Sado Kenji

//Megkérném az ellenőrzőmet, hogy vegyen egy mély levegőt és akkor kezdjen bele, ha tényleg van ideje, mert ez egy kicsit hosszú lesz, köszönöm! _/(_  _)\_ //

Név:  Sado Kenji (Ken)
Nem: Férfi
Kor:  16

Kinézet:

- Magasság: 170
- Súly:         53 kg
- Szem:       Égszínkék írisz, közepesen kerek formájú szemalak
- Haj:          Hosszú, sötétlilás, hátul összefogva

- Általános Ruházat: Egy tradicionális keleti ruházat; az alatt pedig egy fekete, ujjatlan és testhez feszülő fölső és hozzá illő nadrág; egy különleges fehér sál a nyaka körül; combjához erősített kunai tartó

Jellem: Általánosságba véve Kenji egy tisztelettudó, hallgatag és értelmes fiú, akinek a családi mivolta véget úgy kellett leélnie eddigi életét, mint valami herceg egy „börtönben”. E végett barátkozni nem igazán tudott, így másokkal való kapcsolatépítés sose volt az ő területe és nem is igazán lesz. (Na jó, majd megpróbálja…) Eléggé bizalmatlan, de ennek ellenére mégis próbál hinni az emberi jóságban és igazságban, viszont ezt a tulajdonságát könnyen ki lehet játszani és ellene fordítani. Eléggé jártas a harcművészetekben, főleg a Kendo-ban. Szereti a cseresznyevirágot, sőt bármit ami ezzel kapcsolatos, szeret jól szórakozni, lazulni, sőt harcolni is ha élvezetes a küzdelem, viszont utálja a Kagarara családot vagy ha a múltjáról faggatják illetve az igazságtalanságot. Ha zavarban van, szeret a sálja mögé rejtőzni vagy azt birizgálni.


Születési ország:  Yukigakure no Sato
Tartózkodási hely: Konohagakure no Sato
Rang: újdonsült Genin

Ninja-eszközök:

- Ninja szandál
- Ninja fejpánt (az oldalára kötve)

- 1 db kunaitartó (jobb láb)
- 2 db lepecsételt Katana egy tekercsben ~!egyáltalán nem tudja használni!~


Felszerelések:

- 6 db Kunai
- 1 db családi Katana az oldalára függesztve
- 5 db robbanó jegyzett
- 5 db füstbomba
- 1 db elsősegély készlet

Előtörténet:





 
  Vajon hány ember is álmodozhat arról, hogy egy főnemesi, gazdag családban szülessen és olyan életet éljen, ahol csak egy csettintés kell s máris ugrik az összes szolga, hogy kielégítsenek bármilyen vágyat, óhajt, sóhajt. Pont egy ilyen családba születtem én is és tényleg remek életem volt.  A legtöbb technikai és mechanikai újítás, melyet a Hó országát ilyen erős nemzeté tette, a klán tagjainak köszönheti: a chakraszívó pecsétbilincs, a szárnyas hátizsák és Kunai-vető. Hihetetlen elmék, tudósok, vezetők, sőt ritkán harcosok is színesítették az arisztokrata felhozatalt.
Pontosan 14 éve születtem meg a fenséges Sado-klánba örökösként, mely Yukigakure egyik leggazdagabb és legtiszteletreméltóbb családjának nevezhette magát már évtizedek óta. Sado Jimo volt a klán jelenlegi vezetője és egyben az édesapám is, aki a Hó ország vezetőjének a jó barátja és felügyelte a családban folyó összes projektet. Édesanyám, Sado-Uterma Misa, egy kis parasztcsaládból emelkedett ki az ország egyik legjobb mérnökévé és ezt persze a Sado család figyelmét sem kerülhette el. Természetesen előre megbeszélt házasság volt az egész, mégis szerették egymást és teljes odaadással élték életüket. Az is talán közre játszott ebben a bimbózó románcban, hogy sok volt a közös jellemző: mindketten szerették a kihívásokat, a kalandokat és finom ételeket.
Mikor én megjelentem a színen, mind a ketten -sőt igazából az egész ház- csak rólam zengett: egy gyenge kézlegyintés és máris az összes szolga ugrott, hogy teljesítsék a kívánságomat. Ez talán mind szép és jónak tűnik, sőt a legtöbben irigyelnének ilyen életet, de nekem ez mellékes volt. Nem érdekelt a csillogás, a pompa, a gazdagság, mert mindegyik csak lekicsinyíti azokat, akiknek nincs. Pont ezért nem volt egy barátom se ... Hiába próbáltam a gazdag úri gyerekekkel játszani, mindegyik beképzelt, gőgös, utálatosan viselkedtek egymással és a környezetükben élőkkel. El nem tudnád hinni, hogy milyen kellemetlenül éreztem magam ÉN mikor egy szolgát leordított egy kis gazdag leányka, mert rossz formációba rakta le a süteményeket a tálcára. Ekkor eldöntöttem, hogy elegem van a beképzelt sznob arisztokratákból és kitörök ebből az ördögi körből. Szerencsére pont kapóra jött, hogy a családban dolgozott egy távoli rokon, aki a filmforgatással foglalkozott. Rengeteg helyre eljutottam a Hó országában, még ha a szüleim nem is tudták. Ezt a lázadó jellemet pont tőlük örökölhettem...
 




 
  Talán 7 évesen szereztem meg éltem első igazi barátját, Koeko Jin-t. Jin egy tipikusan optimista srác volt, folyton csak mosolygott és azon járt az esze, hogyan tudna borsot törni a házban lakók orra alá, legfőképp a saját szülei orra alá. Természetesen a csínytevéseket és mókázásokat én sem hagyhattam ki: amit ő kiötlött, azt én papírra vetettem és jól megtervezve végrehajtottuk. Remekül kiegészítettük egymást... 


