Areno Shinichi

**Areno Shinichi** Csüt. Márc. 03 2016, 21:20

A Kecskefaló

D szintű küldetés

Időpont: Egy héttel a határmenti faluban játszódó küldetésem előtt, valahol a Tűz országában

Nagyjából tíz perce bambulhatok a Sunagakurei fejpántra, amit most kivételesen nem a csípőmre kötve hordok a köpenyem rejtekében. Eredetileg úgy terveztem, hogy erre a farmra is csak ételért térek be éjszaka, ahogy általában, esetleg ellopok még néhány használható dolgot, de amikor elkezdett havazni, ennek nyomán pedig megéreztem a szokásos fájdalmat a vállamban, úgy döntöttem, hogy menedéket kérek éjszakára. A ruhám elég szakadt, úgyhogy muszáj volt kockáztatnom ahhoz, hogy beengedjenek, és fel kellett vennem a fejpántot, ami biztosította azt, hogy nem zavarnak el. Ma megint sunagakurei ninja vagyok, ráadásul elő is léptettem magam chuninná. Egy magányos genin gyanús lenne, ha bárki tud valamit a hierarchiánkról, és amúgy sem hiszem, hogy ne mentem volna át már simán a vizsgán azóta.
Visszakötöm a még mindig tökéletes állapotban lévő fejpántot a nyakamba, ahol mindig is hordtam, azután folytatom annak a kis tál rizsnek az evését, ami még megmaradt ebből a vacsorából. Kevesebb, amit önszántukból adtak, mint az, amit amúgy szereztem volna tőlük, de a meleg és a viszonylagos biztonság most fontosabb, még ha hallom a valószínű süketülő háziasszony fojtott de tökéletesen hallható szavaiból az asztalnál, hogy egyáltalán nem látnak szívesen. Ha tudnák, hogy ki vagyok, megérteném, de ez azért így elég sértő, a szövetségeseik vagyunk, és ahelyett, hogy a saját országunk próbálnánk mindenáron vissza foglalni, most nekik segítünk. A pillantásom mindenesetre jelzi a nőnek, hogy hallom, úgyhogy elhalkul a beszélgetés annyira, hogy ne kelljen erőlködnöm azért, hogy ignoráljam.
Befejezem a vacsorát, és már épp mennék az alvóhelyemül kijelölt szobába, amikor a ház ura odajön hozzám, és elkezd arról prédikálni, milyen nehézzé is tesszük a háborúnkkal az életüket. Nem értem, miért gondolja, hogy nekem tizenhat évesen van bármi beleszólásom abba, hogy lerohanják az otthonomat, de azért csak udvariasan bólogatok meg rövid kitérő válaszokat adok, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy lelkiismeret furdalást akart kelteni bennem. Elkezd utalgatni rá, hogy valaki ellopja a kecskéiket, már a harmadik került elő csontvázként meg egy negyedik is eltűnt ma, és hogy ez nem lenne probléma amúgy, ha nem lenne a háború, mert árak, adók, blablabla. Egy pillanatra elgondolkozok rajta, hogy elküldöm a francba, de azután úgy döntök, hogy jelzem neki: ha fizet érte, elintézem.
Ahogy elindulok a nyomokat követve, amiket már kezd befedni a szűz hó, elgondolkozok kicsit a helyzet iróniáján. Megint Sunagakurei shinobi vagyok, aki küldetést hajt végre, ugyanúgy viselem a fejpántot. Ha most a régi turbánomat viselném a barna felsővel, nadrágom pedig még nagyjából egyben lenne, akkor pontosan úgy néznék ki, mint két éve, amikor ilyen ostobaságokat csináltam. Bár egy macska visszahozásánál ez komolyabb, ami elhurcol egy kecskét, elég nagy hozzá, hogy megérdemelje a töretlen figyelmemet.
Összehúzom magamon a köpenyt, amikor feltámad a szél, és sietősre fogom a lépteimet befelé az erdőbe, hogy gyorsan véget vessek ennek, mielőtt megfázok vagy elveszítem a nyomokat. Szerencsére nem nehéz követni, bármi is ez, rengeteg ágat letört útközben, egy idő után pedig már vérnyomok is vannak, ami arra utal, hogy megölte a kecskét is. Az első vérnyomok után néhány perccel meg is találom a fehér állat szétmarcangolt testét, ami elég friss még.
