Nakahara Saki

Név: Nakahara Saki
Ország: Hó országa, Yukigakure
Rang: Genin
Kor: 12
Nem: nő

Felszerelések: 2 kunai, 8 shuriken, 5 db füstbomba, 10 m dróthuzal, 10 db senbon, 5 db robbanó cetli, elsősegély készlet, 2 kisebb méretű tekercs

Kinézet: Kékesfekete haja van, ami kb. a válláig ér és elöl kicsit hosszabb. Szemszíne sötétkék, ami így nagyon illik a hajához. Testalkata kicsit vékonyabb, mint az átlag lányoké, valamint nem olyan magas. Nem igazán kelti egy ninja benyomását, inkább csak egy egyszerű civilnek néz ki. Ritkán nevet, inkább szomorkás hangulatot szokott árasztani az arca. Néha lehet látni mosolyogni, de akkor sem olyan szívből jövő, inkább bánatos.
A ruháit sosem a divat szerint válogatja, hanem inkább kényelmi szempontból. Szeret kék, fehér és szürke árnyalatokban megjelenni, mert így jobban beleolvad a havas tájba. A hideg éghajlat miatt szoknyát sosem hord, csak nadrágot, vékony vagy vastagabb pulóvert, illetve kabátot. A hagyományos ninja szandál helyett csizmát visel, ami szintén az időjárás miatt van. Ritkán ugyan, de szokott sapkát vagy kapucnit feltenni a fejére. Sokakkal ellentétben mindkét lábára fel van szerelve egy-egy shurikentartó, illetve a szokásos kisebb övtáska helyett széles övtáskát hord, amibe kényelmesen belefér az elsősegély készlete. Fejpántját a jobb karjára erősítve viseli.

Jellem: Nagyon félénk és szégyenlős lány, nehezen nyílik meg mások előtt. Annak ellenére, hogy részt vett a shinobi képzésen, a felfogása nem változott a harcokkal kapcsolatban. Szereti elkerülni a küzdelmeket, hiszen sosem vágyott ilyen életre. Legfőbb céljának azt tartja, hogy segítenie kell az embereken. Talán túlságosan is segítőkész, nem ismeri fel, ha valaki ki akarja használni. Naivnak is mondható, mert bízik benne, hogy jöhet még szebb és jobb jövő, nem kell a háborúk miatt aggódniuk az embereknek. Sosem hitt abban, hogy a ninja világ kettészakadása bármiféle megoldást adhat a problémákra. Könnyen megbocsát az ellenségeinek, sosem vezérli bosszú, ami miatt később még nagy hátrányba kerülhet. Néha el szokta sírni magát, de inkább olyan típus, akinek befelé folynak a könnyei. Beszélni csak a legvégső estben szokott, habár elmondása szerint ez lehetne az egyik legjobb megoldás a háború elkerülésére. Yukigakure híres, hogy különleges technológiát használ, ám Saki sokkal közelebb áll a természethez, nem bízik a mechanikus eszközökben. Szerinte a technológia kétélű fegyver, nagyon vigyázni kell vele, mert könnyen az emberek vesztét okozhatja.

Előtörténet:

Tizenkét évvel ezelőtt egy hideg és hóviharos éjszakán gyereksírás törte meg a már megszokott zajokat. A Hó országának egy kisebb falujában adott életet Ouma Hikari egy lánygyermeknek. Férje, Nakahara Ryousuke nagyon boldog volt, hiszen ez a legszebb ajándék, amit az élet adhatott neki. A szülésnél egy bába segédkezett, hiszen nem volt idejük eljutni egy közeli kórházba, mert a hóviharok miatt járhatatlanná váltak az utak. Féltek, nehogy valami baj legyen, ám szerencsére minden rendben zajlott.
- Mi legyen a neve? – kérdezte a férfi. Az asszony fáradtan felnézett, még szorosabban magához vonta a kicsit, majd elgondolkodott.
- Saki – válaszolta mosolyogva Hikari. A név egyszerű és szép volt, a virágzás és a remény kanjijából állt össze. Pont illett a lányra, aki áprilisban született, bár az idő nem volt éppen tavaszias.

