Naito Kenji

//Szeretném, ha Hana-chan ellenőrizné a bővítményemet. ^^//

Időbeni elhelyezés: Közvetlen a Monoton hangok című kaland után és a közeledő Genin vizsga között
Tartalom: kaland összefoglaló; függőleges terepen való megmaradás elsajátítása; A shinobi 50 próbája tekercsről pár feladat megvalósítása


Izgalmas napnak indult az a nap, ami apa kalandja után virradt ránk. A barátaimmal megbeszéltük, hogy gyakorolni fogunk azért, hogy később sikeresek ehessünk. No meg a vizsgánk is hamarosan itt van, nem árt felkészülni rá. Ennek tudatában indultam meg a csapatom által megbeszélt helyre, természetesen jóval előbb, mint a tényleges időpont. Ennek az volt a célja, hogy meglephessem őket és én kerekedhessek felül rajtuk. Boldog voltam, mikor elsőnek értem a kijelölt helyre. Mikor szétnéztem, egy szemüveges, fekete ruhába öltözött alak kiszúrt magának. Próbáltam meglépni, de hangja parancsoló volt. Fogalmam sem volt, hogy honnan ismertem, de az események gyorsan peregtek is. A kezembe nyomott egy tekercset, majd elmagyarázta, hogy szüksége van egy Genin-re, aki leteszteli neki a ”A shinobi 50 próbája!” címre hallgató feladatsorát. Elmondta még mellé, hogy egy Elite Jounin, aztán el is tűnt. Számomra nem tűnt annak, hiszen egyáltalán nem voltam Genin és ezt, ha megfigyelte volna, ő benne is tudatosult volna a ténye. A kíváncsiságom hajtott, ezért is néztem meg, hogy milyen feladatokkal kell letesztelni a próbát. Voltak benne olyanok, amiket el tudtam végezni, de olyan is, amihez ténylegesen kellett a Genin rang. Úgy döntöttem, hogy nem hajítom el, pedig megtehettem volna. Körbe is néztem, hogy milyen lehetőségek rejlenek a környéken, mik azok a feladatok, amiket elvégezhetek itt is. Volt is egy olyan, amiben segítenem kellett három személynek, és ezt az aláírásukkal kellett igazolniuk. Úgy döntöttem, ez lesz az első, amit elvégzek és ehhez egy idős hölgynél való segédkezést választottam, aki a narancsaival bajlódott. Nem igazán tetszett neki, de hagyta, hogy pakoljam a gyümölcseit. Ezzel csupán az volt a gond, hogy mindig akadályoztuk egymást, mert pont oda nyúlt, ahova én is akartam. Nehezen ugyan, de sikerült összeszednünk az elgurult narancsokat, de aláírást nem kaptam a mogorva nőtől. Bosszantott is egy kicsit, de aztán úgy döntöttem nem erősködök, hanem egy újabb áldozat után kutatok. Így esett a választásom a korábban már látott párnát cipelő személyekre. Ám, mielőtt közelebb jutottam volna hozzájuk, egy fa-kunai hasított át előttem. Az ívből lekövettem, hogy ki hajította el, és kuncogva vettem tudomásul, hogy én lettem volna a célpont, csak nem járt sikerrel a barátom. A két férfi megijedt, és elhajították a párnát, hogy megkeressék az elkövetőt, de mivel nem találták, folytatták az útjukat. Gyorsan léptem oda a párnához, hogy majd segítek nekik, csupán bevártam őket. Még az kellett volna, ha tolvajnak hisznek, ami egyáltalán nem lett volna jó. Szerencsémre elfogadták a segítségnyújtásomat, így felvettem a díszes, selyem párnát és az úticélunk megtudása után, gonosz tervet eszeltem ki. Mivel a Hokage bugyuta Jounin-ja hozott ilyen helyzetbe, úgy döntöttem megviccelem a faluvezetőt. Némi chakrát áramoltattam a párnába, hogy majd fingpárnaként szolgáljon. Reményeim szerint beválik a tervem, így az öt perces séta és aláírás követően iszkoltam is arrébb. A kérdés csak az volt, hogy hova: segítsek egy kutyust kergető fiúnak, egy síró lánynak vagy egy szatyrait cipelő idős hölgynek? Egyik se volt ínyemre, de gyorsan levontam a következtetést: a kissrác úgy is kergetni fogja egy ideig az állatkáját; a kislány hangosan sír, majd felfigyel rá más is; maradt az idős hölgy, abban a reményben, hogy nem lesz olyan, mint elődje. Kedvesen mentem oda hozzá, és szerencsémre egész jó társaságot leltem a nő személyében. Érdekes kis történetet mondott el, és még cukorkát is kaptam, no meg az aláírást is a tekercsemre. Ezzel készen is voltam az első feladattal, ezért néztem is a tekercset, hogy melyik legyen a következő.
