Kenshiro Dai

// Ishihara Aki multija. Igen megint én, igen feltehetően megint nagyon hosszú lesz XD  Kérném, hogy az előtörténetem ellenőrzését Mei végezze//
200-as ch szintet elért karakter: Ishihara Aki
 
Név:  Kenshiro Dai
Ország: Föld országa
Rang:  Elveszett ninja (Chuunin)
 Szint: C
Chakraszint: ?
Kor: 20
Nem: Férfi
Felszerelések: Dróthuzal (10m), Szerszám készlet (1db), Füstbomba (5db), Elsősegély készlet(1db), Energiatabletta(1 doboz), Chakratekercs (2db egyikbe ruhák vannak a másik üres), Chakra tinta (1 kisüveg), Széles övtáska (1 db), Shuriken tartó (1 db), Shuriken (5db), Kunai (5db), Robbanó jegyzet(10db) Chakra érzékeny kasza, pengéje mind két oldalt éles(Az előtörténetemhez kérnék engedélyt ennek birtoklására)
Kinézet:  187 cm magas, kék haj(eredetileg barna), barna szem. Arcán több helyen piercingeket hord, több fülbevaló mindkét fülébe. testalkata vékony, de izmos.
 Jellem: Dai alapvetően egy átlagos, visszafogott, kedves és barátságos ember volt, azonban bizonyos események hatására bekattant és személyisége erősen megváltozott. Jelenleg elég kiszámíthatatlan. Van amikor normális, azonban vannak pillanatai, amikor gonosz, kegyetlen, de ha olyanja van, akkor kedves vagy vicces. Könnyen feldühödik és indulatos lesz. Ilyenkor jobb nem a közelébe tartózkodni. Fontosabb helyzetekben képes racionálisan gondolkozni, még ha kívülről nem is úgy néz ki. Nem egy stratégiai zseni, azonban képes használható ötletekkel előállni és különböző okos trükköket bevetni. Utál mindent, ami átlagos vagy hétköznapi. Próbál mindent extrém módon csinálni, ami sokszor azzal jár, hogy orbitális idiótának néz ki.


Technikák: 
Kezouniba Yiba//Szélpenge
Hien: Godai no Iki (Természet útja) //Amennyiben kapok elég chakrát az ET-re, ha nem akkor majd választok mást//
Shunshin no jutsu (Fürge Test technika)
Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
Bunshin no jutsu (Klón technika)
Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő technika)
Kugutsu no jutsu (Bábmozgató technika)
Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
Függőleges terepen való járás
Vízen járás
Fūton Kaitou // Szél Elem Feloldás




 Előtörténet:
A nevem Kenshiro Dai. A nevemmel ellentétben sose voltam igazán nagy ember (Dai jelentés: Nagy, hatalmas), sőt sokkal inkább úgy lehetett volna engem jellemezni, hogy egy szürke, átlagos ember voltam. Nem tűntem ki a tömegből. Azonban kezdjük a történetet a legelején.
Születésem körülményeit teljes homály fedi. Igazi szüleimet sose ismertem, így azt se tudnám megmondani, hogy hol is jöttem a világra. Egyetlen dolog, ami tőlük hátra maradt a nevem, amit adtak még mielőtt letettek volna egy árvaházban a Föld országának rejtett falujában, Iwagakuréban. Mint a legtöbb ember, így én se emlékszem életem első pár évére, azonban engem ismerve biztos elég unalmas is volt, így nincs is nagyon értelme beszélni róla. Egyetlen érdekes történés, hogy már csecsemőkoromban találtak nekem nevelőszülőket, akik örökbe fogadtak. A család elég átlagos volt. Nem tűntek ki a tömegből ők se, talán én is pont ezért is lettem olyan, amilyen. Nevelőapám Shira Manabu volt. Egyszerű, irodában dolgozó ember volt. Alapvetően kedves, megbízható, szorgalmas ember volt, azonban munkaköre nem igazán engedte, hogy feljebb jusson a ranglétrán, nem számít mennyit küzdött értem. Nem volt meg az a kiállása, hogy esetleg vezető pozícióba osszák, ami miatt sokat bosszankodott. Amikor otthon volt, akkor sem jutott túl sok ideje rám, mivel vagy túl fáradt volt, vagy pedig hazahozta a munkáját. Nevelőanyám Shira Naoko volt. Ő vezette a háztartást és ő foglalkozott velem a legtöbbet. Kedves, azonban nagyon egyszerű nő volt. Nem lehetett azt mondani rá, hogy az emberek az eszéért szerették, de a ház körüli feladatát kiválóan végezte. Mindig is szerettem a főztjét. A gyermekkorom elég unalmasnak volt mondható. Nem voltam az a túl izgága gyerek és nem nagyon csináltam csínyeket se. Gyakran játszottam a környékbeli gyerekekkel, azonban sose voltam a figyelem középpontjában, de akkoriban ez nem is hiányzott. Nem volt sok barátom, de akik voltak azokkal hosszú ideig jó kapcsolatot ápoltam és mindig jól szórakoztunk. Ettől függetlenül, azonban nem történt semmi különösebben említésre méltó dolog életem ezen szakaszában. Teljesen átlagos gyerek voltam. Azonban ahogy idősebb lettem egyre jobban utáltam ezt az állapotot. Nem számít, hogy honnan nézzük, mindig is egy szürke, teljesen átlagos ember voltam egy átlagos családban. Azonban akárhogy is akartam változtatni rajta, valahogy nem voltam képes rá. Talán azért, mert nem tudtam, hogy miként tegyem, de lehet szimplán csak féltem a változástól. Ennek köszönhetően semmi sem történt. Egy nap azonban eszembe jutott valami. Olyan ötlettel álltam elő, amitől azt reméltem, hogy megváltoztathatja az életemet. Shinobivá akartam válni. Már egész kisgyerek korom óta felnéztem ezekre az emberekre, akik nagy erővel rendelkeznek és ezt arra szentelik, hogy megvédjenek másokat. Természetesen ma már tudom, hogy elég naiv gyerek voltam. Ma már tudom, hogy a világ közel sem ilyen egyszerű. Számtalan olyan ninja van, akik csak saját önző céljaik miatt lettek azok és soha nem szándékoztak másokon segíteni. Mikor nevelő szüleim elé álltam az ötletemmel, ők eléggé meglepődtek. Nem gondolták volna, hogy ilyen álmokat dédelgetek és nekik más terveik voltak a jövőmmel kapcsolatban. Nevelőanyám főként amiatt nem akart beleegyezni, mert ez egy veszélyes hivatás és féltette az épségemet. Nevelőapám pedig úgy képzelte, hogy hozzá hasonlóan én is irodai dolgozó leszek. Azonban számomra ez a verzió egyáltalán nem játszott. Soha nem akartam egy íróasztal mögött megöregedni, ahogy ő tette. Úgy gondoltam, hogy én ennél nagyobb dolgokat tudnék elérni, és mi lehetne nagyobb, mint a falu neves ninjájává válni. Sok időbe és rengeteg veszekedésbe kerül, mire sikerült rávenni őket arra, hogy az akadémiára járhassak. Ők valamiért úgy gondolták, hogy amúgy se bírnám ki a kemény kiképzést, így nem lesz belőle probléma, ha hagyják, hogy megpróbáljam.
 
Az akadémiai életem hamar megkezdődött és az életem jelentősen megváltozott. A szabad gyerekkorból átléptem egy olyan  életszakaszba, ahol már komoly felesőség volt rajtam. Tudtam, hogy jól kell teljesítenem az itteni képzésen különben nevelőszüleim ki fognak íratni. Ezért az elején igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy megmutassam neki, mire is vagyok képes. Természetesen részben igazuk volt, mert eleinte nagyon nehéz volt számomra. A folyamatos erőnléti edzések, illetve a sok elméleti anyag, amit leadtak eléggé meggyötört. Sokan olyan családból származtak, ahol legalább egyik szülő ninja volt. Nekik egyszerűbb dolguk volt, hiszen emiatt sok segítséget kaphattak otthonról és voltak olyanok is, akik már az akadémia előtt elkezdtek edzeni. Én azonban ebben nem voltam ilyen szerencsés. Nekem mindent egyedül kellett megtanulnom. Természetesen nem hagytam, hogy ennyi letörjön. Mindent megtettem, hogy jók legyenek az eredményeim. Első idők nehézségeit azonban sikerült átvészelnem és utána lényegesen könnyebb lett. Azonban nem számít mennyire próbálkoztam itt is csak a középmezőnyben kullogtam. Az elméleti részeket nagyjából sikerült felfogni, de nem éppen szerettem tanulni, ami miatt a tesztek nem mindig mentek túl fényesen. Taijutsuba sem jeleskedtem túlzottan. Őszintén nem is nagyon szerettem pusztakézzel harcolni. Tudtam, hogy ez is elengedhetetlen a ninja léthez, azonban a különböző ninjutsuk jobban vonzottak. Számtalan alkalom volt, mikor párokban kellett gyakorolni. Nem éppen szerettem ezeket az órákat, mivel sokszor kerültem párba olyanokkal, akik elég jók voltak ebben az ágazatban és elég csúnyán ki is kaptam tőlük. Ilyenkor mindig olyan megalázva éteztem magamat. Idővel elkezdtük a sok chakraellméleti dolgot a gyakorlatba is átültetni.  Eleinte a testen belüli chakra használatra koncentráltunk. Ezek elengedhetetlen része volt a ninja létnek. Megtanultuk, hogy miként erősíthetjük fel a testünket, aminek következtében képesek lettünk nagy magasságokba ugrani, átlagembernél gyorsabban futni, illetve testünket erősebbé, ellenállóbbá tenni. Érdekes dolgok voltak ezek. A taijutsunál jobban szerettem ezt az ágazatot, azonban kiemelkedő eredményeket ebben se tudtam produkálni. Senseieim szerint viszonylag nagy mennyiségű chakrával rendelkeztem, azonban a koncentrációm nem volt éppen a legjobb. Igyekeztem ezen sokat javítani és otthon is rengeteget gyakorolni, azonban a legjobbak közé, így sem tudtam emelkedni. Az egyetlen ágazat, amiben mondhatni jobb voltam az a fegyverek használata volt. Valamiért egész könnyen megtudtam tanulni, hogy miként használjak különböző eszközöket. Megtanultuk, hogy miként kell megfelelően fogni és használni egy kunait, illetve, miként kell shurikeneket dobni. Sajnos az akadémiai oktatás nem terjedt ki a komolyabb fegyverekre, mint a kardok, botok és hasonlók, amit kicsit bántam, de úgy voltam vele, hogy a genin vizsga után ha akarom megtanulhatom őket.
 