Be kell valljam, az elején nem hittem volna hogy ilyen jó barátok leszünk, főleg miután úgy ismerkedtünk össze, hogy a területükre beszökve elénk hurcolták az őrök miszerint az üvegkertből akart  ellopni 3 zsák krumplit. Fogalmam sincs azóta se, hogyan gondolta ő azt, hogy az 50 kilójával el fog tudni rohanni az őrök elől három burgonyazsákkal.
Mindig is akartam barátokat, de azokat az „ál” barátokra nem volt szükségem. Tudjátok, akik csak a hírnévre és a pénzre hajtanak. Ő viszont egyáltalán nem volt ilyen. Volt is azaz esett, mikor a saját „nem is tudom hány fogásos” reggelimet minden gyerek bámulta, ő csak lenézően ingatta jobbra-balra a fejét.
-Szegény Ken pajti...Sose fogja megízlelni a jó falusi ételeket, ha csak ilyen piperkőc kajákat eszik...Sznob kukacka...- nyújtotta ki gúnyolódva a nyelvét.
-Ó te kissssss...- húztam fel mérgelődve a ruhám ujját.
Össze is verekedtünk egy kicsit - persze csak poénból – és megkóstoltattuk egymással a saját reggelinket, majd arra az elhatározásra jutottunk, hogy mostantól cserélni fogjuk azokat.


Életem talán egyik legfontosabb mérföldköve a 11. születésnapomon történt meg, hisz a család tradíciót megtekintve ilyenkor vállnak a fiúkból férfiak. Reggel korán ébresztenek, egyedül kell kitakarítani az egész házat: ez szimbolizálja, hogy tiszteletben tartom saját értékeimet. Csupán 5 órányi takarítás volt, semmiség...
Második feladatként a birtokunkról a faluba kellett sétálni és segíteni az öregeknek bármilyen feladatban. Természetesen a díszkísérettel együtt, hisz kell a felvágás a nép előtt, de semmi értelmét nem láttam. Ez a próba jelképezte a tiszteletet az idősek, a türelem és a bölcsesség felé, ezzel pedig újabb 5 óra ment el.
Végül pedig utolsó próbaképp felöltöztettek a legdíszesebb ruhámba, egy rítus keretében körbe kellett járni az egész birtokot, meghajolni és imádkozni mind a négy sarkában, majd egy közeli lerombolt szentélyhez kellett sétálnunk, amit egykoron egy rivális család pusztított el és egy ágat beleállítani. Elvileg az ellenség és a tradíció tiszteletét akarja jelenteni az itteni imádkozás.
Maga a szentélyből nem sok maradt, csak néhány kőlap, egy-két szalag és egy betört üvegtábla, melyben a család ősi elveinek néhány részlete volt leírva.




Elgondolkodtatóak voltak ezek a szavak, még ha már sokszor is láttam ezeket a sorokat. Mindig eszembe juttatják, hogy a béke sosem örök, amíg emberek uralják a földet. Annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk jobbá tenni ezt a helyet, amiben élünk és reménykedni mások is csatlakoznak ehhez a életszemlélethez. Milyen naiv gondolkodás, még tőlem is…
Miután ezzel is végeztünk, elkezdődött a nagy családi lakoma, szinte minden fontos ember meghívtak a rendezvényre: púposra pakolt ételes tálak, táncosok, élőzene, vihogó vénasszonyok, mulatozó férfiak... Valahogy nem az én világom. Miután édesanyám a meztelen gyerekkori képeimet kezdte el mutogatni minden nőnemű egyednek, így felhúztam a nyúlcipőt és teraszra kiérve kiugrottam a hóba, gondolván sétálok egyet a hűvösbe majd megnyugtatja az idegeimet. Az sok feladattól viszont eléggé izomlázas lettem, nehezen emeltem a lában és jó párszor felestem a hóbuckákban. Már épp szitkozódni akartam, mire egy csengőszót hallottam és egy hölgy guggolt előttem érdeklődő tekintettel. Annyira megijesztett, hogy meghökkenésemben hátra is estem és majdnem a hó fogságába kerültem … megint. A nő ezen egy jó kuncogott, majd kiegyenesedve jobban szemügyre tudtam venni a hölgyet: mindenképp magas volt, majdnem 180 centi; hosszú, éjfekete haja volt, egy nagy copfba befogva; ajkai rózsaszínben fényletek; gyönyörű, azúrkék szemei pedig csak úgy csillogtak a házból kiverődő fényektől, szinte már táncot jártak az íriszén és az alkata...óóó az alkata. Ha nem tudnám, hogy ez a valóság, azt mondanám álmodok, mert ilyen szép nőt még nem láttam. 


