Misage

**Misage** Hétf. Aug. 31 2015, 22:54

//Időbeli elhelyezés: Horgászat Ninja módra küldetés előtt két hónappal
Cél: Chakra szerzése//

Edzés és lánymentés, vagy mi a szösz

Balra le érkezett az ütés, egyenesen a vesémre. Természetesen még időben észrevettem és egy gyors csípőmozdulattal elfordítottam annyira oldalra a felsőtestemet, hogy ártalmatlanul haladjon el mellettem. Ez után egyből ellentámadást indítottam ellenfelem gyomorszájára. Persze ez csak elterelés volt és ezt a lány is bizonyára észrevette. Miután védte a támadásomat, gyorsan megfordultam a tengelyem körül és ostorcsapás szerűen odacsaptam. Ez is kivédésre került és válaszként kaptam egy köríves rúgást. Elugrottam előle – egyenesen bele egy ütésbe – és állon vágtam Nemit. Természetesen eléggé fájt a bordáimat ért csapás, de edzőpartnerem meg is tántorodott attól, amit tőlem kapott. Ennyi épp elég volt: egy kis rés az ellenfél védelmén és nyertem. Vagy valami olyasmi. Válaszütésem csapattársam torka előtt állt meg. Halálos ütés. Ezzel enyém lett a győzelem. Ha az egész napi edzést nézzük, akkor a negyedik. A lánynak is ennyi volt.
- Győztél! – görnyedt össze fáradtan, de mosolyogva. Térdére támaszkodott, arcát eltakarta az izzadtságtól nedves tincsekbe tapadó haja. Alaposan lefáradt, ahogy én is. Hirtelen megszédültem és féltérdre estem. Két kezem a földre csapódott, oldalaimról lógó fuuma shurikenjeim megakadtak a földben. Patakokban folyt rólam a víz. Nem is csoda, hogy mindketten ennyire le voltunk amortizálódva; már több mint öt órája nyomtuk a harcokat, mindegyik után rövid pihenővel. Akármennyire fáj is beismerni, Nemi jobb nálam taijutsuban, ezért felkértem, hogy gyakoroljon velem egy kicsit. Igazából mindig együtt gyakoroltuk a közelharcot, de ő a közelmúltban a Sensei segítségével rengeteget fejlődött, én pedig elmaradtam mögötte. Most egy ő általa kidolgozott edzésrendet követtünk, mely tartalmazta többek között a fizikai edzést, a meditálást és a közelharcot teljes felszerelésben. Ez utóbbira azért volt szükség, hogy éles csata közben se zavarjon a fegyverzet.
- Akkor tehát jöhet a következő lépés? – kérdeztem olyan elvetemült vigyorral, amitől a legtöbben szívbajt kaptak volna. Pedig én szimplán csak imádtam edzeni.

- Koncentráld a chakrádat! Keringesd a testedben! Érezd minden egyes sejtedben az erejét és tudd, hogy ott van! Gondolj úgy a testedre, mint egy börtönre, mely kordában tartja a tömény és végtelen energiákat! Most pedig nyisd ki eme zárka kapuit, hadd törjön ki a nyers chakra! – suttogta a fülembe az utasításokat, miközben egy fa ágán ültünk és meditáltam. A meditálás egy nagyszerű dolog. Megnyugtat. Korábban is csináltam már jó párszor és mindig élveztem. Igazából nem sokban különbözött attól az állapottól, amibe nevelőanyám halála után kerültem. Az elmém teljesen üres volt és csak azt próbáltam egyszerre látni és érezni, amit újabban mentorommá avanzsált csapattársam mondott. Arra koncentráltam, hogy a testemben, minden sejtben jelen lévő energia elkezd kiszabadulni. Kezem a bárány kézpecsétjét formálta és hirtelen ráéreztem a dologra. A Chakra egy pillanat alatt felszabadult, de nem az összes. Éreztem, hogy van még ott, ahonnan ez jött, de nem tudtam hozzáférni. Nem estem kétségbe. Felesleges lett volna. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok képes kihasználni a testem teljes chakrakapacitását. E helyett arra koncentráltam, hogy ne csak minden második sejtemből vonjam ki, hanem mindegyikből. Természetesen nem sikerült. Roppant nehéz volt, ennek ellenére kitartóan próbálkoztam.
~ Majd egyszer csak sikerülni fog…
Nemi közben folyamatosan suttogta a fülembe az instrukciókat, amiket próbáltam figyelembe venni, de ő sem tudott mindent. Nem sokkal járt előttem. A taijutsu előnyét sok verítékkel megitatott órával sikerült behoznom, de meditálós téren még volt mit fejlődnöm. Végül kicsit kevesebb, mint egy órányi meditálás – de közel sem ilyen hosszú ideig tartó chakrafelszabadítás – után mintha egy leheletnyivel jobban ment volna a dolog. Persze lehet, hogy csak túlságosan is elkeseredett elmém hitette el velem, hogy fejlődök. Minden esetre a gyakorlat eddig tartott. Leugrottunk a fáról – amire hagyományos módszerekkel, vagyis kézzel és lábbal másztunk fel – és egy vastag törzsű fa felé mentünk, aminek a felénk eső részén méretes lyuk éktelenkedett. Mi okoztuk az öklünkkel. A lányra meredtem.
- 5 perc?
-5 perc. – válaszolta és hangosan számolni kezdte a másodperceket, miközben puszta kezemmel ütöttem a fatörzset. Nem kellett sok idő, hogy a kezem belefájduljon és a bőr is lenyúzódjon róla, de eleinte a fájdalommal nem törődve ütöttem, utána pedig abba kapaszkodtam, hogy elegendő erőt adjon a folytatáshoz. Mire véget ért a kijelölt idő, bütykeim véreztek. Persze most már rosszabb volt, mint amikor elkezdtük az egész gyakorlósdit talán egy héttel ezelőtt. Akkor még úgy kezdtem a harcot mozdulatlan ellenfelemmel, hogy sértetlen volt az öklöm. Most már annyira nem volt az. Persze nem igazán érdekelt. Amíg nem rokkanok bele, addig a fájdalomra barátként tekintek. Mintegy ösztönző erőként, ami az energiát adja a következő ütéshez. Az öt perc lejárta után cseréltünk és a lány következett. Az ő kacsói sem voltak jobb állapotban, mint az enyémek, de őt se igazán tántorította el a dolog. Elég unalmas volt fennhangon számolni, ugyanakkor hatásos is. Ha tudod, hogy mennyi van még vissza, akkor nem adod fel öt másodperccel a vége előtt. Az ilyesfajta számolás segít, hogy többet bírj, mint azt hinnéd. Mikor bejelentettem, hogy vége, a közeli, kristálytiszta vizű pataknál lemostuk a vért a kezeinkről és vártunk egy kicsit, míg abbahagyja a vérzést, aztán lefeküdtünk a fűre és nekiálltunk hasizomra edzeni. Kezeket a tarkóra, aztán egy felülés. Mikor visszafeküdtél, megmaradsz fekvésben és csinálsz egy nyújtott lábemelést fekvő helyzetben. Ezt tesz ki egy kört. Egymás után csináltuk őket és hamar jelentkezett az ismerős égés a hasizmaimban. Mire elértem a kitűzött huszadik körhöz, már minden erőm elfogyott és csak az imádság segített, hogy felemeljem a lábamat. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy csinálok még egyet. A felülés még sikerült – bár elég lassú és nyögve nyelős volt -, de a lábemelés része már nem ment. Egyszerűen nem akartak a lábaim elemelkedni a földtől. Nemi mosolyogva nézte, ahogy erőlködtem. Ő 18-at bírt, bár 16-ot tűzött ki célnak. Ez után a sikertelen kör után kiterültem a földön és olyan erősen égett a hasam, hogy szinte levegőt sem tudtam tőle venni. Vártam egy pár pillanatot, amíg alábbhagyott a fájdalom és egy gyors mozdulattal a hasamra fordultam, hogy fóka pozícióban kinyújthassam megerőltetett izmaimat. A lány is ezt csinálta. Miután ez megvolt, különböző gyakorlatok következtek – mind összeesésig. Először fekvőtámaszoztunk. Nagy hévvel vetettem bele magam és kínosan ügyeltem rá, hogy tökéletes technikával csináljam. Karjaimat váll szélességbe tettem, leengedéskor a törzsem mellé húztam be és mindig olyan mélyre engedtem magam, hogy a mellkasom megérintse a talajt. Az első húsz könnyen ment. Harmincnál már remegtek a karjaim és a technikám tökéletes szabályossága is megrendült. Mire kipréseltem a negyvenedik ismétlést, már nem éreztem a karjaimat és nem is ment olyan szépen a gyakorlat; a könyököm oldalra jött ki leengedés alkalmával, a kezeim jobban eltávolodtak egymástól, a fejem lógott és a mellkasom is volt, hogy ökölnyire járt a földtől. Végül a negyvenharmadiknál már nem tudtam kinyomni magam. Erőlködtem, mint a fába szorult féreg, de kezeim nem engedelmeskedtek. Úgy csuklottak össze, mintha nem is lett volna bennük semmi, ami tarthatja őket, én pedig szó nélkül feküdtem a földön. Még egy gyakorlat volt hátra a mai erősítésből. Ez pedig nem más, mint a húzódzkodás. Nem is kell hozzá semmi, csupán egy közeli fa ága, amiről már lekoptatta a kérget a sok kéz, ami kapaszkodott rajta. Elkaptam és fogcsikorgatva minden erőmet arra fordítottam, hogy sajgó testemet felemeljem. Ebből csak tizenhárom sikerült, aztán már izmaim nem voltak képesek megbirkózni a súllyal, amit fel kellett volna emelniük és nem engedelmeskedtek. Elengedtem az ágat és széles mosollyal az arcomon huppantam le a zöld fűre.
- Végeztünk mára, ugye? – pillantottam a mellettem lévő lányra, aki természetesen minden gyakorlatot csinált velem együtt és majdnem ugyanolyan hatékonysággal.
- Bizony. Már csak a legjobb rész van hátra. – nevette el a végét. Természetesen. Mindig az edzés végi hideg zuhany a legjobb, amivel alaposan lehűtjük magunkat. Visszatértünk a kis patakhoz, ami igazából kicsit nagyobb is volt, mint amilyennek leírtam, mert nekem nagyjából a mellkasomig ért a vize. Megálltunk a víz előtt és vetkőzni kezdtünk. Ezek alatt az edzések alatt direkt fürdőruhát hordtunk, hogy utána már ne kelljen az átöltözéssel vacakolni, hanem ugorhassunk a vízbe. Természetesen mindketten jobban szerettük a forró fürdőket, de az messze volt, ráadásul nemek szerint el volt különítve. Mi pedig akkor már inkább megtárgyaltuk azokat a részleteket, amik problémásak voltak. Ruháink pillanatok alatt a földre hullottak, aztán csobbantunk is a dermesztően hideg vízbe. Abban a pillanatban, hogy beleérkeztem, már tudtam, hogy ez nem lesz kellemes. Egyből kirázott a hideg és egész testem libabőrös lett. Ennek ellenére jó érzés volt a hűvös víz. Lemosta rólam az izzadságot és lehűtötte kimelegedett testemet. Az pedig csak marhaság, hogy ettől szívrohamot lehet kapni – csináltam már elégszer, hogy tudjam, semmi bajom nem lesz tőle. Általában csapatunk harmadik tagja, Hake is velünk tartott, mikor edzésről volt szó, de mikor megtudta, hogy most taijutsut gyakorlunk és erősítünk, akkor úgy döntött, hogy inkább Akihiro sensei segítségével a ninjutsu tudását tökéletesíti. Nem hibáztattam érte, bár én beteges módon vonzódtam a közelharchoz és eldöntöttem, hogy a jövőmben is előkelő szerepet fog játszani a taijutsu. Egyszer talán megtanulom a nyolc kapu technikáját, amiről már korábban olvastam valahol. Érdekesnek tűnt. Bár attól a szinttől még messze voltam, szóval nem kezdtem fölösleges álmokat szőni.
~ Ne álmodozz, hanem préseld ki a jelenből, amit tudsz és légy vele elégedett, mert ha egy küldetésen feldobnád a talpadat, akkor elégedetlenül halnál meg, annál rosszabbat pedig elképzelni sem tudok. – idéztem fel elmémben nevelőapám szavait. Ez egyike volt azon kevés dolognak, amit értelmesnek tartottam a sok baromsága között.
- Vörös, figyelsz? – integetett a szemem előtt Nemi. Észre sem vettem, hogy beszél, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Most már igen. Bocsi.
- Ugyan, semmi gond. – mosolygott - Csak szólj előre, ha bambulni akarsz, mert akkor nem koptatom feleslegesen a számat.
- Bocsi. Szóval mit is mondtál? – vágtam érdeklődő képet. Ugyan valójában semmi humorérzékem nem volt akármilyen arcmimikához, de tényleg kíváncsi voltam. A lány nagyon jól észrevette a hibákat.
- Akkor kezdem elölről. – sóhajtotta – Szóval, a taijutsud nagyon sokat fejlődött. Holnap mutatok valamit, amit ma nem tettem meg, de azon kívül nagyon jól fejlődsz. És egyre jobban alakul ki a stílusod. Nagyon figyelj arra, hogy többet használd a lábaidat! Ugyan maga a lábmunkád szinte tökéletes – gondolok itt a helyváltoztatásokra -, de alig rúgsz. Ezt gyorsan javítsd ki, mert akár hiszed, akár nem, a tested leghatékonyabb fegyvere a lábad. Nagyon erős izmok vannak benne, amitől alapból erős. Viszont nem ez a legnagyobb előnye. A lábak hosszabbak, mint a karok, szóval egy rúgás tökéletes ahhoz, hogy kellemesen nagy távolságból tudd megtámadni az ellenfeledet. Szintén hiba, hogy nem figyelsz mindenre. Egy jó shinobinak azt is tudnia kell, hogy mi történik a háta mögött. Bevallom, meglepett, hogy sikerült eltalálnom téged. Gondolom nem szándékosan ugrottál bele az ütésembe a végén. Na, a taijutsuról ennyit. A meditáláshoz nem igazán tudok hozzászólni, mert ott érezned kell a haladást. A fizikai állapotod pedig egész jó, de érzem, hogy ennél több is van benned, szóval mindent bele.
- Köszönöm. – válaszoltam egyszerűen. A kunoichi arcára meglepett kifejezés ült ki, amit nagyon hamar széles mosoly váltott fel.
- Nagyon szívesen. – nevette. Biztos örült neki, hogy sikerült némi illemet belém vernie. Sosem voltam jó az ilyen marhaságokban. Már jó ideje nem voltam illedelmes senkivel, aki nem bizonyította, hogy méltó a tiszteletemre, szóval nem igazán köszöntem meg senkinek semmit. Persze kivételek mindig vannak. Ez is egy ilyen kivétel volt.
Ez után még egy ideig beszélgettünk, aztán kimásztunk a vízből, felöltöztünk és elváltak útjaink. Ő még akart vásárolni valamit, én meg nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, így hazamentem. Kedvem lett volna tovább folytatni az edzést, de nincs jó vége, ha az ember túlhajtja magát. Higgyétek el, én már csak tudom. Végül nem telt sok időbe, míg megpillantottam házunk ismerős körvonalait. Nem volt különösebben nagy épület, de nem is szűkölködtünk a helyben. Három szoba, egy ebédlő és egy fürdőszoba. Ebből egy szobát használt nevelőapám, egyet én, a másik pedig egyszerre töltötte be a nappali és a raktár szerepét. Néha napján, amikor vendégünk érkezett, még akkor sem használtuk fel vendégszobának. Akkor „apám” és én aludtunk az én szobámban, a vendég pedig a másikban. Régen az otthon vidám kis hely volt, de most üresen tátongott. Jelenleg én voltam az egyetlen lakója és ez például abból is látszott, hogy nem volt minden sarok kitakarítva. Én nem foglalkozok az ilyen felesleges dolgokkal, mint a takarítás.
Belépvén a házba, minden illemet áthágva cipőstől a szobámba caplattam és úgy, ahogy voltam eldőltem az ágyon. Itthon sosem érdekelt az etikett, meg a hasonló marhaságok. Amint elfeküdtem, máris használatba állítottam a különleges képességemet. Nem kell egyből valami nagyon komolyra gondolni. Az én különleges képességem az, hogy ha lefekszek egy ágyra, akkor nincs az az isten, ami képes ébren tartani. Bár ez sajnos csak kényelmes alvóhelyekre vonatkozik. Sosem szerettem a földön aludni. Na, de elkanyarodtam a történettől. Szóval eme adottságomnak hála szinte még el se dőltem rendesen, de már aludtam.
Másnap, kereken hajnali délben kifáradtam az erdőbe, ahol edzeni szoktunk. Csapattársam már megszokta, hogy nem szeretek időben felkelni, így általában a patakban szokott fürödni, amíg nem jövök. Olyan bezzeg sosem fordult elő, hogy ő késett volna. Na, mindegy. Természetesen még séta közben sem nagyon aggódtam azért, hogy várnia kell. A mai napon guggolás volt terítéken híddal, kézenjárással és futással egyetemben. Meg természetesen a taijutsu. Elvileg mára tartogatott valami érdekeset és bár csak kicsit voltam izgatott, de már nagyon vártam, hogy jöjjön az edzés. Hamar oda is értem a vízhez, de csak Nemi ruháit és fegyvereit találtam meg, őt magát nem.
~ Furcsa. Talán Hake és a sensei társaságát élvezi. Bár akkor nem hagyná itt a ruháját. Tudja, hogy Hake mekkora perverz.
- Nemi! Itt vagy? – ordítottam el magam, de nem kaptam választ. Ez már tényleg különös volt. Jobb ötlet híján leguggoltam a cuccai mellé és megvizsgáltam a földet. Ennek már volt eredménye. A fű egy helyen nagyjából bakancs alakban le volt taposva. Ekkor már tudtam, hogy nem magától távozott. Abban a pillanatban felpattantam és rohanni kezdtem az erdőben, villámgyorsan szlalomozva a fák között. Párszor még shunshin no jutsut is használtam. Nem telt sok időmbe, hogy elérjek egy olyan részhez, ahol erdő már nem igazán volt, csak kopár szikla. Ennek a résznek a kialakulásában senseiemnek nagy szerepe volt. Az ő doton jutsui miatt vette át a növények helyét a kő. Természetesen itt találtam meg Akihirot és Haket is. Ők ninjutsu párbajt vívtak. Ez általában abból állt, hogy Hake ugrált a támadások elől és néha elsütött egyet a kevés általa ismert jutsu közül.
- Állj! - Kiáltottam, mikor mellettem zúzott el egy sárkány alakot viselő földtömeg. A két harcoló fél, akik eddig észre sem vettek – vagy négy másodpercig -, egyből felém fordult. Pontosabban biztos vagyok benne, hogy a sensei egyből észrevett, csak nem mutatta jelét.
- Hát te mit csinálsz itt Misage? – érdeklődött Akihiro-sensei. Hake is kíváncsinak tűnt.
- Nemi. Nincs sehol, de a ruhái a pataknál vannak. – magyaráztam.
- Nem lehet, hogy csak a dolgát végzi? – kérdezte Hake, amire én határozottan megráztam a fejemet.
- Akkor nem lenne a ruhái mellett egy nagy bakancs nyoma.
- Megbízok benned Misage, de ezt akkor is meg kell néznem. – pillantott rám a sensei, én pedig intettem, hogy induljunk. A visszafelé út, ha lehet még gyorsabb volt, mint az odafelé. Bár szó mi szó, nem egyszerű a shunshin használata erdőben, ahol a figyelmetlen ninja könnyen felkenődhet egy fára, de becsületemre legyen mondva, hogy annyira próbálkoztam, amennyire csak lehetett. Mikor megérkeztünk a kupachoz, csapatvezetőnk pillanatok alatt négy másik lábnyomot is észrevett. És nem ugyanattól az embertől származtak. Szóval van öt elkövetőnk, akik valószínűleg elvitték Nemit. Akármilyen jó taijutsus volt is a lány, fegyver nélkül ennyi ellenféllel egymagában nem bír el. Tudtam, mert nem sokkal volt nálam jobb és én sem bírtam volna ellenük.
Nem sokat szórakoztunk; a ruhákat és fegyvereket Hake táskájába szórtuk és a sensei által idézett kutyát követve elindultunk. Most pont kapóra jött, hogy képes volt idézni párat azokból a vicsorgó nagyképű dögökből. Én személy szerint sosem szerettem a kutyákat. Büdösek és túlságosan sokra tartják magukat. Ráadásul képesek mindent összenyálazni. De most kanyarodjunk vissza a történet fonalához. Nagyjából egy órán át követtük az ebeket, amíg el nem értünk egy barlanghoz.
- Nincs ez egy kicsit messze? – kérdezte Akihiro – Egyből hozzánk jöttél, mikor megtaláltad a ruhákat. Nekik pedig idő kellett, hogy elhozzák ide Nemit. Tudjátok, hogy mennyire harcias egy nőszemély.
- Bőven volt idejük, mert Nemi reggel nyolc körülre szokott kimenni, hogy áztassa magát edzés előtt. Én pedig csak délben indultam el otthonról. Volt négy órájuk arra, hogy elcipeljék. Ráadásul akármelyik normális ember leütötte volna, annyit beszél. Szerintem ők is azt tették. Ájultan pedig nem tehet sokat.
- Először is már megmondtam, hogy ne szidd a csapattársaidat a hátuk mögött. Másodszor akkor már egy ideje ideérhettek. Ha szerencsénk van, akkor már leengedték a védelmüket. Egy bolond ellenfél a menekülés vége után egy-két órával már nem figyel annyira a dolgokra. – válaszolt a Jounin.
- Másfelől viszont egy okos ellenfél pont hogy akkor számít támadásra, mert belekalkulálja azt is, hogy idő kell, amíg rájönnek a bűncselekményre.
- Ne akadékoskodj már, hanem vedd úgy, hogy ezek buták. Most komolyan, melyik értelmes ember vinne el egy ninját fényes nappal a faluból? – fakadt ki Hake. Gyerekes viselkedése ismét meggyőzött, hogy el van cseszve a gyerek.
- Ha lenézed az ellenfeled, akkor meghalsz. És ami azt illeti, nem a faluban voltunk. – válaszoltam, amivel sikeresen felhúztam. A sensei igazán büszke lehetett a csapatösszhangra. Biztos azért intett le minket.
- Majd később kiveritek egymásból az lelket, de most koncentráljunk a feladatra! Én a talajba olvadva bemegyek és ártalmatlanná teszem az őrszemet, már ha van olyan, aztán elvonom a figyelmet. Ti ekkor kihozzátok Nemit. Nem keveredtek fölöslegesen harcba! Világos? – vázolta a tervet Akihiro és válaszra nem is várva beleolvadt a földbe.
Hakevel szó nélkül a barlang hívogatóan tátongó szájához lopakodtunk és lassan bemerészkedtünk. Cipőink halkan csapódtak a kő kemény felszínéhez. Én haladtam elől ninjatomat a kezemben tartva. Hirtelen enyhe érintést éreztem a vállamon, amire egyből megpördültem és már csaptam volna a pengével, mikor rájöttem, hogy csak Hake érintett meg. Kérdő tekintettel néztem rá, mire a barlang falára mutatott és egy kézjelet mutatott. Erre én is a falra néztem és rájöttem, hogy mire akar kilyukadni. Ebben a barlangban nem voltak sem mohák, sem állatok, de még csak nedvesség se, ami beboríthatta volna a sziklákat. Pedig egy ilyen cseppkőbarlangnak kinéző helyen, mint amilyen ez is volt, legalább a nedvességnek jelen kellett volna lennie, tekintve, hogy alig három napja esett az eső. Ki is akasztott, amikor a nagy zuhé miatt sáros talajon megcsúsztam és ezért telibe kaptam Nemi ütését. Ezek pedig egy dologra engedtek következtetni: a barlang új alkotás. Most már értettem a Hake arcán lévő ijedt kifejezést. Csak jóval a mi szintünk fölött lévő shinobi képes egy egész barlangot készíteni. Én minden esetre reméltem, hogy a jelenleg nem tartózkodik itt, mert semmi esélyünk nem lett volna ellene. Ahogy halkan sétáltunk, alig húsz méterrel a bejárattól éles jobbra kanyarhoz érkeztünk, amiben egy elvágott nyakú hulla feküdt. Befordultunk és öt méterrel arrébb még egy hullába botlottunk. Ennek is széles, mosolyhoz hasonló sebhely éktelenkedett a torkán. A tetemtől kétlépésnyire újabb kanyar volt található, ahonnan fények szűrődtek ki. Egészen az első kanyarig volt valamennyi természetes fény, az után pedig ebben a sötét folyosóban a kanyar mögöttről kiáradó fény szolgáltatta a látáshoz szükséges fényviszonyokat. Halk beszélgetés szűrődött ki. A hangok alapján ketten voltak.
- Szerinted komolyan megfelel a lány? Hiszen ninja! Ráadásul még nagyon fiatal. Nem hiszem, hogy akármelyik ügyfélnek kéne olyan alapanyag, amelyik gyerek és ráadásul még vissza is üt, ha a kuncsaft megveri. – cincogta egy nagyon vékony hang.
- A ninja léte nem lényeges. Még nem elég idős, hogy tényleges ereje legyen. Az pedig csak jó, ha fiatal. Van ideje betanulni a mesterséget, mielőtt ténylegesen felkerülne az árlistára. Különben is. Nekem tök mindegy, hogy mit csinál a kuncsaftokkal. Van, aki a harcos kis szukákat szereti. – felelt neki egy határozottan mélyebb, de még mindig viccesen magas hang.
- Nem díszállatnak, hanem szajhának adjuk el, a rohadt életbe! Szerinted mit csinálhatna ez egy komolyabb bordéllyal? Felgyújtja az első adandó alkalommal, mi pedig elveszítünk egy fontos vevőt.
Nekem ennyi bőven elég volt a beszélgetésből és úgy hallottam, hogy a senseinek is. Fojtott kiáltás hallatszott és több kard csusszant elő a hüvelyéből, mint amennyi valószínűsíthetően volt a barlangban. Ebben a pillanatban fordultunk be mi is a kör alakú terembe, melynek tetején kis lyuk látszódott és kis tűz körül négy férfit pillantottunk meg. Egyikük mögött ott állt Akihiro-sensei és kezét ellenfele fejének két oldalán tartotta. Abban a pillanatban engedte el és az élettelen test rongybabaként hullott hideg kőre. A maradék három férfi kezében katanák és wakizashik kaptak helyet. A terem jobb oldalán hevert Nemi, felpeckelt szájjal és összekötözött kezekkel, fürdőruhában. Mancsain találékony kis szerkezet kapott helyet, mely leginkább egy vaskesztyűre hasonlított. Tökéletes módja annak, hogy megakadályozz egy ninját a kézpecsétek alkotásában. Én a lánnyal nem törődve közé és az ellenfelek közé álltam, akik jelenleg a sensei felé fordultak, de egyikük ebben a pillanatban pördült meg tengelye körül. Hake eközben elvágta a Nemi kezeit és lábait megbéklyózó köteleket katanájával és megindította a barlang szája felé. Ezzel párhuzamosan én ninjatommal a kezemben megindultam az ellenfél felé. Az első támadás a kardforgatótól érkezett. Egyszerre sújtott le mindkét fegyverével, amiket a sajátommal blokkoltam, aztán hasba rúgtam, amitől egy picit hátrébb tántorodott. Ezt használta ki Hake, aki oldalra lopakodott előző helyétől és felnyársalta a férfit a katanájával. Természetesen ez nem biztos, hogy elég lett volna, így az én pengém is utat talált magának a fickó testébe, mégpedig egyenesen keresztül a tüdején. Fegyverem a hasán hatolt be és a kulcscsontja mellett bukkant ki a testéből. Nagyszerű érzés volt, ahogy megállíthatatlanul haladt végig rajta. Ezt követően kirántottuk a fegyvereinket, a rendkívül béna kardforgató pedig a földre hullott. Mire ez megtörtént, a sensei is lerendezte már az ellenfeleit. Az egyik holtan feküdt a földön, a másik pedig kunai késsel a hasában várta az igen csak dühösnek mondható férfi kérdéseit. Jellemző Akihirora. Nem igazán érdekelte, hogy mi túlestünk életünk első gyilkosságán – ami mellesleg csodálatos érzés volt -, hanem egyből faggatni kezdte a foglyot. Én közben letöröltem fegyveremről a vért első áldozatom ruhájában és a kanyarnál álló Nemihez sétáltam, aki vaskesztyűs kezeivel hiába próbálta kibogozni a száján lévő kötést. Segítettem neki és amint lekerült róla a szalag, egyből kiköpött valami ruhaanyagba csomagolt tárgyat a földre. Az eséstől az anyag egy része lecsúszott és egy kő fénytelen felszínét fedte fel.
- Mondtam, hogy túl sokat beszélsz. – pillantottam a lányra enyhe derűvel.
- Pofa be! Inkább segíts ezeket leszedni. – emelte fel egyik kezét. Beleegyezően bólintottam és megvizsgáltam a szerkezeteket. Nem tévedtem, tényleg vasból készült kesztyűk voltak. Két fél részből álltak, amiket az ujjak végén lévő kis, mozgásra képes darabok tartottak össze, illetve a csukló részen helyet kapott egy retesz, amivel le lehetett zárni. Kíváncsi, voltam, hogy miért nem tudta kinyitni a reteszt a másik kezével, de aztán észrevettem, hogy le kell húzni egy kicsi, rugós bigyót – a bigyó igenis szakkifejezés – ahhoz, hogy a retesz elhúzhatóvá váljon. És még ekkor is nagyon nehezen mozgott. Egy kézzel, ráadásul mozgásképtelen ujjakkal szinte lehetetlen volt kinyitni. Ennek ellenére én, akinek mindkét keze tökéletesen használható volt, viszonylag gyorsan leoperáltam róla őket. Mire ez sikerült, addigra esett le, hogy Hake nem tett semmilyen perverz megjegyzést arra, hogy betömték a lány száját. Elfordítottam a fejemet és ott találtam meg, ahol addig állt. Kardjának pengéjéről már csak pár cseppnyi vér csöpögött. Intettem a lánynak és odasétáltunk a vélhetően sokkos állapotban lévő sráchoz. Azonban ahogy megláttuk az arcát, már tudtuk, hogy nincs baj. Mosolygott. Úgy láttam, helyben kiélvezi az első emberölése által nyújtott örömöt. Én tartogattam későbbre. Igen, egy átlagember undorodna tőle, esetleg sokkot kapna, de hát a mi csapatunkban nem voltak átlagos ninják. Mindegyikünk egészséges mértékben szadista volt, de volt olyan érzésem, hogy tudtunkon kívül nem csak egészséges mértékben voltunk azok. A tudat, hogy elvettem egy életet nem lesokkolt, hanem inspirált. Arra, hogy még többet vegyek el. Ám ezt egyelőre nem tehettem meg. Mélyen eltemettem tehát magamban az érzést arra az időre, mikor már elég erős leszek ahhoz, hogy azt tehessem, amit élvezek: az ölést.
- Induljunk! – rántott ki Nemi hangja a gondolataim közül és karon ragadva minket, húzni kezdett kifelé a barlangból.