Az akadémiai éveim persze nem teltek el anélkül, hogy meg ne ismerjem az osztálytársaimat. Sajnos sok időt kellett fordítanom a tanulmányaimra, így nem sok időm jutott arra, hogy igazán barátkozzak. Az első ember, akivel kicsit jobban meg tudtam ismerkedni ez idő alatt egy lány volt. Ikehara Yoko volt a neve. Kedves, mindig vidám lány volt. Első napon mellettem foglalt helyet. Akkor túlzottan izgultam ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyem a jelenlétét. Jól meg is lepődtem, mikor megszólított. Kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is olyan családból származott, ahol nem volt egyetlen shinobi sem. Ezért sokszor volt, hogy együtt gyakoroltunk, tanultunk iskola után. Egyetlen dolog volt, ami megkülönböztetett minket, mégpedig a tehetség. Yoko hihetetlen tehetséges volt szinte mindenbe, amibe csak belekezdett. Eredményei hamar osztályunk, sőt az évfolyam legjobbjai közé emelték, ami engem sokszor bántott. Természetesen nem is az volt a legnagyobb probléma, hogy jó volt, mert őszintén örültem, mikor ő is boldog volt, azonban én képtelen voltam felvenni vele a versenyt. Ezt azonban nem hangoztattam neki soha. Ő volt az első és legjobb barátom az akadémián, így nem akartam, hogy kellemetlenül érintse a problémám.  Ettől függetlenül azonban mindig jól kijöttünk egymással. Nem titok, hogy elég hamar beleszerettem. Nem csak, hogy tehetséges kedves lány volt, de gyönyörű szép is. Ennek köszönhetően sokan próbálkoztak nála, de ő egy fiúba se volt érdekelt. Ekkoriban nem is nagyon mertem felvállalni az érzésemet. Nem is tudom, hogy mitől féltem jobban, az elutasítástól vagy pedig attól, hogy emiatt a kapcsolatunk megromlik majd és többet nem nagyon lehetek a közelébe.
 
Az akadémián eltöltött idő hamar eltelt. Eddigi életem legizgalmasabb és legnehezebb része volt egyben. Összességében azonban nagyon élveztem az itt töltött időt. Azonban eljött az ideje, hogy befejezzük és letegyük a ninják első komolyabb tesztjét, tehát a genin vizsgát. Már hónapokkal az esemény előtt megkezdődött a tanulás rá. Mindenki feszült volt, még  azok is, akiknek az eredményei jók voltak. Ez nem csoda, hisz ennek a vizsgának az elbukása egy elég csúnya pecsétet nyom az ember későbbi shinobi életére, már ha úgy dönt, hogy folytatni akarja azt egyáltalán. Természetesen én is tiszta ideg voltam ebben az időben. Sok minden volt, amire fel kellett készülni. Az iskola mellett otthon is sokat tanultam, gyakoroltam a különböző technikákat. Szerencsére ebben segítségemre volt Yoko is, aki rengeteget támogatott ebben az időben. Amikor csak tehettük közösen tanultunk, vagy edzettünk. Talán ez volt az egyetlen oka, hogy nem omlottam össze a nyomás alatt. Az utolsó pár hónap egy szempillantás alatt eltelt és már ott is találtuk magunkat a vizsga napján. Előtte való nap nem tudtam túlzottan aludni.  Tudtam, hogy alapvetően nem olyan vészes a vizsga, mivel beszéltem pár előttünk végzett geninnel. Ők mondták, hogy közel se szokott olyan rossz lenni, mint ahogy a senseiek beharangozták azt. Ettől függetlenül a vizsga napjának reggelén erős gyomorgörccsel ébredtem. Persze nem betegség miatt, sokkal inkább az idegesség miatt. Reggelire sikerült lenyomnom némi kenyeret a torkomon, de az is majdnem visszajött. Ilyen meglehetősen rossz állapotban indultam el az akadémia irányába. Útközben egyszer majdnem össze is estem, mert annyira remegtek a lábaim, de végül szerencsére időbe és minden komolyabb probléma nélkül értem el a már jól ismert építményt.
 
 A kapu előtt Yoko álldogált. Legnagyobb meglepetésemre rám várt, majd együtt sétáltunk be. A vele való találkozás meglepően jó hatással volt az idegrendszeremre. Nem mondanám, hogy teljesen megnyugodtam, de legalább sikerült egy olyan szintet elérni, amivel képes voltam megállni a helyemet. A szokásos termünkben foglaltunk helyet. Láthatóan mindenki időben érkezett, hogy életük első fontosabb vizsgáját megkezdhessék. Hamarosan két sensei sétált be, majd dolgozat papírokat kezdtek szétosztani. Tehát a vizsgánk első fele elmélet volt. Percekig csak bámultam a papírt, olvasgattam a feladatokat, próbáltam rájönni, hogy mi is az amit képes vagyok megoldani. A vizsgadolgozat mindenféle elméleti részt tartalmazott. Történelem, chakra elmélet, technikák, stratégiák és sok hasonló. Szerencsére nem volt annyira nehéz, mint amennyire számítottam, de ettől függetlenül keményen kellett dolgoznom. Az egy órás teszt végén úgy éreztem, hogy sikerülhetett volna jobban is, de a minimális pontszám biztos meglesz.
 
Vizsgánk következő része pár órával később kezdődött. Ez idő alatt tanáraink kijavították a megírt feladatlapokat, míg mi egy kicsit pihenhettünk és felkészülgettünk a gyakorlati részre. Bár nagyon szerettem volna még párszor átvenni az alapvető jutsukat, azonban Yoko megállított ebbe mondván, hogy tartogassam a chakrámat a vizsgára. Lényegében igaza volt. Ostobaság lett volna elpazarolni az energiámat a nagy megmérettetés előtt. Így hát a közeli parkba sétáltunk egy kicsit, majd ott egy padra leültünk. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy az ebédemet a nagy kapkodásba, illetve idegeskedésbe sikerült otthon felejtenem. Ekkor már majdnem dél volt és közel se lett volna elég időm hazamenni érte. Már kezdtem volna beletörődni a sorsomba, mikor Yoko egy helyet két ebédes dobozt húzott elő a táskájából, majd az egyiket felém nyújtotta. Elmondása szerint számított rá, hogy el fogom felejteni, ezért számomra is készített. Nehéz volt elhinni, hogy ennyire kiszámítható vagyok, de azért hálásan fogadtam a felajánlott ételt. A ninja művészetekbe lényegesen jártasabb volt, mint a főzésbe, ettől függetlenül talán még sose esett olyan jól az étel, mint akkor. Az utolsó falatig be is toltam, majd illedelmesen meg is köszöntem neki. Felfrissülve, erővel tele vághattam neki a következő akadálynak.
 
Ahogy visszatértünk az akadémiára az eredmények már kint lógtak a falon. Ezt jelezte a hatalmas tömeg is, akik a nagy tábla előtt állva lökdösték egymást, hogy megtalálják saját nevüket és pontszámukat. Én is odamentem, majd egy kis tolakodás után sikerült elég közel jutnom, hogy felpillanthassak a kifüggesztett papirosra. Fél perc keresgélés után rá is bukkantam. A teszt 100 pontos volt. Én ebből 50-et értem el.
 
Közepes…
 
Bár a 30 pontot, ami az alsó határ volt jócskán túlszárnyaltam, ettől függetlenül valahogy mégse voltam boldog.  Sikerült a lehető legközepesebb eredményt elérnem az írásbeli vizsgán. Egy pont ide-vagy oda és legalább mondhattam volna, hogy egyik irányba dől a mérleg, de nem. Saját eredményem után kíváncsiságból megkerestem Yokoét is. 96 pont. Meg se lepődtem ezen. Az egész évfolyamunk egyik legjobbja volt. Miután sikerült a tömegből kiharcolnom magamat találkoztam is vele. Láthatóan nagyon elégedett volt az eredményével, amit teljes mértékbe meg tudtam érteni. Arcomra egy halovány mosolyt erőltettem, mikor megkérdezte, hogy nekem milyen lett. Természetesen gratulált nekem, hogy sikerült a vizsga ezen része. Láthatóan ő jobban örült, mint én. Inkább nem is mondtam semmi, nem akartam elrontani a kedvét az ostoba problémáimmal.
 
Ezután rögtön vissza is tértünk az épületbe, ahol a kijelölt terem előtt várakoztunk. Szépen sorba behívtak mindenkit. Nagy izgalommal álltam ott. Nem tudtam, hogy a gyakorlati vizsga miből fog állni, de azért a sok gyakorlás hatására volt némi önbizalmam. Nem sokára az én nevemet szólították és beléptem a terembe. Ott a már előző vizsgát is felügyelő két chuunin ült. Miután beértem rögtön ismertették a vizsgafeladatomat, ami két részből állt. Elsőre egy bunshin no jutsut kellett csinálni, majd másodszorra a terembe elhelyezett próbabábút kellett eltalálni dobófegyverekkel. Nem tűnt nehéznek a feladat. Sokat gyakoroltam a bunshint és a fegyverekkel való bánás az egyetlen igazi erősségemnek volt mondható. Rögtön a vizsgáztatók elé léptem, hogy bemutassam a klón technikát. Megformáltam a szükséges kézjeleket, majd mellettem két klón jelent meg. A szám szempontjából megfelelt, azonban probléma mindössze annyi volt, hogy az egyik bunshin nem sikerült tökéletesre. Kicsit talán egy kicsit túlságosan izgultam, így az arca nem éppen volt szépnek mondható. Na jó, baromi ronda lett. A senseiek azonban megengedték, hogy újra próbálhassam, mivel alapvetően nem vétettem hatalmas hibát, feltehetőleg ők is az idegességnek tudták be ezt. Másodszorra már jobban koncentráltam és probléma nélkül sikerült a két klón megformálása. Ezután jött a következő feladat. Az asztalra már ki volt készítve öt kunai, illetve ugyanennyi shuriken. Választhattam, hogy melyiket akarom használni. A lényeg annyi volt, hogy az ötből legalább három a bábú hasára festett  körbe találjon. A választásom a kunaiokra esett. Kezembe fogtam az elsőt. Mély levegőt vettem és eldobtam. A kés egyenest a bábú közepébe talált. A másik néggyel is ugyanígy tettem. Az összes dobásom tökéletesnek volt mondható. A két chuunin elégedetten bólintott, majd átadták a Iwagakurei fejpántot. Boldogan távozhattam a vizsgateremből, annak tudatában, hogy már genin lettem.
 
