Inugoya Yukinohana

**Inugoya Yukinohana** Vas. Ápr. 19 2015, 07:02

Előtörténet

Történetünk tizenkilenc évvel ezelőtt veszi kezdetét, amikor is hosszú, emberemlékezet óta nem látott tél sújtotta a Hó országát. Nem holmi enyhe zimankó volt ez, amit más tartományokban télnek csúfolnak, hanem valóságos természeti csapás. Oly hideg volt, hogy még a Nap is fázott feljönni égi körútjára, pár órára mutatta csak sápatag arcát, mielőtt sietve nyugovóra tért volna. A kérészéltű nyár szűkös termést hozott csupán, a kamrák hamar kiürültek. A tavakat oly vastag jég borította, hogy képtelenség volt áttörni, a vadak pedig megfagytak erdei vackaikban. Szegény és gazdag egyaránt éhezett, s didergett otthonában. Kékre fagyott ajkaik imát rebegtek a régóta késő tavaszért. A dermesztő éjszakákon csontsovány farkasok vérfagyasztó vonyítása visszhangzott a viseltes fakunyhók között. Hyouten szíve – az Inugoya klánból – azonban mégis örvendezett.
Az Inugoya klán bár kevéssé ismert, gyökerei mégis mélyre nyúlnak az idő talajában. Távoli rokonaikhoz, az Inuzukákhoz hasonlóan ők is négylábú barátaik oldalán harcolnak. Nemzedékekre visszanyúló hagyománya van náluk a fajtanemesítésnek; egészen az alapítása óta látták el Yukigakurét jobbnál jobb kutyákkal, legyen szó vadászkopókról, házőrzőkről, szánhúzókról vagy épp a híres nin-kenekről. S habár az ínség Hyouten családját sem kerülte el, jókedvét nem szeghette semmi sem. Szeretett felesége, Ayame első gyermekükkel vajúdott.
A kövér pelyhekben szállingózó hó majdnem embermagasságig betemette az egész falut, így amikor elfojt a magzatvíz, a férfi a két puszta kezével ásott alagutat a helyi javasasszony házáig, hogy segítsen világra hozni elsőszülöttjét. Bár a vén bába minden tőle telhetőt megtett, hogy megkönnyítse a leendő anya kínlódását, a szülés több mint nehéznek bizonyult. Majdnem egy teljes nap telt el, mire gyermeksírás harsant a kunyhóban. Az ifjú szülők arcáról örömkönnyek záporoztak. Ám amikor az öreg vajákos megkérdezte, mi legyen a kislány neve, legnagyobb meglepetésére egyikük sem tudott válaszolni.
- Az Inugoya klánban generációk óta először fordul el, hogy lány lett az elsőszülött. Nem is gondolkoztunk lányneveken.
Mentegetőzött az apa. Ekkor azonban különös dologra lettek figyelmesek. Az ablaktáblán hónapok óta trónoló jégvirágok kövér cseppeket izzadtak a mögötte sütő nap sugarai alatt. Hyouten az ajtóhoz sétált, s először csak óvatosan – nehogy a huzattól megfázzon újszülött gyermeke – résnyire nyitotta azt. A hihetetlen látványtól szinte a torkára forrt a szó: az oly rég áhított tavasz egy éjszaka leforgása alatt beköszöntött. Az olvadó hó gyengülő szorításában pedig hóvirágok tucatjai törtek maguknak utat, hogy sütkérezhessenek a halovány Nap langymelegében. A tavasz hírnökei. Megindult mosollyal nézett vissza az ajtóból a csöppséget ringató feleségére:
- Mit szólnál a Yukinohanához?(Hóvirág)

A kis Yukino – a legtöbben így hívták, kivéve szüleit, akik mindig Hananak becézték – kócos, hófehér hajával, klánjára jellemző hegyes szemfogaival, sárgás szemeivel és vadóc, eleven természetével leginkább egy angyalbőrbe öltözött kis bestiára emlékeztetett. Egészen hét éves koráig nem tanulta meg, hogyan tartsa a száját anélkül, hogy szemfogai rálógnának az alsó ajkára, ami még inkább csak fokozta ezt a benyomást. Ami azt illeti, amikor zavarban van, még a mai napig elfelejteni elrejteni őket. Szinte sose fáradt el, mindig volt ereje valami csínytevésre, nem számított mennyit mozgott azelőtt. Édesanyja hiába fürösztötte napjában akár többször is, fertőtlenítette sebeit, pár perc múlva koszosan és horzsolásokkal tele tért vissza. Már kiskölyökként is sokkal jobban élvezte a család kutyáival töltött időt, mint a hasonló korú gyerekekkel. Egyszerűen nem állhatta azokat a kis nyámnyilákat. Irigy, ostoba anyámasszonykatonák voltak, akik egyből a mama szoknyája mögé bújtak, ha kölcsönvett – talán néha meg is rágott – néhány játékot, vagy épp megharapta őket. Sosem értette, mit vannak úgy oda, nem is harapott olyan erőset.
Az Inugoya klán kenneleiben azonban igazi barátokra talált. A falka hamar úgy kezelte, mintha ő maga is csak egy kutyakölyök lett volna. Nem is különbözött sokban köztük. Egy négylábú ösztönösségével mérte fel már kisdedként a ketrecekben uralkodó csoportdinamikát. Itt nem volt szükség ostoba szavakra, csak egy-egy pillantásra, hogy megértsék egymást. Egyszerű szabályok határozták meg a falka életét, de pont ezt a fajta nemes egyszerűséget hiányolta az emberek világából. Ha csak tehette velük játszott, evett és aludt, rajongása szőrös barátai iránt még kutyaőrült családjában is ritkaságszámba ment. Ha nem látta senki, ő maga is négykézláb rohant fel, s alá a hátsó kertben. Szülei időnként szabályosan kényszerítették, hogy barátkozzon hasonló korú gyerekekkel, hogy legalább minimálisan magáévá tegye a társasági élet alapvető szabályait. Becsületére legyen szólva, megpróbálta. Nem volt könnyű dolga. Ritkán látott, zárkózott gyerek volt a többiek szemében. Hegyes fogai és ragadozótekintete sem tette túl bizalomgerjesztő jelenséggé egy olyan közösségben, ahol egy szokatlan hajszín miatt is képesek valakit csúfolni... Eleinte ellenségesen közelítettek felé, később pedig sehogy sem, mert nagy ívben elkerülték. A nagytestű kutyákkal naphosszig tartó birkózás bizony kemény ellenféllé tette még a fiúk körében is, ő pedig nem az a fajta volt, aki hagyta volna magát.
Már a kezdetektől fogva eltökélte, hogy folytatva a családi hagyományt, ha felnő, ninja lesz belőle is. Ahogy cseperedett, úgy nőtt a felelőssége a kutyák gondozásában. Míg a kezdetben kennelbéli tevékenysége csak fogócskára meg hasonló hóbortokra korlátozódott, öt évesen már ki kellett vennie a részét a kennel takarításából, az ebek etetésében és fürdetésében. Egy év múlva már az ő dolga van a kölyökkutyák betanítása az alapparancsokra. Hét évesen képes volt felismerni a legjellemzőbb betegségeket és rendellenességeket, kórságokat. Amikor betöltötte a nyolcat már le tudott vezetni egy elletést és tudta hogyan válassza szét az acsarkodó kanokat, anélkül hogy egy karcolás is esne rajta. Természetes tehetség volt és lelkesen tanult, már alig győzte várni, mikor kapja meg saját négylábú társát, s mindenáron legendás kunoichi akart lenni. Egyszóval egész élete az ebek körül forgott, szinte minden szabadidejét velük vagy szüleivel töltötte, akik időközben belenyugodtak kislányuk különc természetébe és nem forszírozták többet a falubéli gyerekekkel való találkozást.
- Ha most nem, hát majd a Ninja Akadémián szerzel barátokat.
Mondogatták egyetlen kislányuknak. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Bár a tanórákat rakoncátlan természetét meghazudtoló fegyelemmel ülte végig, s a kiadott házi feladatokat is lelkiismeretesen megcsinálta, sosem kereste a többiek társaságát. Ha azt mondták neki „ülj”, leült. Ha azt parancsolták „állj” felállt. De semmivel sem többet, vagy kevesebbet, mint amire utasították. Akárcsak egy jó kopó. A többiek pedig legnagyobb megelégedésére tekintélyes ívben elkerülték, miután szándékosan elterjesztette magáról a pletykát, hogy veszett. Ha valaki közelített hozzá, elég volt egy kicsit a nyálát csorgatni, s már híre-hamva se volt az illetőnek. Nem sokkal a kilencedik születésnapja után tanulmányi átlaga, s a célzógyakorlatokon mutatott teljesítménye rohamosan csökkenni kezdett. Hyouten és Ayame eleinte szó nélkül hagyták a dolgot, mert azt hitték, esetleg új barátokra lelt az osztályban a kis Hana. Ám amikor érte mentek az Akadémiához, sosem láttak vele senkit, amikor kicsöngettek az utolsó óráról, így kezdett gyanússá válni a dolog. Leültették szépen maguk mellé és kérdőre volták:
- Hana-chan, az apád és én úgy vettük észre, hogy mostanában mintha a nem a legjobb képességeid szerint teljesítenél az iskolában. Van erre valami magyarázatod?
A kislány először dacosan hallgatott.
- Hana-chan?
- Én nem…
- Nem micsodát?
Yukino hangja el-el csuklott, szemébe könnyek szöktek.
- Én nem… Nem látom a betűket!