A sensei nem sokkal utánunk jött és a Konoha felé tartó utunkon beszámolt arról, amit megtudott a fogolytól. Egy nagyobb szervezet tagjai voltak, ami fiatal lányokat rabol el, majd eladja őket bordélyházak számára. Ennyit eddig is tudtunk. Azt is kiderítette, hogy a vezetőjük egy igen erős S szintű shinobi, aki doton technikával alakította ki a barlangot. Ezek szerint feltételezéseink helytállóak voltak. Természetesen nem csak ennyiről volt szó. A fickó kivételesen sokat tudott és Akihiro-sensei el tudta mondani a szervezet felépítését, a bordélyok egy részét, valamint jópár kulcsfontosságú tagot. A faluba visszaérve elbúcsúztunk egymástól. Akihiro elment jelenteni az esetet, mi hárman pedig hazamentünk. Nemi még a barlangnál visszakapta a cuccait, így nem kellett visszamennünk az erdőbe, hanem egyből hazafelé vehettük az irányt. Természetesen sem Hake, sem én nem engedtünk, hogy egyedül menjen. Mindketten elkísértük és úgy búcsúztunk el tőle, hogy másnap délben találkozunk a pataknál. Ez után Hake meghívott egy ramenre, amit el is fogadtam és evés közben kibeszéltük a részleteket. Mindketten élvezettel gondoltunk vissza arra a pillanatra, mikor kardjaink elvették egy ember életét. Hamar eltelt a nap maradéka és ekkor mi is hazamentünk.
Másnap délben újból edzeni kezdtünk a lánnyal. Az előző napi anyagot pótoltuk be. Egy kis taijutsu után – ami közben mutatott egy igen érdekes, hátrafelé mutató köríves rúgást – egylábas guggolásokat csináltunk, amíg végül le nem ültünk a fáradtságtól, aztán hidaztunk, míg hidunk össze nem omlott, majd összeesésig futottunk. Végső soron jó kis edzés volt.

Namikaze Minato Kedd Szept. 01 2015, 11:56

Wow.

Igazán szépen kidolgozott, és kivitelezett történetet olvashattam, megspékelve egy kis harccal, drámával, és miegyébbel ^^ Ennek okán +9 chakrát szándékozom jóváírni ^^

**Misage** Szer. Szept. 30 2015, 23:43

//Időbeli elhelyezés: Tolvajok (Kakashi, Danzou, Oyoki, Aikan mesélése alatt Very Happy

) kaland után
cél: chakra szerzése, karakter elmebetegségének bevezetése //

FIGYELEM! TARTALMAZ 18 ÉVEN FELÜLIEK SZÁMÁRA ÍRÓDOTT TARTALMAT IS!

Csak egy álom - vagy mégse?

Sötét van. Nem érzem a testemet. Egyedül a borzasztó, párás meleget érzékelem. Valami a nyakamba liheg. Furcsa, ezt is felfogom valahogy. A bűzös, meleg lehelet undorítóan csiklandozza érzéketlen bőrömet. Megfordulnék, hogy megnézzem mi az, de valami nem enged. Láthatatlan láncok béklyózzák meg végtagjaimat. Egy pillanatra megszűnik a légzés, majd újból megjelenik, de immár velem szemben. Hirtelen páni félelem fog el és szabadulni akarok. Minden vágyam, hogy elmenekülhessek az elől a valami elől. Mert bár fogalmam sincs, hogy mi az, de egy dologban biztos vagyok: gonosz. Szinte egy másodperc alatt visszatér minden érzékem és már földi porhüvelyemet is érezni kezdem. Erő száll a tagjaimba és eltépem láncaimat. A sötétségben lévő lény mintha röhögne rajtam. Mintha mulatságosnak találná a helyzetet. Lehet, hogy kívülről nézve az is, de számomra nem. Minden energiámat összegyűjtöm és rohanni kezdek. Nem érdekel, hogy hova kerülök, csak távolodni akarok a szörnytől és annak egyre hangosabbá váló nevetésétől, mely követ engem bárhova is megyek.

Rohanok, ahogy csak bírják a lábaim, de a borzalmas hang mintha egyre közelebbről érkezne. Lassan, de biztosan formát ölt a körülöttem kavargó sötétség és rájövök, hogy egy hatalmas teremben vagyok. A csarnok szélénél található ajtó felé veszem az irányt, melyet jelenlegi pozíciómból épphogy ki tudok venni. Valójában teljesen biztos vagyok benne, hogy ebben a fény nélküli teremben nem lenne szabad látnom semmit. Ettől függetlenül nem szentelek ennek sok figyelmet. Az elmémet még mindig a félelem irányítja. Lassan elérek a célomhoz és az ajtón belépve rohanni kezdek felfelé a lépcsőn. Nagyjából egy percnyi futás után azt veszem észre, hogy már lefelé tartok. Nem értem, hogy miért történik ez, de nem zavartatom magam: amíg távolodok attól a micsodától, addig nem érdekel, hogy hova tartok. A probléma csak az, hogy lent már vár rám. Nem látom ugyan, mert testét továbbra is árnyak fedik, jelenlétét viszont tökéletesen érzem. Ennél több nem is kell, sarkon fordulok, és felfelé kezdek futni. Valamivel később viszont már megint lefelé megyek. Letámasztom az egyik lábamat és visszafelé kezdek kocogni, ám az irányok rövidesen újra felcserélődnek. Egy ideig keringek, míg a félelmet fel nem váltja a harag. Megállok és tehetetlen dühömben a falra csapok. A folyosó megremeg körülöttem és darabjaira hullik, én pedig a sötétségbe zuhanok. A kísérteties és egyre idegesítőbb nevetés esés közben is hű társként kísér.
Ezúttal a sötétséget felváltja az undorító, szinte szilárdnak ható köd, melyet már-már meg lehetne fogni. Eláztatja az ember ruháját és mintha a bőre alá is be akarna kúszni. A ragacsos, gomolygó ködön keresztül néhány árnyat látok, így azok felé veszem az irányt. Nem kell sokat mennem, hogy kilyukadjak a fáknál. Természetesen ezek nem rendes fák. Az úgy túl klisés lenne. Helyette vérvörös levelekkel büszkélkedhetnek és ágaikról felakasztott hullák lógnak. Ahogy közeledek, a talaj egyre nedvesebbé válik. Gyorsan szaporodnak rajta a kis vörös tócsák, melyek ennél is nagyobb sebességgel növekednek, majd nem sokkal messzebb tóvá állnak össze. Vértóvá.
~ Vajon honnan jöhet ennyi vér?
Eme gondolatomat egy újabb, a hullákra vetett pillantás meg is válaszolja. Nem csak felakasztották őket: némelyek meg vannak csonkítva, mások nem, de az összességben elmondható, hogy mindegyikükön több vágás is húzódik. A holtaktól elfordulva inkább a tó felé veszem az irányt. Itt-ott testrészek lógnak ki belőle.
- Furcsa egy hely, de legalább az a dög nincs itt. – motyogom a bajszom alatt. Épp megfordulnék, mikor mozgásra leszek figyelmes. Odairányítom a tekintetemet és meglátok egy férfit, amint épp előmászik a tóból. Teste már félig kiemelkedett az éltető vörös nedvekből. Arcát beárnyékolja az elé hulló vérvörös haj, és egész felsőtestén vérpatakok csordogálnak. Megfordulok, mert semmi kedvem az idegen kezei közé kerülni és egyből egy ajtóba botlok. Eddig még nem volt sehol, de nincs időm ezzel foglalkozni; kinyitom és belépek rajta.
Egy kis terembe jutok, ahol három másik ajtó van. Az az egész kezd egyre bizarabbá válni. Mivel nincs kedvem egy helyben várakozni, így jobb ötlet híján a középsőt választom. Belépés után zuhanni kezdek a feneketlen mélység felé, aminek valahogy mégis megtalálom az alját. Érthetetlen módon gyengéden landolok valami halmon. Először még nem fogom fel, hogy mi is az, hanem csak pillanatokkal később esik le a dolog. Kicsit lassabban, mint ahogy én estem. Rögtön az után meg is éreztem a förtelmes, gyomorforgató bűzt. Hullák hegyén fekszem. Ez már nekem is egy kicsit sok: teljesen és tökéletesen kiborulok. Ki akarok végre kerülni ebből az abszurd világból. Persze ez nem ilyen egyszerű. Felpattanásomat megakadályozza valami; az egyik holttest keze most a csuklómat markolja. Annak ellenére, hogy világosan emlékszek, az előbb még szabad voltam. Még használható kezemmel megpróbálom lefejtegetni a hideg ujjakat a csuklómról, de közben egyre több és több kéz fogja át testemet. Az eleven hullák lehúznak maguk közé és a világ elsötétül.
Mikor visszanyerem eszméletemet, kellemetlen fájdalom hasít a bokámba. A szememet kinyitva arra is rájövök, hogy miért. A lábaimnál fogva fel vagyok lógatva a plafonra. Gyorsan körbepillantok a szobában, de szinte egyből be is csukom a szememet. Valamiféle kínzókamrában. Lehetek. Szélül tüskés ketrecekben csontvázak sorakoznak, másik oldalt pedig különféle kínzóeszközökön teljesen, vagy részben elbomlott holttestek hevernek. A terem közepét egyetlen asztal teszi ki, amint egy fehér bőrű, vörös hajú nő meztelen teste fekszik. Arca mintha szomorú lenne, de fájdalom nem tükröződik rajta annak ellenére, hogy hasán méretes lyuk tátong.
- Nyugton maradnál végre? – érdeklődik egy nagyon is ismerős hang. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szememet és a saját vigyorgó arcomba bámulok.
- És te ki lennél? – válaszolok pofátlan módon kérdéssel a kérdésre.
- Na végre eljutottunk valahova. Bár be kell vallanom, hogy mégsem vagy olyan okos, mint amilyennek képzeltelek. Mégis mit gondolsz, ki vagyok? Hát persze, hogy te, te ütődött. Ha pedig végre abbahagyod a futást és férfiként viselkedsz, akkor talán még le is szedlek onnan.
Nem értem a dolgokat, de bólintok. A másik én egy egyszerű kézmozdulatára elenged a lánc, én pedig nagy robajjal a padlóra zuhanok. A ninja reflexeknek eszükben sincs jelentkezni, ezért keményen megütöm magamat. Mikor feltápászkodok, hasonmásom még jobban vigyorog.
- El kell ismernem, vicces volt nézni, ahogy futsz a nagyfiú elől, de már kicsit irritál a gyávaságod. – mondja. Ami azt illeti, egyet is értek vele. Fogalmam sincs, hogy honnan jött az a hihetetlen félelem. Nem keresek mentségeket keresni, mert nem is tudnék találni, így inkább megvonom a vállam.
- Mégis ki az a nagyfiú? – kérdezem inkább.
- Ő is te vagy. Csak a legrosszabb éned. Én a jobb vagyok, de még én is elszégyellem magam, amiért elfutsz ez elől a nagyszerű és felemelő látvány elől.
- Ezek hullák. Mi lenne bennük a felemelő, vagy a nagyszerű?
- Nézd meg őket. – mutat a rothadó tetemek felé – Azért imádni valóak, mert emlékeztetnek rá, hogy lehetsz akármekkora harcos, lehet a birtokodban akármilyen technika, akkor is csak egy kupac hús vagy, ami egyszer majd elveszíti a képességét, hogy magától mozogjon, vagy hogy gondolkodjon. Azért szeretem őket, mert emlékeztetnek a saját tökéletlenségünkre. Furcsa, mi?
- Neked elment az eszed. – válaszolom megborzongva. Teljesen ki vagyok fordulva önmagamból. Mintha személyiségem legfőbb elemeit lenyúzták volna rólam és csak lelkem lecsupaszított, legalapabb része maradt volna meg.
- Kezdesz rájönni, ugye? – pillant rám úgy, mint aki hallja a gondolataimat – Ez a te tényleges lelked. Én, sőt még az a szörny is a sötétben mind hozzád kapcsolódunk. Mi mind te vagyunk. A személyiséged azon részei, amiket még nem fogadtál el. Amik elől menekülsz, mert nem mered irányításod alá hajtani őket.
Van némi realitás abban, amit mondott. Sosem fogadtam el, hogy élvezném az ilyen típusú dolgokat, pedig így volt. Végre kezdem felfogni a dolgokat és átlátni a helyzetet. Mikor ezt így teljesen elfogadom, másolatom elmosolyodik.
- Úgy látom épp most fogadtál el engem. De őt sosem fogod. – int a terem sötétbe vesző része felé – Mert ha mégis megteszed, elveszted azt aki vagy, voltál és lehetsz. Tudod, hogy mi történt a születésednél? – kérdezi, én pedig megcsóválom a fejem – Sejtettem. Akkor elárulom. Ő – bólint az asztalon fekvő nő felé – az anyád. Te és a testvéred császármetszéssel születtetek. Muszáj volt ezt a megoldást választani, mert a nővéred nyakára tekerődött a köldökzsinórod. Hogy szánt szándékkal, vagy csak véletlenül, az a mai napig kérdéses. Ez után mindketten felsírtatok. Anyátok még látott titeket, de nem élte túl a dolgot. Az érdekes a történetben az, hogy anyád halálának pillanatában te abbahagytad a sírást. És mosolyogni kezdtél.
Miközben végigmondja, nem vagyok képes levenni a szememet a nő gyönyörű arcáról. Ő lenne az anyám? Sajnálat kezd gyűlni bennem, amiért nem ismerhettem. Mikor a másik én befejezi a történetet, megrázom a fejemet. Ez csak kitaláció. Épp válaszolnék neki, mikor izzó kék szempár tűnik fel az árnyékban. Ahogy egyre közelebb kerül, egy sárkány pofája körvonalazódik. Kilép a sötétségből és megmutatja nekünk félelmetes, fekete pikkelyekkel borított testét. Egységes feketeségét csupán csontszínű tüskéi és kék szemei törik meg.
- Most már érted? – szólal meg morajló hangon. Mintha kiérezném belőle a gúnyt – Menekülhetsz, de egyszer úgyis elkaplak és akkor enyém leszel. – ezzel felém vetődik szélesre tátott szájjal. Már érzem hegyes fogának érintését, mikor mindent elnyel a sötétség.
- Előlem nem menekülhetsz örökké, mert én te vagyok. – visszhangzik mély hangja és ez az utolsó, amit hallok.

Zihálva, hevesen dobogó szívvel ébredtem fel és egyből felülöktem. Testemről patakokban folyt az izzadság, lepedőm és takaróm teljesen át volt ázva. Remegő kezemmel megtöröltem a homlokomat és visszagondoltam az előzőekre.
~ Egy álom, de biztos vagyok benne, hogy nem „csak egy álom”. Biztos van valami jelentése. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy micsoda.
Így ébren, bár fáradtan visszagondolva a sok álmomban átélt borzalomra mosolyogni kezdtem. Utólag egy teljesen más lencsén át láttam a világot. Valahogy sokkal szórakoztatóbbnak tűnt a rengeteg hulla és hirtelen késztetésem lett kipróbálni a szó szerinti vérben fürdést. Eszelős nevetésbe kezdtem. Igen, igaza volt a másik énemnek: ténylegesen elfogadtam őt. Mivel vizes cuccokban nem óhajtottam visszafeküdni aludni, ezért a lehető legnagyobb zajt verve átcseréltem az ágyneműmet és a takarómat. Azért ügyeltem arra, hogy még csak véletlenül se legyek halk, mert nevelőapám épp előző este ért haza egy nehéz küldetésből és ki akarta pihenni magát. Egy jó gyerek pedig sosem engedi meg az ilyet. Mikor végeztem, úgy döntöttem, hogy elég volt a gondolkodásból, jöhet ismét az alvás. Abban az alig pár másodpercben, ami az ismételt elszundításomat előzte meg, még egyszer eszembe jutottak az álmomban lejátszódott dolgok. Majdnem mindet mosolyogva fogadtam. Egyedül a sárkány képében megjelenő másikról énemről nem voltam hajlandó még csak tudomást sem venni. Tudtam, hogy ki volt ő: Az, aki kéjeleg a gyilkolásban.

Namikaze Minato Szomb. Okt. 03 2015, 13:09

Hűha

Érdekes volt meg kell hagyni. Szépen ki lett dolgozva az álomvilág, a kétségbeesett menekülés, és maga a felismerés része. Bár az utóbbi lehet kicsit elkapkodva lett Misage tudatára hozva de ez nem baj egyáltalán. ^^ +3 chakra a fáradozásért. Azért ennyi mert ez igazából csak jellemformálás előkészítése volt lényegi fizikai fejlődés nem történt.

