Areno Shinichi

**Areno Shinichi** Kedd Ápr. 19 2016, 17:50

Letérdelek a haldokló iwagakurei ninja mellé, és egy pillanatra a szemébe nézek, mielőtt kiveszem a kezéből a kunait. Egyáltalán nem próbál védekezni, tenni ellenem bármit, nem mond semmit, nem is mozdul. Valószínű nem igazán képes már semmire a pislogáson és a szaggatott légzésen kívül, valószínűleg méreg került a szervezetébe. Még szívességet is teszek neki azzal, hogy a torkába szúrom a tőrt, de persze nem azért teszem. Az összes iwagakurei az ellenségem, amiért elfoglalták az otthonomat, csak azért kíméltem meg a maradék órái végigélésétől, mert ha mégis túlélné, még visszaüthetne rám valahogy, ha futni hagynám.
Felállok a holttest mellől, és végignézek a kis oázison, ahová víz reményében jöttem, de ahol most nem hiszem, hogy találok olyan vizet, amivel feltölthetném a készleteimet. Az iwagakurei shinobik és a megmaradt sunagakureiek csatája beszennyezte a vizet, ami most sötétvörös. Valószínű még az éjjel történt, és abból, hogy itt hagytak egy súlyos sérültet kiszenvedni, arra következtetek, hogy egyik oldalon sem volt túlélő.
Tovább állok, és már a harmadik földshinobi holltestét ellenőrzöm víz reményében, de úgy tűnik, neki sem volt annyi esze, hogy töltött kulaccsal vágjon neki a sivatagnak. Tudom, a honfitársaimnál nagyobb sikerrel próbálkoznék, de először a tizenkét iwagakurei hullát akarom átnézni, azzal bezárólag, ami a víz közepén úszik arccal lefelé. Ha ismerőst fedeznék fel a homokfalusiakban, az elvonná a figyelmemet a keresésről.
Átlépek egy törött báb felett, amire emlékszem még gyerekkoromból, mert figyeltem, ahogy apa és a nővérem dolgozott rajta, azután eladták. Úgy tűnik, a bábmester, aki megvette, nem vette annyira jó hasznát, bár a létszámfölény is benne lehetett a vereségben. Ki tudja, milyen képességeik voltak ezeknek a hulláknak, kik voltak ők egyáltalán. Biztosan van valamelyiknél valami papír, ami segít megtudni legalább a szintjüket, de nem érdekel a dolog különösebben. Vízért jöttem, talán egyéb értékekért, nem fogok beavatkozni a háborúba. Biztosan több mint elég lenne bocsánatkérésnek, ha elvinném az iwagakureiek parancsát, a küldetésükről szóló leírást, de nem akarok visszamenni, amíg nem bizonyítottam. Egy szerencsés véletlen nem bizonyítja, hogy megváltoztam.
Elteszek egy félig telelévő kulacsot, két másikkal pedig kiegészítem a sajátomat és az újat, illetve megiszom a maradékot, egy harmadikat pedig rövid gondolkozás után félredobok, mert karcolás van az oldalán, és könnyen bekerülhetett valamilyen méreg a harc közben. Lehet persze méreg a többi vízben is, de ezt muszáj megkockáztatnom, tovább kell mennem, és csak estére érem el a követező oázist, ahol talán még rosszabb körülmények várnak.
Épp elindulnék, hogy kihúzzam a vízből a felszínen lebegő hullát, hogy megnézzem, van-e nála bármi értékes, amikor megakad a szemem valamin, alig néhány centiméterre a lábujjamtól: egy véres sarkú családi fényképen. Öten vannak rajta, egy házaspár és három gyerek. A lány a jobb szélen szakasztott anyja, de az apja vörös haját örökölte, a fiú a bal szélen pedig az apa kiköpött mása. A középső, nagyobb fiú ellenben szőke, mint az anyja, és egyáltalán nem mosolyog olyan boldogan, mint a másik négy ember a képen. Emlékszem, hogy már akkor is nagyon éreztem, mennyire kivételeznek a testvéreimmel... így nézve, ha belegondolok, én voltam a kivétel.
