Nakahara Saki

Márciusi bővítmény

Édesanyám tanácsolta, hogy kezdjek el naplót vezetni, hiszen abban lejegyezhetek mindent, ami történt velem. Azt is mondta, ezzel megfigyelhetem, mennyit változom az idők során, valamint arra is jó, hogy tanuljak a múltbéli hibáimból.
Egyelőre nem sok mindent tudok papírra vetni, hiszen alig pár napja neveztek ki hivatalosan is geninné. A vizsga után újból összehívták a tanulókat, és hármas csoportokba osztottak minket. Mellém két fiút osztottak be, nyilvánvalóan azért, hogy vigyázzanak rám és ellensúlyozzák a félénkségemet, valamint a naivitásomat. Mesterünknek egy középkorú férfit kaptunk, amivel nem volt semmi bajom. A kevés végzős miatt viszonylag hamar lezajlott a csapatbeosztás. Egyedül az egyik hármasnál volt némi megdöbbenés, hiszen az egyik legkeményebb és legszigorúbb sensei-t kapták meg. Örültem, hogy nem Nakatsura Feng alá osztottak be, hiszen így is életem egyik legnagyobb kihívása várt rám. A csapatom egy szomszédos terembe vonult át, ott találkoztunk az új tanítónkkal. Végig a falnál álltam, mert nem akartam szem előtt lenni. Már azt hittem, minden rendben lesz, ám ekkor megjelent a régi mentorom, aki az akadémián tanított. Váltott néhány szót a mesteremmel, aztán nem sokkal később egy fiatalabb chuunin szintén belépett a terembe. Csak annyit mondott, hogy kövessem az udvarra. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, éreztem a gyomromban. Azért engedelmeskedtem a fiúnak, ám előtte még volt „szerencsém” hallani a két ninja beszélgetését. Eldöntötték, hogy átraknak egy másik csoportba, Feng-sensei szárnyai alá, hátha nagyobb eséllyel tudja belőlem kihozni a rejtett tehetséget. Nagyon megrémültem, mert hallottam már hírét a jounin kiképzőnek. Ezek után elindultunk az udvar felé, hogy megtörténjen a csere. A küldönc elmondta az új mesteremnek, hogy történt némi hiba a beosztást illetően, és én leszek a harmadik tag Bolin helyett. A fiú ennek nagyon örült, még meg is veregette a vállamat. Furcsa érzés volt, ám a másik lány, Korra megjegyzése újra eszembe jutatta a szokásos hozzáállást a jelenlétemre. Már fel se vettem, hogy bénának titulált. Valószínűleg találkoztunk egy párszor az akadémián, amire Korra nem emlékezhetett, én viszont igen. Ő is a szokásos nagymenők közé tartozott, igazi zseninek tartották már fiatalabb korában is. Lesütöttem a szemem, hátha így láthatatlanná tudnék válni. Ebben a helyzetben ez tűnt a legjobb megoldásnak. A másik társam egyelőre nem szólt semmit, ám annyira azért már kiismertem a velem egyidős genineket, hogy tudjam, nem számíthatok túl sok jóra a részéről. A csend kezdett kissé túl nagy lenni, ezért végül megszólaltam. Csak egy egyszerű köszönés volt az egész, amit alig tudtam kipréselni magamból. Ekkor valami egészen váratlan történt. A fiú, aki ott maradt, odasétált hozzám, megfogta a kezemet és széles mosollyal az arcán mutatkozott be. Ez a kis jelenet még váratlanabbul ért, ezért hirtelen csak egy apró köszönésre futotta tőlem. Az igazság az, hogy nagyon jól esett ez a bánásmód, azonban mindig is nehezen tudtam kifejezni magam mások előtt, már ami a szavakat illeti. Rögtön utána Kaito támadásba lendült és megcélozta a sensei-t. Nem értettem mi folyik itt, így inkább csak vártam, hogy mi fog történni. Korra néhány kunai-t dobott a tanítónk felé, aki azonban könnyedén kitért a támadás elől. Azon gondolkodtam, hogy tennem kéne valamit, elvégre