**Misage** Vas. Dec. 13 2015, 23:28

//Cél: Chakra és alapszintű gitártudás szerzése//

A csend a legszebb zene - de lehet, hogy tévedtem

- Misage! Figyelj már oda egy kicsit! Teljesen odaégeted! – ordította le a fejem a szőke idióta, miközben olyan sebességgel kapkodta le a húsokat a sütőrácsról, amit a legjobb taijutsu specialista is megirigyelt volna. Kivételesen igaza volt. Egy kicsit elbambultam és a húsok a kelleténél jobban megpörkölődtek. De most komolyan, ki várja el egy ninjától, hogy konyhatündérkedjen? Azt inkább meghagyom a háziasszonyoknak.
- Gome, Tou-chan. – válaszoltam fáradtan és nemtörődöm hangnemben.
~ Most komolyan, oké, hogy nincs lánya, de akkor is muszáj pont engem megtanítania az általa annyira szeretett konyhaművészetre? Ha legalább valami harcban használhatót mutatna, akkor még meg is érteném. – gondoltam elkeseredve és figyelmemet nevelőapám rosszalló arcára fordítottam. Kinézetileg egy nagyjából velem egyenlő magasságú, hasonló testfelépítéssel rendelkező, de szőke, rövid hajú és zöld szemű férfi volt széles vágással az arcának jobb felén.
- Semmi probléma, de arra figyelj, amit épp csinálunk és ne ábrándozz! – válaszolta most már mosolyogva. Érdekes módon, mióta elvesztettem benne a bizalmamat, az óta próbálja visszaszerezni. A marha tényleg hisz benne, hogy sikerülni is fog neki.
- Én igazán figyelnék, ha végre valami normálisat tanítanál és nem főzőcskéznénk.
- Nos, ez technikailag sütés, szóval nem problémázz a főzés miatt. – nevette el magát, én pedig behúztam neki. Legalábbis gondolatban. A valóságban sajnálatos módon könnyedén hárította a támadásomat fél kézzel, míg a másikkal a nem égett húsokat fűszerezte.
- Rohadt Jounin… - motyogtam az orrom alatt és arrébb mentem kezet mosni. Ha vér folyik a kezemen az nem zavar, de a húsok kellemetlenül zsíros nyomot hagytak rajta, amitől minél hamarabb meg akartam szabadulni.
- Esetleg említettél valamit, kedves Gennin? – vonta fel jobb szemöldökét, miközben erőteljesen kihangsúlyozta a Gennin szót. Igen, még csak az voltam, de hát ezen lehet változtatni. Bár nem tudom, hogy megéri-e a fáradtságot. Engem egyáltalán nem vonzott a lehetőség, hogy Chuunin legyek. Az erő, a hatalom nem egyenlő a ranggal. Erre jó példa az előző Hokagénk. Kage létére egy ritkán balfék nőszemély volt. Bár a mostani meg egy tahónak tűnik. Mindegy, nem szabad véleményt formálni senkiről, amíg az ember meg nem ismeri. Addig vélemény nélkül kell utálni.
- Igen, épp megemlítettem egy nagyképű ninjának, hogy valami főzésnél normálisabb dolgot is mutathatna.
- Nos, ez egy megoldható kérés. A kaja úgyis kész van. Természetesen te fogod enni az égettet. Mit szólnál, ha megmutatnám, hogy mekkora móka gitározni?
- És te mit szólnál, ha esetleg valami harcban használható dolgot is tanítanál?
- Na, tudom én, hogy vágysz egy kis apa-fia zenélésre.
- Ez így van. De a halál zenéjét akarom lejátszani az apámnak, Natsuo. – hívtam a nevén nevelőapámat. Ez nem sokszor történt meg. Reiji Natsuo nem az a fickó, akit minden egyes nap a keresztnevén szólítottam volna. Ennek csupán annyi oka volt, hogy már gyerekkoromban megszoktam, hogy Tou-channak szólítom. Talán ennek is köze van ahhoz, hogy nevelőapám arca elsötétült, tekintetében harag villant.
- Sokkal gyerekesebb vagy, mint hinnéd Misage-chan. – válaszolta halkan. Már régen volt, hogy utoljára ilyennek láttam. Talán akkor történt, amikor a képébe vágtam, hogy nagy ívben tojok arra, amit mond. Akkor elég csúnya vége lett a dolognak. Ennek ellenére nem igazán volt kedvem visszalépni. Mindig is az arcátlanságomról voltam ismert és úgy döntöttem, hogy ezen nem is változtatok. Nem érné meg a fáradtságot.
- Szerintem ezt valahogy túlélem. – feleltem és elindultam a szobám felé, de egy, a hajszálaimat lemetsző konyhakés megállított. Nevelőapám mindig is pontos volt, ha fegyverdobásról volt szó.
- Kössünk üzletet. Megmutathatod, hogy mit tudsz egy harcban, de ha tíz perc alatt nem tudsz megsebezni, akkor elvállalod, hogy egy délutánon keresztül nem nézel le, hanem elfogadsz apádnak. Ha legyőzöl tanítok egy jutsut.
Meglepettségemben először szóhoz sem tudtam jutni, de aztán szám mosolyra húzódott.
~ Szóval ennyire bántja a dolog? Helyes. Épp ez volt a célom. – gondoltam magamban nevetve, de természetesen a valóságban csak gonosz vigyorom látszott.
- Már alig várom, fater. – válaszoltam neki, szinte nevetve.

Konoha erdeinek egyikében voltunk a város falain kívül. Mindketten harci felszerelést viseltünk és én már alig vártam, hogy kezdődhessen végre a harc. A vérem forrt. Tudtam, hogy nem tudom legyőzni az öreget, de a megsebzése csak menni fog. „Apám” nagyjából öt méternyire állt tőlem, egyik kezét lazán zsebre téve, gonosz mosollyal az arcán. Ez igazán nem tetszett. A gonosz vigyor használata az én privilégiumom.
- Ahogy megbeszéltük, tíz perced van, hogy megsebezz. Ez alatt arra utalok, hogy el kell érned, hogy kifolyjon akár csak egy csepp vérem. Tégy úgy, mintha meg akarnál ölni.
- Az nem lesz nehéz. – válaszoltam és visszagondoltam életem első emberölésére. Ahogy megjelent az ismerős jó érzés, a Jouninra pillantottam és vártam a bólintását, ami a küzdelem kezdetét jelöli. Nem sokat váratott magára. Szinte éreztem az ereimben tolongó adrenalint, miközben rohanni kezdtem felé. Létrehoztam négy bunshint, akik össze-vissza mozogtak és közben a shurikendobás mozdulatát ismételgették. Én ez alatt ténylegesen dobáltam a shurikenjeimet a Bunshinok között szlalomozva. Ellenfelem még csak meg sem erőltette magát, miközben katanájával félreütögette a felé repülő fegyvereket. Ezen nem igazán lepődtem meg. Azon viszont igen, mikor a katanát a levegőbe dobva gyors kézjelsorozatba kezdett. Kígyó, kos, majom, vadkan, ló, tigris. Valahonnan ismerős volt a sorozat, de mint a tigris kézjel is utalt rá, tűz elemű jutsuról volt szó, amikhez annyira nem értettem. A Jounin már emelte is a szájához a kezét, mikor leesett a vedd fel. Bizton állíthatom, hogy nagyot koppant és még szét is tört.
~ Goukakyuu no jutsu. – gondoltam, miközben a shunshin no jutsu segítségével kitértem a felém repülő tűzgolyó elől. Épphogy csak sikerült. Ellenfelemre pillantva széles vigyort láttam meg az arcán.
- Megy az idő Misage-chan. – emlékeztetett, én meg ezt megköszönendő megkínáltam egy fuuma shurikennel. Természetesen ez csak elterelés volt. Utálnék dobó fegyverrel nyerni. Miközben ő a felé repülő fegyverre figyelt, a daninamikku akkushon előnyeit felhasználva az oldalába kerültem és már rúgtam is volna. Csakhogy nem csak én tudom használni ezt a nagyszerű technikát. Egy pillanat alatt eltűnt, majd mielőtt felfoghattam volna, valami hatalmas erővel a hátamba csapódott. Nem kevés repülés után értem földet, de már nem volt időm összeszedni magamat, mert tekintetem az újabb kézjelekre úszott. Patkány, ló, kígyó, sárkány, patkány, ökör, tigris.
~ Na, biztos vagyok benne, hogy ezt még sosem láttam, de úgyanígy abban is, hogy nagyon fog fájni.
A jutsu, mint később kiderült, a katon: karyuu endan volt. Lángszóróként tevékenykedő nevelőapám nem bánt velem kesztyűs kézzel. Úgy néz ki, sárkánynak képzelte magát. Egyből rájöttem, hogy saját tudását akarta bizonyítani. Csakhogy kicsit elszámította magát, mert ez ellen nem sok esélyem volt kitérni. Azért egy shunshinnal megpróbáltam, és valahogy sikerült is, de a hője így is megcsapott és egy pillanatra megszédültem tőle. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy a Jounin mellém kerüljön és jól fejbe vágjon, amitől elsötétült a világ.
Nem tudom, hogy mennyi idővel később ébredtem, de a szemem elé táruló kaján vigyor tökéletes bizonyíték volt arra, hogy letelt a tíz perc. Körbenézve, rájöttem, hogy egy kisebb tó partján fekszek, nem messze pár szénné égett fától.
- Tou-chan, nem emlékszem, hogy lett volna itt tó. – jegyeztem meg.
- Hát igen, kicsit elragadtattam magam és felgyújtottam az erdőt, azt meg el kellett oltani valahogy. Ilyenkor örülök, hogy suiton a másik elemem. Persze nehogy azt hidd, hogy mindent beleadtam. A karyuu endan ennél sokkal erősebb is tud lenni. Ezt csak bemutatónak szántam.
- Eddig oké, de miért csináltál tavat is?
- Mert tóparton gitározni sokkal jobb. – nevette el magát. Ez a tökéletes példa arra, hogy hogy kell visszaélni a hatalmaddal. Csodálkozom, hogy egy ilyen magas szintű shinobi ilyen könnyen kísértésbe esik. Bár valószínű, hogy tudta, mit csinál. Nem használt volna ilyen technikát egy erdőben, ha nem tudja eloltani a lángokat.
- Essünk túl rajta. – válaszoltam nagyot sóhajtva.
- Tudod, anyád szeretett gitározni. – válaszolta a fater, miközben szemei elködösültek.
- Melyik? – kérdeztem vissza, de enyhe szorítás kezdett kibontakozni a mellkasomban. A rendes anyámat sajnos nem ismertem, nevelőanyámat viszont nagyon szerettem. Épp az ő halála volt az, ami olyanná tett, mint amilyen vagyok.
- Mindkettő. Mint tudod, Sachi és én csapattársak és nagyon jó barátok voltunk és épp ő vont be engem a zenélésbe. Emlékszem, a küldetéseken esténként a tábortűznél sokat zenélt nekünk. Elég tehetséges volt benne. Remélem örökölted tőle.
- És a másik anyám?
- Mikor Tamikoval összeházasodtunk, Sachi nekünk ajándékozta a saját gitárját és azt mondta, adjuk a gyerekünknek. Épp ezért Tamiko is megtanult rajta játszani, hogy a jövőben ő taníthassa a gyerekünket. Pech, hogy nem jött össze. De ha hiszed, ha nem, mikor megszülettél, Sachi megkért, hogy tanítsunk téged. Épp az ő kérésére vettünk magunkhoz.
Szóval Kaa-chan jó zenész volt. És azt akarta, hogy én is konyítsak valamit a dologhoz. Tény, hogy személy szerint jobban kedveltem a csend mámorító szimfóniáját, mint az igazi zenét, de anyám kedvéért hajlandó voltam megtanulni. Már-már szinte lelkesedni kezdtem az ötlet iránt. Csendben ülve figyeltem, amíg Natsuo egy katon justuval begyújtotta a tőlünk nem messze lévő tüzet és mellé gurított két farönköt. Csak ez után intett, hogy menjek oda és üljek le az egyikre. Miközben odatámolyogtam és egy enyhe fejfájás kíséretében leültem, ő elővett egy tekercset, majd megidézett belőle egy gyönyörű gitárt. Tökéletes állapotban volt és a kitartás kanjiját vésték bele. „Apám” szó nélkül a kezembe adta a lakkozott barna fa hangszert és mellém térdelt. Először megmutatta, hogy hogy kéne fognom a számomra teljesen idegen eszközt, aztán megkért, hogy egyesével szólaltassam meg a húrokat, hogy halljam a hangjukat.
- Ha egy húrt lefogsz valahol, akkor más hangot fog kiadni. Ezeket is mindjárt letesztelheted. Gondolom tudod, hogy sok ember használ pengetőt. Te ne tedd. Sokkal könnyebben érzed a húrokat, ha csak az ujjaidat használod és nem vagy olyan anyámasszony katonája, hogy egy kis fájdalom zavarjon.
Ezen rövid magyarázat után megnéztem, hogy a húrok pengetése milyen hangot ad ki, mikor lefogom őket valahol. Közben rájöttem, hogy nevelőapám egyáltalán nem tudja, hogy hogy kell megtanítani valakit hangszeren játszani. Tudta, hogy kell csúsztatni és elmagyarázta mi az az akkord, de ezen kívül hagyta, hogy intuitív módon zenéljek.
- Anyád is mindig úgy tett és nagyon jól ment neki. – válaszolta kérdésemre, miszerint miért kell így gitároznom. Az elején természetesen csak megpengettem egy-egy húrt, de mire leszállt az éj, fájó ujjaimmal lassú tempóval ugyan, de el tudtam játszani egy kis részletet a régen nevelőanyám által énekelt altatódalból. Ezt nevelőapám éneke kísérte. Messze voltam a profitól, de azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy van zenei hallásom.

Aznap este későn értünk haza, mert elhúzódott az „oktatás”. Ennek ellenére élveztem a dolgot. Az nem igazán hatott meg, hogy Natsuo végre újból az apámnak érezhette magát, de úgy éreztem, ezáltal valahogy közelebb kerültem az anyámhoz. Szereztem egy kapcsot, ami hozzá kötött. Így már nem csak a hajam volt, amit tőle kaptam. Természetesen nevelőapám hazaérvén a kezembe nyomta a gitárt tartalmazó tekercset, azzal a kifogással, hogy a hangszer most már az enyém és hogy gyakoroljak rajta, amennyit csak akarok. Igazán szép gesztus volt tőle, bár tény, hogy így is-úgy is lenyúltam volna, ha nem adja oda önszántából. Mivel testileg-lelkileg kifárasztott a mai nap, elköszöntem az öregtől és elmentem aludni. A hangszert tartalmazó tekercset a szobámban található kis asztalra raktam és miközben elaludtam, elmémben kísért az általam játszott muzsika, mely mintha összeolvadt volna a csend zenéjével.

Elköltött összeg: 1000 ryo a gitárra (Jiraya adta meg az árat) + kis chakra tekercs és tinta, ami a hangszer raktározásához kell

Namikaze Minato Vas. Dec. 27 2015, 19:08

Zene füleimnek Very Happy

Szó szerint Very Happy

A pénzösszeget ha még nem tetted volna meg akkor vond le, és írj fel +6 chakrát Very Happy

**Misage** Pént. Aug. 19 2016, 17:36

//Cél: Taijutsu fejlesztése, ch szerzése//

Míg a karom és lábam bírja

Még egy. Istentelen fájdalom nyilallt a jobb sípcsontomba, de már csak ezért sem hagytam abba. Megy még egy. A lábam az előzőeknél lassabban emelkedett, de ugyanolyan gyilkos erővel csapódott a fatörzs oldalába. A fájdalom újabb hulláma járta át testemet. Éreztem, hogy sikerülni fog a következő is. Elvége az eddigi több mint ezer is sikerült. Ismét felemeltem oldalra a behajlított térdű jobb lábamat – pont, mint a kutyák, mikor a dolgukat végzik -, aztán megint kicsapódott az említett testrész. Ennyi volt, több nem ment. Éreztem. A becsapódás pillanatában az eddigieknél sokkal nagyobb kín megrengetett. Elvesztettem az egyensúlyomat és eldőltem. Nem hogy talpra állni, de még csak mozdulni sem bírtam. Saját izzadtságom pocsolyájában feküdtem. Tekintetem az általam eddig rugdosott fatörzsre ugrott és elmosolyodtam. Hatalmas, szemmel is könnyedén látható mélyedés volt az oldalán, ahol a több mint ezer rúgás lehántotta róla a kérget és méretes forgácsokat tépett le a fa anyagából is. Nem is csoda, hogy a testemnek kellett egy rövidke pihenő, míg képes voltam újra talpra állni. Ez a rövid pihenő olyan tíz perc lehetett. Mikor éreztem, hogy az erő visszatért tagjaimba és már a jobb lábam sem akart felrobbanni a fájdalomtól – bár biztos voltam benne, hogy nem kifejezetten szeretne, ha megint azzal rugdosnám a fát -, ismét beálltam a fa elé és ezúttal jobb lábamat használva támasztó lábnak, ballal kezdtem gyakorolni a köríves rúgást (mawashi geri). Kifejezetten figyeltem arra, hogy miközben támadó végtagom becsapódik, ne forduljak rá teljes felsőtesttel a rúgásra – az egy másik technika és teljesen máshogy kell alkalmazni is.

