Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

**Jaiba Minamo** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:42

Emlékek tára

Kedves füzet,abban a megtiszteltetésben lehet részed, hogy szerény életem izgalmasabb epizódjait megőrizd idősebb napjaimra. Olyan emlékeket hagyok benned jövőbeli önmagamra, amelyek majd emlékeztetnek arra, hogy az élet nem csak a négy falat, a kötelességeket, az érdekeket, az abból származó előnyöket, intrikákat, és a vágyainkról való lemondást jelentik, amelyekből az enyém eddig állt.

Új életem első napja

1. epizód: Szökés

Silány 15 évem legszerencsésebb napjára ébredtem, sajnos ehhez mások szerencsétlenségén és nyomorúságán keresztül vezetett az út...
Szokásos sóvárgó sétámat tartottam reggel a kertben, mikor egy teherautó ütközött börtönöm - szüleim palotája - védfalainak olyan hévvel, hogy áttörte azt (tudom, hogy furcsán hangzik, de csak a neve védfal, valójában olyasmi, mint egy vékonyabb fal, amely elválasztotta a palotát a külvilágtól). Nem volt a legszebb látvány, ráadásul az egész kigyulladt, így szép kis felfordulás alakult ki az udvaron. Mindenki a sebesültek ellátásával, és az autóba szorult sofőrrel volt elfoglalva, így könnyedén kiszökhettem a keletkezett lyukon. Végre megízlelhettem a szabadság mámorító illatát, de a valóság vaskarmaival rángatott vissza egyik testőröm képében, aki észrevéve tevékenységem, kérdőn utánam szólt, hogy mégis hova megyek. Na vajon hova?
Kétségbeestem, mert ez azt is jelentette, hogy megint lefüleltek, és az újabb kudarcot nem tudtam volna elviselni, így se szó, se beszéd, futásnak eredtem. Igazából nem adtam magamnak sok esélyt, "üldözőim" túl sokan voltak. Ám akkor, mintha csak az ég küldte volna, jött ő.
Már leértem a kikötőbe, amikor egy óvatlan pillanatban nekimentem egy fiúnak, és elvágódtam. A fiú reflexből kapott elő egy kunait, ám mikor realizálta, hogy csak én mentem neki, udvariasan felsegített. Be is mutatkozott rögtön, s bár nem tudtam, megmentőm állt előttem életnagyságban: Mineiro Naro.
Talán kedélyesen elbeszélgettünk volna, megittunk volna valahol valamit, ha normális ember lehetnék, így viszont az egész mesébe illően induló jelenetet fegyveresek csörgése zavarta meg, s a fiú már odébb is állt volna, kerülve a bajt. Csak az agyamnál is gyorsabban forgó számnak köszönhettem, hogy megállásra késztettem, bár így utólag visszagondolva egész felelőtlen voltam, hiszen konkrétan bármit megígértem volna, csak segítsen rajtam.
Nem tudom, mi késztette megállásra, a kecsegtető lehetőség, vagy csupán az empátia (mert igazából később sem használta ki a "bármit megteszek" adta lehetőségeket.), a lényeg, hogy felkapott, s a kikötőbe rohant velem, majd utasított, hogy rejtőzzek el egy hajón, majd otthagyott. Nem tudtam mire vélni a dolgot. "Vajon mit fog csinálni? Épségben visszaér?" ehhez hasonló gondolatok cikáztak agyamban. Nem vettem volna a lelkemre, ha miattam bajba keveredik...
De feleslegesnek bizonyult minden ilyesféle aggodalmam, mert nem sokkal később, még talán öt perc sem telhetett el, ismét feltűnt, majd lazán csak annyit kérdezett: Na merre tovább?

2. epizód: Irány Hó Országa!

Ez a kérdés maga volt a nagybetűs Lehetőség. Bár már többször megpróbáltam megszökni, most kellett rádöbbennem, hogy sosem gondoltam tovább, csak arra koncentráltam, hogy kinn legyek, de utána? Agyam lázasan forgott, míg eszembe nem jutott egy szép történet, amely olyan helyen játszódott, ahol egész évben hó borított. Rögtön meg is osztottam titokzatos megmentőmmel ezen ismereteimet. Minden vágyam volt, hogy végre egyszer lássak havat élőben. Társam persze rögtön képben volt, s miközben hosszas hajóutunkat megkezdtük, sokat beszélgettünk.
Na de hogy ki is ő? Tudom, félelmetesen kellene hangzania, de egy volt konohai elveszett ninja, aki most Víz országában él és egy titkos szervezet tagja. De ez csak a hivatalos formaság. Egyébként egy tiszta szemű és nyílt arcú, bizalmat sugárzó ember, akiből semmi rosszat nem tudnék kinézni. Még a legfurcsább kérdéseimre is őszinte nyíltsággal válaszolt, amire a szüleim sosem voltak képesek... még az álmai is tiszták és gyönyörűek: egy kis meleg családi fészek, amelyben boldogan élhet. Mosolyt csalt az arcomra, pedig az istenek a megmondhatói, nem nagyon szoktam, mégis, a közelében mintha az arcomra ragasztották volna. Volt valami a kisugárzásában, amiből tudtam, hogy nem kell tartanom tőle, hogy rábízhatom magam. De volt egy, mindennél sokkal fontosabb tulajdonsága: Figyelt rám! Sokan azt gondolnák, hogy egy hercegnő minden szavát lesik, és száz és száz szolga csak arra vár, hogy teljesíthesse őket. Ez közel sem így van. az embert körülveszi a cukormáz, miközben belül iszonyúan magányos. A vagyon és a cím csak arra jó, hogy eltávolítsa az emberektől, mert azok, akik körülötte szolgálnak, távolságot tartanak, félnek, hogy a herceg esetleg nem nézi egy s más dolgukat jó szemmel, így inkább csak a dolgukat végzik. Ha kérdezi őket válaszolnak, de valójában sosem mondanak semmit. S az ember szépen lassan belefárad, hogy folyton falakba ütközik. De ahogy itt vele beszélek, mintha egy hatalmas réten állnék, ahonnan messzire ellátni. Szédítő de egyben felpezsdítő érzés.

3. epizód: Kalandom az evezőkkel

Az együtt töltött idő másképp is hasznosan telt. Például kipróbálhattam az evezést, ami igen mókásnak bizonyult, bár tény, hogy elég fárasztó. Na meg rizikós egy csónakban helyet cserélni. Ezt az is bizonyítja, hogy bár próbáltam óvatosan mozogni, ahogy megmentőm is javasolta, mégis kis híján felborítottam az egész csónakot. Érdekes tapasztalat volt, hogy elmaradt a letolás. Ha a palotában nem csináltam valamit tökéletesen, akkor mindig leszidtak. Egy hercegnőnek tökéletesnek kell lennie, nem rohangálhat kedvére, nem eshet el, még megbotlani is kész botrány... Most azonban nem jelentett semmit, hogy keresztülestem a hajón, még segítettek is, hogy lehetőleg épségben foglalhassam el most már a helyem az evezőknél. Bár meg kell hagynom, egész intim és zavarba ejtő pozícióba kerültünk így. Nem mondhatnám, hogy mindennapos dolog, hogy egy fiú ül mögöttem, és hozzám simulva segít megfelelően irányítani az evezőket... Érintés, olyan ritka volt, az is annyiból állt, hogy kezet csókolnak, felkérnek egy táncra, mind-mind apró, a két test épp hogy csak találkozik egy rövid pillanatra. De ez egészen más, az ember érzi a másik melegét, a leheletét, amely csiklandozza a nyakát. Borzongató, de kellemes érzés. Egy biztos, megerősítette azt a nézetemet, hogy élni jó és érdemes. Na de visszatérve az evezésre: nem is volt olyan nehéz, de tuti, hogy egyedül kiköptem volna a tüdőm, mire megpillantjuk a partokat. ;D

4. epizód: Fürdés a hóban, hóangyal és egyéb titkok

Hamarosan előbukkant a végtelennek tűnő messzeségből Hó Országának partvonala. Szívem repesett a lelkesedéstől, na meg némi megkönnyebbüléstől is. Egyrészt most már tényleg el mertem hinni, hogy megszöktem, másrészt végre újra szilárd talajt tudhattam a lábam alatt. (Már ideje volt...) Közben Mineiro mesélni kezdett valami fura szertartásról: a hóban fürdésről, meg valami hóangyalkáról és hóemberről. Meg kell valljam, fogalmam sem volt, miről beszél... Azt hittem, utóbbi kettő valami helyi specialitás ^_^'
Ahogy kiszálltam a kikötőben, elvarázsolt a látvány. Minden fehér volt, és csillogott. Sosem láttam még ehhez hasonlót. És valóban,. a hó hideg, és a kezedben tényleg elolvad (pont, ahogy olvastam).
Csak arra eszméltem fel, hogy útitársam elvágódik a földön, és idiótán kalimpálni kezd. Azt hittem, valamiféle roham jött rá vagy ilyesmi, de kiderült, hogy csak hóangyalkát csinált. Egy ideig csak bámultam rá értetlenül, majd mikor sikerült felfognom a szituációt, kíváncsian kipróbáltam én is. Igazán mókás volt, bár tiszta havas lettem, ami rövid úton átnedvesítette a ruháim. A hideg sem tett valami jót. Talán látszhatott is az arcomon, mert Mineiro úgy döntött, kiadja az ukázt, azaz kerestünk egy panziót a közelben, ahol megszállhatnánk. Végül mégsem siettük el a meleg helyre vonulást, mert túl lelkes voltam. Pontosítok: már-már gyerekes. De hát ha az ember életében először lát havat, először csinál hóangyalkát, és először gyúr hóembert, azt hiszem, megérthető és elnézhető ez a túlbuzgóság. Látszólag legalábbis nem zavarta a fiút a dolog, hiszen a hóember lábát és fejét ő gyúrta. Számomra maradt a pocak, és megajándékoztam kis teremtményünket a sálammal, hogy jobban hasonlítson Mineirora. Ezzel a gesztussal is meg szerettem volna köszönni a segítségét. Nélküle valószínűleg az éjszakát már ismét a kastélyban töltöttem volna a szobám ablakában gubbasztva, mint a szabadság ízét megérző, de ismét kalitkába zárt madár.
Na de a nagy munka közepette mégis csak átfagyott melegebb éghajlathoz szokott testem, így végül bevonultunk a panzióba, ahol két egymás melletti szobát vettünk ki.
Mielőtt elvonultunk volna, elköszöntünk egymástól. Itt ért egy újabb szokatlan tapasztalat, Mineiro megpuszilt elköszönésképp. Nem gondoltam volna, hogy a hétköznapi emberek ennyit érintkeznek egymással. Számomra ez teljesen ismeretlen, nem csoda hát, hogy teljesen zavarba jöttem. Mikor lefeküdtem aludni, még sokáig járt ezen az agyam. Be kellett ismernem magamnak, hogy nagyon megkedveltem a fiút, s ezzel párhuzamosan megjelent a félelem (bár csak enyhe formában), hogy elveszthetem. Eddigi életem során mindig egyedül hagytak azok, akiket igazán megkedveltem...

5. epizód: 2. nap: Eltévedtem!

Még másnap is annyira izgatott voltam, hogy nem is tudtam sokáig aludni. Hamar felöltöztem, pedig próbáltam húzni az időt, de nem ment valami túl jól. Végül úgy döntöttem, megnézem, Mineiro felébredt-e már, de mivel semmiféle hangot nem hallottam az ajtaján keresztül, csalódottan vonultam le, és beszélgettem egy sort a recepcióssal, miközben megreggeliztem. Azért haszna is volt, mert a bácsi kedélyesen elszórakoztatott és adott pár jó tippet, mit érdemes megnézni illetve kipróbálni a környéken. De aztán neki is dolga akadt, hiszen újabb vendégek érkeztek, így egyedül maradtam, és borzasztóan unatkoztam. Ám eme roppant fontos tevékenységem közben kopogás zavart meg. Előszőr nem tudtam elképzelni, honnan jöhet a hang, de aztán megpillantottam a megoldást. Az ablak túloldalán egy furcsa, pingvinre emlékeztető madár kopogtatott.
Közelebbről is meg akartam nézni, így kimentem, de megijeszthettem az állatot, mert az erdő felé iszkolt. Sokáig követtem, míg végül eltűnt a szemem elől. Ekkor vissza szerettem volna fordulni, de egy igen végzetes és elháríthatatlan akadály tornyosult elém: fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és hogy merről jöttem. Teljesen kétségbe estem, de a legjobban az fájt, hogy Mineiro azt fogja hinni, hogy csak úgy szó nélkül leléptem. Sírva kuporodtam össze, elveszetten, ismét egyedül...
Fogalmam sincs mikor, és hogyan, de egyszer csak a semmiből előtűnt immár másodszor is megmentőmmé vált fiú, s megvigasztalva visszavezetett a panzióig. Ekkor kezdtem érezni, hogy a közelében biztonságban érezhetem magam, mintha az ég küldte volna, hogy vigyázzon rám, óvón, gondoskodón. Mert biztosan érzem, hogy ő az én védőangyalom, akiket itt a földön barátnak szokás hívni.

6. epizód: Hóistennő szentélye - Barátok mindörökké

Miután lenyugodtak a kedélyek (értsd megnyugodtam Razz

) elhatároztuk, hogy a panziós ajánlotta lehetőségek közül elsőként a Hóistennő Szentélyét fogjuk meglátogatni. Mineiro nem is sejthette, mi volt valójában ezzel a tervem, és igazán boldog voltam, hogy minden különösebb problémázás nélkül belement a kis látogatásba.
Nagyon aranyos volt, ahogy a fiú rögtön intézkedni kezdett mindenfelé. Szerzett egy kétszemélyes hójáró gépet, és útbaigazítást is kért, hogy ne tévedjünk el. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle, mert nekem ugyan semmi ilyesmi nem jutott volna az eszembe... ^_^'
Azon meg végképp meglepődtem, hogy felajánlotta, hogy vezethetem a szerkentyűt. Egész vakmerő dolog megbízni bennem ilyen téren... (vagy őrült.) Annak ellenére, hogy még soha nem láttam ilyet, egy kis segítség után egész jól kezdett menni a vezetés. (Kis segítség --> Mineiro adagolta a gázt, én meg kormányoztam ;D)
Na igen, itt megint jöhet a szokásos megbotránkozás, amely előkelő körökben igen divatos jelenség: De hiszen a fiú a hátad mögött ült, és megint kihasználta, hogy olyan közel bújhat hozzád, ahogy csak tud, és te még engedted is. Micsoda szégyen, micsoda szemérmetlenség...
Hát, meg kell vallanom, valóban mögém ült, valóban hozzám bújt, de nem éreztem tolakodónak vagy zavarba ejtőnek a dolgot. Sőt, úgy tűnt, ez teljesen természetes jelenség az átlagembereknél, mert a környéken akikkel találkoztunk, csak kedvesen elmosolyodtak, de nem szóltak semmit. Márpedig állítólag "kedvenc" udvarmesterünk szerint a csőcselék még a bolhából is elefántot csinál, és árgus szemekkel figyeli, hogy mikor köthet bele valakibe valamiért. (Szerintem igen nagyot tévedett...bár úgysem tudnám erről meggyőzni, hiszen én még csak egy kis tudatlan gyermek vagyok-->utáltam, hogy folyton idiótának nézett, mert még csak 16 vagyok.)
Na de vissza a lényegre, öreg koromban legkevésbé az udvarmesterre szeretnék emlékezni :S A szentély sokkal lenyűgözőbb volt, mint gondoltam, fehér márvány és hegyikristály falaival olyan hatást keltett, mintha hóból és jégből emelték volna, igazán méltó volt istennőjéhez. A díszítés pazar volt és részletgazdag, rengeteg ember munkája és szeretete nyugodott bennük.
Belül szintén gondosan elkészített freskók sora fogadott bennünket, amik különböző történeteket ábrázoltak, valószínűleg a Hóistennőhöz kapcsolódóan.
Végre megérkeztünk a legenda helyszínére. Kicsit sunyítottam, nem tudtam, szeretne-e a fiú a barátom lenni, de egy próbát mindenképp megér, gondoltam. Végül elmeséltem neki, hogy akik ezen a szent helyen kötnek barátságot, azok védelmezője a Hóistennő lesz, és a legenda szerint barátságuk az idők végezetéig tart majd. Izgatottan tettem hát fel a kérdésem: "Mondd, leszel a barátom, Mineiro Naro?"
Meglepődtem, hogy fél napi ismeretség után Mineiro gondolkodás nélkül rávágta, hogy "Igen! Mindörökké." Végül arra jutottam, hogy ennyi erővel magamon is megdöbbenhetnék, hogy fél nap után azt szeretném, hogy egy vadidegen srác legyen a barátom. De hát más furcsaságain könnyebb megbotránkozni, nem igaz? Razz

A fogadalmat kisujjaink összefűzésével pecsételtük meg, az egésznek olyan emelkedett hangulata volt, miközben a Hóistennő hatalmas szobra elérzékenyülten pillantott le ránk (na jó, nem, egy szobor nem képes ilyesmire, de olyan jól hangzik).

7. epizód: Korcsolya

Furcsa, hogy minden egyes különleges pillanat milyen hamar elmegy, és hogy az ember számára mennyire természetes, hogy egy-egy ilyen pillanat után visszazökken a hétköznapi kerékvágásba. Alig hogy egy életen át tartó barátságot fogadtunk, már azon kezdtünk tanakodni, mit csináljunk aznap. Mintha mi sem történt volna, komolyan. De ne keseregjek, végül is ez az élet rendje.
A kis szentélylátogatásos túra után egy korcsolyapálya felé vettük az irányt, hogy belevethessük magunkat az egyik legtipikusabb és legkedveltebb télisportba, amit még egy olyan kezdő, mint én is talán el tud sajátítani anélkül, hogy kitörné a nyakát. Csak akkor fogalmazódott meg bennem némi kétely a dologgal kapcsolatban, mikor kiderült, hogy kísérőm sem ért a korcsolyázás művészetéhez.
Mikor megérkeztünk, ismét a fiú vette át az irányítást, jegyvásárlás, korcsolyabérlés egyebek. Aztán hevessége tovább folytatódott, míg a jégre lépve az "anyaföld" magához nem szólította (akkorát esett, hogy öröm volt nézni Razz

) Aztán egy kisebb, groteszk küzdelem következett, míg sikerült feltápászkodnia.
Tanulva az esetéből óvatosabban fogtam korcsolyázáshoz, de így is sikerült esni-kelni. A hangulat a tetőfokára hágott, mikor azt találtuk ki megoldásnak, hogy egymás kezét fogva csúszkálunk tovább, ami először jó megoldásnak tűnt, egészen addig, míg egy profibb páros nem lépett a jégre, és nem próbáltam meg leutánozni a mozdulataikat. Az eredmény hatalmas borulás volt.
A másik páros valószínűleg megszánhatott minket, felsegítettek, és elláttak jó pár tanáccsal, így a továbbiakban ezek alapján egész jól elszórakoztunk, míg át nem fáztunk, és gyomrunk nem jelezte, hogy ideje lenne enni valamit.
Így történt, hogy megrohamoztunk egy ramenest.