A szemem lassan a turbános shinobire vándorol, akinek a zsebéből kieshetett a kép, és akinek a vére beszennyezte. Két vékony sztalagmit, ami a föld alól tört elő, átszaladt a felsőtestén, ami a sérülések helyéből ítélve másodpercek alatt halált okozott. Kendő van az arcán, de a kimerevedett barna szempár így is ismerős, azonnal tudom, kié volt a test. Felismerném talán a keze alapján is, amin van egy régi, kereszt alakú vágás. Ő az a férfi, aki miatt most egy karom van. Ő az, aki miatt elhagytam a falut egy évvel ezelőtt. Ő az, akinek bizonyítani akartam... azt hiszem, a felismerés, hogy soha nem tehetem meg már, az, ami kifacsarja azt az egyetlen, magányos könnycseppet a szememből. Szeretetet talán soha nem éreztem iránta igazán, mert tőle sem kaptam ilyet, bizonyos, hogy nem az elvesztése fáj ennyire.
Talán egy óráig is eltart, amíg a testet bámulom, ami most egyáltalán nem áraszt arroganciát, nem ugrik tőle görcsbe a gyomrom, mint egykor. Most nem olyan nagy és ijesztő, most kicsi, és jelentéktelennek tűnik, pont ahogyan engem akart mindig látni. Esélyt sem adott rá, hogy bizonyítsak, mindig minden, amit csináltam, kudarc volt a szemében, a sikereim pedig jelentéktelen, elvárható tettek. Mégsem a harag az, amit igazán érzek, inkább elgondolkoztató így látni őt, legyőzve, élettelenül. Mindig erősnek tűnt, hiába volt csak chuunin, csak azután mertem rá így gondolni igazán őszintén, hogy eltűnt a közelemből. Objektíven nézve, több volt, mint chuunin, még ha nem is érdemelte ki a magasabb rangokat soha.
A legtovább a homlokát nézem, ami most láthatóvá vált, ami olyan ritkán történt meg korábban. Nem visel most fejpántot, elveszíthette még a harc alatt, és nem is látom a közelben. Mindig azt mondta, hogy fontos a viselete, hogy mindenki lássa, hová tartozunk, kihez vagyunk hűségesek. Persze, csak az élőknek van hűsége, egy halottnak nincs akarata, mások akarata nem az ő öröksége már. Az én akaratom csak az enyém, semmit nem hagyott rám soha, ha alakította is, nem nevezhetjük örökségnek, amit csinált velem.
Kicsit elkerekedik a szemem, amikor észreveszem a vörösre festett kart, ami mögötte nem sokkal hever a porban. Én csináltam ezt egy időben a bábokkal, amiket készítettem, hogy látni lehessen, melyiket készítettem én, de azután kényszerített, hogy álljak le vele. Mindig mondta, hogy a kötődés valamihez, amit nem tarthatunk meg, felesleges konfliktusokat okoz, és nem jó, ha úgy nézek azokra a bábokra, amiket eladtunk, mintha a sajátjaim lennének. Soha nem értette meg, hogy nem azért csináltam, mert egyszer vissza akartam venni őket, csak emlékezni akartam rájuk, ahogyan a sivatag is emlékszik a világra évezredekkel később is, változatlanul, a világ gondjától érintetlenül.
