Hyuuga Aikan és Itanashi találkozása

– Jól áll rajtad a vér.
A mondat egyszerű. Tényszerű. Csendes. És kacagó. Rövid.
Mégis, ennél nagyobb dicséretet nem is adhat, s nem is adott még soha.


A vörös fonatos nő a sziklacsúcson állva élvezi a napsugarakat, a szellő és a nosztalgia keserédes érintését.
'Tűz Országa, mi?'
A tervet eleinte kivitelezhetetlennek találta, de csak a tapasztalatai következtében. A mostani Hokage miért is lenne más, mint a többi? Na de persze ott vannak a suttogott szavak, melyek a szélfuvallatokon utaznak és ugyanolyan kézzelfoghatatlanok.
Tudja viszont, hogy a változás elkerülhetetlen; a komfortzónájából ki kell mozdulnia, de valójában ki is akar, hiszen tisztában van vele, hogy ez így nem folytatódhat sokáig. Hiszen ő egy fegyver, akárcsak minden shinobi – és egy fegyvernek szükséges, hogy legyen, aki forgatja, tűzben és vérben edzi.
Filozófiájában viszont nem jut messzire, legalábbis végkifejlethez nem érkezik jelen esetben, ugyanis szemei egy oda nem illő jelenséget vélnek felfedezni. Ez a chakra emberi ugyan egyrészt, mégis eltérő mindentől, amit eddig tapasztalt: sokkal sötétebb, sokkal több, vagy ha nem is több, akkor másabb. Idegen.
'Lenyűgöző.'




A fekete bőrszerelés kitűnik a természet vidám zöldjében, de valójában nem emiatt veszi észre a vidéket járó Lidérc a közeledő nőt: érzékeli őt, s bár próbál elrejtőzni előle, mégsem tud, hiszen azok az erek a szem körül igencsak árulkodnak önmagukról.
Két személy, akik nem tudnak egymás elől elrejtőzni, mégis a saját jogukon bírnak hatalommal. Az ilyeneket csakis a sors hozhatja össze, vagy más istenség, a világ ugyanis túl nagy ahhoz, hogy ilyesfajta véletlennek adjon helyet.
Bár lehet, hogy a férfi azonnali ölési szándékkal gondolt reagálni a jó pár méterre megtorpanó jelenlétére, mégis a nő arcára egy halovány, de annál inkább játékos mosoly ül ki; talán a vér szagára, talán a különleges idegen jelenlétére reagálva, mégis a természetéhez valójában illő kíváncsiság tölti el. Meglehet, pont emiatt nem sugároz ölési intenciót, s reméli, hogy a szemeivel látott alak valóban ugyanolyan véres, mint amennyire a szaglása igazolja.
– Én ismerek egy rövidebb utat, nagyjából mindenhova és bárhova, ami távolabb visz Konohától. A Tűz Országától.
A nő aligha a szokásos fajtából származik, de ez az első pillantásra is egyértelművé válhat.

– Nem követtelek, de rádtaláltam – a fiatal nő szavai ugyan némileg ellentmondanak egymásnak, de valójában két ilyesfajta személy találkozása sem szokott minden esetben egyértelmű lenni. – Kérlek nézd el nekem, hogy megzavartalak, de hozzád hasonlót a szemeim még nem láttam sem itt, sem pedig máshol a világban. Egyszerűen... nem tudtam távol maradni.
A szemeiben valami különleges csillan, mégis azonosíthatatlan emóció. Ő ugyanis sokáig a néma megfigyelő szerepét töltötte be a világban, noha némileg önkényesen, de az inaktivitásba burkolózásának feltételei egyesével rohadtak és hullottak el alaposan kialakított és védelmezett perszónája körül. Az Idegen jelenléte pedig az utolsó húrt is elpattintotta, ami mindezt a mulandóságot összetarthatta volna.
– Mit keresnék én a városban? – kérdez vissza tétovázás nélkül, miközben a férfi körkörös sétálása ellenére egyenesen halad, méghozzá el Konohától, akár annak ellenére is, hogy annak megközelítését nem sokáig odázhatja már el. – Nem nekem való az... irritál a bűze... és a benne lakók gyengesége.
Az arcát ékesítő mosoly vigyorrá formálódik és deformálódik, aminek megvan a maga szadista éle.
– Téged sem néznélek éppen szociális kísérletnek, mégis itt vagy, méghozzá igencsak közel az ország militáris központjához.