8. epizód: Ramen és szívbaj

Már messziről lehetett érezni az ínycsiklandozó illatokat (vagy csak rettenetesen megéheztünk), úgyhogy nem variáltam, azt kértem, amit Mineiro, majd beültünk egy kevésbé feltűnő hátsó asztalhoz. Bár azt hittem, már ettem ehhez hasonlót, de kiderült, hogy az valami más lehetett (és apáék sikeresen megfúrták ezt a tervemet), mert ez a ramen köszönőviszonyban sem volt azzal, amit ramen néven felszolgáltak nekem egyszer. Kicsit bizalmatlanul méregettem emiatt az ételt, de megkóstolva rá kellett döbbennem, hogy irtó finom, rögtön két adagot be is lapátoltam, aztán meg derültem Mineiro arcán, amelyre egyértelműen ült ki a megrökönyödés. Nem tehetek róla, éhes voltam.
Kedélyes, és említésre méltatlan ebédnek indult az egész, ám hamarosan a szívem is megállt egy pillanatra, mikor az ajtón a testőrség kapitányát láttam belépni. Hirtelen kirázott a hideg, majd elöntött a hőség, és a kétségbeesés. Rögtön bele is fúrtam magam a székembe, hogy még kevésbé látszódjak. Csak akkor kezdtem valamelyest visszanyerni hidegvéremet, amikor a ramenes tulajdonosnője a férfi nyakába ugrott egy "Édes fiam!" felkiáltással. Viszont azt is tudtam, hogy ideje felhúzni a nyúlcipőt, majd Mineiroval a wc ablakán keresztül angolosan távoztunk. (Persze fizetés után.)

9 epizód: Yukigakurei Fesztivál

A kis közjáték után végre megejtettük a vásárlást, így már kevésbé voltam feltűnő jelenség. Szegény Mineiro, kicsit problémás vagyok, szóval azt hiszem, sikerült próbára tennem a türelmét, de egész jól viselte. Ezért nem is zavartam, mikor újra egy panzióba jelentkeztünk be, csak egy mosolyt kértem, mielőtt elmegy aludni.
Aztán úgy alakult, hogy nem tudtam aludni, szenverésztem mindenfelé, próbáltam elfoglalni magam, sikertelenül. Aztán bevillant a "nagy" ötlet, ami nyomán átlopakodtam útitársamhoz, ugyanis kíváncsi voltam, hogy nézhet ki, mikor alszik. (Bár titkon reménykedtem abban, hogy még nem alszik, és akkor tudnánk beszélgetni, és nem kellene unatkoznom.)
Hihetetlen könnyen bejutottam, ugyanis nem volt bezárva az ajtó, viszont Mineiro már aludt, így csak leültem az ágy mellé, és néztem békésen szuszogó alakját. Igazán aranyos volt, ahogy aludt békésen, ki tudja, miről álmodva. Igazából nem tudom, miért, meddig ülhettem ott, de végül csak meglátogatott az álommanó jótékony álomporával, csak épp a rossz helyen... Bealudtam az ágy mellett.
Reggel viszont a saját ágyamban ébredtem. Tiszta égő volt, de végül csak én csináltam belőle drámát (mint általában mindenből...).
Ezek után nekivágtunk a főváros felé vezető útnak, hisz nem maradhatunk le az éves jégszobrász versenyről!
A város gyönyörű volt, és csak úgy pezsgett, mindenki ideutazott a fesztiválra, aki tehette. Standok mindenfelé szebbnél szebb csecsebecsékkel, néhány értelmesebb dologgal, na meg rengeteg lacikonyha, édességes, minden, mi szem-szájnak ingere. A tömeg egyre sűrűsödött, ahogy egyre beljebb értünk, ami kicsit megrémített, de rögtön elememben éreztem magam, amint megpillantottam egy fényképező automatát. Rögtön oda is rángattam Mineiro-t, és csináltunk is pár képet. Az egész akció komolynak indult. Készült is egy pár normális kép, aztán egy szamárfül beindította a fantáziánkat, egy csomó vicces fotó készült, amin utólag sikerült megosztoznunk (bár elorozta az egyik kedvencem T_T) Azonban a képek mellé kaptam egy olyan tárgyat, amely sokkal többet jelent bárminél. Mineiro rám bízta a homlokvédőjét ezekkel a szavakkal: "Mindig oda akartam adni valakinek, de még nem találkoztam olyannal, aki méltó rá. De te az vagy." Teljesen elérzékenyültem. Még soha senkitől nem kaptam ennyire személyes ajándékot.
Végül eljutottunk a főtérre is, ahol épp akkor kezdődött a jégszobrász verseny, rengeteg különféle elmésebbnél elmésebb, illetve furcsábbnál furcsább módszerrel készítették az alkotók jégbe öntött műalkotásaikat. Teljesen lenyűgözött.
Észre sem vettem, hogy egy idősebb férfi lépett mellénk, csak mikor megszólalt. Szerette volna, ha modellt állunk (illetve tulajdonképpen ülünk) neki (azt hitte, hogy mi ketten... szóval, hogy egy pár vagyunk, pedig nem is, csak barátok, semmi több --> anyám és apám már ezen is kiakadna, hát akkor még, ha lenne is köztünk valami Very Happy

). Miután két pillantással megtárgyaltuk, igent mondtunk.
Miközben dolgozott, sok mindent mesélt magáról a bácsi, akit senseinek hívtam többnyire, mert szerintem irtó jól dolgozott. Elmesélte, hogy a felesége korán meghalt, és azóta mindig, minden évben a versenyen hosszasan keresi a tökéletes párt, akiket szoborba önt, hogy megörökítse a fényt a szemükben. Még sosem nyert, de ez nem zavarta. Érdekes egy emberke volt, de szimpatikus és jó kedélyű is.
Fontos dolgot tanultam meg tőle:
"Szerintem az ember boldogságának titka, hogy nem tűz ki maga elé elérhetetlen vágyakat, ha beletörődik abba, amit a Sors rászabott, és azon belül megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni magából és a környezetéből. Örülni kell minden apróságnak, még ha az csak egy kis semmiség is, és mosolyogva kell szembenézni a legvadabb viharral, de ami a legfontosabb, meg kell őrizni a szívedben a gyermekkori tündérmesék csodáit, a képességet, hogy rá tudj csodálkozni a világra, hogy akkor is tudj szívből mosolyogni, mikor más már rég feladja a küzdelmet. Élni azzal a tudattal, hogy az élet szép, hogy akik eltűnnek mellőled utad során, a szívedben örökké veled maradnak, s amikor úgy érzed, a gond hatalmas hullámai elnyelnek, idézd fel ezeket a szép pillanatokat, hidd el , az élet rögtön százszor szebbnek fog tűnni."
Ezek egy tapasztalt, húsz éve egyedül élő ember szavai, aki ma is úgy képes mosolyogni, mint 20 évvel ezelőtt, mikor még élt a felesége. Iszonyúan irigylem érte...
Közben a szobor kezdett kialakulni, és a figurák tényleg nagyon hasonlítottak ránk, pedig még az apró finomításoktól iszonyú messze jártunk. Annyira fellelkesültem, hogy poénból megjegyeztem, hogy ezek után nekem is muszáj lesz modellt állnia Mineironak, és majd jól lerajzolom (ez komoly fenyegetés ám! Razz

). Igencsak félre állt a szám, mikor beleegyezett. Erre igazán nem számítottam, de arra alapoztam, hogy úgyis elfelejti majd, mire számon kérhetné rajtam, hiszen pont ott pont akkor egy deka papír vagy ceruza sem volt nálam. (Itt sikerült egy kis félreértésbe is keverednem, mert azt a kitételt kaptam, hogy csak a szebb feléről rajzolhatom le. Én halál komolyan azt hittem, hogy a hátsójára gondol... de a jelek szerint egyáltalán nem, vagy pedig iszonyú jól adta az értetlen ártatlant.) Én kis naiv... Amint elkészült a szobor, bácsikánk szerzett megfelelő eszközöket, és mindenki csak arra várt, hogy nekikezdjek a munkának.
Meglepően jól ment a dolog, teljesen elmélyültem, de végül elkészült a nagy mű. Kicsit sajnáltam, hogy végül Mineiro tulajdonát gyarapítja, de hát, az élet már csak ilyen... különben is, még viszonoznom kell azt a gesztust, hogy rám hagyományozta a fejvédőjét.
Ahogy elkészültem boldogan emeltem fel a fejem, hogy büszkén mutassam meg neki művemet, amikor észrevettem, hogy iszonyatos tömeg gyűlt körénk. Rettenetesen megijedtem. Tudom, furcsán hangzik, hiszen egy hercegnőnek sok közszereplési feladata van, de ez a tömeg ott volt pár centire tőlem, és csak nyomakodott egyre közelebb. Mineiro ismét jókor lépett közbe. Szinte észrevétlenül húzott maga után, hogy eltűnjünk a tömegben, amely csak később ocsúdott fel, hogy a "cirkuszi látványosság" ellógott a szeme elől, de ekkorra már egy kis étkezdébe húzódtunk be az egyik mellékutcában. Iszonyatosan megkönnyebbültem. Egy pillanatra ott kint picinek éreztem magam, egy apró pontnak, amely tehetetlen és védtelen. Borzasztó élmény volt.
Újdonsült barátom igazán jó választásnak bizonyult, pillanatok alatt feledtette velem félelmeimet, a rajzra terelve a szót. Látszott rajta, hogy elégedett a végeredménnyel, ami kis büszkeséggel töltött el és máris mosolyogtam, mint a vadalma.
A nagy izgalomra bevágtunk egy-egy jégkrémtálat, ami igazán jól esett, mondhatni lehűtötte a kedélyeimet. Egyszerűen meg tudnék veszni az édesség ezen isteni formájáért. Még azt is sikerült megtudnom, hogy Mineiro a sárgadinnyéset és a citromosat szereti. Hát én nem vagyok ennyire válogatós, bármi jöhet. Na jó, kókusz nem.
Lassan eltelt ez a nap is, ismét egy panzióba húzódtunk vissza, miközben megtárgyaltuk azt is, hogy másnap túrázni megyünk. Be is szereztük útközben a szükséges, ám de eddig hiányzó eszközöket, ruhákat.
Jaj, és majdnem elfelejtettem... útközben egy üzlet kirakatában ment a tv, innen sikerült értesülnünk arról, hogy szobrászunk megnyerte a vetélkedőt. Boldog voltam, de sajnáltam is az öreget, hogy senki nincs vele, aki igazán együtt örülne neki. Elszomorító gondolat, emlékeztet a régi életemre. A magány egy olyan betegség, amelyre igen nehéz gyógyírt találni, mert az ember akármilyen nyitott is legyen a világra, képtelen igazán közel engedni magához bárkit is csak úgy. Főleg, ha van pár fájdalmas emléke, egy elfelejtett zongoravizsga, magányosan töltött ünnepek...
Aztán, mivel még egyikünk sem volt igazán álmos, kitaláltam, hogy kiülhetnénk a panzió tetejére. Mineiro boszorkányos ügyességének hála hamar fenn találtam magam a vágyott helyen. Igazán szép és tiszta este volt, még a tejút is egyértelműen rajzolódott ki az égen. Még közös csillagot is választottunk, egy igazán fényes darabot (a csillagászat sem az erősségem, szóval ezentúl kisajátítok minden nagyobb fényes csillagot az égen Smile

)
Az éjszaka csöndjét, stílusos megkoronázásként, hatalmas durranás zavarta meg: tűzijáték. Imádom, szóval kifejezetten jól szórakoztam. Mineiro viccesen megjegyezte, hogy kiskorában félt a durranások hangjától .Igazán nehéz elképzelnem, hogy valamitől fél. Azt hiszem, mára sikerült minden ilyen jellegű félelmét kinőnie.
A mai este is olyan véget ért, mint a tegnapi, csak úgy elaludtam fél úton. Minek nekem ágy? Kezdem azt hinni, hogy tök felesleges.

10. epizód: Jéghegy zord táján megdobban a szív

Reggel korábban ébredtem, egy rossz álom örvénylő sötétségétől kísérve. Mivel nem tudtam visszaaludni, és úgy gondoltam, Mineiro még alszik, rajzolgatni kezdtem a hóesésben tündöklő reggeli várost. Egész belemerültem, mikor is egy alak zuhant a látóterembe a tetőről. Ijedtemben hátravágódtam, de feltápászkodva realizálnom kellett, hogy csak Mineiro nem fért a bőrébe. Kis csipkelődés után most először reggeliztünk együtt.
Na de a lényegre:
Nekivágtunk a vadregényes tájnak, miután a Sorsra bízva egy érme segítségével eldöntöttem, hogy a hosszabb túraútvonalat járjuk meg. A táj gyönyörű volt, de az út kicsit hosszabbnak bizonyult, mint vártam, igen csak kimerültem, a végén már szegény Mineiro cipelt mindent, még engem is. Nem csoda, hogy örültem, hogy végre megérkeztünk a hegy csúcsának közelében fekvő vendégházhoz. Jó volt végre megpihenni.
Míg Mineiro szerzett fát és begyújtott, megterítettem, na meg járattam az agyam mindenfélén. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy eláruljam újdonsült barátomnak, hogy valójában hercegnő vagyok, ha megharagszik is, kénytelen itt tölteni az éjszakát, annyi idő alatt meg csak meg tudom békíteni. Legalább is ezzel biztattam magam, de még így is csak igen nehezen tudtam rávenni magam, hogy belekezdjek. Csak a sors segítségének köszönhetem, hogy úgy alakultak a dolgok, hogy ki tudjam nyögni.
Érdekes, hogy a dominó-elv hogyan képes érvényesülni az emberek érzelmeiben is. Csak egy aprócska titok volt, mégis olyan események sodrát indította el, amire álmomban sem mertem volna gondolni (főleg nem egy olyan hatalmas viharban, mint amilyen kinn tombolt --> félek a dörgéstől, szóval olyankor semmire sem tudok gondolni, mert az agyam nemes egyszerűséggel bepánikol) . Mégis képes voltam kinyögni ezt a kis mondatocskát, hogy valójában hercegnő vagyok, köszönhettem ezt annak, hogy Mineironak varázslatos képességei vannak arra, hogy megnyugtasson. Az a dallam...
Egyébként a kis vallomásomra kb. annyi volt a reakció, hogy és? (persze csak ha egy szóban szeretném összefoglalni). Teljesen kész voltam, hogy ennyi, semmi sértődés, vagy kiakadás, csak simán elfogadta, mintha semmi sem történt volna. Madarat lehetett volna velem fogatni, így örömömben most először én nyomtam az ő arcára egy puszit (fordítva egész sűrűn megtörtént Razz

) Ez volt az a dolog, amely eldöntötte az első dominót...
Mineiro teljesen elpirult (igen vicces látványt nyújt egy vörös fejű elveszett ninja). Ezt az ő orra alá már nem volt alkalmam dörgölni, mert tekintete valahogy megváltozott, megfogta a két vállam, majd a következő pillanatban ajkai már ajkaimat ostromolták: megcsókolt, hevesen röviden, de őszintén. Ez volt a második dominó.
Azt az érzést, amely bennem kezdett nőni, maga alá teperni, vagy nem is tudom, nincs is rá szó, mi történt. Olyan volt, mintha egyszerre szárnyaltam volna a magasban, s süllyedtem volna a hullámok lágy ölelő karjaiba, mintha egyszerre reszketnék, és öntene el a forróság, mintha egy percre kikapcsolódott volna minden érzékszervem és elvesztem volna a csókban. Csodálatosabb első csókot nem is kívánhattam volna, hiszem, hogy akárhányszor becsukom majd a szemem, képes leszek ezt a mindent elsöprő érzelmet felidézni, akár 50 év múlva is, egyszerűen nem lehet elfelejteni. Az ilyeneket nem, még akkor sem, ha majd a gondok vaskarmai marcangolják ezerfelé a lelkem.
Most először volt teljesen az én kezemben a döntés. Hogyan tovább, melyik útra lépjek? Az ész egyenes, de ugyanakkor felhőktől szürke útjára, vagy a szív kacskaringós, rengeteg buktatót rejtő, de napsütötte ösvényére? A válasz néha sokkal egyszerűbb, mint maga a kérdés, az ösztönök átsegítenek, és győzedelmeskednek a vágyak. A pillanatnyi boldogságot választottam, legyen bármilyen fájdalmas is a jövő.
A második csók sokkal tisztább volt, mintha az összes érzékem kiélesedett volna, az illatok, érintések, mind-mind ezerszeresen támadták érzékeimet, de ez az ostrom kellemes volt és megnyugtatóan felpezsdítő. Egy életre nyomot hagy a lelkemben.
Még az ételnek is más íze van, ha a szív repes, valahogy a világ tényleg képes sokkal élénkebb és boldogabb színekbe öltözni, hogy mi a titka, nem tudnám megfejteni, csak élvezem szépségeit. A pillanatokat, amikor csak nézem, ahogy eszik, aztán feje súlyát, ahogy a vállamon pihen, miközben a kandallóban pattog a tűz otthonosan, melegen. Még a beszélgetés is más volt, ugyanaz, mégis más. Semmi sem változott, s mégis tótágast állt a világ. Még a játék hangulata is megváltozik, csipkelődő lesz és pajkos. Ahogy incselkedtünk egymással kinn a hóban, sokkal felszabadultabban, mert már nem tabu az érintés, már nem zavarba ejtő egy-egy intimebb helyzet, mert természetessé válik másodpercek alatt, mintha mindig is így lett volna, mintha nem is létezett volna olyan idő, amikor még nem voltunk egymásnak. Újjászülettem.

**Jaiba Minamo** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:45

Immáron Mineiroval közös kalandjaink tovább folytatódtak..
.
2. fejezet

1. epizód: Harc a fürdőben

Egy kisebb kellemetlen reggeli közjáték után - vérzett az orrom, ami kicsit megijesztett - elindultunk, magunk mögött hagyva a szép emlékeket megőrző vendégházat, s nekivágtunk a következő kalandnak. (Azt hiszem, örökre szívembe zárom, és ha lehet, szeretnék eljönni ide egy év múlva, remélem, akkor is kellemes éjszakát tölthetünk el majd együtt Mineiroval, de tartok tőle, hogy addig sok nehézségen kell majd keresztülmennünk)
Bár eleinte lehangolt voltam a reggeli események miatt, de lassan visszatért az életkedvem, a táj, a hó, és Mineiro bohóckodásai együttesen megnyugtatták felzaklatott idegeimet.
A napi terv egy fürdő felkeresése volt. A falu szélén levő, kellemes környezetben felépült hagyományos japán fürdőt választottuk, mert ott volt közös fürdő. Mineiro nélkül biztos be sem mentem volna. Nem ellenkezett ;D Viszont út közben teljesen megzizzentem, igen zavarba ejtő gondolatok kergették egymást a fejemben. Szóval... én még sosem voltam semmilyen közös fürdőben, először kicsit pánikoltam azon, hogy alig lesz rajtam valami, azonban sikerült meglátnom ennek a jó oldalát is, hiszen Mineiron sem lesz túl sok minden. Igen, konkrétan arról képzelegtem, hogy milyen lehet a meztelen felsőteste, talán még a nyálam is kicsordult volna, ha nem kellett volna arra eszméltem, hogy Mineiro előrefut, lendületet vesz, majd egy piruettet végez el a levegőben, amit talán a profik is megirigyelhettek volna, ám a földet éréssel kisebb gondok akadtak, elnyekkent a földön, kiterülve, mint egy béka. Valószínűleg fel akart vidítani. Azt hiszem, sikeres volt a küldetés: hangosan tört fel belőlem a nevetés, de azért nem voltam teljesen gonosz, mert ugyan kuncogva, de felsegítettem.
Végül csak megérkeztünk a fürdőbe, ahol szereztünk egy fürdőruhát a számomra, majd elvonultunk az öltözőbe, ki-ki a saját részlegére. Ekkor kellett szembesülnöm vele, hogy egy bikini mennyire nem takar semmit. Szörnyülködve álltam a tükör előtt, én így ki nem megyek.
Talán be is váltottam volna a szavam, ha nem tűnik fel egy csapat lány, és nem kezdenek el feltűnően sugdolózni, folyamatosan felém pillantgatva. Már ez is ingerelt, de az igazi hadüzenet akkor érkezett, mikor a lányok elhaladtak mellettem, és jó hangosan megtárgyalták, hogyan fog egyikük, egy szőke, és immáron menthetetlenül ellenszenves csaj rányomulni Mineirora. Mindezt úgy, mintha ott sem lennék! Rögtön fellángolt bennem a harci szellem, bár előnnyel indultam, azért még sem voltam teljesen biztos benne, hogy bombabiztos a helyem, így felvettem a kesztyűt. Immáron nem is zavart, hogy olyan falat az a bikini, még a törölközőt is csak a csípőmre kötöttem fel ízlésesen és szexin. Persze bolond dolog, de a női büszkeség már csak ilyen.
Mikor kiléptem, Mineiro azonnal megrohamozott, úgy tűnt, a leányzó akciója ellenkező hatást váltott ki. Felsőbbrendű vigyorral vonultam a medencébe karon fogva barátomat, és elfoglaltuk a medencét. Úgy tűnt, több gond nem lesz, de ez hiú reménynek bizonyult, mert egy egész csapattal tértek vissza nem sokkal később, és az egyik velük érkezett fiú megragadott, és félre akart vonni. Egyértelmű volt a szituáció, el akartak távolítani a képből. Annyira felháborodtam, hogy elborult az agyam, márpedig ilyen egyszerűen nem hagyom, hogy lenyúlják a barátomat, nem adom Mineirot! Akcióba léptem, és egy könnyed mozdulattal, legérzékenyebb pontján találtam el fogvatartóm, aki azonnal elengedett, majd egyenesen a szőke hajú csajnak estem, téptem, rúgtam, haraptam, ahol csak tudtam, ő sem volt rest, de végeredményben úgy hiszem, én voltam a sikeresebb. Végül Mineiro szedett szét minket, akinek a karjai között még mindig dühtől remegve fújtattam, mint egy felbőszült bika.
Mineiro nyomatékosította, amit ő már fizikailag kinyilvánított, hogy a banda nem kívánatos társaság. Kivételesen immár vették a lapot és elkotródtak (ajánlom is nekik! ;D)
Sajnos én sem úsztam meg harci "jelvények" nélkül, különösen a karomon húzódó karmolásnyom volt fájdalmas, mert csípte a víz.
Mineiro igazán aranyos volt, aggódott, na meg meg is nyugtatott, hogy semmi pénzért sem cserélne le senkire és még gyógypuszit is kaptam a sebemre Smile

