő elhagyásáért; és most a behatolási kísérletért. Nézd meg jól ezt az arcot, mert a bűneidért a Hadbíróságon fogsz felelni a Klánod és a Falu vezetői előtt. 
~Ez tényleg egy fasz, behatolási kisérlet? Hiszen szóltam a családomnak és tervben volt, hogy szólok a klánnak és a falunak is, hogy feladom magam, itt vagyok és élek. Akár kerestek engem, akár nem, én hazatértem és meg akarok bünhődni minden bűnömért, amit a falu ellen tettem és le akarom róni sajnálatomat a két elhunyt társamért, akiket én öltem meg évekkel ezelőtt, még ha ezzel nem is hozhatom vissza őket az életbe.