egy csapat vagyunk, de ekkor megérkeztem a jounin erős kezét a vállamon. Ez önmagában is elég megrázó volt a számomra, ám Feng-sensei még korántsem fejezte be. A nyakamhoz szorított egy kunai-t, majd feltett egy kérdést. Talán lett volna esélyem kiszabadulni, viszont a fizikai erőm és állóképességem sosem volt túl jó. Egyedül két csapattársamban bízhattam, akik remélhetőleg megpróbálnak kiszabadítani. Hangosan nem mertem megszólalni, mert nagyon féltem. Már a sírás határán álltam, és hangtalanul kérleltem Kaito-t és Korrát, hogy segítsenek rajtam. A fiú elég érdekes tervvel állt elő, megkérdezte a sensei-t, hogy mit kér értem cserébe. A jounin nem válaszolt semmit, csak utasított, hogy feküdjek. A csapat másik lány tagja robbanó jegyzetet kunai-t dobott felénk. Nagyon megrémültem, hiszen teljesen komolyan cselekedett a kunoichi. A mester szerencsére megvédett a robbanás erejétől, így csupán néhány karcolást szereztem, de azt is csak a szokatlan földre érkezés miatt. Korra alaposan belém gázolt, de mélyen legbelül éreztem, hogy igaza van, hiszen nem shinobi-hoz mérten cselekedtem. Feng-sensei is helyeselt, mert egy éles helyzetben a fogságba esett csapattárs csak egy kolonc. Hozzám is volt néhány jó szava, tanácsot adott, hogy nem szabad feladni, ki kell tartanom a végsőkig. Abban igaza volt, hogy nem csak saját magamért felelek, hanem mindenki másért. Kaito heves természete ismét megmutatkozott, amikor kijelentette, hogy meg tudja védeni a társait és még a küldetést is teljesíteni tudja. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire próbáltam valami mosolyféleséget tenni az arcomra, kevés sikerrel. Tényleg nem történt komolyabb bajom, habár ez csak egy bemelegítő felmérés volt. Megint eszembe jutott, hogy mennyire gyenge vagyok és ismételten megbuktam egy próbán. Ugyanakkor szerettem volna fejlődni, hiszen az orvosok mindenki másért is felelnek. Ha erre az útra szeretnék lépni, akkor meg kell változnom.
Utunk a kikötő felé vezetett, mert rögtön az elején küldetést kaptunk. Reméltem, hogy csak valami egyszerűbb feladat vár ránk, nem pedig egy nehéz misszió. Amíg sétáltunk, igyekeztem hátul maradni, néha még meg is álltam, nehogy túl közel legyek a többiekhez. Feng-sensei hirtelen megállt és elmondta a küldetésünk részleteit. Az utóbbi időben egyre több zavargás tört ki a faluban, ezért szükségük volt minden mozgósítható erőre. Az első feladatunk C szintű besorolást kapott, mert banditákat kellett lefülelnünk a kikötő területén. A tengeri kereskedelmet lezárták, a kikötőt pedig blokád alá vonták. Ez azzal járt együtt, hogy nagyon sok ember zsúfolódott össze ezen a helyen. Kisebb lopások és rendbontások történtek, amiknek a végére kell járnunk. Korra nagyon örült ennek, valamint Kaito is elég izgatott lett a hír hallatára. Engem hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy máris egy kockázatos küldetésre megyünk. Még túl korainak tartottam, nem álltam készen egy ekkora kihívásra. Gondolataim olyan gyorsan cikáztak a fejemben, hogy azt hittem ott esek össze helyben. Elképzeltem a harcokat, a veszélyes helyzeteket, a halálomat, a súlyos sérüléseimet. Már készültem volna feladni, vagyis inkább kijelenteni, hogy nem vállalom el, amikor valami furát éreztem a lelkem mélyén. Magam sem tudom, mi történhetett akkor, ám végül kimondtam, hogy menjünk el a küldetésre. Tudtam, hogy egyszer szembe kell néznem az igazsággal. Ninja