. Nagyon jól esett a törődés. Bár az megmosolyogtatott, hogy érdeklődött arról, tanultam-e verekedni. Hát őszintén szólva, tanulni nem tanultam, csak még kiskoromban egy rövid ideig baráti viszonyban voltam két lovászfiúval, és ők mutattak egy-két fogást. Csak hát utána elköltöztek. Erőnlétileg pedig az edzőm tartott karban, mert egy hercegnőnek tökéletesnek kell lennie, nem engedhet meg magának egy plusz kilót sem (egy szadista vadállat volt, őt sírnám vissza legutoljára a királyi udvarból), az udvari intrikákról már ne is beszéljünk, a sok utálatos úrihölgy, ha csak rájuk gondolok, kiráz a hideg. A helyi vagány csajok kicsiny gyülekezete harmatgyenge kezdő hozzájuk képest.
A nap további része nyugalmasan telt, versenyt úsztunk, néha még nyertem is, mert Mineiro hagyta, na meg egy kreatív pillanatomnak köszönhetően a hajgumimból készült labdával is játszottunk. Teljesen feltöltődtem.
Aztán a nap végén összeszedelőzködtünk, majd miután Mineiro lefertőtlenítette és bekötötte a sebem, valami harapnivaló után néztünk.

2. epizód: Csőstül jön a baj

Kilépve a csillagos ég alá megpillantottuk kiválasztott csillagunkat, az ugyanolyan gyönyörűen és élénken ragyogott, mint két nappal korábban, mikor kiválasztottuk. Remélem, hogy míg a csillagunk ilyen fényesen ragyog, az érzelmeink is ilyen erősek maradnak.
Azonban akkor az égre nézve valamiféle hiányérzetem támadt. Szégyelltem egy kicsit, de eleinte nem tudtam meghatározni, mi lehet az, végül leesett: éhes vagyok, de irgalmatlanul. Reggel óta nem sok mindent sikerült táplálék gyanánt bevinnem, csupán egy szőke, nyomulós libát "ebédre" de az nem volt valami laktató...
A közelben kötöttünk ki, olyannyira, hogy a fürdő éttermébe ültünk be. Olyan jellemző, hogy annak az idióta libának is ott kellett vacsoráznia. Mindegy, úgy döntöttem, nem idegesítem magam vele.
Végül nem is ő okozta a problémát. Mikor megérkezett a rendelés, jóízűen estem neki, egészen két falatig. Aztán az evés örömét a hányinger kedvtelensége vette át, nem, nem az étellel volt a probléma, hanem velem. Szédülni kezdtem, majd a következő pillanatban elsötétült előttem a világ.

3. epizód: Minden csak bonyolódik

Furcsa álmot láttam, csak lebegtem a semmiben, míg fölém nem tornyosult egy sötét, alaktalan massza. Rettentően féltem tőle, de képtelen voltam bármit is tenni, hiába menekültem, a massza egyre közelebb ért, kimerülve omlottam össze, úgy éreztem itt a vég. Ekkor egy másik alak bukkant fel a rémséggel szemben, próbáltam elérni, de túl messze volt, s csak nézett engem. Aztán hirtelen változott a kép, vízben lebegtem, hullámoztam a két alak között vergődve, míg végül el nem nyeltek a habok, bepánikoltam, úgy éreztem, megfulladok. Arra eszméltem, hogy valami hidegen fekszem. Felpillantottam, és a titokzatos szemű, bizalomgerjesztő alak nézett vissza rám, kinyújtva felém a kezét, amibe belekapaszkodtam, de valami a lábam köré tekeredett. A másik rém hálózott be egyre jobban, kétségbeesve pillantottam vissza, de a másik alak, elengedve a kezem, egyre távolodott, éreztem, hogyan csorognak le a sós könnyek az arcomon.

Sikoltva és zavarodottan ébredtem. Az orvos szerint kimerültem, és az sem tett jót, hogy mostanában nem ettem valami rendszeresen, de ezeken kívül semmi bajom. Már épp el akartam szöktetni magam Mineiro segítségével, mikor az orvos visszajött, és önszántából is elengedett minket, felhívva rá a figyelmünket, hogy legközelebb jobban figyeljünk arra, mit eszek.
Megfogadva a tanácsát, rögtön betértünk a tegnapi étterembe, ahol kedvesen és aggodalomtól telve fogadtak. Jól esett a törődésük, és igazán meglepődtem azon, hogy még ingyen menüt is kaptunk, hogy kárpótoljanak minket, pedig nem is ők tehettek az egészről. Végül elfogadtuk, mert nem akartam megbántani őket, nem gondoltam volna, hogy vannak ilyen rendes emberek is a világban. Arról nem is beszélve, hogy milyen isteni volt a harapnivaló, és milyen bőséges adagokat hoztak.
Azonban nem sokkal később rossz hírekkel érkezett vissza a házigazda, állítólag egy alak érdeklődött utánam, de mázlinkra letagadta, hogy látott volna minket. Teljesen kétségbe estem, az élet nem lehet ilyen kegyetlen, nem élném túl, ha el kellene válnunk Mineiroval, hiszen csak most ismertem meg.
Mineiro ninja élete során szerzett tapasztalatok ismét jól jöttek, az ablakon át távoztunk, és sajnos erőszakhoz is kellett folyamodnunk. A parkolóban Mineiro leütött egy fiatal férfit, aki épp akkor érkezett meg a hójárgányával. Igaz pénzzel kárpótoltuk, de akkor is volt egy halvány bűntudatom, de nem volt idő effélére mert a férfi épp akkor bukkant fel, és egy rádión keresztül értesített valakiket, szerencsére ahhoz már későn érkezett, hogy megállítson minket.
Ez azonban kevéssé nyugtatott meg. A férfit ugyanis jól ismertem, hiszen apa titkos alakulatának vezére volt, ami azt jelentette, hogy a legjobb esetben is 10, mindenre elszánt, a ninjákéhoz hasonló kiképzésben részt vett ember van a nyomukban, és ki tudja, mennyi még a segéderőből. Miközben a nagy semmiben haladtunk előre a hójáróval, az agyam lázasan pörgött, majd egy terv körvonalai kezdtek kikristályosodni benne. Meg is osztottam Mineiroval, bár aggódtam, hogy mit fog hozzá szólni, mert szó, mi szó, elég kockázatos volt.
Feltételeztem, hogy az üldözőink úgy fogják gondolni, hogy valamelyik kisebb kikötőbe fogunk menni, hogy észrevétlenül kisurranjunk az országból, ezért azt javasoltam, inkább a legnagyobb kikötőbe menjünk. Persze kell egy jó álca, nem tudom, milyen kicsavart logika vezetett arra egy egyszerű fessük a hajam feketére ötlettől egészen addig, hogy beteget kellene játszanom, mindenesetre igaz, hogy az emberek irtóznak azoktól, akik valamilyen furcsa betegségben szenvednek, és feltételezhetően jobban fognak amiatt aggódni, hogy nehogy elkapják a titokzatos kórt, mint azzal, hogy jobban megvizsgálják az arcom. Amit egyébként is "nyakig" betekernék a sálammal.
Mineironak tetszett az öltet, ezért így jártunk el, a kikötőváros közelében letettük a hójárgányt, és Mineiro az egyik fura technikájával porrá égette (tényleg sárkány és nem herceg :/ Nézzük a jó oldalát, legalább nem zöld Razz

) aztán szereztünk hajfestéket, és egy étkezde mellékhelységében átestem a nagy átalakuláson. Közben egy szintén még számomra is érthetetlen gondolat nyomán írtam egy levelet apámnak, amelyben elmeséltem neki pár mondatban, hogy jól vagyok, ne aggódjon miattam, viszont azt is megfogalmaztam, hogy nem szeretnék visszatérni az országba, új életet kezdtem, amely sokkal jobban tetszik a réginél. Aztán egy arra tévedő lányra bíztam, aki remélhetőleg feladta, ahogy megígérte.
( Egyébként borzasztóan állt a fekete szín, mintha nem is én lettem volna, még szerencse, hogy kimosható festéket vettünk, azt hiszem, inkább kopasz frizurára váltottam volna, mint ez a szín. Hmmm, belegondoltam, azért kopasz nem lettem volna... : Smile

)
Mineiro a reggeli orvos képét vette fel, ez már csak azért is volt vicces a számomra, mert a dokim eredetileg egy nő volt. De volt benne logika, mert velem egy fiút keresnek, két nőnemű egyed annyira nem feltűnő. Aztán még bekötötte a másik kezem is, és kicsit megtépázta a ruhám, fokozva a hatást. Tényleg úgy nézhettem ki, mint valami másodrangú csöves, épp csak büdös nem voltam.
Már csak a kikötő őrein kellett keresztüljutnunk, mert azok bizony ott strázsáltak, szerencsére egyikük sem volt a különleges osztag tagja, ami jó ómennek bizonyult. Nem határoztunk meg konkrét úti célt, oda megyünk, ahova az első induló hajó visz minket. (Mekkora fricska lett volna a Sorstól, ah épp Tűz Országába tartott volna az a hajó...)
Ahogy mindenkit, minket is kivettek, hogy átmotozzanak minket, annyira izgultam, hogy még remegtem is, és reflexszerűen húzódtam el a felém nyúló kezek elől. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Az őrnek persze nem tetszett a reakció, és csak akkor hőkölt vissza, mikor a köhögés mellett, hála a természet segítségének, az orrom vére is eleredt, és csak azt lehetett látni, hogy köhögök, és közben egyre véresebb lesz a sálam. Igazán rémisztő látványt nyújthattam, Mineiro színészkedése ( aztán lehet, hogy tényleg frászt kapott) igen hiteles volt, olyan ijesztő volt, mikor rákiáltott az őrre, hogy ne álldogáljon, hanem engedjen be minket, mert különben feldobom a talpam. Azt hiszem, az őr mások riasztása helyett a nap további részét azzal töltötte, hogy fertőtlenítse mindenét, nehogy elkapjon valami nyavalyát Razz

Minden fennakadás nélkül szállhattunk hát be egy Hold Országa felé tartó hajóba. Hiába szemléletem a partot, semmi gyanús mozgás nem zavarta meg a hajó indulását, pedig milyen stílusos lett volna, ha az átvert osztag tagjai dühösen rázták volna az öklüket a kifutott hajó után kiabálva, tehetetlenül. Az is igaz, hogy így nyugodtabb voltam, mert nem tudják, hova menekültünk, egy darabig biztonságban leszünk, ami valljuk be, ránk fér.

4. epizód: Hold Országa - új barátság

A hajón letámadtunk egy épp ráérő matrózt, mert szerettem volna felfedezni a hajót. Szerencsénk volt, mert pont a hajó kapitányának és egyben tulajdonosának fiát fogtunk ki, aki mindent megmutatott, még a tiltott helyekre is bevitt minket, nagyon élveztük a kis útmutatót, ezen kívül mesélt még a cégük megalakulásáról, pár kalandos útról, szóval jól elszórakoztatott minket. Azonban a kikötőben elváltak az útjaink.
Hold országában az első dolgunk volt, hogy vegyünk nekem valami normális ruhát, mert még mindig elég rémisztően néztem ki a szakadt szerkómban (bár lehet, hogy ha továbbra is azt hordtam volna, divatot teremtek ;D ) Mineironak most hatalmas szerencséje volt, mert alig tízperces séta után megláttam a kirakatban egy csodás kimonót, amibe azonnal beleszerettem

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Kimono_white_copy

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Kimono_white_copy

(hát nem cuki?)
Mineiro is áldását adta a ruhára, így bementünk és meg is vettük. Még hozzá illő cipőt és hajdíszt is találtam, ergo teljes volt a boldogság. Már csak egy bánatom maradt, a hajam még mindig fekete volt.
(Egyébként miközben beszélgettünk, észrevettem magamon egy furcsa változást. Teljesen megnyíltam, és kivirágoztam Mineiro mellett. Ha belegondolok, hogy régen állandóan bezárkóztam a szobámba, most meg akkora a szám, hogy bérbe adhatnám lakásnak. De úgy gondolom, pozitív irányba változtam, mintha lehulltak volna azok a falak, amelyek elválasztottak a külvilágtól, a többi embertől, már egyáltalán nem jöttem zavarba, ha hozzám szóltak, ha megérintettek, semmi ilyesmi. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy képes vagyok változni és beilleszkedni.)
Vásárlás után beültünk egy Suimo nevű étterembe, ahonnan csodás kilátás nyílt a tengerre. Miközben ettünk, megbeszéltük, hogy kinézünk a partra, persze nagyon lelkes voltam, pedig csak én hittem, hogy fürdeni is fogunk, mert az az eredeti tervben nem szerepelt. Az már más kérdés, hogy nem érdekelt, mi szerepel a tervben Razz

Mivel más nem állt a rendelkezésünkre, a sziklák takarásában öltöztünk át, persze külön-külön. Vidáman követtem az előrerohanó Mineirot a vízbe, azonban azt kellett tapasztalnom, hogy a víz hideg, fel is sikkantottam, megállapítva a problémát. Ahogy felfogtam, mit is csináltam, kicsit elpirultam, megint sikerült előadnom a lökött gyereket, de ez még csak hagyján: egy hullám úgy döntött, megtréfál, és beterített, olyan külsőt kreálva nekem, hogy a kiöntött ürge is különben néz ki. :/ Mineiro meg jól kinevetett (az nem érdekes, hogy én is nevettem saját magamon). Az egész elfajult fröcsköléssé és vízi fogócskává. Jól elszórakoztunk a vízben, még búvárkodtunk is egy kicsit, mert csodás volt a víz alatt világ. Aztán megint kezdődött a bohóckodás, aminek a végén a parton kötöttünk ki egymás karjaiban. Kisebb szerelmes turbékolás után, immár lenyugodva bámultuk a felhőket, egészen addig, míg a dagállyal megnövő hullámok egyike be nem terített minket. Mineiro annyira vicces volt elázott fürtjeivel, hogy röhögőgörcsöt kaptam a látványtól.
Azonban a kis idillt a hátunk mögül felhangzó hang zavarta meg: "Francba, a a hullám beelőzött!" Kíváncsian fordultunk hátra, ahol egy körülbelül velünk egykorú fiú állt egy labdával a kezében. Mint utóbb megtudtuk, Takamorinak hívták, de nem volt túl sok ideje kibontakozni, mert megjelent egy lány és egy kokival utasította rendre, ő volt a húga, Takara. Szimpatikusnak tűntek, így engedtünk a kérésnek, és beálltunk röplabdázni velük, megérte, mert igazán jó elfoglaltságnak bizonyult. Igaz, bele kellett jönnöm, mert még csak a játékról sem hallottam sosem, nem hogy játszottam volna. Mikor belemelegedtünk, sorra nagyokat alakítottunk, nem nem szép védések vagy támadások képében, hanem nagyokat estünk a laza parti homokban. Egyszer még el is süllyedt a lábam, feltételezhetően valami lyukat találhattam, viszont vicces volt, hogy úgy kellett kibányászni a talpam a homokból.
Végül alkonyatig játszottunk, teljesen kifulladtam. Jó volt elheveredni a homokban. Úgy gondoltuk, hogy ideje lenne szállást keresni, de meglepetésünkre a két fiatal felajánlotta, hogy aludjunk náluk, amit majdhogynem kötelező volt elfogadni, így együtt indultunk hozzájuk.
A házuk valami meseszép volt, pici, de annál otthonosabb:

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Lak_www.kepfeltoltes.hu_

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Lak_www.kepfeltoltes.hu_

Az anyjuk meg egyenesen egy hiperaktív angyal volt. Csupán amiatt sopánkodott, hogy olyan nagy a felfordulás (megjegyzem, csillogott-villogott minden.) Kellemes vacsora után mindketten a hasonló nemű újdonsült barátaink szobájában aludtunk, én Takarával, Mineiro Takamorival. Csak egy apró dolog zavart. Kénytelenek voltunk hazudni a személyazonosságunkat tekintve, de csak a jó szándék vezetett, nem akartuk őket semmibe belekeverni, ami velünk kapcsolatos. Miután elvonultunk, ki-ki a saját szobájába, még hajnalig beszélgettünk mindenféle női dolgokról Takarával, igazán hiányzott már ez az életemből. Míg velem volt a dadus, addig volt kivel megbeszélnem a dolgaim, de mióta elment, nem volt egy barátnőm sem.