A szülők még mindig nem tértek magukhoz a döbbenettől. Az orvosi rendelő várójában ültek pattanásig feszült idegekkel, egymás kezébe kapaszkodva. Amikor a vizsgálat véget ért, behívták őket a rendelőbe. A doktor hosszas tétovázás után szólalt csak meg.
- A kis Yukino… A szürke hályog egy speciális válfajában szenved. A legtöbb ismert változata gyógyítható ugyan, de ami a gyermekük szeme világát megtámadta, egy különösen ellenálló, degeneratív szembetegség. Attól tartok a látáskárosodás visszafordíthatatlan, mi több, gyorsuló ütemben történik. Fél éven belül valószínűleg már csak hatvan százalékos lesz a látása, kilenc hónap múlva pedig lehet már csak formákat fog látni, egy esztendő múlva pedig talán annyit sem. Nagyon sajnálom.
A tudat, hogy jövő ilyenkorra már feketébe burkolózik világa egy csapásra megváltoztatta Yukinohanat. Ha lehet még a korábbinál is zárkózottabb és indulatosabb is lett. Korábbi életvidám természete már a múlté volt. Mindennel és mindenkivel szemben cinikus volt, még szüleivel is, akik mindent megtettek, amire csak képesek voltak, hogy segítsenek átvészelni számára ezt a borzasztó időszakot. Mióta tudatosult benne, hogy minden ábrándja arról, hogy egyszer tehetséges kunoichi lesz Yukigakure szolgálatában, ostoba képzelgéssé lett betegsége miatt, hanyagolni kezdte akadémiai tanulmányait, leginkább be sem járt az iskolába. Inkább kedvenc kutyái mellett ücsörgött a deres fűben, szomorú tekintettel a semmibe meredve. Ha maga alá temette a búbánat, megpróbált arra gondolni, hogy lassacskán betölti a tizedik életévét, s kiválaszthat magának egy tetszőleges kölyköt a következő alomból. Vékony ujjai finoman a vastag bundába túrtak, újra meg újra. Ilyenkor még a világtalan világ gondolata sem tűnt olyan barátságtalannak…
Azonban a sors nem csak a szeme világát követelte magának. Egyre inkább úgy tűnt, hogy lépésről lépésre mindent el akar venni tőle, ami fontos számára. Egy késő őszi éjszakán éktelen acsarkodásra riadt az egész család. A kutyák! Tudta hogy valami nincs rendben velük. Hogy bajban vannak. Hogy a falkájával a helye most és azonnal. Yukino páni félelemmel rohant – sokkal inkább botladozott – le emeleti szobájából a lépcsőn. Valahol a háta mögött csörömpölés hallatszott… Valamit felboríthatott sietségében. Mostanában egyre sűrűbben fordult elő… Egy szál hálóingben és a hátára terített takaróval lépett ki az éjszakába. Telihold volt, az utolsó amit még többé-kevésbé látott is. Talán sosem fogja elfelejteni. Édesanyja lépett elé, szorosan átölelte, és elkezdte a teraszajtó felé tolni. A gyermek érezte hogy valami nagyon nincs rendjén.
- Hana-chan, siess be a házba, mielőtt…
- Mi történt?
- Mit mondtam? Mars befele a házba vagy…
Nem tudta végigmondani, a fehér hajú lány kitépte magát az ölelésből, és rohanvást a kennelek felé iramodott. A borzalom meg sem közelíti az érzést, ami az elé táruló látványtól lett úrrá rajta. Gyermekkori barátai, élete értelmei vérbe fagyva feküdtek, vörösre festve a havat maguk körött. Könyékig véres apja ott térdelt e mészárszék közepén, egy gigászi farkas teteme mellett, alig kisebb mint egy ló, ujjnyi agyarai még gőzölögtek a frissen ontott vér melegétől. Az utolsó dolog, amit hallott mielőtt elájult a saját sikítása volt.
Kába, kóválygó fejjel ébredt másnap. Micsoda szörnyű rémálom… Ahogy kinyitotta a szemét, csak szédítő homályosságot látott. Megpróbálta kidörzsölni az álmot a szeméből, de egy pillanat múlva már rájött, hogy mit sem segít, csupán a szokás hatalma tartja markában. Ahogy tudata kezdett kitisztulni, érezte hogy valami nem stimmel. Valahogy más lett a szobája. Az ágyneműje tapintása. Ahogy megpróbált átfordulni a másik oldalára, hangosan felszisszent a könyökhajlatába nyilalló fájdalomtól… S ahogy apró kezeivel kitapogatta a karjába vezetett infúziót, hirtelen mindenre kristálytisztán emlékezett. A Hold... Apa... Vér. Mindenhol. Rázkódni és nyüszíteni kezdett, majdnem elharapta a saját nyelvét. Forró könnyek áztatták a párnáját, s ő képtelen volt abbahagyni a zokogást. Az egész csak pár pillanat volt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mielőtt megjelent egy ápoló és valami nyugtatót adott be neki. Így ment ez vagy egy hétig. Szülei szinte a kórházba költöztek ez idő alatt. El sem mozdultak az ágya mellől. Amikor lehiggadt annyira, hogy ne kelljen leszedálni, rá kellett jönnie, hogy a szeme világa sokkal homályosabb lett, míg aludt. Az orvosok azt mondták többet romlott a látása hét nap alatt, mint az elmúlt fél évben. A stressz miatt lehet, tették hozzá. Cseppet sem érdekelte. Nem volt miért látnia többé.

A bestia majdnem az egész kennellel végzett. Egyetlen kutyát hagyott meg, Gingitsunét, egy nyolc éves szukát, az megúszta egy csúnya sebbel a nyakán. Yukino egy pillanatra sem engedte el maga mellől. Felköltöztette a saját szobájába, s maga ápolta az állat sebeit. Időnként hosszú sétákra vitte az erdőben. Már jócskán benne jártak a télben, minden fehér volt, ameddig a szem ellát. Szerencséje volt, ha nem ment neki egy fának. Bár Gingitsune szánhúzó volt, sose képezték vakvezetésre, mégis meglepően óvatosan, odafigyeléssel sétált a lány mellett. Olykor beleharapott a ruhája szélébe, és finoman arrébb húzta egy-egy akadály elől. A póráz most már sokkal inkább azért volt, hogy a gyermek ne csatangoljon el az erdőben, nem pedig fordítva. Pár hónappal a tizedik születésnapja előtt furcsa dologra lett figyelmes. Gingitsune nem tüzelt többé, emlői megdagadtak. Yukino először csak álvemhességre gyanakodott, de hamar rájött, hogy itt bizony többről van szó. Valamivel több, mint egy hónappal a vérfürdő után mozgolódást érzett, amikor a kutya hasát vakargatta. Beigazolódott a legrosszabb gyanúja. Tudta jól, hogy a nőstény már túlságosan öreg volt ahhoz, hogy a tenyészkanok közelébe engedjék, így csak egy lehetőség maradt. Tudta, hogy szólnia kéne szüleinek. Valahogy mégse tudta magát rávenni. Ahogy cirógatta kedvence hasát, eltöprengett. Ebben az apró pocakban a Hó országának hatalmas farkasainak, az óvilágból visszamaradt vérszomjas bestiák egyike növekszik. Télen, amikor vadászterületeikről elfogy a zsákmány, gyakran megközelítik az emberi településeket, felmérhetetlen károkat okozva. Legtöbbször jószágot, vagy gyerekeket, olykor akár meglett felnőtteket is elragadnak. A legendák szerint nincs ember, aki megszelídíthetné őket.
- Ne aggódj Gingistune! A titkod biztonságban van nálam!
Suttogta szelíden az állat fülébe, mielőtt álomra szenderültek volna. S ígéretét be is tartotta. Bármennyire is tisztában volt tettei helytelenségével, túlságosan félt attól, mit tehetnek az egyetlen kutyával aki megmaradt neki. Könnyen azt mondhatják, bármelyik pillanatban megvadulhat a benne keringő farkasvértől. Amilyen babonás népek az itteniek… Apja azóta persze vett újakat is. Kedvelte őket is, de ez már nem az ő falkája volt. Még nem. S talán sose lesz az. Sokszor ment ki hozzájuk, de velük való játéka már nem volt olyan önfeledt, mint rég, sokkal inkább olyan volt, mint amikor valaki egy monoton kötelességet teljesít. Rengeteg erőfeszítésébe, és füllentésbe került, de valahogy sikerült mégis úgy intéznie, hogy senki ne lássa a szuka egyre nagyobb hasát és emlőit. Maga sem tudta, mit fog tenni a bestia ivadékával, miután világra segítette. Talán gyorsan agyon kellene csapnia, hogy ne szenvedjen sokat. Csakhogy ő még sosem csinált ilyesmit. Kint hagyni az erdőben sokkal egyszerűbb lenne, de akkor pedig megvan az esélye, hogy valahogy túléli, s egy szép nap talán visszatér, hogy ismét mindent romba döntsön. Mindig elodázta a döntést, halkan motyogva az orra alatt:
- Bőven ráérek még ezen tanakodni.
Addig-addig halogatta, hogy végül még a sorsdöntő pillanatban sem tudta, mitévő legyen. Amikor látta, hogy eljött az idő, azt mondta szüleinek, nem érzi jól magát, megy és lepihen egy kicsit. Becsukta maga mögött az ajtót, és tiszta pokrócokat kerített, lefektette a kutyát a földre és elkezdődött. Bár mostanra már színeket sem nagyon látott, csak különböző árnyalatú pacákat, maga is elcsodálkozott, milyen talpraesetten mozgott már a házban. Csinált már ilyesmit korábban, szóval annyira nem pánikolt, mint várta volna. Nem is volt annyira más levezetni a szülést látás nélkül, mint várta. Vékony hangú nyüszítést hallott a padló felől. Tapogatózni kezdett, s apró kezei egyszer csak egy nedves, bolyhos kis testre fonódtak. Hunyorogva az arcához emelte a csöppnyi állatot.
- Gyűlölnöm kéne téged! Az apád elvett tőlem majdnem mindent, ami fontos volt nekem. A fajtád nemzedékek óta zaklat minket. Miért nem tudlak hát gyűlölni?
Kérdezte zokogva a farkaskölyöktől. Az ősi világ bölcsei úgy tartották, az ember a megvakulás pillanata előtt lát a legtisztábban. Amikor a két világtalan szempár egymásra meredt, Yukino rájött, hogy ez nem csak üres maszlag, hanem a legmélyebb emberi igazságok egyike. Egy pillanatra kristálytisztán látta bestiaporonty ártatlan, gleccserkék szemeit. Ez volt az utolsó dolog, amit látott...
Inugoya Hyouten hónapok óta először, gyermekkacajt hallott szeretett leánya szobájából. Halkan kopogott, majd finoman belökte az ajtót. Kis híján hanyatt esett meglepetésében attól amit látott. A mosolygó Hana tejfehér szemeiből vastag patakokban folyt a könny. És a legnagyobb farkaskölyök nyalogatta az arcát, amit valaha látott. A lány, mintha csak megérezte volna a közeledtét, felé fordította halott tekintetét.
- Apa! Kérlek mihamarabb írass vissza a Ninja Akadémiára. Rengeteg behoznivalóm van a genin vizsgáig!
A férfi szeméből is ömleni kezdtek a könnyek. Térdre rogyott a vadállatot dédelgető gyermek mellett, s még mindig kábán a döbbenettől kérdezte elcsukló hangon:
- Ha... Hana-chan… A szemeid…
- Ó, hogy azok?
Szorsan magához ölelte a kölyköt, egy csókot nyomva a homlokára. Elmosolyodott és azt felelte:
- Többé már nincs rájuk szükségem.