vagyok, akiknek feladata van, és azokat el kell végeznem. A világ nem biztonságos többé, ha túl akarom élni, akkor meg kell változnom és másképp szemlélni a dolgokat. Miután mindhárman rábólintottunk, hogy vállaljuk a feladatot, Feng-sensei ismertette a részleteket. A gyanúsítottak főleg a legénységre és a rakodómunkásokra korlátozódtak. A lopások és rendbontások száma egyre csak nőtt, és ez ellen nekünk kellett tennünk valamit. A mester rákérdezett, ki hogyan látna hozzá a feladathoz. Sajnos a sor velem kezdődött, pedig szerettem volna meghallgatni előtte Kaito vagy Korra véleményét. Főleg, mert emlékeztem, hogy kiskoromban mi történt, amikor kint jártam a kikötőben. Túlságosan sokáig gondolkodtam, ezért úgy döntöttem, hogy valamit mondanom kell. A terveket könnyen el tudtam készíteni a fejemben, azonban a beszéd megint nehezemre esett. Kerestem Kaito tekintetét, hátha ki tud segíteni, de ez nagyon önző lett volna tőlem. A jounin tanítónk ugyanis kijelentette, hogy ha valaki segít a másiknak, vagy beleszól a mondandójába, büntetést kap. Végül csak sikerült elmondanom, amire gondoltam. Mindig is szerettem a passzív szerepét játszani, ezért főleg a felderítés mellett tettem le a javaslatomat. Úgy véltem, ha ki tudjuk kérdezni a megkárosított embereket, akkor közelebb juthatunk a megoldáshoz. A csapat fiú tagja nagyon egyszerű megoldással állt elő, a másik kunoichi azonban kicsit bonyolultabb tervet készített. Végül a sensei kiosztotta a feladatokat, mindhárman más területet kaptunk, amit fel kellett deríteni. Nekem jutott a piac, hiszen azt javasoltam, kezdjük ott a felderítést. Aztán szépen otthagyott minket, de előtte még kijelentette, hogy aki megfutamodik, mehet vissza az akadémiára. Egyáltalán nem erre számítottam, ráadásul még szét is lettünk választva. Ha legalább együtt maradhattunk volna, biztosan jobb eredménnyel zárjuk a küldetést. Bár Kaito és Korra biztosan sokkal sikeresebben vették ezt az akadályt. Nekem ahhoz is össze kellett szednem a bátorságom, hogy elinduljak a kikötő irányába. Az égen szürke felhők úsztak, hó nem esett, ami azt jelezte, hogy valami nagy dolog készül. Végül úgy döntöttem, nekilátok a feladatnak, mert három emberrel könnyebben elboldogulok, mint egy csomó másik tanulóval. Igyekeztem felidézni az emlékeimet a helyről. Persze a rossz emlékek azonnal eszembe jutottak, pedig jól megvoltam nélkülük is. Végül eldöntöttem, hogy akkor is előhozom a tudatom mélyéről az összes információmorzsát, amit csak tudok. Nagy zsúfoltságra számítottam a piacon, főleg a kikötőzárlat miatt. Reméltem, hogy az árusok szóba fognak állni velem, elvégre segíteni akartam nekik. A piac zaja végre megütötte a fülemet, ám ekkor megint kezdtem ideges lenni, hiszen egyedül leszek egy főleg felnőtt férfiaktól hemzsegő helyen. Néhány embert már ismertem, ezek között volt Yukoo, a halárus, Mayihu néni és Teoryu. Úgy gondoltam, ők tudnának nekem segíteni, hiszen még ilyen vészterhes időkben is képesek voltak kijönni a piacra és árulni a portékájukat. Még mielőtt komolyan nekiláthattam volna a feladatnak, hirtelen egy futár termett mellettem és közölte, hogy várnak a falu vezetőjének irodájában. Nem tudtam mire vélni, ezért eléggé megrémültem. Vajon mégis visszaküldenek az akadémiára? Mindenesetre követtem a férfit, mert mást nem igen tehettem. A parancs egyenesen Yukibi Marától jött, aki jelenleg Yukigakure katonai vezetője.