5. epizód: Élményfürdő

Reggel arra ébredtem, hogy Takara komoly támadást intézett ellenem egy párnával, s miután méltóztattam nem reagálni az eseményre, az ágyra pattant akkora hévvel, hogy a tökéletes rugózásnak köszönhetően a padlón kötöttem ki. Hogy tőrbe csaljam, először nem reagáltam, majd mikor közel hajoltam, leütöttem a párnával. Először riadtan pillantottunk egymásra, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Ekkor lépett be Takamori, hogy ellenőrizze, mi a francot művelünk. Azonban a kirohanás közepette megállt és elvörösödött, először nem értettük, miért, majd mikor észrevettem, hogy kilátszik a bugyim, hasonló színárnyalatot vettem fel, s szinte teljesen egyszerre visítottunk fel mindhárman. Majd Takamori kirohant a szobából. Valószínűleg a többiek letámadhatták, hogy mi történt, mert jó hangosan kiabálva válaszolta, hogy csak egy pókot láttak, nincs nagy gond. Elég szánalmas magyarázat volt, de jobb híján megfelelt. (Kötve hiszem, hogy bárki is bevette...)
Ez az esemény egy darabig megpecsételte a hangulatomat, nyilvánosan kerültem mindennemű kapcsolatot Takamorival, ahogy ő is velem. A kínos reggeli után ráadásul úgy döntöttek a többiek, hogy élményfürdőbe menjünk, tiltakozni meg nem mertem, mert attól tartottam, túl feltűnő lenne.
Végül miután Mineiro szavainak hatására ("Nem szabad hagyni, hogy az a pók elrontsa az egész napodat. Attól még, hogy egész nap búslakodsz, még ott fog lógni a sarokban." Milyen igaz Smile

) túltettem magam a reggeli történtek miatti zavaromat, élvezni is tudtam a fürdő kínálta lehetőségeket. Először a hullámokat próbáltuk ki, majd a csúszdákat vettük be. Eleinte rettenetesen féltem, de utána beleszoktam. Kis túlzással még azt is állíthatnám, hogy élveztem.
Végül ebéddel szakítottuk meg a játékot, mert, bár nekem nem tűnt fel, hogy éhes lennék (lehet, hogy túl sok vizet nyeltem), de a többieknek annál inkább. Takamoirék javaslatára egy különleges szokásról híres étterembe mentünk, amit a strandról is meg lehetett közelíteni. Ebben az étteremben nem a vendég rendel, hanem a szakács asztalmustrát tart, és benyomása alapján állítja össze a vendégeinek a menüt. a két testvér szerint szinte mindig eltalálja mindenki ízlését.
Végül nekem ananászos őzbordát tálalt, mert állítása szerint " A hölgy (mármint én Razz

) igen előkelő és kecses, ez megnyilvánul minden mozdulatában, ezért döntöttem az őzborda mellett. Az ananász kellemesen játékos ízt ad a vadhúsnak, ahogy az ön megjelenésének a pajkosan csillogó, nagy kék szemei." Na tessék, le se tagadhatom ezek szerint nemesi származásom T_T (pedig szívesen megszabadulnék tőle...)
Mineiro is érdekes ételt kapott: Baconbe tekert húscsíkok sült krumplival, az indok pedig szerintem is találó volt, tudhat valamit ez a szakács. Tehát az indok:"Az úr arcán látszik, hogy sokat tapasztalt, ezt jelképezi a gazdag keret, a göngyölt tekercsekre pedig azért esett a választásom, mert úgy gondolom, hogy a felszín sok nemes tulajdonságot rejt, valamint egy kis titokzatosságot is, ahogy a megbúvó húscsíkokról sem lehet tudni, mik is valójában. Egy kis, enyhén csípős mártást is kevertem bele, mert véleményem szerint az ön kisugárzása rejt egyfajta vadságot is, ne sértődjön meg, de szerintem rezzenéstelen arccal képes lenne bármit megtenni, ha az ön vagy az önhöz közelállók életéről és boldogságáról lenne szó."
De hogy ez ne legyen elég, kaptunk egy közös adag fagylaltkelyhet is, mert lerí rólunk, hogy szeretjük egymást. Ennek egyenes következménye lett, hogy degeszre ettem magam, azt hittem, túl sem élem, pedig az adag felét meghagytam.
Ebéd után ejtőztünk egy kicsit a jakuzziban, majd ismét visszamentünk csúszdázni. Nem volt egy nyerő ötlet, főleg nem a legmeredekebbre mászni elsőnek. Mire leértünk és kikászálódtam a vízből, rám tört a rosszullét, és közel negyed órát tölthettem a mellékhelységben, mire helyreállt a béke a gyomrom tájékán. Így Mineiroval visszaköltöztünk a jakuzziba. Azt hittem, Takamoriék észre sem vették, hogy eltűntünk, de később, mikor odajöttek, rögtön azzal indítottak, hogy jobban érzem-e magam. Azaz látták, hogy volt egy kis gikszer, de nem akartak zavarni minket. Miután biztosítottam őket róla, hogy immáron kutya bajom sincs, egy különleges helyre vezettek minket, a fürdőnek volt egy barlangfürdő része, ahol egy éjszakai eget mintázó terem is be volt rendezve, talán kifejezetten párok számára. Kifejezetten kedves volt tőlük, mert bár nagyon megkedveltem őket, mégis, nekem néha túl hiperaktívak voltak, s szükségem volt rá, hogy nyugodt körülmények között élvezhessem Mineiro társaságát. Ki is használtuk hát a hely adottságait, csak záráskor hagytuk el a helyet, mikor Takara bejött értünk.
A fárasztó nap után, meg kell vallani, jóleső érzés volt hazaérni. A vacsora ismét mennyei volt, bár alig tudtam valamit magamba parancsolni a bőséges ebéd után. Egész vacsora alatt Natsuki (a testvérek anyja) izgatottan pillantgatott felénk, amit nem nagyon tudtam mire vélni egészen addig, míg az esti rutin (fürdés, miegyéb) végeztével karon ragadott kettőnket Mineiroval, és megmutatta, min működött egész nap, hogy örömet szerezhessen nekünk. Kiürítette az egyik raktárként használt, de eredetileg vendégszobának szánt helyiséget, és oda ágyazott meg nekünk egy közös kanapéra, majd ránk csukta az ajtót. Igazán zavarba jöttem, az egész család tényleg azt hiszi, hogy mi.. hát szóval, hogy olyan dolgokat is csinálunk. (pirul)
Rögtön felajánlottam Mineironak, hogy majd alszom én a földön, de hallani sem akart róla, végül annyiban maradtunk, hogy mind a ketten a földön alszunk (egyikünk sem engedett '48-ból) Éjszaka viszont, mikor felébredtem a természet hívó szavára, már az ágyban találtam magam, meg sem lepődtem, Mineiro már csak ilyen kis csalós. Már csak azért is alapon visszacuccoltam a földre, majd bátortalan vágyamnak engedve megfogtam a kezét, és úgy aludtam el ismét.

6. epizód: Kirándulás a tónál - Amikor csalódunk valakiben

Reggel ismét az ágyon ébredtem, azonban most nem én voltam az egyetlen lakó. Mineiro mosolyogva feküdt mellettem, s mikor zavaromban el akartam menekülni, megragadott, és magához ölelt sunyin mosolyogva. A kopogás azonban megzavarta reggeli kis bohóckodásunk kibontakozását. Az egész család bekukkantott, hogy köszöntsenek minket, ha már felébredtünk, majd kivonultak, hogy nyugodtan felöltözhessünk. Azonban volt egy bökkenő: a szobának nem volt semmilyen olyan része, ahova az ember elvonulhatna felöltözni. így keveredhettünk abba a zavarba ejtő szituációba, hogy kénytelenek voltunk egymásnak háttal állva felöltözni. Olyan furcsa volt az egész, ketten a szobában, egymásnak háttal, percekre meztelenül. De végül is túléltük, és még azt a késztetésemet is legyőztem, hogy hátrakukucskáljak (Jól van na, kíváncsi vagyok nagyon Razz

).
Reggeli után felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a már tegnap is felemlegetett barlangi tavat. Ez hosszabb időt vett igénybe,mert a falu határában elterülő hegyekben volt. Takamori és Takara persze végig piszkálták egymást egész út alatt, mi meg csak derültünk rajtuk, miközben kézen fogva követtük őket.
A barlangi tó tényleg szép volt, és teljesen természetes, eltekintve egy két bódétól a bejáratnál, a mesterségesen kialakított kikötőtől,és a barlang üregét megvilágító fáklyáktól ( Razz

) Külön csónakot béreltünk, mert komolyan tartottam tőle, hogy ha Takamoriék is a csónakunkban vannak, addig rosszalkodnak, hogy a vízben kötünk ki. Bár ez sem akadályozta meg őket abban, hogy birizgálják őket az evezőikkel, csak a tulaj ordibálására hagyták abba.
A csónakázás eszembe juttatta első utunkat Mineiroval, hasonló kis csónakkal jutottunk Hó Országába is. Felelevenítettük az evezés tudományát is, de csak azért, hogy legyen indokom hozzá bújni. Azonban mielőtt túlforrósodhatott volna a levegő, Takamori lehűtötte azt, evezőjével egy tetemes mennyiségű fröcskölve Mineirora, amiből én is kaptam,d e szerencsére igen leredukált mennyiségben. Viszont igen csiklandós élmény volt, hogy a fiú haja az én arcomba lógott Smile

azonban nem maradhattunk adósok, ezért felpattantam, nem kellett volna. a csónak, mint a mellékelt ábra is mutatja, még mindig nem stabil talaj, így kibillent a helyéről, én meg elvesztve az egyensúlyom, zuhantam a víz felé, az esést a másik hajóba kapaszkodva szerettem volna megakadályozni. Eredmény: a két csónak felborult, és mindannyian a vízben kötöttünk ki.
végül sikerült kievickéltünk a partra, majd a direkt ilyen esetekre épített száradó helységekbe vonultunk, ahol úgy ahogy megszárítkoztunk. Ezután, mivel már igencsak délutánra járt az idő, Takara azt javasolta, üljünk ki a közelben levő tisztásra, ahonnan a városra is tökéletes rálátás nyílik.
Egyikünknek sem volt kifogása, így elfogadtuk a javaslatot. Bár ne tettük volna. Kedélyes beszélgetésünket egy csapat fiatal zavarta meg, négy fiú és két lány, akik közül az egyik teljes erővel fejbe rúgta Takarát egy labdával. De ez csak a kezdet volt. Sötét gyűlölettel beszéltek a két fiatal barátunkkal, aminek forrása a jelek szerint a két testvér apjával kapcsolatos lehetett, Takamorit még el is kapták, mert testvére védelmére akart kelni. Én sem bírtam tétlenül nézni az egészet, és közbeavatkoztam, azonban csak megvető választ kaptam, amire elpattant az agyam, és nekiugrottam az egyik közelben álló csajnak, azonban a barátja elkapott, szorult helyzetbe kerültem, s lehunyt szemekkel vártam a lány célzott ütését.
Azonban nem történt semmi. Kinyitva a szemem azt kellett tapasztalnom, hogy Mineiro közbeavatkozása volt az oka annak, hogy megmenekültem. A lányt könnyed mozdulattal lökte hátrébb, majd a fiúnak esett neki. Majd egy, minden bizonnyal jutsuval megerősített rúgássorozattal intézte el a másik három rátámadó fiút. Semmi különös nem lett volna az egészben, hiszen csak megvédett minket, de az arca teljesen megváltozott, mintha egy démon szabadult volna ki börtönéből, teljesen kivetkőzött magából. ha nem ismerném régóta, talán én is megrémültem volna tőle, így nem volt meglepő, hogy a banda elhúzta a csíkot, mintha ott sem lett volna soha. A vad arckifejezése miatt aggódtam egy kicsit Mineiroért, de mikor megkérdeztem, hogy jól van-e és rám pillantva vonásai megszelídültek, megnyugodtam Azonban ami ezután következett, iszonyatos fájdalmat okozott nekem, és azt hiszem Mineironak is. Ahogy azonban barátaink felé fordultunk, furcsa fény ült szemeikben, miközben Takamori védelmezőn ölelte át Takarát. A levegő végérvényesen megfagyott, csak ültünk és bámultuk egymást szótlanul, miközben az én figyelmem középpontjában Mineiro állt. Majd megszakadt a szívem, mikor komor arcára néztem, úgy éreztem, hiába ül mellettem, képtelen vagyok elérni, a lelke fényévekre jár, s elhatárolódva marcangolja magát elefántcsonttornyában. Az az elkeseredett magány, a rengeteg tüske és bántás, amely eddig összekötött minket, most olyan messze sodort egymástól, ami megriasztott. Nem tudtam, hogy adjam tudtára a fiúnak, hogy mellette állok, hogy nem változott semmi. Ugyanez volt a helyzet a két testvérrel is, úgy néztek Mineirora, mint valami szörnyre, pedig csak őket akarta menteni.
Ennek a fájdalmasan szerencsétlen helyzetnek, tudtam, nekem kell véget vetnem, eddig is megvoltunk nélkülük, ezután is megleszünk, mégis volt ebben valami tragikus, meg kellett sejtenem Mineiro szavainak az igazságát, amelyeket még találkozásunkkor mondott, az ember a helyzetünkben, legyen akár hercegnő, akár elveszett ninja, hiába vágyik normális életre, számára az csak egy elérhetetlen álom marad.
Nehezen ment, de felálltam, és kimondtam a búcsúszót, az alkonyati erdőben körülöttünk ólálkodott az elmúlás, amely könnyeket csalt a szemembe, s csak még fájdalmasabbá tette az egészet Takamori erőltetett udvariaskodása. Közösen hagytuk ott a két, még mindig megszeppent gyereket, mert azok voltak, gyerekesen engedtek a könnyebbik út csábításának, és a szívük helyett a szemükre és az eszükre hallgattak. Megacéloztam a szívem, nem fogok ilyen alakok miatt sírni. Csak akkor tért vissza valamelyest az életkedvem, mikor Mineiro megfogta a kezem, mert a szakadék, amely ott tátongott közöttünk, csökkent, majd végleg megszűnt, mikor ajkaink egy kétségbeesett, szeretetéhes csókba forrtak össze. Úgy kellett már ez, mint egy szusszanásnyi levegő, mikor véget ért, nem is akartam elszakadni, ezért karjaimat a nyaka köré fonva húztam vissza egy újabb, immáron biztonságot és szeretetet sugárzó, édes csókba. A pillanat olyan volt, mint egy néma ígéret: Veled maradok, történjék bármi is!

7. epizód: Fogadalom - Újra vissza a megszokott kerékvágásba

Miután megpecsételtük ezt a fogadalmat, Mineiro egy sziklacsúcsra vezetett, ahonnan megcsodáltuk a Naplementét. Tökéletes pillanat volt arra, hogy a fiú végre teljesen megnyugodjon, azaz végre megfogalmazza, ami a szívét nyomja: "Nem tudnék veled élni, abban a tudatban, hogy bármikor bajod lehet, és ebbe én kényszeríttettelek bele, de nélküled sem lennék képes. Túlságosan veszélyes az én életem. Viszont szerelmes vagyok beléd. De ez nem csak az én döntésem. Közösen kell meghoznunk. A válaszodat sejtem, de azért megkérdezem. Vállalod a veszélyeket, és minden bajt, ami azzal jár, hogy velem vagy?" tette fel a kérdést, amely szerintem már egy ideje mardosta belülről.A válaszom egyértelmű volt: "Már rég elvállaltam mindent, ami veled jár: először a kikötőben, majd a szentélyben, és legvégül a vendégházban."
Mintha nemcsak Mineiro, de a Nap is megnyugodott volna, utolsót intve sugaraival átadta helyét az éjszakának. És valóban, úgy tűnt, rendeződött a dolog a fiú lelkében, s ismét visszatérhettünk a régi felálláshoz, a jól működő duóhoz.
Az éjszakát egy közeli szállodában töltöttük. Közreműködésemnek hála, egy szobában (mit szégyenlősködjünk, átestünk már a tűzkeresztségen, nem igaz, másrészt, ez még nem jelent semmi egyéb jellegű szolgáltatási kötelezettséget Razz

) Először kísérletet tettem arra, hogy kártyabarlanggá változtassam a szobát, de kiderült, hogy Mineiro nem ismer egyetlen kártyajátékot sem (Létezhet ilyen?) Végül a tanítgatási kísérletem párnacsatába torkollott, amely kifulladásig tartott (meg míg ki nem nyírtunk egy ártatlan párnát : Smile

), majd végre eltettük magunkat holnapra.
Másnap arra ébredtem, hogy Mineiro már nagyjából rendet vágott. Miután összeszedtem magam romjaimból, lementünk reggelizni. Arra számítottam, hogy Mineiro el akarja majd hagyni a várost, de nem ez történt, hanem azon kezdett agyalni, merre mehetnének ma, mit lenne még érdemes megnézni. Mivel a szemeibe nézve nem láttam semmi rendelleneset, belementem, és javasoltam, hogy keressünk egy színházat. Mázlinkra volt is egy a városban, és még időben sikerült megcsípnünk a jegyeket is. Egy romantikus, de tragikusan végződő szerelmi történetet néztünk meg, a címe: Raito és Juria
Nagyon megmozgatott a történet, sokat fecsegtem Mineironak még utána is arról, mi tetszett, mi nem tetszett benne, persze azt gondosan kerültem, hogy a történetünk eleje hasonlít, szerencsére a vége teljesen más, mi együtt vagyunk, mert mertük vállalni azt, ami a másik szerelmével jár. Miután kibeszéltem magam, Mineiro egy újabb ajánlattal állt elő, amivel szintén telibe talált, ( egyenesen a gyermeki vágyakozásaim és lelkesedésem irányító központjába), azaz elmentünk moziba is, ahol a Csodás álmok jönnek című filmet néztük meg, amely szintén romantikus, de inkább drámai hangvételű mű a szerelem mindent áthidaló erejéről és a túlvilágról. Ez is tett egy lapáttal a kedvemre, már beszélni sem tudtam azokról az érzelmekről, amiket megmozgatott bennem a film, csak emésztettem a mondanivalóját némán, miközben közösen elhagytuk a mozit.

**Jaiba Minamo** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:50

Aimi időugrós bővítménye
1. év

3. fejezet

1. epizód: Minamo Shoukai

A kellemetlen incidens ellenére még több mint egy hónapot töltöttünk Hold Országában, immáron közös szobában. (mit szégyenlősködjünk, hiszen már túl estünk az első közös szobában alszunk ceremónián, sőt igazából egy rémálmomnak köszönhetően már egy ágyban is aludtunk, ami roppant megnyugtató dolog. Sűrűbben kellene alkalmaznunk... Majd talán idővel Razz

) Az itt töltött idő kifejezetten hasznosnak bizonyult, annyi mindent tudtam meg róla, mint korábban másokról évek alatt. S bár a tavi barlangnál történtek óta tudtam, hogy fontosak vagyunk egymásnak, ezalatt az idő alatt még erősebb kötődés alakult ki közöttünk. (Legalább is én így érzem.)
Azonban azt is tudtuk, hogy nem maradhat a helyzet mindig így. Szükségünk volt egy új személyazonosságra, és az ahhoz megfelelő papírokra. Azonban errefelé nem nagyon ismertünk senkit, aki segíthetett volna, egyébként is gyanús lett volna pont itt személyazonosságot váltani. (Bár az tény, hogy így is össze-vissza hazudoztunk mindenkinek arról, hogy valójában kik vagyunk...)
De visszatérve a fő problémára: a legjobb megoldásnak az mutatkozott, ha visszatérünk Tűz országába, bár fennállt a veszélye, hogy ott felismernek minket, hiszen most már mindketten "körözött" emberek lettünk. Viszont csak ott volt megfelelő kontaktunk. Első körben kis beszerző körútra indultunk, megváltunk ékszereimtől és attól a ruhától, amiben megszöktem (csak lebuktatnának). Helyette szereztünk egy-két egyszerűbb ruhát. Ezután ellátogattunk egy fodrászüzletbe, ahol egész rövidre vágattam a hajam (meg is sirattam, mert olyan régóta növesztettem már, de valamit valamiért), valamint, bár most ragaszkodtam a kékhez, de sötétebb árnyalatúra festettettük. A végeredmény tökéletes lett, a legkevésbé sem hasonlítottam saját magamra. Legalább is szerintem.