Megkerülöm a testet, hogy megvizsgáljam a bábot, amit nem értem, miért kezdett el használni. Neki mindig csak tervrajzokból álltak a bábok, tökéletesen optimalizált fegyverrendszerek voltak csak, ezért nem logikus, hogy mégis használta az egyik, általa gyengének, gyerekesnek minősített művemet. Mindig azt mondta, hogy túl sok érzelmet akarok belevinni, túlzottan le akarom nyűgözni azt, akit majd megölnek vele, ez pedig a teljesítmény rovására megy. Mégis, most itt hever egy báb maradványa mellette, amit én csináltam, és amit az utolsó csatájában használt. Nem hiszem, hogy az öt másik halott bábmester egyikéhez tartozott, mert ugyanaz a támadás törte össze, ami apámat megölte. Nem is nagyon maradt más belőle, csak a kar.
Néhány másodpercig nézem a vöröses kart, azután hozzákapcsolok egy chakrafonalat, és felrántom a kezembe. A színétől eltekintve hasonlít arra a karra, ami az én testemhez csatlakozik most. Amit te tettél velem, apám. Emlékszem, alig látogatott meg a kórházban a sérüléseim után is, de most talán mégis elhiszem, hogy a küldetése gátolta. Talán mégis jelentettem neki valamit, ha a halálom után elkezdte értékelni a munkámat.
Bedobom a kart a hátizsákomba, azután még egyszer odasétálok az apám elé, és letérdelek elé, hogy belenézzek az élettelen szemekbe még egyszer utoljára. Az egész valahogy idegen így, hogy így látom, nem is azért, mert fáj, hanem mert lezárult az életem egy szakasza. Soha többé nem érhetem el a célomat már, soha nem fogom hallani, hogy ügyes voltál, fiam. Benyúlok a hátizsákomba a fejpántomért, amit kiveszek és óvatosan a homlokára igazítok, mert idegen nélküle. Nekem úgysem lesz már rá szükségem többé, annak az időnek vége van örökre, amikor sunagakureinek éreztem magam. Az az időszak már elmúlt, soha többé nem fogadnak már vissza. Ha mégis, akkor is mi értelme van? Nem akarom tudni, hogy meghaltak-e a többiek is, hogy mit szólnának, ha újra látnának, ha tudnák, hogy elfutottam. Rémisztő a gondolat, hogy anya talán életemben először ugyanúgy nézne rám, mint te, apám. Előveszek egy cigarettát, beillesztem az ajkaim közé, azután meggyújtom az ócska öngyújtóval.
- Hazudtam három éve. Nem szoktam le.- felállok, és már indulnék tovább, amikor megakad a szemem egy másik széttört, kettévágott bábon. Minden báb elpusztult, úgy tűnik, az ellenség nem talált utat hozzánk, amíg el nem pusztították az összeset. Hozzánk... hozzájuk. Én nem vagyok ők. Nem akarom én is így leélni az életem, egy gyenge nemzet szolgájaként, akiknek a katonái ilyen jelentéktelen ütközetekben esnek el. Ki fog rátok emlékezni, apám? Talán fel sem fedezik a testeteket a következő harminc évben, és a bábjaitok sem maradtak már hátra, hogy hirdessék a neveteket. Érzelem nélkül, fegyvernek épültek, és úgy is pusztultak el.
Behunyom egy pillanatra a szemem, miközben besétálok a csatatér közepére, azután széttárom a karjaimat, kinyitom a szemem, és körülnézek, megkeresem mind az öt báb maradványait. A chakrafonalak egymás után kapcsolódnak a roncsokhoz, amiket a kezeim összezárásával magamhoz hívok. Egyetlen, nagy temetőben landolnak a lábaim előtt, én pedig letérdelek ezekhez a halott harcosokhoz. Gyengéden lecsavarok hat kart a repedt torzóhoz, azután tovább lépek. Ha ezek a bábok tényleg megőrzik a lelkeket magukban, ahogy mondják, meg fogok menteni belőlük valamit, hogy átléphessenek a következő életbe.

