Fenereshy Erisa

  Estefele járt az idő. Kint rengeteg ember járt az utcán, beszélgettek, vásároltak a közeli boltokból, jól szórakoztak. Bár nem volt semmilyen ünnepség, mégis ünnepi hangulat uralkodott. Egy ideig a lakásom ablakából figyeltem az embereket. Figyeltem, ahogy a tág utca sarkán négy fiatal beszélget, és időnként hangosan felnevetnek. Ahogy egy öregember élelmiszert vásárol az ablakommal szemközt lévő kis boltból, és kedves mosollyal köszöni meg az eladónak az árengedményt. Figyeltem, ahogy mindenki jól szórakozik, mindenkinek megvan a saját maga kellemes élete. 
A genin vizsgám három nap múlva lesz, és bár úgy érzem fel vagyok rá készülve, mégis úgy döntöttem, minden este átnézek egy tantárgyat a biztonság kedvéért. Lassan becsukom az ablakomat, hogy a kinti zaj ne zavarjon a tanulásban. Még a függönyt is elhúzom, nem mintha nem lenne elég sötét, elvégre már a hold is fent van. Szemeimmel átfésülöm a kicsiny konyhámat. Az egész lakásom három szobából állt, egy konyhából, egy hálószobából, és egy fürdőszobából. A konyha egybe volt építve egy amolyan étkezőrésszel is, illetve helyet kapott egy kisebb polc az ablak mellett, ahol a fontosabb könyveket tartom. Oda is lépek elé, és előveszem azt a szépséget, amelyik a falunk történelméről szól. Nem sokkal mellette kapott helyet az a könyv, amit még a régi otthonom könyvtárából hoztam. Rossz emlékek kötnek ahhoz a könyvhöz, mégis megtartottam, hisz ez az egyetlen olyan tárgy, ami leírja honnan jöttem, és ki is vagyok valójában. Azonban hamar levettem róla a tekintetemet, elvégre csak elveszi a koncentrációmat a tanulástól. Beballagtam a szomszédos szobába, lefeküdtem az ágyamra, és elkezdtem szépen olvasni. Az az untatás ami ebben a könyvben van az elképzelhetetlenség határát feszegeti. Egy teljes óráig nézegettem a betűkből formált szavakat, amik teljesen felesleges, és egysíkú mondatokat alkottak teljesen felejthető emberekről, azok életéről. Tisztelem persze a Hokagékat, de valahogy nem nagyon izgat az életük. Egy fél óra olvasás után, az agyam már teljesen lefáradt. Eldobtam magamtól a könyvet és körbe vezettem a szemem a hálószobámban. Kis faszekrény az ágyam jobb oldalánál, egyszínű fehér falak, egy kellemes képet ábrázoló festmény az ágyammal szemközt lévő falon. A konyhaszoba ablakán beszökő holdfény, ami megvilágítja a konyha asztalomat. "De... Hiszen... Még a függönyt is elhúztam" Gondolom magamba, és egyből rájövök, hogy valami nincs rendben.

  Felkelek az ágyból, kezembe veszem a szekrényembe eldugott kunait, és várok hogy történjen valami. Valaki van itt. Előrébb lépek a konyha felé azonban hirtelen egy hangot hallok a hátam mögül.
- Régen találkoztunk már Eri. - Fordulok meg hirtelen és egyenesen a sötét alak felé tartom a kunait. Már épp támadnék rá, mikor hirtelen elkapja a kezem, és kiveszi belőle a kunait. Olyan gyors volt hogy észre sem vettem. Azonban közelebbről nézve felismerem az arcát. Nem olyan mint régen volt. Nem olyan mint három éve. Sokkal érdesebb. Sokkal ápolatlanabb. Sokkal veszélyesebb. Szőke haja most sokkal hosszabb mint mikor utoljára láttam. És nem viseli magán a fejpántját. 
- Isami... Te hogy kerülsz ide? Miért az ablakon jöttél be? - Kérdeztem egy picit felháborodva, elvégre mégis csak a saját lakásomba tört be.
- Sajnálom, de sajnos nem volt más választásom. Az ajtód zárva volt. - Vigyorog. Ez mindig is az őrületbe szokott kergetni, pedig nem sok minden tud felidegesíteni.
- Úgy emlékszem az ablakomat is bezártam. - Folytatom, és közben kiszabadítom a kezemet a markából.
- Ó... Így lett volna? Pedig innen úgy látszik mintha nyitva lenne. - Szélesíti arcán a mosolyt. Úgy döntöttem inkább nem vitatkozok vele, úgy sem lenne semmi értelme.
- Miért vagy itt. Még nem ért véget a háború. Azt mondtad nekem három éve hogy a háború végéig nem fogjuk újra látni egymást, mert kivonulsz a frontra.
- Nem is örülsz neki hogy újra láthatsz engem? - lesütöttem a szememet, elvégre Isami volt az, aki elhozott engem Konohába, és ő volt az aki rengeteg segített nekem beilleszkedni. Emlékszem, Az apám egy fillért sem iratott a nevemre, inkább megkereste a legtávolibb rokonát, aki csak volt, és csak az ő halála után kaptam volna részesedést a vagyonából. Egyébként foglalkoztat az a kérdés, hogy egyáltalán miért írt ilyen korán végrendeletet? Nem tudhatta hogy meg fog halni.
- De örülök. Csak nem értem mit keresel a szobámban ilyenkor.
- Ha ennyire zavar ez a hely, meghívlak vacsorára, és mindent elmondok amit csak szeretnél. Na jó, azért nem mindent. Egyébként, most kifejezetten közvetlennek tűnsz. Mi történt veled? Régen alig mertél megszólalni. - Sóhajtok egyet, hisz ha erre válaszolok valamivel, annak megint nem lenne semmi értelme. Sosem hagyja hogy másé legyen az utolsó szó. Viszont vacsorázni elfelejtettem, és egyébként is kíváncsi vagyok rá hogy mit keres itt. Úgyhogy csak bólintottam rá egyet.