Azonban még így is rettegtem, hogy esetlegesen elbukunk "küldetésünk" során. (nem vagyok én az ilyen izgalmakhoz szokva). Így riadt őzikeként szálltam partra Tűz Országában Mineiro oldalán. (Ha rajtam múlik, tuti le nem operálnak a hajóról.) Mineiro úgy gondolta, jobb ha nem rögtön az úti célunkat irányozzuk be, hanem helyette megpróbálunk elvegyülni a kikötői tömegben. Azt hiszem, nem akart megijeszteni azzal, hogy úgy érezte, figyelnek, bár az is lehet, hogy az óvatosság nála már "szakmai ártalom". Körülbelül fél óra múlva ültünk be végül a megbeszélt kis sushis bódéba, ahol gond nélkül sikerült hozzájutnunk új papírjaimhoz. Jelentőségteljesen pillantottam a kis könyvecskére. Mától Minamo Shoukai a becsületes nevem. (Azért ragaszkodtam, hogy legalább a keresztnevem valamennyire hasonlítson a régihez, mert különben elfelejteném, és elég vicces, mikor az ember a saját nevére nem hallgat). Mineiro is új nevet kapott, az ő becsületes neve Mineo Jaiba lett.
A problémák visszafele kezdődtek. Épp jegyet akartunk venni visszafelé, mikor feltűnt egy ismerős arc. Azonnal földbe gyökerezett a lábam, mikor megpillantottam a katonaság parancsnokát, Seiji-taichout, aki egyenesen rám nézett. Először nem ismert meg, de rövid időn belül kiült arcára a felismerés. Mineiro rögtön észrevette, hogy baj van. Innentől kezdve azonban nem sok mindenre emlékszem, annyira összemosódott minden. Csak azt tudom, hogy Mineiro szorosan fogta a kezem, és szaladtam, ahogy tudtam, de hogy hányan eredtek a nyomunkba, hogyan ráztuk le őket, meg hogy honnan jött az a rengeteg füst, amitől alig kaptam levegőt, ilyesmik teljesen kiestek. Csak elmosódott arcokra, házakra emlékszem, na meg a kis sikátorra, ahonnan az egyik raktárba bújtunk. A szívem egyre csak dübörgött, miközben csak szorítottam Mineiro kezét, mintha soha többé nem is akarnám elengedni. (Bár képletesen értve tényleg nem szeretném.)
Végül, jó pár órával, és részemről egy röpke alvással később merészkedtünk csak ki rejtekünkből. Az este már rohamléptekkel közeledett. Csak egy esélyünk lehetett. Elszivárogni a kikötőből, amely veszélyes tereppé változott. Kihaltabb sikátorokon keresztül osontunk végig, mint az igazi bűnözők. Egyetlen bűnünk volt csupán. Élni szerettünk volna, együtt.
Talán más istenek is a kegyeikbe fogadtak, talán a Hóistennő keze ért el még idáig is, de sikerült eltűnnünk a kikötőből. Igaz idegfeszítő fél órát kellett lapulnunk a kijárat közelében, ahol csak az őrségváltás "forgatagában" sikerült kisliszannunk, hála a kontaktunknak, aki pont arra járt egy szekérre való áruval, és kicsempészett minket. Természetesen borsosan megkérte az árát. De legalább szabadon mozoghattunk újra. Bár amíg Tűz Országa határain belül gyalog utaztunk, kis elszigetelt vidékeken haladtunk keresztül, hogy lehetőleg elkerüljük a kikötőhöz hasonló malőröket. Végül hosszú, viszontagságos hét után eljutottunk Tea Országába (Mineiro egyedül biztos gyorsabb lett volna, azonban számomra elég megterhelő volt az út, mert a cipőm egy apró baleset folytán szétment, és csak estére értünk lakott területre, de addigra a terep és a szétszakadt cipő feltörték a lábam -.-')
Tea országában már kényelmesebben utazgattunk. Az erdőben éjszakázást is lecseréltük a megszokott kis panziókra, és végre rendesen volt időnk pihenni és enni. Viszont az a gondolat nagyon bántott, hogy erőnlét szempontjából nem vagyok elengedve. Főleg, hogy emiatt mindig hátráltattam Mineirot is, akármikor bajba kerültünk. Elhatároztam, hogy amint lehetőségünk nyílik rá, ezen változtatni fogok.

2. epizód: Szerelem első látásra - otthon

Tea Országát keresztül kasul bebarangoltuk. Rengeteg szép dolgot láttunk, épületeket, hangulatos teaházakat, kabuki előadásokat, igazi gésákat, rengeteg tengerpartot, erdős vidéket, ligetet, fesztiválokat, vásárokat. Egy szavunk sem lehetett a panaszra. Azonban az állandó utazás, a folyton változó emberek... Nem kertelek, besokalltam. Ha az ember már lassan egy fél éve vándorol, mikor előtte még ahhoz is engedélyt kellett kérnie, hogy egy kilométeres távolságba elkalandozhasson, akkor természetes, hogy megfogalmazódik benne a letelepedés gondolata. Azonban nem tudtam, hogy tálaljam ezt Mineironak, hiszen számára a vándor életmód volt a megszokott. Tartottam tőle, hogy nem tartaná helyesnek a letelepedést, mert őt is engem is keresnek. Egy otthon veszélyt is rejt magában, mert ott könnyen rábukkanhatnak az emberre. Mégis, én vágytam egy közös otthonra, csak mi ketten, kis kertecske tele haszonnövényekkel és virágokkal, egy konyha és egy szoba, amelyre azt mondhatjuk, hogy a miénk, ahol ketten élhetnénk boldogan.
Gyávaságom miatt, valamint az otthon utáni vágyakozás hatására egyre többet marcangoltam magam, egyre rosszabbodott a kedélyállapotom.
Az egész dolog annyira jellemző rám, és a butaságaimra, hogy az már fáj. Képes lettem volna még hosszú időn keresztül magamban tartani, tovább morogni, kedvetlenkedni, még talán azt is megkockáztatom, hogy idővel Mineiro idegein táncolni (hisz nincs rosszabb annál, mikor nem tudod, mi baja van a másiknak. Belegondolva: már az is becsületre méltó, hogy idáig elviselt! Razz

), ha meg nem látom. Egyszerűen fantasztikus volt. Romos, borzasztó állapotban omladozott a falutól elég távol, de mégis közel ahhoz, ha az ember le szeretne telepedni. Lelki szemeim előtt máris teljes pompájában díszelegve dagasztotta kis mellét a házikó. Azonnal tudtam, hogy nekem teremtette az ég. Lelkesedésem nem csak az arcomra ült ki, hangot is adtam neki önfeledten: - Istenem, én itt akarok lakni!
Milyen izgalmas témaváltás lehetett... Előtte még viszonylag kevésbé letörten sétálgattam Mineiroval az erdőben, miközben azt tervezgettük, hogy merre kellene továbbindulnunk, utána meg ez. -.-' Mégsem mentünk el teljesen az új téma mellett. Nem ám! Majd hátast dobtam, mikor Mineiro kijelentette, Rendben! csak így, nemes egyszerűséggel.
Ezek hallatán természetesen teljesen fellelkesülve, "nagy" tervekkel a fejemben láttam neki kideríteni, ki lehet a tulajdonos. Azonban az már valamicskét lelombozott, hogy az előző tulajdonos, egy idős néni, nemrég meghalt, így a kiszemelt házat csak a távol élő rokonoktól lehetne megvásárolni. De megint vágjunk át árkon bokron, egészen Szél Országáig, hogy megvehessük a házat?
Végül sikerült összehozni az adásvételt, mert a szerencse megint az oldalunkra állt, és két levélváltás után már meg is érkeztek a rokonok, így nem nekünk kellett szaladgálni. Ők is jól jártak, örültek, hogy túl tudtak adni a szinte értéktelen kis házon.

Kép a házról.
Eredeti: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Old_house____by_Werewolf79

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Old_house____by_Werewolf79

Ahogy Minamoto látja XD: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Fairytale_house_by_aelirenn_kw

2. év

1. epizód: Pénznyelő

Amilyen boldogsággal töltött el az, hogy megszereztük a házat,annyi borsot tört az orrunk alá a továbbiakban. Nem csak romhalmaznak nézett ki, szó szerint az is volt. Szinte semmi sem működött benne, és alig volt egy ép felülete. Könyörgöm, mikor halt meg szegény néni, hogy így tönkrement? (Abba bele sem merek gondolni, hogy esetleg így élt benne)
Az egész katasztrófa ott kezdődött, hogy kitaláltam, hogy mindenképp ki kell cserélni az ablakokat. Ekkor fedeztük fel, hogy a ház egymerő lyuk, és hogy valójában rengeteg társbérlőnk van a termeszektől kezdve a hangyákon át a csótányokig minden. De ez még hagyján, a rovarirtás közben sikerült ( mai napig rejtély számomra, hogyan) kidöntenem az egyik válaszfalat, aminek következtében a tető is megrogyott kicsit. Ekkor akadtam ki először annyira, hogy sírni kezdtem. Mineiro rögtön mellettem termett, hogy megvigasztaljon. Jó neki, olyan könnyen tudja látni a világot, most is azzal nyugtatgatott, hogy így is úgy is ki dőlt volna a fal, így legalább előbb észrevedttük a hibát, és előbb tudjuk javítani.
A második ilyen kiakadásom egy héttel később történt. Egy régi tűzhely volt a házban. Gondoltam, míg Mineiro tevékenykedik, hogy helyreállítsa a tetőt, főzök neki valami finomat. Bárcsak inkább kinn segítettem volna neki. A tűzhelyet begyújtva ugyanis az az egyszerűen fogta magát, és felrobbant (Nézzük pozitívan a dolgot - így utólag talán könnyebb - még össze is dőlhetett volna a ház, de helyette csak a szegényes konyhabútorzat ment tönkre.)
Végül konkrétan eljutottunk odáig, hogy egyszerűbb lett volna ledózerolni az egészet, és új házat építeni a telekre. De hát, pont maga a ház tetszett meg (még jó, hogy fiúk terén szerencsésebben sikerült választanom). Lakhatóvá körülbelül három hónap múlva vált teljes mértékben a ház (hála Mineiro rendületlen munkájának, én tuti felgyújtottam volna már), de még másfél év múlva is volt mit felújítani, szépítgetni rajta.

2. epizód: Munkakeresés

Gondolom, senkit sem lep meg, hiszen természetes folyamat, hogy ha az ember költi a pénzt, az egyszer csak elfogy. Így volt ez a mi esetünkben is. Sokat beszélgettünk erről, hogyan és mint kellene a továbbiakban megszervezni az életünket. Nem akartam, hogy teljes mértékben ő tartson el, az olyan lett volna, mintha ugyanabba a börtönbe zárnám magam, csak pár száz kilométerrel arrébb, mint amiben még otthon éltem. Igyekeztem ezt azért úgy előadni, hogy megértse, amit érzek. Bízom benne, hogy sikerült. Szerencsére teljes mértékű támogatást élveztem Mineiro részéről. (A végén már ő biztatott, hogy ne adjam fel, biztos találok majd valamit.)
Ezek után jöhetett a munkakeresés. Tapasztalatlan fejem azt hitte, ez gyerekjáték lesz, de közel sem volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Először is semmilyen képesítéssel nem rendelkeztem, érteni sem értettem olyan sok mindenhez. Egy egész, kifejezetten hosszúnak tetsző hónapig tartott, mire találtam egy olyan munkahelyet, ahol még labdába is rúghattam, és érdemes volt megpróbálni. Egy közepes méretű varroda volt a szomszédos nagyobb településen, ahova épp munkatársakat kerestek. Mivel tanultam varrni, és hímezni (ez amolyan kötelező úri hobbi), úgy gondoltam, megfelelhetek.
Végeredmény: bár felvettek, a büszkeségemet a földbe taposták kegyetlenül, felvakarhatatlanul. Én igazán próbáltam megfelelni, de a főnök kritizálta a sebességemet, mikor gyorsabban próbáltam dolgozni, akkor meg a minőséggel volt baja. -.-' De legalább felvett...

3. epizód: Új barát

A munkahelyen az emberek nem voltak kimondottan barátságosak. Mintha rám lett volna írva, hogy: Vigyázat, fertőző! Szívem szerint otthagytam volna az egészet, csupán az tartott vissza, hogy nem akartam vereséget szenvedni, nem akartam, hogy Mineiro esetlegesen azt gondolja rólam, hogy nem vagyok kitartó, meg hogy kényelmes vagyok, meg ki tudja még mi minden.
A helyzet akkor változott meg, mikor az egyik munkatársam visszajött betegszabadságról. Ayu fiatal volt, és igen kedves, és be nem állt a szája. Láthatóan őt sem kedvelték túlságosan, így igen értékelte, hogy meghallgattam (volt más lehetőségem?) Egyébként kedves lány, és szórakoztató, csak kicsit szabadosan áll az élethez. Múltkor például arról kezdett faggatni, hogy van-e barátom, és mikor kiderült, hogy igen, rögtön intim kérdésekkel halmozott el, komolyan, még a paradicsomnál is vörösebb lettem. (az hagyján, hogy ilyeneket kérdez, de hangosan és mindenki előtt? Azt hittem ott süllyedek el :/ ) Viszont felvetett egy újabb dilemmát, amin igencsak elgondolkodtam (még galibát is okoztam emiatt, de hát ha úgy beültette azt a fránya bogarat a fülembe)

4. epizód: Dilemma

Ez a bizonyos dolog Mineiroval való kapcsolatommal volt kapcsolatos. Egy idő után minden kapcsolat eljut odáig, amikor bizonyos dolgoknak meg kell történnie. Ayu szerint kész csoda, hogy eddig nem történt köztünk úgymond semmi. Még azt is felvetette, hogy lehet, hogy máshoz fordul ilyen jellegű problémáival.
Na ez elindította a lavinát. Betegesen féltékeny lettem egy elképzelt nőszemélyre. állandóan nyomokat kutattam, amivel lebuktathatnám, minden félreérthető szavára ugrottam, a végén már arra is, hogyha valami nőnemű egyedet megemlített. Hatalmas veszekedéssel zárult eme kis epizód. (Zárulhatott?) S oly régóta először aludtunk külön szobában. Ekkorra már teljesen elkeseredtem. Így felöltöztem, és kiszöktem az éjszakába egyedül.
Amilyen mázlim van, természetes, hogy pont ezen az őszi éjszakán kellett úgy döntenie a természetnek, hogy olyan záport zúdít Tea Országára, amilyet még nem látott az ember. Egy fa odvában kuporogtam, és szinkronsírtam a záporesővel. Egyedül voltam, fáztam, és a szívem is sajgott.
Jó háromnegyed óra telhetett el, az eső ugyan kicsit mérséklődött, de még mindig úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Akkor bukkant fel a sötétből, arca aggodalomtól kicsit sápatag volt, csupán szokásos alvóruhái voltak rajta: Mineiro. (Ez a fejezet csak akkor, ha áldásod adod rá Razz

)
Akkor, ott jöttem rá, hogy milyen befolyásolható, buta liba vagyok. Sírva öleltem át, szorosan.
De talán megérte, mert olyan eseményre került sor, ami meghatározó egy ember életében. Mineiro, talán hirtelen felindulásból, talán rég dédelgetett terveinek engedve, megkérte a kezem.

Negatív végeredmény: Sikerült mindkettőnket kiütnöm tüdőgyulladással két hétre :/

3. év

1. epizód: Sayonara Ayu

A kis incidens után lassan eltávolodtam Ayutól. Talán megérezte, talán nem, de mintha kevesebb személyes dologról pletykált volna nekem, mint korábban. Kicsit persze sajnáltam, de kezdtem érteni, miért nem nagyon állnak vele szóba a többiek. Mégis, még ezt az évet is úgy kezdtük, hogy elvileg barátok vagyunk. Ez már közel sem volt olyan, mint eleinte, de azért én még mindig kedveltem, csak már nem hittem el felét sem annak, amit összehordott.
A pohár viszont egyszer betelik, velünk sem volt másképp. Apróságon vesztünk össze. Már attól bepöccentem, hogy megpróbálta szóba hozni Mineirot. Pedig csak megkérdezte, mi van vele, mert rég nem meséltem róla, majd viccesen megjegyezte, hogy ha esetleg szétmentünk, ő rástartolna. Úgy összevesztünk, hogy csak úgy zengett tőlünk a varroda. A végére mind a ketten csak hajtogattuk a magunkét.
Ezzel írtam alá, észrevétlenül, a halálos ítéletét. Nem mutatkoztam hajlandónak a kibékülésre. Egy hét után Ayu nem jött munkába. Két hét múlva tudtuk meg a hírt. Öngyilkos lett, felvágta az ereit. Teljesen kiborultam. Milyen barátnő voltam? Észre sem vettem, hogy problémái vannak, én csak az életvidám, állandóan mosolygó és szeleburdi álarcot láttam. Pedig az lett volna a dolgom, hogy szép lassan levegyem, és segítő kezet nyújtsak. Ehelyett magára hagytam...
A temetésig úgy-ahogy tartottam magam, de ott, látva a kiterített testet, összetörtem. Kizártam mindenkit, még Mineiro sem segíthetett, mivel nem volt otthon. Még az év elején elutazott, hogy fejlessze magát, és én akkor még teljesen kiegyensúlyozottan engedtem el, bár tudtam, hogy nagyon magányos leszek nélküle. Bár azt ígérte, siet haza, mégis már két hónapja volt távol. Egyedül maradtam a bűntudatommal az üres házban, csupán a rendszertelen időközönként érkező levelek tartottak életben, meg a gyűrű az ujjamon. (Diszkréten elzavartalak jutsut tanulni XD)

2. epizód: Züllés

A lelki sérülések mellett a lelkiismeret-furdalás tud a legnagyobb károkat tenni egy emberben. Teljesen befásultam, és nem érdekelt szinte semmi, épp csak annyira aktivizáltam magam, hogy egyek, fürödjek, bejárjak dolgozni (arról már nem nyilatkoznék, hogy ez mennyiben volt jó a főnökömnek, mert a munkám az annyit ért, hogy talán jobb lett volna, ha be sem megyek :/ ), viszont minden mást elhanyagoltam. Nem számított, milyen ruhadarabot kotrok elő a szekrényből (születtek ám extrém párosítások...), hogy szalad a lakás, hogy a kis kertet, amit még Mineiro rakott rendbe, újból ellepi a gaz. Egy szóval csak két dolog járt az agyamban: megöltem Ayut, és hogy szükségem van Mineirora. Minden más kiszorult, nem volt fontos. Hogy valahogy elviselhetőbbé tegyem a fájdalmam, céltalanul rajzolgattam, ruhákat,mintákat, a lényeg csupán az volt, hogy ne élőlények legyenek, azok valahogy mindig morbid, megmerevedett, a halál árnyékától homályos tekintetű figurákká váltak még a papíron is.
Fogalmam sincs, meddig folytatódott volna a dolog. Azonban Ayu halála után sokkal hasznosabb, és jobb barátnak bizonyult, mint előtte. (Morbidul hangzik, de így van. Bárcsak életében történt volna minden, akkor most hárman vittük volna végbe azt, ami Ayu halálával kettőnkre maradt...) Mintha a túlvilágról akart volna kárpótolni,és megvigasztalni, hogy nem én voltam a hibás.
De hogy ne fogalmazzak ennyire ködösen: Ayu temetése után egy hónappal egy fiatal lány jelent meg a házam kapujában: Ayu húga, Satsuki. nyugodalmas, önpusztítós és önvádolós, nyugodt kis életemet úgy borította fel, mint egy tornádó, nyugodtan mondhatom, hogy le sem tagadhatta volna a nővérét.