Öt év telt Saki születése óta és a család körülményei egyre rosszabbodtak. Sajnos a Hó országának ezen a felén ritkábban jártak emberek, hiszen a kontinenst és az országot összekötő hajóútvonal kikötőjétől számítva majdnem a sziget másik felén épült. A főváros, Yukigakure is elég messze volt, bár azt még jó idő esetén 1 nap alatt meg lehetett közelíteni, de viharban akár 3 napig is eltarthatott az oda út. Sajnos a hideg időjárás miatt egyáltalán nem tudtak termelni, a kereskedelem pedig korántsem volt olyan jövedelmező. Hikari a testvére segítségével próbálta pénzhez juttatni a családot, hiszen neki jól működő hajózási cége volt a legfontosabb kikötővárosban. Ám ez sem volt elég, főleg, hogy a nő öccse egy idő után megelégelte az állandó pénzadományozást. Ryousuke ezért elment Yukigakuréba, ahol munkát kapott egy fegyvergyárban. Mivel a Hó országa is a közelgő háborúra készült, így megnőtt a kereslet a fegyverek iránt. Saki ebből nem sokat fogott fel, csupán azt szűrte le az egészből, hogy apja sokszor van távol és mindig nélkülözniük kell. Amúgy sem volt egy elkényeztetett gyerek, úgyhogy nem panaszkodott. Egyik nap aztán vette a bátorságot és megkérdezte, hogy miért nem lehetnek együtt úgy, mint korábban.
- Anya, Apa miért ment el és hagyott itt minket?
- Tudod azért, mert dolgoznia kell, hogy enni tudjunk – nem volt könnyű elmagyarázni egy öt éves gyereknek, hogy miért nincs vele az apja. – Nehéz itt az élet, főleg a falu elhelyezkedése miatt.
- De akkor miért nem megyünk máshová? Mondjuk, mehetnénk Apa után és akkor megint együtt lehetünk.
- Ez nem olyan egyszerű.
Bár Hikari nem mondta ki, de érezte, hogy a lányának igaza van. Ebben a faluban már semmi nem volt, tehát a legjobb megoldásnak az tűnt, hogy elköltöznek. Yukigakure számos új lehetőséget hordozott magában, többek között ismét láthatta volna férjét, aki csak nagy ritkán látogatott haza. Hikari már el is kezdte a költözés tervezgetését, de sajnos a sors közbeszólt. A nő gyakran járt ki az erdőbe fát gyűjteni, hogy legyen mivel fűteni, ám a megfelelő öltözetről sosem gondoskodott. Éppen ezért egyre súlyosabban kezdett köhögni, végül pedig belázasodott és alig bírt felkelni az ágyból. Ryousuke éppen hazalátogatott, amikor feleségét ennyire megviselte a betegség. Saki nagyon aggódott, sokszor sírt és fogalma sem volt, hogy ilyen helyzetben mi a teendő. Szerencsére a férfi jól keresett, így fel tudtak fogadni egy orvost. A doktor megállapítottam, hogy Hikarinak tüdőgyulladása van, és még pont időben kezdték el a kezelést. A kislány minden nap figyelte, ahogy a gyógyító édesanyja körül tüsténkedik és kezeli ki súlyos betegségéből.
Ekkor határozta el, hogy segíteni fog az embereken és amint lehet, elkezdi az orvosi tanulmányait. Igaz szüleinek sosem említette, habár volt egy olyan érzése, hogy ők pontosan tudják, mi a terve a jövőre nézve. Miután Hikari teljesen felépült, elköltöztek Yukigakure külvárosába, mert itt tudtak csak lakást szerezni. Teljesen átlagos kis ház volt, ám még így is palotának tűnt régi otthonukhoz képest. Ryousuke továbbra is a gyárban dolgozott, ahol megbecsülték a munkáját és így kicsit jobbra fordult az életük. Feleségének nem is kellett dolgoznia, megéltek a férfi keresetéből. Úgy nézett ki, végre sínen van minden, már nem jöhet közbe semmi rossz.
Saki egyik este arra ébredt, hogy szülei még mindig beszélgetnek. Már nagyon késő volt, így rögtön arra gondolt, hogy biztos valami baj van. Amennyire halkan csak tudott, odakúszott az ajtóhoz és résnyire kinyitotta. Amit hallott, az nagyon meglepte, de még meg is ijesztette.
