Naito Kenji

Név: Naito Kenji
Ország: Tűz országa (Konohagakure)
Rang: Akadémiai Tanuló (Genin vizsga előtt áll)
Szint: E
Chakraszint: fektetett 8-as (lesz majd egyszer, de az ellenőrzőre bízom :3)
Kor: 13
Nem: Férfiú
Felszerelések: 2db kunai és 2db shuriken

Kinézet: a két szemével az ablakon
Korához és társaihoz képest egy kicsit alacsonyabb, és könnyebb is, de ez idővel majd változni fog, hiszen fejlődő szervezetről van szó. Kitartó edzésének köszönhetően, azonban izomzata egy picivel jobb a többiekéhez képest, de nem sokkal. Hajszíne világosbarna, és szereti kócosan viselni, szóval ahogy kel, olyan a feje. Szemei szintén barnában pompáznak, melyből az ártatlanság, és gyermeki csíntalanság tükröződik… legjobb fegyvere ez, ha megtévesztésről van szó. Ruházatán nincs semmi kirívó, egyszerű shinobi öltözék. Egyedül egy barnás-fekete dzsekije van, aminek kapucniját szereti a fején hordani.
(Fejpántját valószínű, hogy nem a homlokán fogja viselni, hanem a bal felkarján)

Jellem: ismerd meg, és kiderül
Az első benyomás mindig fontos a számára, ezért igyekszik jól viselkedni, ha új arcokkal találkozik. Mindig mosolygós, gyermeki ártatlanságot sugárzó kiállása van, amit nagyon is ki tud használni bárkivel szemben (ki korabeli, meg akit könnyű becsapni persze). Számára fontos az, hogy kapcsolatot teremtsem mindenkivel, aki vevő a poénkodásra és játékokra. Barátságos, ami miatt könnyen megtalálja a közös összhangot másokkal (ha nem, ott nem ő a hibás!). Édesanyjától örökölte a segítőkészséget és a törődést, így mindig azon van, hogy a bajbajutott társait segítse. Képtelen hátrahagyni bárkit is, még akkor sem, ha ezzel a saját életét teszi kockára. Kiforratlan türelemmel rendelkezik, ebből adódik forrófejűsége, de ettől függetlenül jól megállja a helyét a különböző szituációkban. Ha másra nem, rá mindig lehet számítani.

Technikák:
– Shunshin no Jutsu
– Henge no Jutsu
– Kakuremino no Jutsu
– Bunshin no Jutsu
– Kawarimi no Jutsu
– Tobidogu no Jutsu
– Jibaku Fuda: Kassei

Előtörténet:


A Naito család már generációk óta Konohagakure lakosságát és shinobijait erősíti. Sok ismertebb személy is tartozik vagy tartozott közéjük. Leginkább medikus, és genjutsu használok sokaságát nevelte ki a család, de számunkra most csak három ember a fontos, közülük az édesanyám: Seo Ayame, aki 36 éves és kiváló medikus képességekkel rendelkezik. A második legfontosabb édesapám: Naito Yoshitake, aki 38 éves és genjutsu ismeretei mellett, a tűz és villám típusú jutsukban is jeleskedik. Az ő történetük mondhatni eléggé sablonos, hiszen megismerkedésük nem máshol történt, mint az akadémián. Természetesen ott még nem voltak egymásba habarodva és nem is kerültek egy csapatba, csak később édesapám egy sérülése miatt került a kórházba, ahol édesanyám lett az ápolója. A többit kitalálhatjátok ti is, de a lényege ennek a kapcsolatnak, hogy megszületett a harmadik legfontosabb ember: én!

A családi háttérből adódóan nem is volt kétséges, hogy engem is be fognak íratni az akadémiára, de egyelőre még nem értem el azt a kort, hogy odajárhassak. Ameddig el nem értem a kilenc éves kort, addig otthon segítettem a házimunkában és tanultam. A járás, írás, olvasás, beszéd tanulás mellett, egy kis történelmet a szüleim küldetéseiből, illetve családi ismereteimet gyarapítottam. Utóbbi nem nagyon kötött le, de az ősök veszélyes küldetéseinek részletei annál inkább. (Nem mondtak el minden véres dolgot, csak amennyire egy gyermeknek szabad. –a szerk.) Ezek a történetek mindig tanulságosak voltak számomra és csak egyre jobban erősödött bennem a vágy, hogy én is olyan kiváló shinobi lehessek, mint az elődeim. Megtanultam, hogy a barátság, a bajtársak mindig fontosak, és a küldetéseknél sokszor kell mérlegelni. Jól kell majd döntenem mindenben, de ennyire azért nem szaladok előre…