Odakint már várt rám Yoko, aki szintén sikeres vizsgát tett, bár ez cseppet se volt meglepő. Mindketten rögtön el is indultunk haza. Egy ideig együtt mentünk, majd szétváltunk, mert más irányba laktunk. Hazaérvén boldogan újságoltam a családomnak a sikeremet. Természetesen szülőhöz méltóan nagyon büszkék voltak rám. Bár eleinte nem támogatták túlságosan az ötletemet, idővel megbékéltek a dologgal, mikor rájöttek, hogy képes vagyok rá és tényleg ezt akarom csinálni. Természetesen a vizsga utáni kis ünneplés és ajándék se maradhatott el. Együtt elmentünk egy közeli étterembe vacsorázni. Az étel és a hangulat is jó volt. Utána másnap elmentünk a fegyverboltba, ahol választhattam egy nekem tetsző darabot. Természetesen volt egy határ, amennyit szüleim ki tudtak fizetni, de alapból nem akartam valami drága dolgot. A boltba hosszú időn keresztül nézelődtem, hogy mi is lenne a számomra legmegfelelőbb fegyver. Nem akartam valami nagy dolgot, mint például egy Katana, mert az gátolt volna a mozgásba, ugyanakkor egy kunainál vagy más késnél kicsit hosszabbat szerettem volna. A választásom valahova a kettő közé eső egyenes pengéjű ninjato-ra esett. Ironikus, hogy én, aki sose szerettem a középszerűségbe burkolózó életemet, mégis egy olyan fegyvert választottam, ami ezt erősíti. Egy mindenféle díszítés nélküli, egyszerű fegyver, ami hosszra se túl nagy, de nem is kicsi, inkább olyan közepes. Azonban érzéseimet félretéve a választásnál inkább arra koncentráltam, hogy praktikus legyen a fegyver, hiszen shinobiként az életem múlhat rajta.
 
A genin vizsga után kaptunk pár napot, hogy kipihenhessük a fáradalmainkat, majd újra az akadémián kellet összegyűlnünk, hogy kiosszák a csapatokat. Nagy izgalommal vártam ezt az eseményt, mivel az, hogy kivel kerül az ember egy csapatba nagyon meghatározó dolog egy ninja életébe. Ha jól tudunk együtt dolgozni, akkor könnyen erőssé válhatunk mind egyénileg, mind pedig csapatként. Azonban a rossz hangulat könnyen kárt tehet mindenki teljesítményébe, rosszabb esetbe az életébe is kerülhet.
 
A szokásos terembe foglaltam el a szokásos helyemet. Miután mindenki megérkezett senseiünk elkezdte olvasni a listáról a neveket. Nagy szorongás lett úrrá rajtam, ahogy haladt. Végigtekintettem a termen és végig azon agyaltam, hogy kik azok akikkel szívesen kerülnék egy csapatba és kikkel nem. Pár percen belül az én nevem is felhangzott. Tágra nyílt szemekkel kaptam fel a fejemet és figyeltem a senseit, ahogy a másik két nevet is felolvasta. Az első Mase Nori névre hallgató fiú volt. Őszintén nem sokat beszéltem vele, bár ahogy láttam más se nagyon. Csendes magának való srác volt, azonban nem tűnt kellemetlen egyéniségnek. Ellenben az itt lévők közül a legrosszabb eredménnyel büszkélkedhet. Hallottam, hogy a vizsgán nagyon rezgett nála a rész. Az elméleti részen 31 pontot ért el, ami éppen elégséges volt, illetve a gyakorlati vizsgán is többször neki kellett futnia a jutsunak. Csodálkoztam, hogy ennek függvényébe átengedték, azonban biztos jó okuk volt rá. A harmadik és egyben utolsó név hallatán nagyon meglepődtem, ugyanakkor hitetlenül megörültem neki. Utolsó társam nem más volt, mint a lány, aki egész akadémiai éveimet végigkísérte, mint barátom és gyakorlótársam, azaz Ikehara Yoko. A mellettem ülő lány is legalább olyan meglepett tekintettel nézett maga elé, ahogy én, majd arcán széles mosollyal nézett rám. Láthatóan ő is örült, hogy olyan emberrel került egy csapatba, akit ismer és jóban is van. Természetesen a helyzet újra rávilágított életem színvonalára. A legrosszabb, a legjobb és a legátlagosabb csapata lettünk…
 
A csapat beosztási ceremónián megkaptuk a helyszínt és időpontot is, ami másnap reggel nyolcra szólt. Senseiünk kilétét azonban nem közölték, ahogy más csapatoknak se. Gondolom meglepetésnek szánták, vagy nem tudom, mindenesetre izgatottan vártam, hogy belekezdhessek ninja életembe. A megadott időbe már ott is voltam, sőt kicsit még előbb is. A kijelölt hely az egyik kiképzőterep volt. Utánam két társam, majd az új mesterünk is megérkezett. Magas jó kiállású férfi volt. Arcán harcban szerzett vágások sebei voltak láthatóak, azonban az ő esetében még jól is állt neki. Szemei szigorúan néztek végig rajtunk, majd bemutatkozott. Yasuda Gorou-nak hívták. Elsőre kicsit félelmetesnek tűnt. Magas izmos férfi volt és arcberendezése se tette túlzottan pozitívnak a megjelenését. Persze erre szokták mondani, hogy ne ítéljük meg a könyvet a borítójáról. Ugyanis Yasuda sensei bár meglehetősen szigorú és kemény volt hozzánk, ugyanakkor kedves, megértő és igazságos is. Számára az volt a legfontosabb, hogy a legjobb oktatást kapjuk tőle és mindig a legjobb formánkat nyújtsuk, ezért cserébe természetesen sokat követelt tőlünk. Miután a sesnei után mindenki gyorsan bemutatkozott ő belekezdett a mondandójába. Elmondta, hogy az elkövetkezendő időben mire is számíthatunk, beszélt a csapatmunka fontosságáról. Az ő meglátása érdekes volt, mivel mindig azt vallotta, hogy bár a csapatszellem és az összedolgozás fontos, ugyanakkor az egyén fejlődése is legalább ennyire lényeges. Ezt azzal indokolta, hogy a csapatba elég egy gyenge láncszem, akit ha az ellenfél kiszúr magának és kiesik, akkor szinte teljes csapatnak lőttek, nem számít mennyire vannak összhangba. Igazat megvallva egyet tudtam érteni vele. Ehhez  a szemlélethez mérten készült nekünk egy kis tesztfeladattal. Ahelyett, hogy csapatként tesztelt volna minket úgy döntött, hogy egyenként tesz minket próbára. A feladat egyszerű volt, egy gyakorlómeccs ellene. Persze ez akkor közel se tűnt egyszerű dolognak. Még hárman is kevesek lettünk volna a jounin ellen, de így még az a kevés esélyünk is elveszett. Mindhárman nagyot nyeltünk, majd Yasuda sensei sorba kihívott mindenkit. Az első Nori volt. Szegény srácnak remegett mindene, ahogy a szúrós szemű shinobi elé állt. Mesterünk hangos kiáltással jelezte a harc kezdetét, azonban ő egy lépést se mozdult helyéről. Megvárta, hogy mit lép fiatal tanítványa. A fiú egy kis habozás után a sensei felé kezdett futni. Egy ütés sorozatot próbált meg bevinni neki, azonban ezek elég hanyag, lassú támadások volt. Harc úgy nézett ki, mintha egy óvodás küzdene egy tízes évei közepén járó fiúval, tehát a sensei olyan könnyedén tért ki, hogy akár aludni is lett volna lehetősége közben. Persze Nori nem adta fel ennyivel és egy rúgást indított. Yasuda sensei azonban könnyedén hajol el ezelől is, majd ahogy a fiú lába elhaladt előtte ő utánanyúlt és elkapta az. Egy apró lökést kellett végeznie és a genin már a földön találta magát, mivel kibillent egyensúlyából és elesett. Mesterünk láthatóan nem volt valami elégedett a teljesítményével. A harcuk ennyivel le is zárult. Nem volt valami látványos, vagy lenyűgöző, azonban tekintve a kettejük közötti szakadékot tapasztalatban és erőben, ez közel se volt meglepő végkifejlet.
 
A következő áldozat én voltam. Nagy levegőt vettem, majd elé álltam. Előhúztam új fegyveremet, hogy megmutassam neki mit is tudok. Bár az utóbbi időben sokat gyakoroltam vele, de használata még közel se volt tökéletes. Azonban én is kíváncsi voltam, hogy mire is vagyok képes, ezért döntöttem a használata mellett. A jelzést követően a lehető leggyorsabb futásommal közeledtem felé. Ellentétbe előző társammal én egy pillanatig se vártam, hanem rögtön támadásba lendültem. Több egymás utáni vágást indítottam. Ő egy kunai segítségével blokkolta az összesest, pedig támadásaim a szintemhez képest nem voltak lassúnak mondhatóak. Egyik csapás alkalmával sikerült megakasztania a pengémet. Láttam, hogy másik kezével már nyúl is felém kezd nyúlni, hogy elkapjon. Amilyen erősen csak tudtam elrugaszkodtam a földtől és hátraugrottam. Egy pár méterrel távolabb landoltam, majd amint földhöz ért a lában shunshin no jutsut használva felgyorsultam. Tervem az volt, hogy mellette jövök ki a jutusból és azzal a lendülettel vágok is. Azonban a jounint nem volt ilyen könnyű kijátszani. Számított a támadásomra és lábát rúgásra emelte. Mivel megállni már nem tudtam, így a legjobb, amit tehettem az volt, hogy kezemmel próbáltam tompítani azt, de így is elég kemény csapást kaptam be. Egy métert repültem hátra, majd a földön landoltam. Csalódott voltam, hogy csak ennyit tudtam tenni.
 
Végül Yoko köre jött. A jelzést követően, hozzánk hasonlóan ő is a sensei felé iramodott. Mesterünk láthatóan unta már ezt a megközelítési módot, mivel esélyt se hagyott a lánynak a támadásra, hanem rögtön ütött. Azonban mindannyiunk legnagyobb meglepetésére füstfelhő közepette egy fabábú jelent meg a helyén. Talán az én harcom alatt cserélhette ki magát, míg nem figyeltem. Láthatóan Yasuda senseit is nagyon meglepte a dolog. Ekkor Yoko mögötte tűnt fel, de ezúttal már az eredeti volt. Jól irányzott ütéssel az oldalát célozta, ami hála az elterelésének be is jött. Már indította volna a következő ütést, de mesterünk gyorsabb volt. Megfordult és elkapta a lány karját. A következő pillanatba már a levegőbe találta magát, mivel a jounin egy laza mozdulattal átdobta maga felett. Tehetetlenül zuhant a föld felé, majd hozzán hasonlóan ő is hemperget egyet a porba. Hozzám hasonlóan ő se bírta tovább, de legalább támadása több eredményt hozott, mint a mienk.
 