Ő is felfigyelt arra, ahogy végigmértem, mire egy újabb aranyos kuncogás hagyta el a száját. Elvörösödve elkaptam a fejem és próbáltam valami témát kitalálni, de egyszerűen nem jutott semmi az eszembe.
-Ühm..izé…hát…- kezdtem bele.
-Neked van a szülinapod?- kérdezi a nő.
-I-igen, ma lettem 11 éves.- mondtam féléken.
-11 év...- ismételte, majd kicsit szomorkásan a távolba kezdett merengeni. -Hosszú idő...- tette még hozzá.
-Elnézést, hölgyem...- kezdtem bele, nyelve egy nagyot.- …de maga kicsoda?-
-Hölgyem? Ez aranyos tőled...- mosolyodott el. – Csak egy „kitsune” (róka) vagyok. –tette a szájához a kezét, majd újabb kuncogás s ekkor figyeltem fel az érdekes dolgokra.
A háta takarásából elkezdett valami felém kúszni és ahogy a fényre ért, szemeim tágra nyíltak: egy nagy, bolyhos rókafarok volt az, ráadásul kilenc (?!) darab és mindegyik boldogan vett körbe. Egy pillanatra már azt hittem, hogy valami perverz és férfiasságomat megalázó dolog fog velem történni, mire felpillantottam a nőre, aki lágy melegséggel mosolygott rám, mint anya a gyermekére, akit most először lát. A testem el akart rohanni onnan, de az nem akart mozdulni egy fikarcnyit sem. Inkább tett egy lépést közelebb és átöleltük egymást, miközben azok a rókafarkak is átkaroltak. Soha életembe nem láttam ezt a nőt, de valahogy mégis annyira ismerős volt az illata. Egy pillanatra könny is kiszökkent a döbbent szemeimből és lágyan lecsordult pirosodó arcomon.
-Remélem…apukáddal minden rendben van, Kenji…- suttogta, miközben a hajamba túrta a fejét.
-H-honnan tudod a nevem?- kérdeztem meg.
-KEEEEENNJIIIIII-KUUUUUUUUN! HOOOOOOOOOOOOOOL vagy pajti??!! Unalmas nélküled a buli!- hallottam Jin közeledő hangját.
Hátrafordultam, majd mikor megláttam a legjobb barátom, vigyorogva rohant is felém és abban a pillanatban eltűnt a melegség. Visszafordítottam a fejemet és csak a hólepte udvar volt előttem, a rókahölgynek pedig nyoma veszett. Még a hóban sem láttam a nyomát, pedig lábnyomokat vagy ilyesmit mindenképp kellett volna hagyni maga után.
-Na mi az Ken, elbambultál? Csak nem alkoholizáltál? Ejnye-bejnye, ilyen fiatalon…még engem is kihagytál belőle. – vigyorgott rám újfent a barátom.
-Nem, csak…azt hittem… - továbbra is a területet pásztáztam, majd egy sóhajjal elintézve az egészet, mosolyogva visszafordultam Jin-nel a buliba, ám még mielőtt bezárhattam volna az ajtót, újfent hallottam a csilingelő hangot kintről, mire elvigyorodtam és mentem kiélvezni a születésnapom utolsó pillanatait is.
Hozzátenném: kaptam apámtól egy IGAZI Katana-t, ráadásul a családi örökség, ami már évszázadok óta apáról-fiúra száll. Aznap egy széles vigyorral feküdtem le, jó szorosan átölelve a családtól kapott fegyvert és a jövőbeli hősi csatáimról álmodtam.





A szülinapomat követően elkezdtem komolyabban venni a kardforgatást és bármi olyat, amit ezzel kapcsolatos. A legjobb tanárokat kaptam és az évek alatt sikerült remekül kifejlesztenem a saját harci stílusomat, ami igazából akrobatikus mozdulatokból és kardsuhintásokból áll. Még egy helyi Kendo versenyre is beneveztem, csak hogy kipróbáljam magam a többi gyerekkel szemben és meglepő módon sikerült elérnem a második helyezést. Örültem neki, nem szerettem volna első lenni, túlságosan irigyek lettek volna már így is a családra, az irigység pedig... ikertestvére a gonosz gondolatoknak...
Akkoriban nagy feszültség volt a klánok a között, ugyanis közeledett a 3. Nagy Ninja Világháború, vagy legalábbis rengeteg pletykát hallottam a cselédektől, hogy ez az ország már „riadókészültségben” van, ez az ország letarolta azt, ezzel a faluval megszűnt rejtélyes módon a kapcsolat, fontos emberek halnak meg sorban és hasonló hátborzongató dolgokat. A Hó országában pedig egyre több probléma volt az Akihishabara-klánnal, akik támogatni akarták a háborút, egyre több személyes területre törtek be fosztogatni, de mindegyiket sikerült letagadniuk, ettől függetlenül mindenki tudta, hogy ők voltak.


