Misage

Név: Misage
Ország: Tűz országa, Konohagakure
Rang: Genin
Kor: 16
Nem: Férfi
Felszerelések:
-kunai 5db
-shuriken 5db
-Fuuma shuriken 2db
-Ninjato 1db
-Elsősegély készlet
-Szerszámos felszerelés
-10m dróthuzal
Kinézet: 180 cm magas testét szépen kidolgozott izomzat borítja. Haja vörös, amit anyjától örökölt, jégszín szemeivel pedig szinte ölni tudna. Bőrszíne valahol a normál és a fehér között van, de igen kellemes árnyalatú. A ninja ruhán egy egyszerű fekete mellényt hord, hátán keresztbe vetve viseli a Ninjatoját, oldaláról pedig mindkét oldalon egy-egy Fuuma shuriken lóg összehajtott állapotban. Shurikentartója jobb combján található, övén pedig övtáska lóg.
Jellem: Hideg, számító természetű. Leleményes és vág az esze, szeret minél több hasznos dolgot tanulni. Szinte semmi sem szent neki. Alapvetően nyugodt természetű, de ha valaki felhúzza, akkor az számolhat a nem túl kellemes következményekkel. Általában szűk szavú, szereti köntörfalazás nélkül kimondani az igazságot. Gyűlöli, ha valaki nem a feladatra koncentrál. Nagyon nehezen tud megbízni az emberekben, ezért nem könnyen barátkozik. Csupán egy igaz barátja van. A magány. Az egyetlen dolog amit élvez, az a harc. Harc közben szabadnak érzi magát. Ennek következtében szeret kisebb csetepatékba kerülni. Azokra felnéz, akiknek sikerült elverniük, illetve a nagy harcosokat is tiszteli. A Genjutsu használókat viszont szívből gyűlöli. Szerinte az illúzió a gyávák fegyvere.
Előtörénet:

Születés és első évek

Egy gyermek születésének a legszebb dolognak kellene lennie a világon. Mikor egy új élet születik, annak csak csodálatosnak szabadna lennie. De néha mégsem az. Vannak esetek, amikor egy gyermek inkább átok, minthogy áldás. Ilyen volt az én születésem is. Anyám belehalt a szülésbe, így apa és család híján anyám legjobb barátaihoz kerültem. Ők neveltek engem a saját gyermekükként. Fogadott apám Jounin volt, ezért viszonylag keveset tartózkodott otthon. Gyerekkorom nagy részét nevelőanyámmal töltöttem, akit nagyon szerettem. Öt éves koromban viszont tragédia történt. Mivel ő is ninja volt, így elment egy bevetésre. Egy bevetésre, amiről soha nem tért vissza. Legalábbis élve nem. A temetésén miközben a könnyeimmel küszködtem és próbáltam erősnek mutatni magam, fogadott apám szájából furcsa dolgot hallottam. Így hangzott: „Miért kell a legjobb barátom után a szerelmemet is elveszítenem?”. Én természetesen nem értettem, hogy mire gondol, mert nem tudtam róla, hogy a legjobb barátja meghalt volna, de megjegyeztem a dolgot. Mikor hazaértünk, meg is kérdeztem róla. Mikor rákérdeztem, könnycsepp csillant a szemében, de csak annyit mondott, hogy nem érdekes. Nem akartam ennyiben hagyni, de ismertem annyira, hogy tudjam, nem tudom kiszedni belőle. Majd elmondja ha akarja. Az elkövetkező két évben gyökeresen megváltoztam. Mivel az idő nagy részében egyedül voltam, így megszoktam a magányt. Végül hű társammá vált. Az egykor mindenen nevető kisgyerek komorrá és szűkszavúvá vált. Gyakran el is jártam otthonról. A többi gyerek nem kedvelt, ezért hat éves koromban át is estem az első verekedésemen. Csúnyán megvertek, de azért nem hagytam magam, ezért nem csak én mentem haza sérülésekkel. De nem bántam. Jól éreztem magam verekedés közben. Fiatal korom ellenére egész jó is lettem benne. Egy alkalommal alapos fejmosást kaptam „apámtól”, amiért összeverekedtem egy másik Jounin fiával. De nem érdekelt. Már nem hallgattam rá.