Futólépésben tettem meg azt a távolságot, mi a jelenleg pozícióm és a játszótér között húzódott. Eddig idősebbeknek segítettem, most a fiatalabb generáción volt a sor. Ha elkergetem a hollókat, nyugodtan tudnak majd játszani… gondoltam én. A feladat látszólag könnyebb volt, mint megvalósítani. Kifújtam magam, ahogyan megérkeztem a térre. Hat szárnyast számoltam, és rajtam kívül volt még ott öt gyerek is. A rövid pihenő után meg is indultam az egyik holló felé, hogy elkergessem. Meglepettségemre sikerült is, és ezen felbuzdulva indultam meg a többi irányába. A csavar viszont itt történt meg: ahogy elhagytam posztomat, máris visszament a szárnyas a helyére. Kellett valami taktikai, és ha már shinobi növendék voltam, akkor a chakra lesz segítségemre. Létrehoztam két klónt, miután kigondoltam a tervemet: mind a kettő megindult egy-egy állat felé, hogy elkergesse őket, én pedig indultam is egy újabbhoz. Beletelt egy kis időbe, de sikerrel vettem ezt az akadályt is: minden holló elmenekült. Egyel gyűlt csak meg a bajom, de az is eliszkolt. Újabb pihenő az újabb feladat előtt, de utamat egy síró kislányt állta el. Elpanaszolta, hogy az egyik holló az övé volt és miért kellett nekem elüldözni. Szuper, már csak ez kellett a nyakamba, de elmondtam neki, hogy miért is tettem azt, amit. Aztán megígértem neki, hogy visszahozom, amihez kértem a segítségét is. Megtudtam, hogy mit szeret így könnyebb volt visszacsábítani a madarat. Megkértem a lányt, hogy várjon meg a játszótéren, nehogy elkerüljük egymást, én pedig elszaladtam egy árushoz venni cseresznyét. Machi –így hívták a kislány hollóját– kedvenc csemegéjével a kezemben indultam is meg a felkutatására. Előtte gyorsan felvettem a kislány alakját, hiszen tudtam nagyon jól, hogyha eredeti alakomban pillant meg a szárnyas, akkor csak elmenekül és soha nem fogom megtalálni. A kutakodás viszont eredménnyel járt: megpillantottam a rémült, és mint később kiderült, sérült Machi-t. Megbántam, hogy elkergettem, de nem rendelkeztem azzal az információval korábban, amivel már igen. A madzag és egy kunai segítségével rögzítettem a szárnyát, majd ölbe kapva rohantam a kórházba. Szerencsémre anya pont jött ki az épületből, de mivel a transzformációs technikám még aktív volt, fel kellett oldanom, hogy a segítségét kérhessem. Ezzel azt kockáztattam, hogy a madár menekülőre akarja majd fogni… így is lett. Ám nem hagytam neki, és a gyógyulás után már nem is akart elrepülni tőlem. Boldog voltam, hogy a hibámat ki tudtam javítani és már rohantam is vissza Machi gazdájához. Visszaadtam a szárnyast jogos tulajának, s abban a pillanatban egy segélykérés csapta meg a fülemet. A tópart felől jött, így nem voltam rest arra venni az irányt. A kislányt megkértem arra, hogy menjen el hozzánk és szóljon apukámnak az esetről kapcsolatban, még én feltartom a banditákat. Fogalmam sem volt, hogy mi fog rám várni, de egy segélykérést nem hagyhattam figyelmen kívül. Ha csak kis ideig is, de fel fogom tartani a… lurkókat? Egy idős bácsi jajveszékelt, mert három akadémista társam elvette tőle a szatyrát. Mindenre gondoltam, de erre nem… mondjuk igaz az is, hogy egy idős embernek elég banditának tűnnek ők is főleg akkor, ha kirabolják őket. Nem hagytam annyiban a dolgot: a Henge segítségével felvettem a tanárom alakját, mely tökéletesen sikeredett, hiszen álmomból felriadva is meg tudnám tenni, annyira beleivódott az elmémbe. Messze voltak, de a Shunshin no Jutsu kapóra jött a táv behozására. A három lurkó előtt teremve ordítottam le a fejüket a helyükről, aminek az lett az eredménye, hogy mentek visszaadni a bácsi szatyrát. majd volt szatyor, nincs szatyor. Egy fekete árny ellopta azt, mielőtt a három srác visszaadhatta volna az idős bácsinak. A gyerekek sikítva menekültek el, a bácsi azonban nem. Mintha nem ez lenne ez első ilyen alkalom, s ezt később meg is erősítette egy monológgal, a rendes alakom felvétele után. Ma egész végig segítettem, s hogy tovább gyarapítsam ezt, megígértem a bácsinak, hogy visszaszerzem a szatyrát és az unokáját is. Tudtam, hogy a rabló merre ment, mert a füleimbe koncentráltam némi chakrát. Egyedül nem akartam neki vágni, de nem volt más választásom, mert a korábban elüldözött srácokat sehol nem találtam… tipikus nyápicok. Így hát egyedül vágtam neki a kalandnak… vajon sikerrel járok, vagy elbukok? Ez csak rajtam múlik.


Az üldözés megkezdődött. Ugyan elvesztettem a nyomát, de még pontosan tudtam, hogy merről hallottam a lépteit. Utam egyenesen az erdőbe vezetett, ahol nem kellett sokat haladnom, máris léptek zaját hallottam. Egy pillanatra megálltam, mert nem tudtam, hogy ki lehetett a forrás, de készenlétben voltam, ha támadás érne. Az elrejtőzés lehetősége most nem jöhetett szóba, mert feltételeztem, hogy ő is kiszúrt, ahogyan én őt. Közelebb jött, s a végig mérést követően tudatosult bennem, hogy ő is akadémista. A támadóm is lehetett volna, mert semmilyen konohai jelzést nem láttam rajta, de mivel a nevemen szólított, az akadémián kívül nem találkozhattam vele. Ezért gondoltam, hogy ő is a suli tagja: Senshi Jakoutsu. Eléggé feldúltnak láttam, mintha valakit követett volna. Megérzésem nem is csalt, mert gyorsan ledarálta, hogy egy fickót keres, aki elrabolt a kórházból egy kislányt. A gyermek keresztneve Mayo volt, mint ahogyan az én keresett személyemé is, amit furcsállni kezdtem. Nem ugyanaz a személy volt, hiszen az egyik kisded, még a másik egy idősebb lány volt. Váratlan találkozásunk szövetséget szőtt. Furcsa volt, hogy mind a ketten egy ugyanolyan nevű lányt keresünk. Mintha valaki pont erre utazott volna, de nem ez volt a legnagyobb problémánk, hanem az idő. Az úticélját nem tudtuk az alaknak, és minél messzebb jutott, annál kisebb volt az esély a megtalálására. megkértem újdonsült társamat, hogy keressen nyomokat, ameddig én felvéstem egy jelet meg egy nyilat a fára, hogyha erősítés érkezne, tudják azt, hogy merre is mentünk. Senshi nyomra akadt, így követtük azt. Folyamatosan találtuk az újabb nyomokat, amelyeket tolvajunk hagyott hátra. Úgy festett mind, mintha el sem akarta rejteni. Ebből az jött le, hogy nagyon is sietett, de hát ki nem sietne, ha tolvaj lenne? Mindezek segítségével haladtunk előre Senshi-vel, s utunk egy lánnyal kereszteződött. Első pillantásra már ismerős volt, de nem ugrott be, hogy honnan vagy hogy egyáltalán ki is ő valójában. Ruháját az erdő mocska lepte be pont úgy, mint a korábban megtalált babatakaró. Remegett, és a félelem sugárzott belőle. Vérzett a karja, egyik szemén vágás ékelődött. Ellátásra szorult, de tudtam azt, hogy a képességeim nem olyanok, hogy meg tudjam tenni helyben. Azt sem tudtam hirtelen, hogy ki is valójában, csak akkor ugrott be a neve, mikor közelebb léptünk kicsit. Őt is Mayo-nak keresztelték, mint azokat a személyeket, akiket kerestünk. Már beugrott, hogy ki is valójában: az egyik osztálytársam, aki a leghátsó sorban szokott ülni, és mindig csendben létezik. Észrevehetetlen általában, de hogy kerülhetett ide? Én sem értettem pontosan, de a lány se ismert meg engem azonnal. Próbáltam kedvesen közeledni felé és nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, miután megmondtam neki, hogy ki is vagyok valójában. Csapdára gyanakodtam mindaddig, még a nyakamba nem borult. Elmondta, hogy mi történt vele, én pedig védelmezően öleltem magamhoz. Belül azonban elöntött a düh és tettvágy, hogy megbosszuljam azt, amit vele tettek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, amit elkövethetett az alak. Gondolataimból Mayo elcsukló hangja szakított ki. Ép szeme lecsukódott, aggódásra adva okot. A sebe vérzett, talán jobban is, mint kellett volna, ezért gyors döntést hoztam: kitisztítottam a Kiyomaru technikával, majd pulcsimat beáldozva, stabil kötésekkel láttam el a sérüléseit. Szakszerűbb ellátás kellett, de jelen pillanatban csak ennyire voltam képes. Megkértem Senshi-t, hogy vigye vissza a faluba és hogy kövesse majd a jeleket. Nem tartotta jó ötletnek, és ezt egy szép monológgal ki is fejtette. Belementem hát abba, hogy Mayo egyedül találjon vissza a faluba, s segítségéért én is elmondtam, hogy merre kell mennie. Egy bicegő alakot kellett megtalálnunk, ami nagyban megkönnyítette a feladatunkat. Vagyis annyira nem, de reméltem, hogy a sérülése miatt lelassul idővel. Mayo elindult, és mi is folytattunk küldetésünket.