Mondhatjuk úgy is, ez egy nyílt titok volt. Apám és szövetségesei viszont ezt nem nézték jó szemmel, ezért gyűléseket szerveztek a többi klánnal, hogy mit lehetne tenni velük? Természetesen semmilyen vérontást nem akart, egyszerűen csak békességet és függetlenséget akart a háborútól.
De azon a napon nem volt sem függetlenség, sem békesség…csak vér.
14 éves voltam és egy meleg március nap vége fele voltunk. Apámmal épp egy gyűlésről együtt jöttünk vissza –akkoriban sokszor elvitt, mondván a gyerekek tudják néha átlátni a legjobban a dolgokat -, és vacsora után rögtön mentünk is lefeküdni. Érdekes módon, ma apám ott maradt a szobámba, ahelyett hogy dolgozott volna valami új találmányon.
-Fiam...ugye tudod, hogy te leszel majd egyszer az örökös?- kérdezi hirtelen.
-Persze, apám. – válaszoltam határozottan.
-És tudod is, mit jelent a Sado-klán fejének lenni?- nézett mélyen a szemembe.
-Hát...gondoskodni kell a családról, hogy legyen mit enniük, segíteni az embereknek, tisztelni a hagyományokat…- kezdtem el sorolni dolgokat az ujjamon.
-Ezek formalitások, nem ezekre gondoltam…Hanem, hogy mit fogsz tenni, ha majd te leszel a vezér?-
-N-nem tudom…- vallottam be őszintén, pedig tudtam apám nem szereti, ha valaki bizonytalan.
-Értem...- húzta félre száját, majd egy sóhaj kíséretében mosolyogni kezdett. –Fiam, csak egyet ígérj meg nekem: sose add fel a te utadat! – csendszünet.- Mindig küzdened kell, érted? Bármennyire is kavicsos, iszapos, járhatatlan is az út néha, végig kell menni rajta és ha valaki lecsap a földre, kétszer akkora lendülettel pattanj vissza a talpadra. Nem az az erős, aki birtokolja a leghalálosabb technikát vagy képes a kisujjával egy fát kettéhasítani, hanem az, aki bírja a pofonokat, mikor kell. Ebből fogsz tapasztalatot szerezni, ettől leszel erős …- láttam, hogy szemeiben lassan összegyűlnek a könnyei.- …Mert mikor majd az utolsó harcodat vívod, mikor magával a halállal állsz szemben…Bátran röhöghess a képébe és mondhasd: „Gyere ha mersz!” – majd hirtelen átölelt apám.
Sosem volt ennyire érzelgős fajta apám, de ez most valahogy tényleg megfogott, mélyen, legbelül és mint egy kisbaba, úgy kapaszkodtam bele. Hosszú percek teltek így el, mire elengedett, majd jó éjt kívánt és lassan kisétált a szobámból. Még mielőtt bezárhatta volna hálóhelyem ajtaját, megpillantottam egy levelet a kezében: teljesen üresnek bizonyult, ám mikor megfordult, megpillantottam egy furcsa, piros anyaggal rajzol szemet a boríték közepén, ami mintha még el is folyt volna egy csöppet.
Nyugtalanul aludtam aznap éjszaka, egy furcsa érzés kerülgetett, mintha valaki a gyomromból és az agyamból tombolt volna, hogy fel kell kelnem és elrohanni innen. Addig forgolódtam, míg végül tényleg csak a kimerültségtől, de elaludtam. Mintha csak percek teltek volna el, az alvás sötétségéből egy kékes fény kezdett összeállni a semmiből, majd a róka hölgy rémült arcát vette fel, ahogy folyamatosan tátog. Valamit mondani akar….Ke…Kenji….é…egy?...Éb…Ébredj?
Szemeim abban a pillanatban kinyíltak, és Jin rémült tekintetét pillantottam meg, ahogy engem szólít.
-Ken-kun!! Ébredj fel! A birtokot!! Megtámadták!!!- lihegte az arcomba és beletelt néhány másodpercbe, mire feleszméltem mit mondott.
Gyorsan ki is pattantam az ágyról, felvettem egy melegebb ruhát, majd a hátizsákomba kezdtem el pakolni a még vacsoránál megmaradt ízesített onigirit és még néhány ruhát, míg Jin az ajtóban állva figyelt mindkét végét a folyosónak, de csak rohanó embereket, sikításokat és kardok csattanását lehetett hallani. Már indulni is akartam, mire megcsillant az ágyam szélén a kard, amit apám adott. Csak egy pillanat volt, míg rávetettem magam, jó erősen megmarkoltam és rohantunk is az ajtó felé, de abban a pillanatban egy sötét árny állt az utunkba és egy nagy lendülettel mindkettőnket az ágyra hajított.  Egy pillanatra meg is állt bennem az ütő, hogy az ellenség megtalált minket, de mikor rászűrődött a lámpa fénye, apám gondterhelt és sebes arca jelent meg, ráadásul egy samurai egyenruhában. Abban a pillanatban édesanyám is berontott egy kunichi ruházatban és jól bezárta az ajtót mögöttünk, még neki is támaszkodott.
-Mi-mi történik oto-san?!- kérdeztem döbbentem apámat.
-Az Akihishabara-klán és egy nagyobb zsoldos csapat lerohant a birtokot.- mondta ki nyersen az igazat.
-Akkor most mi lesz?!- kérdezte Jin rémülten, aki azóta is az ágyam szélén feküdt, pont ahogy odadobták.
-Ti ketten elmentek a faluba, megkeresitek Odo-bácsit, a hajóst és a következőt mondjátok: „A sárkány elszállt és a fészek sebezhető.” Pontosan így mondjátok!- ragadta meg apám a vállamat és mélyen szántó szigorú szemmel nézett belém.
Odo-bácsi a családnak dolgozott leginkább, szinte a személyi halászunk, mindig tőle kaptuk a legjobb fogásokat és mellesleg nagyon vicces ember. Yukigaure-ban saját halászcége van az öregnek és egész jól megy dolga mostanság.
-D-d-d-d-de mi lesz veletek?!- keltem ki magamból.