Mesterünk ezután elkezdte kielemezni az eredményeket. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire rövid harcból kapni lehet bármi hasznos információt, de erre a férfinak sikerült rácáfolnia. Sok megállapítást tett harcmodorunkra, amik mind tökéletesen megállták a helyüket. Elmondta mit csináltunk jól és mit rosszul. Mik azok a dolgok, amiket még gyakorolnunk kéne, illetve mik azok, amiket teljesen el kéne felejtenünk. Bár túlzottan sok sikerélménnyel nem gazdagodtunk, azonban sok hasznos információval szolgált, ami alapján azt mondhattuk, hogy rengetet tanultunk.
 
Így kezdődött meg tehát a kis hármasunk kiképzése és ninja élete. Ezután rendszeresen vitt ki minket különböző helyekre gyakorolni, edzeni. Mindenkinek személyre szabott edzésprogramot állított össze. Az én esetembe a chakrakontrolra, illetve a fegyveres harcmodorra koncentrált. Néha más jouninokat is megkért, hogy segítsenek az oktatásunkba, hisz ő se tud mindent megtanítani. Az én helyettes senseiem például neves kardforgató volt, aki megtanított különböző fegyverekkel bánni, köztük az általam annyira szeretett ninjatoval.  Amikor nem edzettünk akkor általában kisebb küldetéseket kaptunk. Ezek értelemszerűen olyanok voltak, hogy macska megtalálása, kutya sétáltatás, gyomlálás, kerítésfestés. Tehát az ilyen unalmas, de valakinek meg kell csinálnia munkák. Néha lehetőségünk volt a falun belül őrjáratozni, ami szült egy-két érdekes eseményt, azonban összességébe az se volt túl izgalmas.
 
Küldetéseink közötti edzések egyikén, senseiünk egy igen érdekes technikát tanított nekünk. Ez nem volt más, mint a függőleges terepen való járás. Aznap a kiképzőterep egy sziklás részéhez vitt minket. Ott volt egy hatalmas, legalább 30 méter magas kőfal. Annak egyik bemélyedésébe vertünk tábort. Gyorsan ismertette is a technika lényegét, illetve a feladatunkat. Ez nem volt más, mint, hogy fel kellett jutnunk a pontosan felettünk lévő sziklaszirt tetejére. Magyarán mondva legalább huszonöt méter magasságig teljesen függőleges terepen, majd utána pár métert az enyhén görbülő kőfalon kellet haladnunk. Az utolsó szakaszba már fejjel lefele voltunk és onnan kellet feljutnunk a tetejére. Meg kell mondanom, hogy nem tűnt egyszerű feladatnak és nem is volt az. Hála Yasuda sensei magyarázatának, a technika elméleti részét már értettük. Lényegében chakra felhasználásának segítségével hozzá kellett tapasztani magunkat a falra. Ezáltal úgy tudtunk rajta állni, illetve mozogni, mintha vízszintes talajon mozognánk. Nem is vesztegettük az időnket. Mindannyian nekiiramodtunk a hatalmas sziklának. Chakrát gyűjtöttem a lábamba és felugrottam rá. Elég rossz döntés volt, mert nem tapadtam oda, ahogy vártam, így abban a pillanatban le is estem. Társaim erre jól ki is nevettek, de a következő, aki nevetett az én voltam, mert elsőre mindketten hozzám hasonlóan jártak. Rá kellett jönnöm, hogy a technika, bár egyszerűen hangzik, mégsem az. Komoly koncentrációt, illetve chakra manipulációt igényelt. Hamar megtudtuk állapítani, hogy az se mindegy, hogy mennyi chakrát, illetve milyen eloszlásba használunk. Ezek után a kísérletezgetés ideje jött. Persze itt már mindannyian óvatosabbak voltunk, mint elsőre, mivel nem akartunk megint nagyot esni. Hosszú órák próbálkozása is csak kevés eredményt hozott. Bár pár métert meg tudtunk tenni, de az még nagyon messze volt a tetejétől. A folyamatos kontroll fenntartása okozta a legnagyobb gondot. Egy pillanatnyi figyelmetlenség is elég volt és a talpunk már csúszott is le a sziklafalról. Láthatóan Yoko volt az, aki ezt a feladatot a legjobban csinálta. Persze nem is volt meglepő, hisz az ő chakra használata mindig is kiváló volt. Nori meg én nagyjából egy szinten voltunk. Talán pár lépéssel előtte jártam, de az elenyésző volt. Bár mindössze pár két hónapja voltunk Yasuda sensei kezei alatt, mégis a fiú látható változáson ment át. Sokkal erősebb, ügyesebb lett, illetve már a chakrájának használatával se volt különösebb problémája. Tudtam, hogy nekem is nagyon bele kell húznom az edzésbe, különben könnyen leelőz. Ahogy az sejthető volt elsőnek Yoko volt az, aki sikeresen megcsinálta a feladatot. Mi ketten viszont még mindig csak a táv felét voltunk képesek megtenni. Miután lejött megpróbált pár jó tanáccsal ellátni minket, de mondani könnyebb volt, mint csinálni. Egy kis pihenő után újra nekifutottunk. Talán a pihenésnek, vagy Yoko tanácsainak köszönhetően láthatóan jobban ment. Már majdnem sikerült feljutnom, azonban mikor már fejjel lefelé voltam a koncentrációm megszakadt és zuhanni kezdtem. Szerencsére még éppen időben sikerült összeszednem magamat és lábra estem, chakrámmal tompítottam az esést, így nem lett bajom, de ha ez nem történik meg, akkor abba bele is haltam volna. Még pár nekifutás után én is fenn voltam a sziklaszirt tetején. Onnan csodálatos látvány tárult az egész környező helyre. Utánam nem sokkal Nori is sikerrel járt. A sensei megdicsért minket, hogy jól vettük ezt az akadályt, de figyeljünk, mert ez után csak nehezedni fog az anyag. Mindannyian kimerülten tértünk haza egy kis pihenésre. Ezt az edzést még pár alkalommal megismételtük, míg nem ment tökéletesen.
 
Mesterünk nem viccelt, mikor azt mondta, hogy a feladataink nehezedni fognak. Következőnek a vízen járás képességét kellett elsajátítanunk. Elsőre ez se tűnt egy vészes dolognak, azonban az előző alkalomnál megtanultuk, hogy nem szabad ilyen elhamarkodottan ítélni. Yasuda sensei itt is elmagyarázta az alapokat, majd hagyta, hogy vizesek legyünk. Szinte biztos vagyok, hogy élvezte, ahogy egymás után pottyantunk bele a tó hideg vízébe. Mi azonban közel se voltunk boldogok. A technika alapja ugyanaz, mint a függőleges terepen megmaradásnak, azonban ez egy kicsit bonyolultabb. Ha ugyanúgy csináltuk, akkor az eredmény az lett, hogy egy rövid időre megmaradtunk a felszínén, majd belezuhantunk. A sensei elmondása szerint a lényeg, hogy chakránkat a víz felszínéhez kell igazítani, ami azért volt nehéz, mert az folyamatosan változik. Figyelni kellet a chakránkra, illetve a vízhullámzására is egy időben. Kicsit nehéz volt akkor elképzelni, hogy ezt valaki képes már ösztönszerűen véghezvinni. Mindannyian folytattuk a gyakorlást. Idővel kezdett egyre jobban menni. Testünk hozzászokott a dologhoz és kezdtük érezni, hogy miként kell áramoltatni a chakránkat. Természetesen erre a szintre eljutni hosszú órákba került. Ekkor képesek voltunk megállni a felszínén, de haladni még nem nagyom, legjobb esetbe is csak pár lépést. Most is tartottunk egy kis pihenőt, majd megvitattuk a tapasztalatainkat és meglátásainkat. Aztán folytattuk tovább. Még pár óra után mindannyian képesek voltunk a vízen sétálni. Ahogy az előző edzésnél is csináltuk, így itt is kimentünk még pár alkalommal gyakorolni, míg nem tudtuk biztosan használni azt.
 
Az edzéseink kemények, ugyanakkor meglehetősen hatásosak voltak. Yasuda sensei kezei alatt hamar megtanultunk csapatként dolgozni és egyénileg is szépen megtudtuk állni a helyünket. Azonban küldetéseink továbbra se erről árulkodtak. Még mindig az ilyen alap, genineknek szánt feladatokat kellet csinálnunk. Mesterünk is látta rajtunk, hogy frusztráltak vagyunk a dolog miatt, mivel már szerettük volna éles helyzetbe is kipróbálni edzésünk eredményét. Ezért egy nap bejelentette, hogy sikerült egy kicsit komolyabb feladatot szereznie nekünk. Elsőre azt hinné az ember, hogy egy egyszerű feladat lesz, ahol feltehetőleg nem lesz sok dolgunk, de nekünk már az is komoly előrelépésnek számított, hogy elhagyhatjuk a falut, sőt az országot is. Később derült ki, hogy feladatunk közel se volt olyan egyszerű, mint ahogy azt gondoltuk.
 