Persze mondani könnyebb volt, mint meg is tenni. A következő pár éve a megfeszített gyakorlás jegyében telt. Szeme világának végleges elveszítésével sokkal több mindent újra kellett tanulnia, mint valaha is gondolta volna. Amikor a vakság említésre kerül, a legtöbben csak a tájékozódási nehézségekre és a braille ábécé megtanulására gondolnak. Persze ezek voltak a nehezebbek, de azért a legtöbb probléma sokkal hétköznapibb természetű, mint az öltözködés, vagy a tisztálkodás. Elsőnek a színek nevét tanulta meg „kitapogatni”, így ha felcímkézte az összes ruháját, nem kellett más segítségét kérnie az öltözködéshez, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy bohóc. Később persze már Accalia is képes volt arra, hogy segítsen neki ruhaneműket válogatni, de ekkor még csak egy rossz kölyök volt. Hamar szembesülnie kellett vele, hogy a csöppnyi szuka nem olyan kezes mint a kutyakölykök, amikkel korábban dolga volt. Bár csak félig farkas, csak a leghozzáértőbb szemek mondanák meg róla. Teljes mértékben a farkasjegyek domináltak a felépítésében. A legendáknak volt annyi valóságalapja, hogy valóban nehéz volt engedelmességre nevelni egy vadállatot... De távolról sem lehetetlen.
A felcímkézős módszer sokat segített a tisztasági szerek, kenceficék rendszerezésében is, de még nagyobb hasznára vált az Inugoya klán legendás szaglása. A braille írás megtanulása nehezebb volt, mint valaha képzelte volna, a szabadtéren való navigáláshoz pedig évek rutinja szükségeltetik. Hyouten tanította meg mindazt a vakvezető fortélyt farkaskölyöknek, amihez látás is kell, minden mást pedig Yukino. Accalia legalább akkora természeti csapás volt, mint a lány kisdedkorában, ha nem nagyobb. Már csecsszopó korában megnyilatkozott akarnok jelleme, ami persze később csak rosszabbodott. A gyerek és új kedvence állandó harcot vívtak az apró falkájukban betöltött helyért. Gingitsune sajnos túl nagy volt ahhoz, hogy magával vihesse az akadémiai órákra, de sosem felejtkezett meg foglalkozni a kutyával, aki a legnagyobb ajándékot adta neki, amit lehet. Az apró nőstényfarkas már ilyen csöppségnek is igen büszke teremtés volt. Míg más állathasználó shinobi-tanoncok társai általában valamilyen formában gazdájukon feküdtek-lógtak, addig Accalia nem engedte magát felvenni. Csak ha senki nem látta. Bundás barátja társaságában könnyű volt elfelejtkezni arról, mennyi mindent veszített a látásával együtt.
Másik négy érzékszerve hihetetlen érzékeny lett a következő pár hónapban. Sokszor úgy érezte, mintha teljesen új dimenziók nyílnának meg előtte. Egy selyemruha tapintása, a téli erdő és a tenger illata, egy alma íze. Korábban sose vette észre, milyen csodálatosak is ezek. Rá kellett döbbennie, hogy a vizuális ingerek mennyire is elterelik az ember figyelmét a létezés egyéb csodáiról. És persze a zene! Hallása finomodásával szinte kiszakadt a valóság szövetéből, amikor szép dallamokat hallott. Ekkortájt vált szokásává az éneklés is. Eleinte csak akkor, amikor azt hitte egyedül van, később megtanulta figyelmen kívül hagyni mások véleményét. Fejlettebb érzékei azonban nem csak ebben voltak segítségére. A shinobi művészetek gyakorlásakor eleinte képtelen volt a látása nélkül eltalálni egy mozgó célpontot shurikennel vagy a gyakorlókard pengéje elől kitérni. Aztán amikor megtanult a levegőt hasító, halk hangra összepontosítani, már sokkal könnyebb dolga volt. Édesapja mindent megtett, hogy olyan kiképzésben részesítse Yukinot, hogy ne kelljen szégyenkeznie egyetlen korabeli ninja előtt sem. Egyszer, miközben a kertben gyakorolták a kunai harc alapjait, két összecsapás között így szólt az idősebb Inugoya:
- A lányom vagy Hana, ezért őszinte leszek veled. Nem is lehetnék büszkébb, egy év alatt, nem csak hogy behoztad a lemaradásod, de még be is előzted a tantervet. Mesterien bánsz a bottal és a dobófegyverekkel, de… Alulmaradnál bárkivel szemben, aki kicsit is tudja, hogy használja ki előnyére a te hátrányod! Egy éles harcban vannak helyzetek, amikor a hallásod és szaglásod nem lesz elég.
A férfi lassan, óvatosan egy füstgránátot halászott elő beszéd közben. Elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomja a kotorászás hangját a zsebében, egy ilyen fegyverrel pedig könnyen kiiktatható Yukino egyik harcban használatos érzékszerve. Hyouten olyan ember volt, aki úszni tanulni vízbe dobtak, és pont ezért ezt tartotta a legjobb módszernek. Még ha ez azt is jelenti, hogy fonák módon tőrbe csalja a lányát. Viszont mielőtt eldobhatta volna a gránátot, hirtelen rántást érzett a lába alatt és elvesztette egyensúlyát, majd elhasalt a hóban. Amikor lenézett, a farkaskölyköt látta, aki morogva cibálta a nadrágszárát. A lány önelégülten kisöpört egy csontfehér tincset az arcából és azt mondta:
- Accalia majd figyel helyettem is. Látod? Csak az számít, együtt mire vagyunk képesek!

Három év illant el, mintha csak varázsütésre történt volna. Az apjával és Accaliával való edzések alatt szinte csak úgy repült az idő. Már tizenhárom éves volt, majdnem felnőtt. Legalábbis ő nagyon szeretett így hivatkozni magára. Azt meg kell hagyni, alakja nyomokban már nőre emlékeztetett, de alabástrom arca még mindig olyan volt, akár csak egy porcelánbabáé. Kicsit kényelmetlenül érezte magát a sorban állva. Ugyan nem láthatta a körülötte állók reakcióját, de a feszült csendből arra következtetett, hogy megint elől hagyhatta szemfogait, ahogy mindig, amikor kínosan érzi magát. Az elméleti vizsgán ugyan megfelelt, de a legtöbben nem ott szoktak elbukni. Azok között várta a sorát leszegett arccal, akik nem feleltek meg a tavalyi genin vizsgán, amikor minden valamirevaló ninjanövendék átment. S ő is itt volt köztük. A selejtek közt. Mi több, köztük is csak egy nagy halom szerencsétlenségnek érezte magát. Egy nagy halom vak szerencsétlenségnek. Időközben igen tekintélyt parancsoló – bár még közel sem végleges - méretet elért társa minden bizonnyal megérezhette feszültségét, mert finomat harapott a kezébe. Halkan szitkozódva teremtette le a kisebbfajta fenevaddá terebélyesedett ragadozót:
- Accalia! Hagyd abba! Rossz farkas!
Az állat azonban rá se bagózott a fegyelmezésre, mintha még fel is lelkesült volna rajta. Hátsó két lábán ágaskodva lassan magasabb volt mint a lány. Mellső mancsait biztatóan a vállára tette, mintha csak azt sugallná: „menni fog kislány!” Való igaz, sokat készültek erre a vizsgára. A chakraelmélet alapjaival már régóta megismerkedett, s gyakorlati alkalmazása sem okozott túl sok fejfájást. Elsőként persze a chakra felszabadítása és használata. Ez talán könnyebben ment neki, mint a többieknek. A víztükrön, vagy függőlegesen terepen megmaradás főképp összpontosítás kérdése. Ha pedig valamit, akkor összpontosítani nagyon jól megtanult az évek során. Ahogy a látásnak is mindig van fókusza, el kellett sajátítania ugyanezt a szelektálást, csak a többi érzékszervnél. Máskülönben csak egy érzékorgiában találja magát, ahol azt se tudja mi micsoda. A vizsgán elvárt ninjutsuk kivitelezése már más tészta volt. A plusz egy év miatt, amit gyakorlásra fordított, majdnem tökéletesen elsajátította a nagy részüket. De csak majdnem… Példának okáért a Shunshin no jutsu gyakorlati kivitelezésével semmi baja nem volt. Amíg nyílt terepen van. Ha a Fürge Testet húzná, mint feladatot, több mint valószínű ő lenne az első a Rejtett Hó történelmében, aki nekiszalad a falnak a geninvizsgán. Másik üdvöske: Henge no jutsu. Yukinohana ugyan nem született vak volt, az elmúlt három évben azért mégiscsak sokat kopott az emlékezete, hogyan is néz ki egy arc. Ami azt illeti, a szüleién és a sajátján kívül nem is látott túl sokat.
~ Vajon mennyit változhatott az arcom azóta..? ~
Futott át rajta a kósza gondolat. Szánhúzó kutya alakját persze gond nélkül fel tudná venni, álmából felkeltve is. Ő ugyan nem láthatta a végeredményt, de apja szerint egész jók voltak a Bunshinjai is. Bár egy kicsit kancsalok, azt mondta.
~ Ha nincs szemész a vizsgabizottságban, talán fel se tűnik nekik… ~
Háta mögött egyszer csak halk kuncogásra lett figyelmes. Az iskolapadban töltött évek alatt, megtanult megkülönböztetni jó pár fajta nevetést. Ez tipikusan az a gúnytól fuldokló fajta volt, amin csak más kárára szórakoznak. Bár fojtott hangon sugdolóztak, tisztán értette minden szavukat:
- Mit keres itt ez a fakó, vak rémség a kilógó agyaraival, meg a bestiája? Ez Ninja Akadémia, nem a Rémségek Cirkusza!
Úgy tűnt nem csak ő hallotta amit sutyorogtak. Észre sem vette, mikor tűnt el mellőle a farkas. A fenevad felborzolt szőrrel állt karnyújtásnyira a halálra rémült diáktól, bár ő ezt nem láthatta. Nem is volt rá szükség. Az imént még gúnyolódó fiúk páni sikoltozása pont elég beszédes volt. Gonosz mosolyt villantott a hangok irányába, látni engedve természetellenes szemfogait. Éppen azon töprengett, vajon kiszórakozta-e már magát eléggé, amikor egy unott orgánum az ő nevét zengte:
- Inugoya Yukinohana! Húha, hosszabbat nevet nem találtál?
- Accalia! Hozzám!
A farkas oldalán a vizsgaterembe lépve kicsit nyugodtabbnak érezte magát, mintha egymaga tenné ugyanezt. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy előny-e, vagy hátrány, hogy nem látja a vizsgabiztosok arckifejezését. Érkezését egy darabig csupán síri csend fogadta. Végül is nem lehet valami hétköznapi látvány egy világtalan kunoichi, vakvezetőfarkassal.
~ Három vizsgáztató, légzésük nyugodt, kiegyensúlyozott. Akkor még nem türelmetlenek. Pazar! Hmm, az egyiknek víz van a tüdejében, a bal szélső pedig parfümmel próbálja palástolni, hogy nem fürdött két napja… Ráadásul macskája is van. Fúúj! ~
Egészen elkalandozott, s végül egy öreg, rekedtes hang szólította meg. Először összerezzent a hallatára, de rögtön utána megpróbálta összeszedni magát:
- Nos, gyermekem. Lássuk, hogy az a toportyán nem csak dísznek van-e ott az oldaladon!
- Elnézést, hogy mi?!
A hangnem ezután már kissé leereszkedőbb volt, valami olyasmi, mint ahogy a szellemi sérültekhez szoktak beszélni.
- A farkas. Mutass be vele egy Juujin Bunshint. Vagy talán süket is vagy?
Nem tudta, vajon csak próbálnak elnézőek lenni vele, amiért hátránnyal indul, vagy másnak is ezt szánták volna feladatnak. Mindenesetre hatalmas kő esett le a szívéről. Ez a technika ugyan nem volt benne a hivatalosan elfogadható jutsuk listájában, mégis úgy érezte, átfogóbb bemutatót ad a képességeiből így, mintha mondjuk tájképeket festene. Ujjai a már oly jól ismert technika kézpecsétjeit formálták, majd Accalia helyén megjelent a szakasztott mása. Hogy sikerrel járt-e, csak az elégedett hümmögésből tudta megállapítani.
A második feladat a célzófegyverekben való jártasság demonstrálása volt. Legnagyobb bánatára álló célpontokkal. Fogalma sem volt, hogy fogjon neki, de mielőtt bármit is tehetett volna fegyvercsörgést hallott, majd a céltáblába fúródó kunai hangját! S akkor tudatosult benne, hogy Accalia, még mindig az ő alakjában megcsinálta helyette a célzógyakorlatot! A meglepetését nehezére esett palástolni. Még ő sem tudta, hogy legjobb barátja ilyenre is képes. Neki már csak annyi volt a dolga, hogy látványosan vakarózzon, és kergesse a lófarkát. Mindesetre a vizsgán átment. Genin lett! Elég átlátszó trükk volt ugyan, több mint valószínű, hogy kevés megtéveszteni egy vizsgabizottságot. De úgy tűnt, értékelték a spontaneitást és bátorságot, ami ehhez a vezércselhez kellett. Még akkor is, ha mindkettő a farkas érdeme volt.