3. epizód: Új tervek

Satsuki valójában azért jött, mert Ayu naplójában talált egy részt, ami tulajdonképp nekem szólt. Miután elolvasta, úgy döntött, hogy mindenképp személyesen szeretné átadni, ezzel teremtve ürügyet arra, hogy találkozunk (és ezt nyíltan be is vallotta). Mikor felolvasta, azt hittem, a szívem szakad meg. Kiderült, hogy Ayu tervezett egy saját céget, amely egyedi ruhákat gyártott volna megrendelőinek. Jól kitalált ötlet volt, amiben nekem is szerepet szánt volna, mert mint írta: "...egyszerűen hihetetlen tehetséges ez a csaj. Olyan finom precizitással képes a legbonyolultabb mintákat is az anyagba hímezni, mintha azok természetüknél fogva mindig is az anyag részei lettek volna. Na és azok a minták, amiket csak szórakozottságból firkálgatott szabásmintákra, azt hittem elájulok tőlük, mindenképp meg kell szereznem magamnak, nem hagyhatom, hogy Toroko elveszejtse, és egy ilyen poros és unalmas helyen dolgozzon, mint ez az átkozott varroda..." (Annyira tetszettek neki a mintáim, hogy a naplóba bele is volt tűzve egy két összegyűrt példány, amiket - határozottan emlékszem - kidobtam a kukába.)
Ezután a kis megismerkedés után szinte beköltözött hozzám. Minden nap meglátogatott, tulajdonképp ő rázott fel újra,és szedett ráncba, rendbe tettük a házat, a kertet, a lelkemet, egy szóval kilábaltam a gyászból. Azért még előfordult, hogy lelkizés közben vörösre bőgtük a szemünk, de valahogy sikerült egymást túllendítenünk Ayu halálán, elhanyagolni viszont nem hanyagoltuk el, ezután minimum kéthavonta kilátogattunk közösen a sírhoz, ez volt a mi fura lánybulink, ahova Mineirot sosem cipeltem magammal (talán hálás is volt érte Razz

) Életem ezen szakaszából ő már csak annyit érzékelt, hogy amikor hazaérkezett, kicsit komolyabb voltam a kelleténél, és csak halvány örömmel üdvözöltem, persze elmeséltem neki, mi történt, de a javán addigra már túl voltam. (Azért jó volt újra hozzábújni). Viszont valódi kíváncsisággal faggattam ki az útjáról, és addig nyaggattam, amíg meg nem mutatta nekem, mit tanult. Smile

(A sétarepülés volt a legjobb ^^)

4. epizód: Ismét Hó Országában

Nem, nem költöztünk el, Tea Országa igazán remek hely, kellemes az időjárás, megkedveltem az embereket, már a leendő közös vállalkozásunk is kezd odabéklyózni. Csupán arról volt szó, hogy kiruccantunk, hogy stílusosan fejezzük be azt,amit ott kezdtünk el. (Úgy húzom a ködösítésemmel a valódi célunk leírását, mintha valami romantikus regény írója lennék, és növelnem kellene a feszültséget az olvasóban... :/ )
Igaz, hogy még csak fél év telt el azóta a bizonyos esős éjszaka óta, amikor első komolyabb veszekedésünk következményeként el lettem jegyezve, de igazából felesleges lett volna tovább várni. Így közös megegyezéssel úgy terveztük, hogy Hó Országában, a Hóistennő szentélyében tartjuk meg szerény esküvőnket, aminél szerintem senkié nem lehetett szebb. Igaz,megnehezítette a szervezkedést, hogy a helyszín szinte a világ másik felén volt, de legalább is kellemes távolságban, de nem szerveztük túl a dolgot. Csupán anniyt szerettem volna, hogy idézzük kicsit vissza a múltat. Megérkezésünk után így abban a panzióban töltöttük, immáron közös szobában az éjszakát, ahol legelőször megszálltunk megismerkedésünk után. Igazán megható volt, hogy a recepciós még emlékezett ránk.
Másnap látogattunk el ketten a Hó Istennőjének szentélyébe, ahol már várt ránk egy szerzetes, akivel előzőleg hosszasan egyeztettünk. Csupán azért tartottuk szükségesnek a jelenlétét, hogy mégiscsak hivatalos legyen a szertartás. Bár őszintén szólva én megelégedtem volna azzal is, ha csak mi ketten fogadunk örök hűséget egymásnak. A ruhám volt az első mintadarabja az alakuló cégünknek. Stílusosan hófehér volt, egy szoknya, meleg harisnyával, fehér pulóverrel, és egy elmaradhatatlan fehér hosszított kabáttal,amelyet ízlésesen fehér műszőrme díszített. Ehhez kaptam Satsukitól egy egyszerű, de igen ízléses virágokkal díszített hajdíszt, ami feldobta az egyébként egyszerűen feltűzött hajam. Mineiron is saját készítésű ruha volt, amit kivételesen teljes egészében én terveztem, Satsuki csak az elkészítésében segédkezett (nem is keveset). Amikor először léptem a szentélybe, lenyűgözött a látvány,most viszontlátva ugyanúgy nagy hatással volt rám, de immár nem csak szépsége, hanem az emlékek miatt is. A szertartás, ahogy kértük, nem volt hosszú. Vendégek sem voltak, minek? A gyűrűcsere után következhetett a nászéjszaka, amit mindenképp a hegyi kis kunyhóban akartunk eltölteni. Míg haladtunk fel ismét gyalogosan a hegyi úton, amellett, hogy nem kis büszkeségemre már sokkal jobban bírtam, hiszen azóta azért én is megedződtem, gondolataimba merültem, és, bár a hidegre fogtam, egész végig vörös voltam az izgalomtól, és majd kiugrott a szívem. Egy lány életében a nászéjszaka, főleg nálunk, igencsak jelentős esemény. Mert... hát szóval... mi még soha... úgy nem... Még attól is zavarba jövök, hogy írnom kell róla... ^^
Fogalmazzunk diplomatikusan: a kis házikóban terveztem odaadni minden, eddig tiltott kincsem újdonsült férjemnek. ("Rendes" kislányként utólag feladtam egy táviratot Hó Országából szüleimnek, hogy élek, virulok, és hogy férjhez mentem. Remélem, nem kapnak majd miatta agyvérzést -.-')
A kis ház ugyanolyan volt, mint annak idején, közel 3 éve. Megnyugtatok mindenkit, mi sem komolyodtunk meg, ahogy megérkeztünk, máris hócsatát kezdeményeztem, amelynek már az elején vesztésre álltam, de legalább volt kihívás Razz

Életem újabb gyönyörű éjszakáját töltöttem el ezen a világtól viszonylag távol eső helyen. Csak egy dolgot bántam: olyan gyorsan eltelt Razz

Ezt a képet egy egyszer használatos fényképezőgéppel készítettük (az egyetlen, ami értelmesen sikerült Razz

) )

Mineiro küldte kép

5. epizód: Vállalkozás

Az év további részében teljes erőbedobással fogtunk hozzá Satsukival a cég megalapításához. Én készítettem elő a terveket, prototípus mintákat, Satsuki pedig szervezte a vevőkört. Szegény Mineiro meg hallgatta a sok csacskaságot, mert természetesen állandóan ez volt a témám, ha arra került sor, hogy meséljek valamit. Szegény, már biztos nagyon unhatta, ennek ellenére azért mindig készségesen a segítségünkre sietett, ha szükség volt rá.
Talán Satsuki hatására, talán korral jár, vagy csak az új jogi helyzet (asszony lettem, Minamo Jaiba, hmm, még mindig az a véleményem, hogy iszonyat jól hangzik xP) hozta magával, de sokkal bátrabb lettem az életem minden terén. Közel másfél év után végre vettem a bátorságot, és a fáradtságot, és megkértem Mineirot, hogy valamiféle alapszintű önvédelemre képezzen ki (Mert még mindig úgy gondolom, hogy nem állapot, hogy nem tudom megvédeni magam. Razz

)

4. év

1. epizód: A cég

Mily meglepő, még mindig eléggé központi szerepet kap az életemben a cég. Azt hittem,ha túl leszünk a mindenféle jogi herce-hurcán, már minden sínen lesz. Látszik, hogy soha nem volt közöm semmilyen vállalkozáshoz. Nem hogy kevesebb, de halmozottan több dolgom lett vele. Satsuki szinte minden nap ott volt nálunk,és különféle dolgokkal rágta a fülem. Szerinte kell image a cégnek, meg reklám, különböző stratégiák a különböző helyzetekre (válságstratégia, ha nem indulna be a dolog, tervstratégia, ha beindulna, meg bővítési,terjeszkedési stratégia, ha túlságosan is felvirágozna, és nem bírnánk már ketten az iramot). Már kezdtem belebolondulni. Inkább maradtam volna a varrodában.
Az sem tett túl jót a magánéletemnek, hogy Satsuki nem ismerte az órát. Képes volt még akár éjfélkor is ott ücsörögni, és ötletelni vagy csak lopni a napot. fáradt voltam, agyonhajszolt, és még azokra a nyugodalmas percekre sem maradt időm, amit szívesen töltöttem kettesben Mineiroval. Már azt hittem, sosem változik meg a helyzet, (igazából a mai napig sem értem, mi változott), de Satsuki elkezdett emberi időben jönni és menni, és a napi kapcsolattartásunk négy óránál hosszabb időre sosem nyúlt (Itt úgy képzeltem, hogy Mineiro beszélt a fejével a háttérben, amiről Minamoto nem tud ^^)
Végül lassan ez is beindulgatott, megjöttek az első megrendelések, és nekiállhattam otthon pénzt keresni. Emlékszem, Mineiroval meg is ünnepeltük,hogy elkészült az első megrendelés. (Kivételesen még én is meg voltam elégedve az elkészült darabbal)
Na de, hogy ne csak magamról beszéljek. Mineiro is keresett magának egy stabil állást, testnevelést oktat egy helyi iskolában. Egyszer titokban meglestem. Nagyon aranyos volt, ahogy a gyerekekkel bánt (bár az tény, hogy kihajtotta a lelket is belőlük, de úgy tűnt, tisztelik, és szeretik.)

2. epizód: Kiegyezés

Nem sokkal azután, hogy elkezdett egyenesbe jönni a kis vállalkozás, kaptam egy furcsa levelet. Nem volt rajta címzés, és egy sas hozta az üzenetet. Mivel Mineiro nem volt otthon, és mert azt hittem, neki jött, felbontottam. Kis híján hátast dobtam a rémülettől, majd továbbolvasva a meglepődöttségtől. A levél hatására a nap további részében nem volt nyugtom, egészen addig, míg Mineiro haza nem ért, és az orra alá tudtam végre dugni a levelet.
Hogy miért is buktam ki annyira? A levél apámtól jött. A sorok még mindig ugyanarról a kemény határozottságtól terhesek, mint mindig is voltak. Nem hinném, hogy megenyhült volna a szíve. Tudatta velem, hogy nemsokára meglátogat minket, mert kíváncsi az újdonsült vejére. Normál esetben még örülhettem is volna, de az a vejem szó olyan gúnyosan nevetett rám a papírról. nem tudtam, mi tévő legyek, mert most nem hagyhattam itt a vállakozást, ráadásul azt sem tudtuk, mikor is érkezne pontosan, lehet, hogy már rég körülvettek minket a titkos ezred katonái.
Megint Mineiro volt a nyugodtabb,bár biztos vagyok benne, hogy ő sem volt biztos a dolgában. Arra bíztatott, hogy maradjunk, és fogadjuk apámat méltóképpen, lehetőségeinkből és kreativitásunkból fakadó legnagyobb gonddal. Még viccelődött is vele, hogy végre találkozni fog az apósával.
Bár igyekeztem nem mutatni, nagyon ideges voltam, és csak akkor éreztem jól magam, ha Mineiro a közelben volt. Őszintén rettegtem tőle, hogy apám megpróbál elválasztani tőle, hiába érvelt olyan meggyőzően Mineiro, én már csak ilyen aggódós típus vagyok.
Végül elérkezett az a titokzatos nap is, amikor felbukkant az ismerős címerrel díszített hintó a kapunk előtt. Mineironak vagy acélból vannak az idegei,vagy remek színész lenne,d e semmi, az ég adta világon semmi jelét nem mutatta annak, hogy meghatotta volna a látogatás. Udvariasan lesegítette a szüleimet a hintóról, majd beinvitálta őket. Apám azonnal kezdte a burkolt cirkuszt, még az én agyamban is felforrt a víz attól, amilyen flegma és rosszmájú megjegyzést tett a házikónkra, a mi kis fészkünkre, az otthonunkra. Komolyan,már itt lesült a bőr a képemről szégyenemben. Miért nem lehetnek normális szüleim?
Mintha az ég is meghallgatott volna, anyám teljesen leoltotta apámat. Meg is lepődtem. anya sosem volt az a típus aki kiállt volna valami mellett, főleg nem mellettem. Vajon mi történhetett odahaza? végül anyám kérésére körbevezettük őket közös kis otthonunk minden zegén-zugán. Megmutattuk a kis kertünket, ahol már szépen sorakoztak a félérett zöldségek, pár gyümölcsfa, aztán a kis virágos lugas következett, amit az évek során Mineiroval alakítottunk ki, ő készítette el a fémszerkezetet, én pedig telefuttattam különféle növényekkel, na meg telepakoltam mindenféle virággal, igazi kis paradicsom volt. Aztán következett a lakás. közben szegény Mineiro nem szabadulhatott. Apám mindenféle dologról kikérdezte. Kiféle, miféle, van-e munkája, komolyan, rosszabb volt, mint egy kihallgatás. Aztán következett a kevésbé kellemes ebéd. Apám megint "bemutatkozott". Mikor éreztem, hogy megy fel a pumpám, kezeim ökölbe szorultak. Mineiro azonban megint megakadályozta a kitörést azzal, hogy az asztal alatt biztatón a combomra helyezte a kezét, és rám mosolygott. Apámnak láthatóan nem tetszett, de engem megnyugtatott, energiával töltött fel. Ebéd után, míg én elmosogattam, mindenkit kitereltem a lugasba egy kis rágcsálnivalóval és innivalóval. Nem volt szép tőlem, de Mineirot felhasználva tulajdonképp elmenekültem a szüleim elől. Nem volt azonban sokáig nyugtom,kintről kiabálás hangjai ütötték meg a fülem. Ijedten szaladtam ki, de meglepetésemre apám és anyám ordibált egymással (őszintén szólva arra számítottam, hogy apa és Mineiro kapott össze, de tévednem kellett). Ráadásul olyan dolognak lehettünk fültanúi, amitől majdnem hanyatt vágtam magam. Kiderült, hogy az a fiú,akinek még annak idején ígértek, elvesztette országát, és most koldusbotra jutott (szegény, nem ezt érdemelte), és anya éppen azért üvöltötte le apám fejét, mert kiállva Mineiro mellett felvilágosította, hogy sokkal jobb körülmények között élek jelenleg, mint élnék, ha engedelmeskedtem volna az apámnak.
Apa láthatóan megsemmisült, és olyan dolog történt, amire soha, semmilyen körülmények között nem gondoltam volna: meghunyászkodott, és most először normálisan viselkedve utólagos áldását adta a házasságunkra.

3. epizód: Gomolygó felhők

Bár elég elszigetelten élünk, lassan eljutottak hozzánk is a nyugtalanító hírek. Egyelőre Tea Országában még nem érződik annyira a konfliktus, de valahányszor Mineiro elment valamerre, hogy végezze a munkáját, vagy beszerezzen nekünk ezt azt, a szívem összeszorult az aggodalomtól. Mostanában egyébként is rengeteg furcsa alak mászkál a vidéken, és ez egyre csak rosszabbodik a növekvő adókkal, hiszen nő a megélhetési bűnözők száma is. Még jó, hogy Mineiro vett nekem pár kunait, és megtanított vele célozni úgy ahogy, na meg beszerzett nekem egy apró kis tőrt, amit mostanában állandóan a dekoltázsomban hordok. Azért bízom benne, hogy nem lesz rá szükség, hogy használjam is.

5. (fél)év

Ezekkel az érzésekkel és további elkeserítő hírekkel léptünk át a következő évbe. S nemcsak az életünket, de a vállalkozást is megviseli ez az időszak. Mondhatni elég rosszkor jött ez az egész, szerencsére azért helyi megrendelések még akadnak szép számmal, így a megélhetéssel nincs komoly gond. Mégis, épp hogy csak a víz felszínén tudunk maradni, ha ez így folytatódik (márpedig az az érzésem, hogy csak rosszabb lehet), akkor lassan lehúzhatjuk a rolót. Satsuki mindig azt mondja, hogy ne aggódjak, mert a háború során is szükség lesz ruhákra, még akár meg is csíphetünk egy nagyobb állami megrendelést, de én nem szeretném a hadiipart még ilyen módon sem kiszolgálni. Azért szeretek ruhákat készíteni, mert tudom, hogy valakinek örömet okozok vele, képtelen lennék olyan egyenruhákat készíteni, amikben a halálba küldöm az embereket. Tudom, naiv dolog, de még mindig bízom benne, hogy a komolyabb háborút elkerülhetjük.

**Jaiba Minamo** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:53

Második házassági évforduló

Hát igen, immáron második éve vagyunk házasok. Olyan hihetetlen, pedig ha belegondolok, hogy az egész azzal kezdődött, hogy elgázoltam a tengerparton ^^. Annak is már öt éve. Öregszem... O_o
Azért örülök neki, próbáltam is kitenni magamért, ami hozzám képest sikerült is, de az eredmény ennek ellenére csak felemás lett. Képtelen vagyok összehozni egy normális ünnepi terítéket. Erre mondják, hogy a szándék a lényeg. Nem baj, mert úgyis a főztön van a lényeg, főzni meg szerencsére tudok (legalább azt). Csak stílusosan emlékeztetőül ugyanazt készítettem el, amit Hold Országában kapott azon a fura helyen, ahol ránézésre készített a szakács ebédet a betérő vendégeknek. És mindig telibe talál (tényleg úgy volt, olyan istenit még sehol nem ettem) Bár nem sikerült teljes mértékben elkészülnöm, de azért bíztam benne, hogy egyetlenemnek tetszeni fog. Nem kellett csalódnom, látszott rajta, hogy jól esett neki a gondoskodás. Még egy rózsát is kaptam a megszokott "hazaértem" csók mellé.
Azonban az idill nem tartott sokáig.

Váratlan vendégek - első felvonás: A két titokzatos idegen

A nyugodt vacsoránkat kopogás zavarta meg. El sem tudtam volna találni, ki lehet az ilyenkor. Hát nem is a megszokott vacsoravendégeket fújta errefelé a szél. Két férfi állt az ajtóban, az egyiknek még kutyája is volt. Mineiro nem fogadta őket túl nagy szívélyességgel, pedig mint kiderült, korábbi barátai látogatták meg, abból a bizonyos feloszlott szervezetből, amelyről már mesélt. Az egyikük igen fura alkat, egyszerűen olyan típus, akinek már az aurájától is feláll a szőr a hátamon. Tuti nem bírnék vele egy fedél alatt eltölteni még 5 másodpercet se, pedig nagyon úgy tűnik, hogy muszáj lesz...A neve egyébként Seikatsu Mamono. A másik férfi sokkal szimpatikusabb, és visszafogottabb is, az ő neve Ogawa Kazuma, a kutyuska pedig Koike. Őt imádtam a váratlan látogatók közül a legjobban, finom, puha bundája van, és egy tünemény. Lehet, nekem is be kellene szereznem valami szőrmókot. ^^
Végül csak beinvitáltuk őket, bár Mineiro barátként bánt velük, érdekes volt, ahogy rögtön kijelentette, hogy bármit is akarnak, ő már házas ember, és hogy semmi balhéban nem fog szerepet vállalni, mert nem akar bajba keverni. Ez valamelyest megnyugtatott, na meg, nem tagadhatom, jól esett szerelmes szívemnek.
A beszélgetésbe viszont nem szándékoztam beleszólni, hiszen egyáltalán nem ismertem a két férfit, nem hinném, hogy találtunk volna közös témát. Jobban mondva, olyat biztos nem, amiről szívesen beszélnék. De mielőtt komolyabb dolgokra terelődhetett volna a szó, Seikatsu kiküldte Ogawa-t. Nem nagyon értettem, miért kellene őrködnie, békés környék a mienk, ráadásul tanyán lakunk, eldugva az emberek orra elől. Azonban ebből, és hogy a másik férfi szó nélkül engedelmeskedett, leszűrhettem, hogy ki a főnök. Bár nem kellett hozzá nagy tehetség, csak úgy sütött belőle a felsőbbrendűség tudata, ami kifejezetten fokozta a nemtetszésem.
Végül csak kibújt a szög a zsákból. Seikatsu azt szerette volna, ha csatlakozunk valami Aka-Bara nevezetű "szervezethez", amely nem szervezet, hanem egy hely, ahol befogadja az üldözötteket, de ahogy kivettem, tulajdonképp egy illegális szervezet lehet. Közben persze játszadozni kezdett a pohár vízzel, amit korábban kért, és kvízi megfenyegetett minket a kis képsorokkal, amelyekben a különböző jövőbeli eshetőségeket vázolta fel, a lényeg, hogy mindegyik végén legalább az egyikünk meghalt. Még hogy szeretettel vár minket... Ha úgy döntünk, hogy nem megyünk, azt nem fogja mosolyogva szó nélkül hagyni, ebben biztos vagyok. Felháborított, hogy megfenyeget minket a saját házunkban. Örültem, hogy végre kilép az ajtón, és eltűnik a búbánatba. Vissza se jöjjön! (sajnos megígérte, hogy egy hét múlva benéz... )
Bár igyekezett úgy viselkedni, mintha a kis közjáték nem hatotta volna meg, Mineirora is rátelepedett valami a nyomott hangulatból. Talán az, hogy felidéződtek benne régi arcok, melyek már nem élnek, vagy az, hogy idáig fajultak a dolgok, hogy az egykori barátja megfenyegeti. Előlem nem tudja elrejteni, sajnos bennem is mély nyomokat hagyott a jelenet. Nem tudtam rajta csak úgy átsiklani, mint Mineiro szerette volna.