~Sokkal több minden is lehetnék... áruló vagy száműzött, vándor vagy törvényen kívül született. De az eredmény majdhogynem mindig ugyanaz.~
– A nevem Naka – a mondat ugyanannyira egyszerű, mint a legelső, amit valaha a férfinak mondott, s ugyanolyan őszinte tartalommal van megtöltve; megadhatta volna a használt nevét, azt a porcelánmaszkot, amit egyszerre megvet és közel hordoz. Nem elegyedik viszont túlközlésbe, hiszen az nem a hozzájuk hasonlók ügylete, de valahogy van egy olyan érzése, hogy az Idegen nem fog megsértődni ezen, nem úgy, mint a többiek, akik a törvények nevében élik szánalmas, s igencsak unalmas életüket. – Ne is menj, mert attól tartok, hogy el akarnák tiporni erőd ragyogását, mondván, csakis ők adhatnak megváltást. Márpedig te, Idegen, ragyogsz... – a seszínű szemek megtalálják a férfi arcát és tekintetét, s férfi nyomban tudhatja, hogy nem csak a külső vonásokat, a halandó burok éleit látja, sőt fürkészi, hanem a benne rejlő hatalmasságot, a chakrát.
A férfi ugyan megáll, ő mégis tesz még pár lépést előre, s csak akkor torpan meg, némileg hátrafordulva a férfi irányába.
– Én a világhoz tartozom, mindenhez és semmihez, egészen addig, míg meg nem találom az utamat és azt, aki rámutat és vezet rajta, aki célt ad. Mindaddig én csak megfigyelő vagyok ebben a kusza világban, információt gyűjtve és birtokolva, mígnem eljön a nap, amikor használhatom majd őket. Ugyanis eddig egyetlen ügy vagy cél sem jutott messzire, vagy annak hívői idejekorán elhagyták azt, így aztán én magam sem fogom többé indokolatlanul elkötelezni magam. Na és te magad, Idegen?
Kivételesen nem érez késztetést arra, hogy az Idegent fantáziadús történetekkel untassa, vagy hogy különleges természetének áldozatává tegye, esetleg flörtölésével zaklassa; a csontjaiban érzi, hogy ez a férfi nem olyan, mint a többiek.
~Egyáltalán nem olyan...~
Így aztán a találkozásuk a személyiségének eltorzítatlan változatát érdemli; ez egyben felszabadító érzés, valamint a feje fölött lebegő átok is.

