Nakahara Saki

A hó halkan ropogott az apró lábak alatt, némi ritmust adva az amúgy egyhangú sétához. A kislány hirtelen megtorpant, amikor észrevett valamit a közeli fa mellett. Erről a távolságról nem tudta megállapítani, hogy mi is lehet az, de azonnal felkeltette az érdeklődését.
- Hm? – kérdezte csak úgy Saki, vékony hangja pedig csengő dallamként szelte át a fagyos levegőt. Látszott rajta, hogy érdekli az a rejtélyes dolog, ami ott hevert a hóban. Még ártatlan gyermek volt csupán, nem érezte a veszélyt, éppen ezért rögtön odasietett az idegen elemhez, ami egyértelműen nem tartozott a tájhoz. A hófehér havat valami vörösre festette. A kislány leguggolt a kupachoz és végre megtudta, hogy micsoda valójában érdeklődésének tárgya. Egészen pontosan egy élőlény volt, amely nagyon is gyakori ezen a havas tájon. Fehér bundája beleolvadt a talajba, hosszú füleit pedig ide-oda forgatta, nyilván a rémülettől.
- Ó, egy hónyúl! – csodálkozott el a gyermek, aki ugyan sokat hallott már erről az állatról, viszont most látott életében először ilyen élőlényt. Jobb kezecskéjét kinyújtotta a nyúl felé, minden gonosz szándéktól mentesen, de a riadt állat ezt nem érzékelte és megpróbált elmenekülni. Ekkor vált csak láthatóvá elég komoly sérülése. A hátsó lába és oldala is megsérült, innen származott az a sok vér.
- Minden rendben lesz – mosolyodott el Saki, majd szép lassan közelített a nyúl felé. Mivel az állat nem tudott elmenekülni, ezért csak rémülten meredt az emberre, aki valószínűleg az életét akarta kioltani. Csakhogy nem történt semmi, azon kívül, hogy a kislány végigsimította a nyuszi fejét és füleit. – Hideg van itt, elviszlek a házamba és segítek rajtad – magyarázta a gyerek, habár tudta jól, hogy a hónyulak nem értik az emberi beszédet. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy halkan dúdoljon egy dallamot, amit még édesanyja énekelt neki kisebb korában. Úgy gondolta, ezzel megnyugtathatja az állatot. Óvatosan átkarolta a nyuszit, nem törődve azzal, hogy ruhája véres lesz. Lépteit megszaporázta, mert minél hamarabb haza akart érni a sebesült nyúllal. A hosszú fülű jószág még egy picit fészkelődött a kislány kezei között, azonban sérülése miatt hamar lenyugodott, akkor nem fájt annyira az oldala. Saki alig tíz perc alatt hazaért, és legnagyobb szerencséjére anyukája már otthon volt.
- Anya, találtam egy sebesült hónyulat! – rohant azonnal a konyhába a gyermek, ahol az elsősegély felszerelést tartották.
Hikari követte lányát a konyhába és meglepődve figyelte az ott kibontakozó eseményt. A kisgyerek szépen előszedte a szükséges felszerelést és megpróbálta valahogy bekötni a nyuszi lábát és oldalát. Sajnos elég ügyetlenül csinálta, ezzel még jobban megrémítve az állatot.
- Csak segíteni szeretnék, kérlek, ne félj! – próbálta megmagyarázni vékony kis hangján. Ekkor érezte, hogy édesanyja megérinti a vállát.
- Bízd rám ezt a dolgot! Majd én bekötözöm a nyulat – mondta az asszony, majd szép lassan letérdelt, elővette a fertőtlenítőt, és kicsit aggódva kezdte meg a folyamatot. – Saki, kérlek fogd le erősen! A fertőtlenítés kellemetlen és nem szeretném, ha elszaladna.
A kislány úgy tett, ahogy kérték tőle. Finoman belenyomta a kezét a fehér bundába és megpróbálta egy helyben tartani az állatot. A fertőtlenítőnek már önmagában elég erős szaga volt, ami bántotta a nyúl orrát. Amikor a folyadékkal átitatott vatta a sebéhez ért, majdnem sikerült kitépnie magát Saki kezei közül. Nagyon csíphette a sebét, ezért viselkedett így.
- Nyugodj meg – súgta a gyermek, aztán belekezdett egy altatódalba, aminek a dallamát már az út alatt is dúdolta.

Hatenaku tsudzuku
hikari wa tsuyoku
Asu wo terasu
Mune no oku de
furusato omou youni

Namida nagarete mo
sora wa aoi mama
Donna sekai mo
ai wo shinjite
Ikite yukeru

Anata ni furete
watashi wo shitta
Koko ni iru to
Totemo yasashi
jikan wo kasaneta hibi

Tookuhanaretemo
sora wa aoi mama
Kesshite wasurenai
egao no saki ni
Itsuka yukeru