A küldetés lényege, hogy egy bűnöző átszállításáról kellett gondoskodnunk. Vagyis nem pont nekünk, mi csak a kíséret voltunk, akiknek védenie kellet a „rakományt”. A férfi egy veszélyes körözött bűnöző volt, aki tevékenységei főként a szomszédos Vízesés országát érintette. Valami egyezmény értelmébe a nálunk elkapott férfit át kellet adnunk Takigakurénak. A férfit egy ketrecbe zárva rakták fel egy szekérre, amivel aztán útnak is indultunk az említett hely felé. Rajtunk kívül még három chuunin kísérte a rabszállítót. Eleinte elgondolkoztunk, hogy egyáltalán szükség van-e ránk itt. Tudtuk, hogy a férfi hírhedt bűnöző volt a Vízesésbe, azonban nem gondoltuk, hogy bármi olyan is történne, amivel három jól képzett chuunin ne tudna elbánni. Eleinte hosszú és eseménytelen utunk volt. A föld ország hegyes közegében egy kicsit lassú volt a haladás, de ahogy közeledtünk a határ felé, úgy a környezet is változott és sokkal könnyebben tudtunk menni. A két ország közötti határig könnyedén eljutottunk, de a probléma a Vízesésbe kezdődött el. Nem tudni pontosan, hogy miként, de az információ a rab szállításáról kiszivároghatott, mert már vártak ránk. Éppen egy erdős részen  haladtunk át, mikor az út előttünk felrobbant. Szándékosan időzítették így, mivel a céljuk a rab kiszabadítása volt, ami miatt nem lett volna okos döntés alattunk robbantani. A szekeret húzó lovak természetesen megrémültek és elkezdtek vágtázni, amit a szekér nem igazán bírt és fel is borult. Időnk se volt a történtekre reagálni, mert ebben a pillanatba hallottuk, ahogy a fák és bokrok takarásából nyilak zúdultak ránk. Olyan sok volt, hogy lehetetlen lett volna elkerülni őket, azonban mesterünk gyorsan kapcsolt és egy földből készült fal jelent meg előttünk, ami megvédett minket az ellenfél támadásától. A következő pillanatban hangos kiáltások sorára lettünk figyelmesek, ahogy több ember szaladt a pozíciónk felé. Legalább húsz férfi volt. Fegyverzetük újnak, jól megkovácsoltnak tűntek, amiből kiderült, hogy nem véletlenszerűen összeverődött banditákról van szó, hanem valami komoly bűnszervezet állhat a támadás mögött. Azonban legnagyobb szerencsénkre egyikük se volt shinobi, így helyzetünk egy picit jobb volt. A velünk utazó chuuninoknak nem kellet egy szót se mondani, mivel rögtön tudták, hogy mi a dolguk. Kézjelek sorozata után különböző elemi jutsukkal támadták a felénk futó embereket. Egyikük tüzet, a másik villámot, míg a harmadik szél technikát vetett be.  Az ellenfelek, akik egymáshoz meglehetősen közel futottak, telibe kapták a három technikát. A húsz ember egy pillanat alatt redukálódott le hétre. A többi vagy azonnal meghalt, vagy pedig olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy képtelenek lettek volna harcolni. A szerencsésebbek, azonban meg se álltak, hanem továbbra is az irányunkba futottak. A következő pillanatba már alig 1-2 méter választott el minket tőlük. Fegyveremért nyúltam, majd előhúztam azt. A mellettem álló társaim is felkészültek a harcra. Már számtalanszor gyakoroltunk ehhez hasonló helyzeteket, így tudtok mit is kell csinálnunk, de azért élesbe más volt a helyzet, mint a kiképzőterepen. Meg is indultunk a közeledő férfiak irányába. Én Yasuda senseiel középen, míg társaim két oldalról támadták meg az ellenfél formációját, már ha lehet annak nevezni. Célpontom egy magas, izmos férfi volt, akinek kezében díszes katana volt. Gyors mozgásommal hamar mellette termettem majd vágások sorozatát indítottam meg. Első egy-két támadásomat nehezen ugyan, de sikerült hárítania, azonban vele ellentétben nekem volt jártasságom a fegyverem használatába. Ő inkább tűnt úgy, csak azért van nála a kard, hogy ne pusztakézzel harcoljon. A következő vágássorozatomtól azonban már nem védte meg a szerencséje. Egy pillanat múlva saját vérében fürödve esett össze. Láthatóan a társaim és senseiem se szórakoztak sokat. Mi négyen hamar felszámoltuk a chuuninok által meghagyott ellenségeket.
 
A probléma, azonban ennyivel nem oldódott meg. A robbanás után a szekér, ami a rabunkat szállította felborult, aminek köszönhetően a ketrec is leesett. Szerencsétlenségünkre pont úgy, hogy az megsérült és a fickó meg tudott szökni. Mivel a támadás hirtelen jött nem tudott senki időben reagálni, ezért nem tudtunk rögtön utánamenni. Azonban meg kellett keresnünk és újra elkapni, hisz nélküle nehéz lett volna teljesíteni a feladatunkat. Természetesen a dolgot tovább nehezítette, hogy az illető kapott valamiféle ninja kiképzést is. Bár ereje nagyjából egy átlagos geninével megfelelő volt, azonban a férfi nem volt ostoba és elég kiszámíthatatlan jelleme volt, ami különösen veszélyessé tette. Szerencsére a legközelebbi lakott falu elég messze volt, így még az erdőben el akartuk kapni, mivel ha civilek is a képbe kerülnek, akkor abból csak még több baj származott volna. Amint tudtunk útnak is indultunk. Láthatóan a nyilakat ránk lövő egyének ugyanazok voltak, mint akik utána közelharcba támadtak, így nem kellett tartanunk nagyobb ellenállástól. Az erdő nagy volt és nehéz benne megtalálni egyetlen embert, azonban nem lehetetlen. Mivel az illető sietősen hagyta el a helyszínt, így nem nagyon volt ideje olyan dolgokkal törődni, mint a nyomok eltűntetése. Ennek fényében könnyedén képesek voltunk egy ideig követni őt. Azonban egy idő után kezdett sötétedni és nyomokat követni egyre nehezebb volt, ugyanakkor tudtuk, hogy  nem állhatunk le várna a reggelre, mivel azzal túl sok időt nyerne a férfi. Folytattuk tehát az utunkat. Szerencsére közel se volt olyan eszem, mint ahogy azt beharangozták. A nyomok egy elhagyatott faházhoz vezettek. Feltehetően valami erdészház lehetett fénykorában, azonban látszott rajta, hogy már hosszú évek óta nem használják. A faépület falai korhadni kezdtek, néhol nagyobb darabok hiányoztak. Ablaküveget már csak hírből ismerte és az is csodának számított, hogy egyáltalán még állt. Gyors terv alapján körbevettük a helyet, majd egyszerre törtünk be. Mi geninek az ajtón keresztül, a chuuninok az ablakokon ugrottak be, míg a sensei a leglátványosabb módon, a falat áttörve masírozott be. Ahogy vártuk a féri bent volt és egyáltalán nem számított az érkezésünkre. Talán azt remélte, hogy nem leszünk képesek követni a nyomait vagy, hogy később érünk csak ide. Ennek köszönhetően, azonban könnyedén újra elkaptuk. A küldetés további része már problémamentesen haladt, míg végül el nem értük Takigakurét, ahol átadtuk a férfit. Bár nem ment olyan simán, mint amilyennek elsőre gondoltuk volna, azonban nagyszerű tapasztalat volt a csapatunk számára.
 
Miután küldetésünkről hazatértünk, Yasuda sensei elérkezettnek látta az időt, hogy valami komolyabb tanulásba is belefogjunk. Ez nem volt más, mint az elem feloldás. Már régóta vártam ezt. Mindig is kíváncsi voltam, hogy nekem melyik lehet az elsődleges elemem. Mikor bejelentette a dolgot hatalmas izgalom lett úrrá rajtam. Ki is osztotta a chakra érzékeny papírokat. Belevezettem a chakrámat, ahogy mesterünk kérte. Abban a pillanatban kettévágódott. Az én elemem a szél volt. Mivel Yasuda sensei nem rendelkezett megfelelő tudással ezen elem kapcsán, így az elem feloldása és tanításom egy másik jounin kezébe került. Szerencsére nem valami ismeretlen keze alá kerültem, hanem a már jól ismert kardforgató tanárom alá, akinek szintén ez volt az elsődleges eleme.
 
A feloldás nem éppen egy könnyű folyamat. Ezt már az elején is tudtam, de mikor odakerültem bizonyosodtam meg róla igazán. Az elemi chakra használatának potenciálja mindenkiben megvan, azonban megtalálni a megfelelő módot és felszínre hozni azt már más dolog. Edzésünk nem a szokásos helyen történt. Reggel mesterem összepakoltatta velem a felszerelésemet és túrázni indultunk. Akkor nem sejtettem pontosan mi is a célja. Hosszú órákon át sétáltunk mire megérkeztünk a megfelelő helyre. Ez a közeli hegység egyik magasabb pontja volt. Ott kiállított a sziklaszirt szélére. Magasan voltunk, így letekintve egy kicsit félelmetes volt a helyzet, de nem ez volt az érdekes. Kimondottan erős szél fújt szemből. Feltehetően a közeli sziklák úgy irányították a levegő mozgását, hogy az ide koncentrálódott és senseiem pontosan ezért is választotta ezt a helyet a gyakorlásra. Mindössze annyit mondott elsőre, hogy tárjam szét a karjaimat és „érezzek”. Mégis mit kéne éreznem? Az egyetlen helyesnek vélt válasz, ami felmerült benne a szél volt. Akkor elég fura gyakorlatnak tartottam, azonban egy szó nélkül csináltam, amit kért.  Szememet behunytam és csak a levegő mozgására koncentráltam, ahogy az testemnek csapódott. Pontosan nem tudtam, hogy mit vár tőlem a férfi, így vártam, hogy esetleg új instrukciót adjon nekem. Ez hamarosan meg is érkezett. Bármiféle magyarázat nélkül annyit mondott, hogy most változtassam meg a szél irányát. Nem kell nagyon, de legyen érezhető. Szemem kipattant, ahogy hátrafordultam és kérdően néztem rá. Fogalmam se volt, hogy miként lehet ezt megtenni, azonban láthatóan nem szándékozott velem több információt megosztani.
 

Tehát hozzákezdhettem próbálkozásiam hosszú sorának, miközben egy csepp információm se volt arról, hogy pontosan mit is kéne csinálnom. Fejembe megpróbáltam eddigi életem ninja tanulmányait összeszedni és egy használható ötlettel előállni. Még számomra is egyértelmű volt, hogy az ésszerűtlen próbálkozások teljesen értelmetlene, és csak a chakrámat pazarolnám. Ezért először valami olyan utat próbáltam keresni magamnak, amin elindulhatok. Hosszas agyalás után se találok azonban megfelelő válaszokat. Hihetetlenül zavart, hogy nem tudok semmit kitalálni, így maradt, hogy meglévő kis tudásom alapján elkezdtem kísérletezni.  Chakrámat magam köré a levegőbe kezdtem áramoltatni.  Próbáltam valamiféle kapcsolatot létrehozni a körülöttem áramló levegővel. Természetesen semmi lényeges nem történt. Pont emiatt lett volna jó, ha senseiem több információt adott volna át, akkor nem kellett volna ennyit szenvednem ezzel. Azonban jobb megoldás híján folytattam, amit elkezdtem. Újra és újra próbálkoztam azzal, hogy kiterjesztett chakrámmal képes legyek a levegő mozgását legalább egy kis mértékbe módosítani. Hosszú órák teltek el, azonban semmi jelentős előrelépést se értem el. Kezdtem azt hinni, hogy lehetetlen a dolog. Persze nem volt az, csak nem voltak meg a megfelelő információim a dologhoz. Éreztem, hogy kezdek erősen fáradni.  Mesterem tanácsára egy kis szünetet tartottam. Ezalatt elmagyarázta, hogy nagyjából jó úton járok, de jobban kéne figyelnem a szélre.  Nem igazán értettem mire gondolt. Miután vége lett a pihenőnek, újra nekiláttam gyakorlásnak. Ezúttal próbáltam a szél mozgására jobban koncentrálni és chakrám segítségével azt befolyásolni. Még mindig kevés volt, azonban éreztem, hogy jó úton járok. Néhány próbálkozás után megtörtént a csoda. Sikerült a szél feletti uralom átvétele és annak irányát egy minimálisan elmozdítani. A sensei elégedetten bólintott. Elmondta, hogy azért nem adott semmi információt, mert egy shinobi számára vannak idők, mikor magának kel rájönni a dolgokra és nem lesz senki, aki segítséget nyújt majd. Ezzel nem csak azt tanította meg nekem, hogy miként használhatom a szél elemet, hanem azt is, hogyan állhatok meg a saját lábamon. Ezért a mai napig hálás vagyok neki. Miután ez megvolt edzésünk nem fejeződött be. Másnap a kiképzőterepen megtanította, hogy miként tudom az elemi chakrát testembe vezetve felhasználni azt. Ennek hatására kicsit gyorsabb, mozgásom könnyebb, légiesebb lett.