A tekintete élesen villan, majd pedig a férfiról elugrik egy pillanatra.
~Hát igaz a szóbeszéd, mindvégig igaz volt...~
Na nem mintha bármin is változtatna a dolog; mindaz, ami a múltjából visszaköszönhetett ezzel kapcsolatban, kiváltképpen Ők, már csakis kizárólag a múltba tartoznak. És néha jobb is ott tartani a dolgokat.
– Láttam és ismertem olyanokat, akikről beszélsz; saját önző céljuk elvakította őket, miközben hatalomról áradoztak és istenségnek képzelték magukat, ennek ellenére gyermeteg erővel bírtak, ami csak arra várt, hogy megtörjék és eltiporják. – Emlékezetébe egy sötét hajú, szép arcú nő képe úszik, amint átkát isteni felhatalmazásnak véli arra, hogy hatalmaskodjon, s lenézzen másokat. Az egyik legnagyobb hibája, hogy őt is ezen utóbbi kategóriába sorolta. Aztán persze volt bőr a képén segítséget kérni tőle; ő meg persze átverte, de mi másra számított volna a feltörekvő?
Rezzenéstelen arccal szemléli, amint a férfi rétegenként válik meg a ruházatától, bár ami azt illeti – és ezt nem feltétlenül vallaná be akárkinek, sőt senkinek – némileg meglepődik a férfi cselekedetein, valamint meg is szemléli a testét, ami lehet, hogy sebhelyektől torzult, de ő maga ehhez van hozzászokva. Továbbá nincs olyan deformitás a férfi felsőtestén, ami eltakarhatná a bőre alatt rejtőző életet, az ereiben csörgedező energiát, ami önmagában határozza meg őt, méghozzá megakadályozhatatlan és eltorzíthatatlan módon.
~Vannak, akik kiválasztódnak a vezetésre... engem viszont pusztításra választottak.~
– Ez a te Istened... én eddig sosem hittem egyetlen istenségben sem. Csakis az életben és a halálban, valamint ezek elválaszthatatlanságában. De ha ismét találkoznánk, ha az Istened ismét egymásba fonná útjainkat a jövőben, akkor majd fontolóra venném... – szavai mögött tényszerű élettapasztalat húzódik meg, ők ugyanis sosem tudhatják, mit hoz a holnap. Számukra az élet minden másodperce pengeélen táncol, hiszen a világ vadászik rájuk, így sosem tudni, hogy eme nagyvilágban még látják-e egymást ebben az életben, hiszen talán még a következőben sem lesz rá lehetőségük. – Most viszont jobb, ha indulsz, ugyanis konohai járőrök közelednek.

A fiatal nő öltözékét utazóköpeny takarja, hosszú, egyedi fonott haját pedig csuklya borítja árnyékba, mely a szemeire kiterjed – de őt ez csöppet sem zavarja, sőt előnyös is, hiszen így az ideiglenes kozmetikai deformitása nem egy könnyen felfedhető. Viszont amint megtalálja azt a forráspontot, amit keresett, ami miatt egyáltalán eljött, s az általa ismert terepre, utcákra ér, kezeivel leemeli fejéről a takarást nyújtó szövetet.
A fiatal nő láthatóan otthonosan mozog a környezetben, de ez nem is csoda – a legnagyobb valószínűséggel Itanashi nem tudja, de számára ez az ország majdhogynem otthon, annak ellenére, hogy ezt a szerepet korántsem töltheti be.
~Rágyújtani egy piromániás közelében, méghozzá egy olyan vidéken, ami fát használ alapvető építkezési alapanyagként...? A végén még kísértésbe esek...~
Természetesen nincs problémája a választott hellyel, csak annyi, amennyi általában: ahogyan a férfi, ő maga sem szereti az embereket, főleg akkor, ha hal szaguk van. És abból aztán itt van bőven.
– Ilyenkor a nagyobb hajók már kihajóztak, vagy a hosszabb utakra merészkedők még nem tértek vissza. Üdv, Itanashi – köszönti a férfit, megállva tőle másfél méterre, a víztömeget és a kikötőben állomásozó ladikokat, hajókat szemlélve.