**Inugoya Yukinohana** Vas. Ápr. 19 2015, 07:06

A legtöbb szépreményűt ezután csoportokba osztják, hogy két másik hasonszőrűvel sajátítsa el a csapatmunka mikéntjét egy jounin árgus felügyelete alatt. De nem úgy Yukinot. Édesanyja kérésére ugyan fontolóra vette, hogy erőt vesz magán és jelentkezik egy csapatba. Csakhogy nem jött össze. Az utolsó pillanatban megrémült, visszalépett, s kijelentette: az ő falkájában nincs hely két suhancnak és egy mesternek. Egyszerűen nem tudta rászánni magát, hogy egy alakulat tagja legyen. Még nem állt rá készen. Apja a végsőkig mindent elkövetett, hogy egyetlen gyermekének ne kelljen akarata ellenére egy genincsapatba kerülnie. Még a falu elöljáróival is szembement, ami akár kegyvesztetté is tehette volna, ha korábban nem érdemli ki feltétlen megbecsülésüket. A Rejtett Hó vezetői úgy gondolták, épp elég méltányos volt tőlük, hogy a férfi iránti tiszteletből megengedték világtalan lányának, hogy magára öltse ninják fejpántját. A csapatokba való beosztástól már nem tekinthettek el. Ha most nem tanulja meg, hogy viselkedjen és harcoljon egy emberek alkotta formációban, vaksága a későbbi, éles helyzetekben még inkább akadályozni fogja. Mi több, nem csupán a saját, de más shinobik életét is veszélybe sodorhatja. Hyouten azonban kijelentette: maga fogja kézbe venni Yukinohana képzését, s kezességet vállalt azért, hogy olyan harcost farag leánygyermekéből, aki egyedül és csapatban is megállja a helyét. Esküvel fogadta, hogy az örök tél falvához méltó kunoichit farag a lányból, s kész volt bármilyen árat megfizetni, ha utólag meggondolatlannak bizonyulna. Ez elég zálognak bizonyult a rejtekfalu vénjeinek, akik így áldásuk adták rá. Hana mestere lehetett.

Mivel a lány ideje zömét továbbra is apjával és Accaliaval, valamint a kutyákkal töltötte, túlságosan sok változást nem hoztak a geninévek, azt leszámítva, hogy most már minden egyes elvégzett küldetéssel távolabb merészkedtek a falutól. Szaglása több, mint elég volt, hogy póráz nélkül is követni tudja farkasát a legsűrűbb erdőben is anélkül, hogy beleakadt volna valamibe a ruhája. Tudta, hogy az ezüstszürke ragadozó csak olyan ösvényt választ, ahol ő is kényelmesen utána loholhat. Ébenfa botjával – ami szükség esetén fegyverként is forgatott - tapogatta az utat maga előtt, s szinte sosem felejtette karnyújtásnyinál távolabb. Egyedül az éjszakai portyák képeztek kivételt, amikor a bakacsinsötét erdőben négykézláb vágtáztak, rágcsálókra és kisállatokra vadászva. A sokévnyi holdvonyítástól amúgy is mély hangja süldő korára kissé reszelős lett, ám ez cseppet sem zavarta. Sőt, kifejezetten vonzónak és egzotikusnak tartotta szokatlan orgánumát. A kamaszkori hiúság, így vagy úgy, de kifejezésre jut. Míg a korabeli lányok többsége a tükör előtt tollászkodott, addig ő karcos szerenádokat dalolt az erdőnek.
Édesapjával és a nyomukban lihegő falkányi négylábúval tökéletes egységet alkottak. Mintha csak egy felettes én vezérelte volna az egész falkát. Félszavakból, beszédes pillantásokból vagy hangokból, mozdulatokból megértették egymást. Az emberek többsége, akik saját fecsegésüktől olykor még az ágyútüzet sem hallanák, mit sem tudnak a fenséges erdő titkairól... Mi mindent mesél, ha van füle hozzá valakinek. Sokat beszélnek, de keveset mondanak. Az ő esetükben ez pont fordítva volt. Együtt hallgatni a vadvilág halk neszezését, beszívni a megannyi illattól terhes, párás levegőt. Mégis mi kell ennél több? Már geninné válása előtt sem volt csapnivaló vadász, de amikor hosszú szünet után, immár vaksi szemmel ismét hajtóvadászatokon vett részt, egészen új arcát mutatta a rengeteg. Korábban olykor órákig is várt egy helyben kuporogva, vagy űzött egy vadcsapást, mielőtt prédára lelt. Hiába volt szeme, mégse látott igazán. Az állatok rejtőszíne könnyedén megtévesztette azokban az időkben, mert elfelejtett a többi érzékére figyelni. Ezúttal azonban, amikor hagyta, hogy a természet fenséges nyugalma egészen átjárja, s szinte eggyé lett vele, mindig csakhamar a kiszemelt vadak nyomára lelt. Bár az íjjal nem bánt túl ügyesen, mindig tudta, hol állítsa fel a csapdáit, mert egy vadállat ösztöneivel és egy ember racionalitásával rendelkezett. Tizenöt éves korára már kevés vadász érhetett csupán a nyomába. Ez persze nem tette túl népszerűvé a körükben. Olykor a fülébe jutottak a vadászházakban terjengő rosszindulatú szóbeszédek. De már rég felülemelkedett a csitri, torzszülött és hasonló jelzőkön. Talán még egy kicsit szánta is rosszakaróit, hisz tudta, csak azért illették ily epés jelzőkkel, mert csapnivaló sarlatánok hozzá képest, akik azt hiszik, attól hogy megölnek pár állatot, máris vadásznak hívhatják magukat. Egy férfiember azonban ritkán nézi jó szemmel, ha egy kamaszlány happolja el a napi betevőre valót. Aki ráadásul még vak is.