Minden izmom égett és szinte vért izzadtam, mire bal lábbal is eljutottam az összeesésig. Elvégre edzeni csak összeesésig lehet, különben nem hatékony. Legalábbis az én elveim szerint. Mert ha összeesésig és még egy picit tovább terheled magad – ügyesen, figyelve, hogy ne sérülj le -, akkor a tested gyorsabban fog alkalmazkodni, bár többet is kell pihentetni. A végeredmény minden esetre megéri. Legalábbis a legtöbbször. Az én esetemben pont megérte.
Mire véget ért az újabb pihenő, mely ismét nagyjából tíz percet vett igénybe, a lábaim már kifejezetten imádtak engem. Nem is baj, elvégre az érzés kölcsönös. Miután sikerült föltápászkodnom, újfent beálltam a fa elé, csak ezúttal sokkal közelebb hozzá – elvégre a lábnak sokkal nagyobb a hatótávolsága, mint a kéznek, én pedig most öklömet óhajtottam használni. A következő – igen csak egyszerű – technika az egyenes ütés volt. Ugye milyen könnyűnek hangzik? Ha ez megnyugtat, elárulhatom, hogy egyáltalán nem az. Nagyon sok mindenre kell odafigyelni közben. Talán a legfontosabb dolog a stabil állás. Mivel nem tényleges küzdelemről volt szó, kis terpeszbe álltam és a „kapaszkodj a talajba” technikát alkalmazva ráfeszítettem lábaimra. Az alapállás így már jó is. Ez után jöhettek az ütések. Egyik kéz kiüt, a másik ugyanezzel a lendülettel visszacsúszik az oldalamhoz (hikite). Ennek a látszólag jelentéktelen mozdulatnak igenis nagy haszna van. Elvégre a kezek sokkal gyorsabban tudnak mozdulni, ha egyszerre mozognak. Ha pedig hozzáadjuk a kéz rotációját és azt, hogy csak két bütyköt használunk találati felületnek, egyből megsokszoroztuk az amúgy gyenge ütés erejét.
Kezenként ötszáz ütés után elég is lett a fa ilyen módú csépeléséből. A stabil állásból indított ütések tökéletesek az alap technika és sebesség fejlesztésére, de valljuk be, harc közben nagyjából semennyire sem alkalmazhatóak. Ezért kell gyakorolni a küzdőállásból ütést is. Testem már szinte magától állt be a megfelelő pozícióba. Lábfejek egy képzeletbeli négyzet két szemben lévő sarkán, felsőtest negyvenöt fokban elfordul, karok feljönnek nagyjából mellkas magasságába, tenyerek nyitva enyhén hajlított ujjakkal, hogy könnyen rá lehessen fogni az ellenfélre, de gyorsan ökölbe is lehessen szorítani őket. Ebből az állásból már sokkal gyorsabban és erősebben lehet kézzel támadni, mert rá lehet fordítani a csípőt az ütésekre – ez pedig exponenciálisan növeli az erőt és a gyorsaságot is.
Miután ebből is összehoztam kezenként ötszázat, abbahagytam és a magammal hozott kulacsból vizet öntöttem szétzúzott, véres kezemre.
~ Hát, ezt se nagyon fogom ma már ütésre használni. De holnapra megint használható lesz. – gondoltam, miután alaposan megvizsgáltam a sérült testrészt. Ekkor döntöttem úgy, hogy mára elég lesz az önsanyargatásból. Épp hazafelé indultam, mikor felötlött bennem egy nagyszerű terv. Meghívatom magam Hakevel egy ramenre. Elvégre nekem nem volt kedvem pénzt költeni. Széles, gonosz vigyorral vettem az irányt csapattársam háza felé. Nem tudom mennyi ideig tartott az út, de számomra nagyon hosszúnak tűnt, mire oda értem. Bár ennek valószínűleg ahhoz volt köze, hogy menet közben gondolkodtam és elemeztem a mai munkámat. Fogjuk rá, hogy elégedett voltam magammal, ami azt jelenti, hogy bőven volt még mit fejlődnöm.
- Jó estét Setsuko!. A fiad itthon van? – kérdeztem Hake anyjától, mikor ajtót nyitott. Rövid, barna haj, barna szem, hetedik hónapos terhes.
- Igen, a szobájában lapozza valamelyik pornómagazint, amiről nekem nem lenne szabad tudnom. – válaszolta egy sóhaj kíséretében és félreállt az ajtóból, hogy beengedjen.
- Nyugi, találtam neki jobb elfoglaltságot. Segítek elkölteni a fizetését. – vetettem rá széles mosolyt és felmentem csapattársam szobájába. Nevetése még hallatszott, mikor kopogás nélkül beléptem a szobába. Setsukonak igaza volt, Hake tényleg valami szennylapot nézegetett.
- Cső haver, mit szeretnél? – kérdezte, miközben lapozott egyet, de rám se nézett.
- Egy, lebuktál. Anyád tud a te kis „titkos” elfoglaltságodról. – mondtam, mire vállat vont – Kettő, ha jól rémlik, még lógsz egy ramennel, amiért a múltkori küldetésen megmentettem a hátsódat azoktól a méhektől.
Ez már megtette a hatását. Becsukta az újságot és hanyag módon behajította az ágya alá, aztán felkapta a pénztárcáját és egy sóhaj kíséretében megindult az ajtó felé. Gyorsan elköszöntünk az anyjától, aztán megindultunk az Ichiraku ramen felé.
- Mesélj, mi jó van veled mostanában? Nem voltál a közös edzéseken. – szólalt meg ezúttal a szokásos idegesítő mosolya nélkül, kifejezetten komoly hangon.
- Elfelejtetted, hogy én nem szórakozok még az elemmanipulációval. Épp ezért a taijutsut gyakorlom, mégpedig ismét az alapoktól stílusban.
- Nemi is taijutsu fanatikus, mégis hajlandó megjelenni az edzéseken. Nem tudsz átverni Misage.
Franc. Hát igen, Hake nem hülye, csak nagyon jól játssza, hogy az. Nagy sóhaj kíséretében a hajamba túrtam, aztán lassabbra vettem a figurát és halkabbra fogtam a hangomat.
- Nemrégiben volt egy álmom. – válaszoltam. Társam nem tett semmilyen megjegyzést – a folytatást várta. Tudta már, hogy az álmok nem szoktak ilyen hatással lenni rám.
- Olyan volt, mintha a lényem minden egyes darabját lenyúzták volna. Nagyon sok gondolkodni valót adott.
- Durva egy álom lehetett. Különben nem fordítottál volna hátat miatta a barátaidnak.
- Nem fordítottam hátat nektek. De szükségem van egy kis magányra, hogy elmerengjek a dolgon.
- Már vagy egy hónapja csak a küldetéseken látunk. Szerintem ez már több, mint a kicsi. Nemire elég nagy hatással van az úgymond elvonulásod. Tudod, hogy hogy érez irántad.
- Igen, tudom. Az is egy olyan dolog, amivel nem tudom, hogy mit kezdjek. Nemi közel áll hozzám, de nem érzem úgy, hogy szükségem lenne egy kapcsolatra. Elég idegesítő dolog.
- Tizennyolc éves vagy. Szórakozz már egy kicsit! – vette fel ismét idegesítő mosolyát, miközben rám kacsintott.
- Te csak ne beszélj, mikor otthon bújod azt a szennylapot! Mi van azzal a csajjal, akinek múltkor tetted a szépet?
- Holnap lesz randink. – nevette el magát, én pedig vállon veregettem. Ekkor érkeztünk meg az Ichiraku ramenhez.
- Jó estét Teuchi-san! Két miso rament kérnénk. Hake fizet.
- Sziasztok! Máris adom. Már megint sikerült valahogy meghívatnod magad, Misage?
- Még lógott egyel. – válaszoltam, aztán csak bámultam ki a fejemből, amíg megérkezett a ramenem. Kimondottan szerettem ezt a fajta ételt – elvégre minden megvan benne, ami kell és jobb, mint a rizsgolyó. Bár szó mi szó, nem igazán vagyok az a nagyevő típus, de ha már egyszer muszáj enni, akkor legalább legyen finom.
- Ayame-san nincs itt? – kérdeztem, miután feltűnt, hogy Teuchi lánya nem sürgött-forgott az apja mellett.
- Megfázott és most pihen.
- Jobbulást neki. – válaszoltuk egyszerre csapattársammal. Hamar befaltuk a ramenünket, aztán fizetés után felmásztunk egy közeli ház tetejére és elterültünk.
- Mikor látunk újra? – tette fel végül a kérdést Hake.
- Amint tisztáztam magamban a dolgokat. De hamarosan tiszteletemet teszem nálatok is. Pár nap.
- Ugye tudod, hogy holnap után küldetésre megyünk?
- Már alig várom. – nevettem el magam és felültem – Lassan indulnunk kellene. Holnap kemény edzésem lesz és pihenni kéne.
- Te komolyan küldetés előtt akarsz edzeni? Izomlázad lesz, mire harcolni kéne.
- Ez engem sosem gátolt. – nevettem el magam és segítettem Hakenek talpra állni.
- Akkor holnap után. – köszönt el, én pedig bólintottam és a tetőről lemászva elindultam a házam irányába.
Másnap reggel kifejezetten korán ébredtem. Még dél sem volt. De nem is az éjszaka közepén kell elkezdeni az edzést. Miután felöltöztem és szokásos felszerelésemet is magamhoz vettem, az olyan emberek nyugalmával indultam meg a gyakorlópálya felé, akiknek a világ minden ideje a rendelkezésére áll. Út közben az előző esti beszélgetésen gondolkodtam. Ugyan az nem igazán hatott meg, hogy a többiek látni akartak, de furcsa módon én is kezdtem hiányolni őket. Talán ez volt az oka annak, hogy úgy módosítottam az útirányt, hogy Nemiék háza is útba essen. Kis, kétszintes házban laktak az apjával együtt, nem messze az akadémiától. Az anyjának nagyjából egy éve nyoma veszett egy küldetésen. Az óta az apja kétszer annyira gorombán néz minden hímnemű élőlényre, aki a lánya közelébe merészkedik. No, nem mintha nem tudtam volna kezelni egy egyszerű embert, de csúnya dolog megölni egy barátod apját.
- Jó napot kívánok. – köszöntem, mikor ajtót nyitott Nemi apja. Valószínűleg a hozzá hasonlók miatt kezdték el emberekre is használni a „kétajtós szekrény” kifejezést. Nagyjából 190 centi magas volt, és legalább ugyanilyen széles is – kis túlzással persze. Éjfekete haja és ugyanilyen szakálla volt, zöld szemeiben pedig kimondatlan fenyegetés csillogott. De ez persze csak a látszatot szolgálta. Lehet, hogy túlféltette a lányát, de mindent egybe vetve egy igen lágyszívű férfiról volt szó.
- Szervusz Misage. A lányom nincs itthon. – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet.
- Sejtettem. De megkérhetem, hogy adjon át neki egy üzenetet, ha hazaért?
- Az attól függ, hogy mi az üzenet. – vonta fel a szemöldökét.
- Csak annyit üzennék, hogy szívesen látnám egy késő délutáni edzésen. – válaszoltam neki igazinak tűnő műmosollyal. Ugyan jószívű emberről volt szó, de én mindig is undorodtam az ilyenektől. Ráadásul az előttem álló példány kifejezetten idegesített is.
- Ezt természetesen átadom. – felelte mosolyogva, én pedig köszönés után tovább álltam. Ezúttal már kicsit gyorsabban, de még mindig húszas pulzussal kanyarodtam a gyakorló pálya irányába. Igazán nem zavartattam magam amiatt, hogy későn állok neki az edzésnek – elvégre sötétben is jó érzés leterhelni magad, a küldetés meg majd csak lesz valahogy.
Fél óra múlva már máshogy gondoltam a dolgot és szidtam magam, ahogy csak kellett. Mert ugyan ki nem idegesíti fel magát, ha puszta kézzel kell halat fognia és a sikamlós kis dögök folyamatosan kiugrálnak a kezéből? Tökéletes módszer a sebesség edzésére, de nagyon könnyen fel tudja idegesíteni az amúgy igen békés természetű embereket is. Végül mikor már egy órája csináltam és még mindig nem jutottam eredményhez, inkább hagytam az egészet a fenébe és arrébb mentem a kis pataktól. Lenéztem magam elé a kemény földre és elkönyveltem magamban, hogy egy esés igazán fájdalmas lenne. Ez után előre dőltem, letettem a kezeimet, lábammal pedig lendületesen felrúgtam, hogy kézállásba kerüljek. Pár pillanatig az ujjaimra való terheléssel kellett kompenzálnom az előre ható lendületet, de amint sikerült stabilan megállni, elmosolyodtam. Aztán jöhetett a kézállásban nyomás, vagy ismertebb nevén a kézenállásban karhajlítás-nyújtás. Fincsi kis gyakorlat, tökéletesen edzi a vállat, meg úgy gyakorlatilag a test összes másik izmát is. Persze nem szabad túl sokat csinálni belőle, mert ha az ember fejjel lefelé tartja magát a karjain, akkor elég csúnya eredménye lehet egy összeesésnek. Ujjaimmal tartva magam, hogy ne essek orra, lassan behajlítottam a karjaimat és egészen addig engedtem lefelé magamat, míg a fejem leheletfinoman megérintette a talajt. Aztán fogamat összeszorítva nyomtam magam felfelé. És indulhatott is a monoton számlálás. Huszonötnél éreztem úgy, hogy elértem a határaimat, ezért fogcsikorgatva kinyomtam még kettőt, aztán visszahuppantam a talpaimra, mielőtt esetleg más irányba dőltem volna el.
~ Ebből ennyi elég is. Asszem ideje kicsit leporolgatni a sárkánytechnikát. – gondoltam, miközben kezem kézjelet formált. Ahogy nemrég is tanultam, a chakrát a testemen belül irányítva változásokat idéztem elő magamban, amik egyszerű emberi testemet sokkal használhatóbbá tették és felruházták egy sárkány erejével, sebességével, agyaraival és karmaival.
- Shikyaku no jutsu. – ejtettem ki az általam használt technika nevét, testemben pedig egy pillanat alatt lejátszódtak a változások. Mintha valami felsőbbrendű erő töltött volna meg. Érzékeim kiélesedtek, legfőképp látásom és hallásom, körmeim pedig megnyúltak és karmokká váltak. Ahogy az erő elöntötte tagjaimat, szám mosolyra húzódott, én pedig önkéntelenül is kicsit előre hajoltam. Pár pillanat után végül teljes sebességemmel kilőttem egy fa felé és karmaimat használva egy könnyed, ugyanakkor mégis erőteljes mozdulattal mély árkokat szántottam a törzsbe. Aztán fordulásból könyökkel belevágtam, amitől a vékony törzsű fán remegés futott végig. Ezt követően csépelni kezdtem a kezemmel, amit nem bírt már sokáig és hatalmas reccsenéssel a földre dőlt. Tökéletes volt ez a technika. Szinte éreztem, ahogy az erő végigfutott a tagjaimon, de megvolt a maga hátránya. Ahogy a kidőlt fa a földre ért, győzelmi mámoromban nekiugrottam egy másik, sokkal vastagabb törzsű fának és ezt is egyre jobban csépeltem. Fejleszteni akartam az erőmet, a sebességemet és karmaimat sem ártott tesztelnem egy éles harc előtt. Mire odáig eljutottam, hogy ez a szerencsétlenül járt növény is földet fogott, már patakokban folyt rólam a víz és éreztem, hogy mindjárt összeesek, így hát megszüntettem a jutsut és térdre rogytam. Körbe pillantva örömmel nyugtáztam, hogy most nem vesztettem el annyira a fejem, mint az előző alkalommal. Ugyan már vagy fél éve megtanultam ezt a technikát, de még sosem használtam élesben, pont ezért, mert rám valamiért kifejtett egy másik mellékhatást is az általános meggondolatlanságon kívül. Mégpedig a tömény vérszomjat. Így egyelőre társaim közelében nem mertem alkalmazni. Vagyis inkább nem akartam. Elvégre a társak véletlenszerű megölése, vagy megsebesítése nagyban csökkenti a küldetés teljesítésének esélyét.
Miután kicsit pihentem, kerestem egy még ép fás szárút, aztán egy ágáról lelógva felüléseket kezdtem csinálni. Nem számoltam, csak csináltam egészen addig, míg hasizmaim úgy nem égtek, mintha tüzes vasat tartottak volna hozzájuk, aztán utána még tovább is. Egészen addig, míg lábam le nem csúszott az ágról, én pedig alig bírtam talpra érkezni és ezáltal elkerülni, hogy összetörjem magam.
~ Nem érdekel, hogy Nemi nincs itt, még egy kis futás, aztán mára elég volt. Nem bírok többet. – gondoltam, miközben feltápászkodtam. Izmaim oly módon égtek, mintha kemencébe zártak volna, levegőt meg nagyjából annyira kaptam, mint víz alá tartott fejjel. A szokásos edzésprogramom szerint két edzés, két pihenőnap jön egymás után. A mai volt a második edzőnapom és kifejezetten reméltem, hogy a holnapi küldetés mellett egész jól ki tudom pihenni magam a pihenőnapokon.
Pár percnyi pihenő után, mikor már megint tudtam valamennyire használni a testem, felálltam egy kőrakás mellé, amit még jóval ez előtt hordtunk össze csapattársaimmal, aztán lendületesen futni kezdtem a patak felé. Mikor odaértem elé, letámasztottam és egyből fordultam is vissza a kőrakás felé. Visszaérve megfordultam és ismét a víz felé tempóztam. Ahogy egyre ment az idő egyre inkább növeltem a tempót is. Tíz hossznyi ingázás után mindig sprinteltem egy hosszt, aztán utána már kicsivel gyorsabban folytattam. A sokadik hossz után már éreztem, hogy fáradok, de egy pici még bele fért.

Már utolsó köreimet róttam, mikor széles vigyorral az arcán betoppant csapattársnőm is és megállt a kőrakás mellett. Ha megengeditek, hogy lelőjem a poént, az a mosoly nem volt sokáig őszinte. Ugyanis miközben felé futottam és lassítottam, talán a fáradtságnak köszönhetően sikerült megbotlanom és Nemiben kellett megkapaszkodnom. Ez eddig nem is lett volna gond, de bal kezem alatt valami kifejezetten puha dolgot éreztem.
~ Nem tudom, hogy ki szórakozik velem, de lehetne jobb humorérzéke is, mint hogy egy ilyen klisét erőltessen rám. – gondoltam, miközben eljutott az agyamig, hogy életveszélyben forgok. Az utolsó pillanatban sikerült a dainamikku akushonnal arrébb evickélnem és még így is éreztem a lány kunai késének szelét, mely pont azon a helyen hasította a levegőt, ahol pár pillanattal korábban még a vesém volt. Pillantásom a lány arcára terelődött, ami rákvörös volt.
- Bocs, nem direkt volt. – nyögtem ki a nyilvánvalót, de az arcomon helyet foglaló mosoly valószínűleg pont az ellenkezőjét bizonyította számára. Pedig az a mosoly azért volt ott, mert egyszerűen nevetségesen klisés volt a helyzet.
- Misage. Emlékszel a taijutsu stílusra, amiről beszéltem neked? – kérdezte vérfagyasztó hangon – Hát most megmutatom. – fűzte hozzá, aztán egy pillant alatt felém vetette magát. Shunshin no jutsuval arrébb vonszoltam magam, így elkerülve egy igen csak erősnek tűnő támadást. Aztán a lány felém se fordulva a levegőbe ugrott, ahol valamiért megváltozott a röppályája (Fuuton: Kazenagare no Jutsu) és egyenesen felém repülve megpróbált bevinni egy ütést. Sikerült is félig-meddig eltalálnia, miközben kifordultam, de az ütése lecsúszott a felsőtestemről, nekem pedig sikerült súrolnom egy térdelő rúgással.
- Mondtam, hogy véletlen volt. – néztem rá, arcomon pedig már nyoma se volt a mosolynak. Szívesen harcolok vele, de így fáradtan, az összeesés határán nem volt túl sok kedvem a dologhoz – legalábbis nem küldetés előtt.
- Tudom. – nevette el magát, korábbi gyilkos hangulatának pedig nyoma sem volt – Csak azt az önelégült vigyort akartam eltüntetni a képedről. Azért legközelebb légy oly kedves és szólj, ha tapizni akarsz. Akkor legalább felkészülök a szétverésedre. – kacsintott rám, aztán mindketten nevetésben törtünk ki. Nem tudom, hogy mi volt ez a hirtelen hangulatingadozása, de nem is érdekelt.
- Bocsi, de lekéstél az edzésről, mert már nem nagyon bírom. – néztem rá, ő pedig csak enyhén megrázta a fejét.
- Nem baj, sejtettem, de fürödni még tudunk. – válaszolta, aztán pillanatok alatt levetkőzött – ruhája alatt szokásos módon bikini volt – és fejest ugrott a patakba. Enyhe mosollyal az arcomon követtem én is.

Inuzuka Tsume Csüt. Aug. 25 2016, 22:39

Taijutsu! Éljen! Very Happy

Láthatóan ismered a valóságos technikákat, ami nagyon jó és reális alapot ad az élményednek. Jól meg is izzasztottad szegény karaktered...
Ráadásul némi humorral is sikerül megfűszerezned a történeted. Jó kis olvasmány volt! Smile

Természetesen a fejlődésed támogatom. Jutalmaid:
Ch: +12
TJP:+4

**Misage** Hétf. Júl. 30 2018, 23:51

//Időbeli elhelyezés:

- Bevezetés, Befejezés: Kaméleon küldetés után egy héttel;

- Tárgyalás: Horgászat Ninja módra küldetés után pár nappal

Cél: chakra szerzése, valamint a függőleges felületeken megmaradás tanulása. (Visszaemlékezéssel oldottam meg a dolgot, mert elég gáz lett volna, ha valaki, aki már sok éve shinobi, ráadásul C szintű, nem tudja. Amennyiben ez gond, szóljatok.)

Biztos, ami biztos, az alkoholizálás miatt kiteszem a 18+ -at//

18+

A Nagy Hajsza

Olyan szépen kiterültünk egy ház tetején, mint hús a sütőlapon. Nemi a jobb oldalamon feküdt, enyhén hozzám bújva, Hake pedig a bal oldalamon, tőlem nagyjából egy méterre. Kellemes, hűvös este volt, sok csillaggal az égen, no meg még többel azon a bizonyos háztetőn.

- Ha soha többet nem látok kertet, az is túl korán lesz. - jegyeztem meg nagy sóhajtás közepette, Hake pedig hangos nevetésben tört ki.

- Majd legközelebb megtanuljátok felismerni az alkoholt. - válaszolta végül, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Legalább Tamae-san jó ebédet főzött. - fűzte hozzá Nemi, aki kifejezetten jó viszonyt ápolt a sensei feleségével. Bár ez nem csoda - mind a ketten a jó ízléshez mérten túlságosan is optimisták voltak.

~ Emlékezz, pár napja jöttél rá, hogy addig jó a világ, amíg az optimizmusa is a helyén van. Tekintve, hogy mekkora gáznak kell lennie ahhoz, hogy az ellenkezője teljesüljön. - emlékeztettem magam, miközben játszani kezdtem újdonsült barátnőm hajával. Ő közben olyan arcot vágott, hogy nem csodálkoztam volna, ha dorombolni kezd.

- Legalább volt időtök összeszokni. - Hake ezen megszólalására csak egy nevetés volt a válasz, aztán kis gondolkodás után felénk fordult - Emlékeztek, mikor megtanultunk fára mászni? - a kérdés közben magára és rám mutatott.

- Míg élek, nem felejtem el. - kis kuncogás után a lányra pillantottam - No és te?

- Egyike volt azon kevés esetnek, mikor tényleg elgondolkodtam rajta, hogy puszta kézzel belezlek ki titeket. - válaszolta egy kis ásítás keretében, aztán futólag megcsókolt és felült, jelezvén, hogy vakarjam meg a hátát.

- Sosem hittem volna, hogy valaha macskám lesz. - mormoltam.

- Ezek szerint mindketten meg akarjátok tanulni a fára mászást? Eddig még nem tanítottam nektek, mert feleslegesnek éreztem, de örülök neki, hogy magatoktól is kéritek a dolgot. - Akihiro-sensei és kis csapatunk a szokásos edzőterepen állt a kis patak mellett. Hake és én az egyik oldalon, velünk szemben pedig a sensei és Nemi. Mivel a lány már rég ismerte a technikát, így ő nekünk segített a tapasztalataival, hátha valamelyiket használhatóbbnak tartjuk, mint a sensei utasításait. Végül is volt ráció a dologban, elvégre Akihiro már ösztönszerűen csinálta a dolgot, Nemi viszont csak nemrég tanulta, neki még viszonylag friss volt az élmény.

- Akkor válasszatok fát, Nemi bemutatja, hogy hogy kell csinálni, én pedig majd - titeket ismerve teljesen feleslegesen - jártatom a számat! - rendelkezett csapatunk vezetője, mi pedig nagy bólintással kiválasztottunk magunknak egy-egy eddig teljesen érintetlen, viszonylag magas fát. A sajátom egy kicsit alacsonyabb volt, mint Hake fája, de erről egyáltalán nem tehettem - ő választotta a terület legmagasabb növényét.

Miközben mi a bemutatóra vártunk, Nemi felkészült, majd fellépett a fára és szimplán felsétált rajta. Csak így könnyen, elegánsan. Lépett párat, majd leguggolt és szélesen ránk mosolygott.

~ A lényeg, hogy kicsit se vagy öntelt... - ráztam meg enyhén a fejemet, aztán a sensei felé fordultam, aki épp ekkor kezdett bele a feladat magyarázatába.

- Mint láthatjátok, ez a feladat. Javaslom, hogy kezdésként próbáljátok lendületből, úgy kisebb eséllyel estek pofára. A technika lényege, hogy folyamatosan és egyenletesen kell chakrát kibocsátanotok a lábatokon keresztül, amitől így fenn fogtok maradni a fán. Persze ez egyáltalán nem egyszerű - el kell találnotok a befektetett chakra mennyiségét is. Ha túl kevés, akkor úgy jártok, ahogy szoktatok - seggre estek. Ha túl sok, akkor úgy jártok, ahogy én szoktam - felesleges pusztítást okoztok. - a lány felé fordult - Nemi, valami tipp?

- Képzeljétek el a chakrátokat, mint valami gyors kötésű ragasztót. Ha odaléptek, odaragaszt, ha elveszitek a lábatokat - de nem előbb -, akkor elenged.

- Elég a dumából! Kezdhetjük? - Hake szokás szerint nem bírt magával és már szinte egy helyben ugrálva kérdőn meredt a senseire. Ő bólintott, mi pedig késlekedés nélkül a fák felé rohantunk egy-egy kunaival a kezünkben. Elvégre valahol meg kell jelölni, hogy honnan pottyantunk le, nem? Nekem természetesen volt annyi eszem, hogy a lábamba koncentráljam a chakrát, csapattársamnak viszont nem. Ennek köszönhetően én kétszer olyan magasra jutottam, mint ő - nevezetesen két lépésnyire -, mielőtt leestem. Gyorsan karcoltam egy vonalat a fába, ezzel megjelölve, hogy hol tartottam, aztán könnyedén földet értem és megvakartam a fejemet.

~ Ezek szerint kevés volt a chakra. Meg kell próbálnom egy kicsit többet használni, hátha attól jobban megtapadok. - ezen tervekkel a fejemben ismételten nekilódultam a fának és most már többet is haladtam - bár ez lehetséges, hogy a jó chakrakontrollomnak volt köszönhető, elvégre a csapatból az enyém volt a legjobb. No meg még anno az akadémiai évfolyamunkon is az elsők közt voltam. Ezúttal nagyjából nyolc lépés után csúsztam meg, így egy újabb jelölést követően lefelé vettem az irányt. Lent szétnézve láttam, hogy csapattársnőm a földön fekve pihent, miközben Hake és én szenvedtünk. Aztán ahogy visszatért a tekintetem a fára. Eldöntöttem, hogy kipróbálom a lány módszerét és chakrámat egy amolyan ragasztóként elképzelve ismét nekivágtam a fának.

- Ragaszt, enged. Ragaszt, enged. - ismételgettem halkan minden egyes lépésnél és ezúttal majdnem húsz lépést sikerült felmennem. A földről felpillantva széles vigyort varázsoltam az arcomra és Hake felé fordultam. Jól sejtettem, ő még mindig az ötödik lépés környékén szerencsétlenkedett. Mivel ilyen magasra jutottam futásból, így elhatároztam, hogy a következő körben már a sétával fogok próbálkozni. És mily' meglepő, ez kissé nehezebb volt. Főként azért, mert lendület híján sokkal ijesztőbb is volt. Felsétáltam egy darabon, miközben kifejezetten erősen koncentráltam arra, hogy a chakrám ragasztóként működjön. Végül a korábbi vonal mellett egy helyben megálltam és megpróbáltam szimplán koncentrációval, a ragasztós dolog nélkül megtartani magam. Elvégre harc közben nem sok haszna van, ha folyamatosan fenn kell tartanom a vizualizációt is.

- Misage, mára végeztünk! - szólt oda a sensei, amitől a figyelmem annyira elterelődött, hogy szép nagy eséssel földre is zuttyantam. Eltartott egy pillanatig, míg realizáltam, hogy bizony szépen besötétedett. Korgó gyomrom is jelezte, hogy ideje lenne elráncigálni magam valami étkezdébe.

- Megint nem vetted észre, hogy teljesen elment az idő, mi? - sóhajtott nagyot Nemi, aki egész eddig pihent. Hake a fejét rázta, a sensei pedig mosolygott. Őt aztán igazán nem zavarta, ha addig edzünk, amíg össze nem esünk.

- Nem igazán. - nevettem el magam és felkaptam a cuccomat - Megyünk Ichirakuhoz?

Mind bólogattak, kivételesen még Akihiro sensei is és mindannyian elindultunk a méltán híres kajáldához. Ugyan kifejezetten utálok enni, de ha egyszer muszáj, akkor arra tökéletesen megfelel a ramen. Tele tápanyaggal, megtölti a gyomrot, meg egyéb lényegtelen információk, amik amúgy se érdekelnek senkit se.

- Jó estét! Nocsak, itt az egész csapat? Mi hozott ide Akihiro? - Teuchi ugyan csak egy pillanatra nézett fel a készülő ételről, de egyből felmérte a helyzetet.

~ Ez jobb helyzetfelmérő képességekkel rendelkezik, mint egy átlagos shinobi. - gondoltam kajánul, miközben köszöntünk, a sensei pedig vállat vont.

- Néha rajta kell tartanom a szememet ezeken a jómadarakon, mert a végén még valami galibát okoznak. - válaszolta, mire mindannyian nevetésben törtünk ki - Teuchi azért, mert azt hitte a sensei viccel, mi pedig mert tudtuk, nem hiszi el az igazat.

Miután mind teleettük magunkat, elbúcsúztunk a senseitől és lakhelyem felé vettük az irányt. Nevelőpám megígérte, hogy szerez némi piát, megünnepelvén a horgászatunkat, aminek a részletei kifejezetten tetszettek neki. Azt mondta, úgy oldottuk meg a feladatot, ahogy csak a legtökkelütöttebb shinobik képesek rá. Mi meg akkoriban, jó 16 évesként nem utasítottuk vissza az ingyen piát. Ugye a shinobik 3 fő bűne azért létezik, hogy elkövessük.

Mikor megérkeztünk a házamhoz, nevelőapám már kinn várt minket a ház előtt egy üveg sör társaságában.

~ Remek, akkor még nem cuppant rá a szakés üvegre. Addig szót lehet érteni azzal a hülye fejével.