Az akadémián történtek ezen a linken olvashatók.
A kikötői események itt követhetők nyomon.

Főképp novemberi és decemberi összefoglaló
Első elem feloldása
 
Régen nem írtam már a naplómba, ám most úgy döntöttem előveszem, mert elég fontos lépés történt az életemben. Egyedül Ninjutsuk terén tudtam valamit produkálni az elmúlt időkben, amiért elég sok lenéző pillantást kaptam a többiektől. A jelenlegi senseiem nagyon meglepődött, amikor elmondtam neki, hogy elemi technikákat nem ismerek, sőt még az első elememet sem oldottam fel. Engem ez nem zavart, hiszen az orvosi jutsukkal egészen jól haladtam, bár azokkal sem ártott volna még jobban haladni. Igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megszervezték nekem az újabb fejlődést. Konkrétan nem mondták el, hogy mi lesz az, csupán annyi információt kaptam, hogy majd egy üzenettel fognak keresni. Ebben az áll majd, hogy melyik nap kell megjelennem az akadémián, ahol majd mindent elmondanak. Bármi lehetett ez, még az első elem feloldása is, vagy esetleg fizikai tréning, mert abban szintén le voltam maradva a többiektől.
Egyik reggel meg is kaptam az üzenetet, ebből tudtam, hogy eljött a tanulás ideje. Mivel mindig is az orvosi technikákban mutattam a legnagyobb tehetséget, úgy éreztem ez most valami más lesz. Féltem a gondolattól, hogy megint olyasmit kell csinálnom, amiben esetleg nem fogok jeleskedni. Egy kicsit késésben voltam, mert nem igazán akartam útnak indulni. Ez azt eredményezte, hogy édesanyám szúrós pillantásai ellenére is kapkodva ettem meg a reggelimet. Sosem szerette, ha kihagyom a nap legfontosabb étkezését. Miután kiléptem a házból, azonnal ragyogó napsütés fogadott, de a hó még megmaradt, hiszen alig pár napja elég nagy mennyiség hullott le. Az mindig megnyugtatott, ha hallottam a cipő alatt ropogó havat és ez most sem volt másképp. Féltem az új kihívásoktól, ezért még mielőtt megérkeztem volna az akadémiához, lelassítottam és meg is álltam egy röpke időre. Arra számítottam, hogy valamelyik korábbi sensei keze alatt fogok tanulni, mert az sokkal könnyebb lett volna nekem. Szeretem, ha ismerem az embereket, akkor jobban el tudok lazulni, mintha teljesen idegen ember előtt kéne produkálnom magam. Azon is sokat gondolkodtam az út alatt, hogy vajon milyen technikát, vagy éppen fortélyt fogok elsajátítani.