Apám lassan elengedte a kezemet, kiegyenesedett, fekete rövid haja most szokatlanul az arcába borult, majd megfordult és kezét a kardjára tette.
-Tárgyalni fogok velük.- s a pengét egy kicsit kiemelte a tokjából.
Anyám csak nyelt egy nagyot, majd intett nekem és Jin-nek, hogy menjünk oda hozzá. Mindkettőnket megölelt, egy csókot nyomott a homlokunkra, majd leguggolt hozzánk és elkezdte simogatni az arcunkat.
-Jin...Szinte már családtag vagy nekünk és az én egyetlen fiam legjobb barátja. Kérlek, tartsatok össze, bárhová is visz a szél az élet tengerén. Ken... te pedig ne felejts el fogat mosni és mindig reggelizz. Kell a reggeli, hogy legyen energiát…- mondta, majd könnyáztatta arccal átölelt minket.
Ezalatt apám odament a szekrényemhez, eltolta azt és ott babrálva valamit kinyitott egy métert alig meghaladó rejtett ajtót. Voltak benne talán egy-két jelző lámpa, de egyébként teljes sötétségnek tűnt az alagút.
-Ezen végigmentek. Érthető voltam?! Ez elvisz titeket a falu szélébe, át a hegyen keresztül és utána …mint mondtam, megkeresitek Odo-bácsit és átadjátok az üzenetet.- nézett rám üres tekintettel.
Sosem tudtam kifürkészni apám érzelmeit, hol láttam a szeretetét, hol csak púp voltam a hátán, hol pedig nem is érdekeltem, mintha nem is léteznék, de most mintha még a világ végén se akarná megmutatni senkinek érzelmeit. Csak egy pillanatra láttam meg apám semmitmondó szemében egy könnycseppet, mögötte pedig a könnyekkel küszködő anyám mosolyát, majd a kis ajtó bezáródott ránk. Ott voltunk a sötétben szinte semmi fénnyel ellátva de tudtam, hogy tovább kell mennünk. Apám egy küldetést bízott rám és véghez is viszem, bármibe is kerüljön. Elkezdtünk kúszni a betonon, még a szobám alatt lehettünk. Meghallottuk, hogy a hangok egyre hangosabba lesznek és a betörik az ajtót, csattanások, üvöltések, majd egy nyaktöréshez hasonló hang. Már csak ettől megfagyott bennem a vér és nem tudtam mozdulni, csak bámultam magam előtt Jin-t, ahogy mászik néhányat és könnyes arccal visszanéz rám. A hangok újra elkezdtek beszélni, de ezúttal jobban érhetőek voltak, mintha pont felettem lettek volna.
-…hogy képzelted azt, ho…-
-…TI CSAK….!.....ááááGGGHHHH!-
-ELÉG!....élve…..kiélvezni! Hol…?-
-Sosem….el…-
-Milyen…kukukukuu...utolsó...? -
-Hehe...Gyere ha mersz...-
-Chh….grrrrrrrr...ÁÁÁÁÁÁÁÁRGH!-
Hirtelen nem is tudtam mi történik, csak egy villanást láttam és egy furcsa, csípő érzés kezdett szétterjedni az arcomon. Alig egy centire egy katana pengéje csillogott előttem, ami éppen hogy csak megkarcolta a homlokomat, ám ekkor jött egy igazi sokk számomra: a lyukból, amit vágott a fegyver, elkezdett ömleni a vér és pontosan tudtam kié. Nem voltak szavak, nem voltak gondolatok, csak remegni tudtam és üvölteni, de nem jött ki hang a torkomon. Mintha valaki elnémított volna egyik pillanatról a másikra. Jin megragadta a kezemet, majd elkezdett vonszolni a földön, míg nem valahogy képes voltam olyan fázisba rakni az agyam, hogy én is kúszni tudjak.
Már vagy 1 óra kúsztunk a sötétben, a fények csak pislákoltak egy két helyen és a betont lassan átváltott az eljegesedett talaj, szinte az ujjaink lefagytak, mire az alagút annyira kiszélesedett, hogy járni tudtunk benne. Csak a lihegésünket hallottunk, ahogy a bizonytalan lépteinkkel a semmibe tapogatózunk. Azóta is apám utolsó szavaira tudtam gondolni: „Gyere ha mersz!” Tudtad, hogy ez lesz, tudtad, hogy támadni fognak. Akkor miért nem szólt nekem?! Miért nem készült fel egy rendes harcra?! Miért?! A bánatomat lassan átvette a düh, a bosszú,a harag. Mint a méreg, úgy terjedt szét az ereimbe ez az érzés, mintha felrobbannék, ha most azonnal nem tudnék igazságot szolgáltatni családom becsületéért. Szívverésem felgyorsult, szemeim tágra nyíltak, lihegéseim száma megsokszorozódott és egy pillanatra elhomályosított egy furcsa köd az elmémet… majd zuhanni kezdtem a sötétségbe. Azt hittem, ez mind csak a fejembe játszódik le, de tényleg zuhanni kezdtem ugyanis beszakadt alattam a talaj. Csak csúsztam és csúsztam a sötétségbe, mikor fényességet láttam meg az út végén és csomó fájdalmas bukfenc következet.
Egy nagyobb terembe találtam magam: a falak és a plafon szín tisztajégből voltak, míg a padló rendes földből és virágok voltak rajta. El sem tudtam képzelni, hogy teremhet itt meg bármiféle növény ilyen hidegben, míg meg nem pillantottam a terem végén egy ősi szobrot. Egy 6 karú nőt ábrázolt, mely tele volt díszítve mindenféle ékszerrel és régmúlt írásokkal, amiket még sohasem láttam. Három furcsa dolgot is észrevettem rajta mikor közeledni kezdtem felé: két-két karja egy-egy díszes katana-t tartott függőlegesen, mintha valami dárda lenne. Az arca egyik fele angyali mosolyra húzódott, míg a másik oldala ördögi, gonosz pillantásokat vetett. A harmadik furcsaság pedig a homlokán elhelyezkedő kristály volt, mely csak ontotta a meleget és valami pulzáló hangot adott ki folyamatosan.