- Ohayo, tou-chan! - intettem oda neki, amire nagy ívű integetéssel válaszolt. Imádta a csapattársaimat. Véleménye szerint ők azok a barátok, akikre mint minden gyereknek, nekem is szükségem van. Vagy valami hasonló. Általában nem sokat adtam a véleményére.

- Szép estét gyerekek! - hajított mindannyiunk felé egy-egy üveg sört, mikor közelebb értünk. Szerencsére még fáradtan is működtek annyira a shinobi reflexeink, hogy elkapjuk.

- Te normális vagy? Mi lett volna, ha nem kapjuk el? - sápadt el Hake, mire nevelőapán arca picit megkomolyodott.

- Akkor természetesen elvertelek volna titeket.

- De te dobálózol, nem mi! - kezdte felhúzni magát csapattársam, aki már egy jó ideje tegeződött nevelőapámmal. Ugyanolyan marhák voltak mindketten.

- Ez van, én vagyok a jounin, nem te. - kacsintott rá nevelőapám és ezúttal egy sörnyitót is dobott felénk. Pontosabban felém. Elkaptam, de értetlenkedő arckifejezéssel néztem rá. Mi a jó a shinobi létben, ha nem az, hogy kunai késsel nyithatom a sörömet? Ennek ellenére felajánlottam a kérdéses ezközt csapattársaimnak, ám egyikük se kérte. Végül visszadobtam nevelőapám felé és egy kunait kirántva végül a megfelelő eszközzel nyithattam ki az üveget.

- És mit csináltok ma? - mért végig minket egy jounin tekintetével tou-chan, miközben intett, hogy kövessük a ház tetejére, ahol felállított pár széket és egy asztalt. Igen ám, de könnyebb mondani, hogy másszunk fel, mint megcsinálni. Előrelátóan Nemi kezébe nyomtuk a söreinket és nekiindultunk a ház falának. Szerencsére mindketten sikeresen felértünk, de nem sokon múlott, hogy visszaessünk.

- Fát másztunk. - vetettem rá egy gyilkos pillantást, de hangomban csupán irónia érződött. Erre a jounin nevetésben tört ki.

- Akkor épp időben. - intett a székek felé, mi pedig arrafelé vettük az irányt. Idő közben visszaszereztük a söreinket és úgy éreztem, hogy ez bizony igazán rám is fér. Ó, milyen igazam volt. Vártunk egy pár pillanatot, míg mindenki leült, aztán koccintás és egy "ránk!" felkiáltás után mind ráhúztunk az üvegekre. A sört mindenki szerette, ezért esett erre a választásunk. Kunoichi csapattársam és én vörösbor pártiak voltunk, míg Hake a fehérborra esküdött. Így hát későbbre volt minden, de az elején inkább valami semlegeset ittunk.

Ez után elmeséltük a napi feladatunkat, amin nevelőapám és Nemi jót derültek, mi pedig Hakevel egyre több italt fogyasztottunk. Ezt kisebb, kevésbé lényeges témák követték, amik közben meglepő sebességgel fogyott a pia, végül pedig már egyikünk se tudott egyenesen ülni a székén - nevelőapámat is beleértve. Halványan rémlik valami olyasmi, hogy Hake meg én a másik kettő unszolására egymásnak estünk és egy kifejezetten kellemeset bunyóztunk, amíg egyikünk majdnem leesett a tetőről - de az istenért se tudom megmondani, hogy melyikünk volt az. Végül kissé lenyugodtak a kedélyek, mi pedig ezúttal a tetőre ültünk a székek helyett.

- Asszem holnap jó lesz így fát mászni. - nyögtem ki, miután elterültem a tetőn.

- Nem irigyellek titeket. - helyeselt a kunoichi is, nevelőapám viszont csak vigyorgott, mint a tejbetök.

- Pont az ilyen szituációk miatt imádok alkoholt adni nektek. Majd meséljétek el az eredményt! - nevette el magát végül és lassan mind aludni tértünk.

A másnap pont olyan volt, mint amilyennek el lehet képzelni. Az irdatlan fejfájás miatt gondolkodni is alig bírtunk, de nem volt mit tenni, Akihiro sensei már hajnali tíz órára várt minket az edzőterületre. Legnagyobb pechemre pedig egyik csapattársam sem szeretett úgy aludni, mint méltán szerénytelen személyem. Ennek ellenére mégis képes voltam felkelni kifejezetten korán, ugyanis irtózatosan kapart a torkom és szükségem volt egy jó adag vízre.

- Nézd már ki kelt fel! - köszöntött a kunoichi, aki már a reggeli kávéját szürcsölgette - Azt hittem, hogy megint késsel kell kizavarnunk az ágyból.

- Aludnék még, de így is olyan érzésem van, mintha épp lenyomnák a ninjatomat a torkomon.

- Ismerős. - a lány lassan lepillantott a kezében szorongatott csészére - Igazán nem akarom megsérteni Natsuo-sant, mert jófej tőle, hogy még csinált is kávét, mielőtt elment, de ez a lötty nagyjából ihatatlan. – mintha csak saját szavait akarná meghazudtolni, nagyot kortyolt a kávéból, mely közel olyan fekete volt, mint a lelkem. Ennek hatására én is öntöttem magamnak egy keveset az instant ébresztőből és szomorúan konstatáltam, hogy bizony tényleg nem egy nagy minőség - bár gyorsan leszaladt. Végül kirugdostuk Haket az ágyból és megindultunk a megszokott edzőterep felé.

- Még el se kezdődött az edzés, de már úgy néztek ki, mint egy vert sereg. - köszöntött a sensei, aztán szippantott kettőt a levegőből és elfintorodott - Én pedig szétrúgom Natsuo seggét, ha megint látom. Na mindegy, folytassátok a tegnapit!

- Igenis! - feleltük mindhárman és mind visszatértünk az egy nappal korábban kisajátított helyünkre. Nemi járt a legjobban, ő ugyanis leheveredett a fűbe és hamar el is aludt. Mi ellenben megint mászni kényszerültünk. Remélem nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, nem ment túl fényesen a gyakorlat. Nagyjából a tegnapi eredményeink felére voltunk képesek.

Így történt meg az a bizonyos baleset is, melyre az óta is csak úgy emlékszik a shinobi történelem, mint a Nagy Hajsza. Az egész úgy kezdődött, hogy megálltam pihenni egy elég magasan lévő faágon és a fejemet fogva kértem egy rizsgolyót Haketől, aki egy szomszédos fa ágán piknikezett. Ez eddig mind szép és jó, de nem számoltam azzal, hogy a fejfájásnak hála egy pillanattal ugyan, de elkéstem és nem sikerült megfognom a rizsgolyót. Ezt persze nem hagyhattam annyiban és jó ninjához méltó mozdulattal utána fordulva még épphogy elkaptam, ám így pont belevágtam egy méhkasba, amiről addig valahogy sikerült nem tudomást vennem. Az persze leesett, és csak természetes, hogy az alvó kunoichi mellett ért földet. Nagy csattanás meg miegyéb, és Nemit ellepte a méz, meg a nem épp jó hangulatú méhek. Ő persze egyből megértette a helyzetet és beugrott a patakba, de mind tudjuk milyen a méz - egy kis víztől nem jön le. Mikor a lány is rájött erre, kimászott a vízből és a méhkas útját visszakövetve meglátott engem és a hahotázó Haket. Egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem, mikor megláttam az arckifejezését, aztán bölcsen menekülőre fogtam. Ez volt a szerencsém, mert pillanatokkal később két kunai csapódott a fába ott, ahol korábban álltam. Általában nem volt halálfélelmem meg hasonlók, de a lány kifejezetten jó taijutsusnak számított, ráadásul a kevesebb pia, meg a több alvás miatt a másnap rá már nem tett olyan komoly hatást, mint rám.

- Ha itt maradsz, kinyír! - szóltam oda még mindig röhögő csapattársamnak a szomszédos fa ágára és elhúztam mellette. Erre persze neki is arcára fagyott a mosoly és követett. Így nézett hát ki a Nagy Hajsza; Hake futott mellettem, Nemi minket üldözött, őt meg a méhek kergették. Órákon keresztül menekültünk - a lány szerencsére hamar kifogyott a dobófegyverekből - először az erdő, majd pedig a falu irányába. Út közben szinte tökéletesen használva a famászós technikát; hihetetlen, hogy milyen könnyen megy a chakra irányítása, ha az életedért rohansz. Végül késő délután álltunk meg egy háztetőn, mert már nem volt energiánk az intenzív menekülésre. Pillanatokkal később Nemi is befutott és mindketten kaptunk egy hatalmas taslit. Szerencsénk volt, hogy ennyivel megúsztuk.

- Ha nem lennék ilyen fáradt, kinyírnálak. - szűrte a lány a fogai közt és lihegve letelepedett a háztetőre.

- Hol vannak a méheid? - kérdezte Hake, én viszont olyan gyilkos pillantást küldtem felé, hogy egyből elhallgatott.

~ Ez a hülye meg akar öletni minket? Így is épphogy csak megúsztuk.

- Valahol út közben úgy döntöttek, hogy inkább mégsem bosszulják meg a támadást. - hideg mosolyt küldött felénk - Ez a ti szerencsétek. Különben kaptatok volna többet is.

- Legalább a függőleges felületeken való megmaradást kellőképp begyakorolhattuk. - ültünk le mi ketten is. Erre mindhárman nevetésben törtünk ki.

- Érdekes volt, az egyszer biztos. Sose féltem annyira. - ásított egyet Hake.

- Ja. Pont ezen a háztetőn lyukadtunk ki a végére. Emlékszem, a lakók még ki is néztek, hogy mit keres három gennin a tetőn. De ha egyszer innen a legjobb a kilátás a faluban. - kezdett nyújtózkodni Nemi is és lassan feltápászkodott.

- Ezzel ugyan vitatkoznék, de tény, hogy nem utolsó a látvány. Inkább az elhelyezkedése miatt jó. Pont a házaink által alkotott háromszög közepén van. Vagy legalábbis annak a közelében.

- Azt ugye tudjátok, hogy még mindig valaki más házának a tetejéről van szó és nem valami főhadiszállásról? - szúrta be Hake a kérdést, de egy vállvonással elintéztük. Lényegtelen információkra nem adunk.

- Lassan megint mehetünk küldetésre. - a kunoichi, úgy húzta elő ezt a témát a semmiből, mint nyulat a kalapból. Ennek ellenére mindannyiunk arca felderült. Igazán ránk fért már egy küldetés a legutóbbi balsikere után.

- Nekem meg neki kéne állnom új technikákat tanulni. Lehet, hogy ezúttal tényleg megpróbálkozok az elemi manipulációval.

- Nem ártana. Egyedül te vagy elem nélküli közülünk. Bár nagy összegben fogadnék, hogy katon beállítású vagy. Csak azok ilyen forrófejűek. - nevette el magát Hake. Azzal természetesen nem törődött, hogy ő maga is katon beállítottságú.

- Szerintem inkább raiton. Az jobban illik hozzá. Villámgyorsan képes kitalálni valami baromságot. - kuncogott barátnőm is, én pedig a fejemet ráztam, miközben hátulról átkaroltam a lány derekát és a vállára tettem az államat.

~ Ezek ketten sose javulnak meg.

Hyuuga Hanabi Kedd Júl. 31 2018, 18:13

Szervbusz!

A történet nekem nagyon tetszett^^ Reális volt, egy kevéske humorral fűszerezve. Egyetlen dolgot nem értettem.. hogy nem szerethet valaki enni?! Neutral

Jutalmad: +9ch +2 tjp és a függőleges területen való megmaradás.

**Misage** Kedd Aug. 21 2018, 22:51

//Időbeli elhelyezés:

- Bevezetés és befejezés: A Nagy Hajsza kaland Bevezetés és Befejezés része után pár héttel

- Tárgyalás: A Nagy Hajsza kaland Tárgyalás része után szinte rögtön

Cél: Chakra szerzése, valamint vízen járás megtanulása (ismételten visszaemlékezéssel oldottam meg a dolgot, ha nem jó így, szóljatok Smile

) //

Tanulj, vagy meghalsz!

- Ahogy elnézem, rátok férne némi pihenés. - a sensei szemei gyakorlottan, sőt, már-már unottan mérték fel az állapotunkat. Épp egy hosszadalmas és kifejezetten unalmas küldetésről tértünk vissza és mindhárman híján voltunk bármi nemű életkedvnek és hasonlóknak. Én speciel csak egy jó alvásra vágytam és még ahhoz sem volt elég lelki erőm, hogy bármilyen felnőtt kategóriás programot tervezgessek a mellettem álló kunoichivel, aki mellesleg egy darabja a barátnőm is volt.

- Ha jobb megoldás nincs, akkor befekszek a sírba, csak ott hadd pihenhessek egy kicsit! - nyögte ki Hake, aki láthatóan fizikailag is sokkal jobban lefáradt, mint mi. Az ő betegesen sovány testével ezt nem is csodáltuk, de azért nem emlegettük neki. Általában szerettem két lábbal tiporni földbe az emberek önbecsülését, de tudtam, hogy Hake esetében ez nem működik. Egyszerűen nem érdekelte mások véleménye.

- Szívesen segítek. - ajánlottam fel végül a segítségemet, mert egy ilyen magas labdát még fáradtan sem hagyhattam ki.

- Amíg a tanítványaim vagytok, ne nyírjátok ki egymást! Utána meg azt csináltok, amit akartok. Minden esetre holnap ugyanekkor ugyanitt! Elmegyünk kikapcsolódni kicsit, nyugodtan hozhattok vendéget is. - dobott felénk egy kis füzetecskét a sensei és hátra sem nézve indult el haza felé. Mi persze kellőképp kíváncsiak voltunk, hogy megnézzük, mi van benne, de amint megpillantottuk, Hake és én láthatóan elsápadtunk. Egy közeli fürdőről volt szó a füzetben.

- Ugye ez nem az a fürdő? - kérdezte Hake kétkedve, de riadt arckifejezéssel, amire barátnőm válaszolt egy vállvonás kíséretében.

- Hamarabb mehetsz a sírba, mint tervezted. - nagyon kimerült lehetett ő is, ha nem volt képes optimistán látni a helyzetet. Ami nekünk egy csepp jóval sem kecsegtetett.

- Remélem nem ugyanarra készül, mint múltkor. Lehet, hogy jobban járunk, ha kihasználjuk a vendég lehetőségét. Csak nem próbál meg megint vízbe fojtani mások előtt. - ugyan megpróbáltam járatni az agyamat, de az hevesen tiltakozott a gondolkodásnak nevezett undorító tevékenység ellen. Végre megérthettem Hake helyzetét, aki még kipihenten se tud gondolkodni.

- Akkor elhívom Kenko-t. Úgysem ismeritek még. - bólogatott hevesen csapattársam, aztán ránk pillantott - Ti hoztok valakit?

- Szerintem mi épp eléggé elfoglaljuk magunkat egymással, felesleges mást is hoznunk. - kuncogott barátnőm, mi ketten pedig szélesen elmosolyodtunk.

- Akkor ez eldöntve. Menjünk pihenni! - ezzel el is indultunk hazafelé.

Másnap kora délután találkoztunk a megbeszélt helyen. A sensei és Nemi már ott voltak, de Hake és titokzatos leendő barátnője még hiányoztak. Én már ugyan hallottam pár dolgot a csajról, de még egyikünk sem találkozott vele. Pedig az a szerencsétlen srác egy ideje tette már neki a szépet és az elmondásai alapján nem is volt sikertelen. Idő közben Akihiro senseit egy intéssel, barátnőmet pedig csókkal köszöntöttem, aztán Nemit átkarolva vártam tovább. Szerencsére nem is kellett sokáig várnunk, mert hamarosan megjelent a maradék két tag is. A lány egy jó fejjel magasodott Hake főlé, fekete haját kontyba fogta és kimonot viselt. Pontosan úgy nézett ki, ahogy csapattársunk leírta. Egy apró kivétellel: Hake nem említette a byakugant és felette a sokak által ismert pecsétet a homlokán. A lány a Hyuuga család mellékágából származott. Ezen elmosolyodtam.

- Sziasztok! Hyuuga Kenko vagyok, a Hyuuga család mellékágából. - a lány bemutatkozás közben enyhén meghajolt és kedves mosolyt vetett ránk. Láthatóan nem zavarta a homlokán virító pecsét. Miközben beszélt kielemeztem az illatát, amit ilyen közelségből képes voltam érezni is, hála a shikyaku no jutsu mellékhatásának. Tölgyfa és moha illata volt, mint amit egy erdő mélyén lehet érezni. Érdekes, ilyet még nem éreztem.

- Sensei, ez a kis kiruccanás nem minősül a falu elhagyásának? - érdeklődött Kenko, de olyan közönnyel, hogy még én is elgondolkodtam rajta, vajon szívesen lelépne-e.

~ Ugyan, miket gondolok? Utána kétszer annyi anbu ügynököt küldenének, mint utánunk. Minden pecsét feltörhető, még az is, ami a byakugant égeti ki.

- Kaptunk engedélyt a falu elhagyására és a fürdő amúgy is csak két órányi járásra van. Tudod, előre láttam, hogy Hake hívni fog, így voltam oly' előrelátó, hogy neked is kérjek engedélyt.

- Értem. - bólintott egyet és mintha egy kicsit ellazult volna a tartása. Talán észre se vettem volna, ha a szemem sarkából nem tartottam volna szemmel. De mint minden képzett taijutsu használó esetében, róla se vettem le a szememet. Sose küzdöttem még juuken ellen és nem mertem megkockáztatni egy meglepetés támadást.

~ Lehet, hogy paranoiás vagyok, de még mindig jobb, mint hullának lenni. - ezzel magamban le is zártam a témát és inkább meg is indultunk az úton. Út közben a két lány beszélgetett egymással, mi pedig néha közbeszóltunk, de hagytuk, hadd irányítsák ők a beszélgetést. Elvégre semmi komoly témáról nem volt szó. Végül nagyjából két óra könnyed séta után megérkeztünk. Ám ahogy megláttam az épületet, egy pillanatra elkaptak az emlékek.

Még mindig fájt a fejem attól a taslitól, amit a sensei adott nekünk, miután visszatértünk a rohangálásból.

- Barmok! Esetleg ha nem lennétek olyan másnaposok, hogy én is berúgok szimplán a szagotoktól, akkor elkerülhettétek volna annak a méhkasnak a leesését. És természetesen az ebből következőket is.

- Nézd a jó oldalát sensei! Sikerült tökéletesítenünk a függőleges felületeken megmaradást. - ugyan elpoénkodtam a dolgot, de nem hazudtam - tényleg sikerült megtanulnunk a technikát.

- Ez az egy szerencsétek van, ugyanis holnap a vízen járást fogjátok tanulni. - vigyora olyan gonosz volt, hogy egy pillanatra még én is elképedtem. Ilyet még sosem láttam csapatunk vezetőjétől.

~ Tehát nem csak az én szakterületem a gonosz vigyor. Ez pofátlanság. - erre a gondolatmenetre ugyan kicsit jobb hangulatba kerültem, de nem mertem nagyon elbízni magamat. Elvégre előre láthatóan egy csúnya szívatásnak néztünk elébe.

- Tűnjetek el! Holnap itt találkozunk és hozzatok fürdőruhát! - utasított, aztán lelépett. Mi szótlanul egymásra tekintettünk, aztán hazamentünk. Másnap időben odaért mindenki - kivételesen még én is - és a falut elhagyva szótlan menetelésbe kezdtünk. Senseiünket olyan gyilkos aura vette körbe, hogy nem akartuk felidegesíteni. Végül megérkeztünk egy melegvizes fürdőhöz, ám mindannyiunk meglepetésére nem mentünk be, hanem a fürdő mögötti részhez ballagtunk, ahova a víz folyt ki. A sensei itt lepakolt és utasított Haket meg engem, hogy vetkőzzünk le fürdőruháig, aztán kezdődik az edzés.

~ Minek kellett idáig jönnünk, ha vízen járást akar tanítani?

- Ha túlélitek, akkor utána bemegyünk. - húzta ezúttal gúnyos mosolyra a száját Akihiro sensei, aztán egy tekercsből megidézett két hatalmas vasgolyót, amikhez lánccal bilincs volt erősítve, majd egy jutsuval hidat alkotott a víz fölé oly módon, hogy a kő, melyből a híd állt magába foglalja a vasgolyókat is.

- A híd estére leomlik. Addig lesz időtök, hogy megtanuljatok vízen járni. Ha nem sikerül, a vasgolyók lehúznak, én pedig nem foglak kiszabadítani titeket. Ezen a ponton a víz nagyjából öt méter mély, a lánc két méter hosszú, a golyók pedig egyenként fél mázsát nyomnak. Lássuk, megoldjátok-e a feladatot!

- Most csak szórakozol, ugye sensei? - Hake arcáról lerítt, hogy nem hiszi el a dolgot és láthatóan még Nemi is elsápadt kicsit. Velük ellentétben nekem nem volt ilyen gondom. Gyorsan a hídra rohantam és felcsatoltam a bilincset az egyik kezemre, majd csapatvezetőkre néztem.

- Használati útmutatót kérsz? Csináld úgy, mint a famászásnál! Az egyetlen különbség, hogy a chakrádat nem csak előhívni és fenntartani kell, hanem folyamatosan kibocsátani is a talpadból. Meg persze nem árt megtalálnod az egyensúlyt a víz és a tested közt.

Bólintással nyugtáztam a dolgot és a talpamba irányítottam a chakrát, mint a famászásnál. Közben felületesen érzékeltem, hogy Hake is lassan abbahagyja a hisztit és rájön, bizony nincs túl sok időnk. Öt-hat óránk lehetett maximum sötétedésig. Nemi kissé sápadt arccal figyelte, ahogy másik csapattársam is magára csatolta a bilincset és egyszerre léptünk a vízre, csakhogy abban a pillanatban elsüllyedjünk. Szinte semmit se ért a talpamba koncentrált chakra. Gyorsan kikapaszkodtam a hídra és újfent megpróbálkoztam a chakra irányításával, ám ezúttal sokkal nagyobb mennyiséget küldtem oda. Ismét a vízre tapostam, de ezúttal még gyorsabban süllyedtem el - határozottan túl sok lett a befektetett chakra. A következő alkalommal a két mennyiség közt próbálkoztam és ezúttal egy pillanatra még meg is tudtam állni, aztán ugyanúgy vízbe estem.

~ Persze, elfelejtettem, hogy folyamatosan ki kéne bocsátanom a chakrát, különben nem fogok fenn maradni.

Könnyebb mondani, mint tenni. A chakra folyamatos kibocsátása rekordidő alatt le tudja meríteni az ember készleteit, így természetesen nem is gyakoroljuk. Épp ezért szimplán nem volt berögződve a dolog. Ezt pedig csak gyakorlással lehet elérni. Hakere pillantottam, aki abban a pillanatban süllyedt el.

~ Nekem valószínűleg sikerülni fog, de neki esélye sincs. Egyszerűen nincs olyan jó chakrakontrollja; sokkal többet kell gyakorolnia.

- Ketyeg az óra srácok! - szólt kicsit később a sensei. Igaza volt - már vagy két órája gyakoroltunk. Eddigre nekem már sikerült elérnem, hogy lassabban, szabad szemmel látható sebességgel süllyedjek és ne egyből, amint a vízbe léptem. Miután tovább gyakoroltunk, lassan javulni kezdett a teljesítményem. Már képes voltam megállni a vízen, de amint lépni próbáltam, abban a pillanatban süllyedtem is el. Nehéz volt egyszerre koncentrálni a chakrakibocsátásra és a mozgásra. Aztán egyszer csak egy nagy reccsenés hallatszódott. Egész eddig potyogtak le kis darabok a hídból, de a reccsenés után már nem csak kis darabok hullottak. Ennyi volt, elfogyott az időnk. Én ugyan egy helyben állva képes voltam megmaradni a vízen, de csapattársam csak ekkorra jutott el a lassú süllyedéshez. Gyorsan megmarkoltam a láncot, hogy ne törje el a csuklómat a bilincs, aztán Hake láncát is megragadva beugrottam a vízre és stabilan megvetettem magam. Hake is vízre pattant, bár abban a pillanatban lassan süllyedni is kezdett. Alig két másodperccel ez után a híd leomlott, a golyók pedig a vízbe hullottak. Mindkét lánc erősen megfeszült és ugyan egy pillanatig tudtam tartani magam, de utána vízbe estem én is. Ahogy Hake társaságában süllyedtünk próbáltam minél kevésbé kapálózni és inkább az egyik kunaimért nyúltam, hátha azzal fel tudom majd törni a bilincset - ám erre nem volt szükség. Alattunk a fenékről egy sziklaoszlop kezdett emelkedni és kiemelt minket a vízből. Értetlenkedve néztünk a senseire, de ő csak vigyorgott.