– A hírek alapján viszont portyázó kalózok csapnak le a rakományt szállítókra. Úgy tűnik, ismét rákaptak a dolog ízére... – deaktivált seszínű szemeivel méri végig a mellette álló férfit, arcára egy játékos mosoly ül, mint aki elszórakozik egy gondolaton – Bár előled inkább elmenekülnének, gondolom én.
A férfi kifejezetten magas hozzá képest, így kénytelen igencsak felfelé pillantani, hogy a szemeibe pillanthasson. Az egyik szemöldöke felfelé ívelődik, mikor a férfi katapultálja a csikket – bár a férfi nem tudja, ő a parázs, a tűz legkisebb jelenlétét is ugyanolyan szilárdsággal érzi, mint a papét.
~És már ki is aludt... milyen kár!~
A szemöldöke visszatér eredeti helyzetébe, de csalódottságát más nem fejezi ki, s próbál nem is arra gondolni, hogy mi mindent tudna tenni azzal aprócska tűzforrással. Mert számára onnan nincs visszaút; sosem volt.
– Bár szeretném magamat egyedinek vallani, mégis ismétlem magam: nem tudtam távol maradni. Igyekszem kihasználni mindazt az időt, ami még rendelkezésemre áll arra, hogy önmagam lehessek, mert ahova megyek, amit tenni megyek... nos, ezt nem teszi lehetővé.
Az előtte álló feladat, sőt inkább a desztináció gondolatára a szemei körül egy pillanatra megfeszülnek az izmok, de aztán leveti magáról a jövő terheit, s inkább a jelenre koncentrál. És a különleges férfira.
– Továbbá a közelmúltban hallottam egy igen érdekes ideológiáról, s még egy ennél is lenyűgözőbb Istenről – mosolyának játékossága immáron a hangjában is hallható, habár a szavak tartalma meglehetősen komoly – és bevallom, kíváncsivá tettek...

– Így viszont minden halál értelmet nyer még az életen túl is – az arcára kiülő mosoly egyszerre nosztalgikus és szomorú, mégis egy pillanatra azt érzi, mintha egy életigazságra lelne; az érzés viszont gyorsan elillan, akárcsak a legtarkább és leggyönyörűbb pillangó. Viszont vannak, akik szerint pillangók szárnycsapásából egyszer hurrikán is kelhet.
~Talán így is van, s talán egyszer így is lesz…~
Ő maga viszont csak azt ismeri, milyen a saját túléléséért harcolni; még talán másért sem harcolt soha, nemhogy egy ideálért. Másnak még nem volt szüksége ilyen kapacitásban rá, a grandiózus célok és elvek pedig már egy évtizede kerülik őt, de talán ő maga űzi el őket, esetenként törli el. A biztonságot adó érdektelenségéből viszont mégis kilépni kényszerül; egyrészt a jövőre vetülő tervek kereteiben, másrészt pedig eme különleges idegen jelenlétének hatására.
Egyszerre gyűlöli és imádja a szituációt, a felkavart érzései hatására egyszerre üvöltene és burkolózna merengő némaságba.
– A legnagyobb hibám talán, hogy az örök szürkeség vidékén ragadtam, félúton a fény és a sötétség között. Akárhány lépést teszek az egyik irányba, a körülmények valahogy mindig az ellenkezőbe rángatnak, figyelmen kívül hagyva szándékaimat, s az egy ideje nem létező terveimet. Akármit is tegyek, akárhol és akármikor is vagyok, a cselekedeteimtől függetlenül hánykolódom a végeláthatatlan tengeren, evezők és vitorlát feszítő szél nélkül, várakozásra kényszerülve. De hogy mit, vagy éppen kit várok, még magam sem tudom...
Könnyen meglehet, hogy a férfi gyengének fogja tartani szavaiért, de számára az igazság sosem volt, sosem lesz gyengeség táptalaja; márpedig ez lelkének legmélyebb igazsága. Itanashi szavai hallatán viszont röpke emlékfoszlányok bugyognak felszínre; hasonló szavakat hallott már ugyan, de sosem figyelt rájuk, mivel önös érdekből és álszentségből származtak. A hazugság apró gyöngyeinek aláhulló moraja most mégis elmarad, s talán pont ez a valóságtartalom az, ami felkelti a figyelmét.
Arcára viszont egy játékos mosoly ül, szemeiben pedig kacagó fény gyúl a dicsérő szavakra: – Hozzá tudnék szokni az ilyesfajta kijelentésekhez, hiszen nő nemigazán kap ehhez foghatót, mindazonáltal mit sem ér ez a... hatalom, ha nincs cél, amiért használhatnám. Így elértéktelenedik és minden unalmassá válik. De talán most változás szelei érkeznek, s kapnak bele a vitorlámba, elindítva engem az egyik irányba. Sokan akarják majd, hogy elbukjak, sokan állják majd utamat, állítanak akadályokat elém, de most nem zúzhatom porrá őket, mint ahogy egyébként kedvem lenne. Föléjük kell emelkednem, aláásni és megkerülnöm őket, s talán ugyanezt megtenni a rendszerrel is. A politikai csatamezőről pedig egy jóval fémesebbre és véresebbre áttérni, ugyanis könnyen lehet, ki kell majd engednem némi gőzt; Konoha mindig élen járt abban, hogy az őrület határába kerget. Na és téged, Itanashi, merre hívat az Urad?