Egy héttel később...

Összegyűröm a papírt, amin a bábom tervei voltak, és a többi közé hajítom a galacsint, az elhagyott falusi házikó pincéjének sarkába. Azt hittem, hogy most, hogy végre sikerült összeszednem hozzá alapanyagot, megalkotom eddigi életem legjobb bábját, de nem érzek ihletet. Most, hogy lenne lehetőségem nyugodtan dolgozni, már a tervezési szakaszban elbuknak az ötleteim. Vagy nem működnek, vagy nem praktikusak, vagy csak nem elég jók. Eddig kizárólag Suhina átépítése sikerült, miután eldöntöttem, hogy nem fogom többé méregbevitelre alapozni.
Soha nem hittem, hogy eljutok egyszer oda, hogy elszállnak az ötleteim. Talán most, hogy nincs más célom, mint bizonyítani magamnak és túlélni, nem érzek magamban elég kedvet az egészhez. Apa meghalt, a falumba nem mehetek vissza, akkor meg minek, ugye? Minek menjek el az oázisig, ha utána újabb homok vár? Nem egyszerűbb csak lefeküdni és pihenni? Az asztal végébe tett kunaira pillantok, hogy elűzzem ezeket a gondolataim- nem akarom beépíteni, arra emlékeztetem magam, hogy a másik lehetőség az, hogy kitalálom, hová szúrva a leggyorsabb a kiút ebből a világból. Ha nem tudok többé alkotni, ez az egy megoldás maradt.
Hátradőlök a székben, és miközben megmaradt kezem ujjai között pörgetem a ceruzát, a jobbal meggyújtom a cigit a számban, hogy kicsit levezessem a frusztrációm. Beszívom a füstöt, azután leteszem a ceruzát az asztalra, és elkezdek gondolkozni. Gondolkozni olyan alapvető kérdéseken, hogy miért élek, mi a célom, mire vágyom. Ezek a kérdések talán a legfontosabbak egy jó báb elkészítéséhez.
Miért élek most, mi a célom, mi tenne boldoggá? Bármennyit hazudtam magamnak arról, hogy Sunagakure üdvéért cselekszem, be kell látnom, hogy nem vagyok ennyire jó, nem a falumért akarok erőssé válni. Csak azt akarom, hogy soha többé senki ne merjen engem gyengének, jelentéktelennek nevezni. Azt akarom, hogy rám is úgy emlékezzenek, mint a legnagyobbak egyikére, aki halhatatlanná válik, bármibe kerül neki. És azt hiszem, ez az, ami boldoggá tesz, a siker. Ezért űztem annyira apám elismerését, mert annyi küzdelem után annyira sokat jelentett volna. Ezért fájt, hogy ezt elvesztettem örökre.
Valahogy így, hogy elszámoltam magammal, hirtelen könnyebbé válik a levegő. Nem érzem úgy többé, hogy meg vagyok kötve, hogy tartozom valakiknek, akik soha nem tettek mást, csak kihasználtak és elnyomtak. Most nem kell többé úgy alkotnom, hogy költséghatékony, a chuuninok számára megfizethető bábot alkossak, most végre alkothatok úgy, hogy csak a képzeletem, az álmaim szabnak határt a kreativitásának. Az álmaim...
Ahogy elnyomom a cigit a bábkezemmel, eszembe jut az egyik rémálmom, amit az egyik kórházban töltött éjjelemen láttam. Egy lény üldözött, amiből nem láttam mást, csak a karjait, amikből neki rengeteg volt, nekem viszont csak egy. Nem tudom, mit láttam bele a láznak köszönhetően, miért gondoltam azt a valamit annyira rettenetesnek, rémisztőnek, de úgy vélem, stílusos újrakezdés lehet, ha megépítem a félelmeim forrását.
A papír fölé görnyedek, és nekiállok tervezni, ezúttal nem lassú, tétova vonásokkal, hanem olyan sebességgel, mint azok szoktak, akik már tudják, mit akarnak, csak meg akarják osztani a világgal. Soha nem éreztem még ilyet korábban, soha nem éreztem korábban, hogy senkinek nem tartozok elszámolással saját magamon kívül.

Egy hónappal később....