- Misage, sikerült megfognod a golyókat, így átmentetek. - nevette el magát és felénk dobott egy-egy kulcsot a bilincsekhez.

- Szedjétek le, aztán menjünk fürödni! - intett a ránk erősített súlyok felé és előkapta a tekercset, amiből előszedte őket.

- Sensei nem gondolod, hogy ez egy kicsit gonosz volt? - kérdezte Nemi egy sóhajtás közepette. A veszély elmúlt, a sensei hangulata ismét olyan volt, mint régen.

- Egy cseppet sem! Kifejezetten megérdemelték. Hozzáteszem, tényleg nem segítettem volna, ha nem fejlődnek; de mivel mindketten elég jól haladtak, így csak nem hagyhattam őket megfulladni. Majd legközelebb.

Mire a kiselőadás végére jutott, mi már lecsatoltuk azokat a nyomorult vasgolyókat magunkról és szikrákat szóró tekintettel néztünk a senseire. Képes lettem volna apró darabokra feldarabolni a fickót és szerintem még a nálam nyugodtabb vérmérsékletű Hake is így volt a dologgal. Ennek ellenére szó nélkül vártunk, míg Akihiro visszapecsételte a golyókat a tekercsbe és bementünk fürödni.

- A változatosság gyönyörködtet. - jegyeztem meg, miközben a vízbe ereszkedtem. A többiek ezen persze nevettek. A fürdő újabb részében voltunk, ami a koedukált, fürdőruhás fajtába tartozott.

- Holnap még többet gyakorolhattok. Mindkettőtöknek el kell jutnia arra a szintre, ahol tud harcolni a vízen állva.

- Az elég nehéz lesz tekintve, hogy még rendesen megállni se tudok rajta. - jegyezte meg Hake, de Akihiro sensei leintette.

- Kellőképp jól haladsz te is. Az csak természetes, hogy Misage gyorsabb, elvégre sokkal jobb is a chakrakontrollja, mint neked.

- Ezzel nem igazán győztél meg sensei. - csapattársam hangja ezúttal viccelődős lett.

- Azt igazság fáj. Jobb vagyok nálad, fogadd el! - kacsintottam rá és nevetésben törtünk ki.

- Egyelőre én vagyok a legjobb. - boxolt gyengéden a vállamba Nemi.

Másnap tovább folytattuk a gyakorlatozást, de ezúttal a nehezékek nélkül. Kifejezetten örültünk neki mindketten, hogy nem kellett végig egy lánccal a karunkon szórakoznunk attól tartva, hogy egy vasgolyó a víz alá ránthat.

Több, mint csodálatos személyemnek pár óra alatt sikerült is eljutnia odáig, hogy már viszonylag gond nélkül sikerült sétálnom a vízen. Hake még szórakozott a dologgal, ezért a sensei bólintására Nemi felpattant és a vízre állva támadó alapállást vett fel. Elmosolyodtam.

- Szóval most jön az élvezetes rész? - kérdeztem, miközben felvettem én is a magam alapállását - egy képzeletbeli négyzet két ellentétes sarkán a hajlított térdű lábak, felsőtest 45 fokban elfordul, kezek magam előtt, az egyik jobban kinyújtva, mint a másik, enyhén hajlított ujjakkal - és támadást indítottam a lány ellen. A következő pillanatban már vígan lubickoltam a vízben. Shunshin no jutsut akartam használni a harc megkezdéséhez, de amint az ahhoz kellő chakrairányításra koncentráltam, a vízen járást már nem tudtam fenn tartani. Gyorsan kimásztam a vízből és a nevető kunoichire pillantottam.

~ Egyelőre hagyjuk a jutsukat! A tiszta taijutsu talán nem fog annyira kizökkenteni. - ezzel megint támadtam, de immár a shunshin nélkül. Az egyetlen technika, amit használtam, az a dainamikku akushon volt, melyet már szinte ösztön szintjére fejlesztettem, így a használata nem igényelt külön koncentrációt. Mikor megérkeztem a lányhoz, egy félköríves rúgással próbáltam a fejére támadni, csak hogy ha kivédené, akkor gyorsan a lábamat visszahúzva lelépjek elé és fordulásból könyökkel arcon vágjam. Ezt persze még csak véletlenül sem várta meg - mert mégis miért tette volna? Ismert már eléggé, rámarkolt a lábamra és a feje felett átemelve azt tovább fordított, valamint kaptam is két ütést a veséimre. Az egyetlen, amire nem számított, hogy mivel alapból is fordulni terveztem, így már előre megvolt a kitalált mozdulat és sikerült arcon csapnom. Aztán elsüllyedtem. Amint bekaptam azokat az ütéseket, kellőképp megzavarodott a koncentrációm és nem tudtam megmaradni a felszínen.

- Megy ez neked jobban is! - mosolygott rám a lány, és megint alapállást vett fel.

- Kéne neki. Látom nem tartod be a harc szabályait. - másztam ki ismét a víz felszínére és támadóállásba helyezkedtem.

- Nem gondolod, hogy ellened a szabályok alapján fogok harcolni, ugye? Főleg ilyenkor nem. Túl hamar szétvernélek. - szívből jövő nevetésénél csak az idegesített jobban, hogy tudtam, igaza van. Egyébként az általunk emlegetett szabályok a saját agyszüleményeink voltak, amik biztosíthatták egy shinobinak, hogy élve kikerüljön a harcból. Három egyszerű szabály, amit sokan elfelejtenek alkalmazni. Mindig támadd hátba az ellenfeled; amikor csak tudsz, támadj övön alul; és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe! Ugye, hogy milyen egyszerűek? Nos, annál hatékonyabbak. Kellő mennyiségű taijutsu edzés végterméke eme három kis szösszenet - mondhatni a tapasztalat alkotta őket.

- Akkor jössz? - kérdezett a lány, én pedig bólintottam és támadtam.

Estére jutottam el odáig, hogy már a jutsuk se nagyon zavarták a koncentrációmat és csak ötből egy esetben estem vízbe egy shunshin után. Ugyan jó volt a chakrakontrollom, de az egyszerre több dologra való koncentrációm - mint a fenti ábra is mutathatja - már nem annyira. Míg Nemi és én harcoltunk, Hake eljutott a stabil séta szintjére. Amint ez megtörtént, a sensei - aki szintén ninjutsu párti, mint Hake - beállt ellene ellenfélnek és ők is küzdeni kezdtek. Ezúttal nem tartottunk pihenőt; egészen addig folytattuk, míg az éjszaka közepén egyikünk - személyiségi jogok védelme érdekében nevet nem mondok - össze nem esett. Ekkor összekaptuk magunkat és elmentünk aludni, hogy másnap már menjünk is haza.

- Jól vagy, szívem? - halványan érzékeltem Nemi ölelését, miközben a fülembe suttogott. Kellemes, fahéjas alma és fenyőtű keverékére emlékeztető illata teljesen beborított. Egy pillanatra megráztam a fejemet, így elűzve az emlékeket, aztán határozottan bólintottam egyet, kibontakoztam az ölelésből és egy fordulás után gyengéden megcsókoltam a lányt.

- Csak néhány emlék erről a "csodálatos" helyről. - hangsúlyomból érezhette, hogy nem épp pozitív emlékekre gondoltam.

- Gondolj bele, hogy milyen jót harcoltunk itt. - mosolyodott el, aztán karon ragadott és vonszolni kezdett a többiek után, akik már pár méterrel előttünk jártak. Mint később megtudtam, a kis kiesésem alig tartott pár másodpercig és barátnőmön kívül senki nem vette észre. Legalábbis nem mutatták jelét, hogy észrevették volna.

Kicsivel később már a koedukált részben áztattuk magunkat és míg a többiek amolyan semmitmondó fecsegéssel múlatták az időt, én a fejemet a falnak hajtva, csukott szemmel élveztem a semmittevést. Próbáltam elengedni magam, de amint ellazultam, egy pár bykugan képe jelent meg az elmémben és ismét harci módba kapcsolt az agyam. Ugyan az eddigi beszélgetéseink alapján még elviselhetőnek is tartottam a Hyuugat - és ez nálam nagy szó -, de egyszerűen nem voltam képes elengedni magam egy idegen jelenlétében. A dolog egészen addig nem hagyott békén, míg egyszer csak Nemi nekem nem dőlt, finoman jelezve, hogy öleljem át. Ez megtette hatását és addig rugóként feszülős testem végül elernyedt, miközben szemeimet is kinyitottam.

- Lazíts! - suttogta hátrahajtott fejjel - Semmit se ér a pihenés, ha aközben is egy támadást vársz. Kenko kedves lány, nem fog csak úgy megtámadni. - hangja továbbra is halk volt és olyan önbizalom sugárzott belőle, ami valamelyest megnyugtatott. Lassan szoktam ugyan hozzá, hogy megnyissam magam a lány előtt, de miután sikerült, tényleg a másik felemnek éreztem őt. Tekintetem a másik lányra vándorolt, aki a kicsit zavarban lévő Hake mellett ült és beszélgetett vele és Akihiro sensei-el. Mintha csak megérezte volna a pillantásomat, felénk fordult és vetett ránk egy mosolyt. Nemi visszamosolygott, én pedig nyomtam egy puszit a feje búbjára és farkasszemet néztem a Hyuugával. Végül pár másodperc után pislogott és elfordult.

~ Remek. Amíg elismeri, hogy én vagyok a főnök, addig nincs gáz. - könyveltem el magamban a farkasszem nézés eredményét. Úgy tűnik hogy a shikyaku no jutsu kis mértékben a gondolkodásomat is megváltoztatta - enyhén állatiassá téve azt.

A fürdés után felöltöztünk és elindultunk hazafelé. Idő közben besötétedett kint, de a hold fényesen világított.

- Látom, nem vagy oda értem. - sorolt be mellém Kenko. A többiek előttünk épp valami megbeszélést tartottak a nin és taijutsuk hatékonyságának összevetéséről.

- Félreérted. Nem nem kedvellek, csak nem bízok benned. - ez láthatóan kissé rosszul érintette, de a folytatásra felderült - De nem vagy egyedi eset. Senkiben sem bízom, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a bizalmamra.

- Akkor majd meglátjuk, hogy kiérdemlem-e. - kacsintott rám, mire elnevettem magam.

- És mit gondolsz erről a pancserról? - intettem Hake felé. Elvégre ha minden igaz, már amolyan majdnem kapcsolatban voltak. Legalábbis csapattársam elmesélései alapján. A kérdésre a lány arcán egy amolyan igazi mosoly terült el, amiből már egyből meg is kaptam a választ.

- Ha nem cseszi el nagyon a dolgot, akkor szívesen leszek a barátnője. - válaszolta kuncogva és a hangneméből arra jutottam, hogy Hakenek kifejezetten nagy baromságot kéne csinálnia, hogy ez változzon. Mondjuk megtapizni az én nőmet. Márpedig épp Nemit fogdosta, bár nem épp intim értelemben, hanem mintha ártani akarna neki - de ez engem már nem igazán érdekelt.

- Veszed le róla a kezedet! - dobtam arra egy fuuma shurikent, ami majdnem levágta a srác kezét. Említettem már az enyhe állatiasodást? Nesze neked területvédő ösztön.

- Mégis mit csinálsz, te barom? - esett nekem Hake, és szívesen bele is mentem volna egy bunyóba, de ekkor megcsapott egy ismerős, kesernyés szag. Gyorsan, a tényleges harcban használandó képességeimmel gyomorszájon vágtam csapattársamat, aki a lényegesen gyengébb és lassabb, amolyan játékbunyóhoz volt szokva és nagyokat szippantottam a levegőből. A két lány közben a fejét fogta, a sensei pedig értetlenül nézett rám. Hát persze, ők nem tudtak róla, hogy ismerem a shikyaku no jutsut, így a mellékhatásairól se tudhattak.

- Srácok, mi ez az áporodott hullaszag?

//Folytatása következik Küldetés típusú élményben//

Hyuuga Hanabi Pént. Aug. 24 2018, 14:43

Szia!
Megint nekem jutott a szerencse, hogy leellenőrizzem az élményed. A kaland nekem tetszett, a visszaemlékezéses megoldás is. És érdekesen is záródott le. A kalandot elfogadom és +7ch és +3tjp üti a markod.

**Misage** Pént. Márc. 15 2019, 20:38

//Ezennel nem túl büszkén prezentálnám az "írjunk egy ilyet is" alapon készült első olyan élményemet, ami nem tanulás, de amiben mégsem hal meg senki és semmi Very Happy

Időbeli elhelyezés: Kazekami no Tacchi tanulása utáni napokban //

Hogyan is működik a kapcsolatom - avagy egy egoista krumpli szerelmi élete

A reggel átlagos volt, én pedig hullafáradt. Ez sose jó kombináció, mert mindig valami borzalmas sül ki belőle. Ezúttal például elkezdtem a kapcsolatomon gondolkodni. Biztos sokan kíváncsiak arra, hogy az én jól fejlett - ne nevess, inkább szomorú, mint vicces - érzelmi képességeimmel hogyan is működhet egy párkapcsolat. Nos, jelentem: bizony igen érdekesen. A problémák már csupán onnan is adódhatnak, hogy a lány személyisége olyannyira különbözik az enyémtől, hogy azt is évekig gyakoroltam, hogy szimplán elviseljem a közelségét hosszabb időn keresztül; az én szememben az ellentétek egyáltalán nem vonzzák egymást. Én szerettem a csendet, Nemi szeretett beszélni. Én szerettem a magányt, ő imádott emberek között mászkálni. Ő mindig dél előtt kelt, engem viszont ezekben az istentelen órákban jó ok nélkül felébreszteni felért egy öngyilkossági kísérlettel. Akkor mégis hogy működhetett a kapcsolatunk? Őszintén szólva fogalmam sincs. Az minden esetre biztos, hogy egymás agyonverése az edzések alatt kifejezetten jó módja volt a viták elcsitításának.
~ Magam sem értem, hogy mi vonz benne annyira és tessék: itt vagyok hajnalok hajnalán - hajnali tíz órakor - és ahelyett, hogy az igazak álmát aludnám, próbálom összegyűjteni a lelki erőt az ébredéshez, mert randim lesz. Igazán szép, mondhatom.
Legyünk őszinték, alsóhangon is gyűlöltem magam, mikor kimásztam az ágyból. A korai kelés nem a hozzám hasonlóan nagyszerű shinobiknak lett kitalálva, hanem az aljanépnek. Azoknak, akik gyengék az éjszakai műszakhoz - mert én valahogy mindig az éjszakai órákban voltam úgy igazán aktív. Legnagyobb balszerencsémre viszont a környezetemben csak ilyen gyenge emberek voltak. Még Hake is korán kelt, aki pedig - az állandó dumálást leszámítva - a legközelebb állt hozzám személyiség szintjén. Ha egy színházban adom elő azt szenvedést, amit letoltam, amíg eljutottam a stócba dobált ruháimig, akkor biztos díjat kaptam volna érte. Agóniám egészen addig tartott, amíg rá nem pillantottam az órára. Ekkor átcsapott halálfélelembe. Mint minden tisztes shinobi, én se féltem a halált, de nem is igazán óhajtottam megdögleni. Legalábbis nem a közeljövőben.
Oly sokáig szenvedtem a reggel miatt, hogy az idő szinte láthatatlanul is eltelt és bizony késésben voltam. Na, ilyenkor jönnek jól a shinobi képességek. Vegyük például a dainamikku akushont. Mindenki azt hiszi, hogy egy harci képesség, pedig arra is tökéletesen felhasználható, hogy egy pillanat alatt magunkra kapkodjuk a ruhákat, ha sietni kell. Vagy épp a shunshin, amivel egyből a konyhában teremtem, amint végeztem az öltözködéssel.
- Mit keresel te itt ilyenkor? - pillantott fel nevelőapám a könyvéből. No igen, nem egy mindennapi látvány, ahogy szinte orra esve a saját lábaimban kapkodom magam hajnalban.
- Randim lesz. - vetettem oda neki és végre előhorgásztam a csokit, amit ügyesen elrejtettem nevelőapám vizslató tekintete elől. Pofátlanul édesszájú volt az öreg és gond nélkül képes volt lenyúlni a kajámat.
- A sietségedet elnézve már csak a Negyedik technikájával érhetsz oda időben. - nevette el magát és segítőkészen tovább tanulmányozta a könyvét.
- Nem is rossz ötlet. Mindjárt besuvasztom a tanulását két taijutsu edzés közé, mit szólsz? - még egyszer ellenőriztem, hogy minden megvan-e, aztán feltéptem az ajtót és shunsin használatával célba vettem barátnőmék házát.

- Késtél. - barátnőm apja nyitott ajtót, aminek kifejezetten örültem.
~ Ezek szerint Nemi még készülődik. Akkor nem késtem el. - magamban mosolyogtam, kívülről viszont pókerarccal néztem farkasszemet a férfival. A hatalmas termetű figura ugyanis gyilkos pillantással méregetett, ezt pedig nem hagyhattam annyiban. Párszor már el is gondolkodtam rajta, hogy felkoncolom, de nem tudtam volna jól álcázni, hogy én voltam, annyira egyértelmű lett volna. No meg lehet, hogy a lány se örült volna neki kifejezetten. Ha azt állítom, hogy nem kedveltük egymást, akkor még enyhén fogalmazok. Akemi Kano egy tipikus túlféltő apa volt, engem pedig régen belehelyezett a "jobb, ha ezt a szociopatát nem engedem a lányom közelébe" mappába. Igazán bocs, de ez nem jött össze főnök!
- Egy shinobi sosem késik, és korán sem jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar. - félmosolyom a lehető legpofátlanabb volt, amit csak képes voltam produkálni. Kano elvörösödött mérgében. Lehet, hogy nem ez lett volna a legjobb válasz, ha javítani akarom a kapcsolatomat a leendő apósommal? Á, kit érdekel! Majd improvizálok.
- Túl komolytalan vagy! Elvárom, hogy úgy kezeld a lányomat, mintha egy istennő lenne! Ha megtudom, hogy megbántod, vagy megcsalod, az lesz életed utolsó tette, világos?
~ Csak egy érintés kéne és máris megtanulnád, hogy hol a helyed, féreg! – gondolatban épp feldaraboltam a fickót, de erőnek erejével lenyugtattam magam.
Inkább nem akartam rámutatni, hogy számára képtelenség lenne bármit tenni velem. Valahogy úgy éreztem, hogy nem repdesne örömében. Így hát egy ezúttal kevésbé gúnyos mosoly kíséretében bólintottam - elvégre egyik cselekedet sem szerepelt a jövőre vonatkozó terveim közt. Láthatóan nem győzte meg az egyetértésem, de már nem volt lehetősége semmilyen baromságot mondani, mert a mellette kiviharzó lány elnémította.
- Csak azt érném már meg, hogy ti ketten ne akarnátok kinyírni egymást. - sóhajtotta barátnőm, miközben belém karolt - Mehetünk?
Győztes vigyort vetettem a nem túl kedves papára és a lány kezébe nyomtam a frissen elővarázsolt csokit, amit hoztam neki.
- Egy kis ajándék, hogy legalább te ne akarj megölni. - kuncogtam közben a fülébe. Jutalomként kaptam egy csókot. No igen, mélyreható kutatásom eredményeképp arra jutottam, hogy majdnem minden nőnél bejön a csoki. Mélyreható kutatás alatt pedig azt értem, hogy megkérdeztem Haket, aki ilyen téren sokkal tapasztaltabb volt méltán szerénytelen személyemnél. Talán az egyedi karizmája miatt. Úgy nézett ki, mint egy karizmatikus hulla. Nagyon enyhe túlzással.
Gondolataimat visszatereltem a mellettem sétáló kunoichihez és közelebb vontam magamhoz. Mit ne mondjak, kényelmetlen volt így sétálni. Nem is értettem, hogy mások miért csinálják folyton. Minden esetre nekem nem lett a kedvencem, de persze ezt egy szóval sem említettem - kicsit túlságosan is híján voltam a szociális képességeknek, ezért legalább próbálkoztam, hogy valamit összeszedjek. Éljenek a teljesen felesleges párkapcsolatok!
~ Egyáltalán kellett ez nekem? - gondolkodtam el vagy századjára is, de ismételten arra jutottam, hogy kellett bizony. Sőt, még arra is hajlandó voltam, hogy részt vegyek abban a semmiről sem szóló kis csevegésben, ami általában a sétáló embereket jellemezni szokta. Én általában csak akkor beszéltem, ha mondandóm rendelkezett valami tartalommal, vagy ha be kellett szólni valakinek. Végül kis mászkálás után meg is érkeztünk a célunkhoz: Konoha koedukált résszel is rendelkező melegvizes fürdőjéhez.
- Felüdülés lesz a meleg víz a patak hidege után. - jegyezte meg a lány széles mosollyal és örömmel a hangjában. Teljes mértékben egyet tudtam érteni vele, bár míg az ő szájából ez a mondat lelkesnek hangzott, tőlem inkább panaszkodásnak tűnt volna.
- Jól fog esni. - bólintottam inkább, mielőtt bementünk volna. Egy gyors átöltözést követően mindketten be is loccsantunk a vízbe, ami olyan forró volt, hogy akár meg is főhettünk volna benne.
~ Melegvizes fürdő? A jól álcázott fazék jobb kifejezés lett volna.
- Ezek nem szórakoznak. - jegyeztem meg és a medence széléhez navigáltam magunkat. Ez a kellemes kis élve megfőlés kellett a túlterheléstől fájó izmaimnak. A jelek szerint Neminek is tetszett, mert széles mosollyal sóhajtott egy nagyot és fejét alig húsz centire tőlem a medence szélére támasztva teljesen elengedte magát.
- Nem tudom, hogy honnan szedted az ötletet, hogy ide jöjjünk, de remélem van még ott több is, ahonnan ez jött. - suttogta nekem még mindig mosolyogva.
- Tudod, hogy mennyire szeretek lazsálni és áztatni magam. Egy egész kis noteszem van olyan helyekkel, ahol ezt megvalósíthatom.
- Kár, hogy enni nem szeretsz annyira, mint lustálkodni. - nevette el magát.
- Az evéssel elpazaroljuk azt az időt, amit lustálkodással, vagy gyilkolással tölthetnénk. - érveim olyan erősek voltak, mint egy jobb minőségű acél és olyan stabilak, mint egy hegy; egyszerűen nem lehet vitatkozni velük.
- Tudod, egy picit hasonlítasz Natsuo-sanra. Mindketten reménytelenek vagytok, ha ki kéne gyógyítani titeket a hülyeségeitekből.
- Ez lehet, - vontam vállat - de fater sokkal használhatatlanabb hülye, mint én. - vontam ölelésembe a lányt és könnyed csókot hintettem az ajkaira. Belemosolygott a csókba.
Órákig áztattuk magunkat a fürdőben. Ezt határozottan meg tudtam volna szokni. De még hátra volt pár dolog. Szégyen ide, vagy oda, kénytelen voltam nevelőapámtól tippeket kérni, hogy mégis hogy kéne kinéznie egy jó randinak. Hogy tényleg jók voltak a tippek? Nos, azt én nem tudhatom - az én agyam a többi emberétől eltérően normálisan van drótozva. Inkább pihenek és készülök a harcra, minthogy céltalanul sétálgatnék össze vissza. Már pedig fater szerint a sétálgatás is előnyös opció, legalábbis ha egy szép helyen teszed azt. Így hát az is felkerült a listára. Említettem már, hogy nem ártana kiokíttatnom magam szociális képességekből is?
~ De ugyan miért tenném? A többi ember csak hús, akik arra várnak, hogy levágjam őket. - nyaltam meg a számat - Természetesen némi kivétellel.
- És most merre? - csatlakozott hozzám a kunoichi is az öltözők előtti folyosón, immár utcai ruhájában.
- Csak utánam! - vigyorogtam kajánul - Mellesleg miért hordasz állandóan yukatat, ha nem harci felszerelésben vagy?
- Azt hittem, hogy teszik. - itt mintha kicsit elkeseredett volna.
- Csodásan nézel ki benne. Szimplán csak kíváncsi voltam. Nem olyan stílusnak tűnsz.
~ Azta! Bókoltam valakinek, aki nem én vagyok. Ez ám a haladás! – düllesztettem ki öntelten a mellkasomat.
- Anyu is mindig ilyet hordott. - húzta szomorú mosolyra a száját.
~ Franc! Nekem is sikerült a kevés érzékeny pontja egyikére tapintanom. Gratulálok Misage, ritka nagy szerencsétlen vagy.
Nos, igen. A beszélőkémből nem futotta semmire. Egyáltalán kellett volna mondanom valamit? Vagy jobban tettem volna, ha hallgatok? Nos, igazából nem mondtam semmit, hanem megcsókoltam a lányt. Nem biztos, hogy jó ötlet volt, de jobb nem jutott eszembe - nem akartam, hogy az anyja eltűnésének gondolata árnyékot borítson az egész napunkra.
- Gyere, el fogunk késni! - próbáltam a lehető legkedvesebb hangomat előcsalogatni torkomnak azon elfeledett szegmenséből, ahova sok évvel ezelőtt száműztem.
Ez megtette a hatását - Nemi tekintete, ami eddig ködös, szomorú volt, egyből kitisztult és pajkos csillogás költözött bele.
- Még mindig nem akarod elárulni, hogy hova megyünk? - kérdezte megjátszott nyűggel a hangjában. Szerintem meg se lepődött, mikor nemlegesen megráztam a fejem. De a célomat elértem - láthatólag eltereltem a figyelmét. Hogy ez mennyire volt igaz? Nos, azt soha egy férfi sem fogja megérteni. Mi nem tudunk olyan logikátlanul gondolkodni, mint a nők, ezért nem is értjük őket.
- És ha nagyon szépen kérem? - pipiskedett kicsit, hogy felérjen hozzám és lágyan megcsókolt.
- Akkor sem. - nevettem el magam. Erre duzzogni kezdett. Persze még én is láttam rajta, hogy csak játszik. Nem sokkal később a szemében bujkáló mosoly lecsúszott az ajkaira is.
- És ha addig vernélek, míg el nem árulod?
- Nos, megteheted, de akkor hol marad a meglepetés öröme? Valamint nem vagyok benne biztos, hogy olyan könnyen sikerülne, mint régebben. Elég sokat fejlődtem az utóbbi időben. Főleg, mióta megtanultam a goukent.
- Hála nekem. - szúrta közbe, de nem firtatta tovább a témát. Végül kis séta után meg is érkeztünk az úticélunkhoz; egy kis étterem volt, amit egy épület nyitott tetején rendeztek be kifejezetten ízlésesen. Még én is szépnek találtam volna, ha foglalkoztam volna a kényelmen kívül akármilyen tulajdonsággal. De számomra akár lehetett volna a világ leglepukkantabb helye is, amíg megfelelően kényelmes és nem akadályoz semmiben az állapota. Meg persze az étel minősége sem mindegy. Enni sem szeretek, nemhogy ízetlen szemetet enni.
- Na, ki vele, ezt az ötletet kitől kaptad?
- Nem bízol benne, hogy én is tudok olyan helyet találni, ami tetszene?
- Azt elhiszem, de olyan tetőtéri éttermet még csak nem is kerestél volna magadtól, ami a naplementére néz. - kuncogott, miközben a nevemre lefoglalt asztal felé sétáltunk.
- Nos, amennyiben elfogadjuk ezt az elméletet, amit hangsúlyozom, hogy nem tudsz bizonyítani, akkor talán Hake meg apám segítettek egy kicsit.
Erre már igazi nevetést kaptam.
- Nem kell a félrebeszélés, értékelem, hogy próbálkozol.
~ Nos, igen. Nőt tartani határozottan nehezebb, mint kutyát.
Kaján vigyorral képzeltem el a reakciót, amit kaphattam volna, ha ezt hangosan is kimondom, de annál több eszem volt - már megtanultam, hogy a nők nem szeretik az ilyen vicceket.
- Azt kell, hogy mondjam, el vagyok ragadtatva. - nézett rám a lány, miután megkóstolta az ételt. No igen, a kaja tényleg finom volt. Márpedig én kevés étteremben mondom azt, hogy finom a kaja. Ahol nem tudnak legalább olyan jól főzni, mint én, ott általában csak kritizálok - márpedig a főzés az egyik erősségem.
- Gondolkodtam, hogy valahogy belecsempésszek-e némi taijutsut a mai napba, de végül arra jutottam, hogy hanyagolom. Lehet, hogy nem lennél ennyire elragadtatva, ha másként döntöttem volna.
Nemi mosolyogva megrázta a fejét, de választ nem kaptam, pedig igazán kíváncsi lettem volna. Elvégre ő is volt olyan taijutsu fanatikus, mint én. Na mindegy; újabb kérdés, amire később kell választ keresnem.
Egész festői látvány volt a háztetőről látott konohai naplemente – láthatóan a lánynak is tetszett, mert egy kis időre még az evést is abbahagyta, hogy a napot bámulja.
~ Egy pont annak a két marhának.
Miután kifizettük a számlát - a lány ragaszkodott hozzá, hogy a felét ő fizesse, amit nem is bántam, mert ugyan elég sok pénzem volt, de a közeljövőben terveztem egy nagyobb bevásárlást -, Konoha sötétbe forduló utcáin sétálva kísértem haza a kunoichit. Jó nagy kerülőúton, mert gondoltam élvezné csodás falunk esti kivilágítását - annak ellenére, hogy gyakorta látta.