Megpróbálok hallgatózni, de nem hallok mást a szél fütyülésén kívül, úgyhogy elkezdem követni a ritkásabb nyomokat. Még vannak vérnyomok, valószínű a hiányzó lábról csöpögtette el őket, itt is vannak frissen letört ágak, de a legaggasztóbb dolog mégis az, amikor egy kevésbé fás részen meglátom a hóban a nyomokat. A bal láb olyan, mint valami patás állaté, bár furcsa alakja van, amit nem ismerek fel. A jobb láb viszont egyértelműen emberi. Csendben aktiválom Suhinát, az apró bábot bebújtatom a köpenyem ujjába, azután amilyen halkan csak lehet, folytatom az utat. Nem is az a szánalmasan kevés pénz vagy az hajt, hogy hagyjanak esetleg még pihenni plusz egy napot a házukban. Tudni akarom, mi ez.
Ahogy megzörren egy ág, azonnal beugrok egy fa mögé, ahonnan kilesve szemügyre veszem a lényt. Először csak sziluettet látok a magas humanoidból, ami egyenesen arra tart, amerről jöttem. Összeszorítom a fogam, ahogy eszembe jut, milyen ostoba voltam, hogy nem takarítottam el a lábnyomaim, de most már nem tudok mást tenni, csak meglazítom a kardot az oldalamon, és felkészülök a harcra. Azonban egy pillanatra lélegzetem is elakad, ahogy kiér a bokrok rejtekéből, és végre tőlem hat méterre, tisztán is megpillantom a kecskefalót.
Egy felnőtt ember férfit pillantok meg, akin zöld shinobi mellény van, amilyet Konoha chuninjai szoktak viselni, de már csak foszlányokban lóg róla, a nadrágjából is alig van már valami. Furcsán, görnyedten jár, a kezeit pedig görcsösen karmokká szorítja. Gyorsan kiszúrom azt is a két meztelen lábfejre pillantva, mi hagyta a furcsa nyomokat: a balból csak a sarok maradt meg, a lábfej többi részét levágták vagy lerobbantották, csak a csúf csonkra tud a férfi ügyetlenül ránehezedni, ami nem is gyógyult meg valami szépen. Hallani és látni lehet párás, ziháló lélegzetét, ami elhagyja a tüdejét, valahányszor ránehezedik arra a lábra. Az egész tele van vérrel, és furcsán állatiasnak tűnik mind a hangok, mind a mozgása alapján. Muszáj vennem néhány mély levegőt, hogy úrrá legyek egy kicsit az érzéseimen, még ha tudom is, ebben az állapotban sokkal kevésbé veszélyes, mintha egészséges lenne. Miután a férfi elhalad mellettem, csendben mögé lépek, előhúzom a kardom a bábkezemmel, és a hátának szegezem. A szabad, Suhinát irányító karomban is megfeszülnek az izmok, hogy ha kell, támadhassak a bábbal is.
- Miért lopkodod az állatokat? Te itthon vagy itt, csak kérned kellene tőlük.- a férfi megdermed egy pillanatra, el is hiszem egy másodpercre, hogy meghallgatta a szavaimat, de a következő pillanatban megfordul és hátracsap. Sikerül úgy fordítanom a kardot, hogy megvágja a karját, de így is kiüti a fegyvert a faujjak közül, a katana pedig pörög egy darabig, mielőtt beleáll egy fa törzsébe, ahol folytatja a csendes, elhaló rezgést.
Miközben felüvölt, és ép karjával megmarkolja a vágást a csuklóján, van időm szemügyre venni az arcát. Ápolatlan, hosszú szakálla van, a fogai sárgák, csorbák, de a legfeltűnőbb dolog, amit kiszúrok, egy shurriken, ami félig eltűnt a homlokában. Régen kerülhetett oda, mert már elkezdte körbenőni a bőr, ami elég visszataszító látvány. Nem értem, hogy nem ölte meg a sérülés, de azt hiszem, ez lehet a magyarázat arra, hogy miért viselkedik így.