10 perc járás után, egy ház körvonalai rajzolódtak ki a távolban. Jó úton haladtunk, talán ide bújhatott el a támadó. Egyszerű szürke kőfalak, fakeretes ablakok és megannyi színben pompázó virág. Eléggé bódító illatokat árasztottak magukból, és ezen csak rontott az, hogy közelebb kellett mennünk. Az ajtó nyitva volt, ezért óvatosan mentünk is be a házba. A lehető leghalkabban próbáltam menni és az egyik szobába érve, egy nő mondott mesét egy kisdednek. Valószínűleg őt keresi Senshi, de nem állt össze a kép, miért egy nő van itt a férfi helyett. Sokáig nem agyalhattam rajta, mert észrevettek minket és már menekülőre is fogta a nő. Társam utána ment, én viszont a házban maradtam. Kis kutatást végeztem, és egy fényképre akadtam, rajta egy boldog családdal. A kép előtt egy karperec volt, egy névvel: Tetsuki Mayo. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett a kislány, mert az ágyban lévőnek Himota volt a vezetékneve. A nő viszont ismerős volt: az volt, aki az előbb kirohant innen. Úgy gondoltam, hogy ezt Senshi-nek is látnia kell, ezért megindultam kifelé. Az ajtó viszont újra kinyílt. Monoton hangok lepték el a házat, én pedig elbújtam, mielőtt csetepaté lenne abból, ha bent vagyok. A pillanatok tört része alatt ment végbe az esemény, hiszen ahogyan jött a férfi, úgy ment is ki az udvarra. Most már mindenki kint volt, csupán én nem, ezért mentem ki végre utoljára a házból. Jobban mondva azok közül, akik ébren voltak. Megmutattam Senshi-nek a képet, meg elmondtam, hogy mit találtam, utána pedig a családot néztem. Azt a családot, mint amelyik a képen volt, csupán a kislány volt nagyobb. Az érzelmek felerősödtek mindenkiben, ahogyan szemünk elé tárult a jelenet és ehhez monológ is társult. Az érdekes párbeszédek alatt sok minden kiderült a két Mayo-ról és az osztálytársamról is. Teljesen át kellett értékelnem a küldetésemet, de sikerült meggyőzni a családot arról, hogy a nagyobb lány nagyszüleivel beszéljék meg a dolgokat. A bizonyítékok után, melyeket akkor vizsgálhattam meg, mikor bementünk a házba, már sokkal nyugodtam voltam, mint a betoppanásunk pillanatában. Még elláttam a férfi sérülését, amolyan bocsánat kérés gyanánt, no meg azért is, mert nem hagyhattam, hogy rosszabbra forduljon a sebe. Még ha csak keveset is tehetettem a gyógyulás miatt, úgy gondoltam, hogy meg kellett tennem. Végül az indulatok lecsillapodtak, bár láttam a kislányon, hogy nem szeretne menni, mégis úgy volt helyes, ha pontot tesznek az ügy végére. Mazaki elkísért minket a faluig, ahol elváltak útjaink. Még egyszer megköszöntem neki a kíséretet, és mosolyogva néztem, ahogyan a kislány boldogan pattog mellette. Talán majd egyszer újra meglátogatom őket, hogy megtudjam, mi is lett a családi beszélgetés kimenetele. Senshi-vel az oldalamon a városközpontba mentünk, ahol a fáradtság úrrá lett rajtam. Elköszöntem hát újdonsült társamtól, de következő találkozót már nem beszéltünk meg. Talán az eltompult gondolkodás miatt maradt ez ki, ami már késő bánat volt. Hazaérve, azonnal a szobámba mentem és szinte bedőlve az ágyamba, az álom már ragadott is magával. Mozgalmas volt a napom, sok-sok tanulságos dologgal megspékelve: A Hokage bugyuta Elite Jounin-ja nem alkalmas a címre; A kislány, akit a játszótéren megkértem valamire, talán elfelejtette, vagy csak nem talált itthon senkit. Ami viszont a legfontosabb: mindent meg kell vizsgálni, mielőtt egy döntést meghoznék.