Az évek gyorsan teltek kis csapatunkba. Bár részt vehettünk néhány komolyabb küldetésen, azért főleg a geninek számára kiosztott feladatokat csináltuk. Amikor épp nem, akkor meg Yasuda sensei kemény edzésprogramja alatt szenvedtünk. Egy nap, azonban egy érdekes hírrel állt elénk. Szokása szerint összehívott minket a kiképzőterepen. Természetesen mindenki azt gondolta, hogy a szokásos edzésen veszünk részt, azonban nem így volt. Mindenkinek a kezébe egy papírt nyomott, majd bejelentette, hogy a csapat minden tagját jelölte a következő chuunin vizsga részvételére. Nem is kell mondani, hogy mennyire meglepődtünk. Fogalmunk se volt, hogy erre készül, azonban mindenki megörült. Régóta vártunk valami lehetőségre, hogy előreléphessünk és most itt volt. Tudtuk jól, hogy ez nem lesz könnyű. A falu geninei közül nem csak mi veszünk részt rajta. Könnyen lehet, hogy egymással kell majd megküzdeni a címért, vagy valami nehéz tesztet fognak kitalálni számunkra. Fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk, hisz minden alkalommal más és más feladatokat kellett teljesíteni. Pontosan ezért kemény edzések időszaka következett, azonban igyekeztünk még jobban teljesíteni, mint eddig. A sok gyakorlat mellett az elméletekre is kezdtünk ráfeküdni. Nem ritka, hogy chuunin vizsga elején is van elméleti kérdéssor.
 
A pár hónapos felkészülési idő alatt rengeteget fejlődtünk. Úgy éreztük, hogy készen állunk bármilyen feladatot is adnak számunkra. Persze mindenki eléggé izgult az előtte lévő pár napba, de legalább a tudat megvolt, hogy mi jól felkészültünk rá. Ekkor valami vártalan dolog történt. Egy héttel a chuunin vizsga előtt egy küldetésre lettünk beosztva. A feladat magas prioritást élvezett, így ha akartuk volna se utasíthattuk vissza.
 
A feladat egyszerűnek tűnt. Nem messze Iwagakurétól , valahol a hegyekbe egy csapat bűnöző vert tábort. Küldetésünk célja ennek a helynek megtalálása, és a lehető legtöbb információ megszerzése volt, majd azokat jelenteni a falunak.  Tehát egy felderítő küldetést bíztak ránk. Veszélyesség szintje elég alacsony volt, hogy geninekre bízzák. Magabiztosan vágtunk neki a feladatunknak.  Természetesen a keresést nem vakon kellett megkezdenünk. A faluba beérkezett jelentések alapján le tudtuk szűkíteni a lehetséges helyeket. A környéken több kisebb faluba is betörtek ugyanezek az emberek. Láthatóan jól felszereltek és koordináltak voltak. Pontosan emiatt volt fontosa a falu számára, hogy minél hamarabb kézzelfogható információkhoz juthasson, majd egy komolyabb csapat elküldésével elháríthassák ezt a veszélyt.  A támadásik helyszínei alapján úgy véltük, hogy búvóhelyük egy a hegyekkel körülölelt völgyben lehet. Számukra ez egy jó hely lehetett, mivel egyetlen normálisan járható útvonal volt, ahol be lehetett jutni, más irányból csak a magas sziklák megmászásával volt lehetséges.

//Folyt köv.//

Természetesen, számunkra nem okozott nagy gondot a meredek sziklafal megmászása, így könnyedén és észrevétlenül be tudtunk jutni a völgybe. Rögtön láttuk, hogy meglátásunk igaznak bizonyult. Viszonylag nagyobb tábor, legalább 10-20 emberrel benne. Legalábbis azok, akiket láttunk. táboruk több kisebb, egy-két nagyobb sátorból állt, illetve volt egy barlang is az egyik hegy oldalában, azonban akkori pozíciónkból nem tudtuk pontosan megmondani, hogy mi célt szolgálhatott. Már épp indulni készültünk vissza, mikor Yasuda sensei valami érdekeset vett észre. Kezével jelezte számunkra, hogy figyeljünk. A völgy bejáratától még több bandita jött befele. Láthatóan portyázásról tértek vissza, ezt a feltételezést erősítette, hogy több jól megpakolt zsák, illetve pár fogoly jött velük. Az érdekesség pedig pont ebbe volt. A foglyok mind jólöltözött, láthatóan jómódú emberek voltak. Én nem ismertem fel egyiket se, azonban a sensei intett, hogy menjünk utána. A hegyoldalon, a sziklák folyamatos takarásában mozogtunk, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk. A pontos okát ekkor még nem értettem, de egy ponton megálltunk és Yasuda sensei száját elég komoly szitokszavak hagyták el. Sose beszélt még így, ami miatt tudtam, hogy valami nagyon nem jó. Mesterünk gyorsan elmagyarázta a helyzetet. Kiderült ugyanis, hogy  az egyik nő nem más, mint a szomszédos Fú országának földesurának lánya, aki gyakran jött a föld országába különböző diplomáciai ügyekben. Nem kellett komoly jártassággal rendelkezni a politikában ahhoz, hogy az ember rájöjjön mennyire is problémás a helyzet. Ha ezt a banditák tudják, akkor könnyen kihasználhatják a helyzetet, illetve ha bármi baja esik a lánynak, míg az országba van, akkor az nem jelent jókat diplomáciai szempontból. Yasuda sensei pontosan tudta, hogy ebben az esetben nincs idő arra, hogy visszatérjünk a faluba. Azonban azt is pontosan tudta, hogy mindenféleképpen értesíteni kell Iwagakurét a helyzetről. Végül úgy döntött, hogy Norit küldi vissza a faluba. Ennek két oka is volt. Egy, hogy bár az utóbbi időben sokat fejődött, de még mindig a leggyengébb volt köztünk, ha harcra került a sor. Ugyanakkor ezt ellensúlyozta azzal, hogy a leggyorsabb futó volt.  A fiú bólintott, majd megindult vissza a faluba, hogy jelentést tegyen. Eközben Yasuda sensei ismertette velünk a tervet. Körbe a sziklafalakon el kellett helyeznünk robbanójegyzeteket, majd azokat egy időben aktiválni. Ez egy sziklaomlást okoz, ami elvonja az ellenfél egy részének figyelmét és remélhetőleg páran elindulnak megnézni, hogy mi történt. Eközben mi lecsapunk a táborukra és kiszabadítjuk a foglyokat. A terv egyszerűnek tűnt elméletben, azonban a gyakorlat már más. Miután megvoltunk a robbantással a dolgok a várt irányba kezdtek haladni. Az banditák jó része a hatalmas törmelék irányába indultak. Nagyjából tíz ember maradt, akik vigyáztak a szajréra és a foglyokra. Amint a nagyobb csapat elhaladt, mi lecsaptunk. Három különböző pozícióból ugrottunk elő és indítottunk meglepetés támadást. Ellenfeleink szerencsére nem számítottak erre. Előhúztam a ninjatomat és rögtön első áldozatom felé vettem az irány. A meglepett férfinak ideje se volt védekezni és azonnal a fűbe harapott. A második már egy kicsit több ellenállást tanúsított, azonban nem volt ő se képzett harcos. Egy-két vágást még le tudott védeni kardjával, de kettőnk közötti különbség meglátszott.  Láthatóan a többiek is szépen álltak a támadással és hamarosan egy ellenfél se maradt talpon. Szerencsére arra se volt idejük, hogy megkongassák a vészjelző harangot, így az ekkor már a völgy másik végében lévő társaik mit se sejtettek a dologról.  A foglyokat eloldoztuk és már indulásra készen álltunk, de ekkor váratlan esemény következett be.
 