A kíváncsiság felülkerekedett a dühömön és remegő kézzel kezdtem a kristály felé nyúlni, mire az érintésemre villant egyet. Ijedtemben hátraugrottam egyet és a fény beterítette az egész helyiséget.
-Te leszel…a hangom…te leszel...a kardom...Találd meg...az országom...- szólalt meg a szobor.
-Ez…beszél...- böktem ki.
-Te leszel a hangom. Te leszel a kardom. Találd meg országom és hozd vissza... A Fény Országát! Te leszel...a fényhozóm!- visszhangoztak szavai, majd a karjai megemelkedtek és a két kardot szó szerint felém vágta.
Talán szerencsémnek köszönhetem, hogy sikerült időben elkapni a két felém repülő díszes katana-t, de azzal a lendülettel seggre is estem. Mire felpillantottam, a homlokkőnek már nem sugárzott fénye és a pulzáló hang is elnémult, újra a hideg és a némaság vette át a helyét.
-uuUUUUÁÁÁÁRRGHH!- hallottam Jin visszahangzó üvöltését mögöttem, ahogy lesiklik a lyukon és akárcsak én, ő is jó pár bukfenccel végezte.
Segítettem neki feltápászkodni, leporoltuk egymást és kérdően a két kardra nézett, mire én csak legyintettem egyet. Elég dolog történt aznap, nem akartam még jobban megszédíteni a fejét, meg hát ki hinné el a történtek után, hogy ilyen élményem volt? Egy szobor beszélt hozzám! Ilyen nem létezik...vagy…mégis?
-Na, lejöttem utánad a pokol fenekére…de hogy megyünk vissza?- tette derékra kezét és gondolkozva bámult a semmibe.
Ahogy ezt kimondta, egy apró rengés történt és a szobortól nem messze a fal egy része beomlott, mely mögött egy út egyenesedett. Nagyon bizarr volt az egész, de inkább fogtuk a cuccunkat és a maradék energiánkkal futottunk, ahogy lehet.
Egy negyed óra alatt kint is voltunk végre a szabadba, valahol a hegy lábánál lehettünk, ugyanis a falu fényei nem voltak messze, viszont egy kisebb hóvihar is tombolt. Elindultunk tehát a hegyről lefelé, óvatosan, hisz a mostani havazások miatt könnyedén lavinát is tudtunk volna generálni. Ahogy lépdeltünk lefelé a ropogós, frissen esett havon észrevettem, hogy lenyugodtam. Nem tudom, hogy a hidegnek köszönhetem, de már nem éreztem annyi haragot magamban, inkább csak bánatot és emiatt még inkább fáztam. Nem volt mi fűtsön. Legalább a düh fűtött akkor...
Egy árnyék jelent meg előttünk a semmiből, szemei pedig a sötétben világítottak. Már nyúltam is a kezembe lévő Katana egyikéért viszont döbbenetemre a kirántására már nem reagált, mintha csak oda lett volna szögelve. Kétségbeesetten néztem, ahogy az árnyék közeledik. Ki lehet?! Talán az egyik Akihishabara-klántag? Utánunk jött? Tudod követni minket a hegyen keresztül? A fenébe ezzel a hóviharral!
Ám mikor elénk lépett, megdöbbentem: a rókahölgy volt az. Arcán még most is mosoly ült, de az a bánattal megfűszerezett fajta. Leguggolt hozzánk, majd megsimogatta a fejünket. Mindkettőnknek elállt a szava: nekem attól, hogy újra látom, Jin-nek meg szinte biztos a 9 faroktól, ami a nő hátsó részéből válik ki. A „kitsune” –ahogy ő nevezte magát- elkezdett matatni táskájában és elővéve egy fehér sálat, azt a nyakam köré tekerte és nyomott egy csókot a homlokomra.
-Értékes, majd tanuld meg használni is...- mondta, majd felegyenesedett és átsétált kettőnk között.
Ahogy elsétált mellettünk észrevettem egy apró könnycseppet, mely lágyan legurult fehér arcáról és a fehér hóban végezte. Tett néhány lépést, majd megállt és mintha izmait befeszítette volna. Éreztem, hogy valami készülőben van...
-Fényes nappal...-kezdett bele.- Sötét éjjen...- karjait maga mellé szétrakta, mintha karmolásra készülne. – Gonosz...nem marad észrevétlen. – a kilenc farok lassan elkezdett felfele ágaskodni. –Sötét erők, csatlós népe...- a farkak most már be is hajlottak egy kicsit és mintha azok is gyilkolni készülnének. –Reszkess...mert lesújt kardom fénye! – zengtek szavai s abban a pillanatban eltűnt.
Pár percig némán bámultuk a hölgy hűlt helyét, csak a távolodó csilingelést lehet hallani, majd Jin felháborodásának megnyilvánulása ébresztett fel.
-Na jó, ez már bitang furcsa volt...Miért adott neked sálat?! Nekem meg nem?! Fagyjak halálra?!- morgolódott.
Egy újabb negyed órába telt, mire leértünk a faluba és eljutottunk a kikötőrészleghez. Onnan már csak pár perc volt az egész, míg megtaláltam Odo bácsi házát. Erőteljesen dörömböltünk mindketten az ajtón, mire lassan ugyan, de kinyitott az öreg halász ajtót. Egy vastag, szürkés nadrág volt rajta, felette egy fehér póló, ami csöppet koszos volt az olajtól, a szájában pedig ott fityegett a pipája.
-Ti meg mi a rossebet kerestek éjnek évadján kint a hidegbe?! Mit fognak szólni hozzá a szüleitek?! Főleg a te apád, Kenji…!- dühöngött a vénember, majd szívott egy slukkot.
- „A sárkány elszállt és a fészek sebezhető.”- mondtam ki a varázsszavakat, mire Odo-bácsinak a rémület vette át az arca helyét és szájából kiesett a pipa.
-Irgalmas…Jóisten...- tudta kinyögni a szavakat.
Az események ismét felgyorsultak: megragadott minket és behúzott a házba. Az egész családját felköltötte, mindenki rohant fel s alá, kaptuk két forró bögre teát. Mire azt megittuk, Odo-bácsi kapott is minket és az egyik hajójára felpakolt minket két nagy bőrönddel együtt. Mire feleszméltünk, a part csak távolodott és lassan az is elveszett a horizonton.
A horgász elmondás alapján a Hó országa békéje nagyon rezgő léceken áll, bár ezt ő is csak apámtól tudja. Elmondás alapján jó pár klán a háborút akarja támogatni, mondván kell nekik a nagyobb terület és a több vagyon, hiába nincs akkora seregünk, mint a Nagy Nemzeteknek. Egyesek még azt is pletykálták, hogy az Akihishabara-klán összeszűrt a levet egy világszerte elterjedt szervezettel, melynek a célja a háború kirobbantása, apám pedig ezek ellen akart fellépni. Azt is elmondta, hogy apám ezzel a sárkányos mondattal üzent Odo-bácsinak, hogy menekítsen engem ki az országból és vigyen el Konohagakure no Sato-ba a bácsikámhoz, Iroh-hoz, aki egy teaüzletet vezet ott.
Ezek után már minden világossá vált: nem tetszett neki a faterom ténykedése, így segítséget kértek attól a szervezettől és kaptak egy zsoldos sereget, hogy letarolják az egész birtokot és minden élő lelket rajta.
Háborút akarnak...Akkor meg is fogják kapni...A véremre és a becsületemre esküszöm.
 