Elmúlt dél is, mire felébredtem… Ezt azért tehettem meg, mert hétvége volt, ilyenkor a szüleim is békén hagynak. A tegnapi nap ráadásul eléggé kifárasztott, ami csupán akkor tudatosult bennem, mikor az ágyba zuhantam. Mindaddig csak az volt a szemeim előtt, hogy teljesítsem a rám szabott feladatokat. Vajon mindenki jól van tegnapról? Korai lenne még meglátogatni őket, így inkább a naptáramra pillantottam… Hirtelen ugrottam ki az ágyamból, mikor tudatosult bennem, hogy már csak egy hetem van a nagy napomig, abból pedig az egyik felét át is aludtam. Pedig még annyira, de annyira sok mindent kellene tanulnom: kezdve a taijutsu-val és a shuriken dobással. Ezt azonban üres bendővel nem lehetett kivitelezni. Felöltöztem, és utam egyenesen a konyhába vezetett. Az étkezőasztalon egy üzenet várt édesanyám kézírásával. Sóhajtva gyűrtem össze a papírt, amint elolvastam a rajta lévő szöveget. Egyikük sincs itthon: édesapámat elküldték egy küldetésre, de azt üzente még, hogy két nap múlva haza fog érni. Biztosan valami egyszerűbb feladat lehetett. Édesanyámat pedig behívták a kórházba, így nem volt mit tennem, egyedül kellett nekilátnom az edzésnek. Vagyis előtte ettem pár falatot, aztán magamhoz vettem néhány shurikent és kunait, hogy a kertbe kiérve neki is kezdjek az edzésemnek. Ott már a jól megszokott terep fogadott: a sok fa közül, mely a kert hátuljában húzódott, néhányon céltábla volt. Ezek sokkal praktikusabbak voltak, mert így nem a törzsét rongálom meg a fegyvereimmel. Végeztem pár bemelegítő mozdulatot, ami után kellő távolságba mentem a céltábláktól. Azok felé fordultam, s jobbomba véve az egy kunait, már hajítottam is el a célzás után. A célom egyértelmű volt: a tábla közepét akartam eltalálni, így bizakodva néztem is, ahogyan hasítja a levegőt a kunai. Már csapódott… csak nem oda, ahova szerettem volna. A tábla legszélére sikeredett betalálnom, az egyes és a kettes szám elválasztó vonalára. A céltábla tíz részre volt felosztva, és minél beljebb haladt, annál kisebbek voltak a körök és annál több pontot ért. Ezt most betudtam másfél pontnak, amit fel is jegyeztem a már korábban kihozott tekercsbe. A legtöbb pont, amit eddig elértem, az hatvanöt volt a százból és ma szeretném megdönteni. Addig fogok újra és újra dobálni, még legalább egy ponttal jobb nem leszek. Habár ezt a másfél ponttal való kezdéssel kicsit nehéz lesz, mert olyan, mintha semmi nem lenne. Ám a kevés és mindig jobb, a nullánál. A további kunaiok már jobb helyen landoltak: sikerült egy hatost, két hetest és egy nyolcast is dobnom. A legelső dobásomat nem igazán értettem, hogyan sikerült olyan félre hajítanom. Talán nem ébredtem még fel eléggé, de ez nem lehetett mentség: éles harcban nem szabad a fáradtságra fogni semmit sem.
A kunai után a shurikenek jöttek. Előtte tartottam egy kis pihenőt, meg gyors fejszámolást. Harminchat pont kellett ahhoz, hogy megdöntsem a rekordomat, és ehhez csupán öt darab shuriken állt a rendelkezésemre. Ez azt jelentette, hogy hetesnél kisebet nem szabadott dobnom, ugyanis akkor elbuktam. Sajnos nyolcasnál még nem sikerült nagyobb pontszámot elérnem, de nem csüggedtem soha sem. A gyakorlás teszi a mestert, s ennek tudatában dobtam is el az egyik shurikenemet. Azokkal kicsit jobb voltam, legalábbis szerintem. Figyeltem, ahogyan süvít a cél felé és a jellegzetes koppanás után, mosolyra húztam ajkaimat. Egy hetest sikerült dobnom és ebből erőt merítve dobtam el a többit is. Az utolsó becsapódása után kicsit szomorú voltam. Egy ponttal maradtam csak le a rekordom megdöntésétől. Próbáltam visszaemlékezni, hogyan is dobtam azokat a fegyvereket, amik nagyobb pontot értek a későbbi sikerességek miatt. Amig a céltábla felé lépdeltem, nagyjából meg is voltak a praktikák, amiket majd máskor fogok gyakorolni. A mai napra ez elég volt, úgy is mindjárt vége szakad, és még a taijutsu mozdulataimat is gyakorolnom kellett. Kiszedtem a fegyvereket a céltáblából, majd visszavittem őket a dobóállásomhoz. Ott letettem őket a földre, s nekikezdtem a bemelegítésnek. Kezdetnek néhány felülést és fekvőtámaszt végeztem. Pár kör futás után pedig a gyakorlóbábúhoz mentem. Először néhány ütést, majd rúgást gyakoroltam, végül pedig ezek különböző kombinációját is. Teljesen belefeledkeztem a gyakorlásba és az időérzékemet is elveszítettem. Órákkal később dőltem ki a fűbe, teljesen elfáradva és levegőért kapkodva. Már kezdett sötétedni is, mikor édesanyám kiabált ki nekem, mert nem talált a házban. Végtagjaimat fájlalva indultam is be, hogy a vacsora elfogyasztása után, egyenesen kidőljek az ágyamba. Gyorsan el is nyomott az álom, de legalább hasznosan töltöttem el azt a fél napot, amim volt.

//Beszédhez használt színek: Kenji, Idős néni, Ápolónő //

Másnap korábban ébredtem fel, mint a tegnapi edzős napomon. A szüleim viszont megint nem voltak itthon, de ez nem szomorított most el. Apa két napja ma fog letelni, így vagy estére vagy holnapra várható haza. Édesanyám meg munkanapos volt, szóval semmi nyaggatást nem kellett kibírnom. Reggelizés közben azt a tekercset nézegettem, amit a bejáratiajtónk előtt találtam. A következő fejléc szöveg állt benne:


Alatta pedig sorakoztak a feladatok, amiket el kellett végeznem. Ötven darab volt, kihúzva azok, amiket már elvégeztem. Azt hittem az öreg rájött arra, hogy nem vagyok még Genin, de nem. Rám sózta a többi hülye feladatát is. Néhányat leszámítva nem is volt olyan nehéz. Próbáltam a mai napra párat kiválasztani, amiket meg tudnék csinálni és természetesen olyanokat, amiket össze tudnék kapcsolni. Talán a kórházban tudnék segíteni a gyógyszereknél. Úgy is gyarapítanom kell a medikus ismereteimet, hogyha majd úgy hozza a helyzet, tudjak is segíteni a betegeknek. A reggeli befejezése után összetekertem a tekercset, majd felöltöztem és indultam is a kórház irányába. Az utcánk csendes volt. Alig-alig volt kint valaki, és azok a személyek is inkább idősebbek voltak. A szomszéd bácsi a portáját sepregette, a szomszéd néni meg a virágát locsolta meg éppen. Mosolyogva siettem oda a nénihez, hogy segítsek neki elérni a magasabb cserepet. Hálás is volt érte, s mivel kiürült a víz a kannájából, be is ment a házába. Ezután a bácsihoz siettem oda, hogy elkérjem tőle a seprűt és feltakarítsak helyette. Úgy sem volt semmi dolgom, mert bár a kórházba indultam, nem jelentettem be nekik, hogy megyek, így nem is várhatnak. Mind a két idősebb szomszéd hálásan köszönte meg a segítségemet és mondtam nekik, hogy bármikor máskor is szívesen állok rendelkezésére.