Tüdejébe mélyen beszívva ízleli a víztömeg sósságát, elmerengve egy pillanatra a különleges ízen; egészen hasonlatosnak találja az egykoron ajkain végigcikázó könnyekéhez. Az idegen ugyanis, akivel talán több közös vonása is van, mint olyanokkal, akiket hosszú éveken át ismert már, a legkülönbözőbb érzéseket és emlékeket csalja ki belőle – a kaotikus örvény epicentrumában viszont mégis rideg nyugalom honol, akárcsak a jeges északi víz tükre.
– Valóban a sötétségbe taszíttattam – a korábbiaktól eltérően most ezüstös tekintete acélos keménységgel szúródik Itanashiéba –, de mikor már azt gondoltam, hogy a testem összes sejtjét átjárta és felitatta már, mikor azt hittem, hogy a sötétség elválaszthatatlanná vált tőlem és én magam lettem azzá, fény gyúlt előttem, s én magamhoz öleltem annak perzselő csókját... – Némileg maga elé emelt kezének ujjbegyeire pillant, ökölbe szorítva azokat, így is demonstrálva a pillanatot, méghozzá önmagához szokatlan nyíltsággal és őszinteséggel, egészen a lelke legmélyéből szólva. – De nem megváltás gyanánt; ez nem holmi jelenés, amely reményt ad, s fehéren világítva mutatja a fény felé vezető utamat... Megtisztít a mocsoktól bárkit és bármit, s felégeti a sakktáblát, annak minden egyes bábujával együtt, melynek porrá kell égnie.
A sejtjeiben szunnyadó erő mintha rezonanciába lépne szavaival, dúdolva azok csengésére egy olyan melódiát, melyet pont ugyanolyan tisztán hall, mint a Pap szavait, melyek még mindig visszhangzásra kényszerülnek kaotikus elméjében.
– Restellve bevallom, hogy akad, mikor megfeledkezem, mire is képes valójában. Hálával tartozom hát, hogy emlékeztettél rá... Bár azt kezdem sejteni, miért is lehetsz Kiválasztott.
Fejét és testét némileg Nyugatra, a szárazföld belseje felé fordítja, ujjával is mutatva az irányt: – Nem tudom, merre tartasz, azt sem, hogy találkozunk-e még ebben az életben, vagy ha igen, akkor mikor; de ha valaha menedékre vagy egyszerűen szállásra lenne szükséged, az Unazaki birtokon megtalálod... De azért, ha teheted, kérlek említsd meg, hogy én ajánlottam fel a lehetőséget, még mielőtt neked rontanak; azok a katonák ugyanis drága zsoldot kapnak és túl sok lenne az elsikkasztandó papírmunka utánuk.
Hangja a korábbi csöndes megszállottság éléhez képest ismét játékos csengést nyer.
– Igencsak hasznos tud lenni, bár tény, hogy túl van értékelve; egykoron lehet, hogy különlegesnek számított, de azóta már sokkal összetettebb és különlegesebb dolgok és személyek járják, s talán kísértik is ezt a világot. A rendszeren belüli rendszer pedig ostoba megszállottsággal ragaszkodik az elavult értékrendszeréhez, még annak ellenére is, hogy Konohán, sőt távolabb megyek, a Tűz Országán kívül is növekszik egy család, messze az eredeti Hyuuga klán hatalmától – az arcára kiülő mosoly egyszerre szarkasztikus és szadista –, s bár a vérvonalba születtem, nem a klánba. Olyannyira nem, hogy még csak a létezésemről sem tudtak. A vezetőség viszont igen, ők pedig elzárták előlem az örökségem, féltve a politikai stabilitást az akkori tumultust követően. Felajánlottam viszont a szolgálataimat újra és újra, de minden egyes alkalommal elutasítottak. A Hyuuga klán pedig, melyet mindezek ellenére mégiscsak a családom tagjai alkotják, szolgasorba akar taszítani, ahogyan a többi oldalági kutyát is láncra verték már, mint mindig is tették... Csakhogy nincs lánc, mely kibírná a tűz próbáját...
Szavai suttogássá halkulnak, majd pedig ismét a nyílt víz felé fordul. Szemkörnyéki izmai viszont némileg megfeszülnek, mikor a távolba meredve tekint egy valójában láthatatlan problémára és annak többszereplős megoldására, kimeneteleire.
– Valóban túl erősek, de a háború képes megtörni őket. Hadd harcoljanak és vérezzenek ostoba mulandóságokért... a végén ugyanis, ha páran elhatározzák és szilárdan összefognak, akkor úgyis elvesztik a területeiket, a szeretteiket, az embereiket és végül a hitüket, mert kitépik azokat karjaikból.