- Mégis hogy jutott ez az eszedbe? – kérdezte ingerülten Hikari.
- Tudod, az egyik kollegám említette. Mostanában egyre inkább keresettek a ninják. A háború fellegei már elérték az összes országot, és bizony Yukigakure sosem arról volt híres, hogy sok shinobi lakná. Ezen kívül még nekünk is hasznot hozna.
- Át is gondoltad ezt egy percre? Tudom, hogy lemaradtál Saki fejlődésének nagy részéről, de annyira azért ismerhetnéd, hogy beismerd, nem való ninjának. Nem emlékszel, hogy mennyi ideig ápolta azt a hónyulat? Állatot sem bír szenvedni látni, megölni pedig végképp nem tudja őket. Mégis hogy boldogulna abban a kegyetlen világban, ahol nehéz elkerülni az emberi életek kioltását?
- Igazad van, tényleg nagyon rossz ötlet volt.
A kislány örült, hogy végül nem kell beiratkoznia a ninja akadémiára. A korabeli gyerekek közül nagyon sokan alig várták már, hogy betöltsék a hetedik életévüket és végre elkezdhessék az izgalmakkal teli életet. Sakinak ez nem jelentett semmit, hiszen csak a fájdalmat és a szenvedést látta, az izgalmat nem. Akkor még nem is sejtette, hogy az öröme nem fog sokáig tartani.
Augusztus végi este volt, bár az időjárás ebben az országban sosem a változatosságáról volt híres, úgyhogy csak a naptár tudta megmondani, pontosan melyik hónapban járnak. Ryousuke hazafelé sétált, arcán a gondterheltség jelei mutatkoztak. Alig mert belépni a házba, hiszen azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá a mondandójához. Saki és Hikari éppen a konyhában serénykedtek, amikor belépett az ajtón.
- Beszélnem kell veletek – jelentette ki szárazon, majd lehuppant a földre.
- Mi történt? – kérdezte a kislány aggódó hangon, hiszen érezte, hogy baj van. Apja eddig mindig vidáman jött haza, néha még dudorászott is valami nótát. Most azonban arcára szomorúság ült ki.
- Elküldtek a munkahelyemről – rögtön a tárgyra tért, mert úgy gondolta, könnyebb lesz egyből kimondania. Mindketten nagyon meghökkentek, elvégre erre nem számítottak. A háború egyre inkább a küszöbön volt, tehát a fegyverkezés még nagyobb előnyt jelentett az ország számára. – A főnökök szerint szükség van vérfrissítésre a gyárban, mert egyesek kezdik megkérdőjelezni a technikai eszközök gyártásának fontosságát. A többi ninja nemzet ugyanis nem használ ilyen segédeszközöket és úgy gondolják inkább a haderő fejlesztésére kéne fordítani a pénzt. Természetesen én mondtam, hogy engem csak az érdekel, dolgozni tudjak és legyen keresetem, amiből eltarthatom a családomat. Sajnos nem hatotta meg vezetőséget, így nekem is távoznom kellett.
Aznap a család nagyon csöndes volt. Alig beszéltek egymással, és Saki-t az átlagosnál korábban ágyba küldték, mondván még beszélgetni akarnak egy kicsit. A gyerek hamar elaludt, így mit sem sejtett arról, hogy szülei mit találtak ki neki, természetesen a beleegyezését nem kérve.
Másnap Ryousuke már korán reggel felkelt és elment a Ninja Akadémiára, ahol beíratta lányát. A kevés jelentkező miatt nagyon örültek, úgyhogy meg sem kérdezték, a kislány egyáltalán szeretne-e bekerülni az akadémiára. A férfi hatalmas mosollyal ment végig az utcákon, hiszen a probléma egy része megoldódni látszott. Már csak magának kellett valami új állást szereznie. Amikor hazaért, elújságolta feleségének, hogy sikerült beíratni Sakit. A kislány éppen a másik szobában játszott, de a beszélgetésre felkapta a fejét és azonnal átszaladt szüleihez.
- Saki, van egy hírünk számodra! – mondta boldogan édesapja. – Tudom, hogy más elképzeléseid voltak a jövőre nézve, de beírattalak a Ninja Akadémiára.
Nem is sejtette, hogy ezzel mekkora gondot okozott saját lányának.