– Kenji drágám –szólított meg a korábbi idősebb néni, kinek segítettem meglocsolni a virágjait. Egy kisebb batyu volt egyik kezében, másikkal pedig intett, hogy lépjek hozzá közelebb. – A kórházba tartok, meglátogatom az újszülött unokámat. Szeretném, ha elkísérnél. Tudod, nehogy valaki elvegye tőlem ezt a kis finomságot, amit a lányomnak szentelek –lapogatta meg a csomag oldalát.
– Magam is pont a kórházba indultam, hátha tudok ott segíteni. A csomagját pedig bízza csak rám. Senki nem fogja ellopni tőlem –mosolyogva néztem az idős nénire, amint odaléptem mellé a hívására. Udvariasan elkértem a csomagját, és szorosan magamhoz fogva indultam is meg az útitársammal a célunk felé. Nyugodt tempót diktáltunk, de azt nem mondhattam már, hogy csendben telt az utunk. Unalmas is lett volna, meg aztán az idősek úgy is szeretik kifaggatni a fiatalokat, nem?
– Hogy megy az akadémia? –Tipikus első kérdés, amit feltehet valaki.
– Nagyon jól megy és hamarosan itt a Genin vizsgám is. Kicsit izgulok miatta, nem szeretnék megbukni rajta. –Eléggé kellemetlen lenne, ha elhasalnék rajta. Nagyon sokat tanultam, hogy sikeresen vegyem az akadályokat. A pakliban minden benne lehet.
– Ne beszélj butaságokat. Ügyes és szorgalmas vagy. Sikerrel fogod venni az akadályokat. Láttam, hogy tegnap mennyit edzettél, sőt. Az összes gyakorlásodat figyelemmel kísértem. Nagyszerű shinobi lesz belőled. –Arcom kis pirosságot kapott a zavartságtól, ahogyan szavait felfogtam. Ezen csak jót mosolygott az idős szomszédunk. Észre sem vettem soha, hogy figyelt volna, hiába lakott mellettünk. Ez viszont az bizonyítja, hogy a megfigyelőképességeim pocsék szinten vannak, elvégre egy idős hölgyet sem szúrtam ki. Ezen kell még fejlesztenem, ha apa hazaért. Zavartságom szerencsére elmúlt a kórház bejárata előtt. Az volt a szerencsénk, hogy közel laktunk hozzá anya miatt. Így, ha rohannia kellett, hamarabb beért, mint bárki más.
– Köszönöm Kenji, hogy elkísértél. Vigyázz magadra és sikerrel vedd a vizsgád!
– Úgy lesz! –A recepciónál köszöntünk el egymástól, s még ő balra ment, addig én jobbra indultam meg, hogy anyát megkeressem. Tudtam, hogy merre szokott lenni, ezért már rutinosan szaladtam is előre. Egy jobbra fordulás, egy balra fordulás, még egy jobbra és meg is lett a baj. Egy csattanás, jó pár csörömpölő hang és egy női sikkantás. A földre huppanva fájlaltam a hátsó felemet. Nem kellett volna rohannom, vagy jobban is figyelhettem volna és akkor nem ütköztem volna bele az egyik nővérkébe. Felkeltem gyorsan és figyelve arra, hogy semmit ne tapossak össze, felsegítettem őt is a földről.
– Figyelhetnél jobban is… ohh, Kenji-kun? Édesanyád most nem ér rá, de ha már így összehozott minket a sors, segíthetnél kiválogatni és kiadagolni a gyógyszereket. –Csak most vettem észre, hogy akibe beleütköztem, az nem más volt, mint a kedves ápolónő, aki egyszer ellátta a sérülésemet anya helyett. Természetes volt, hogy segítek neki, ha már miattam szóródtak szét a gyógyszerek. A földön elég sok féle színben, méretben és formában hevertek össze-vissza. Mellettük volt egy tálca, jó pár tálka és egy lista is.
– Bocsánat, hogy neked mentem. Segítek, de ne itt válogassuk szét. –Itt nem menne gyorsan, meg útban is lennénk azok számára, akik erre járnának. Az egyik tálkát megfogva kezdtem el beleszedni a gyógyszereket, függetlenül attól, hogy milyenek voltak. Először ömlesztve akartam begyűjteni őket, majd szét lesz válogatva utána. A nővérke vette a lapot, és segített is az összeszedésben. Öt perc alatt sikerült is minden elkallódott orvosságot összeszednünk a tálkákba, amiket a tálcára tettünk. – Elég sok féle gyógyszer van –jegyeztem meg kedvesen a papírt olvasgatva. Szinte az egész lapot írás fedte.