- Rendben. Akkor kérlek kövess, az étterem ahová megyünk, biztosan tetszeni fog. - Mikor kimondta hogy "biztosan tetszeni fog" éreztem hogy valami anti-vega kajáldába fog vinni. Régen is mindig ezzel piszkált. Nem értem mit nem tud felfogni azon hogy nem szeretem a húst? Az a dolog régen még élt, mozgott. Most pedig ott vár egy tányérban hogy megegyük. Na azt már nem. Ha mégis megteszi ezt a lépést, a fejére öntöm az ételt. Felvettem a cipőmet, és a kijárat felé vettem az irányt, mikor Isami még egyszer megszólított.
- Eri! Ez azt hiszem a tiéd! - s felém hajította az eltulajdonított kunaiomat, melyet még a levegőben sikeresen elkaptam. - Úgy látom a reflexeid fejlődtem kicsit. - És megint az arcára erőlteti azt az ördögi mosolyt. Az őrületbe fog kergetni ha egész este ezt fogja csinálni. 

Amint kiértünk az utcára, kellemes hangulat ölelte át a lelkemet. A szórakozó emberek most testközelben voltak. Mondhatni egy voltam közölük. Én is szórakoztam volna? Isami előre sietett amíg nem rá figyeltem, és intett hogy kövessem. Odasiettem mellé, és tettem volna fel neki az első komolyabb kérdésemet, de mikor ránéztem az arcára, nem találtam a kedves és idegesítő mosolyát. Egyszerűen félelmetesen komoly volt. Úgy döntöttem inkább megvárom hogy ő kezdje a csevejt, mert nagyon úgy tűnt, valami komoly dolog folyik a háttérben. Együtt sétáltunk a kanyargós utcákon, már egy ideje, szótlanul, mikor  Isami egyszer csak megáll egy kis Ramenes bódé előtt. 
- Ez lenne az! - Kiállt fel és nemtetszésemet kinyílvánító  válaszomat meg sem várva, beránt az Ichiraku Ramenbe. A hatalmas nyüzsgés ellenére senki sem tartózkodott a Ramen Barban. Csak én voltam ott, Isami, no meg az öreg Ichiraku. Még le sem ültünk, Isami máris megszólalt.
- két Miso Rament! - Bár már ekkor fogtam a fejemet, hiszen tudtam hogy ebben bizony lesz hús dögivel, de még most sem szóltam semmit, hisz Isami lerántott egy székre, és már kezdte is a mondandóját.
- Gondolom érdekel miért vagyok most itt. Nos a lényegre is térek. Emlékszel mikor még régen említettem, hogy van egy fiú akinek ugyanúgy segítettem mint neked? Három éve azt mondtam neki hogy egy hosszabb küldetésre megyek. - egy pillanatra elhallgat, Ichiraku pedig pont ebben a pillanatban elénk tette a két adag ráment. Belenézek, de meg nem próbálok belőle enni, inkább kérdőre vonom Isamit, mielőtt folytatná a beszédet.
- Te is tudod hogy nem eszek húst. - Ekkor Isami felém fordul, és egy újabb kellemetlen mosolyt ránt fel az arcára.
- Ismereteim szerint a tészta, ami benne van nem számít húsnak. - Mondta gúnyosan, majd néhány ügyes mozdulattal átpakolta a tányéromban lévő húsdarabokat az övébe. - Tessék, így már nem fognak zavarni. Most pedig folytatnám. Azt a fiút Zento Eiji-nek hívják, és jelenleg egyedül él a lakásomban. - ekkor félrenyelek, köhögök hármat majd visszakérdezek:
- A lakásodban? Mit keres a lakásodban? Én miért nem lakhattam a lakásodban? - Háborodok fel megint.
- Eiji másabb mint te. Bár nincs jogom ezt mondani, de úgy tűnt, te megállod a helyedet egyedül is, és szereted a magányt. Eiji-t nem hagyhattam egyedül, mert belehalt volna a magányba. No de a lényeg. Az a helyzet, hogy jelenleg nem vagyok túl közkedvelt a környéken, és néhányan elég szívesen ölnének meg, beleértve titeket is. - "Minket is? Minket miért? És egyáltalán mit tett Isami hogy meg akarják ölni?" - Tudod egy picit füllentettem mikor azt mondtam három éve hogy a frontra megyek. Az hogy hova mentem, most nem fontos, csak veszélybe sodorna titeket. Viszont azt szeretném tőled kérni, hogy fogadd be a lakásodba Eiji-t mert az én otthonom már többé nem biztonságos a számára. - egy kicsit közelebb hajol hozzám, és a fülembe kezd el súgni - Jelenleg köröznek az Öt Nagy Nemzetben minket - "MI?! Körözik Isamit? MIT CSINÁLT EZ A BAROM? És hogy érti azt hogy Minket? Kik azok a Mi? És ha valóban körözik, mégis miért jött be a faluba csak így? És hogy nem vették észre, hogy bejutott?" ültem egyre csak kétségbeesve - De ne aggódj. - folytatta - Rólatok még nem tud senki, hogy közöm van hozzátok. És hogy ez így is maradhasson, Eiji-nek minél hamarabb el kell hagynia a házam. Nem lesz semmi bajotok, ígérem, de jelenleg túl sok ellenségem van. Eiji még nem tud erről az egészről. De van egy emberünk aki nemsoká kapcsolatba fog lépni vele, mint az az ember aki felkarolja őt. Küldeni fogok Eiji-nek egy üzenetet, hogy találkozzon ezzel az illetővel. Ő fog vigyázni rátok, elsősorban Eiji-re, amíg nem oldom meg ezt.
- Hogy érted hogy elsősorban Eiji-re?