Feladata többnyire csak a helyi vadvilág arányainak szabályozása volt, a prémvadászat csak afféle mellékes pénzforrásnak volt jó. A Hó Országa környezeti adottságai miatt aránylag ritkán lakott. Az emberi települések távol vannak egymástól, amiket akár hetekre is elvághatott egy nagyobb hóvihar. A földművelés szinte leheteletlen volt, a természetes élelemforrások száma pedig igen csekély. A vadvilág a kevés falu ellenére is egyre kisebb területre szorult, a zord klíma pedig csak a legéletrevalóbb és legerősebb ragadozók szaporodási esélyeinek kedvezett, ami hamar a helyi fauna felborulásához vezetett. Ilyenkor hívták Yukinot és az apját.
Yukigakure no Satotól több mérföldnyire északkeletre volt a legendás Saiban vadászterülete. A gigászira nőtt hópárduc teljesen megvadult, mióta orvvadászok elejtették a párját. A nagymacska azóta több kereskedelmi konvojt is megtámadott, szétkergetve, vagy felfalva a kereskedőket és a karavánkísérőket. Rákapott az emberhúsra. Azt rebesgették, akkorára nőtt a fenevad, hogy egyetlen harapásával szekereket aprít ripityára. S ha mindez nem lett volna elég, messzire elhagyta korábbi territóriumát, egyre közelebb és közelebb merészkedve a lakott területekhez. A vérdíj oly busás volt a bestia fején, hogy feltölthették volna belőle a télire való készleteket és még a kennelek kibővítésére is maradt volna. Ez ígérkezett a fiatal genin eddigi legkomolyabb küldetésének, s ő gyermeteg izgalommal várta az indulást. Ám apját váratlan ügyben egy messzi országba szólította a kötelessége, le kellett mondania a megbízatást. Természetesen megtiltotta a hevesen ellenkező Hananak, hogy egymaga eredjen a fenevad nyomába. A lány elkeseredetten hajtogatta, mennyire is szükségük van arra a pénzre. A magas fejpénz reményében biztos sokan fognak próbálkozni a Saiban elejtésével, s valaki minden bizonnyal sikerrel is jár, mire a férfi hazatér. Hyouten azonban hajthatatlan maradt. Azt mondta, úgysincs szükségük arra a pénzre. De Yukino tudta, hogy csak férfiúi büszkesége beszél belőle. Végül azonban meg kellett ígérnie, hogy nyugton marad, amíg édesapja haza nem tér külhoni megbízatásából.
Két nap telt ezután. Épp a piactéren próbált tisztességes árat kialkudni egy adag bálnazsírért, ami a fegyverek ápolásához kellett volna, amikor kapott egy fülest. Yarou és bandája a következő reggel, a Nap első sugaraival indul a Saiban rejtekhelyéhez. Kisstílű orgazdák szedett-vetett tömörülése volt ez, kígyók, akik folyton kicsusszantak az igazságszolgáltatás kezei közül. A legkorszerűbb fegyvereket használták a cserkészéshez és szórakozásból öltek. Sokkal inkább voltak mészárosok, mint vadászok. Ez a párduc ősi és nemes lény volt, alig pár élt belőle a szigetnek ezen az oldalán. Ha mindenképp meg kell halnia, jobb hóhért érdemel ennél a csőcseléknél. És persze a jutalomnak is jobb helye lenne az ő családjánál. Yukino nem az a fajta ember volt, aki megszegte volna az adott szavát, de úgy érezte, az adott körülmények mentesítik őt az ígérete alól. Úgy gondolta, édesapja sem akarná, hogy ilyen rongy alakok húzzanak hasznot a nagymacska halálából…
Az indulást megelőző este alig bírt aludni az izgatottságtól. Az éjszaka még mindig koromfekete volt, amikor az ébresztőórát jócskán beelőzve kipattantak világtalan szemei. Farkasa édesdeden aludt, fejét a mellkasára hajtva. Finoman végigsimította az állat fejét, majd suttogva így szólt:
- Accalia készülj. Vadászni fogunk.
Hajnalhasadtával indultak. A legszükségesebbeken kívül semmit sem vitt magával, csak lelassította volna. Jókora adag tekercs, hogy legyen mibe pecsételnie a tetemet. Nyúzókés, ha csak a fontosabb részeket lenne lehetősége elhozni. Pokróc és egy vállán átvetett jókora tegezben fél tucat hajítódárda. És persze a speciális, dombornyomásos térkép, ami nélkül soha nem ment túl messzire az erdőben. Ezzel sem volt könnyű navigálnia a fák sűrűjében, enélkül viszont szinte lehetetlen. Élelmet nem vitt magával, csak felesleges súlyt cipelt volna. A füles szerint Yarou csapata holdtölte előtt egy éjszakával fog a területre érkezni, szóval négy napja volt. Megfeszített tempóban haladtak, alig-alig álltak meg pihenni. Mivel egyedül volt farkasával, így sokkal gyorsabban tudtak haladni, mint az öt fős, állig felfegyverzett kompánia. Legalábbis ha előtte jártak, nagyon jól elrejtették a nyomaikat. Az első két nap még érezte a szagukat, ha a megfelelő irányban fújt a szél, de ezután másik ösvényt választhattak, mert többé nem érzékelte a jelenlétéket. Persze még így sem mert tüzet rakni, ha az orvvadászok felderítőket küldenek ki éjszaka, könnyűszerrel kiszúrták volna. Különben sem volt soha finnyás, nem volt probléma a nyers nyúl-, vagy ürgehús elfogyasztása, amit Accalia hozott esténként. Olykor a sötétben is folytatták útjukat, egyiküknek sem okozott különösebb nehézséget a tintafekete éjszaka: a lány amúgy sem látott, a farkas pedig ilyenkor is ugyanolyan jól. Katonás fegyelmüknek és megfeszített tempójuknak meglett a gyümölcse, majdnem egy egész nap előnyük volt.
A Saiban rejtekhelyét gyerekjáték volt megtalálni – akkora lábnyomokat hagyott maga után, amibe facsemetéket lehetett volna ültetni, odúja pedig már messziről bűzlött az odavonszolt dögök szagától. Óvatosan, széliránnyal ellentétesen közelítette meg a párduc rejtekét. Az állat az odúja előtt feküdt, a recsegő hangokból ítélve valami velős csonttal vesződhetett. Accalia felborzolta a szőrét, de morogni már nem maradt ideje, mert gazdája finomat koppintott a feje búbjára, majd szája elé tett mutatóujjal intette csendre társát. De nem támadt egyből, hanem tisztes távolságot tartva a prédától fáról-fára, szikláról-sziklára felmérte a terep sajátosságait. Majd fél napjába telt mindent kitapogatni. A következő lépés a csali volt. Egy beteges, lassú őzgidára esett a választás. Különben sem lett volna sok esélye szegénynek. Rendhagyó módon azonban a hajítódárda tompa végével célozta az állatot, hogy az csak elájuljon. Az élő csali mindenképp hasznosabbnak bizonyult volna. Az őzike azonban épp lehajolt a fűbe, így elvétette a dobást, riasztva az állatot, ami azonnal futásnak eredt. Accalia úgy eredt utána, mintha csak puskacsőből lőtték volna ki. Rávette magát a gyenge testre, ami rongybabaként omlott össze a súlya alatt, s elharapta a torkát. Pár pillanattal később Yukino is odaért, rosszallóan csóválva a fejét:
- És mégis melyik részét nem értetted annak, hogy ÉLVE, te bolhazsák?!
A farkas először értetlenül forgatta a fejét, majd szűkölve nyalogatni kezdte a kezét, mintha nem tudta volna, hogy mi volt a feladata. De a lány nagyon is tisztában, hogy a szuka értette a parancsot. Csak épp nem volt kedve teljesíteni.
- Néha elgondolkozok, mennyivel egyszerűbb lenne egy kutyával vadászni!
Accalia sértődötten vakkantott.
- Persze hogy csak viccelek! Na gyere, még el kell kapnunk egy cicust!
Már alkonyat volt, mire visszaértek. A Saiban valószínűleg visszavonult a barlangjába, hogy pihenjen egyet az éjszakai vadászat előtt, de nem tudta biztosan, a dögszagtól elég nehéz volt megmondani. Kiterítette a tetemet a tisztásra, ahol reggel még a párduc lakmározott, majd ismét fedezékbe vonult. Szája elé téve kezét utánozta kezdte az őzek hangját. Várt egy keveset, majd ismét felbőgött. Accalia meglepetten kapta oda a fejét, hisz nem sokszor látta még más állatok hangját utánozni. Most először nézett rá, mióta elindultak visszafelé. Azóta is duzzogott, amiért épp hogy csak kóstolhatta a gidát. A csali és az őzhang együttese meghozta a várt eredményt: a monstrum kilépett odúja biztonságából a potyavacsora reményében. Yukinot chakráját a hallójárataiba vezette, s tisztán hallotta az állat heves szívverését. A Saiban egy ideig gyanakodva méregette a dögöt, de végül az éhség győzedelmeskedett az óvatosság felett. Lehajolt, hogy jókorát harapjon a testből…
… És dühösen kapta fel a fejét, amikor hatalmas fogai egy őzvérrel bekent fatuskóba szorultak. A lány az utolsó pillanatig nem volt benne biztos, hogy sikeres lett a Kawarimi. De nem volt ideje örvendezni, ez a tettek ideje volt. A ragadozó felordított és rázni kezdte a fejét, míg a kunoichi és farkasa kivetődtek az eddig fedezékként szolgáló fatörzs mögül. Gondolatban bemérte a vastag, lüktető ütőeret, és eldobta az első hajítódárdát. Ismét elvétette egy kicsit, de a nagyobb célpont miatt azért így is sikerült sebet ejtenie: a fegyver a jobb lapocka alá fúródott. A bestia felüvöltött fájdalmában, majd nemes egyszerűséggel szilánkokra roppantotta a fatönköt. A nyállal kevert vérszag alapján biztos kitörhetett pár foga is. De minden bizonnyal nem elég. Máris készítette a következő lövedéket, de a nagymacska méretét meghazudtoló kecsességgel hajolt ki előle. Ahogy a harmadik próbálkozásnál is. Accalia időközben elérte a fenevadat. Hiába volt hatalmas a sajátjai a között, a Saiban mellett csak plüsskutyának tűnt. Túl sok választása nem maradt – a lábakat támadta. Amíg a préda a farkassal volt elfoglalva, Yukinonak sikerült még egy sikeres támadást bevinnie, ezúttal marmagasságban érte a találat. Két oldalról fogták közre, így csak egyikük ellen tudott védekezni. Mivel a lány távolabb állt, így Accalia felé támadott bal mellső mancsával, csúnya karmolást ejtve a szuka oldalán. A fájdalmas vonyítás hallatán az ifjú geninben kihunyt mindent félelemérzet és óvatosság. A tegezből kirántva utolsó két dárdáját, mindkét kezében egyet-egyet tartva rohant a neki háttal álló nagymacskának. Egy ugrással a hátán termett, s belevágta mindkét szúrófegyverét az állat hátába, pont mielőtt az még egy – minden bizonnyal halálos – csapást vihetett volna be szőrös barátjának. Majd kirántotta és újra, meg újra, mindeközben pedig próbált fennmaradni a hátán. Amikor a Saiban a fájdalomtól kábán oldalra dőlt, épp hogy csak sikerült leugrania róla. Ha elvéti a vetődést, talán egy életre lesántult volna. Akkor egészen biztosan bekerült volna a rekordok könyvébe, mint a legtöbb fogyatékkal rendelkező ninja…
Accalia vérzett, tudta hogy nem késlekedhet. A haldokló fenevadhoz lépett, kesztyűbe bújtatott kezét gyengéden az állat hatalmas orrára téve.
- Annyira sajnálom…
Suttogta elcsukló hangon, majd véget vetett a párduc szenvedéseinek. Szörnyen érezte magát, amiért egy ilyen ritka és nemes állat az ő kezétől pusztult el, még ha tudta is, ennek így kellett történnie. A vérdíjjal ami a fején volt, különben sem húzta volna pár napnál tovább. Így legalább nem bűnözők zsebében landol majd a pénz a legendás Saiban elejtéséért. Mit sem törődve a mesés zsákmánnyal szökkent a ziháló Accaliahoz. Először megtapogatta a sebet. Társa fájdalmasan felvonyított, de különben hagyta magát. A karmolás nyoma mély volt, de szerencsére nem annyira, hogy szervet, vagy fontosabb eret is ért volna. De erősen vérzett, sürgős kezelésre szorult. Először egy száraz rongyra vizet öntött a kulacsából – szesz sajnos nem volt nála – és megtisztította a sebet, majd erszényéből csonttűt és cérnát vett elő, s megpróbált úrrá lenni keze remegésén. Lehúzta kesztyűit, hogy tapintása finomabb legyen, s nekilátott összevarrni a nagymacska karmolását. Miután végzett, ölébe vette a vérveszteségtől kába szuka fejét, s addig-addig cirógatta, míg az mély álomra nem szenderült. Ő maga is nagyokat ásított... Tudta, hogy mihamarabb hozzá kellene látnia a nyúzáshoz, de ő is rendkívül fáradt volt a több napos erőltetett menettől. Pillái súlya, akár az ólom.
- Csak egy órácskát…
Motyogta mielőtt maga is megadta volna magát az álom édesgető hívásának.