– Ez még csak egy része. Menjünk, megmutatom merre van a többi. Ott szét tudod majd válogatni, és adagolni is. –Természetesen követtem az ápolót visszább egy folyosóval. Két ajtó mellett haladtunk el, mire a harmadik előtt megálltunk. A táblán a ”Gyógyszer raktár” felirat tudatta, hogy mi is vár rám az ajtó mögött. Benyitva egy tágasabb terem tárult a szemeim elé. Asztalok, dobozok, szekrények sokasága töltötte be a helyet. Az egyik nagyobb asztalhoz mentünk, ahova le tudtunk pakolni. – Először válogasd szét, utána adagold ki a gyógyszereket a lista alapján. A kis dobozokat megtalálod a fiókban, és mindegyikre írd rá a számot. A gyógyszerek mellett találsz néhány információt, hogy mifélék. Van cukorka is, de ne edd túl magad. Egy óra múlva rád nézek, utána segíthetsz bevinni mindenkinek az adagját. –Kaptam egy hajborzolást is, mielőtt távozott volna a szobából. Nem volt mit tennem: leültem hát az asztalhoz, a kis tálkákból kiöntöttem a tálcára a gyógyszereket és kezdtem is a válogatást. Akadt közöttük kapszula, bogyó, bazinagy golyó méretű, kicsi kerek, meg valami fura kinézetű. A lista alapján az volt a nyugtató; a kapszula lázcsillapító és fájdalomcsillapító; a bogyó altató; a bazinagy gyulladáscsökkentő, a kicsi kerek pedig hashajtó. Sajnos nevek nem voltak, csupán számok a betegek adagjai mellett, pedig kíváncsi voltam kinek kellhet az utóbbi gyógyszer. Talán, ha ismerős is van bent, esetleg megvicceltem volna, de így nem. A tálkák mérete alapján nem volt kétséges, hogy melyikbe melyik orvosság kerül. A legnagyobbakkal kezdtem, hiszen azokat volt a legkönnyebb kihalászni a többi közül. Utána jött az összes többi. Ez körülbelül tizenötpercembe telt, de sikerült megoldanom. Ezután jött az adagolás: volt, ahova csak egy szem nyugtató kellett, de akadt olyan is, ahova a hashajtón kívül minden más. Közben egy cukorkát is majszolgatni kezdtem, habár elég különös és ismeretlen íze volt. Több figyelmet viszont nem szentelhettem neki, ugyanis haladnom kellett a gyógyszerek kiadagolásában is. Mindegyiket felcímkéztem, alaposan lezártam és rá is írtam a számokat. Az idő teltével egyre nehezebbnek kezdtem érezni a végtagjaimat, látásom pedig homályosodni kezdett… amire még emlékeztem, egy ásítás és egy koppanás…
Órákkal később ébredtem csak fel. A megszokott raktár helyett, egy kórteremben voltam. Furcsállottam is a helyzetet, amikor felültem az ágyon és körbe néztem. Senki nem volt bent, egyedül voltam az egész szobában. Nem emlékeztem semmire sem, csak arra, hogy elnyomtam egy ásítást a cukorka után… vagyis… ohh basszus. Homlokomra csaptam a felismerés pillanatában. A cukorka helyett, az altatós tálkába nyúltam bele, és azt vettem be az édesség helyett. Furcsállottam is az ízét, de arra már késő volt, hogy kiköpjem. Csak jót mosolyogtam magamban, hogy ennyire béna voltam. A saját hibáiból tanul az ember, nem? A kórterem ajtaja nyílt, s az ápolónő lépet be rajta, aki kiadta a feladatot a gyógyszerek válogatására és adagolására. Kínos mosollyal az arcomon üdvözöltem, de csak nevetést kaptam reakcióként.
– Te aztán meg tudod lepni az embert Kenji-kun. Hogy érzed magad?
– Mint akit fejbe vágtak.
– Nem csoda. Kicsit erős volt az az altató neked. Különben jó munkát végeztél, köszönöm. Ha jobban érzed magad, akkor mehetsz is nyugodtan haza. Anyukád azt mondta, hogy meglepetése van a számodra. –A hír hallatán pattantam is ki az ágyból, és elköszönve az ápolótól, rohantam is haza. Kíváncsi voltam, hogy miféle meglepetésben lesz majd részem. Gyorsan faragtam le a távolságot a kórház és az otthonom között. Izgatott voltam, dehát melyik kisgyerek ne lenne az, ha az anyja meglepetéssel várja otthon. Nem kellett tíz perc, már toppantam is be az ajtón. Levettem a lábbelimet és a nappali irányába vettem az irányt. A látványtól viszont földbegyökerezett a lábam. Könnyek szöktek a szemeimbe. Két szipogás között gyorsan megtöröltem azokat, és lábaimat mozdulásra bírva rohantam is. Apa hazatért, ennél nagyobb meglepetés nem kellett. A nap hátralevő részében a történetét hallgattam, hogy milyen küldetésen is volt. Eléggé veszélyes lehetett, de itthon van és sikeresen végre is hajtotta azt. Számomra ez volt a legfontosabb és lefekvés előtt még azt is megígérte, hogy holnap megtanít majd valamire. Izgatottan feküdtem is le, és már most nagyon vártam a másnapot.

//Beszédhez használt színek: Kenji, Kenji édesapja//

Az éjszaka folyamán nem igazán tudtam aludni. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mit tanulhatok majd apától. Valami szuper technikát, ami egy Genjutsu lehet? Vagy megnézzük milyen elemi affinitásom van? Egyik gondolat jobban hangzott, mint a másik. Csoda hát, hogy nem tudtam aludni? Szerintem nem. Ráadásul reggel a szokásosnál hamarabb pattantak ki a szemeim, szóval eléggé álmos fejjel botorkáltam le a konyhába. Ott már édesapám fogadott legnagyobb meglepettségemre.
– Jó reggelt fiam! Hogy aludtál?
– Mint, akit kiütöttek volna. Egész végig azon kattogott az agyam, hogy mit fogsz nekem tanítani.
– Erre már nem kell sokat várnod. Még el kell intéznem valamit, ezért mit szólnál, ha egy óra múlva találkoznánk a kiképzőterepen? –Kérdésére csupán mosolyogva bólintottam egyet. Apa ezt nyugtázva kelt is fel az asztaltól, elpakolt arról és az ajtón is kilépett, hogy mihamarabb el tudja intézni azt, amit szeretett volna. Az egy óra eléggé kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elkészüljek. Tekintve, hogy az első tíz percemet az asztalnál ülve töltöttem és bámultam annak üres lapját, hiszen még nem ébredtem fel rendesen. Amint kapcsoltam, összeütöttem valami szendvicset reggeli gyanánt. Az elfogyasztása után már csak fél órám volt, hogy a kiképzőterepre érjek, ezért nem is vesztegettem tovább az időmet. Gyorsan felöltöztem, magamhoz vettem a felszerelésemet és rohantam is a cél felé. A házból kilépve köszöntem is az idős néninek, akit tegnap elkísértem a kórházba. Boldogan integetett vissza, mikor elszaladtam mellette. Érdekelne, hogy jól van-e a lánya és az unokája, de ha leállok vele beszélgetni, soha nem szabadulok meg. Majd az edzés után megteszem, mert akkor már nem kell sietnem sehova. Legfeljebb az ágyamba.