- Te nem soká leteszed a geninvizsgát, és lesz egy Senseied aki majd vigyáz rád. Most viszont, megyek mert nem túl biztonságos a számomra itt tartózkodnom. Semmiképpen se hagyd hogy Eiji ott maradjon abban a házban. Bár mondjuk ezt majd megérteti vele az ember akit küldtem. Neked is csak azért szóltam, hogy ne érjen meglepetésképpen mikor bekopog egy sötét hajú fiú az ajtódon, azt állítva hogy mostantól nálad fog lakni. - nevet majd feláll a székről, letett egy kis pénzt az asztalra, majd kifele indult a bódéból, de még egy pillanatra megáll - Egyébként Eri - egy pillanatra megint megáll a beszédben - a bátyád, Daisuke, az üdvözletét küldi.

  Ekkor megfagyott bennem a vér. "A bátyám? Mi... Mi van? Hogy került kapcsolatba vele? Honnan ismeri? Egyáltalán mi köze van hozzá?!" Rengeteg kérdés cikázott a fejemben abban a pillanatban. Isami után rohantam, de amint kiértem már sehol sem volt. Eltűnt. Ott álltam az utca közepén, értetlenül, megdermedve. Egy pillanatra lelassultak körülöttem a dolgok. Ez túl sok így egyszerre. Még egy ideig ott álltam, egy irányba nézve, előre néző tekintettel, tudatlanul, porszemként a tömegben. Nem tudom pontosan mennyi ideig álltam ott. Fogalmam sem volt. De mire észbe kaptam, már a tömeg nagy része elvonult az otthonába. Ekkor én is hazasétáltam, többször eltévedve, zavaros gondolatokkal a fejemben. Rettenetesen el voltam fáradva. Amint hazaérkeztem, az ajtót be sem zártam, levettem a cipőmet és beborultam az ágyba. Az agyamnak kompenzálni kell ezt a sok dolgot. Az álom hirtelen tört rám, pont mint Isami. "Mégis mibe keveredtél bele?" 

Célja: Örömjáték talán? Fogalmam sincs... -,-
 
 
Üresség. Talán ez jellemezhette a lányt még hetekkel azután is hogy a „fővárosba” került. Nem tudta elfelejteni a vér szagát, a sikolyok dobhártya-szaggató hangját, családja halálát. Oly sok gondolat cikázhatott volna  a fejében, de valójában mást sem érzett csak ürességet. A világ, melyet mind idáig oly hevesen próbált csitítani, most teljes csöndben volt körülötte. Hirtelen minden elveszítette értelmét. Hiába hallotta a madarak csicsergését, hiába érezte arcán a meleg napfény lágy ölelését, olyan volt mint egy lelketlen baba. Magatehetetlen. Egy régi, elfelejtett baba, aki a poros polcon várja hogy gazdája ránézzen. Egy baba, aki nem érez meleget, hideget, szeretet vagy gyűlöletet. Egy lelketlen baba.  Okkal kérdezhette volna, miért történt mindez vele? Mivel szolgált rá? De még csak hasonló kérdés sem fordult meg a fejében. Napról-napra csak bámult ki az ablakon, nézte ahogy az emberek teszik a dolgukat, mosolyognak, sírnak, örülnek, haragosak. A zárt ablakon keresztül látta az idő folyását, melyből valami felsőbb erő kitagadta. Ő maga a szoba fogságában volt foglyul ejtve  az örökkévalóság által. De mit érthetett ő ebből? Hisz még csak egy ártatlan gyerek volt. Ő csak azt tudta, hogy körülötte megy tovább az élet, de ő nem tud újra visszatérni.
Az első héten még sírt. A következőben már csak értetlenül nézte magát a tükörben. Látta az ismerős arcvonásokat, a megnyugtató kék szempárt, a dús, hosszú hullámos sötét hajrengeteget. De az arcvonásokat nem ismerte fel, a kék szempár lelketlen volt, haja pedig napok óta fésületlen. Legbelül tudta hogy újra talpra kell állnia, mégsem volt rá képes. Végül egy számára ismeretlen szőke hajú idegen volt az, aki először kezet nyújtott neki; Beíratta az akadémiára. De a délutánokat még mindig az ablak előtt töltötte, és figyelt. Ahogy most is. 
 
Kopogtatnak az ajtón. Bár tisztán hallotta a lány, még mindig csak kifelé bámult a fejéből. Furcsamód nem találta a gondolatokat. Megint több mint három órát töprengett valamin, de ismét ugyanarra az eredményre jutott, mint már oly sokszor: Semmire.
Lassan elindul az ajtó felé, lakása kicsi, az út mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Meztelen talpa és a sima parketta találkozása lágy hangot eredményez, mely elkergeti a szobából a csendességet. Csupán ekkor figyel fel a kintről beszűrődő zajokra; Gyermekkacaj, kiabálások, nevetések.
Az ajtó mögött ezúttal nem a megszokott öreg hölgy állt, aki nap mint nap reggelit ebédet és vacsorát hoz a lánynak, hanem egy szőke hajú kellemes kisugárzású férfi. Arcán kisebb sebhelyek, ruhája a szokásos Shinobi chuunin ruha mit már oly sokszor látott. A férfi mosolya melegséggel árasztja el a rideg szobát. A lány megismeri, de nem szól hozzá. Nincs mit mondania neki. Ő volt az, aki elhozta Konohába, aki intézkedett arról, hogy a lány elkezdhesse az Akadémiát. Talán Isami a neve.
- Üdvike! – szólal meg végül a férfi, aki inkább olyan hanggal köszönt mint egy kisgyerek, ügyet sem vetve a lány szemmel látható levertségének.  – Bocsika hogy nem tudtam hamarabb jönni, mostanában elég elfoglalt vagyok. – mondja, a lány nagy meglepettségére. Úgy beszél mintha már évek óta barátok lennének, mintha megszokott lenne, hogy délutánonként feljön egy kis csevejre. Pedig a valóságban most látja talán negyedszerre. De még mielőtt akármit is mondhatott vagy cselekedhetett volna szegény lányka, a férfi már be is túrta magát szerény kis otthonába.