Namida nagarete mo
sora wa aoi mama
Donna sekai mo
ai wo shinjite
Ikite yukeru

Amint a dal végére ért, Hikari mosolyogva nézett rá. A nyuszi szépen be volt kötözve és a kimerültségtől, vagy a túlzott izgalomtól már el is aludt. Saki keresett egy dobozt, amit kibélelt különböző rongyokkal, amiket otthon talált. Óvatosan belerakta az alvó hónyulat és bevitte a szobájába.
Apja aznap későn ért haza, de a kislány még ébren volt. Halkan jött elő a szobájából, nehogy megzavarja az állatot.
- Hát te hogyhogy nem alszol? – érdeklődött Ryousuke.
- Vigyázok Yuki-ra – válaszolta vidáman a gyermek. Erre mindkét szülő meglepődött. Hikari ugyan tudta, hogy miről van szó, de nem gondolta, hogy lánya ilyen hamar nevet ad a kis bajbajutott jövevénynek. A férfi pedig mit sem tudott arról, ami délután történt a házban. Miután Saki rájött, hogy nem magyarázott el mindent, újból szólásra nyitotta ajkait. – Yuki a sérült nyuszi. Én vigyázok rá, amíg jobban nem lesz.
Ezek után még mindig nem volt teljesen világos, hogy mi is történt, így a kislánynak töviről hegyire el kellett mesélnie mindent. Elmondta, hol talált rá a hónyúlra, hogy nyugtatta meg és hozta haza, majd anyja miként segített neki ellátni a kis állatot. Ryousuke eléggé meglepődött, habár nem csodálkozott a dolgon. Mindig is tudta, hogy gyermekének túl jó és lágy szíve van, mindenkin szeretne segíteni, legyen az ember vagy állat. Azért aggódott egy kicsit, mert ha esetleg elpusztult volna a nyúl, Saki egészen biztos, hogy saját magát okolta volna. Örült, hogy megélte az estét, bár azt nem tudta, meddig szorul majd ápolásra a család ideiglenes tagja. Azzal, hogy nevet kapott, a család tagjának tekintették. A nyuszi még jó pár napig Saki szobájában maradt, hiszen a gyermek nehezen vette le róla a szemét. Éjszaka mindig a párnájához közel tette a dobozt, hogy biztonságban, maga mellett tudja Yuki-t. Néha kitette egy kicsit a földre, hogy próbáljon meg mozogni, ám egyelőre nem úgy tűnt, hogy gyorsan javulni fog az állapota. Egy hét is eltelt, mire hajlandóságot mutatott egy kis ugrálásra.
- Nahát Yuki, végre megmozdultál! – szinte körültáncolta a kis állatot, aki nem nagyon értette, hogy mi is folyik pontosan körülötte. A gyermek felkapta a nyuszit és erősen magához ölelte. – Azt hittem, nem fogsz soha meggyógyulni – szája majdnem sírásra görbült, persze gyorsan visszafojtotta, nehogy szülei aggódni kezdjenek.
Eltelt még egy hét és már a szabadba is kivitte a nyulat, hogy ne csak a házban legyen. Arra gondolt, biztosan jól esne neki egy kis friss levegő és a hónak is biztos örülne. A fehér gombolyag azonnal beleolvadt a tájba. Láthatóan tényleg élvezte a szabadságot, ami rá is fért ennyi bezártság után. Saki már nem követte minden lépését, de azért még messziről vigyázott rá. Tudta, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor újra vissza kell engednie a szabadba. Ugyan a hetek alatt megszokta hármuk közelségét, ám ez közel sem jelentette azt, hogy végérvényesen megszelídült. A fiatal lány kicsit szomorú volt, viszont annyit tudott már a természetről és az állatokról, hogy őket nem lehet csak úgy kisajátítani.
Még másfél hétig lakott náluk a nyuszi, s időközben már lekerült róla a kötés. Természetesen eddig pár naponta cserélték a kötést, nehogy elfertőződjön a sérülés. A fertőtlenítő még nem volt teljes garancia a sikerre. Amikor látták, hogy szépen begyógyult a seb, még utoljára ott maradhatott éjszakára a lány mellett. Saki nagyon bánta, hogy vissza kell vinnie a nyuszit, hiszen ez alatt az idő alatt rendkívüli módon megszerette az állatkát.
- Ugye tudod, hogy holnap tényleg vissza kell vinned arra a helyre, ahol találtad? – kérdezte tőle édesanyja.
- H-hai – suttogta szomorúan a gyermek. Most először érezte, hogy olyan döntés előtt áll, amiről tudta, hogy helyes, mégse akarta megtenni. Yuki-t valószínűleg soha többé nem látja, s ez bánattal töltötte el a szívét.
Este nagyon nehezen aludt el és még a dobozt is átölelte, már amennyire fekvő helyzetben tudta. Reggel nehezen szánta rá magát az indulásra, ám szülei unszolására, evés után mégis nekiindult. A dobozzal együtt fogta meg Yuki-t és elindult arra a helyre, ahol először meglátta. Most nem sietett annyira, így egy közel húsz perces séta után érkezett meg a fához. A vérnyomoknak már hűlt helye volt, azóta sok hó leesett és eltakarta a szörnyű látványt. Saki szépen letette a földre a tárolóeszközt és óvatosan kiemelte belőle a nyuszit. Letette a földre, az egyik fa tövébe, majd felállt és kicsit odább sétált.
- Sayonara, Yuki! Légy jó és vigyázz magadra! – köszönt el a gyermek, majd elfordult és úgy törölte le arcáról a könnycseppeket. Nem nézett vissza, mert tudta, hogy akkor úgyis megpróbálná újra felvenni a nyuszit és valószínűleg haza is vinné, megint. Éppen ezért szapora léptekkel indult meg a házhoz. Még a dobozt is otthagyta, habár arra úgyse lett volna szükségük. Annak azért örült, hogy megmenthette egy állat életét. Remélte, hogy többet ilyen helyzetbe nem kerül, mert már ez az elválás is nagyon szomorúvá tette őt.

//Egy nagyon rövid kis szösszenet, amire már utaltam az előtörténetben is. Chakraszintet nem várok érte, mert ez az élmény csak arra szolgál, hogy nagyobb betekintést nyújtsak a karakter lelkivilágába és ezáltal érthetőbbek legyenek a mostani cselekedetei.
A szöveg zenés változatát itt lehet meghallgatni.//