A kiképzőterepre érve, rögtön édesapámat kezdtem el keresni. Ha jól saccoltam, még maradt tizenöt percem a megadott időből, de nem tudhattam azt, hogy vár már vagy sem. Benne volt a pakliban, hogy előbb végzett, s elrejtőzve várt. Ezért is igyekeztem felmérni a terepet: csupán pár shinobi volt kint. Valaki a dobófegyvereivel gyakorolt. Volt, aki a víz felszínén próbált egy technikát elsajátítani. Figyelmemet leginkább ő kötötte le, ugyanis érdekelt a technikája. Szerintem még az elején járt, ugyanis a víz csupán pár centire emelkedett fel. Lenyűgözött, s egyre jobban feltüzelt engem is. Tudni akartam, hogy mit tanul, s emiatt vettem felé az irányt, de apa megállított benne. A hirtelen megjelenése két lépésnyit hátráltatott, de mosolyogva üdvözöltem őt.
– Szia fiam! Látom érdekel a technika, amit tanul. Nos, egyelőre nem olyasmit sajátítasz el, hanem egy kicsit másabb dolgot. –Kezével intett, hogy kövessem. Egy magasabb fához sétáltunk, s apa könnyed léptekkel sétált is fel annak törzsén. Ha ez nem lett volna elég, félúton megállt, és ott is marad, mintha ragasztós lett volna a talpa. – A feladat egyszerűnek tűnik, de mégsem az. A chakrád segítségével oda tudsz tapadni a függőleges terepekhez és sétálni is tudsz rajtuk, mint ahogyan az már láttad. A megfelelő chakrakontroll elengedhetetlen, és mondanom sem kell, hogy a talpadba kell irányítanod azt. Ha túl keveset koncentrálsz, lecsúszol. Ha túl sokat, akkor berepedhet a fa. Ezt neked kell kitapasztalnod. Sok sikert! –Azzal egy pukkanás kíséretében és füstfelhő közepette el is tűnt. Azt hittem legalább felügyelni fog, vagy valami, de egyedül maradtam.
Nem volt mit tennem, egyedül kellett rájönnöm a titok nyitjára. Közelebb léptem a fához, felvettem az alapállást és chakrát kezdtem koncentrálni a talpamba. Pontosan nem tudtam, hogy mennyit is kellene, mert apa azt mondta, hogy ki kell tapasztalnom. Az irányítással is kicsit meggyűlt a bajom, talán az izgatottság miatt. Ezt az akadályt kicsit könnyebben legyőztem, s amint kellő mennyiségű chakrát éreztem a talpamban, meg is indultam a fa törzsén felfele. Bizarr dolognak tartottam ezt az egészet, de ha elsajátítottam, lesz mivel villognom majd a többiek előtt. Egy lépés: még stabil. Még egy lépés: még ez is stabil. A harmadik lépésnél már lecsúsztam és a földre huppantam. Ez arra engedett következtetni, hogy kevés volt a chakra, amit felhasználtam. Vagy a koncentrációm lankadt, de inkább a chakra mennyiségére gyanakodtam. Jobbnak láttam egyébként is kevesebbel kezdeni, mert ha egyszerre túl sokat használok fel, később még nagyobbat zuhanhatok. Már pedig meg fogom mászni ezt a fát, aminek a tetejét hát… nem igazán láttam, de nem érdekelt. Ez volt a kihívás még benne és ez még inkább csak feltüzelt és cselekvésre sarkalt. Egy pillanatig sem haboztam tovább, felpattantam a földről, és újra nekikezdtem a chakra koncentrálásának. Most igyekeztem kicsivel többet, mint előbb. Ennek az lett az eredménye, hogy pár lépéssel többet sikerült haladnom, de még mindig nem tapadtam oda eléggé a fához. Ez addig nem okozott gondot, ameddig nem jutottam magasabbra, hiszen az esés nem fájt annyira. Ám nem adtam fel, folyamatosan koncentráltam a chakrát és igyekeztem minél magasabbra és magasabbra jutni. A sokadik próbálkozás után már annyira jól ment, hogy elértem az első ág alját is, ami olyan öt méter magasan lehetett, de abban a pillanatban valami mást tapasztaltam. A talpam alatt a fa berepedt, ezzel megzavarva a koncentrációmat. Elrugaszkodtam a fa törzsétől, és még szerencsém volt, mert így nem a hátsó felemre estem. A féltérdelő pozíció sem a legkellemesebb, de úgy nem ütöttem meg magam jobban.
~ Eddig kevés volt a chakrám, most pedig soknak bizonyult. A középpontot kellene megtalálnom, de hogyan? Adhattál volna valami konkrétabb tippet apa… ~Gondolataimban elmerültem, amikor tartottam egy kisebb szünetet két próbálkozás között. Egy kunai volt még a kezemben, aminek segítségével megjelöltem a fát, hogy meddig jutottam fel rajta. Már egész szépen feljutottam rajta, csupán fáradtságom és a chakrám fogyása volt az, ami meggátolt a gyakorlás folytatásában. Az idő viszont telt, amit gyomrom korgása is jelzett. Éhesen pedig az ember nem tud úgy koncentrálni, ahogyan azt kell, ezért felhagytam a további próbálkozással és megindultam haza. Futólépés helyett a gyaloglást választottam, emiatt is veszítettem el sok időt a gyakorlásból. Viszont belegondolva, a túlzott chakrafelhasználás sem tett volna jót a szervezetemnek, meg a fáradság is csak rontott volna a teljesítményemen. Így mégiscsak jól döntöttem, amikor a gyaloglást választottam. Otthon nem várt senki, csak némi étel az asztalon egy üzenettel:


Apa szavai voltak, mintha megérezte volna, hogy haza fogok jönni. Hát igen, élelmet elfelejtettem pakolni magamnak, annyira izgatott voltam a gyakorlat miatt. Le is ültem az asztalhoz, és lapátolni kezdtem magam a levest. Valami eszeveszetten csípős volt, szinte tüzet tudtam volna okádni miatta. Még a szemeim is könnybe lábadtak, de legyűrtem. Nehezen ugyan, de megettem mindet. A rizsgombócokat már könnyebb volt megemésztenem, azok nem voltak csípősek. Szép lett volna, ha még azoktól is tüzet kellene okádnom. Nem vagyok én sárkány…
Az ebéd után tartottam még némi pihenőt is, hogy a fáradtságérzetem csökkenjen valamelyest. Időt nem szerettem volna pazarolni, de még mindig úgy voltam vele, hogy fáradtan csak jobban ártok magamnak. A relaxálás mellet azt a tekercset olvasgattam, amiben a próbák voltak. Semmi olyan feladatot nem találtam most benne, amire affinitást éreztem volna. Vissza is tettem a párnám alá, ahol a szülők úgy sem keresték volna. Semmi kedvem magyarázkodni, ha megtalálják. Körülbelül egy órát pihentem a kiképzőterepre való visszatérésem előtt. Kicsit frissebbnek éreztem magamat, de nem annyira, mint reggel. Feladatomat azonban nem hanyagolhattam el. Kezembe vettem a kunait, amivel majd ismét megjelölhetem a próbálkozásaim határát. Felvettem az alapállást, nekiláttam a koncentrálásnak és már másztam is fel minél magasabbra. Mindig megejtettem a vágást, amikor már úgy éreztem, hogy a chakrám cserbenhagyott. Volt, hogy lecsúsztam a fáról és volt, mikor berepedt a talpam alatt. Sötétedésig gyakoroltam, és egész szép eredményt értem el: a földről már nagyon koncentrálnom kellett arra a magasságra, ahol a legfelső vágás ékeskedett a fában. A fáradság és az idő azonban legyőzött. A fa törzsének dőlve zuhantam a földre és kapkodtam a levegőt. Még nem sajátítottam el teljesen a képességet, de véleményem szerint jó úton haladtam. Apropó út: azt senki ne kérdezze hogyan jutottam haza, de ólomnehézséggel zuhantam az ágyba, ahol pillanatok alatt elnyomott az álom.