Akadémiai évek & vizsga

7 éves koromban nevelőapám beíratott a ninja akadémiára. Tetszett az a sok minden, amit tanultunk. Mivel érdekelt a dolog, így hamar megtanultam mindent. Sőt, még „apám” segítségét is kértem, kihasználva, hogy ő már magasan képzett ninja. Hamar osztályelső lettem. Legalábbis ami az elméletet, a ninjutsut és a taijutsut illeti. Ugyanis hamar kiderült, hogy a genjutsuhoz egyáltalán nem értek. Ez le is törhetett volna, de nem tette. Amúgy sem érdekeltek a genjutsuk. Így hát inkább a tai és ninjutsuk tökéletesítésének szenteltem az időmet. A taijutsu különösen érdekelt, de bizonyos jutsuk nagyon tetszettek, így a ninjutsuval is majdnem annyit foglalkoztam. Az akadémia évei alatt elsajátítottam az alapokat és az osztály legjobb tanulója lettem. Barátokat nem sikerült szereznem kellemetlen modorom miatt, de nem tört le. Jól megvoltam barátok nélkül is, csak a tanulmányaimra koncentrálva. A tanárok kedvence voltam és kivívtam nevelőapám tiszteletét is, habár ez utóbbi egyáltalán nem izgatott. Végül elérkezett az akadémiai tanuló életében a legfontosabb nap. A vizsga. Mindenki izgul a vizsga előtt. Vagy mégsem? Én nem tettem. Biztos voltam benne, hogy át fogok menni a vizsgán, így egyáltalán nem izgultam miatta. Aznap ugyanúgy mentem be a terembe, mint akármelyik átlagos napon. Elfoglaltam a helyemet és vártam. A többieken látszott, hogy nagyon izgultak. Volt, aki ’majd szívrohamot kapott az izgalomtól. Engem viszont hidegen hagyott. Csendben ültem a helyemen és szinte humorosnak találtam a többiek túlfokozott izgalmát. Magamban nevettem is rajtuk. Mikor bejött a vizsgáztató és kiosztotta a tesztlapokat, majdnem felröhögtem. Olyan könnyű kérdések voltak, rajta, amiket minden fáradalom nélkül meg tudtam válaszolni. Jó néhány perccel a határidő előtt fejeztem be, majd kimenetel közben szemügyre vettem osztálytársaimat. Úgy tűnt, hogy rajtam kívül csak pár embernek volt ilyen könnyű a feladat. Soknál üres foltok tátongtak a feladatoknál a megoldások helyén. Miután kiértem, vártam egy ideig, amíg mindenki végzett, majd áttértünk a vizsga második, gyakorlati részére. Az első feladat nagyon könnyű volt. Egy Bushin no Jutsut kellett csinálni. Világ életemben gyűlöltem a Bushin no Jutsut, de ez nem jelentette azt, hogy nem tudom megcsinálni. Létrehoztam a tökéletes klónt, így ezt a feladatot is sikerrel teljesítettem. A második gyakorlati feladat viszont számomra sokkal élvezetesebb volt. Először a dobófegyverek használatát kellett bemutatnunk. A dobófegyverekkel soha nem voltam jóban, mert mindig is a közelharc volt a kedvencem, ezért nem az összes dobásom ment a céltábla közepébe, de haladásnak tekinthető, hogy mindegyik a céltáblában landolt. Végezetül a kedvenc gyakorlatom következett. Társaimmal párba állítottak minket és be kellett mutatnunk taijutsu tudásunkat egy küzdelemben. Egy nagydarab gyerekkel kerültem párba, aki nem is vesztegette az idejét beszédre, hanem egyből támadott. Már az első ütésénél tapasztaltam, hogy nagyon nagyot üt, viszont nagy darab volt és csiga lassúsággal mozgott. Legalábbis számomra nagyon lassú volt, de hát én elég gyors voltam. A küzdelmet hamar megnyertem, mert minden ütése elől elhajoltam, majd kettőt ütöttem vissza. A gyerek hamar kidőlt, így enyém lett a győzelem. Később, mikor kiderültek a teszteredmények, örömmel tapasztaltam, hogy hibátlanul sikerült megírnom, így hát genin lehettem.

Szörnyű igazság & A vizsgától mostanáig

A sikeres vizsgámra való tekintettel „apám” különleges ajándékkal kedveskedett. Egy Ninjatoval. Kivételes ajándék volt és nagyon tetszett. Viszont az ez után következő rész már kevésbé. Elmesélte az igazságot. Az igazságot, mi szerint ő nem az apám, hanem csak az anyám legjobb barátja. Elmesélte, hogy egy ninja megerőszakolta az anyámat, aki ikreknek adott életet, de belehalt  szülésbe. Ők magokhoz vettek engem, de a nővérem eltűnt. Ez nagyon feldúlt és patakzó könnyekkel rohantam ki a házból. Meg sem álltam egy fáig, majd az ágáig. A faágon elterültem és sírtam. Nem szégyelltem a könnyeimet. Egészen addig sírtam, míg a könnyeim el nem apadtak, majd csak bámultam magam elé. Végül valami megváltozott. Egyszerű közönyt éreztem. Visszamentem a házunkba, de egy szót se szóltam nevelőapámhoz. Az óta se. Idő közben bekerültem egy csapatba, amivel egész jól összeszoktam és még mondhatni meg is barátkoztam a csapattársaimmal. Nemivel, aki egy igen optimista ninjanő és a nagyravágyó Hakevel. Bár szó mi szó, Hake nem lett a legjobb barátom, mert számomra túlságosan is álmodozó típusú, de olyan emberré vált, akiben megbízok.

Kiegészítve!