Emberi hangok rázták fel szendergéséből. Riadtan kapta fel a fejét. Nem tudta volna biztosan megmondani, de mintha már besötétedett volna.
- Nézze mán' Főnök! A kiccsaj egyedű elintézte azt a böhöm állatot ni!
Választ helyett először egy visszakezes pofon félreismerhetetlen hangja csattant. Majd egy parancsoláshoz szokott hang teremtette le az előbbi férfit:
- Mi lenne, ha csak egyszer a rohadt életben meg tudnád állni, hogy ne mondd ki az egyértelműt? Nézd meg mi tettél, elintézhettük volna ezt csendesen, úriemberek módjára is. Elvonszolhattuk volna a dögöt amíg alszik, de neked persze óbégatnod kell. Tudod milyen szégyen egy úriembernek, hogyha egy vak nőre kell kezet emelnie? Persze hogy nem. Fogalmad sincs az illemről, te félkegyelmű.
A lány óvatosan arrébb fektette Accaliat, majd a lándzsák után kezdett tapogatózni, de egyet sem talált. Óvatos mozdulattal felállt, majd a hangok irányába fordult.
- Yarou...
- Úgy látszik a hírnevem most is megelőzött. Te pedig egészen biztosan Yukinohana vagy, Hyouten kölyke. Elismerésem, szép munkát végeztél a fenevaddal. Egy vaksi asszonyhoz képest. Attól tartok, a szereped ezzel véget is ért. Fogd az ordas szörnyeteged, és eredjetek innen, amíg vagyok olyan gáláns, és hagyom nektek.
- Nem megyek sehova. Hamarabb értem ide, mint ti. A Saibant én ejtettem el. Nem engedem át olyan vadorzóknak, mint amilyen te vagy.
- És azt gondolod, hogy ettől hagyom, hogy elhappold az egyik legértékesebb zsákmányom? A megbízó dupla árat fizet, ha még egyet leszállítunk neki. Talán mégsem vagy olyan eszes, mint rebesgetik. Sosem kaptad volna meg azt a fülest, ha én nem akarom úgy. Kellett valaki, aki legalább olyan jól boldogul az erdőben mint te. Csak a nyomaidat követve juthattunk idáig. Ha vadorzókat segítesz, ugyan mivel lennél különb náluk te kis csitri?
A döbbenettől a torkára forrt a szó. Az egész ki volt tervelve. Egészen idáig követték, csalinak használták és most még ki is akarják rabolni. De csak akkor fog megtörténni, ha hagyja magát.
- Ti voltatok?! Miattatok volt az egész! A ti kapzsiságotok miatt vadult meg és ölt ártatlan embereket! És most visszatértetek, hogy belőle is hasznot húzzatok? Miféle emberek vagytok?
- Befejezted? Nincs több mondandód? Helyes. Akkor hallgass jól, mert csak egyszer mondom el. A zsákmány a miénk. Ha együttműködsz, te meg a korcsod szabadon távozhattok. Persze csak miután az embereim kedvük töltötték rajtad. Ha pedig bárkinek is egy szót is szólsz Yukigakureban arról, hogy mi történt itt a drágalátos farkasod vattával kitömve fogva végezni a dísztermemben! Megértetted? Hachirou, motozd meg!
A bekötött szemű lány némán bólintott, majd feltartott karokkal a hóba térdelt. Öt különböző lélegzetet tudott megkülönböztetni, mind egészséges. Ennél sokkal többet azonban nem sikerült megtudnia róluk, akárhogy is próbált figyelmet fordítani az apró részletekre. Az, amelyiket a motozására utasították, lassan megkerülte. Forró, borgőzös leheletét a nyakán érezte, ahogy nekilátott a feladatának, fikarcnyit sem törődve női mivoltával – vagy pont amiatt – tapogatta át meglehetős alapossággal felsőtestét. Sok ideje azonban nem maradt élvezkedni, mert Yukino egy határozott mozdulattal hátrafejelt. Bár a férfi megpróbálta félrekapni a fejét, a kunoichi chakrával megerősített koponyája eltörte az állkapocscsontját.
- Lelőni!
Hallotta a parancsot. Egy gyors mozdulattal a fickó háta mögé sasszézott. Épp időben. A nyílvesszők először surrogó, majd élő pajzsába való csapódáskor cuppogó hangja alapján a maradék négy vadorzó közül kettő lehetett felszerelve íjjal. Maga előtt tolva a saját vérétől fuldokló orvvadász testét közeledett feléjük. A lövések gyakoriságból ítélve nem közönséges fegyvert használhattak, valami modern nyílvető lehetett a birtokukban. Persze mit sem ért, amíg maga előtt tartotta a társukat. Nem voltak túl bajtársiasak, minden habozás nélkül tűzdelték tele saját cimborájukat lövedékekkel, csak hogy őt leszedjék. Amikor már kellően közel hallotta a nyílvető mechanizmus kattogását, a súlyos testet feléjük taszította, hogy egy kevés időt vegyen magának. Egy fájdalmas kiáltásból ítélve az egyik lövésznek eltörhetett valamije, amikor a tűpárnává lőtt férfi ráesett. Alig egy pillanat múlva egy penge levegőt hasító hangja figyelmeztette a veszélyre. Egy gyors bukfenccel tért ki, majd amikor visszanyerte egyensúlyát a támadó térdére sújtott egyet ököllel, mire az artikulátlan üvöltéssel összeesett. Az események gyors egymásutánjában azonban figyelme nem volt elég kiélezett. Az egyik lövész visszanyerte az egyensúlyát és ismét tüzelt, ezúttal eltalálva Yukinot a vállánál. A fehér hajú lány fájdalmasan felnyögött, de lendülete nem tört meg, felkapta iménti támadója kardját, majd újabb ellensége felé szökkent. Mielőtt újratölthette volna fegyverét, egy átlós vágással a törzsén őt is ártalmatlanná tette.
De nem volt ideje diadalának örülni. Bár hallotta a háta mögött a kemény talpú csizma alatt nyikorgó hó hangját, már nem volt ideje cselekedni. Egy késpenge fagyos érintését érezte a torkán, egy borostás állat pedig az arcán. Matthelyzetben volt. Nem tudott anélkül támadni, hogy ne vágta volna el a saját ütőerét.
~Ennyi volt. Bocsáss meg Apa! Hallgatnom kellett volna rád! ~
Yarou hangja búgott közvetlen a füle mellett:
- Ezt keservesen megbánod te kis szuka! Egy egész hónapra kellett kifizetnem ezeket a semmirekellő idiótákat, és még csak negyedike van! Úgy terveztem gyors halálod lesz, de ezek után… Na mi van kislány, elvitte a cica a...
Nem tudta befejezni, egyszer csak fájdalmas üvöltésben tört ki. Elengedte Yukinot, aki egyensúlyát vesztve a földre rogyott. A férfi fájdalmas sikolyaiba egy ismerős hang vegyült. Accalia morgása. A farkas sebei ellenére idáig vonszolta magát, most pedig Yarou lábát marcangolta, elég időt adva a lánynak, hogy feltápászkodjon. A bandavezér torkaszakadtából üvöltött:
- ÁLLÍTSD LE A SZÖRNYETEGED!
- Accalia, elég!
- Jól döntöttél gyermek. Jobban belegondolva ezek a tökkelütöttek csak nyűg voltak a nyakamon. A közeledbe sem érnek! Miért lennénk ellenségek, ha osztozhatunk is?
Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt elsötétedett volna a világ, a kunoichi csizmájának vészesen közeledő talpa volt.
Embereivel egy fához kötözve tért magához. A Saiban teteme már nem volt sehol, a lány pedig egy méterre előtte guggolt, egyenesen az arcába meredve. Válláról a hópárduc fenséges irhájából rögtönzött köpeny lógott hátára.
- Gratulálok kölyök. És most mit akarsz tenni?
- Átadlak téged és az embereid az igazságszolgáltatásnak.
- És mégis mit remélsz elérni vele? Az egész bíróság… Az egész falu a zsebemben van! Seperc alatt szabad leszek!
- Én nem róluk beszélek…
Ujjával az éjszaka sötétjében villanó szempárok felé mutatott.
- Hanem róluk.
Az orgazda magabiztossága egy pillanat alatt elpárolgott. Vékony, könyörgő hangja olyan volt, akár egy kétségbeesett gyermeké:
- Mi? Ezt nem mondhatod komolyan! Nem hagyhatsz itt minket a vadállatok martalékának! Miféle ember tesz ilyet?!
- Egy olyan, aki már nem hisz többé az emberek igazságszolgáltatásában, mert a magadfajta szenny alakoknak kedvez. Itt fabatkát sem ér a rangod és a pénzed Yarou. Az erdőtől csak azt kaphatod vissza, amit neki adtál... Nos, én nem lennék a helyedben. Viszlát!
Az orvvadászok segélykiáltásait még mérföldekre is hallotta. Mégsem érzett megbánást. Tudta hogy a világ jobb hely lesz nélkülük.