Amint elértem a kort, máris beírattak az akadémiára. Az izgatottságtól, olyan szinten megfájdult a gyomrom, hogy a megnyitó reggelén alig tudtam kikelni az ágyamból. Féltem, hogy milyen lesz, pedig minden vágyam az volt, hogy odajárhassak és a családom nyomdokaiba léphessek. Édesapám küldetésen volt, ő nem jöhetett velem, ami miatt még inkább csak gyomorbajom volt. Ám nem szabad megfeledkezni az én csodálatos édesanyámról sem, aki csak kinevetett emiatt. Na szép… egy gyermek, aki élete egyik legfontosabb napján rosszul van, támogató szavakat vár, nem kinevetést az anyukájától. A gyomrom viszont annyira lefoglalt, hogy megfeledkeztem arról, hogy medikus és egy szuper jutsu segítségével máris helyrehozott. Kedves szavakat is kaptam, így a megnyugvást követően, éppen csak odaértünk a ceremóniára. Szép lett volna első napon elkésni.
Sok új arcot megismertem, és már szövődtek is barátságok az első napokban. Rengeteget nevettünk, és játszottunk együtt az évek alatt. Sokszor vergődtünk bandákba, és találtunk ki magunknak küldetéseket, amiket fából kifaragott fegyverekkel hajtottunk végre. A kifaragásban szüleink segítettek, hogy ne legyen olyan éles, mint egy igazi kunai vagy shuriken. Nem lett volna szép, ha valódi sebeket ejtünk egymáson. Az órákon szerzett tudásomat és képességeimet ezekben a játékokban is felhasználtam, ahogyan társaim is mindig. Ezáltal gyakoroltunk is, illetve segítettük egymást olyan jutsu-k elsajátításában, amik nem mentek a másiknak. Az alakváltó jutsu volt számomra az, amit nagyon nehezen tudtam elsajátítani. Pedig mindig figyeltem az órákon, és imádkoztam, hogy sikerrel járjak. Nevetés tárgya lett mindig, mikor hibáztam, de nem bántam. Mikor más hibázott, az én nevetésem volt a leghangosabb. Így ment ez minden évben, és most ott tartunk, hogy lassan Genin vizsga, ám még előtte…


(Ezt nem kell teljesen komolyan venni, de egy korabelinek nagy élmény! –a szerk.)
Édesapám visszatért egy küldetésről, és úgy gondolta, hogy szervez egy kisebb játékot a barátaimnak és nekem. Szerencsére a birtokunk elég nagy volt a szervezéshez, hiszen csak két jó társamat hívta meg. Nem is kellett több. A feladatunk egyszerű volt: adott egy tekercs, amit meg kellett szereznünk. Természetesen nem arra kellett gondolni, hogy ki lesz táblázva az útvonal hozzá. Csapdák, akadályok és feladatok sokasága várt ránk, hogy megkaparinthassuk az áhított tekercset. A küldetésünk bonyolításához még az is hozzátartozott, hogy naplemente után kellett végrehajtani, és csupán egy-egy kunai lehetett nálunk. (Fából készült társa. –a szerk.) Apám nehéz feladat elé állított minket: már az első lépésnél csapdába sétáltunk, és egy fa shuriken találta el a vállamat. Fájt, annak ellenére, hogy nem volt igazi, de hát nem volt mit tenni. Mentem tovább a társaimmal. Próbáltunk minden apró részletre odafigyelni, kisebb-nagyobb sikerrel. Egyik barátom olyan csapdába lépett, hogy sajnos „elhunyt”, és már nem tudtuk megmenteni. Szörnyű élmény volt elveszítené, hiszen ez a való életben is megtörténhet, nem csak egy játékban. Ott aztán nem fog felkelni többet… Nagyot nyelve lépdeltem tovább, kutattam mindenhol, de csak nem akadtam a tekercsre… Már lassan felkelt a nap is, mikor a társam ordítását hallottam meg. Szaladtam is a hang irányába, és meglátva őt, döntenem kellett. A földön feküdt, és a lábát fogta, meg kibicsaklott neki, a „fal” meg ereszkedett rá. Megindultam felé, mikor megpillantottam a mögötte a tekercset. Döntenem kellett: vagy átgurulok, és megkaparintom, ezzel hátrahagyva a társam; vagy megmentem őt és elbúcsúzunk a tekercstől, mert nem volt annyi idő, hogy az irányába húzzam. Az utóbbit választottam. Megmenekültünk mind a ketten, és abban a pillanatban apám dicsérő szavait hallottam. Bár a tekercs nem volt meg, egy társamat sikerrel megmentettem, ami szerinte sokkal fontosabb volt. Így, a genin vizsga előtt egy nagyon jó kis lecke volt ez, de az a megmérettetés még vár rám…