Csendben figyelem a homokbucka rejtekéből a három iwagakurei chuunint, akik éppen abból a faluból jönnek ki, ahová be akartam térni éjszakára. Óvatosan kell bemennem, ha bemegyek végül, nem tudom, hogy van-e ott nagyobb helyőrség, de a közvetlen kérdés inkább az, hogy mit tegyek ezzel a hárommal. Nem úgy tűnik, hogy észrevettek, elég lassan haladnak kifelé, és ha észrevennének is, ha nem motoznak meg, nem tűnök többnek egy zsoldosnál. Nincs nálam semmi, ami közvetlenül Sunagakuréhez kötne. Mégis úgy érzem, több okból is, hogy meg kell ölnöm őket.
Még tartozom a falunak, nyugodt lelkiismerettel hagyhatom magam mögött végleg, ha ezt a csapatot most elintézem. Ennél többet egyetlen geninjüktől sem várhatnak el. Személyesen is ellenségemnek érzem ezeket az embereket, mert ha nem is érzem már magam sunagakurei shinobinak, az egyértelmű, hogy a Szél országa, amit feldúltak, az otthonom. Végezetül pedig, ki akarom próbálni magam és az új bábomat, feladom magamnak ezt a feladatot, hogy bizonyítsam: nem vagyok többé gyerek. Előbb-utóbb túl kell esni rajta, bizonyítanom kell magamnak, hogy megvannak a képességeim és az akaratom is ahhoz, hogy végezzek az ellenséges ninjákkal.
Létrehozok egy klónt, azután leveszem a köpenyem, és miután kiengedem a tekercsből az új bábomat, Mukadét, ráterítem azt. Egyelőre viszont a régi bábomat, Suhinát veszem kézbe, aminek megváltozott az alakja, lecseréltem a fejét a kunaira, amivel magamat akartam megölni, ha végül nem találok értelmet. Most viszont arra fogom használni, hogy a helyzeti előnyömet kihasználva kivonjak egyet a forgalomból.
Kicsit feljebb kúszok, hogy jobban rájuk lássak, közben pedig megpróbálom ignorálni a homokot, ami irritálja a szinte védtelenné vált bőrömet, illetve reménykedek benne, hogy a sötétedés elrejt arra a pillanatra, amíg célpontot választok. Két férfi, egy nő. Hozzám legközelebb, a bal szélen haladó férfi nagyon nagy és erős, és egy nagy pöröly van a vállán, ami valószínű vagy taijutsuhoz kell, vagy földtechnikákhoz. A középső, fiatalabb férfi, aki szóval tartja a társait, alig lehet öregebb nálam, és abból, hogy teljesen figyelmen kívül hagy mindent, nem hiszem, hogy nagy fenyegetés. A jobb szélső, a nő egy íjat és tegzet visel az oldalán, ami arra utal, hogy ő távolról jó, akárcsak én, de ilyen sötétben, számára idegen környezetben ő talán kevésbé veszélyes, mint a nagy férfi. Ő az első célpontom.
Minden figyelmem Suhinára fordítom, a földön, lassan mászatom le, próbálom utánozni egy igazi madár mozgását, ahogy közelebb araszol. Szerencsére olyan madarakról mintáztam annak idején, amik honosak a Szél Országában, a barnás festés elrejti a homokban, és ha észre is veszik, hihetik, hogy vadászik. Láttam néha, hogy a homokban ugrálnak ezek a verebek, rovarokat keresve. A bábom ugyan majdnem kétszer akkora, és a kidolgozatlan fejből csőr helyett egy kunai pengéje mered előre, de kétlem, hogy idegeneknek feltűnne ilyesmi a félhomályban. Húsz méter... tizenöt... tíz... MOST!
Begörbítem az ujjaim, Suhina pedig szélsebesen pörögve tépi át magát levegőn, szöveten és húson, hogy véresen tépje át magát a shinobi mellkasán. Még harminc méterről is tökéletesen látom a vért, ami kiszökik a tenyérnyi sebből, azután a shinobi előre bukik. Rögtön látom a társai pánikrohamán, hogy ez bizony nem klón volt, nem genjutsu, ahhoz túl élethűen látom a kétségbeesésüket, túl tisztán hallom a haldokló utolsó kapkodó lélegzetvételeit. Ő az első ember, akit megöltem. Vajon te is így haltál meg, apám?