[Itanashi]

Hideg. Eső. Sötét. Az első kettő önmagában is teljes mértékben elvetendő koncepció. A harmadik ugyan alapvetően kevésbé volna az, de mivel az első kettőhöz párosul, így az eredeti pozitív hatása hatványozottan negatívba vált át.
Feltételezhetően csakis ez lehet a magyarázata (és semmi más) annak, hogy a pap által okkupált szoba fakeretes, kétszárnyú ablaka váratlanul és hatalmas reccsenéssel-roppanással-csattanással bevágódik, egyben darabokra törik, a viseltes üveg pedig millió porszemre robban, beterítve az amúgy is koszos padlózatot.
– Pedig esküszöm, hogy csak egy legyet akartam lecsapni... meh! – A jó pár számmal nagyobb csuklya alól dünnyögő hang sértődöttsége egyértelműen kihallatszik, ahogyan a takarásban lévő kontyból kiszökött tincsek vörös árnyalata is tagadhatatlan még a szegényes megvilágításban is.
A szobába egyenesen berobbanó alak jobbjával fentebb igazítja a mélyen az arcába lógó ázott ruhaneműt (na nem mintha nélküle nem látna tökéletesen), így a szeme körüli érrendszer árnyéka igencsak kísérteties megvilágítást nyer. Amint viszont meglátja és beazonosítja az ágyon ülő személyt, arcára hatalmas vigyor ül:
– Ó, dehiszen ez Itt a Nasi! Rég láttalak, Szépfiú! Hogy ityeg? – A szobában körültekintő szemei némileg meglepődötten észlelik az ablak maradványait és szinte látszik az arcán, hogy az ilyen földi probléma (mint a rongálás és a rendetlenség) a figyelmére sem méltó, de felmérik az egyszerű bútorozást, a lepukkant közeget és természetesen csak egy következtetésre juthat...: – Kivéve, ha prostira vársz, mert akkor ismerem fámát.
A hangja magasabban cseng, mint általában szokott és gyorsabban is beszél, majdhogynem nem evilági vidámsággal csicseregve; tehát a) beszívott, b) berúgott, c) egyéb biokémiai anyag hatása alatt van. És szinte el sem telik húsz másodperc, mikor a környező épületeket egy ismeretlen eredetű robaj rázza meg, szinte mint egy robbanás. A fiatal nő persze csak ártatlan mosolygással reagálja le.