- De… én… nem akarok ninja lenni… - motyogta a gyermek. Apró kezeit ökölbe szorította és szemébe pedig könnycseppek gyűltek. El akart szaladni, de anyja megfogta a kezét, leguggolt vele szemben és megsimogatta a leány fejét.
- Tudom, hogy nem ezt szeretnéd, viszont szükségünk van a támogatásra, amit kapunk. Manapság egyre kevesebb shinobi van az országban, így minden jelentkezőt megbecsülnek. A háború miatt szükség lesz emberekre – mondandóját azonban nem fejezhette be.
- Háború? – kérdezte elkerekedett szemekkel Saki. – Emberek halnak meg… és nekem is ölnöm kéne… ez… ez… - tovább nem bírta visszatartani a sírását. Könnyei szaporán hullottak a padlóra.
Kellett néhány nap, mire Saki újból képes volt tisztán gondolkodni. Hét évesen nem tudta felfogni, miért kell ilyen szörnyűségeket művelni. Már egészen kicsit korától kezdve arra nevelték, hogy a szülők, a család, a múlt a legfontosabb. Éppen ezért nem akart csalódást okozni. Nagyon félt az egész ninja léttől, ám végül mégis engedett szülei akaratának. Mindig is orvos szeretett volna lenni, ám ez az álom hirtelen szertefoszlott.
Ryousuke újra talált munkát, egy boltban volt kisegítő, ám ez az állás közel sem volt olyan jövedelmező, mint az előző. Éppen ezért Hikari is elvállalta a takarítást a kórházban. Plusz Saki is kapott némi támogatást, azért mert a társadalom egyik leghasznosabb tagjának tanult.

Saki-nak nehezen ment a beilleszkedés, hiszen csupa olyan gyerek vette körül, aki izgalmat és csodát látott az egész ninja létben. Néha ugyan beszélgetett az osztálytársaival, ám ezek leginkább csak próbálkozások voltak a részéről. Mindig a terem végében ült, ahol csendben volt és csak jegyzetelt. Ha felszólították, akkor válaszolt, de a háborúkra vonatkozó kérdések elől igyekezett kitérni. Tudta, hogy ha jobban megismerik igazi szándékait, akkor még jobban kiközösítették volna. Ezért egy védelmi mechanizmust húzott fel maga köré, igyekezett csak olyanokat közelebb engedni magához, akik békésebb nézeteket vallottak. Sosem mondta ki nyíltan, hogy főleg azért van itt, mert a szüleinek nem akart csalódást okozni.
A jegyei átlagosak voltak, nem tűnt ki semmiből. Írni és olvasni nagyon hamar megtanult, hiszen szerette bújni a könyveket. Amikor már elég idős lett, az orvosi könyveket kezdte olvasgatni. Persze ezek nem olyan komoly és tudományos nyelven íródtak, hanem direkt gyerekeknek és amatőr érdeklődőknek szóltak. Az alapokat hamar elsajátította, ám a ninja tudományokkal nem állt ilyen jól. Igaz, hogy elméletben mindent szépen megtanult, ám ez korántsem volt elég. A ninjutsukkal még gyakorlatban is elboldogult, főleg a Kakuremino no Jutsu ment neki jól. A bújócskában mindig győzött, köszönhetően a technikának. A genjutsu alapokat, amiket tanítottak az akadémián elméletben nagyon jól tudta, viszont a gyakorlatban már nem boldogult olyan jól. A gyakorlati foglalkozások abban merültek ki, hogy fel kellett ismerni az illúziókat, amiket a tanulókra bocsájtottak. Legrosszabban a taijutsu ment neki, fizikai ereje korántsem volt elég arra, hogy jó közelharcos váljon belőle. Támadni sem mert olyan erősen, ezért mindig vesztesen került ki az ilyen gyakorlásokból. A fegyverekkel sem bánt túl jó, már csak azon oknál fogva, hogy félt sérülést okozni a társainak. Egyedül a senbont tudta jól használni, de azokat is inkább az orvosi célok miatt. A shurikennel később sikerült megbarátkoznia, mert azokat nagyon jól lehetett távolsági elterelésre használni. Rájött, hogy csak akkor fogja sikeresen elvégezni az akadémiát, ha megtanul túlélni. A támadáshoz és a közelharchoz nem volt érzéke, ezért megtanult elterelést alkalmazni. Később, amikor már a füstbombák használatát is bemutatták, rájött, hogy így még több esélye lesz a gyakorló küzdelmeken. Ugyan még így is az esetek legnagyobb részében kikapott, ám a fejlődés jelei mutatkoztak rajta.