Egy jó pár hónapig eltartott mire eljutottunk a Tűz Országába. Jin már az első megállónál leszállt a menekülő hajóról. Nem kellett mondani semmit, tudtam, hogy a családja miatt aggódok, hisz az övé még életben lehetnek. Talán ez a legjobb a barátságban, nem kell mondaniuk semmit egyik félnek sem, tudják, mire gondol a másik. Elbúcsúztunk egymástól és én folytattam a rejtőzködő utamat. Odo-bácsiék tudták, hogy a szervezetnek mindenhol vannak kémjeik és nem kockáztathatják a lebukásomat, mert az a családom végét jelentené, ezért általában egy nagyobb faláda volt az otthonom, ahol kényelmesen tudtam pihenni, étkezni. Először az utunk a Víz Országába vitt, majd ott valami blokád volt a háború kezdete miatt és emiatt a Villámok Országa felé vettük az irányt, át a Tészták Országán, majd onnan a part mentét követtük, míg nem elértük Yugakure no Sato (Gőz Ország) szélét. Onnantól viszont szárazföldön folytattuk az utunkat a Tűz Országának a területére egy szekér és egy nagy kötegnyi szalma kíséretében.
Mikor megérkeztünk Konoha kapujába, szám tátva maradt: még sohasem láttam ekkora kaput, mint ami ott volt. Még a bejáratnál is a szalmák között kellett bujkálnom,de ha jól láttam, akkor Odo-sama valamit súgott az egyik kapuőr fülébe, aki mosolygott egyet, majd illedelmesen bólintott és továbbengedett minket. Lassan kimásztam rejtekem alól és csodálattal néztem itt az embereket. Még ha háború szele is itt süvít a terület szélén, ezek az emberek akkor is mosolyogva dolgoznak, mintha az egész egy nagycsalád lenne. Melegség járta át a szívemet.
Lassan bekanyarodtunk a főútról és megpillantottam a teaboltot, ahol életem nagy részét tölteni fogom. Egy három emeletes, nyújtott ház volt, nem igazán az a puccos hely, de szépen rendbe volt tartva és illatozott a teáktól. Ahogy kinyitottam az ajtót, már hallottam is a sürgő lépteket és egy hosszú ősz hajú, szakálas férfi széles mosolya fogadott.