Ideje nagy részében persze sokkal kevésbé izgalmas dolgokkal ütötte el szabadidejét. Amikor épp nem a ház és kennel körüli teendőkkel volt elfoglalva, és nem is farkasával játszott valami gyermeteg játékot, akkor szerette hasznosan tölteni a szabadidejét. Mivel a helyi könyvtár készletei igen szegényesek voltak mind hangoskönyvekben, mind kifejezetten vakok számára készült művekben, elhatározta, hogy hozzáférhetővé teszi őket az eljövendő generációk azon shinobijainak, akik az övéhez hasonló helyzetben találják magukat. Sorvezetőt és stílust ragadott, és kitartóan írta le braille írással azokat a könyveket és ninja tekercseket, amiket édesanyja olvasott fel neki. Időnként felkérték, hogy jelenjen meg olyan családok lakásán, akiknek gyengén látó vagy világtalan gyermeke van. Hasznos tippekkel látta el őket és bátorító megjegyzéseket tett. Szerette volna, ha mások könnyebben élik meg ugyanazt, ami ellen ő oly makacsul tiltakozott gyermekként. Nem győzte hangsúlyozni a kis lurkóknak, hogy így is ugyanolyan teljes életet élhetnek, mint bárki más. Egyes körökben valóságos jelképpé lett a Rejtett Hó falujában. Annak a jelképe, hogy nem számít, mivel sújt a sors, akkor is bárki azzá lehet, amivé igazán akar.
Sokat foglalkozott továbbá a regressziós hipnózis témakörével. Bár már több mint nyolc éve elvesztette szeme világát, álmaiban olykor még mindig látott arcokat. Leggyakrabban persze csak családjával, Accaliaval és az öreg Gingitsuneval álmodott, de olykor olyan alakok is felbukkantak e látomásszerű jelenésekben, akikkel egészen biztosan soha nem találkozott. Az önhipnózis pedig elég jó kiindulópontnak tűnt, hogy megérthesse az álmait meghatározó rejtett szorongásokat és késztetéseket. Bár e területen végzett tanulmányai mindenképpen érdekesek, és önismeretileg tanulmányosak voltak, végül mégiscsak zsákutcának bizonyultak. Hipnózis hatása alatt ugyan ébren is vissza tudta ugyan idézni egynémely álmának jeleneteit, a homályos emlékképek jelentésének és forrásának megértéséhez azonban egy cseppet sem jutott közelebb.
Továbbra is válaszokat keresve akadt rá a genjutsu tudományára. Bár gyakorlatban még sosem alkalmazta a tekercsekből tanult elméletet, s a megmagyarázhatatlan álomképek megértéséhez sem jutott közelebb, mindig is lenyűgözve a shinobi művészetek e titokzatos ágazata. Mióta elvesztette szeme világát, megtanulta értékelni egy-egy konfliktus kifinomultabb úton történő rendezését. A megtévesztés tudománya pedig tökéletesnek tűnt minderre. A krónikákban ugyan nem talált példát arra, hogy valaki vak létére genjutsuspecialista lett volna, nem igazán látta okát, hogy miért ne lehetne. A technikák leírásának zöménél nem volt említve, hogy szükséges lenne a szemkontaktus. A dobhártyán keresztül ható illúziók létrehozásánál pedig biztos előnyére lett volna finom hallása és zenei érzéke. De lelkesedése hiábavaló volt, a szemfényvesztés művészetében jártas, elismert mesterek hallani sem akartak róla, hogy egy világtalan süldőt fogadjanak tanítványul. Yukino nem belenyugvó természetéről volt híres ugyan, de egyelőre nem tudott mit tenni… Tudta, hogy mindennek megvan a maga ideje, így türelmesen várt, hátha egyszer megértőbb mentorra talál.

Chunninná való kinevezése nem épp a hétköznapi papírforma szerint történt. Nem sokkal nagykorúvá válása után történt, amikor a Yukigakure Árvaházban tartott előadást a gyerekeknek. Bár nem volt kimondva, érkezése célja egyértelmű volt: a faluvezetőség megbízásából alkalmas shinobik után kutatott a szülő nélkül maradt gyerkőcök között. Háborús időkben mindig fel kell tölteni a katonák sorait, még az olyan elszigetelt országoknak is, mint amilyenben ő élt. És kiből lehetne hatékonyabb gyilkológépet faragni, mint az árvákból persze. Bár a Rejtett Hó mindeddig megőrizte függetlenségét a Negyedik Nagy Ninja Világháborúban, nagyon jól tudták, hogy ez könnyen változhat. Nem elfogadni egy jelentős hatalom szövetségi ajánlatát éppoly veszélyes lehet, mint a vesztes oldallal társulni. A hónapok óta tartó belviszályok okozta feszültség érezhető volt a levegőben, még itt, az árvák között is. Főleg itt. Nem egy közülük ebben az istenverte polgárháborúban vesztette el a szüleit.
~ Mintha nem akarnák elegen a vesztünket a nagyvilágban. A mieinknek persze abba a kézbe kell harapni, amelyik eteti… ~
Az utóbbi pár évben meglehetősen sokat leküzdött az emberekkel kapcsolatos gátlásaiból. Amikor ő maga is gyermek volt, iszonyodott a többitől, de így, idősebb fejjel sokkal megnyugtatóbb, őszintébb társaságnak találta őket a legtöbb felnőttnél. Persze az is lehet, hogy szimplán csak nyeregben érezte magát, amiért a csöppségek bálványozzák őt. Nem mindennapi karaktere népszerűvé tette a gyerekek – főleg a gyengék, hátrányos helyzetűek – körében. És ha őt szerették, Accaliat egyenesen imádták. Először persze mindannyian félénken viseltettek a farkas iránt. Minden okuk megvolt rá, hisz szüleik és a nevelőtisztek minden adódó alkalommal az ordasokkal riogatták a gyerekeket. Nevelési célzattal olyan sületlenségekkel hitették a kölyköket, hogy a szörnyű farkasok azokat a gyerekeket viszik el elsőnek, akik nem eszik meg a zöldséget, fekszenek le időben, vagy mossák meg a fogukat minden étkezés után. Tulajdonképpen bármi rossz fát tettek a tűzre, a nagy gonosz farkassal fenyegették őket. Meg hát néha valóban elragadtak egy-két kölyköt… Nem csoda hát, ha eleinte tartottak Accaliatól. De amint jobban megismerték az állatot – aki kénytelen-kelletlen hagyta magát naphosszat dögönyözni -, egészen odavoltak érte.
Egyszer csak távoli kiáltozásra lettek figyelmesek. Yukiagakure ma fogadta a nagy országok követeit. Valami nagyon balul sülhetett el, ha ilyen felbolydulás van az utcákon is. Azonban nem volt túl sok ideje mérlegelni a helyzetet, mert az egyik ajtó kivágódott, s dübörgő léptekkel egy férfi sietett be rajta. Ruhasúrlódás, egy gyerek fojtott nyögése, kétségbeesett szipogás. Nem volt kétsége. Elkapta az egyik lurkót.
~ Csak nyugodtan Yuki… Ez pont olyan mint az az eset az anyamedvével. Kellő nyugalommal kezelni tudod. Csak hogy ott nem múlt egy tucat árva élete rajtam, a franc essen bele! Nem hibázhatok. ~
Feltartotta a kezeit, s nyugalomra intette az acsargó Accaliat. A férfi rémülettől remegő hangon ordított rá:
- Fogd vissza a dögöd te fehér lotyó, vagy itt helyben elvágom a kiskrapek torkát! Ott az ajtó! Mi az?
- A fürdőszoba.
Válaszolta félénken az egyik gyermek.
- Zárd be oda. Szép lassan, semmi gyanús mozdulat, vagy a kölyöknek annyi!
Yukino tudta, hogy amíg a farkas a közelben van, nem fogja tudni lenyugtatni a férfit, így óvatos mozdulattal kinyitotta az ajtót és betuszkolta oda az értetlenül pislogó farkast. Elégedetlen morgással adta meg magát a lány akaratának, mintha csak azt mondta volna: „pedig már azt hittem, kinyírhatom…”
- Bocsáss meg Accalia…
Majd rázárta az ajtót. Órák teltek el így, az eszelős férfi fogságában. Időközben körbevették az épületet, de nem akarták kockáztatni a túszok biztonságát. Lassan kezdett összeállni a kirakós. A fickó Amegakure képviseletében érkezett a faluba, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen a vezetőkkel, de a delegációt megtámadta egy csapat helyi szélsőséges. Legnagyobb balszerencséjükre, pont az árvaházon át próbált menekülni, amikor felismerte az ebben rejlő lehetőségeket. A halálfélelem hisztérikussá és kiszámíthatatlanná tette az eső shinobit. A lány tudta, hogy ez olyan helyzet, ahol csak diplomáciai készségeire támaszkodhat. A gond csak az volt, hogy sose rendelkezett ilyesmivel. Még a gyerekek egyszerű nyelvén is alig értett néha, nemhogy egy kétségbeesett felnőttel kezdjen túszdrámába. De meg kellett próbálnia, mert ha a kinti hatóságok töketlenkedésére bízza magát, még a végén megöl egy gyereket ez a hibbant ámokfutó. Próbálta felidézni az összes pszichológiai olvasmányát, meg az olyan könyveket, ahol a főszereplő hasonló helyzetben találta magát. Nem hitte, hogy a valóságban is ugyanúgy működnének a dolgok, de jelenleg ennyi volt a birtokában, ezzel kellett beérnie.
- Mégis miféle kettyósok vagytok ti itt a Hó Országában?! Követeket támadtok meg?! Nem ismeritek a követ szó jelentését?
~ Próbáld meg felvenni az ő stílusát, hogy könnyebben azonosulhasson veled… ~
- Biztosíthatom Követ uram, hogy nem vagyunk „kettyósok”. Legalábbis nem mind. És nagyon jól ismerjük a követ szó jelentését. Mi a neve, ha szabad kérdeznem? Mégse szólíthatom örökké Követ uramak.
- Te csak ne szólíts sehogy, vak szuka! Azt hiszed rohadtul beveszem, hogy érdekel a nevem?
- Hát rohadtul kellemetlen olyan túszejtővel egy szobában rekedni, akinek még a nevét sem tudom…
Egy pillanatra azt hitte túl messzire ment, de rövid habozás után megszólalt a férfi:
- Hisshi.
- Rendben Hisshi. Az én nevem Yukinohana.
- Pont mint a hóvirág?
- Pont mint a hóvirág. Hisshi mit remél attól, hogy fogva tart minket?
- Én… Én csak szeretnék élve hazajutni erről az átkozott hógolyóról. És ha nem hoznak nekem egyet azokból a híres chakrapáncélokból, amiben biztonságban eljuthatok a kikötőig, ez a kölyök meg fog halni! Aztán egy óra múlva a következő! És ha bármivel próbálkoznak, ez a robbanójegyzet azonnal aktiválódik! Hallják?!
Üvöltötte olyan hangerővel, hogy a kintiek is biztosan meghallják.
- Senkinek sem kell meghalnia Hisshi. Nekem maga jó embernek tűnik, nem olyannak, aki kioltaná egy gyermek életét.
- Még csak nem is látott, mire alapozza?! Miért kéne hinnem magának?
- Abból hogy eddig nem tette meg. Maga rémült. Akárcsak mi. De biztosíthatom, hogy ha most elenged minket, biztosan enyhítő körülménynek fogják fel. Maga politikai küldönc. Fontos ember. A falu nem kockáztatná Amegakure haragját azzal, hogy megszegve az adott szavát, halálra ítélne egy diplomatát. Sok mindenről híresek vagyunk, de a szószegés és a hidegvérű kivégzések nincsenek köztük. Mit gondol, ha tovább fogva tart minket az segít a helyzetén?
- Én nem tudom, én…
- Maga egy jó ember. És minél hamarabb leteszi a fegyvert, annál enyhébb következményekre számíthat. Nem szeretne már túl lenni ezen az egészen Hisshi?
Egy kunai koppanását hallotta a padlón, majd beletörődő férfizokogást. Életében nem könnyebbült még meg jobban.