Amikor közelebb értem, azonnal meghűlt bennem a vér. Egy fehér hajú nőt pillantottam meg az akadémia udvarán, akit még sosem láttam ezelőtt. Az eddig összeszedett kis önbizalmam azonnal elillant belőlem, nem maradt semmi, csak a félelem és az idegesség. Viszont már messzebbről látszott, hogy valami miatt mérgelődik, talán pont én voltam az oka. Éppen ezért kicsit sietősebbre vettem, bár nem fűlött hozzá a fogam. Amint közelebb értem, persze egyből lelassítottam, hiszen csak az hajtott előre, hogy ne legyen még mérgesebb a sensei. Amikor odaértem, halkan bemutatkoztam és elmondtam, hogy kaptam egy üzenetet, miszerint ide kellett jönnöm. A nő először nem is nézett rám, csak a szeme sarkából méregetett, mintha azt próbálná kitalálni, mennyire lehet engem nyúzni. Ha lett volna elég bátorságom, akkor közlöm vele, hogy semennyire. Pont azért jöttem ide, mert szeretnék tanulni valamit, nem pedig újabb leszúrásokat kapni. Mivel ezt magamban tartottam, sajnos meg is érkeztek az első kellemetlen szavak. A senseit nem ismertem, még hírből sem, ezért fogalmam sem volt, mit várhatok tőle. Bár a bemutatkozása alapján semmi jót. A rosszabb hallása alapján arra tippeltem, hogy valami robbanás, esetleg fejsérülés okozhatta, azonban ezt nem volt alkalmam még jobban elemezni. A fejemben pörögtek a gondolatok, a számon viszont semmi nem jött ki. A sensei mintha megérezte volna, hogy milyen lökésre van szükségem, belefogott a nyitó beszédébe. Ebben elmondta, hogy ha ezen a teszten megbukok, akkor csak fegyverhordozónak leszek jó, akit először áldoznak fel a csatában. Igazán sosem akartam ninja lenni, de így hozta az élet. Orvos viszont annál inkább, tehát nem halhattam meg a csatában, az embereknek szüksége volt rám, éppen ezért próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy sikerüljön – bármi legyen is az. Még a nevemet is sikerült hangosabban kimondanom, ami azért hozzám képest elég szép teljesítmény volt.
Elmondtam a tanítómnak, hogy bár nem vagyok se bátor, se tehetséges, mindenképpen szeretnék pozitív eredményt felmutatni és megérdeklődtem a feladatot, hiszen azt még mindig nem tudtam, bár volt egy sejtésem a válasszal kapcsolatban. Egészen pontosan tesztet említett, ami így utólag belegondolva meg is adta a választ, bár akkor ezt nem fogtam fel. Talán túlságosan arra koncentráltam, hogy minden rendben legyen, még sóhajtani sem mertem, hátha emiatt is levonnak tőlem pontokat. Fogalmam sem volt, mégis mennyit jelentenek le a falu vezetésének rólam, mert mutattam ugyan fejlődés jeleit, talán még mindig bizonyítanom kellett nekik. Visszaemlékeztem Feng-sensei szavaira, ninja vagyok, nem pedig egy gyáva kislány, akit meg kell védeni. Néha tényleg így viselkedtem, csakhogy a tárgyalásokon bebizonyítottam, hasznos is tudok lenni. Rég volt már, azonban az egy olyan esemény, amit még sokáig nem felejtek el. Talán egész életem egyik legmeghatározóbb történése lesz. Jó lett volna előre felkészülni arra, hogy mi vár rám, de a harcmező sem erről szól, ezt is be kellett látnom utólag. Amikor a sensei kivillantotta fehér, hegyes fogait, még jobban megrémültem. Már biztosan tudtam, hogy egy olyan tanítóra bíztak, akivel jobb vigyázni. Az volt a szerencse, hogy gyorsan rátért a lényegre, vagyis elkezdte magyarázni, hogy mit fogok csinálni. Éreztem a hangján, hogy erősen eltúlozza és még rá is játszik az egészre, de annyira hitelesen adta elő, tehát sikerült megrémítenie. Az út közbeni egyik tippem bejött, tényleg azért küldtek ide, hogy feloldjam az első elememet. Ez némi reménnyel is eltöltött, hiszen mégsem gondoltak teljesen szerencsétlennek. Hagyhatták volna, hogy sokáig csak a sima Ninjutsukkal és az orvosi technikákkal boldoguljak, viszont mégis