A tábor melletti barlangból három ember lépett ki. Megjelenésük és kisugárzásuk teljesen más volt, mint az eddigi fickóké. Feltehetően a bandita csoport vezetői voltak. Egyikük egy mag, hosszú feketehajú férfi volt, oldalán két katanát tartott. A második egy fiatal nő volt, arcát maszk takarta. A harmadik egy nagydarab férfi kezében egy Tetsubo volt. Később kiderült, hogy valamikor mindhárman Iwagakurei shinobik voltak, akik valamilyen okból elhagyták a falut és egy bűnszervezet felépítésén fáradoztak. Valószínűleg a robbanások és a harc hangjára felfigyeltek és kijöttek, hogy megnézzék mi is történt. Legnagyobb meglepetésükre csak nagy hullahegyeket láttak. Rögtön támadásba lendültek. A két kardos fickó Yasuda senseit, a nő Yokot, míg a nagydarab engem vett célba. Nem volt időm aggódni a társaim épségéért, mivel én is hatalmas veszélybe voltam. A fickó két méter magas, durván izmos fickó volt, kezében egy hatalmas fegyverrel, amit én valószínűleg alig lettem volna képes megemelni. Ha valaki azt gondolná, hogy mivel ekkora volt sokkal jobb célponttá válik az téved, mivel az óriás méretét meghazudtoló gyorsasággal és ügyességgel mozgott. Tudtam jól, hogy egy találat a fegyverével és nekem végem.  A nagy forma szélsebesen közeledett felém, fegyverét a magasba emelte. Én rögtön kitértem előle. Ahogy a Tetsubo a földbe csapódott, az felrepedt, majd a törmelék a felverődött és a levegőbe szállt. Ijesztő dolog volt tekintve, hogy alig pár centire voltam fegyverétől. Egy darab ép csontom se maradt volna azután a találat után.  A támadása után úgy gondoltam eljött az én időm. Pengémmel vágásokat indítottam felé, de az óriás gyorsabb volt vártnál. Támadásaimat hihetetlen könnyedséggel védte le, majd termetéhez hasonló méretű fegyvert újra meglendítette, ezúttal vízszintesen suhintott.  Lehajoltam, minek köszönhetően a támadás a fejem felett egy kicsivel haladt el. Onnan lábammal a férfi felé löktem magamat és újabb támadásba kezdtem. Sikerült megvágnom a bal karját, azonban én se kerültem el a sérülést, mivel vágásom után könyökével jól hasba vágott és messzire repültem. Erős fájdalom járta át a gyomrom körüli részt. Látta, ahogy a fickó szép lassan felém haladt. Fegyverét megint a magasba emelete, hogy azzal összezúzzon. Az utolsó pillanatba sikerült elég erőt gyűjtenem, hogy hátraguruljak, amivel sikerült ezt a támadást is elkerülnöm. A férfin ekkor már látszott, hogy nagyon ideges. Lehet a kezén ejtett sérülés miatt vagy, mert nem szereti, ha kikerülik a támadásait. Mindenesetre én örültem, hogy élek még.  A férfi vad támadások sorozatába kezdett bele, ami miatt kénytelen voltam távolságot tartani. Folyamatosan próbálta hátrálni és vártam a megfelelő pillanatra, amikor támadhatok. Minél tovább húztam a harcot, ő annál inkább kezdett kifogyni a türelméből. Támadásai rendszertelenné váltak, bár ettől még ugyanolyan veszélyes volt.  Egyik csapását lentről felfelé indította. Nekem sikerült kitérnem, de útközbe fegyvere belekapott a földbe és nagy mennyiségű törmeléket vert fel. Ezzel nem lett volna komolyabb baj, ha nem a földesúr lánya felé repültek volna az apró kövek. Természetesen a fiatal lány megijedt és hangosan felsikított. Szerencsére nem sérült meg, de az éles hang láthatóan nagyon felbőszítette nagydarab barátunkat. Láthatóan nem éppen a higgadtság vagy a józanész embere volt, mivel engem figyelmen kívül hagyva a lányt vette célba. A Tetsuboját vízszintesen suhintotta irányába. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, azonban arra már nem volt időm, hogy megállíthassam valahogy. Amilyen gyorsan csak tudtam közéjük futottam. A lányt ellöktem, hogy ne találhassa el. Ebben az esetben, azonban én voltam az, aki életveszélyben volt. Utolsó kétségbeesett próbálkozásként felemeltem a jobb lábamat, hogy azzal tompítsak egy kicsit a becsapódáson. A találat pillanatában éles fájdalom hasított bele, majd hallottam a csonttörés jellegzetes hangját. Természetesen lábam nem bírta elviselni a csapást és hátrahajlott. Az ütés lendülete azonban nem állt meg és oldalamba csapódott a Tetsubo. Több métert repülhettem, majd a földön találtam magamat. Már az is csoda volt, hogy túléltem. A fájdalom az oldalamba és a lábamba teljesen eltompította az agyamat. Minden homályos volt és a légzés is nehezen ment. Láttam, ahogy lassú léptekkel haladt az irányomba. Meg fogok halni. Magamba már nyugtáztam a dolgot. Egyetlen dolog, amibe reménykedtem, hogy társaim sikerrel járnak, akkor legalább nem volt hiába. Felnéztem a felettem tornyosuló férfira, aki éppen akkor emelete fel fegyverét. Ekkor mögötte egy árnyat pillantottam meg. Nem láttam jól, így nem tudtam pontosan, hogy mi lehetett, még az is megfordult a fejembe, hogy hallucinálok. Ekkor a férfi mellkasán keresztülhatoló penge végét láttam meg. Az óriás élettelenül esett össze. Mögötte egy csuklyás, maszkos ember állt. Iwagakure speciális osztagának egyik embere. Láthatóan Nori sikerrel járt. Elmosolyodtam, majd minden sötétségbe burkolózott.
 
Legközelebb egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Túléltem, bár nem sokon múlott. Később mesterem és társaim is meglátogattak. Láthatóan ők is szereztek pár sérülést a harc alatt, azonban én voltam, aki a legrosszabb helyzetbe volt. A lábam több ponton eltört, illetve pár bórdámnak is annyi volt, de legalább életbe voltam. Ami azonban bántott, hogy így nem leszek képes a chuunin vizsgán részt venni. Yasuda sensei megnyugtatott, hogy nem kell ezzel foglalkozni, mivel lesz még rá alkalmam és most inkább pihenjek és gyógyuljak fel. Mást nem is tudtam volna csinálni, hiszen egy ideig teljesen ágyhoz lettem kötve. Ez alatt sok időm volt gondolkozni dolgokon. Ez volt az első alkalom, hogy ennyire közel kerültem a halálhoz és ez az élmény sok mindent megváltoztat az emberben.  Kórházban eltöltött idő alatt volt valami ünnepélyes kitüntetés átadó ceremónia is, amiért ilyen jól kezeltük a helyzetet. Igazán várhattak volna addig, míg felépülök annyira, hogy én is részt vehessek rajta, de mindegy, mert amúgy se nekem való, hogy a figyelem középpontjába legyek. Legalább a földesúr lánya az átadó előtti napon személyesen eljött, hogy megköszönje, hogy megmentettem. Nem számítottam rá, de jól esett és örültem, hogy nem lett semmi baja. Az ünnepség után pár órával nyílt a kórterem ajtaja, majd Yasuda senseit pillantottam meg. Felém dobott valamit, ami elkaptam, majd szemügyre vettem. Egy chuunin mellény volt. Nagyon meglepődtem. Társaim is beléptek mögötte, akik már viselték ezt a ruhadarabot. Úgy tűnik, hogy akciónk hatására a falu vezetősége úgy döntött, hogy megadják nekünk a következő ninja rangot. Nagyon boldog voltam. Ráadásul így nem kellet amiatt fájnia a fejemnek, hogy nem tudok részt venni a pár napon belül megrendezésre kerülő vizsgán.
 
Hála a jó kezelésnek, amit kaptam, alig pár héten belül elhagyhattam a kórházat. Azért mondták, hogy ne erőltessem meg magamat túlságosan egy ideig. Persze eszem ágába se volt, hogy csak üljek otthon és a lábamat lógassam. Sok idő kimaradt számomra és többet akartam edzeni, hogy erőm minél hamarabb rangomhoz méltó legyen. Most, hogy chuunin lettem sok minden megváltozik. Már sokkal komolyabb küldetésekre is jelentkezhettem. Azonban a genin éveimnek végével a csapatunk nem lesz többet együtt, amit sajnáltam. A kórházba töltött időm alatt sokat gondolkoztam ezen. Tudtam, hogy mindannyian más feladatokra leszünk beosztva és sokkal ritkábban fogunk majd találkozni. Ezt leginkább Yoko miatt sajnáltam, hisz eddig is elég rosszul titkoltam, hogy szeretem őt, bár ő ezt nem nagyon vette észre, vagy csak nem törődött vele soha. Halál közeli élményem azonban rávilágított arra, hogy ne élhetek örökre a visszautasítástól való félelembe, így elhatároztam magamat. Oda fogok állni a lány elé és elmondom, hogy mit is érzek iránta.
 
//A történet elkövetkezendő részei nyomokban trágár szavakat, szexuális utalásokat tartalmazhat, mindenki saját felelősségre és/vagy írásos szülői beleegyezéssel olvassa //
 
Hamarosan neki is láttam a tervem megvalósításának. Yokot elhívtam az edzőterepre. Persze neki csak annyit említettem, hogy egy kis gyakorlást fogunk csinálni, de az én terveim mások voltak. Legalább egy órával a megbeszélt időpont előtt már ott voltam. Hihetetlen idegesség járt át a testemet. Utoljára ehhez hasonlót a genin vizsga előtt éreztem. Persze visszagondolva az semmi se volt ahhoz képest. Várakozás közbe többször végigfutott agyamon a számtalan lehetséges végkimenetel és előre elkezdtem megtervezni, hogy mit is fogok mondani neki. A várakozással töltött idő lassan telt, mintha minden perc egy örökkévalóság lett volna. Egyre idegesebbé kezdtem válni, a végén már úgy éreztem, hogy elájulok, szerencsére ez nem történt meg.  Hamarosan ő is megérkezett. Természetesen jelenléte kicsit se oldotta a bennem tomboló feszültséget. Azonban elszántam magamat, hogy megtegyem, így már nem táncolhattam vissza. Odaálltam elé, nagy levegőt vettem és elmondtam neki azt, ami már régóta nyomta a szívemet. Sok lehetséges módot elképzeltem, ahogy visszautasít köztük még azt is, hogy tökön rúg és elszalad. Őszintén szólva talán még az is jobb lett volna, mint a válasz, amit adott.
- Sajnálom Dai, de én nem érzek így irányodba. Kedves srác vagy, de túlságosan unalmas, középszerű vagy. Nem tudnám elképzelni, hogy együtt legyünk.
Szavai, mint egy kalapács sújtottak le törékeny lelkem vékony üvegére, s az már-már kívülről is halható módon csörömpölve tört szilánkokra. Pár pillanatiig teljesen mozdulatlanul álltam ott, még levegőt is elfelejtettem venni. Elmém vadul igyekezett helyreállítani a keletkezett károkat, így minden felesleges funkciót kikapcsolt testembe, hogy minél több figyelmet fordíthasson erre, azonban ez hiába volt. Visszafordíthatatlan sérüléseket szenvedtem el akkor. Yoko tudhatta volna, hogy mennyire utáltam mindig is azt a középszerűség érzését, ami egész életemet végigkísérte. Mégis ezeket a szavakat választotta. Önbecsülésem utolsó morzsáit is a földre szórta és jól megtaposva vette el tőlem. Szépen kezdtem magamhoz térni, de már nem ugyanaz az ember voltam, mint azelőtt.
AKKOR BASSZAD MEG MAGAD! Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Azelőtt soha nem beszéltem csúnyán, de ebben a pillanatban már ez se érdekelt. Kezem hirtelen ninjatom irányába mozgott, majd azt előrántva egyetlen vágást csináltam vele. A következő pillanatban láttam, ahogy a lány torkából gyors ütembe tör fel a vörös folyadék. Addigi közömbös arca hamar meglepetésbe, félelembe és kétségbeesésbe csapott át. Ajkam szép lassan felfelé kezdett görbülni ezzel ijesztő mosolyt létrehozva arcomon. Yoko szája némán kiáltott segítségért, én azonban meg se mozdultam. Elégedetten néztem, ahogy az élet utolsó szikrája is kihuny szeméből, és teste élettelenül zuhan a földre. Az érzés, amit akkor éreztem mai napig rejtély számomra. Egyszerre voltam szomorú, csalódott, dühös, ugyanakkor felszabadult, boldog és elégedett. Úgy éreztem, hogy a láncok, amik egész életembe fogva tartottak, most apró darabokra törve hullottak le róla. Leguggoltam, megsimogattam a már halott lány fejét.
- Már nem is vagyok olyan unalmas mi?
Súgtam a fülébe, majd vérfagyasztó kacajba törtem ki. Utólag visszagondolva legalább megbaszhattam volna, mielőtt megölöm, vagy esetleg utána. Azonban ekkor agyam nem ilyen dolgokon járt. El kellet hagynom a falut. Bár tettemet nem látta senki és akár könnyedén meg is úszhattam volna a dolgot, mégis úgy éreztem nincs tovább értelme itt maradni. Nem akartam újra leláncolva érezni magamat. Életembe először tényleg szabadnak érezhettem magamat és imádtam ezt.
 