Yukinohana a falu vezetőjének irodájában állt, közrefogva apja és Accalia által. Melle dagadt a büszkeségtől. Előző nap tizenkét gyermek életét mentette meg pusztán azzal, hogy rábeszélte a túszejtőt a fegyverletételre. Édes izgatottság lett úrrá rajta. Még sosem járt ebben a helyiségben, és hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy szemtől szemben állhat szülőfaluja elöljárójával. Hosszú, ünnepélyes csend után a vezető hangja törte meg:
- Inugoya Yukinohana. Hat évvel ezelőtt sokan kételkedtek abban a döntésben, hogy engedtünk a ninshuu rögös útjára lépni. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik akkor az elutasításod ellen ágáltak, ma már bánják döntésüket. Bár magányos farkasként róttad az utad, sokszor bizonyítottad hűséged a falu iránt, és hasznos tagjává váltál annak. A tegnapi nap folyamán pedig bizonyságot tettél diplomáciai készségeidről is. Bár több ilyen emberem lenne. A Negyedik Nagy Ninja Világháború tőlünk is megköveteli, hogy követeket küldjünk a tengeren túlra. Örülnék, ha te is közéjük tartoznál.
- Minden tisztelettel Asszonyom… Mi sem tenne boldogabbá, de én csak egy genin vagyok. Nem hagyhatom el az országot, különösen nem diplomáciai minősítésben.
- Csak voltál. Én és tanácsadóim úgy döntöttünk, külpolitikai okok miatt nem veszünk részt a közeljövőben hivatalos chunnin vizsgán, anyagi erőforrásaink pedig nincsenek egy saját megrendezéséhez. Így indokolt esetben, kivételt tehetünk, ha jónak látjuk. Bár harci képességeid talán nem érnek fel egy átlagos chunninéval, ravaszságod kárpótolni fog. Geninként pedig nem képviselhetnéd az országot.
A vezető hátat fordított, majd felvett az asztalról egy rövid, keresztvas nélküli tantot, fatokban. A lány felé nyújtotta, majd ezt mondta:
- Gratulálok Yukino, mától chunnin vagy!

Adatlap

Multi: Nara Akane
Név: Inugoya Yukinohana
Ország: Hó Országa (Yukigakure no Sato közelében)
Rang: Chunnin
Szint: C?
Chakraszint: ?
Nem: Nő
Kor: 19
Születésnap: április 19.
Pénz: ?
Kinézet: téli terepmintás nadrágot visel, betűrve egy pár hasított fókabőr, térdet ölelő csizmába. Buggyos ujjú, fekete pamut felsője szorosan a testére simul, derekán fehér selyemövet visel, rajta különböző erszényekkel, apró szütyőkkel. Alkarjait szoros bandázs borítja, nyaka körül pedig hosszú sál van többször körültekerve. Hátán vastag, hópárducirhából készült, palástszerű köpenyt hord. Világtalan, keskeny vágású szemeit világos selyemkendővel takarja, ugyanabból az anyagból, amiből öve is készült. Dús, hófehér hajának egy részét annak egy fonatával fogja hátra, tarkójáról két lófarok lóg alá mellére. Nem tipikus nőideál, mégis természetes szépség. Hegyes szemfogai olykor rálógnak vastagabb alsó ajkára. Pisze orra és markáns járomcsontja van. Vonásait olykor harci festékkel teszi hangsúlyosabbá. Testfelépítése szikár, inas. A négykézláb járástól vállai kissé talán gömbölydedebbek, mint az egy nőtől várható lenne.
Jellem: emberek társaságában kissé visszahúzódó, óvatos, hisz nem igazán ismeri a társasági élet szabályait és nem is különösebben törődik velük. Nehezen fogad a bizalmába idegeneket és még nehezebben engedi el őket, ha egyszer már megtette. Alapvetően fenntartással kezel mindent, ami a civilizált világhoz köthető, sokkal megbízhatóbbnak tartja a természetet meghatározó, egyszerű elveket. Tekintélyelvű, új közösségben apró verbális vagy fizikai támadásokkal próbálja felmérni a csoportban uralkodó erőviszonyokat, lehetőség szerint próbál dominálni. Időnként sokkal inkább viselkedik farkaskutyaként, mint emberként. Vaksága láthatóan egy cseppet sem zavarja, fogyatékosságát az évek folyamán megtanulta egyfajta száraz humorral kezelni. Imád a vadászatról és a mélylélektanról beszélni. Régen hirtelen haragú volt, de betegsége alázatra, türelemre tanította, régi mivolta azonban felszínre tör kritikus helyzetekben. Ha zavarban van, elfelejteni elrejteni agyarait. Szívesebben választja kutyák, és legjobb barátja, Accalia társaságát az emberekénél.
Accalia: Yuki no Kuni óriás, hosszúéltű farkasainak ivadéka. Ezüstszürke nőstény, marja és lábai fehérek. Tíz évével gyakorlatilag még kölyöknek számít fajtájában. Mérete valamivel nagyobb mint egy bernáthegyié. Bár anyja közönséges szánhúzókutya volt, méretben felveszi a versenyt bármelyik fajtársával. Intelligens, hűséges állat, ugyanakkor büszke és makacs, gazdája parancsait csak akkor teljesíti, ha épp méltónak találja rá. Mindaddig bizalmatlan az idegekkel, amíg gazdája is az. Harcias, eleven állat. Nin-ken és vakvezető kiképzést is kapott és ismeri a chakrahasználat alapjait (vízen és függőleges felületen járás, stb.)
Felszerelés: övtáskák, ébenfa bot, nyúzókés, tanto (derékmagasságban, vízszintesen hordja egy tokban a háta mögött), kovakő, 10 m dróthuzal csapdaállításhoz, kisebb szerszámkészlet
Technikák:
- Bunshin no Jutsu - Klón Jutsu
- Shunsin no jutsu - Fürge Test
- Kawarimi no Jutsu - Testhelyetesítő Jutsu
- Tobidogu no Jutsu - Tekercsírás, Hordozható Fegyverek
- Kakuremino no Jutsu - A Láthatatlanság Köpenye
- Henge no Jutsu - Transzformációs Technika (emberek alakját nehezen tudja felvenni, sokkal könnyebben boldogul a négylábúakkal)
- Jibaku Fuda: Kassei - Robbanó Jegyzet: Aktiválás
- Shikyaku no jutsu - Négy Láb Technika
- Juujin Bunshin - Vadállat Ember Klón
Egyéb képzettségek, képességek:
- Vadászat, erdőjárás, csapdaállítás
- Bojutsu
- Fejlett érzékszervek

Köszönöm annak, akinek volt türelme végigolvasni Smile

Az adatlapot azért hagytam a végére, mert nem akartam spoilerezni. Egyes pontoknál (pl.: genin vizsga) nem egészen voltam benne biztos, hogy ez meg az passzol-e egyáltalán Naruto világába, de amikor belegondoltam, hogy ugyanebben a világban óriástatuk és hasonló jószágok mászkálnak, úgy döntöttem, a sztorit helyezem a kvázi-realitás elé. Ha rosszul tettem, szóljatok.

Yukino és Accalia

[img]

[/img]

Deidara Kedd Ápr. 21 2015, 16:16

Jó napot kívánok a hölgynek! Egy regénytrilógiát kérnék elvitelre. Nem, nem kérek áfás számlát.

Komolyra fordítva a szót, régen olvastam ilyen jó előtörit, mi több, nem is vagyok benne biztos, hogy valaha olvastam. Játéktéren mindenesetre nem lesz egyszerű dolgod, mind neked, mind társaidnak, mesélőidnek kihívás lehet vak, illetve állathasználó karakterrel játszani. Az előtörténetet elfogadom, egyedül a hangoskönyv említése tűnt kevésbé odaillőnek. 230 chakrát és 6000 ryot adok indulásként, no meg a jutsukat, amiket felírtál. Arra mindenképp figyelj, hogy állatod nem nin-juu (állatfaluban élő, idézhető, jutsukat használó, beszélő lény), hanem olyan állat, mint az Inuzukáké, tehát közös jutsukhoz használhatod, de ő nem alkot kézpecséteket meg ilyesmi. De kérdezz rá Rikudounál is vagy Madaránál, ha nem értesz ezzel egyet, én ebben kevésbé vagyok otthon. Továbbá a mesék elején célszerű egyeztetni a mesélővel, hogy te vagy ő irányítja állatod az adott kaland során. Persze, ha élményekhez és szabad játékokhoz alkottad a karaktert, akkor ez nem lényeges. Nem maradt más hátra, minthogy jó játékot kívánjak. Remélem, a karakter visszaad annyi örömöt, mint amennyi energiát a megalkotásába fektettél.

Ajánlott tartalom

Inugoya Yukinohana

Inugoya Yukinohana

Re: Inugoya Yukinohana

Re: Inugoya Yukinohana

Re: Inugoya Yukinohana