Váratlan vendégek - második felvonás: Ogawa visszatér

Úgy gondoltuk, hogy elfelejthessük az egész délutánt, beugrunk a városba, azonban erre már nem volt lehetőségünk, ugyanis Ogawa körülbelül három órával később ismét benézett hozzánk, bár igen furcsán viselkedett. Csapzott volt, és kimerült. Állítása szerint edzésről jött, és csak megpihenne, mert jelenleg nincs jobb hely, ahol meghúzhatná magát. nem zavartuk el, ő kifejezetten szimpatikus volt számomra is, így nem zavart a jelenléte. Igaz, még mindig elég zaklatott volt, amit nem magyarázott az edzés miatti fáradtság, ahogy az is szúrta a szemem, hogy nem fogadta el Mineiro barátságos "kihívását". Őszintén szólva úgy gondolom, hogy ez a ninjákra nem jellemző, főleg, ha barátok, mert az emberek szeretik fitogtatni a tudásukat, na meg az hajt minket előre a fejlődésben, hogy felmérjük, más hol tart. Aztán elkezdett vészmadárkodni is, ekkor kezdett megfogalmazódni bennem az a később elvetett gondolat, hogy esetlegesen paranoiás lett, és elvesztette a józan eszét. Veszélyről fecsegett, na meg arról, hogy el kellene fogadnunk a vezérük által felajánlott lehetőséget, és Aka-Barába kellene költöznünk. (Arra is gondoltam, hogy esetleg a másik férfi küldte vissza, hogy még inkább meggyőzzön minket, de ez is alaptalannak bizonyult.)
Végül lepihent, és el is aludt, így visszatértünk a magunk dolgához. Négy óra múlva azonban egyszer csak megjelent a nappaliban, majd elviharzott, majdnem hogy se szó, se beszéd... Engem azonban nem hagyott nyugodni a zaklatottsága, így úgy döntöttem, utánamegyek, és megnézem, mi folyik itt. Számíthattam volna rá, hogy ez már eleve hamvába holt ötlet, hiszen Ogawa egy ninja, nem telt bele sok idő, és azt kellett tapasztalnom, hogy menthetetlenül elvesztettem a nyomát, ahogy az is rejtéllyé vált, tulajdonképp merre is bóklásztam el, így a hazaút sem volt biztosított. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem botlom nem kívánt társaságba. Hamarosan azonban hangok ütötték meg a fülem. Óvatosan közelebb lopóztam, így megpillanthattam Ogawát egy lány társaságában. Elmosolyodtam. ezek szerint csak egy randi miatt volt olyan izgatott, ez mindjárt más. A kis aranyos... ezzel a gondolattal indultam visszafelé, hogy hazataláljak, nem akartam megzavarni a hangulatot.
Azonban hazafelé összetalálkoztam Mineiroval, Untetsu hátán érkezett, és azt állította, Ogawa harcba keveredett. Amikor visszaértünk, immár hárpiaháton, láthattam, amint azzal az előbbi lánnyal harcolnak. Aggódni kezdtem, de Mineiro nem mutatta jelét annak, hogy közbe kellene avatkozni, ekkor értettem meg, hogy bizonyára egyfajta edzőmeccs zajlik odalenn.

Váratlan vendégek - harmadik felvonás: Villámlátogatás Seikatsu módra

Egyik reggel, pár nappal a váratlan látogatássorozat után, egyedül üldögéltem az asztalnál, és épp a reggeli teámat kortyolgattam, amikor rám támadt. Egyenesen az orromra szállt a pofátlanja. Ezt mindenképp meg kellett torolnom. Igen, jól sejted, egy piszok, és udvariatlan légy volt a kis gonosz. Egy ülőpárnát felkapva máris utánaszáguldottam, és önfeledt csapkodással vezettem le unalmam, míg végül a légy - kirepülve az ablakon - meglógott. A szemét, hát nem lerontotta a játékom. Amikor végre lenyugodtam, és a lélegzetem is visszatért a normál kerékvágásba, elkövettem azt a hibát, hogy körbenéztem. A nagy vadászatban sikerült katasztrófa sújtotta övezetté változtatnom a kis lakásunkat...
Természetes, hogy ilyenkor kell jönnie valakinek. hogy tört volna le a keze, mielőtt bekopogott... mit tehettem volna, nem akartam rossz háziasszony képét mutatni, így gyors megoldásként mindent az ajtó mögé kotortam, és csak azután nyitottam ki az ajtót, nagyra tárva. Bár ne tettem volna... Igazán megtanulhatnám már, hogy előbb kinézek, és csak utána engedek be valakit a lakásunkba. Ahogy megláttam a fehér hajú férfit, azonnal be is csaptam az ajtót. Még Mineiro jelenlétében is kiráz tőle a hideg, nem várhatja tőlem senki sem, hogy ugyanazt a levegőt szívjam, mint ő. Közöltem vele, hogy Mineiro nincs itthon, azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy tűnjön el melegebb éghajlatra, és hagyjon nekünk békét. Valószínűleg nem tetszhetett neki a "kedves" fogadtatás, mert rögtön az erejét kezdte fitogtatni szóban, de igazából az bosszantott fel a legjobban, hogy azt hitte, félek tőle. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Csupán csak undorodom tőle, ahogy undorodom a meztelencsigától is. Bár a véleménynyilvánításom már nem várta meg, és eltűnt. Bátor egy ember... Akkora az egója... Ráférne már egy normális nő, aki ráncba szedi, mert ez nem állapot.
Ahogy távozott, Mineiro ért haza. Le sem tagadhattam volna, hogy az exfőnöke itt járt, mert azonnal rákérdezett, megérezte. Elmeséltem a történteket (nem volt sok minden, amit mondhattam volna Razz

), ezzel együtt óhatatlanul felmerült a kérdés: hogyan döntsünk? Mineironak igaza volt abban,hogy ha belemegyünk, nem biztos, hogy eljöhetünkmajd onnan, nem tudni, mennyi szabadságot kapnánk, és ha már ő is ennyi aggodalmat hoz fel az egész ellen, (még is csak ő ismeri, ugyebár), akkor jobb nekünk, ha megmaradunk a kis házikónkban, szabadon, ketten egymásnak. (Bár nem vagyok benne biztos, hogy valóban van választási lehetőségünk, az egész olyan nagy kamunak tűnik, mint a ház.)
Elhessegetve a rossz gondolatokat, elterveztük, hogy egy ksi időt együtt töltünk, és elmegyünk piknikezni, meg sétálni egy hatalmasat. Ránk is fér ennyi izgalom után, úgyis rég mozdultunk ki hazulról. Lelkesen kezdtem összeszedegetni a cuccainkat.

Váratlan vendégek - negyedik felvonás - Jól meggondoltad, kit rabolsz el?

Nem jutottam sokáig, mert valaki betörte az ajtót. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak arra eszméltem, hogy erős karok fognak le, mozgásképtelenné téve, Mineiro pedig egy viszonylag jelentéktelenebb sebbel fekszik a földön (Csak később jutott el az agyamig, hogy egy mérgezett kunai sértette fel a bőrét, és a méregtől mozgásképtelenné vált). A hangot azonnal felismertem... Seikatsu! Gyűlölöm ezt a gúnyos hanghordozást. Ha azt hitte, rémülten sóbálvánnyá változom, és jó kislány leszek, hát nagyot tévedt. Nem voltam rest, és amekkorát csak tudtam, beleharaptam a karjába. Sajnos azonban én is kaptam a méregből, így ernyedt testtel voltam kénytelen tűrni, hogy magával cipeljen a kikötőig, ott pedig fel egy hajóra.
Akkor még nem sejthette egyikünk sem, hoyg másnap már vígan fogunk visszafelé hajókázni.
Seikatsu természetesen mindenáron a frászt akarta rám hozni, elmesélte, hogy már egyszer meghalt, és valami hatalom újjáéletsztette. (tisztára mint abban a vallásban... mi is a neve?... jahm, Katolicizmus, vagy valami ilyesmi... mindegy.) Na meg jött azzal, hoyg ninja, meg a szokásos. De én sem hagytam magam, úgy döntöttem, a legrosszabb, amit tehetek ellene, ha dalra fakadok. (Ennél nagyobb böntetést el sem tudnék képzelni, az ellenségemnek sem kívánom. De hogy ti se maradjatok ki, ez a kedvenc nyekergek mert vagyok számom //terjesszük a hülyeséget xD// Jozin Bazin Azért amikor közelebb lépett, megijedtem, csak sajnos ez azt eredményezte, hoyg még jobban rázendítettem. Főleg, mikor megtudtam, hogy Aka-Barába akar vinni. Teljesen kiakadtam, hogy ennyire ragaszkodik Mineirohoz, mintha nélküle már a levegővétel sem menne, mennyire gáz, pedig hogy odavan magával, így azt tehet amit akar, úgy azt tehet stb. Persze, kackac, röhög a vakbelem. Végül azonban megtalálta a módját, hogy véget vessen a produkciómnak, a nyakamban landol ugyanis egy vödör víz. Higgyétek el, nem volt kellemes...
Ahogy elhallgattam, a férfi magyarázatba kezdett, és valami yusuról mesélt (őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy az meg micsoda, majd szemléltetésként felhúzta a pólóját, amit nem hagyhattam degradáló szó nélkül. Nekem ne pucérkodjon, senki sem kíváncsi rá... a tetoválás viszont ismerős volt, túlságosan is, Mineiro felsőtestén is van egy ugyanilyen. Ez lenne hát az a bizonyos yusu? Seikatsu állítja, hogy ezen keresztül érezni lehet a többi hasonló jellel ellátott ember jelenlétét, hogy él-e hal-e még ilyenek, és hogy amíg Mineiron ilyen van, addig veszélyt jelent az aka-baraiakra nézve, ha szabadon császkál. Persze, kb. annyira veszélyes, mint azok az Aka-Bara tagok, akik fel-alá mászkálnak, mert nem tudnak a hátsójukon megmaradni, mint pl. Seikatsu. Egész jól elpöröltem vele, mint valami zsémbes vénasszony. A durva, hogy a végére tényleg kezdtem azt hinni, hogy én vagyok a rossz, főleg amikor elkezdett lelkizni. Szóba került apám annak kapcsán, hogy igenis meg tudjuk védeni magunk, erről asszociált a saját családjára, és nem tudom, mi célból (sajnos szkeptikus vagyok vele kapcsolatban, úgy vélem, sokrszor csak arra játszott, hogy kijátsza ellenem a naivságom) elmesélte, hogy a szüóleit megölték, valamint a további hányattatott sorsáról is ejtett pár félszót, majd még kérdőre is vont, hogy miért szöktem meg, ha oylan jó világom volt. Mintha ő átérezhetné azt, amin én mentem keresztül, úgy kér számon dolgokat, hogy fogalma sincs róla, különben is hogy jön ő ahhoz?
Azonban a nagy "ki szól be nagyobbat a másiknak, megbántva vele" játékot megzavarja valami, mert Seikatsu sietősre veszi a figurát, felkap, majd a tengerre cipel (a hajóról) , és egy polipot parancsolt elő, aki tovább vitt minket a cél felé. Démonok országában az utat bekötött szemmel kellett folytatnom, (mert miért ne... tipikus emberrablós klisé) kihasználtam az időt, és bealudtam. Arra ébredtem, hogy egy ágyra dobtak, majd megérdeklődi a "kedvenc" emberrablóm, hogy kívánok-e még valamit, persze, őt a föld alá...
Azt hittem, most harcoltam ki egy pofont, ezért is lepett meg a kérdése. Azt merészelte feltételezni, hogy az aggresszív felszín alatt valójában kedvelem. Tipikus pasi hozzáállás... A provokációt azonban nem hagyta abba, és egyre közelebb jött. Ekkor gondolkodtam el először azon, mennyire kiszolgáltatott helyzetben is vagyok. Jogosan, mert mocskosan kihasználta a helyzetet arra, hogy az ajkaimra leheljen egy gyomorforgató puszit. Olyannyira gyomorforgatót, hogy szabadon is engedtem egy tearókát. (Mivel más még nem volt bennem aznap.) Iszonyatosan dühös lettem, és lassan éledő végtagjaimmal egy párnát vágtam felé esetlenül. ha képes lettem volna rá, megfojtom egy kiskanál vízben. Főleg, mert folytatta a perverz gondolatok továbbfűzését, a támadás után azonban felajánlott egy lehetőséget: küzdjünk meg. Fényes lehetőség, ha legyőzöm, hazatérhetek. Semmi esélyem sem volt, mégis megpróbáltam. A dekoltázsomból előkerült egy könnyű kunai, amelyet még Mineiro csináltatott külön a számomra, majd abban bízva, hoyg jót akar szórakozni rajtam, és ezért kitér a támadás elől, egyenesen neki rontottam. Abban bíztam, hogy amikor elugrik szabaddá válik az ajtó, és talán el is szökhetek, de a számításaim sajnos nem váltak be, mert úgy döntött, hogy a csuklóm fogja meg, s elveszi a fegyverem, majd visszalök az ágyra. Aztán jutott eszébe csak rendes házigazdának lenni, és megérdeklődte, éhes vagyok-e vagy meg akarok-e fürdeni. Felpattantam, mielőtt válaszoltam volna. Szellemesen megjegyeztem, hogy csak egy kis friss levegőre van szükségem, majd az ablakhoz léptem, és amikor nem figyelt rám, egyszerű és gyors mozdulattal kiugrottam rajta. Azonban egy kis hiba csúszott a számításaimba, el is feledkeztem arról, hogy nem csak földszinti ablak létezik a világon (mint nálunk)...
Puhára estem, amely rögtön le is szidott. Seikatsu volt az. Nem tudom, miért mentett meg, neki csak jó lett volna, ha eltöröm a kezem vagy a lábam, de amikor ráébresztett arra, hogy meg is hallhattam volna, igazat kellett adnom neki. De hálát azért ne várjon, mert sajnos ahhoz túl sok negatív tettet követett el ellenem és Mineiro ellen. Főleg, hogy már a következő terv járt a fejemben. kéjelgőre vettem a figurát,és közelebb hajoltam, de csak addig, míg megbizonyosodhattam róla, hogy a falnak támaszkodva landolt, amikor ezzel megvoltam, hirtelen teljes erőmből ellöktem magam tőle, és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. Hiba a nagy igyekezet, sokkal gyorsabb volt nálam, könnyedén utolért, majd felkapott, csak kapálózni tudtam. Küzdelmünket egy fiatal fiú szakította félbe, aki apának nevezte Seikatsut. Gondoltam, szövetségest faragok belőle, de le sem tagadhatta volna az apját, ugyanolyan bosszantó és fölényes kis pondró. Bár az fájt egy kicsit, hogy egy ilyen embernek, mint ő, már lehet gyermeke, mi Mineiroval még csak nem is terveztünk eddig. Mi lesz, ha nem lesz már erre többé alkalmunk? Mondanom sem kell, hogy ismét a szobában kötöttem ki. Most viszont egyedül maradtam, Seikatsu elment edzeni a fiával. (Hála égnek! Bár elptte még a kezembe nyomott egy vörös rózsát, ami a padlón kötött ki.)
Ahogy egyedül maradtam, elemi erővel tört rám az aggodalom és a magány. Végül sírva nyomott el az álom, s végig Mineiron járt az agyam, még álmomban is.
Reggel ébredtem Seikatsu hangjára (rémálmaimban se kísértsen többet, mert nem merek majd aludni). A furcsa kedvesség folytatódott, amit nem tudtam hová tenni még mindig (szerintem sosem fogok), reggelit kaptam, na meg nyugtató szavakat Mineiro állapotával kapcsolatban. még viccelődve felvidítani is próbált, majd mikor ez nem működött, ismét felkapott, amiért méltatlankodtam egy sort, majd egy vízeséshez vitt, amely állítólag a kedvenc helye. (Ennyire letörtnek néztem volna ki? Bár tény, roppant rosszul éreztem magam.) Ahogy elterült, újabb érdekes kérdés következett: Mennyire szeretem Mineirot. Erre a kérdésre szavakkal nem könnyű felelni, de tömören összefoglalva azt próbáltam vele megértetni, hogy még az életemnél is fontosabb számomra a férjem, mert igazán, szívből szeretem. Ekkor ismét fura játékba kezdett. Azt állította, ha látni akarom Mineirot, egyszerűen meg kell ölnöm, nem fog ellenkezni, még egy kunait is kaptam.
Szégyellem magam, mert valóban megfordult a fejemben, hogy belemártom a pengét egyenesen a szívébe, de végül képtelen voltam megtenni, mert eszembe jutott egy arc. Azé a fiúé, akinek Seikatsu jelent mindent ezen a világon, nem tehettem meg, hogy elvegyem tőle önös céljaimért, így végül messzire hajítottam a fegyvert, majd sírva futni kezdtem. Gondolom, már ti is unjátok, de ismét beleütköztem, ismét gyorsabb volt, és ismét átölelt, akárhogy is kapálóztam, képtelen voltam szabadulni. Csak akkor torpantam meg, mikor elhagyta a száját az a mondat, amire a legjobban vágytam, hazamehetek. A reggelit is újra felajánlja, de én - most kivételesen a boldogság örömkönnyeitől kivirulva - átölelem hálásan, majd türelmetlenül rebegem, hogy nem vagyok éhes. Csak haza akarok menni minél előbb, ez a lényeg, más nem számít.
A hazaút sokkal kellemesebb volt, mint az odafelé vezető. még azt is meg kellett élnem, hogy a férfi nagy komolyan bocsánatot kért, sőt valami olyasmiről is magyarázott, hogy békén hagy minket, mert hamarosan el fogja tudni zárni a yusut, és akkor már nem jelent majd veszélyt Mineiro (csak tudnám, hogy akkor meg minek nyüsztetett minket). Minden esetre a kép megváltozott, boldog voltam, így megbocsátó is. Felajánlottam, hogy kezdjük tiszta lappal az egész ismeretségünket, és borítsunk fátylat az elmúlt napra.Még magunkhoz is meginvitáltam, hogy megbeszélhesse Mineiroval is az esetet, azonban ezt elhárította, csak a házunkig kísért. (Mert Mineiro már elindult, így biztos nem fut majd vele össze alapon)
Érdekes egy olyan embertől búcsúzni, akit alapvetően nem kedveltél eddig, és csak most próbálod megkedvelni. Bár ez nála nem okozott különösebb problémát. Ismét kaptam egy rózsát, amit nem értettem, ahogy azt sem, miért ránt magához, s csak az is később tudatosult az agyamban, hogy a nyelve az ajkaim között tör utat, majd már el is lépett, hogy a kitörni készülő vihart semmissé téve (állítólag ez is ajándék volt) már köddé is váljon. Az eddigi barátkozós hangulatom azonnal köddé vált, amint az agyam feldolgozta a történteket. Az a szemét egyszerűen csak lesmárolt! Dühtől remegtem, amiért adós maradtam egy kiadós pofonnal eme cselekedetéért.

**Jaiba Minamo** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:55

Ránduljunk ki Jaiba módra!