Elengedem Suhinát, és miközben a klónom elindul előre, a fonalaim rácsatlakoznak Mukadére, hogy megindítsam a sokkarú bábot is az ellenségeim felé. A megmaradt férfi szinte azonnal a bábom felé fordul és kézjeleket kezd formázni, úgyhogy eldobatom vele felé a köpenyt, hogy a báb biztosabban ki tudjon térni, bármi is jön. Egy kisebb lánglabda azonnal fel is gyújtja a köpenyt, de hajszálnyira elkerüli a bábot. Ami a klónomat illeti, rajta keresztülhasít egy halálpontosan kilőtt nyílvessző, ami eltűnik a sötétségben, hogy azután egy pillanattal később apró robbanás világítsa meg az eget valahol fent. Összeszorítom a fogam, nem vagyok túl boldog azzal, ahogy választottam a három célpont közül, de utólag már nem tudok mit tenni. Remélem, hogy senki olyan nem látta a robbanást, aki segíthetne nekik. Legalább már tudom, hogy valószínű robbanójegyzet van a nyilaira kötve.
Elkezdem gyorsan, az óra mutató járásával megegyező irányba pörgetni a jobb hüvelykujjam, aminek hatására a báb is hasonlóképpen tesz, a bal kezem mozgatásával pedig az ellenfeleim felé irányítom a halálos búgócsigát. Korábbi bábjaimnál is használtam ezt a manővert, ami nem igényel többet a báb egyszerű, gyors forgatásánál, hogy a tehetetlen végtagjai buzogányként sújtsanak le a célpontra, de egyiknél sem volt ez olyan hatásos, mint Mukadénál. Ez a báb egy tökéletes gömb, amiből tizenhat kar áll ki, ami másodpercenként akár nyolcvan nagy erejű csapást is jelenthet. Egyetlen ember sem élheti túl.
A két megmaradt shinobi felugrik a forgó báb elől, ami így csak a holttestet kapja el, a gyorsan forgó karok nyomán több hangos reccsenés is elhagyja a magatehetetlen hullát. Azonnal visszafordítom a bábot arra, amerre ugrottak, miközben a térdeimet behajtva lecsúszok a homokbuckán, hogy csökkentsem kicsit a távolságot, és könnyebbé tegyem a báb irányítását. Nem örülök neki annyira, hogy végül fel kellett fednem magam, de amúgy is kezdtek eltávolodni tőlem.
A két shinobi éppen csak leért a földre, már kénytelenek is tovább ugrani, ezúttal két különböző irányba, a férfi a levegőbe ugrás közben már kézjeleket formál, a nő pedig egy újabb nyilat illeszt a húrra, és egyértelműen engem vesz fele célba. Elválasztom a jobb kezem fonalait a bábtól, amit a bal kezemmel csak simán félrerántok az újabb tűzcsóva elől, és megcélzom a levegőben lévő nőt a bábkarommal. Nagyjából egyszerre lövünk, én gyors egymásutánban három shurrikent, ő pedig a robbanójegyzetes nyilat. Felkészülök rá, hogy ugorjak, ha kell, de végül, ahogy reméltem, egy másodperc múlva meglátom a robbanást nagyjából félúton, ami eléggé felveri a homokot hozzá, hogy ne merjen lőni abból a szögből.
Ezúttal az eredeti kezemmel próbálkozok a búgócsiga-szerű támadással, ami így kicsit lassabb, de a férfinak így is ugrania kell, és kézjelekre sincs ideje, ezért csak néhány kunait dob felém. Válaszképpen a teleszkópos bábkarommal csapom félre a tőröket, és kilövök felé néhány shurrikent, hogy arra irányítsam, amerre a bábom megy. A jobb felső karjai közül az elsőből előtör egy hosszú acélkaró, ami elől nem igazán tud kitérni, hiába próbálkozik változtatni az ugrása szögén félúton a levegőben, csak annyit ér el, hogy a felsőteste helyett az egyik combját szúrja át. Hallom a nevét a nő szájából kétségbeesett kiáltásként válaszul az üvöltésre, ami Jumo, vagy Juno, talán Junho. Nem hiszem, hogy valaha megtudom már. Előhúzom a katanámat, és eldobom a báb felé, aminek két karját használva elkapatom a levegőben, és egyetlen vágással elmetszem az üvöltő férfi torkát.
Talán a szerencsének, talán a sorsnak, talán valami felsőbb hatalomnak köszönhetem, hogy a vakon, a még mindig kavargó homokon keresztül átlőtt nyílvessző néhány centire, a hajamat meglibbentve suhan el az arcom mellett, hogy mögöttem jó negyven méterre robbanjon fel. Ez volt talán az egyetlen pillanat, amikor kiengedtem a kezemből a harc menetét, a szerencsére bíztam a győzelmet. Gyorsan megformálok néhány kézjelet, hogy a testcsere jutsut használjam magam között és Mukade között. Mukadét csak kissé mozgatom, én magam viszont gyorsan elindulok előre, a bal oldala felől.