Az ébredés után, mikor a konyhába értem és megnéztem az időt, idegesség fogott el. Kicsit sokáig aludtam, és a tervezettnél kevesebb időt szánhattam a gyakorlásra. Így aztán nem maradt más választásom, mint az extragyors étkezés és rohanás. Az ajtóban viszont anya visszatartott, mert egy cetlit adott a kezembe, amin egy lista volt, hogy mit vegyek majd meg. Bólintva tettem is a zsebembe és már rohantam is a kiképzőterepre gyakorolni.
~ Mondhatni, hogy már egész jól haladok. Kezdem megérezni, hogy mennyi chakra is kell az egész fáramászáshoz. Aztán már csak arra kell koncentrálnom, hogy az egyensúlyt megtartsam és időközben se essek le róla, hanem tapadjak. Csak jussak fel a fa tetejére, a többi gyerekjáték. ~Elmerültem gondolataimban, még rohantam a célom felé. A terepen most nem volt senki, nem mintha nagyon zavartak volna a gyakorlásban. Talán lett volna valaki, aki tanácsot ad apa ellenére, de ez soha nem derül ki. Legalábbis jelen pillanatban, ugyanis ki tudja, hogy később nem lesz-e társaságom. Inkább mentem is a már jól ismert fához, aminek törzsén számtalan vágás volt. Mind azt jelezte, hogy tegnap meddig haladtam és még mindig büszke voltam a teljesítményemre. A legbüszkébb viszont akkor leszek, ha teljesen magamnak tudhatom a képességet. Habozás nélkül vettem fel az alapállást, és koncentráltam a már szokott módon a chakrámat a talpamba és indultam is meg. Az első próbálkozások nem sikerültek olyan jól, mint ahogyan azt reméltem, mert még be kellett lőni a megfelelő mennyiséget a tapadáshoz. Pár perc után ezen az akadályon már túl voltam, ahogyan azon is, hogy megdöntsem a rekordomat. Ez csak elszántsággal töltött el, és még inkább égett bennem a láng, mely a saját magam elleni küzdelemben ösztönzött. Csak úgy fejlődik az ember, ha legyőzi saját akadályait, nem? Vagyis így jobban… azt hiszem. Pár óra elteltével tartottam meg a pihenőmet a fa tövében. Az otthoni kapkodásomban elfejeltettem ételt csomagolni… ismételten, de most nem rohantam haza. Azzal is csak az időmet vesztegettem volna, és még a vizsga előtt meg akartam tanulni a függőleges megmaradást.
~ Eddig jól haladok. Már nem csúszok le, ami azt jelenti, hogy a chakrám nem kevés a tapadáshoz, viszont. Még behorpad a fa, ami baj, mert ezzel meg azt mondhatom, hogy sok. ~Próbáltam levonni a tanulságokat, amiket gyakorlásaim során fedeztem fel. Felkeltem a földről, és végig néztem a fatörzsön. Kerestem a repedéseket és néhányuk áttanulmányozása után észrevettem, hogy van mélyebb és nem annyira mély is. Jobbommal megtámasztottam államat, és arra a következtetésre jutottam, hogy amelyik nagyobb, ott valószínűleg több chakrát szabadítottam fel, mint ahol nem. Átpörgettem a fejemben, hogy mennyit is használtam fel ott, ahol csak éppen van repedés. Hiszen a titok nyitja azok lesznek: ott közelebb voltam a tökéletes chakraáramoltatáshoz. Fújtam kettőt, felvettem újra az alapállást, és lehunyt szemmel kezdtem el koncentrálni. Éreztem, ahogy végig áramlik a chakra a testemen, és egy ponton gyűlik össze: a talpam közepén. Onnan pedig terül is szét. Amint megfelelőnek éreztem, már rohantam is fel a fa törzsén. Az összpontosításom mellett a magasabbra jutás volt még a célom, s amint elhagytam az utolsó vágásomat, apró mosolyra húztam el a számat. Igaz, hogy két lépést követően újra meg kellett ejtenem a jelzést, és az ágakról leugrálva kellett visszajutnom a földre, de megdöntöttem a rekordomat. Így ment ez még órákig, és mire sötétedni kezdett, már fent ültem a legfelső ágon… kifulladva. Elfáradtam az egyszer biztos, de végre sikerült megcsinálnom: elsajátítottam azt a technikát, amit apa mutatott nekem. Az égre pillantottam, s ahogy láttam lemenni a Napot, az öröm gyorsan alábbhagyott. Az edzésben megfeledkeztem anya kéréséről. Gyorsan másztam le a fáról, és vettem az irányt a bolt felé. Nem szeretném, hogy anya leszedje a fejem… még szükségem volt rá.

//Nos, akkor a megbeszéltek alapján itt be is fejeződne a bővítmény első része. A továbbiakat, amint lehetőségem adódik rá, benyújtom a megfelelő linkkel együtt. A Shinobi 50 próbája listáról az alábbi feladatokat végeztem el, ha jóváhagyásra kerül: Kísérj el egy idős embert a kórházba; Segíts a kórházban a gyógyszerek pakolásában. Remélem, hogy megfelel a kritériumoknak ^^//