Közben persze az orvoslásról sem feledkezett meg, mert amíg a többi tanuló a szabadidejében gyakorolt és ninjásat játszott, addig ő olvasott. Alapvető dolgokat sajátított el, ami mindig jól jött, ha saját magát kellett ellátnia. Amikor az Akadémián megtanították az elsősegély alapjait, mindent azonnal megjegyzett, hiszen már rendelkezett kellő előtanulmánnyal. Szép lassan teltek az évek, Saki már 11 éves volt és lassan kezdett belerázódni ebbe az életbe, még ha nem is ment neki olyan tökéletesen a kunoichi életmód.
A lány figyelmét hangos kiabálás keltette fel. Éppen az udvaron voltak a tanulók és a fiúk nagyban harcoltak egymással. Saki persze egy félreeső helyen üldögélt és figyelte a körülötte zajló eseményeket. Egy szőke hajú fiú az orrát fogta, valószínűleg megsérült. Saki azonnal odasietett hozzá, de nem merte megszólítani. A srác hátrahajtotta a fejét, hogy gyorsabban elálljon az orrvérzése.
- Így… nem biztonságos – mondta halkan, szóval valószínűleg a fiú alig hallotta.
- He, mit akarsz? – kérdezett vissza, miközben fejét újra lehajtotta, mert kíváncsi volt a hang forrására.
- Um… csak azt, hogy… szóval nem kéne hátrahajtanod a fejed – motyogta bizonytalanul, ám minden jó szándékkal a hangjában.
- Azt csinálok, amit akarok és különben is, így gyorsabban eláll az orrvérzés! Mit tudhatsz te, hiszen rendesen harcolni sem tudsz!
A lány ezen kicsit összerezzent. Teljesen igaza volt, habár az orvosi dolgokhoz elég jól értett. Az utóbbi két és fél év alatt annyi tudást gyűjtött a gyógyításról, amennyit csak tudott. Nem hagyhatta csak úgy szó nélkül, még ha bátorsága teljesen elillant abban a pillanatban, amikor nem túl szelíd hangnemben szólt hozzá osztálytársa.
- Nos… a vér így lefolyik a garatra és… szóval… ha ott alvad meg, az nem jó – szeretett volna valami jót tenni, még ha ilyen ellenségesen is viselkedtek vele a többiek.
- Kit érdekel?! – rivallt rá a fiú, sarkon fordult és ott hagyta. Saki szemébe könny szökött, majd gyorsan letörölte, nehogy valaki észrevegye. Már így is gyengének tartották, ez a kis jelenete pedig csak még jobban rátett volna egy lapáttal. Örült, hogy már csak egy fél év van hátra a genin vizsgáig. Remélte, hogy sikerül elsőre átmennie, mert két vele egyidős gyerekkel és egy idősebb ninjával talán jobban ki fog majd jönni.

Végre elérkezett ez a nap is, amit Saki csak azért várt, mert végre ki akart kerülni az osztályból. Persze a másik oldalon ott volt az a gondolat, hogy kikerül a nagyvilágba, ahol bizony már nem csak gyakorlás céljából fogják megtámadni egymást az emberek. Félt nagyon az elvárásoktól, amiket a jövőben felé fognak támasztani. Az utolsó napokban már alig aludt, de nem az izgalom miatt. Szülei előtt persze igyekezett titkolni, hiszen azóta minden teljesen rendben volt. Apja még mindig a boltban dolgozott, anyja pedig a kórházban volt takarítónő. Nagyon örültek és mindig azt mondogatták, hogy milyen büszkék a lányukra, amiért ninja lesz belőle. Saki sokszor el akarta mondani, hogyan is érez valójában, de mindig lenyelte magába a gondolatait.