Az elrablós történet végül is jól végződött, ismét összeborulhattunk Mineiroval, és karjai között elfeledhettem mindent, ami Seikatsuval kapcsolatban történt, még a csókjának kellemetlen utóízét is lecseréltem Mineiro édes, semmihez sem hasonlítható ízére. Kisebb leltározás után (megvan-e mindenünk, nem esett-e bajunk stb) elhatároztuk, hogy a nagy ijedtségre utazni kell. (Igazából megfogalmazódott bennünk annak hatására, hogy akár el is veszthettük volna a másikat, hogy több időt kellene együtt töltenünk, mert mostanában elhanyagoltuk egymást.) Hát, nem kellett sokat győzködni, szívesen vettem lábam alá a tájat férjemmel az oldalamon. Vele még a világ végére is elmennék, és tudom, hogy nagyon élvezném minden percét még akkor is, ha nélkülöznünk, fagyoskodnunk, vagy bármi más módon szenvednünk kellene. Az úticélt azonban azért ennél sokkal közelebbi helyben jelöltük meg, mégpedig a turistaparadicsomnak számító Gőz Országa mellett döntöttünk (Na jó, Mineiro felajánlotta, én meg boldogan egyeztem bele). Gyermekeim, ilyen gyors pakolást még életemben nem rendeztem (igaz ennyi bőröndöt sem sikerült még egyszer sem produkálnom, de hát valamit valamiért, tartja a mondás. Bár kezdek félni attól, hogy Mineiro egyszer megszakad.)
Kellemes alkonyati hűvösben sétáltunk ki a kikötőbe, s miután mindent elintéztünk és még így is bőven akadt időnk, újra megcsodáltuk a nap utolsó sugarait. A szívem megtelt emlékekkel, azokkal a régi időkkel, amikor mindennap máshol ébredtünk, csak egy dolog volt állandó: egymásra mosolygó arcunk. Letelepedett életmódunkkal sem volt sosem bajom, de még mindig felpezsdül a vérem, ha kalandra terelődik a szó. Igaz, kicsit változtak a körülményeink. Engem már egyáltalán nem "köröztek", Mineiro is sokat változott, így nem kellett nagyon attól tartanunk, hogy felismerik. Pedig régen mennyit kellett emiatt rejtőzködni, vagy épp változtatni a kinézetünkön. Még élénken él bennem, amikor befestettük a hajam, borzasztóan állt.
Végül eljött az indulás ideje, fel is cuccoltunk a fedélzetre, boldogan néztem Mineirohoz simulva, hogyan bolygatja fel a vizet a kifutó hajó, s még jóval azután is hogyan hömpölyögnek dühödten rázva "kezeiket" a hullámok. Beleszippantok a friss, sós levegőbe, új ország, új távlatok még mindig veled...

"Orvtámadás" a hajón

A teleholdas, romantikus hangulatú későnyári este meghozta a nosztalgikus hangulatot, az új kalandot tervezgetve felemlegettük a régieket, amíg meg nem zavart minket egy ismeretlen eredetű vinnyogó hang. Annyira megrémisztett, hogy majdnem belepréseltem magam Mineiro felsőtestébe (jól néztünk volna ki xD). Férjecském azonnal cselekedett, és mivel senki nem volt a fedélzeten, egy kisebb tűzcsóvát idézett elő, hogy beláthassuk egy rövid időre a feldélzetet, de igazából nem láttunk semmit. Már épp elkönyveltük volna, hogy talán csak a hajó nyikorgott (bár ez sem lett volna annyira megnyugtató), amikor fújtatva valami Mineironak ugrott. Rémületemben akkorát visítottam, hogy egy jó érzésű ember már attól összecsinálta volna magát. Ahogy sikerült felfognom, hogy mi is az, elnevettem magam, a kis szőrgombóc a frászt hozta rám. A vérszomjas fenevad ugyanis egy édes, de annál vadócabb kiscica volt, aki nem tűrte jól közeledési szándékaimat, de végül kénytelen volt megbékülni vele. A kis állatkölyök egy sor más gondolatot indított el bennem, eszembe jutott, mit éreztem, mikor Seikatsunál megpillantottam azt a fiút, aki a férfi gyereke volt, még ha csak örökbefogadott is, s ez az érzés egyre csak nőtt, végül kibukott belőlem a érdés: mit gondol Mineiro, nekünk lesznek-e gyerekeink. A kérdés talán meglephette, viszont Mineirosan válaszolt, átölelt, és csak annyit suttogott, hogy természetesen lesznek. Azt hiszem, nem teljesen értette meg, amit mondani akartam, de megnyugtatott, hogy szeretne majd ő is kis Jaibákat.

Gőz Országa perverzei

Milyen kicsi a világ, gondolhatom most már én is teljes bizonyossággal. Gőz Országában sikerült összefutnunk Mineiro egyik régi ismerősével (egy újabbal Razz

). A viszontlátás örömére elengedtem őket, hagy bandázzanak egy kicsit, azonban én sem maradtam nyugton a hátsómon a szálláson (az nem lett volna fair, ugyebár), helyette lerándultam a közeli forrásvidére, és bevágódtam az egyik fürdőbe. Mivel annyi eszem megint nem volt, hogy fürdőruhát is hozzak, úgy döntöttem, nudizok egy kicsit (úgyis egyedül voltam abban a részben, egy kis medencénél), így ruháimtól megválva mártóztam meg az istenien meleg vízben. Annyira jól esett, annyira ellazított, hogy kis híján elaludtam. Ettől csak egy váratlan és annál zajosabb esemény mentett meg: kivágódott az ajtó, majd egy fiú rohant be rajta, és egyenesen a hátam mögé bújt, még reagálni sem volt időm, és máris két másik fószer jelent meg az ajtóban, és az előbbi fiút keresték, aki még ezt megelőzően elejtett egy könyörgésszerű fenyegetést, hogy ne áruljam be.
Őszintén szólva nem a fiú könyörgése hatott meg,ösztönszerűen viselkedtem, amikor a kezem ügyébe kerülő összes dolgot üvöltve a két férfi felé hajigáltam, körülbelül úgy festhettem, mint valami hárpia. Ahogy a két férfi eltűnt, a fiú következett, erős mozdulattal ragadtam meg a fülcimpáját, és kezdtem neki, hogy leüvöltsem a haját a fejéről, és követeltem a magyarázatomat (mert ugyebár ennyi kijár ennyi meló után xD).
A fiú azonban csak tovább rontotta a saját helyzetét, ugyanis elvesztve az egyensúlyát volt képe kapaszkodónak használni az egyik mellemet, a következmény egyértelmű volt és gyilkos: hatalmas taslimnak köszönhetően landolt a medence másik felében. Én meg kiviharoztam a vízből, majd miután sikerült konstatálnom, hogy a törölközőket is a férfiakhoz hajítottam, elrejtőztem a szikla mögé, és onnan kakaskodtam tovább. (Azért így utólag átfutott a fejemen, hogy ha nem ezzel a mulya sráccal lett volna dolgom, lehet, hogy csúnyán megjártam volna).
Na de mit is keresett ott a srác? Fogadott az idióta haverjaival, hogy szerez egy melltartót (jobban mondva elvesztette a fogadást, és ezt kell teljesítenie naplementéig), a két hapek meg lefülelte, és üldözte, de az elmondásból az is kiderült, hogy tulajdonképpen a két fickó is a tilosban járt, csak ezzel akarták legalizálni jelenlétük a fürdőben. Szánalmas, a fiú is és a fickók is...
Na de hogy konformizáljuk a helyzetem, elkunyiztam az ingjét, így már szabadabban közlekedhettem. Meg kellett állapítanom, a fiú vetekszik egy pálcikával, bezzeg Mineiro, hmm... (szegény fiút mennyire verné laposra, ha hirtelen beállítana?) Na de végül is kis ugratás után megsajnáltam szegény párát, és elhatároztam, hogy segítek neki, mivel saját melltartóm nincs, amit odaadhatnék neki, így marad a másik megoldás: kommandós mód on és már is lopakodhatunk a női öltöző felé. Kisebb kavargás után sikerült is rábukkannunk arra a helyiségre, ami jelenleg a megváltást hordozza kis védencem számára. Nem is teketóriáztam sokat, beléptem, és máris kutakodni kezdtem, a fiú meg ájuldozni mögöttem a fejébe toluló vértől...
A negyedik ruhakupac után már viszont az én agyam is kezdett elszállni. Létezhet olyan, hogy senki sem hozott magával melltartót? A fiú már épp kezdett volna nekikeseredni, amikor kuncogás ütötte meg a fülünket. A két nagydarab fickó volt korábbról, egy nagy kosárszerűségbe gyűjtötték a melltartókat. A szemét perverzek... Egy biztos, ketten is kevesek vagyunk ellenük, viszont ha szerezni akarunk egy nyamvadt melltartót, valahogy fel kell vennünk a kesztyűt ellenük.

**Jaiba Minamo** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:57

A melltartó-lopás vége

Helyzet: van velem egy nyápic és szerencsétlen flótás, akinek egy melltartót kellene abszolválnia naplementéig, a szekrény túloldalán két perverz disznó, akik megkeserítendő a fiú életét, az összes melltartót a fürdőben maguknak foglalták le. Esélyünk két ekkora benga állat ellen csak akkor lehet, ha cselhez folyamodunk, mert cseppet túlerőben vannak. Na de mit tehetnénk? Bingó! Szekrényborogatás! Úgysem csináltam még soha zűrzavart, bár ha lefülelnek, tuti örökre kitiltanak a fürdőből, de lehet, hogy egész Gőz Országából is xD Azt hiszem, ennyi rizikót bevállalhatok egy izgalmas kalandért. Szinte már most pezseg a vérem, pedig még csak elterveztem a csínyt. Tisztára, mint régen a palotában ^^.
Nem is várattam magam sokáig, nekifeszültem a szekrénynek, s végül a fiúval együttesen sikerült feldöntenünk. Azt ugyan nem számotam bele, hogy ezzel dominó-effektust indítok majd el, és az egész szekrénysor ruhástu, mindenestül ledől majd, de a lényeg, hogy a két fickót likvidáltuk. Szép is lett volna, ha egy ekkora szekrénnyel való találkozás után kutya bajuk... Még melltartót is sikerült szereznünk, mgépedig egy igen szexi, csipkés darabot, szóval még csak szó sem érheti a ház elejét. Na de a nagy robajnak köszönhetően fel kellett húzni a nyúlcipőt, mégpedig villámgyorsan. Felkaptam a cuccaim, és már követtem is a srácot az ablakon keresztül - menekülni azt tud, meg kell hagyni - még épp időben, mert pár pillanattal később megérkezett a tömeg, és a hangeffektek alapján nem lettem volna a két férfi helyében, akiket a szekrény alatt hagytunk... Összegezve a dolgot, könnyedén megúsztam,c sak egy kék zúzódással lettem gazdagabb, ezt is csak akkor vettem észre, mikor felöltöztem végre rendesen a bokrok takarásában. közben végignézhettem, ahogy a srác elbüszkélkedik szerzeményével három társának. Tekintve, hogy az összes feje vörös volt, jót kuncogtam, és megértettem a fogadás tárgyának lényegét. Gyagyák, tényleg jobban jártak volna, ha egy fehérneműboltba mennek, láthattak volna ott különb dolgokat is Wink

A fiú még visszatért hozzám egy köszönöm erejéig, majd búcsút intettünk egymásnak. Azt hiszem, egy darabig nem fogom elfelejteni Gőz Országát. Lassan azonban útnak indultam, hiszen későre járt, és nem szeretném, ha Mineironak aggódnia kellene miattam, főleg, hogy közben én ilyen jót szórakoztam. Viszont feltűnt valami a bokor mellett. Ahogy megnéztem, igen elcsodálkoztam. Egy kis erszény volt, benne 2500 Ryou, hmmm, sokszor lehetne ekkora szerencsém ^^

Az otthon démonai 1. felvonás

A kis kiruccanás után visszatértünk a hétköznapok kerékvágásához. Igaz, most már menthetetlenül behálózott a kisgyermek gondolata. Nő vagyok, tele hormonokkal, és vágyom egy kisbabára, s ez a vágy egyre kínzóbb, mostanában egyre több kirakaton akad meg a szemem, kiszúrva a gyerekeknek való dolgokat. Az abszolút kedvenceim az aprócska kis zoknik... Ezzel párhuzamosan jött rám az az inger, hogy otthonosabbá kell tennem a lakásunkat, fel kell készítenem egy gyermek fogadására. Részint emiatt, részint a kis vállalkozásom miatt is készülődtem a faluba, hogy bevásároljak különböző anyagokból. Nem maradhatok le a féléves kiárusításról, amikor méltányosabb áron juthatok a különböző kelmékhez. Sajnos, a háborús légkör miatt most már ilyenekre is figyelnem kell, a cégecske ugyanis mostanában igen gyengén termelt, de bíztam benne, hogy jönnek majd szebb idők, amikor ismét fellendülünk. Mineiro ma is oktat, szóval csak későn jön haza, az ebéd-vacsorát már előkészítettem, így csak fel kell húznom a cipőm, és már indulhatok is.
A készülődést kopogás zavarja meg. Meglepetten nyitottam ajtót, nem szoktak vendégeink lenni, tekintve, hogy ilyen messze a falutól már csak a madár jár, az is ritkán. Most is utólag gondolkodtam el azon, hogy mi van, ha az illető rosszban sántikál, én meg itt vígan nagyra tárom az ajtót, bátor, de botor nőszemély vagyok, meg kell hagyni ... A kaszás helyett azonban csak egy kislány állt az ajtóban, talán 6-7 éves forma lehet. Ahogy nagy szemét rám mereszti, látom, hogy az könnyektől csillog, s hogy valóban problémája van, azt bizonyítja segélykérése is, és a remegő teste. Beljebb hívtam, s egy székre ültettem, hogy megnyugtathassam, de a kislány azonnal felpattant, és a közeli sarokba húzódott. Tanácstalanul tördeltem a kezem, és nem tudtam, mi tévő lehetek, vadabbnál vadabb képek futottak át az agyamon a családi erőszak legkülönbözőbb formáitól kezdve a világ egyéb veszélyeiig, őrült alakjaiig. Vajon ki bánthatta őt, mert hogy valaki bántotta, az nem vitás, és nem is kérdéses. Kérdéseimre azonban nem felelt, csak tovább játszotta a kocsonyát a sarokban. Ekkor ugrott be az a bölcsesség, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon keresztül vezet az út. Igaz, a gyerek nem fiú, és nem is a szívét akarom meghódítani,d e talán egy kis édességgel meg lehet nyitni azt a kemény burkot, ha meg nem, maximum evett egy kicsit. Kezdetnek az sem olyan rossz eredmény talán.
Ki is siettem a konyhába, és egy nagy tál édességgel és süteménnyel tértem vissza, majd kedves mosollyal kínáltam meg vele a kislányt, ultimátumként felajánlva, hogy a nevéért cserébe vehet egyet. Lehet ennek ellenállni, ha az ember történetesen egy kisgyerek? Na ugye, hogy nem . Smile

Az eredmény: végre megtudtam a nevét, Hiyorinak hívják. Még egy köszönömöt is kaptam, szóval abszolút megdolgozott a süteményéért, amit, ha jól vettem észre, már sokkal nyugodtabban és talán boldogabban is majszolt el. Azt hiszem, megtört a jég végre. Azonban egyelőre nem akartam ennél többet tőle. Még nincs itt az ideje, hogy a lényegre térjek, helyette ilyen semmilyen kérdésekkel ütöttem el az időt, próbálva fenntartani a kommunikációt, ami megindult kettőnk között. Azonban Hiyori tekintete a torkomra forrasztotta a szót. Tekintete, amely váratlanul fúródott az enyémbe, mélységesen üres volt, mintha egy feneketlen kút mélyére akarnánk látni. Megborzongtam, de igazán csak akkor borzadtam el, mikor a felém induló lány szemeiből fekete könnyek indultak vándorútjukra fehér bőrén.
Hirtelen riadtam fel. Fázósan öleltem magam körbe, miközben zavartan próbáltam dekódolni, hol is vagyok. A fotelben ücsörögtem. Álmodtam volna? Megráztam a fejem, ilyen bolond is csak én lehetek. Zavartan mentem ki a konyhába, hogy egyek egy kis sütit, nem árt erre a nagy izgalomra. Döbbenten konstatálhattam, hogy süti az bizony nincs... A rémület a szívemre telepedett, és hirtelen ridegnek és félelmetesnek tűnt az üres lakás. Mineiro, miért nem vagy ilyenkor itthon?

Az otthon démonai 2. felvonás

Tisztára mint a moziban, én épp majd meghalok a félelemtől, erre valaki megszólal a hátam mögött, én meg ne kapjak helyből szívfrászt... Fiatal lány volt az ismeretlen, sötétbarna, már-már fekete hajjal, szürkéskék szemekkel, teljesen átlagos öltözékben. Mégis, olyan rossz érzés volt még a közelében is lenni, libabőröztmem tőle. Szabadközésa közben két mondatfoszlány ragadta meg a figyelmem: "Remélem, eltaláltam a külsőmet" és "itt a név is szokás". Mi a fenéről beszél?

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Anime-girl_007-1-1-1

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Anime-girl_007-1-1-1

Bár ne kaptam volna választ, azt hiszem ezúttal jobban örültem volna határozottan. Az idegen Sharának nevezte magát. Ellenségesen tekintettem rá, az előbbi álom után kicsit ingerlékeny voltam, amikor azonban magyarázatba kezdett, határozottan az az érzésem támadt, hogy valójában még mindig álmodom. Egy furcsa, tetoválásszerűséget mutatott nekem, amiről nekem Mineiro Yusuja jutott eszembe,

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Th_425

majd nekiállt bemesélni nekem, hogy az előbbi kislány valójában egy veszélyes démon, aki megszökött valami börtönből, és az ő feladata, hogy visszavigye. Fantasztikus, ekkora baromságot is csak én tudok összeálmodni. Kár, hogy az álom kezdett nagyon eldurvulni, ugyanis Shara, bizonyítanidó igazát, mellém lépett, majd valami szürkés chakraszerűséggel szó szerint felvágta a kezem, mint a sushit szokás... A fájdalom elviselhetetlenül beégett az agysejtjeimbe, s amikor - mielőtt még reagálni tudtam volna - ismét más színű chakrával végighúzta a kezét a kezemen, és a sebem is begyógyult, a fájdalom még mindig égetett. Agyam lassan kattogott, és sajnos be kellett látnom, hogy utolsó mentsváram is összeomlik. Mégsem álmodom...

Démonok Országa - Youkai föld: Az igazi kaland kezdete

Miközben az én agyamra bódult, sokkszerű köd borult, Shara a saját kezét sebezte fel, majd valami pecsét után a szoba forogni kezdett, s mire pislogtam még egyet, már a nappali-előszoba-étkező-dolgozószoba helyén vadregényes, cseppet sem romantikus, inkább horrorisztikus táj terült el. Rideg hegyek tornyosultak felénk, rémisztően szigorú tekintettel, Előttük nagy, szürke tó terült el lustán, ahogy a háremhölgyek unalmukban szoktak, míg uruk mással foglalkozik. Alattunk pedig a végtelen mélység, a szakadék szédítő pereme.

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Wild_mountains_by_leventep

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi) Wild_mountains_by_leventep

Lehet, jobban jártam volna, ha Hiyori megzabál, mire Shara megérkezik, az legalább fájdalommentesebb halál, mint erőltetett menet után lezuhanni a magas hegyoldalról, és összezúzódni a hegyes sziklákon... Miért kellett nekem is idejönnöm? Miért kell nekem is részt vennem a nyomozásban? Ugyan mit tudnék segíteni? Nem csoda, ha zavartan és tanácstalanul tekintettem előre a jövőmbe, amely most Shara kezében volt.

Shikaku Pént. Ápr. 09 2010, 16:47

Köszönjük az újra-feltöltést!

[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).

Ajánlott tartalom

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Re: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Re: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Re: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Re: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Re: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Re: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)

Re: Minamo Jaiba (Minamoto Aimi)