- Elnézést de… - Kezdett bele, majd halkult is el a lány hangja. Olyan régen hallatta már, talán saját maga is meglepődött rajta milyen kellemes hangzású. Erre azonban újra a kis szőke vette át a szót.
- Semmi de! Úgy hallottam elég durcás vagy mostanság. – Talán ekkor érezhette azt a lány egy olyan szituációba keveredett amiből számára nem lesz előnyös végkimenetel. – Szeretném tudni, miért is vagy ilyen kis hisztis? – A lány tág szemekkel hallgatta a férfi szavait. Nem értet te, hogy képes a férfi ilyen játékosan beszélni, holott biztosan ismerte a lány múltját.
- Én nem… - Kezdett bele a lány, de a férfi egyből elragadta előle a szót.
- Áhhh szóval ez a probléma… Oh, hát ezt játszi könnyedséggel tudjuk orvosolni! – mondta fülig éri vigyorral, majd kinyitotta az ablakot, hirtelen a karjaiba vette a mit sem sejtő lányt, és kiviharzott a szabadba, ki a faluból, egyenesen a sűrű lombok közé, majd követhetetlen sebességgel szökkent ágról ágra, szinte hangtalanul.
Szegény leány tehetetlenül próbált ellenkezni, ütötte a bácsi hátát gyönge karjaival, de esélye sem volt egy sokat próbált shinobival szemben. Szerencsre csupán tíz perc alatt kiértek egy tisztásra, melyet beborítottak a tarka virágok. A férfi letette a kislányt, aki talán ekkorra ért el a tűréshatárára. Ahogy a lába elérte a földet, szinte dühösen förmedt rá a férfire.
- Mégis ki maga?! És hogy képzelte ezt?! – Hangja élettel teli volt, és bár reakciója talán furcsa volt kissé, nem tudta magában eldönteni hogy is kellene reagálnia egy ilyen szituációban. A férfi mindenesetre csak egy újabb idegesítő vigyort villantott, amitől a lány csak még inkább magatehetetlenül próbálta kérdőre vonni a férfit, sikertelenül. Szájából csak félmondatok hallatszottak, vagy csak amolyan szó kezdések, de annyira gyorsan akarta elmondani azt amit akart, hogy szegénynek a nyelve, mindig megbotlott egy-egy szavacskánál, mintha nem is tudna beszélni. Az sem segített, hogy a szőke csak figyelte, egyre csak szélesedő mosollyal, még a végén ki nem nevette. A lány feje ekkor váltott át kicsit vörösbe, láthatóan kellemetlenül és kínosan érezte magát.
- Isami vagyok. – Szólt végül a férfi – Már ismerned kellene, de látom neked sem valami jó a névmemóriád. – a „neked sem” kifejezést nem tudta eldönteni a lány, hogy érti, de túlságosan hülyének érezte magát ahhoz, hogy megkérdezze. Próbálkozott ettől függetlenül még azzal, hogy megértesse magát. Egy pillanatra leállt a hablattyal, először a földre, majd az ég felé vetette pillantását (vélhetőleg próbálta elkerülni a férfi kifejezetten zavaró tekintetét) majd nyelt egy jó nagyot, és újra megteremtette a szemkontaktust.
- Na jó… - mondta majd vett egy jó mély levegőt, miközben kezeivel furábbnál furább melléktevékenységeket csinált. Hol törölgette kezeit, hol a háta mögé tette, és összeszorította, de például még ujjait egyesével megpróbálta megropogtattatni, sikertelenül.
- Ehh… Most akkor lassabban kicsivel – mondta, majd egy újabb mély lélegzet, egy pillanatra becsukott szem, és már kezdődött is a parti. – Valahogy nem tudom megérteni, hogy most miért is vagyok itt, mikor 15 perce még otthon voltam… Mármint, hogy miért kerültem ide? - mondta, kifejezetten érdekes hangsúllyal, ami miatt kissé komolytalannak hangzott az egész, a szöveg tartalmáról nem is beszélve. Mindenesetre, elég lassan mondta, így végül is érthető volt.
- Hmmm… Tudtam én hogy rosszul látják azok a fránya tanárok. Még hogy levert… Hisz túlcsordul benned az energia! – Mondta Isami, majd újra felnevetett.
- Tessék? – Kérdezett vissza kissé elégedetlenül a lány. Nem igazán értette miről beszél a férfi, emiatt nem is tudta mit mondjon erre. – Ezt hogy érti? Várjon… Várjon… Nem is érdekel, hogy hogyan érti. Ne terelje a dolgokat, minek hozott ide? – kérdezte újra, egyre elégedetlenebbül. Nem gondolt semmi rosszra, valahogy Isami kisugárzása olyan… Megnyugtató volt.
- Hogy minek hoztalak ide? Csak beszélgetni szerettem volna veled…
- Én viszont nem. – mondta szinte rögtön a lány, habozás nélkül, gondolkodás nélkül. Vajon mi járhat a fejében? Dühös az el rablójára? Vagy csak haza akar menni?
- Illetve… - Folytatta a férfi, elvégre az előbb sem fejezte be, csak a lány szólt a szavába. – Szerettem volna felmérni ezt-azt… - A lány nem értette, nem érthette mire gondol a férfi, hisz nem látta a jövőjét, nem tudta még, milyen csapatba fog bekerülni a későbbiekben, hogy mi fog még rá várni. – És ezt a felmérést, egy egyszerű harcban le is tudnánk bonyolítani! – Mondta kitörő vidámsággal. A kis Erisa semmit, egyszerűen semmit nem tudott mondani . Elállt a lélegzete is egy pillanatra. Hogy mennyi kérdést akart volna ebben a pillanatban feltenni? Az is merész kijelentés lenne hogy voltak a fejében kérdések. Szegény nem biztos hogy egyből megértette volna, miről is beszél Isami. Valószínűleg megint csak úgy nézett ki a fejéből, várva hogy a sodró ár magával ragadja, és vigye tovább az idő végtelenébe.  Csak egy felé eső kunai ébresztette föl álomvilágából.