Amint összeszedi magát, hátrálni kezdek előle, miközben a bábommal igyekszem támadni. Bármennyire képzetlen és nyomorék, ahogy azt egy chunintól várni lehet, még az ösztönös képességei is elég jók hozzá, hogy a kezeivel hárítsa Suhinát, csak kisebb sebeket beszerezve közben. Azokat persze már ignorálja, látszik rajta, hogy elöntötte agyát a vörös köd, és semmi más nem érdekli most, csak hogy darabokra tépjen. Persze, neki már nincs hozzá kellő intelligenciája.
Miközben a havas erdőben próbálom tartani a távolságot, és indítom az újabb és újabb támadásokat, elgondolkozok rajta, hogy meg kell majd ölnöm. Furcsa gondolat, soha nem öltem még korábban, de azt hiszem, talán egy ennyire szánalmas lény lehet a legjobb kezdet. Jobb is neki, hogy megszabadítom a kínjaitól, nem akarna így élni egyetlen ember sem, ha tudná, hogy mi lett belőle. Ki tudja, mióta lehet ilyen állapotban, ezt a sérülést akár két-három éve is szerezhette.
Egy pillanatra elkerekedik a szemem, ahogy a férfi egy ügyes mozdulattal elkapja Suhinát a levegőben, azután maga felé ránt. Hiába kapcsolom le a bábot, amit abban a pillanatban már a földre is ejt, azért fél térdre esek. Nem tudok már kitérni, úgyhogy bevetem a bábkezem.
Ökölbe szorítom a teleszkópos végtagot, és megütöm teljes erőmből még akkor, amikor két méterre van tőlem. Félre kell így is gurulnom, hogy a félig kábult, két fogát kiköpő szörny ne essen nekem, így a volt shinobi egy fának tántorog neki fejjel. Csak egy undorító roppanás, azután a tüdőből kisípoló levegő tudatja velem, hogy az évekkel ezelőtt eldobott shurriken végre elérte a most összerogyó test agyát.
Felállok, és kifújom a levegőt, azután vetek egy pillantást a holttestre, ami vércsíkot hagyott a fán és a havon. Mondhatnánk, hogy az első ember, amit megöltem, de szigorúan véve ez azért baleset volt, és nem is igazán volt ember. Nem érzek mást, csak azt, hogy megnyugszom, hogy vége van. Nem is akarom sokáig nézni, úgyhogy elindulok összeszedni a fegyvereimet. Szerencsére nem tart sokáig, és semmi nem is ment tönkre, ahogy azt rövid ellenőrzés után megállapítom. Persze Suhinára azért rá fogok nézni a házban.
Miközben sétálok vissza, végiggondolom, hogy mondjam ezt el. Nem akarok nagyon beszélni az erdőben látottakról, nem hinnék el, amíg oda nem vezetem őket, akkor pedig újra látnom kell a hullát. Akármennyire rossz házigazdák, és bármennyire nem érdekel, mi lesz a lelkivilágukkal, azért úgy érzem, hogy egy civilnek nem kellene ilyet látnia. Nem is ezt fogom mondani.
A házban már nem égnek lámpák, és nincs ébren senki, úgyhogy halkan beosonok a szobába, amit nekem kijelöltek, és kialszom magam, még ha nem is túl kellemesen. Megint visszatért a fájdalom a vállamba, és persze, nem is túl szépek az álmaim, amikor végre lehunyom a szemem. Ritkán vannak álmaim, és azok soha nem is szépek persze, nincs ebben különleges. Csak felkelek másnap, és előadok egy történetet egy nagy, fekete színű farkasról, miközben a férfi hosszú hajára és szakállára gondolok. Nem is akkora hazugság, talán arra hasonlított legjobban. Nem is érdekel, hogy ellenőrzik-e, megkapom a pénzem, több kecskéjük nem tűnik majd el. Nincs más, ami számít. Úgyis jó messze leszek tőlük, és nem tervezek soha többé visszajönni ide.

Hidan Csüt. Márc. 17 2016, 08:02

Szia! A medvedisznóember megöléséért/öngyilkosságában való segítségért 12 chakrát és 1200 ryout kapsz.

Areno Shinichi

Areno Shinichi

Re: Areno Shinichi