Sokáig gyakoroltam annak idején, hogyan tudom a testhelyettesítést ilyen hatásfokon, ilyen precizitással használni, ez volt az egyetlen olyan lecke, amiben apám nem kivételezett a testvéreimmel, ugyanúgy kemény volt mindhármunkkal. Siralmasan kevés titkos klántechnikának, de ez talán minden, amit az Areno klán nyújtani tudott, egy egyszerű E szintű technika tökéletesítése, amit sokáig nem is tudtam használni, mert nem kaptam olyan bábot, ami elég jó volt hozzá, hogy helyet cseréljek vele.
Ahogy arra számítottam, a nő nem rám céloz, hanem a bábra, amiről azt hiszi, hogy én vagyok. Felugrik a levegőbe, és kilő egy újabb nyilat, ami elől ugyan félre tudom rántani a bábot, de a robbanás elég erős hozzá, hogy arrébb lökje és megszüntesse a felületén lévő chakrát a jellegzetes fehér füstfelhő kíséretében. Bizonyára elég erős lett volna, hogy súlyosan megégessen, talán annyira megsebesítsen, ami a halálomat jelenti. Így viszont ő az, aki meghal, pontosan arra a helyre esik, ahová akartam, hogy ugorjon: oda, ahol Suhina földet ért.
Hozzákapcsolom a chakrafonalakat a madár-szerű bábhoz. Látja a támadásom, látom az arcáról, hogy már tudja, hogy veszített, de nem tud kitérni. A pörgő madárbáb felröppen a földről, és bár nem a szívét találom el, áttépi magát az íjat tartó alkarja izmain, használhatatlanná téve a végtagot. Egy rövid, fájdalmas sikoly után néhány másodperccel már próbálja is használni az íjat, de nem tudja többé kifeszíteni, úgyhogy nem is próbál lőni. Félredobja az íjat és a nyilat, és kézjelek formázásába kezd, de a technikát nincs már ideje befejezni. A bal kezem a jobb vállam felé rántom, felé rántva Mukadét. Felugrik ugyan, de nem elég gyorsan, a cséphadarószerűen lóbált karok elkapják a lábait, eltörve vagy legalábbis súlyosan megzúzva őket, és vagy a kard, vagy a még mindig kiálló karó pedig mély vágást ejt a hátán. A nő teljesen mozgásképtelenül, védtelenül esik a földre.
Elengedem a fülem mellett a káromkodást, az átkozódást, a kemény szólamokat arról, hogy nem könyörög az életéért, hogy a kő akarata tovább fog élni, hogy a mi bosszúnk nem győzhet felettük. Nem érdekel semmi, amit mond, mert nem nekem mondja, fogalma sincs róla, ki vagyok, hogy miért halt meg. Ez csak egy régi tartozás törlesztése volt, egy teszt, talán a magabiztosságom növelése volt vele a célom, de nem érzek iránta vagy a társai iránt gyűlöletet. Most láttam élőben először iwagakurei shinobit a háború kezdete óta, és most sem mások, mint mi. Nem is játszok vele sokat, egyetlen tiszta szúrást viszek be a szívre.
Gyorsan a kezembe rántom Suhinát, Mukadét pedig visszazárom a tekercsbe, ahogy van, egyrészt mert nem okos itt maradni, másrészt pedig mert most még túl friss az élmény. Túl gyorsan veszem a levegőt ahhoz, hogy nekiálljak letakarítani a vért, csak a kardom törlöm bele a legközelebbi holttest ruhájába, mielőtt visszadugom az övembe. Gyorsan összeszedek pár hasznosabbnak tűnő dolgot, például pénzt, shurrikeneket, makebishiket, és persze, a nő megmaradt robbanójegyzeteit, amik hasznosak lesznek a bábomhoz.
Bár ezt senki nem fogadná el, ahogy a holttestekre nézek továbbindulás előtt, úgy érzem, most már nem vagyok genin semmiképp, mert még ha meg is leptem őket, chuuninok voltak. Rágyújtok egy cigire, miközben kicsit dideregve tovább indulok. Sajnos csak a szakadt hálós felsőm maradt meg, úgyhogy kellemetlen, hideg éjszakám lesz, de mégis megérte az áldozatot. Végre, hosszú idő után őszintén képes vagyok látni, mire vagyok képes.