- Tessék, erre szükséged lesz.
- De én nem…
- Tudod Erisa, Sokféleképpen mondhattam volna máshogy. Körülírva biztos szebb lett volna ez a kérés, hogy most harcoljunk. Ha elmondanám, hogy miért történik ez veled, ha minden kis apró részletről beszámolnék, ha most mindent elmondanék neked, biztos te is megértenéd. De vannak helyzetek, amikor nincs idő, nincs lehetőség gondolkodni. Van amikor tenned kell, van, amikor meg kell bíznod a másikban, magadban, meg kell bíznod a mögötted lévő bábmesterekben, hogy az ami veled történik, valami célt szolgál. A legkisebb tetteinknek is következményei vannak, ezt ne felejtsd el. Most pedig támadj rám. Ragozhatnám még ezt, mondhatnék sok más dolgot, de nem fogok, csak azt kérem, hogy bízz bennem, és bízz magadban. – mondta Isami eléggé patetikusan, és kifejezetten meggyőzően. Erisa úgy érezhette magát, mintha egy pillanatra valami nagyobb része lenne, ha újra célja lenne az életének, annak ellenére, hogy erről a célról ő maga nem tud semmit. Mégis, mintha most másnak érezte volna magát. És mégis, valami nem stimmelt ezzel az egésszel…
- Aham… - szólott a lány eléggé kételkedőe, mire a férfi egy ideig még tartotta vele a komoly szemkontaktust, de végül nem bírta ki mosolygás nélkül.
- Igen, igen, valójában tényleg csak lusta vagyok elmondani mindent. De azért azt is vedd figyelembe hogy ezen a szövegen is napokig gondolkodtam ám! Még a tükör előtt is elmondtam magamnak!
- Aham... – nyögte újra a lány, még mindig ugyanolyan kételkedő hangon.
- Basszus… Neked sem lehet hazudni… Igen, most találtam ki, de azért gondolj bele! Tök hatásos volt meg minden… Meg jól is hangzott… - Kissé gyerekesnek tűnt a fickó valóban. Erisa szemében talán ekkor vesztette el az utolsó csepp tekintélyét is, de hát ez van… Viszont megint egy újabb érdekes szószerkezetet használt. „Neked sem”. Vajon kire gondolt még? Persze ezúttal egyből szemet szúrt a lánynak is, hogy van itt még valaki más is, de ismételten nem volt kedve megkérdezni kire gondolt még.
- Legalább ha már ennyit fáradoztam, tedd meg amit nagyon szépen, de nagyon cukin kértem tőled, és verekedjünk egy jót! – Mondta kissé magas, és nyálas hangon a férfi, miközben összekulcsolt kezekkel lépett közelebb a lányhoz, és próbált imitálni, ilyen cuki kutyuli szemeket, de hát a kora már ezt  nem engedte meg neki.
- Nem. – jött a válasz – Vigyél vissza! – A férfi még egy öt másodpercig próbált cukin nézni a lányra, sőt még hozzá is dörgölőzött a fejével, mint valami hülyegyerek, mármint, mint valami kiscica, hosszan elnyújtott „Naaaaaaa” szavacskákkal jelezte igényeit (Semmi rosszra nem gondolni ). De végül, ahogy a lány eltolta magától a férfi fejét, úgy adta fel az utolsó reményt is egy kiadós küzdelemre. Ekkora újra felegyenesedett (mert ugye a ahhoz hogy a lányhoz tudjon dörgölőzni le kellet guggolnia, vagy legalábbis lejjebb kellett ereszkednie a csöppnyi lánykához), és egy erős sóhajtás után újra megszólalt.
- Hát ez kellemetlen… És szomorú… – Mondta, majd egy gyenge rúgást indított el a lány feje felé, aki ugyan jó reflexeinek köszönhetően hárítani tudta, de nem volt elég ideje ezt a védekezést helyesen végrehajtani, és kissé megfájdult benne mind a két tenyere (mert a tenyerével próbálta meg kivédeni). A rúgás persze a férfi erejéhez képest szinte semmi volt, egy szimpla lépéshez is nagyobb erőt fektet bele, de ez már csak részlet kérdés.
Egy másodpercnyi szünet, és egy újabb támadást indított, ezúttal a jobb kezével. Erisa rendesen meg volt lepődve, ugyanakkor a támadások lassúak és gyengék voltak, még ő is ki tudta kerülni őket.
- Állj! – Mondta a lány, de mind hiába, a férfi mosolyogva folytatta, mint valami szadista állat.
- Na gyerünk, egy harc attól harc, hogy mind a két fél támad. – Mondta miközben felnevetve hajtott végre egy újabb kiváló rúgást.  A lány ekkor már veszélyben érezhette magát, mert érzékei kissé kiélesedtek, légzése lelassult, mozgásai pontosabbak lettek. Bár nem látszott rajta, de ő úgy érezte, hogy elég egy találat a férfi ütéseiből, és akár meg is halhat. Persze ez nem a valóság, de tény, hogy a törékeny lány testében, még egy ilyen gyenge találat is több kárt okozhat a kelleténél. Ez pedig a lányban veszélyérzetet keltett, ami pedig félelmet.  hasonlót mint a halálfélelem, de mégsem volt olyan erős.