A genin vizsga a szokásos elméleti teszttel kezdődött, amit mindenkinek ki kellett töltenie. Ebben általános kérdéseket tettek fel, amelyre a válaszok az első évben megtanult alaptörvények voltak. A tesztet mindenki sikeresen megírta, bár az is igaz, hogy a vizsgáztatók nem olyan nehézre állították össze, mint várták. Ezek után következett az egyik alap jutsu bemutatása. Szép sorban hívták be a tanulókat, névsorban mentek, ezért Saki nagyjából a közepén volt. Amikor kimondták a nevét, érezte, hogy kiszáll belőle minden önbizalom. Lábai elkezdte remegni, alig tudott kisétálni a vizsgáztató elé.
- Rendben van, akkor tőled lássunk egy Bunshin no Jutsut! – szólalt meg a középkorú férfi, majd teljes figyelmét a lányra fordította.
- Ha-hai… - a leendő genin vett egy mély levegőt és belekezdett a kézjelekbe. Álmából felkeltve is tudta volna a helyes sorrendet, ám most kicsit elbizonytalanodott. Szerencsére eszébe jutott minden, így végül sikeresen elmutogatta a kézjeleket. Chakráját megfelelően fókuszálta és létrehozott még két másolatot magából. Remélte, hogy ennyi elég lesz, hiszen sosem volt túl sok chakrája, így valószínűleg jelenleg ennyi volt a maximum, amit ki tudott hozni ebből a technikából. A vizsgabiztos elismerően bólintott, de megjegyezte, hogy látta rajta végig az idegességet és azt is észrevette, hogy majdnem elrontotta a kézjeleket. Saki lehajtott fejjel ment vissza az ülőhelyére. Szép lassan az összes tanuló sorra került, valaki nagyon jól, mások kevésbé jól teljesítettek. Ezek után mondták, hogy elmehetnek egy kis időre, mert ki kell értékelniük az eredményeket. Amikor újra összehívták a tanulókat, elmondták, hogy lesz még egy utolsó feladat. Ezen a próbán harcolni kellett, ami kisebb sokként érte Saki-t. Erre lelkiekben nem volt felkészülve. Eddig még viszonylag könnyen vette az akadályokat, ám nem sejtette, hogy az utolsó körben mit fog kitalálni. A vizsgáztatók kiraktak az asztalra mindenféle fegyvereket, amik már élesek voltak, hiszen a harcmezőn sem tompa fegyverekkel fognak harcolni. Összepárosították a gyerekeket, de nem erő alapján. Saki egy másik lányt kapott ellenfélnek, aki alig ismerte őt föl. Airi az a fajta lány volt, aki népszerű a fiúk között és mindig a középpontban szeret lenni. Nem meglepő, hogy félénk és visszahúzódó Sakival még csak szót sem váltott az évek alatt.
- Jobb, ha feladod és jársz még ide pár évet! Látom rajtad, hogy nem mersz bántani.
Szavai éles késként vágtak a kunoichi-be. Persze tudta, hogy igaza van, ám most akkor sem akarta feladni. Szülei minden reményét belé helyezték, tehát nem okozhatott csalódást nekik. Odasétált az asztalhoz és elvett két darab shurikent. Airi egy tantot vett a kezébe, hiszen ő inkább a közelharcot preferálta. Saki tudta, hogy nem szabad közel kerülnie ellenfeléhez, mert akkor veszíteni fog. Nem támadt, ki akarta várni, Airi mit lép erre. Az ellenfele azonnal mozgásba lendült és a Shunshin no Jutsuval támadt neki, valamint a tantojával is próbált sebet ejteni rajta. Azért azt elmondták a vizsgáztatók, hogy ne élet-halál harcot vívjanak, hanem a shinobi tudományukat mutassák be. Saki hátrálni kezdett és az egyik shurikent eldobta, egyenesen Airi felé. A lány kénytelen volt kitérni és a fegyverével blokkolni a támadást. Ezt használta ki Saki, elvégre így el tudott menekülni a közeléből. Tudta, hogy ha sokáig húzzák a harcot, akkor ki fog merülni, így elég merész lépésre szánta el magát. Tulajdonképpen ez csak számára volt merész, a többi tanulónak teljesen természetesnek hatott volna ez a cselekedet. Közben Airi sem volt rest, újból indított egy rohamot. Saki kellő távolságra került tőle, így volt ideje cselekedni. Eltette a megmaradt shurikenjét és kézjelekbe kezdett, majd a Bunshin no Jutsu segítségével létrehozott még egyet magából és cikkcakk futásban közelített a másik lány felé. A másolat előre ugrott és rávetődött az ellenfelére, aki ettől kicsit megzavarodott. A másolat azonnal eltűnt, de pont elég idő jutott Sakinak, hogy elővegye a második shurikent és célozzon. A fegyver elég közel húzott el Airi feje mellett, aki erre nagyon dühös lett. Sakinak nem volt alkalma hátrébb ugrani, ezért a másik lány elég erőteljesen megütötte a bal kezével. Ettől a földre került, majd hirtelen megérezte a hideg fémet a nyakán.