Út közben megálltunk egy kisebb parknál és kényelmesen letelepedtünk a fűben - még egyikünknek sem akaródzott ténylegesen hazamennie.
- Összességében azt kell, hogy mondjam, lehetett volna rosszabb is. - jegyeztem meg, mire Nemi elnevette magát.
- Kitettél magadért. - nyomott egy puszit az arcomra és nekem dőlt. Igen, így is mondhatjuk. Nem igazán voltam oda az ilyen fajta semmittevéssel töltött napokért - én általában a lustaságot és a kemény edzést szerettem egymással váltogatni. Ennek ellenére a mai nap is meglepően szórakoztató volt. Ki tudja, talán valaha majd eljutok odáig, hogy olyan legyek, mint a "normális" emberek. De ehhez egyelőre semmi kedvem sem volt.
Végül egy kis szabad ég alatti összebújós semmittevés után hazakísértem a lányt - ahol az apja egy mogorva biccentésre méltatott csak - és én is hazamentem.
- Na hogy ment? - pillantott fel nevelőapám a könyvéből, mikor beléptem az ajtón. Még mindig ugyanazt a könyvet olvasta, amit hajnalban. Vajon csinált egyáltalán valamit nap közben, vagy csak azon a ponton olvasott? Nem érdekelt annyira, hogy megkérdezzem.
- Talán nem csesztem el teljesen. - huppantam le nagy sóhaj kíséretében az egyik székre a konyhában. Talán annak köszönhetően, hogy pont tőle kértem tippeket, de nevelőapám mintha kicsit felengedett volna az utóbbi napokban. Vagy lehet, hogy csak ennyire örült az első saját technikám megalkotásának. Minden esetre már nem volt ott minden pillantásában az a "mindjárt felaprítalak" él.
- Ez tőled nagyon nagy szó. Meg az is, hogy Kano-san nem próbált még meg kiherélni.
- Megpróbálhatja, de gyorsan megszabadítom a kezeitől.
- Most, hogy mondod, összeraktam a gyakorlópályát, amit kértél. Örülök, hogy nem élő embereken akarod gyakorolni a jutsud használatát.
- Nehéz élő embereket összefogni és rávenni őket, hogy gyakoroljanak velem, amíg felszeletelem őket. Mikortól használhatom a pályát?
- Amikortól csak akarod.

**Uchiha Kagami** Szomb. Márc. 16 2019, 21:20

Szervusz!

Jó kis történet volt, köszönöm, hogy olvashattam. Ki tudott ragadni a Kijevi Rusz megkeresztelkedésének szórványos ellenállásainak forrásaiból és ez nagy szó, mivel az a kedvenc korszakom történelemből. ^^

A jutalmad +8 chakra és +3TJP.

További jó játékot!

Kagami

**Misage** Vas. Ápr. 21 2019, 00:05

//Időbeli elhelyezés: Hogyan is működik a kapcsolatom - avagy egy krumpli szerelmi élete kaland után másnap//

One Touch Man

Friss szellő hozta felénk a tölgyek már-már mindennapi, de még mindig megunhatatlan illatát. A madarak csicsergése mellett a szél által mozgatott ágak halk suhogása és a mókusok ugrálásának alig hallható hangjai tették teljessé az összképet. A shikyaku no jutsunak hála látásom könnyedén felvette a versenyt konoha erdős területének barátságtalan félhomályával, melyben csak pár vékony fénypászma nyársalta fel a mindent beborító sötétséget. Barátságtalan? Egyeseknek biztos. Engem a félhomály mintegy természetes módon kapcsol át ragadozó módba. Mintha testem automatikusan tudná, hogy mikor kell becserkésznie a nála gyengébbeket.
- Felkészültél a pályára? Direkt úgy raktam össze, hogy gyakorolhasd rajta az új jutsud gyors reagálású használatát.
Nevelőapám magas, szikár alakja úgy olvadt bele az erdős környezetbe, ami csak hosszú évek fáradhatatlan edzése után alakul ki; akkor viszont már annyira természetessé válik, hogy az kerülne külön erőfeszítésbe, ha megpróbálna kitűnni az erdőből.
- Felkészülten születtem. - gúnyos mosolyt vetettem a jouninra és a takaros kis halomba dobált fegyvereimre vetettem a pillantásomat. Ehhez a feladathoz nem lesz szükségem a chakrámon kívül semmilyen fegyverre, így ideiglenesen megszabadultam tőlük. Tekintetem tovább vándorolt a vékony földsávra, mely oly keskeny volt, mintha állatok által hagyott csapás lett volna - tökéletesen szimulálta egy átlagos erdei út kinézetét. Csapdákról semmi jel nem árulkodott - csak azért tudtam, hogy valahol ott vannak az ösvényen, mert én magam kértem a pálya felállítását.
- Ennek örülök, mert csak egyszer mutatom meg a pályát, utána magadra leszel utalva. Nemsokára indulnom kell egy küldetésre. Pár hétig nem jövök haza. - egy távolabbi gerendarakásra mutatott - Próbáld meg a gerendák feldarabolását a végükről kezdeni, így nem pazarolsz majd annyit. Ha valamelyik csapdából kifogyna, akkor onnan szedhetsz újakat.
Bólintással nyugtáztam a javaslatot és laza bemelegítő gyakorlatsorba kezdtem. Az igazi harccal ellentétben edzéskor nem kap a szervezet egy hatalmas adrenalinlöketet, ezért valahogy fel kell készíteni a tényleges használatra, nehogy károsodjon tőle.
Mikor átkerültem abba a kellemes állapotba, mikor izmaim már tudták, hogy dolgozni fognak, helyben futva felálltam a rajtvonalhoz és lassú kocogásban követtem nevelőapámat.
- Mindegyik csapda botlódrótos és egyszerű a kioldószerkezetük - csak visszatolod és beakasztod, aztán használható megint. - magyarázta, miközben lassan végighaladtunk a pályán. A botlódrótokat szándékosan látható helyre rakta - a keményre taposott föld felett feszültek pár centivel és olyan feszesek voltak, hogy egy szimpla rálépés is kioldotta őket.
- Mindent megjegyeztél? - vett fel a kelleténél lazább testtartást és egy félmosoly kíséretében a pálya felé biccentett. Apró bólintással válaszoltam csupán, aztán elindultam a pályán.