A lány teste egy pillanat alatt átkapcsolt valami másba. Nem tett több felesleges mozdulatot, de azokat amiket tett, annál hatékonyabbak voltak. Nem beszélt többet, nem pazarolt feleslegesen energiát. Egyre gyorsabban mozgott (bár még így sem annyira gyorsan, de egy akadémiai tanulótól ez kifejezetten jó eredménynek számíthatott), és egyre gyorsabban reagált az ellenfél cselekedeteire. Gyorsan felismerte a tényt, hogy kivédeni több energiát, és nagyobb veszteségeket okozna, ha csak szimplán kikerülné az ütéseket, és bár így lemond a kezdeményezésről, mégis sokkal nagyobb hatékonysággal képes megfigyelni az ellenfél gyenge pontjait. Már pedig rengeteg rés volt Isami pajzsán, amit mind direkt hagyott a lánynak. Támadásait például egy megadott metodika szerint végezte. Jobb rúgás fejmagasságban, Fél másodperc várakozás, Jobb ütés mellkas felé, bal ütés fej felé, Bal rúgás a lábakra, Jobb ütés mely a gyomortájékot célozza meg, és még egy bal rúgás ami viszont a lány lábait veszi célba, Egy másodpercnyi szünet és újra az egész. Kissé követhetetlennek tűnik, de ha elkezdődik a második kör, az embernek rögtön deja vu-ja lesz. A lány előre megtervezte a támadást. Arra gondolt, hogy az egy másodperces szünetben kellene támadnia, de az túl szembetűnőnek találta. Annyi feltűnt neki, hogy direkt hagy szüneteket, ezért arra döntött, hogy egyik szünetben sem támad, hanem az egyik ütésénél, méghozzá annál amelyiket fejmagasságba indítja el Isami. Így is lett. Türelmesen várta hogy eljusson az ütésig, majd akkor ahelyett hogy tovább hátrált volna, kikerülte az ütést, és nekiindult a kezében lévő kunaial  támadója fejének. Szinte ösztönösen kezdte el a szúrást Isami bal szeme felé. Nem akart kockáztatni azzal, hogy esetleg nem lesz elég ereje, és a férfi koponyájának felszínén megakad a kunai pengéje, ezért úgy döntött hogy szemre meg, amivel ideiglenesen „elkábítja” és elmenekül.
Az ellentámadás sikeresnek bizonyult, annyi különbséggel, hogy Isami látszólag semmi ellenállást nem tett. Időben meglátta hogy mire készül a lány, mégsem tett semmit. Egyszerűen csak várta. Várta hogy a hideg fém tönkretegye a szemét.
De ekkor a lány feleszmélt. Ha valóban élet halál küzdelem lenne, a férfi nem hagyná magát. Újra felgyorsult a légzése, a szívverése, hirtelen izzadságcseppek jelentek meg a teste minden részén, és kétségbeesetten próbálta megállítani a kezét, amelyikben a kunai volt. Ekkor azonban már késő volt. A Kunai pengéje felsértette a férfi bőrét, amitől egyből kiszökött ereiből a vöröslő nedű, viszont a szeme megúszta. Egy elég mély vágás keletkezett körülbelül 8 centi hosszan, a bal szeme alatt 5 milliméterre.
 

Fél percig csak álltak. Mind a ketten nézték egymást, a férfi nyugodt arccal, míg a lány kétségbeesve. Mintha valami szörnyű dolgot tett volna. Körülöttük elcsendesül a rét. Kis méhecskék zümmögtek körülöttük virágról virágra, mit sem törődve az előbbi eseménnyel. Minden újra rózsaszín lett.
A férfi sokadára is elmosolyodott, sőt tapsolt is.
- Szép munka. – Szólt újra kedves és meleg hangon. – Nagyon szép munka.  – A lány kezéből kiesett a kunai, és mélyen meghajolt a férfi előtt szégyenében.
- Sajnálom Uram! Sajnálom! Nem akartam… Én csak…
- Nem kell bocsánatot kérned. – Mondta mire Újra felnézett a férfira a lány, és szépen lassan fel is egyenesedett – Mondd csak, szerinted, rossz dolog-e az, ha valaki fegyvert fog a másikra? – Kérdezte, mire a lány nem tudott elsőre válaszolni. Értette a kérdést, de nem értette a lényeget…
- Igen
- Nem. Tudod, ha valaki fegyvert fog, akkor ő nem azt dönti el, hogy ki hal meg. Hanem hogy ki az, aki életben marad. Kik azok, akiket megvéd fegyverével. – A lánynak talán csak ekkor esett le mire gondolt a férfi. Hogy milyen hatalmat ad egy kunai, ha azt fél centire egy másik ember torkától tartod, élével az ember felé. Hogy milyen hatalma van nap mint nap, és még csak észre sem vette eddig.  És mikor már teljesen elmélyedt a férfi szavaiban, mikor már kereste a szavak többértelműségét, hogy mi mást is jelenthet, újra megszólalt Isami.
- Na, tudtam én hogy tudok olyan hatásos szövegek mondani, amikre még te sem tekintesz ilyen cinikusan! Ugye milyen mélyreható volt, és megindító? – Röhögött fel – Hónapokig gyakoroltam a tükör előtt, de most komolyan! – A lány újra csak maga elé volt képes nézni. ~Ez most komoly?~ ~ Ez tényleg ennyire éretlen?~ Talán ezek járhattak a fejébe. De végül, Erisa is elmosolyodott Isami hülyeségein. És ezzel el is érte a férfi amit akart. Mosolyt csalni Eri arcára. Hisz már nem bírta nézni, hogy hiába telnek el hetek, hónapok, a lány ugyanolyan szomorú arccal járt-kelt, mint amikor elhozta a falujából. Az, hogy ezzel a szintfelmérővel mi volt a célja valójában, csak később derült ki a lány életében…
- Indulhatunk haza? – Kérdezte Isami, miközben megsimogatta a lány buksiját, mire ő csak még jobban elmosolyodott, sőt még egy kis kuncogás foszlány is hallható volt szájából.
- Igen. – Mondta, miközben egy árva könnyecske csordult ki szeméből, amit a férfi érdes, de mégis meleg és biztonságot adó keze törölt le a lány selymes arcáról.
- Gyere akkor, Hercegnőm.