Elhasznált/eldobott felszerelés:
-3 shurriken
-Gyakorlatilag minden félkész bábalkatrész, ami eddig a karakternél volt
-Egy viszonylag jó állapotú szürke köpeny
-Egy sunagakurei fejpánt
-A karakter hátrahagyta a hátizsákját a bábja megépítése után (ez a változás nem jelenik meg a pályázatban)

Szerzett dolgok, változtatások, személyiségfejlődés:
-Mukade (báb) elkészítése /leírás a Saját Jutsu ötletelés topicban, az ára 2250 ryouban lett megállapítva/
-Suhina módosítás: a feje lecserélődött egy kunaira, aminek a pengéje kimered előrefelé
-Az említett kunai
-25 makebishi, 10 shurriken, 10 robbanójegyzet (loot)
-Egy kisebb táska (hasonló Deidera agyagtárolóihoz, a megszerzése szintén nem került közvetlen kijátszásra, az egyik iwagakurei shinobinál volt)
-Némi harci tapasztalat (manőverek és egyszerűbb technikák begyakorlása)
-Önbecsülés, új világnézet
(a pénzt nem írom fel, abból nyilván jött is meg ment is a hónap során, az ellenőrzőre bízom, hogy negatív vagy pozitív irányba)

Jiraiya Kedd Május 17 2016, 13:34

Fúh most iszonyatosan nagy bajban vagyok veled! >< Az írási stílusod nagyon bejön, eléggé az én világom. Ezen kívül maga az Élmény minősége is nagyon jó a hosszát nem is említve. VISZONT egy nagy hiba van a történetben, pontosabban három. A Chuuninok. Geninként az Élmények szabályzata szerint nem igazán ölhetnél meg még EGY Chuunint sem, mivel jóval képzettebbek, mint Te. Legalábbis Élményben nem adunk erre lehetőséget. Azonban annyi mindennel kompenzáltad ezt a nagyobb hibát, és annyit vártál a Pályázat elfogadására, hogy Elfogadom neked csak MOST rendhagyó módon!

Amiért elfogadom:

- Kiváló minőségű iromány

- Tökéletes hosszúság

- A csata részletes, okos és valósághű leírása

- Egy hónapos késés az ellenőrzéssel, miközben más Játékosok Élményét már elfogadta a Staff

Ezekért bőven megérdemled, hogy a három Chuunint lemészárold, a karaktert is "jó" irányba tereli és gratulálok.

Jutalmazás és Hasonlók:

- +11 Chakra

- Báb

- A báb elkészítésével járó Pénzösszeget vond le. Ha jól emlékszem -2250 Ryo volt ez a báb. (Ezt majd legközelebb tüntesd fel) Mivel nincs rá elég pénzed, így a Shinobiknál talált pénzből is hozzátettünk. Háborúba nem visznek magukkal sok költőpénzt a ninják.

Felírhatod a szerzett tárgyakat, amit elhasználtál azt vond le, ahogyan a pénzt is! További jó játékot és remélem, hogy a játéktéren is tartod majd ezt a színvonalat ^^

Areno Shinichi

Areno Shinichi

Re: Areno Shinichi