Nem lazsáltam, egyből teljes sebességgel vetettem be magam a gyakorlásba. Sprintelni kezdtem - lábam a sok gyakorlásnak hála halkan csapódott a kemény földnek - és szándékosan rátapostam az első botlódrótra. A következő pillanatban a jobb oldalamról egy gerenda suhant egyenesen az arcom felé. Már készültem rá, így igazán nem okozott gondot egy érintéssel kettészelni. A következő fadarab szemből suhant az arcom felé. Ezt is tudtam, hogy itt lesz, de túl közel volt az előzőhöz, én pedig túl gyorsan haladtam. Kezemet ugyan időben rá tudtam helyezni, de semmi esély sem volt rá, hogy képes legyek szétvágni. Így hát jobb ötlet híján lebuktam előle és futottam tovább. Változó sikereket értem el az első köröm alatt - ahol közel volt egymáshoz több csapda, ott csak minden harmadikon sikerült használnom a jutsumat, ahol viszont egyesével voltak, ott csak kétszer sültem be. Mindent egybevetve kifejezetten elégedetlen voltam, mikor megálltam a célnál.
~ Ez messze nem jó. Ha így próbálnék meg harcolni, legjobb esetben is jól lesérülnék. Még nem egy életbiztosítás.
Elégedetlen voltam ugyan, de ha tökéletesen menne a jutsu használata, akkor nem is lett volna szükség a további gyakorlására, nemde? Elvégre az a gyakorlatozás lényege, hogy egyre jobbá és jobbá váljunk, míg elérjük azt a szintet, ahova jutni akartunk - vagy esetleg egy még annál is magasabbat.
~ Kifejezetten filozofálgatós kedvemben vagyok ma. - nevettem el magam és elindultam újra élesíteni a pályán szereplő csapdákat. Végül egész kellemes kis ciklus alakult ki a pálya végigküzdéséből és újra élesítéséből.
Talán a harmadik körben jutottam el odáig, hogy egyfajta csatameditációs állapotban sikerült végigcsinálnom a pályát, elejétől a végéig. Nagyon büszke voltam magamra - ebben a fokozott tudatosságú állapotban ugyanis a legnagyobb természetességgel használtam a jutsumat, és párszor még egymás után kétszer is sikerült használnom, noha ez messze nem volt még stabil eredmény.
- Szóval itt ügyködsz. Mondhatom szép dolog, hogy nem szóltál az első saját jutsudról.
Hake továbbra is jobban szeretett hisztizni, mint amennyire foglalkozott az illemmel. Lajhárként fekve bámult egy kényelmesnek tűnő faágról. Az enyhe szellő csontos arcába fújta hosszú, éjszín hajszálait, így nem tudhattam, hogy komolyan gondolta-e a hisztit, vagy csak szórakozott velem. De szerencsére nem is érdekelt. Mint amolyan legjobb barátom - szegény gyerek, őszintén sajnálom is miatta -, ő aztán kapta tőlem az ívet rendesen, akár komolyan gondolta a dolgokat, akár nem.
- Eredetileg rajtad akartam végezni az éles tesztelést, de sajnos annyit kapnék érted, mint egy emberért. - könnyed vállvonogatás kíséretében elkaptam a felém dobott vizeskulacsot és nagyot húztam a tartalmából. A hűsítő nedű vízhez képest meglepően finomnak bizonyult - bizonyára egy közeli forrásból származhatott, elvégre általában a forrásvíz van annyira tele ásványi anyagokkal, hogy ennyire ízletesnek érződik.
- Bezony, ha kinyírsz, életed végéig csücsülhetsz egy börtönben. Már persze ha nem viszlek magammal.
- Úgyse tudnál. - ajkaim szinte maguktól vették fel a lassan védjegyemmé vált gúnyos vigyor helyzetét.
- Azért megpróbálnám, ebben biztos lehetsz. - nevette el magát - Mellesleg nagyon menő a jutsud, de mit csinálsz, ha egyszer összeakadsz egy hozzám hasonló távolsági harcra képzett shinobival?
- Leszedem közelharcban.
- És ha nem tudsz elég közel kerülni hozzá?
- Mindenkihez elég közel lehet kerülni egy döntő csapás bevitelének idejére.
- Úgy legyen. - sóhajtott egy nagyot és felült. Ezúttal alaposabban is sikerült megnéznem és mintha nem tűnt volna olyan csontváznak, mint korábban - bár lehet, hogy csak a szemem játszadozott velem.
- Meddig óhajtasz itt szórakozni?
- Este Nemivel lesz találkozóm, az előtt meg nem ártana zuhanyozni, szóval - kis fejszámolás idejére becsuktam a szemeimet - nagyjából délután négyig, maximum ötig. Miért?
- Kenko beszélni akar veled valamiről.
Szinte mindenre számítottam, de erre nem. Őszinte döbbenetem az arcomra is kiülhetett, mert Hake nevetésben tört ki.
- Én se tudom, hogy mit akar, nyugi. Csak annyit mondott, hogy talán segítségedre lehet a gyakorlásban.
- Ismersz, többet nem is kell mondanod. Mikor és hol?
- Úgy negyed órája jöttem el tőle és azt mondta, hogy még majdnem egy órája van szabadon.
- Akkor mire várunk?
A városi könyvtárnál találkoztunk a lánnyal. A régi tekercsek és könyvek kellemes, ősi időket felidéző illata lengte körül a helyet. Ennek hála a Hyuuga lány illatát sem éreztem meg egészen addig, míg szinte bele nem ütköztünk.
- Ohayo, Kenko-chan. Úgy hallom, hogy beszélni szeretnél velem. - mutattam Hake felé, miközben köszöntem a lánynak.
- Nem reggel van. - na igen, mindig ezt a választ kapom, ha nem közeli ismerősöknek köszönök. Pedig nekem mindig reggel van, ezért is mondok - már amikor köszönök egyáltalán - mindig "ohayo"-t ("Jó reggelt!").
Miközben elmosolyodtam a válaszán, a szemem sarkából sikerült megfigyelnem, hogy Hake a fejét rázta amolyan "hagyd, úgy hülye, ahogy van" módon. Szinte büszke voltam magamra ennek az apró kis gesztusnak köszönhetően.
- Mindegy. Szóval azért akartam beszélni veled, mert szerintem a csapattársam segíthetne a jutsud gyakorlásában.
Gyilkos pillantást vetettem Hakere, aki ettől kicsit összébb húzta magát.
~ Te se tudod tartani a pofádat, mi? Jó, hogy nem szögeled ki az út mellé az összes általunk ismert technikát, hátha egy ellenfél megtalálja és így előnybe kerülhet velünk szemben.
- Hogy segíthet? - kérdeztem végül, mikor végeztem csapattársam puszta tekintettel való élve megnyúzásával. Sajnos nem fájt neki annyira, mintha valóban megtettem volna, de szememből kiolvashatta, hogy azt kívántam, bárcsak ordítana a fájdalomtól.
- A csapattársam ért a bábok használatához. - terelte ismét magára a tekintetemet Kenko, aki láthatóan semmit sem vett észre a kis néma lecseszésből.
- Bábokhoz? - ha akartam se tudtam volna úgy hangzani, mintha nem undorodnék az egész bábmesterségtől. Ezt viszont már a lány is észrevette és kedvesen elmosolyodott.
- Mi sem vagyunk oda értük, de kellet egy módszer, amivel úgy gyakorolhatok, hogy nem ölöm meg a partneremet harc közben. És pont kapóra jöttek a sokáig itt táborozó sunagakurei menekültek.
Kivételesen még meg is köszöntem volna a Hyuuganak az ajánlatot, de sokkban voltam a felfedezéstől, miszerint az általam legjobban gyűlölt ninjutsu stílus a tökéletes módja a gyakorlásnak. Ugyan a genjutsut is megvetettem mert illúziót csak a gyávák használnak, de ez hatványozottan igaz a bábokra. A bábok egy gyerekszínházba valók, nem a harcmezőre. És hogy miért utálom őket ennyire? Mert a míg a bábmester távol van a harctól, viszonylagos biztonságban, addig a bábja végzi a közelharcot. Undorító. A legszebb dolog a taijutsuban a húsnak csapódó hús, az érzés, mikor csont törik a támadásod nyomán, és mikor visszatámadnak; a saját és ellenfeled fájdalma következtében érzed, hogy élsz. Ezzel szemben a bábhasználó elmenekül attól a résztől, amivel bizonyíthatná igazi értékét és egy élettelen eszközt küld be maga helyett; ez a gyávaság tetőfoka.
- És mit kérsz cserébe?
A lány mosolya jelezte, hogy beletrafáltam a dologba - akart tőlem valamit és csapattársam nagy szájának hála talált egy pontot, ahol hozzám férhetett. Meg kell hagyni, tetszett a gondolkodása. Elvégre semmi nincs ingyen.
- Natsuo-sannak van egy jó barátja, aki közbenjárhatna az érdekemben egy bizonyos küldetés kapcsán.
- Asszem kedvellek téged. - nevettem el magam. Végre valaki, aki nem köntörfalazik, hanem kimondja, amit kell és hajlandó cserébe felajánlani valamit. Az emberek állandóan kihasználják egymást. Az én nézetemben akkor hívunk valakit barátnak, ha ezt el is tűrjük neki, akár viszonzatlanul is.
- Hékás, van saját csajod! Kenkoról le lehet kopni! - ugrott nekem - legalábbis verbálisan - Hake és mind nevetésben törtünk ki.
Alig fél órával később már ismét a gyakorlópályán szórakoztam a jutsum használatának készségszintre emelésével. Legalábbis a testem ezzel volt elfoglalva, de szerencsétlen elmém sokadjára is visszatért ahhoz a gondolathoz, hogy a hasonlóan fejükre ejtett személyek előbb-utóbb meglelik egymást. Még meg is sajnáltam volna Konohát és a többi itt élőt, ha a hozzánk hasonlók egyszer rendeztek volna egy összejövetelt.
Még egy kis ideig gyakorolgattam, aztán hazamentem. Mivel mesze voltam a megszokott edzőtereptől, így inkább az otthoni fürdőkád szolgáltatásait vettem igénybe a hideg patakkal szemben. A hazaút során persze magamban dühöngtem, hogy ilyen korán el kellett jönnöm. Már egy ideje tartott ugyan a kapcsolatunk, de még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy hogy őrizhetném meg az edzés és a lustálkodás közti kényes egyensúlyt, miközben a barátnőmre is fordítok időt. Sosem tudtam jól gazdálkodni az idővel, de eddig nem kellett túl sok dologra odafigyelnem. Bezzeg most. Életem három fontos szegmense egyre több és több időt követelt magának, nekem pedig tippem se volt, hogy hogy tudnék mindháromra annyira odafigyelni, amennyire kell.
Végül épphogy sikerült lefürödnöm és megtörölköznöm, mire megérkezett Nemi. Vizes hajamat törölgetve nyitottam neki ajtót és közben átkoztam a sorsot, hogy nem katon az elsődleges elemem. Akkor legalább gyorsan meglett volna a hajszárítás is.
- Ritkaság tőled, hogy itt fürdesz. - mivel csak egy sietve magamra kapott nadrág volt rajtam, így nyugodtan legeltette rajtam a szemeit. Mondanom se kell, ez azért imponált a hiúságomnak.
- Az új gyakorlópályánál nincs patak és nem tettelek volna ki a szagomnak. - kis nevetés közepette vontam ölelésembe a lányt, ezzel kissé összevizezve őt is - mert persze, hogy a hajamból csöpögő víz ekkorra minden kísérletem ellenére teljesen összevizezte a felsőtestemet.
- Hé, én már fürödtem! - kuncogva próbált eltolni magától, de mikor látta, hogy az erőfeszítése teljesen felesleges, inkább megadta magát és visszaölelt.
- Fürdesz még egyszer. - apró puszit nyomtam a hajára - Csak nem edzettél te is?
- Túlságosan leköröztél, azt pedig nem hagyhatom. - hangjában mosoly bujkált, de vagy tapasztalatomnak, vagy túl fejlett hallásomnak hála kiéreztem belőle az elégedetlenséget és az enyhe dühöt is.
~ Nocsak, hát ennyire ostorozza magát, hogy elveszítette a vezető szerepét? Pedig nem kéne. Ha odateszi magát, egy hónapon belül a földbe passzíroz. És nem azért, mert tehetségesebb lenne, hanem mert sokkal jobban odateszi magát, mint én.
- Ne aggódj szívem, hamarosan újra lekörözöl. És tudod miért? - kissé hátrébb léptem és az álla alá nyúlva megemeltem a tekintetét, hogy egyenesen egymás szemébe nézzünk - Mert én csak akkor haladok gyorsan, ha egy kitűzött cél lebeg a szemem előtt. Ha pedig elértem, akkor takaréklángra teszem magam és jóformán a karban tartáson kívül nem csinálok semmit, amíg új célt nem találok. Te viszont...
- Én viszont mivel nem vagyok olyan tehetséges, mint az a túlságosan nagyképű idióta pasim, ezért minden nap reggeltől estig a belemet is kidolgozom, hogy lépést tarthassak vele.
- És milyen jól csinálod.
- Tudod, nem is vagy mindig akkora seggfej, amekkorának be akarod állítani magad. - nevette el magát, én pedig enyhén túljátszva a szerepemet gyorsan a szájára tettem a mutatóujjamat és idegesen körbenéztem.
- Pszt, ártana a rossz híremnek, ha valaki ezt meghallaná!
- Nincs itt senki rajtunk kívül. Vagy Natsuo-san mégsem ment küldetésre?
- De. - gonosz mosolyra húztam a számat - Senki sincs, aki megvédene tőlem.
- Nem is kérnék abból a védelemből. - támadta le az ajkaimat.
Ugorjunk a másnap reggelre, mert kettőnkön kívül senkinek nincs semmi köze az ez után történtekhez. Na meg csak elég jó a fantáziátok, hogy magatoknak lefessétek a dolgokat, ha annyira érdekel. Tehát vissza a reggelhez - vagyis a hajnali háromnegyed délhez; én lepődtem meg a legjobban, hogy csodás személyem kelt korábban. Valószínűleg a lány sokkal keményebben edzett, mint ahogy bevallotta volna, és nem tartott elég pihenőt, amit valahol pótolni kell. Pont ezért hagytam is, hadd aludja ki magát, és inkább kisurrantam a konyhába, hogy lefőzzek egy jó adag kávét - elvégre kávéból sosem lehet eleget inni. Na igen, a kávé. Az bizony az egyik furcsa szenvedélyem. És hogy miért furcsa, mikor rengetegen kávéznak? Azért, mert nálam ciklikusan váltakozik a "meghalok nélküle" és a "vidd innen ezt a szart" hozzáállás. Nevelőapám már megtanulta kezelni a dolgot, de a többieket könnyen az őrületbe tudom kergetni vele.
Mikor elkészült a folyékony ébresztő, gyorsan be is nyomtam belőle vagy két decit és nekiálltam összedobni valami reggelit. Na nehogy azt higgyétek, hogy ilyen kis szorgos háziasszony vagyok reggelente - általában meghagyom másnak a feladatokat, de mivel már kipihentem magam, barátnőm pedig még álomföldén gyilkolta a jónépet, ezért valamivel el kellett foglalnom magam.
Még nagyban sütöttem a bacont a tojáshoz, mikor két sápadt kar fonódott körém.
- Csak nem felébredt a hétalvó is?
~ Azta, nem hittem, hogy valaha én fogok ilyet mondani.
- Ilyen illatokra nem lehet nem felébredni. - hangja álomittas motyogás volt csupán, amit talán meg se hallottam volna, ha nem élesebb a hallásom az átlagnál.
~ Na persze! Alvás közben egyszerűen nem érzékeljük a szagokat.
- Tedd le azt a formás hátsódat az egyik székre, mindjárt kész vagyok.
Beleegyezően dünnyögött és csoszogó lépteiből kiindulva el is indult a székek felé. Persze azért vetettem rá egy futó pillantást, de gyorsan el is kaptam a tekintetem. A pulzusom feljebb ugrott és érdekes gondolatok özönlötték el az elmémet.
~ Nem, nem lenne jó ötlet shunshinnal letámadni. Egyáltalán miért gondolok ilyenre?
És hogy mi váltotta ki ezt a reakciót? Az, hogy csupán a pólómat viselte, ami ugyan nagy volt rá, de messze nem takart eleget. Én pedig lehet, hogy különbözök a nagy átlagtól, de szerintem nincs olyan férfi, akit az ilyen látvány hidegen hagyna. Legalábbis akkor nem, ha a szeretett hölgyről van szó.
Gondolataimat inkább visszatereltem a baconhöz és gyorsan befejeztem a kaját, amit aztán fel is szolgáltam magunknak. Kis kuncogás közepette vettem tudomásul, hogy a lány ezen rövid idő alatt lenyomta az összes kávét, amit hagytam.
~ És még én fogyasztom ipari mértékben ezt a löttyöt, mi? Ó, ha már ipari mérték... - miután leraktam a kaját az asztalra, a hűtőhöz sétáltam és szemrevételeztem a helyzetet. Enyhén szólva sem volt kielégítő.
- Kell venni tejet. - mormogtam képzeletbeli bajszom alatt és kivettem egy teli doboz tejet.
- Elfogyott?
- Már csak négy liter van. Az holnapra elfogy.
Válaszom hatására a lány olyan hangosan kezdett nevetni, hogy nem csodálkoztam volna, ha lefordul a székről.
- Egyedül képes vagy pénzelni a tejipart.
- És büszke is vagyok rá. - kaján mosoly kíséretében nyomtam le majdnem egyben azt a liter tejet, ami a kezemben volt.
Egy reggelivel, meg egy öltözéssel később épp az aznapra tervezett programunkat tárgyaltuk, mikor barátnőm végre kinyögte, hogy a sensei rám is igényt tart az edzésen.
- Minek? Még mindig nem tökéletesítettem a jutsumat.
- Elmondása szerint taijutsusként mindketten profitálhatunk ebből az edzésből. - nagyon aranyos volt, ahogy öntudatlanul kissé felfújta az arcát, mint akinek nem tetszik valami.
- Akkor asszem nincs választásunk.
Egyetértőn bólintott és miután teljesen összekaptuk magunkat, elindultunk a megszokott edzőterep felé.
Már messziről hallottam a csata hangjait, így nem ért meglepetésként, hogy csapatvezetőnk Haket püfölte. Ezúttal csak néhány ninjutsut sütöttek el és meglepő módon inkább a taijutsura koncentráltak ők is. Fura, de hasznos dolog volt - Hake meg a taijutsu két külön világ voltak. Mikor megláttak minket, a sensei leállította a meccsüket és egy elismerő bólintást vetett csapattársam felé.
- Mehetsz ninjutsut gyakorolni! Este várlak ugyanitt.
- Oké. Sok szerencsét srácok! - köszönt el tőlünk ökölpacsival és az edzőterep erdősávval elválasztott kopár, letarolt része felé indult. Ott legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy felgyújt akármit is, mert a sensei doton jutsuinak hála sziklák borítottak mindent.
- Sokáig tartott kiérnetek. Kipihented magad? - ezt az utóbbi kérdést barátnőmnek tette fel csapatvezetőnk. A kunoichi határozott bólintására helyeselve kezdett bólogatni.
- Akkor ahogy ígértem, ma egy különleges edzésmódszerrel ismertetlek meg titeket. Ez pedig - itt felénk dobott egy-egy tekercset - a súlyos edzés.
- Súlyos? Van már súlyzóm, csak lassan nem tudok már elég súlyt pakolni rá, hogy elég nehéz legyen.
~ No meg nem is szeretem. A saját testsúlyommal végzett edzés sokkal élvezetesebb.
- Szedjétek ki a tekercsekből a cuccot, és majd utána mondjátok el a véleményeteket!
Jobb híján így is tettünk. Kiterítettük a földre a tekercseket, aztán megidéztük belőle a súlyokat. Szinte azonnal kapcsoltam, amint megláttam őket és szélesen elmosolyodtam.
~ Kar és lábsúlyok! Az meg ott egy súlyövnek néz ki. Zseniális ötlet!
Lelkesedésem addig tartott, míg fel nem próbáltam emelni az egyiket. Alig bírtam el.
- Hány mázsát nyomnak ezek? - kérdésemet ugyan komolynak szántam, de csupán egy sejtelmes mosolyt kaptam válaszként. Ha kihívást akart adni, akkor jobb helyen nem is járhatott volna - imádtam az ilyen kihívásokat. A további instrukciókat meg sem várva felhajtottam a nadrágom és a felsőm szárát és elkezdtem magamra csatolni a cuccokat. Szemem sarkából láttam, hogy a lány is hasonlóan tett. Mikor végeztem, visszahúztam a ruhaszárakat és ezzel teljesen elrejtettem szem elől a súlyokat.
- Nagyszerű, akkor most álljatok fel!
A kérés egyszerű volt ugyan, a teljesítése viszont annál nehezebb. Az alkarjaimon és derekamon helyet kapó súlyok nagy erővel húztak a föld felé, és csupán egyenesen állni is nagy kihívást jelentett. Már szinte ennyitől remegtek az izmaim.
- Úgy vannak elkészítve, hogy a jövőben bővíthetők legyenek, vagyis nehezebbé lehessen majd tenni őket. Mostantól reggel és este is hordani fogjátok őket és csupán három esetben engedélyezem a levételüket. Fürdéskor, küldetés közben, illetve olyan edzés közben, ahol a teljes sebességetekre szükségetek van. Hosszú távon nem csak az izomerőtöket fogja nagy mértékben megnövelni, de a sebességeteket is.
Már most imádtam az egészet. Úgy éreztem, hogy ez az a kis plusz, ami kell ahhoz, hogy igazi taijutsu mesterré válhassak. És barátnőm őrült vigyorából kiindulva nem én voltam az egyetlen.
- Kezdésként fussatok pár kört, meg csináljatok néhány alap ütés és rúgás gyakorlatot, hogy megszokjátok, milyen!
Késlekedés nélkül álltunk neki a feladatnak. Már a futás is komoly kihívást jelentett, ami nem is ment olyan jól, mint ahogy megszoktuk, ám az igazi arconcsapás az ütés és rúgás volt. Na jó, az ütés nem volt annyira vészes, de a rúgásoknál a kunoichi is és én is akkorákat estünk, hogy öröm volt nézni. A megváltozott súlypont és a szokottnál nehezebb végtagok könnyedén kibillentettek addig stabilnak hitt állásunkból, és pillanatokkal később már a földön voltunk. Már pedig rúgásnál elengedhetetlenül fél lábon kell állni, amihez igen nagy szükség van az egyensúlyra. De ki mondta, hogy a közelharc edzés könnyű? És ez így ment órákon át, míg már mozdítani se bírtuk a végtagjainkat. Ekkor pihenőt tartottunk. Pontosabban én tartottam pihenőt, barátnőm viszont alig, hogy kifújta magát, már ment is vissza edzeni. Tökéletes lehetőségnek tűnt, hogy váltsak pár szót Akihiro-senseiel.
- Sensei, te jobban érted az embereket, mint én. Segíts egy kicsit! Mi baja az asszonynak?
- Tényleg nem tudod kitalálni magadtól?
- Eddig is fej fej mellett haladtunk és mikor az egyikünk egy hajszálnyival előrébb került, az csak keményebb edzésre sarkallta a másikat. De most más. Most olyan - egy kicsit elhallgattam, míg a megfelelő szót kerestem - elkeseredettnek tűnik. Túlerőlteti magát, és attól tartok, a végén ennek a testi épsége fogja kárát látni. - miközben kifejtettem az álláspontomat, csapatvezetőm szótlanul bámulta a hallótávolságon kívül gyakorlatozó kunoichit, ám mondandóm végén felém fordult és egy kedves mosolyt vetett rám. Szemében büszkeség csillogott, az arckifejezése pedig elégedettségről árulkodott.
- Többet segített neked ez a kapcsolat, mint azt el tudnád képzelni. Láthatóan szellemileg is érettebbé váltál neki köszönhetően. De hogy a kérdésedre választ adjak, Nemi fél.
- Mitől? Ő mindig képes más sikerének örülni. Nem hiszem, hogy pont esetemben félne, ha fejlődök. Inkább hatványozottan kéne örülnie, mert így kisebb eséllyel koncolnak fel egy küldetésen.
- Ó, higgy nekem, örül a sikerednek. Annak nem örül, hogy túlzottan is sikeres vagy. - nagyot sóhajtott és törökülésbe letelepedve intett, hogy én is foglaljak helyet - Nemi sokáig vezetett veled szemben, de ez az előnye nagyrészt a lustaságodnak volt köszönhető. Nem jöttél ki velünk edzeni, vagy épp nem akartál elemi manipulációt tanulni, mert haszontalannak találtad. Ő pont az ellentétét tette: felhasználta a tehetségét - mert van neki, csak nem olyan mértékben, mint neked - és minden egyes edzésre eljött. Aztán alig két hét alatt megtanulta a szél elem feloldását, ami mint tudod, egy gyakran hónapokat felölelő feladat. Ezt követően pedig fáradhatatlanul edzett és mostanra legjobb tudomásom szerint több, mint nyolc szél ninjutsut ismer. Te pedig mit csinálsz? Úgy döntesz, hogy most te is elemet manipulálsz, három nap alatt megtanulod feloldani a szél elemet és anélkül, hogy akár egyetlen fuuton jutsut is ismernél, kreálsz magadnak egy sajátot. Még nekem is keresgélnem kell az államat ettől a teljesítménytől, hát még neki.
- Oké, de ezzel még nem magyaráztad meg, hogy mégis mitől félne.
- Attól te idióta, hogy túlságosan harcorientált vagy. Attól fél, hogy ha túlzottan elmarad tőled, akkor szimplán kidobod, mint egy selejtes árut. Már pedig küzdhet akármilyen keményen, ha elkötelezed magad valami mellett, akkor esélye sem lesz újra utolérni téged.
- Ez baromság. Miért dobnám ki, ha gyengébb nálam?
- Mert ilyen elcseszett személyiség vagy - senkit nem tisztelsz, akit nem tartasz harcban használhatónak. Már pedig akit nem tisztelsz, azt nem is szeretheted úgy, ahogy kéne.
- Ha tudnék úgy szeretni, ahogy az emberek szerint kéne, akkor most nem ülnénk itt a kapcsolatomról beszélgetve. - kissé megráztam a fejem - De úgy tűnik, ezt tisztábban a tudtára kell adnom.
A sensei féltérdre ereszkedett és kedvesen megveregette a vállamat, mintegy bátorításként. Na nem mintha szükségem lett volna bátorításra. Ennek ellenére - bár még magamnak se nagyon akartam beismerni - kissé ideges voltam este, mikor a házam tetején ülve piknikeztünk a lánnyal.
- Szívem! - nagy levegőt vettem, megfogtam a lány kezét, a szemébe néztem és próbáltam egy normális emberre hasonlítani, miközben beszéltem - Ne tedd tönkre magad! - halkan beszéltem, pár méterre tőlünk már senki sem hallhatta volna - Fontosabb a testi épséged, mint a harci képességeid.
Nemi arckifejezése a másodperc tört része alatt váltott mosolygósról komolyra.
- Muszáj, ha melletted akarok állni és nem csak az árnyékodban ballagni.
Gyengéden megsimogattam az arcát, ami a rohadt nehéz karsúlyokkal keményebb feladat volt, mint az ember hinné.
- Nem kell feltétlenül mellettem állnod. Valakinek védenie kell a hátamat is.
- Ha túl messzire elhúzol, a végén elfelejtesz visszanézni.
- Ez lehet. De mivel úgysem egy úton haladunk, mindketten fogunk kitérőket tenni, ami segít megvárni a másikat. Ne aggódj emiatt!
Ez mintha egy kicsit megnyugtatta volna, mert halvány mosollyal nyomott csókot az ajkaimra.
- Csak aztán el ne feledd, amit mondtál, mert feldarabollak!
~ Na, ez jobban ment, mint hittem.
Másnap reggel csúnya izomlázzal ébredtem, amit a súlyok számlájára írtam. De persze bármekkora is a fájdalom, én se tartottam pihenőnapot, mert még nem volt tökéletesítve az új technikám.
~ Hiába, csak olyan hibával kapcsolatban szabad okoskodni, amit már te is elkövettél.
Miután mindent letudtam otthon, barátnőmmel szétváltunk és mentünk a magunk dolgára. Ő a sensei társaságában gyakorolgatott, én pedig saját magamat edzettem - természetesen a súlyok nélkül. Egy pár napig így ment tovább, de ez alatt a pár nap alatt mondhatni kinőttem a pályát. Már nem volt komoly kihívás egymás után többször használnom a jutsumat, legalábbis így, hogy tudtam, mikor honnan fog érkezni a támadás. Kissé túl hamar értünk el oda, ahol át kellett váltani a bábra. Már pedig ahhoz épp semmi kedvem nem volt. Így inkább csatlakoztam csapattársaimhoz és Akihiro-senseihez és velük taijutsuztam lassított felvételben. Mit ne mondjak, nem volt egy leányálom. Mivel más shinobi elleni küzdelmet eddig még nem gyakoroltam magamra aggatott súlyokkal, így fogalmam sem lehetett, hogy ez milyen lehetetlen feladat. A végtagjaink lassabban reagálnak, minden egyes mozdulat magában hordozza a veszélyt, hogy kibillent az egyensúlyunkból és még a kontrollra sem tudunk rendesen figyelni, mert a súlyok tovább rántják a támadó végtagot, mikor megállítanánk. Ennek ellenére mindenkinek tetszett az edzés. Hake azért élvezte, mert végre ő is felvehette velünk a versenyt, mi pedig azért, mert...nos...fogalmam sincs, hogy miért. De azért jó volt.
- Hake! - kaptam el csapattársamat az edzés után - Szólhatsz Kenko-channak, hogy jöhet a báb. - természetesen ezúttal sem tudtam látható undor nélkül kimondani a "báb" szót, de ezzel lassan már senki sem foglalkozott.
- Oké. Megfelel, ha ide jön a bábos gyerek?
- Aha.
Igen, ennyi volt köztünk a beszélgetés. Meglepő, mi? Mindannyian sokkal jobban elfáradtunk, mint amennyire bevallottuk volna és senkinek nem volt ereje a hülyeségekhez. Mint mondjuk elköszönni a másiktól, vagy beszólogatni egymásnak.
Mint másnap kiderült, Kenko a csapatával pont aznap ment el egy rövid küldetésre, így várnom kellett. Sebaj, addig edzettem a csapattársaimmal. Szerencsére azonban csak két napot kellett várakoznom, és harmadnap már egy új emberke is feltűnt, nagy tekerccsel a hátán. Ha hasonlítanom kéne, azt mondanám, hogy a srác valahol a sensei és egy oroszlán közt állt. Magas volt, csupa izom módon nagydarab és szőrös. Nagyon szőrös. Mindenhol szőke szőrszálak fedték a testét, szőke haja pedig sörényre hasonlított.
- Üdvözletem! Itsuki Jiro vagyok, de hívhattok nyugodtan Shishi-nek (oroszlán), elvégre ez a becenevem. Hake-kun, jó helyen járok?
- Igen, ezt a férget kéne szétverned. - boxolt a vállamba csapattársam, amire kapott is egy ütést a gyomorszájába. Legalábbis oda céloztam, de a súlyok miatt nem jött össze. Ez az új jövevény figyelmét sem kerülte el.
~ Franc! Most első benyomás alapján elkönyvelt gyengének. Csodálatos. Na mindegy, mentsük a menthetőt!
- Misage vagyok. - nyújtottam kezet a jövevénynek, amit bólintva megrázott.
- Nem tűnsz egy taijutsu mesternek. - jegyezte meg, amitől mosolyognom kellett.
- Ha ártani akarnék, már nem lenne kezed. - magyarázatként elengedtem a kezét és a mellettünk álló fa törzsére helyeztem a sajátomat, csakhogy a levegőt összesűrítve a tenyerem és a fa felszíne közt félbevágjam a fatörzset. Nagy robajjal dőlt ki a növény, Shishi arcán pedig egy pillanat alatt átvette a kiábrándult vigyor helyét a hitetlenkedő arckifejezés.
- Asszem elég jó. Már értem, hogy miért kell a báb.
- Hány játékfigurád van?
- Amiatt ne aggódj! Leselejtezett bábokat használok és ingyen kapom őket. Szerintem még örül is az illető, hogy nem marad a nyakán a selejt és nem kell megsemmisítenie. - beszéd közben lekapta a hátáról a tekercset és megidézett belőle öt bábot. Mindegyik nagyjából emberszerű volt, de mindegyiknek hiányzott egykét része, vagy csúnya folt, esetleg égés borította őket.
- Nem vagyok egy profi bábmester és egyedül Kenko-chan ellen használtam eddig ezt a technikát, így bocsáss meg, ha nem lesz kielégítő az eredmény. Egy bábbal kezdünk taijutsuval, aztán ha az megy, akkor váltunk fegyverre. Ha azzal is elbánsz, akkor majd váltunk két bábra. Többet nem tudok egyszerre irányítani.
- Csak támadj!
Ellenfelemnek se kellett több, egy pillanat múlva már meg is ugrott felém az egyik báb. Eredetileg három, most csupán négy karú, ember formájú szerkezet volt, félig hiányzó fejjel, aminek köszönhetően látni lehetett a szájában helyet kapó pengét.

Nagyjából egy órán át küzdhettem az általam gyűlölt fegyverek ellen, mikor úgy éreztem, hogy muszáj levennem magamról a súlyokat. Ez alatt az eredeti öt bábból hármat teljesen ártalmatlanná tettem - pedig ezeknél is kívülről kezdtem a szeletelést. Kelletlenül ugyan, de elismertem, hogy jó ötlet volt a bábok használata. Éles harc közben messze nem ment annyira a jutsu használata, mint ahogy akartam volna. Többször is volt, hogy a gyilkos széltechnika helyett csupán egy meglehetősen erős tenyeres ütést vittem be. Miután levettem a súlyokat, váltottunk is a fegyveres harcra.
- Csak hogy érdekesebbé tegyük, a bábok minden pengéjét bekentem ezzel. - emelt fel egy kis tubust Shishi - Rebarbara és hánytatógyökér keveréke. Nem túl veszélyes, de ha a szervezetedbe kerül, akkor javaslom rohanj a wc-re egy vödör társaságában, mert felül és alul is folyni fog belőled minden. Utána meg igyál sok vizet, mert könnyen kiszáradáshoz vezethet.
- Mennyi szabadidőd van, hogy ilyenekkel szórakozol?
- Nekem is van egy Hake-kunhoz hasonló csapattársam. Hidd el, megéri.
Ezen mindketten nevettünk. Annak ellenére, hogy bábokat is használt, kifejezetten bírtam a srácot. Legalábbis addig röhögtünk, amíg nem folytattuk a gyakorlást. Az új báb egy jól megtermett emberre hasonlított és fémpántok borították a testét. Egy egyszerű szúrással támadott, amit félrepacsiztam - ezzel megszabadítva a kézfejétől -, aztán a fejét is kettévágtam. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy a báb nem ember. A félbevágott karja könyöktől lefelé a földre hullott és a könyökéből kiálló pengével sikerült végigszántania a vállamon.
- Mára ennyi a gyakorlásból. Siess, keress egy mosdót! - nevette el magát, én pedig a tanácsát megfogadva hazarohantam. Aznap délután nem mentem sehova.

//Megszerzett tárgyak: Kar és lábsúlyok, valamint súlyöv. Árat, valamint súlyt kérnék hozzá pontosan Very Happy

Tobiramanak köszönhetően ez utóbbi elvileg 50 kiló körül van, bár azt nem tudom, hogy végtagonként, vagy összesen...mert ha összesen, az nagyon kevés, még én is tudnék vele mozogni, pedig nincs is chakrarendszerem...szóval ezért inkább Rátok bízom a döntést ^^//

Sai Szer. Ápr. 24 2019, 12:15

Szia! Kellemes kis iromány, + 8 chakra, + 5 Tjp

A súlyok: megnéztem Jakent, neki van összesen 140 kg-ja, így az a reális, ha neked megmarad a Tobirama javasolta 50 kg, s ezek szerint ez az összsúly.
Súlyok ára ( az 50 kg-é összesen) 10.000 Ryo ( 10 kilónként 2000 - nem találtam infót így hirtelen, így ennyiben állapítottam meg a felszerelések árait nézegetve, remélem, nem döntöttelek anyagi romlásba xD)

Ajánlott tartalom

Misage

Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage

Re: Misage