Időbeli elhelyezés: a genin vizsga előtt pár héttel





- Miért jöttünk ide vissza?... – Kérdezte a fiatal lány, a nála jóval idősebb, tapasztalt Shinobit, ahogy elnézett a keserű romokon, a porig rombolt falun, régi otthonán. S bár alig maradt meg valami nevelőszülei birtokából, mégis szinte mindent felismert még régről, mind a főépületet, a központban a könyvtárat, és a többi lakóházat. A kellemes, aprócseppekben hulló tavaszi eső fáradhatatlanul mosta a rideg, szürke falakat, melyeket régen még az otthon melege töltött fel élettel. Ám most, a jött-ment banditák, és szökött ninják búvóhelyeként szolgálnak, s semmily kellemes érzést, vagy melegséget nem sugároznak már, mint azt régen mindig is tették. A falu csak szelleme volt régi önmagának.
- Van néhány dolog, amiről szeretnék veled beszélni. – Mondta férfias, magabiztos, mély hanggal, amit tőle csak ritkán hall az ember.  Szinte rögtön tudni lehetett, hogy komoly dolgokról van szó.
- Gyere. – Adta ki a parancsot, s elindult a belső, fő épület felé, amely még mondhatni sértetlen is volt. Az ajtók, és ablakok be voltak törve ugyan, és a tetőn is befolyt itt-ott a víz, de a többi házhoz képest, itt még akár élni is lehetett volna. Ahogy egyre közelebb és közelebb értek az említett épülethez, Erisa egyre kellemetlenebbül, nyomasztóan érezte magát. Feltörtek a fájdalmas emlékei, amikor még nevelőapja mindenáron egy intelligens arisztokratát akart lányából faragni, vagy legalábbis valakit, akinek hatalmas befolyása lesz később az életben. Köztudottan ezen terve nem járt sikerrel, ugyanis néhány elégedetlen bandita, vagy szökött ninja, lerohanta annakidején a falut, és a gazdag családot egyszerűen lemészárolták, vagyonuktól megfosztották. Bár erős szálak fűzték Erisát nevelőapjához és családjához, mégsem haláluk volt az, ami leginkább megviselte. Inkább az üresség, a tehetetlenség, a magány volt az, ami majdhogynem az őrületbe kergette miután Konohába került. Talán már mindez meg is történt volna, ha nem lett volna vele az a férfi, aki most is mellette áll, s aki elhozta ezen rettenetes helyre, mindenféle ok nélkül…
 

Az előszoba szinte semmit sem változott. Persze a túldíszített, csicsás bútorok, az ezüstből készült csodálatos evőeszközkészletek, s a művészi képek a falról mind eltűntek, mégis hihetetlenül ismerős volt a hely a lánynak. Ám Isami nem állt meg ezen barátságos helyen, tovább haladt. A lány majdnem le is maradt, annyira elmerült gondolataiban, amit régi otthona idézett meg benne. Számtalan szobán és termen keresztül vezette a lányt, aki már kezdett aggódni Isami hallgatagságán. Ismerte már a férfit, tudta milyen csökönyös és gyerekes, és hogy sosem áll be a szája. Számára olyan volt most a férfi, mint egy idegen, akit még sosem ismert, olyan furcsa álarcot húzott magára a férfi szokatlan viselkedésével. Ám hirtelen megálltak egy ajtónál, amit a lánynak még nem volt alkalma sosem átlépni. Többször is járt régen az ajtó fele, de sosem kapott rá engedélyt hogy bejusson a titkos szobába, mely jól el volt rejtve a szobák rengetege között, ám könnyen kitűnt közülük fémes szerkezetével. Az ajtó ugyanis kovácsolt acélból készült, kitűnő munka, s szinte áthatolhatatlan. Úgy tűnt, azóta sem jutott át rajta senki, még a támadók sem. Tökéletes védelmet biztosított.
Isami megállt az ajtó előtt, és óvatosan arrébb lökte Erisát, finoman, nehogy baja essen a törékeny lánynak, vagy megsértődjön a durva bánásmód miatt. Isami ökölbe szorította a kezét, s először csak erős szélhullámok jelentek meg körülötte, majd a szél egyre csak világosodni kezdett a sűrűségtől, mígnem fehér lett, s egy furcsa vibráló hangot adott ki magából. Ekkor Egy egyszerű ütéssel szétzúzta az előtte álló falat ajtóval együtt. A hatalmas széltömeg végigáramlott a folyosókon, átjárta a házat, s a már így is betört ablakokról még több üvegszilánkot lökött ki a ház köré.

Erisa, aki már ismerte Isami képességeinek ezen ágazatát, már nem lepődött meg ezen igazán, inkább csak a technika ereje volt az, ami rá hozta a frászt egy pillanatra, de minden különösebb gond nélkül követte Isamit a titkos szoba belsejébe, ahol egy könyv volt elrejtve, és a magas falakra a régi családom családfája volt felfestve. Hatalmas festmény volt, több száz évre visszamenőleg fel voltak jegyezve a család tagjai, a család rokonai, az adott emberek foglalkozása, és hogy mivel járultak hozzá a család öregbítéséhez. Mondanom sem kell, Erisa neve nem volt sehol sem feltüntetve, bár ezen a lány nem volt elszomorodva annyira, tudta, hogy akkor tüntették volna fel a nevét, ha megéri a huszadik életévét, hisz akkor számít valaki felnőttnek a családban. Félre ne értse senki, Erisát mindig is teljes jogú tagnak tekintették a családban, annak ellenére hogy nem volt beleszületett tag. Ami viszont most Isamit érdekelte, vagyis amit a lánynak mutatni akart az a könyv volt a szoba közepén.
- Ezt akkor rejtettem ide, mikor elhoztalak innen. – Mondta – Akkor még nem akartam megmutatni, de eljött az ideje. – Ekkor Erisa közbevágott.
- Szóval akkor kulccsal jutottál be igaz?
- Így van – válaszolt Isami, miközben kezében felütötte a poros könyvet, s szemével fürgén átfutotta az első pár oldalt.