- Haha, ennyi volt! – nevetett Airi, aki ezzel a mozdulatával győzött. Ha éles küzdelem lett volna, akkor Saki meghal a harc végén. Így azonban csak vesztes lett, megint.
Miután mindenki végzett a párbajjal, kihirdették az eredményeket. Mivel elég kevés volt az osztály létszáma, ezért mindenkit átengedtek. Az idősebb ninják jól tudták, hogy a háború miatt szükség van utánpótlásra. Éppen ezért Sakinak is sikerült elsőre teljesíteni a vizsgát. Mindenkinek kiosztották a fejpántokat, amit az újdonsült genin a jobb karján helyezett el. Ettől kicsit jobban érezte magát, hiszen az orvosok is a karjukon hordják a megkülönböztető jelzéseiket. Így még ha nem is orvos, legalább egy kicsit emlékeztet rájuk.
Este, amikor hazaért, szülei a nyakába borultak és az örömtől sírtak. Hikari azért aggódott egy kicsit, mert nem tudta, ezek után a lány hogyan fog viszonyulni a ninja élethez.
A csapatbeosztás még nem készült el, úgyhogy arra még várnia kell.

//Remélem nem baj, hogy a technológiát is belevettem a történetbe. Valamint, ha a ninják támogatása nem elfogadható ilyen módon, akkor átírom azt a részt is.//

Nem, azt hiszem, ilyen mértékben még magyarázható a technológia.
A karakter előtörténetét elfogadom egy apró módosítással: az akadémián, mivel elég bonyolult dologról van szó, a genjutsuról csak elméleti, ismeretterjesztő képzést tartanak, gyakorlat nem tartozik hozzá kifejezetten, így abban jártasságot nem igazán szerezhet a karaktered, de ezen kívül szép a történet.
Szintén csak tájékoztatás miatt - mivel a fórumunkon épp mostanában csináltunk kisebb felfordulást Hó Országában, tájékoztatásul bemásolom:
"A Hó Országában zajló zavargások komoly öldökléssé fajultak. Egy eddig ismeretlen csoport - a szóbeszédek szerint korábbi, az ország alkalmazásában álló, de elbocsátott shinobik gerillaegysége - egy éjszakai rajtaütés során hatalmas öldöklést rendezett a fővárosban. A támadás célpontjai a külföldi országok követségei voltak. A veszteségek a civil lakosság körében elhanyagolhatók, viszont minden shinobi nemzet követét, sok esetben az őket kísérő három geninből egy chuuninból és egy jouninból álló kíséret tagjai közül is kivégezték. A harcok ezen kívül tetemes mennyiségű anyagi kárt okoztak, a főváros lakossága megmozdult a regnáló hatalom ellenében, és az ország az anarchia szélére keveredett. Bennfentes, kémek által szerzett információk szerint a korábbi merénylők közül páran megjelentek a nyilvánosság előtt, a rendteremtés szerepében tetszelegve, és beszivárogva a hatalmi körökbe, s a várható hatalomátvételt készítik elő, miközben egyelőre kérdéses, hogyan reagálnak a nagy shinobi nemzetek követeik és embereik brutális legyilkolására."
(Csak mert illik tudni a saját országod helyzetét Na meg emlékeztetni a feledékeny mesélőket XD)

És akkor, az előtörténetet ELFOGADOM.
Chakraszint: 100
Pénz: 2400 Ryou
Alapjutsukon kívül ajándék kezdő jutsu még: Youji // Fogpiszkáló
Írj adatlapot!
Jó szórakozást! ^^