ott álltam a kiképzőterepen és vártam a tesztre. Sajnos a mester tényleg rám akart ijeszteni, mert azt mondta, felrobbanok, ha nem megfelelően irányítom a chakrámat a papírba. Korábban tanultuk az akadémián, miképpen működik a chakrára érzékeny papír, ám ez a tudást mintha ott, abban a pillanatban teljesen kiszáll volna belőlem. Elhittem a nőnek, hogy tényleg valami rossz dolog fog velem történni, amennyiben nem jól csinálom végig a folyamatot. Ezek után, mintha valami kis semmiség lett volna, a kezembe nyomta a cetlit. Közben pedig kiesett néhány dolog a kabátja alól, többek között egy meztelen férfit ábrázoló magazin. Az emberi testet már elég jól ismertem, szóval nem lett volna szabad megszeppennem a látványtól, csakhogy teljesen más volt így látni a férfi képét. A sensei nem nagyon törődött vele, inkább hagyta, hogy próbálkozzak az elem feloldással. A papír sokkal vastagabb volt, mint amire számítottam, a rostszálait majdnem lehetett érezni kézzel is. Alaposan szemügyre vettem, mert még sosem láttam élőben. Nem tűnt különlegesnek, mégis ez határozta meg, hogy milyen elemű Ninjutsukat képes használni egy ember. Úgy döntöttem, az lesz a legegyszerűbb, ha követem a tanítóm tanácsát és csak egyszerűen beleirányítom a chakrámat a papírba. Alapvető művelet volt csupán, amit az akadémián mindenkinek megtanítanak. Az elmélettel sosem akadt különösebb gondom, a gyakorlat azonban mást mutatott. A bizonytalanságom még jobban megnövekedett, ezért megpróbáltam magamnak mondogatni, hogy sikerülni fog. Párszor sikerült ezzel némi támogatást nyernem magamnak. Úgy tűnt, most is bejött, mert végre nekiláttam a tesztnek. Furcsa érzés fogott el, amikor elkezdtem a papírba irányítani a chakrámat. Aggódtam, hogy nem fog történni semmi, talán ez még a fehér hajú nő által említett felrobbanásnál is rosszabb lett volna. Becsuktam a szemem, mert úgy könnyebben tudtam szembenézni a kihívással. Legalább odáig eljutottam, hogy egyáltalán megpróbáltam és nem adtam fel, amikor elkezdett ijesztgetni a sensei. Olyan érzés volt, mintha egy betonfal dönt volna le bennem, sikerült egy önálló lépést tennem, nem mások mondták meg mit kell cselekednem, magam döntöttem így.
Az eredményre kellett egy kicsit várni, ami miatt nagyon izgultam. Féltem, még ez a sok minden sem volt elég arra, hogy valamit felmutassak. Ám ekkor valami történt. A papír, amit úgy szorongattam a kezemben, mintha az életem múlt volna rajta, elkezdett megváltozni. Azt hittem képzelődök és a hidegebb levegő csapódott ki a kezemen, de nem ez volt a helyzet. A lap benedvesedett, vagyis reagált a chakrámra. Kinyitottam a szemem, mert szerettem volna megbizonyosodni, nem csak a képzeletem szüleménye volt az egész. Ekkor derült ki, hogy mégsem az agyam űzött velem kegyetlen tréfát, hanem az bizony a sikert jelezte. A Suiton elemet osztotta ki nekem az élet, de nem bántam, örültem ennek. A szél közben feltámadt és kissé kellemetlen érzés volt a vizes papírt a kezeim között tartani, amitől el is kezdtem remegni. Végre nem az idegesség miatt történt, hanem csak egy természetes válasz volt a testemtől. Hallottam a sensei nevetését és mintha még gratulált is volna nekem, amiért feloldottam az első elememet. Egy újabb lépcsőfokot sikerült megmásznom és ezzel együtt a pesszimizmusom egy időre eltűnt, helyette a boldogság kúszott belém.
Most már csak az a kérdés, hogy innen hogyan tovább. Remélem a következő bejegyzésem már erre is választ tud adni.

Helyszín: Yukigakure, Ninja akadémia (Itt kezdődik)
Játékos Mesélő: Hyuuga Aikan és Akira
Jutalmat még nem kaptam.
Jelenlegi chakraszint: 211

//Nem lett világklasszis bővítmény és elég kevés cselekményt ölel fel, de szerettem volna összefoglalni az eseményeket.//