- Akkor most minek kellett áttörni az ajtót? – kérdezte Erisa szkeptikusan, mire a férfi megállt a könyv olvasásával, s egy ideig csak a falat nézte, gondolkodván azon mit mondjon ezen nehéz kérdésre. Egy ideig mélán bambulta a betonfalat körülötte, a festményeket, a díszes képeket az emberekről. Majd egyszer csak egy váratlan pillanatban fejét elfordítva, bal válla felett egyenesen Erisa szemébe nézett, aki a férfi komolyságára hátrébb lépett egy lépést, félvén hogy valami olyan kérdést tett fel amit nem kellett volna.
- Azért mert… - Kezdte a férfi meggyötört, morgós hangon – Elvesztettem a kulcsot.

Erre a lány csak felhúzta jobb szemöldökét majd alig észrevehetően megrázta fejét, jelezve hogy kezd elege lenni a férfi idétlen poénkodásaival. Igazából legbelül érezte hogy valami ehhez hasonlót fog mondani, egyszerűen csak a férfi eddigi komoly viselkedésével elhitette vele hogy valami komoly dologban jár el.
- Itt van, amiért jöttünk. – mondta, majd kitépett egyet a lapok közül és zsebre tette.
- Mi az?
- Egy lap.
- Jó, de mi van rajta?
- Egy fontos szöveg. – Ekkor Erisa keresztbe tette a kezét, jelezvén hogy nem kíván belemenni a játékba.
- Rendben, akkor én miért vagyok most itt? – Kérdezte egyre csak feszülő hanggal.
- Azért, mert elhívtalak. – Ekkor egy fél percnyi néma csönd állt be. Erisa és Isami csak szemezgettek egymással, mindenféle szó és arcmozdulat nélkül. Szinte már tudták mit gondol a másik.
- Ezt most fejezd be.
- Igen is, Hime-chan! – Ekkor A szőke hajú férfi a földig hajolt a lány előtt. Tényleg olyan volt mint egy kisgyerek, aki csak játszik. Ám mielőtt a már a kezét ökölbe szorító Erisa belekezdett volna egy újabb vitába, megszólalt.
- Elhagyom a falut egy időre. – Mondta, majd az ökölbe szorított kéz hirtelen ellazult. A lány arcán a nem érettség sugárzott, magyarázatot követelt.
- Kimegyek a frontra, rögtön azután hogy leadom ezt a papírt. Azért akartam hogy velem gyere, hogy elbúcsúzhassak, és odaadhassak egy ajándékot…
- Nem… - Válaszolt Erisa, miközben elindult Isami felé, és aprócska testét nekidöntötte, s gyöngéd karjaival átkarolta őt. – Ne menj. – Két három könnycsepp… Ezzel kezdődött, majd követte a többi, kövérebb csepp. Isami nem mondott rá semmit. És valójában Erisa sem várta el, hogy mondjon akármit is, hisz Isami nem tehetett róla, nem mondhat nemet a Hokagénak. Muszáj megtennie… Mert.. Ez a Hokage parancsa…
Percekig csak ölelgették egymást. Most még Isami sem mondott semmi poénosat, hisz ezen alkalom azon kevés alkalmak közé volt sorolható, amikor egyszerűen ő is meglágyult, és talán még ő is szívesen sírt volna, ha férfias büszkesége nem gátolta volna ebben.
- És íme, a búcsúajándékom… - Mondta, majd Eri kezébe nyomott egy kis karkötőt. Nem tűnt különlegesnek, szemmel látható volt hogy kézzel készült. Igen, Isami saját kezűleg készítette, ezzel is csak bizonyítva, mennyire fontos számára a lány. És bár kicsit béna volt, egyszerű, és összecsapott, a lánynak mégis sokat jelentett.
- Köszönöm. – Majd felhúzta a csuklójára. Ahhoz képest mennyire rondán nézett ki, elég kényelmes volt.
- És van még valami. De nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarod… - Szólalt meg hirtelen, s eltolta a lányt a testétől. – Tudom, hogy tudsz róla hogy van egy testvéred, és azt is, hogy nem tudod ki az.  – mondta, mire a lánynak tágra nyílt a szeme. – A vérszerinti bátyád egy rossz ember… Nem vagyok biztos benne el kellene mondanom. A Hokage megtiltotta, hogy akárcsak megemlítsem is a nevét előtted, úgyhogy most jól figyelj; Elmondom, de amíg el nem jön az ideje, ne szólj erről egy semmit!
- Re… Rendben. – Bár a lány valószínűleg nem tudna mit kezdeni az információval, hisz nem ismeri bátyját, de már csak a kíváncsiság miatt is alig várta hogy Isami kimondja a nevét.
- Kenshiro Mirubi. – Ejtette ki a száján a lánynak semmit mondó nevet. – El akartam mondani, mert féltem, hogy ha én nem teszem, soha senki sem fogja. Kenshiro Erisa… Mennyivel jobban hangzik, mint a Fenereshy, nemde bár? – mosolygott, mire Erisa csak bólintott egyet. Kicsit furcsa volt a szituáció, mivel nem igazán tudta mit reagáljon erre. Örüljön? Vagy ne? Elvégre végre tudja a bátyja nevét, és arra is fény derült milyen klánba tartozik, de Mirubi rossz ember, legalábbis Isami azt mondja.
- Egy szót sem fogok erről szólni senkinek. – Vonta meg a vállát. Nem titok hogy nem igazán érdekelte a lányt. Az inkább, hogy az egyetlen barátja, Isami, elhagyja őt. Még egy órát beszélgettek, a régi időkről, néhol nevettek, néhol pedig elszomorodtak. Ez az egy óra úgy repült el számukra, hogy észre sem vették. Isami, egy utolsó öleléssel aztán elbúcsúzott Erisától, s elképesztő sebességgel belevetette magát a falu körül elterülő erdőbe, s eltűnt. Erisa még állt egy kicsit, hullatta könnyeit, állt a romok között, majd összeszedve magát, elindult egyedül azon az úton, amin másfél órája még Isamival jöttek…