-Óóóh drága Ken-san!- tárta szélesre karjait, majd adott egy nagy ölelést.
Kellemetlen volt ez így az elején, hisz alig ismertem, egy soha nem látott rokon volt de bevallom, szimpatikus volt az öreg. Berendezkedtem, körbejártam a környéket, bemutatta a boltot és aztán le is szállt az éj. Új szoba, új ágy, új környezet. Talán először éreztem magam ennyi idő után egyedül magam. Hiányzik Jin. Hiányzik az otthonom. Hiányzik a jeges fuvallat, mikor kinyitom reggel az ablakot. Apa, anya...hiányoztok...
Másnap korán keltettek, ugyanis a mai naptól kezdve be kell segítenem a boltban. Teás csomagokat kihordani az öregeknek, takarítani és közös vacsorát készíteni. Nem hagyott gondolkodásra időt és azt hiszem rájöttem miért. Nem akarta, hogy a múltamon merengjek, új életet akart adni, de az ilyen múltat, mint ahogy a homlokomon a seb, nem tűnik el egyszerűen. Idő kell, rengeteg idő.


Újabb hónapok teltek el és egyik nap takarítás közben magához hívott Iroh bácsikám, így hát felmentem hozzá az emeletre, ahol a kerek kis guggolós asztalnál ült, két csésze tea társaságában.
-Ülj le, Ken-san!- mosolygott rám kedvesen, majd szürcsölt egyet a teából.
-Rendben...- néztem érdeklődve bácsikámra, sejtettetni lehetett, hogy valami hegyi beszéd fog következni.
-Tudod…- kezdett bele, miközben a teáját nézte, mintha ott lapulna mindenre a válasz.- Nem akarok neked hegyi-beszédeket mondani, mert elég idős és értelmes vagy már ahhoz, hogy felfogd mit történt veled és jelenleg milyen helyzetben vagy, de...valamit meg kell osztanom veled, egy bölcsességet, amit még az apám mondott nekem ennyi idősen, neki pedig az ő apja. – kapaszkodjanak meg. – Az élet, olyan mint a... tea!- mondta mosolyogva.
-Mint a tea?- néztem nagyokat.
-Mint a tea.- mondta büszkén, majd folytatta.- Mindig adsz hozzá valamit életed során. Vagy te vagy mások. Ettől válik el, milyen tea leszel a végén, amit majd a Teremtő megiszik. Boldogan és széles mosollyal fogja ízlelgetni életed történetét, vagy keserű, fanyara képpel temeti arcát a kezei közé, hogy egy ilyen jó tea el lett vesztegetve. Csupán a te döntésed, hogy mit engedsz bele a te csészédbe.- mondta a bölcseletet. –Még valami...- majd itt szigorú pillantásokat vetett rám.- A bosszú is csak egy negatív ízesítő, egy méreg...Sőt, olyan mintha magadat mérgeznéd folyamatosan és azt várnád, hogy másik essen össze holtan.- majd megitta a maradék teáját. –Ízlelgesd azt a teát...és várom a véleményedet este.- kacsintott rám, majd lement a bolt részlegbe folytatni a munkáját.
Estig ott maradtam az asztalnál és bámultam az előttem álló teáscsészét, bennem a finom nedűvel, amit a bácsikám készített. Mélyen belenéztem, hátha én is megtalálom benne a választ. Keverni kezdtem, szép lassan és mintha kirajzolódott volna életem történetének fény és sötétség oldala. Ying és Yang. Egyik oldalt átvettem egy idő utána a tea boltot bácsikámtól, nagy üzleti sikereket értem el és lett egy feleségem, sok gyerekkel, de örökre bennem maradt a fojtogató érzés, hogy sosem tudtam igazságot tenni családom elvesztéséért. Míg a másik, a sötét oldalon, elszöktem Iroh-tól, sötét emberekkel kezdtem üzletelni, lopni, csalni, gyilkolni, míg végül elég erős és befolyásos lettem ahhoz, hogy lenyomozzam családom gyilkosait és egyesével irtottam ki őket és családtagjaikat. Gyerekeket és nőket egyaránt. Végül a háború élvezetébe menekültem, sorra öltem meg az embereket és egy elit Ninja egység cafatokra robbantott egy tűzgolyóval. Szörnyű élet, de lelkem nyugton pihenhet, mert nem hagytam cselben a családom büszkeségét.
Éreztem, hogy ez a két oldal lassan széttép, mint két vadállat, akik a holtestemen harcolnak, ki falhatja fel. Aztán meghallottam újra a hangját. A szobámból jött, halkan suttogott, szinte észrevétlen volt, ahogy hangja a levegőben szállt. Felálltam és néma léptekkel követtem a hangját, beléptem a szobámba és elhúztam a szekrényem ajtaját és ott volt a két kard keresztbe állítva. Ők lennének? Ők beszélnének hozzám? Ekkor komolyan elgondolkoztam, hogy orvoshoz kéne menni, mert női alakos rókák, szobrok és most már kardok is beszélnek hozzám.
-A te sorsod…hozzánk van kötve…te vagy…a hibiso (fényhozó)...- suttogták egymás után a két hang, visszhanghatást keltve.
-M-mit akartok?- kérdeztem félve, mire a suttogás abba maradt s némaságban ültem.
-Légy erősebb!- majd a hangjuk eltűnt.
Csak a tücskök ciripelését hallottam és a nyár utolsó napjainak lágy szellő simogatták arcomat, ahogy beosontak a résnyire kinyitott ablakon. Valamire ki lettem választva, ez már biztos. Van egy sorsom, amit be kell teljesítenem, de hol kezdjem?
Halk léptekre lettem figyelmes mögülem és ahogy megfordultam, ott állt mosollyal az arcán Iroh és nézett rám, mintha válaszolni tudnék kérdésére...ami igazából nem is volt kérdésem, hanem olyanokat mondott, amitől bennem megfogalmazta magát a kérdést és ez rág belülről már órák óta.
Ravasz vagy, Iroh bácsikám.
-Őszintén, nem tudom…mit akarok, bácsikám.- hajtottam le a fejem. -...de egy valamit akarok: igazságot.- néztem rá határozott tekintetekkel.
Az öreg csak hümmögött egy-kettőt magában, majd elmosolyodott és egy tekercset vett elő a zsebéből.
-Mindenkinek joga van az igazsághoz, viszont az oda vezető út nehéz lesz...ezért beírattalak a Konoha-i Ninja Akadémiára.-
-Ninja Akadémia?! De hát...nem is tudjuk, hogy képes vagyok-e használni a Chakra-t? Nincs semmi olyan képességem, amivel büszkélkedhetnék!- hoztam fel az érveket ellene, bár nem is értem, miért elleneztem akkor ennyire.
-Chakra-d az biztos, hogy van fiam. A tea látomását csak az láthatja, akiben van elég Chakra...- mosolyodott el ravaszul.-...na meg úgy hallottam Odo-santól, hogy nagyon ügyesen bánsz a karddal.- kacsintott rám.- Egyéb kifogás?-
-De...-
-Ne ítélj előre, majd meglátod egy hét múlva. Akkor kezdődik a beiratkozás!- tette szét karjait és vidám kuncogással lement az alsó szintekre.
Nem is hittem el, hogy Ninja lesz belőlem valaha is, az meg még jobban megdöbbent, hogy Chakra-t tudok használni. Ez annyira természetes lenne? Láttam már Yukigakure-i Ninja-kat akcióban, ahogy a havat irányítják és különleges elemi technikákat hoznak létre csupán néhány kézpecsét segítségével.
-Ettől leszel erősebb! Na, de csipked magad, a vacsora nem készíti el önmagát!- kuncogott bácsikám.
Ettől leszek erősebb. Akkor ez lenne az az út, amit nekem szántak? Shinobi leszek és erőssé kell válnom, méghozzá a legerősebbé!
Az egy hét gyorsan eltelt és már is iratkoztam a nagy Ninja Akadémiára, ami tényleg nagy volt, rengeteg teremmel és kiképzőterepekkel. Találkoztam jófej gyerekekkel, bajkeverő srácokkal és visongó lányokkal s az utóbbiak általában folyton a nyakamba lógtak. Gondolom imponált nekik, hogy idősebb voltam, mint a többi srác, így viszont azok közösítettek ki.
Két év alatt sikerült megtanulnom mindent a Shinobi létről, a fegyverek használatát, az Öt Nagy Nemzet minden adatát, harci stílusokat és még Jutsu-kat is megtanultam, bár azok voltak számomra a legnehezebbek. Szokatlan volt még számomra a Chakra használat, olyan másviláginak tűnt. Bár ezt vehetjük természetesnek, hisz engem nem 8 éves koromtól tanítottak Kunai-okat dobálgatni, csak egy arisztokrata voltam.
Egy csöppet izgultam a Ninja Vizsgám előtti napot, szinte csak forgolódni tudtam az ágyamban. Elérkezett a nagy nap, minden diák ott sürgött az ajtók előtt, majd 8 órakor be is engedtek minket. Első része egy tesz kitöltése volt: felvázoltak egy háborús szituáció és a te véleményedet kérték ki, mint csapatvezető.
Második része célba dobás volt: kaptál 3 Shuriken-t és 3 Kunai-t, magyarán volt 6 lehetőséged, de ha egynél többet vétesz, megbuktál. Szerencsémre mindegyik célkeresztet pontosan sikerült eltalálni, így mehettem is tovább a következő vizsgafeladatra.
Az utolsó, harmadik próbatétel pedig Ninjutsu bemutatás volt: csinálnom kellett egy tökéletes Shunshin no Jutsu-t. Fel volt állítva két porond, a kettő között volt vagy 15 méter és ezt a távot kellett megtenni 1 másodperc alatt. A probléma ott kezdődött, hogy egyszer érhettél a talajra, ráadásként sose tudtam megszokni ezt a hirtelen felgyorsulást, persze másoknak ez simán ment. Ám eszembe jutott Hiro-bácsi és hogy ezt meg kell tennem a családomért. Vettem egy nagy levegőt, összecsaptam a kezem és nekilendültem. Éreztem, hogy a lendületem tovább vissza és a környezetem elmosódik, elcsúszik, majd következő pillanatban már egy lában egyensúlyozok a másik porondon. Sikerült érintés nélkül eljutnom az startról a célra, amire az oktatók is büszkén bólogattak.
Délre megmondták az eredményeket, szinte mindenkinek sikerült átmennie a vizsgán és megkaptam Konoha jellel díszített fejpántomat. Ekkor döbbentem rá, hogy ezt valahogy magamra kéne erősíteni. Semmiképp sem homlokomra. Utáltam ha ott van valami, eltereli a figyelmemet. A nyakamba sem akartam, mert ahogy láttam, a lányok szokták odarakni. A karomra sem akartam, mert ahhoz jó szorosan kellene odaerősíteni és lehet elnyomja a rendes véráramlást, kardforgatóként meg elengedhetetlen, hogy jól működjön a karom. Maradt az öv megoldás. Rá is csavarta és jól meghúztam, nehogy leessen ugrálás közben. Na, most már tényleg Genin kinézetem van!

-Majd…majd alakítok belőle övet...- gondolkodtam el, majd legyintettem egyet és indultam a találkozóhelyre, ahol elvileg két diáktársammal leszek egy csapatba és kapunk egy sensei-t, aki folytatja oktatásunkat...