Már messze jártam a falutól. Elmémbe újra és újra lejátszódtak a történések, de megbánást egy pillanat erejéig se éreztem. Örültem, hogy így tettem. Egyetlen probléma volt már csak. Mit tegyek most? Normális esetben az ember ilyenkor valami helyet keresne magának, ahol meg tud bújni, vagy ahol befogadják a hozzá hasonlókat. Nekem azonban nem ez volt az elsődleges célom. Változásra vágytam és tudtam, hogy ezt hol kaphatom meg. Sokszor olvastam egy faluról a föld ország határában, ahol nagyon ment a szórakoztató ipar. Bárok, kaszinók, sztriptíz klubok. Ezek közül egyik se érdekelt túlzottan. Azonban tudtam, hogy van ott egy világhírű tetováló művész, aki foglalkozik különböző testékszerek berakásával is. Az kellet nekem.  Útközben valahol eldobtam fejpántomat és mellényemet. Nem akartam, hogy olyan dolgok legyenek nálam, amik a falura emlékeztetnek. Egyetlen dolog, ami nálam maradt és komolyabb eszmei értékkel bírt az a nevelőszüleimtől kapott fegyver volt.
 
Pár nappal később meg is érkeztem az általam kitűzött úti célhoz. Szerencsémre elszökésem híre nem terjedt valami gyorsan, így nem keresett a kutya se itt. Terveim szerint be is ültem a tetováló mester székébe. Arcomat, nyelvemet és fülemet piercingek sora díszítette, mire végeztünk. Viccesen megjegyezte, hogy nem akarom-e esetleg kékre festeni a hajamat, mert attól még extrémebb lenne a kinézetem.
- Olyat is lehet? – tettem fel a kérdést meglepetten.
Persze, hogy lehetett. A szomszéd fodrászat egyik specialitása volt a speciális hajszín készítése. Ehhez természetesen új frizura is dukált. Magammal hozott pénzem jelentős részét költöttem el, hogy megjelenésem megváltozzon. Azonban ezt nem azért tettem, hogy ne ismerjenek rám – ami megjegyezném nem volt hátrányos dolog – hanem azért, mert mélyen belül mindig is erre vágytam. Mindig is más, valami sokkal feltűnőbb ember akartam lenni, de sose mertem megtenni ez irányba az első lépéseket. Miután itt végeztem újra útnak indultam, azonban fogalmam se volt, hogy pontosan hova is akarok kilyukadni. Nem voltak terveim, elképzeléseim, mindössze annyi, hogy el akartam hagyni a föld országát. Az utamat a folyó országa felé vettem, mert ott már jártam egyszer és ismertem az utat. Egyedül abba reménykedtem, hogy majd valahol találok valami érdekeset.
 
Hosszú utam elég eseménytelenül telt. Nem történt semmi igazán érdekfeszítő, ami nem volt túl jó. Elmeállapotom, ami már ekkor se volt túl rózsásnak mondható, tovább romlott. Talán a magány volt az oka. Túl sok időm volt gondolkozni. Ennek köszönhetően hamar azon kaptam magamat, hogy hosszú belső monológokat kezdek folytatni, majd idővel már saját magammal se értettem néha egyet és vitatkozni kezdtem. Vicces dolog, amikor az ember már saját magával vitatkozik, de egy ponton kezdett kurvaidegesítő lenni. Folyamatosan ingerültnek, dühösnek éreztem magamat, amit hirtelen zajok képesek voltak még jobban fokozni. Természetesen nem akartam én se teljesen megőrülni. Teljesen elégedett voltam a jelenlegi állapotommal. Ebből következik, hogy nem szándékoztam ész nélkül embereket mészárolni, vagy falukat kifosztani, bár párszor gondoltam rá. Emiatt is, amikor tudtam kerültem a feltűnő helyeket, falukat, nagyobb utakat. Azonban néha rákényszerültem, hogy megtegyem. Ilyen alakom is volt, mikor egy nap betévedtem a Vízesés országának egy nagyobb falvába.
 
Úgy döntöttem, hogy maradék pénzemet felhasználva veszek némi felszerelést, illetve élelmet, majd tovább folytatom az utamat a nagyvilágba. Ez azonban nem éppen így történt. Az utcán sétálva, hirtelen nagy ricsajra lettem figyelmes. Akkori állapotom miatt ez rögtön felnyomta bennem a pumpát. El is indultam, hogy kiderítsem ki az a nyomorult, aki meg merte zavarni a nyugodt napomat. Nem kellet sokáig kutakodni, mivel az esemény helyínét már nagy tömeg vette körbe. Embereket félrelökve haladtam előre, hogy lássam a történéseket. Két csapat állt egymással szembe. Kardokkal és egyéb fegyverekkel felszerelkezve. Fura volt fényes nappal ilyet látni az utcán, azonban a falusiak láthatóan nem nagyon zavartatták magukat. Néhányuk hangosan buzdította őket, páran még fogadásokat is kötöttek. Úgy nézz ki, hogy ez a helyi cirkusz. A probléma, hogy én nem szeretem a cirkuszt. Büdös hely tele idiótákkal. Mondanom se kell, hogy nem tudtam tétlenül állni. A két csapat egymásnak esett és elkezdtek harcolni. Látszott, hogy vérre ment a dolog. Én véletlenszerűen kiválasztottam az egyik oldalt és beszálltam az oldalukon a harcba. Kimondottan élveztem függetlenül attól, hogy semmi hasznom nem származott abból, hogy harcolok. Természetesen az ellenfél csupa olyan emberből állt, akiknél még az is csodaszámba ment, hogy tudják, melyik végén kell megfogni a fegyvert. Szinte ellenállás nélkül kaszaboltam végig rajtuk, mire feleszméltem már el is fogytak. A pillanatnyi izgalom hamar csalódottságba csapódott át. Hát ez unalmas volt. Már épp indulni készültem, mikor az egyik fickó, akivel a harc idejére ideiglenes szövetséget kötöttem, megfogta a kezemet. Nem sokon múlott, hogy elvágjam a torkát.
- Gyere gyorsan, erre! – mutatott a közeli sikátor irányába.
Hamar rájöttem, hogy mi volt ennek az oka. A sarkon őrök fordultak be, akik láthatóan nem élvezték annyira a helyzetet, mint a falusiak. Bár nem nagyon örültem az ötletnek, hogy velük tartsak, ugyanakkor nem akartam több problémát a nyakamba akasztani, így is elég gondot okoztam. Követve új ”társaimat” hamarosan megérkeztünk egy sokkal nyugodtabb környékre. Úgy tűnik, hogy az őrök se jöttek utánunk. Ahogy az várható volt, ekkor minden figyelem rám összpontosult.  Rögtön jöttek a kérdések, hogy ki is vagyok és miért segítettem nekik. A válaszomra, miszerint mert unatkoztam, hangosan felnevettek.
- Fura egy alak vagy.
Ezt én inkább vettem dicséretnek, így boldog voltam. Ekkor a férfi egy fura ajánlatot tett. Megkérdezte, hogy nem akarnék-e csatlakozni hozzájuk. Alapvetően azt se tudtam, hogy mit is csinálnak pontosan, de alapvetően úgy voltam vele, hogy csak jobb lehet, mint egyedül bóklászni az erdőben. Tehát elfogadtam az ajánlatát. Fura, hogy ilyen könnyen megbíztak bennem.
 
Következő utunk a faluszélén lévő rejtekhelyükhöz vezetett, ami nem volt túl rejtett. Ugyanis egy elég nagy épülethez vezetett. Hatalmas telken elterülő több épületből álló helyüket már-már palotaként lehetett volna emlegetni. Természetesen rá is csodálkoztam a dologra. Belépve rögtön a főépületbe vezettek, majd ott egy szobába kicsit magamra hagytak. Nem tudtam pontosan, hogy mire kell számítanom, így arra is készen álltam, hogy lehet ki kell vágnom magamat innen. Szerencsére erre nem került sor. Ehelyett hamarosan újra jöttek értem és egy másik szobába vezettek. Ez már első ránézésre is lényegesen komolyabbnak tűnt, mint az előző. A hatalmas szoba tele volt műtárgyakkal és egyéb drágának tűnő díszítőelemmel. A helyiség másik végében egy idős férfi ült. Feltételezhető korához képest egész jól tartotta magát. Rajta lévő tradicionális öltözéken is látszott, hogy nem egy gyenge férfiról beszélünk. Nem kell sok sütnivaló, hogy az ember rájöjjön, a fickó ennek a helynek a főnöke volt. Természetesen az se volt kérdéses, hogy ez nem éppen egy túl legális bizniszt folytató közösség, azonban ez engem egy cseppet se zavart. A férfi neve Shizuma Shigeo volt. Elmagyarázta nekem a helyzetet, majd megköszönte, hogy segítettem az embereinek, még ha ez nem is szándékos volt. Ő is rákérdezett, hogy szeretnék-e hozzájuk társulni, hiszen jó hasznát vennék a tehetségemnek. Gondolkodás nélkül beleegyeztem, egész menő helynek tűnt.
 
Shigeo ezek után elmagyarázott mindent, amit érdemes volt tudni a szervezetéről, annak működéséről és az itt lévő emberekről. Különös, mert egy percig se fordult meg a fejembe, hogy egy bűnöző tanyán vagyok, sokkal inkább tűntek úgy az itteni emberek, mint egy nagy család. Mindenki jól kijött a másikkal és nem voltak ritkák a mulatozások se. Ezen felül nem az a tipikus csapat volt ez. Hogy is értem ezt? Egyszerűen fogalmazva ők bűnözők voltak elvekkel. Bár a törvény rossz oldalán álltak, mégis voltak olyan dolgok, amik tabunak számítottak. Ilyen volt például az is, hogy nem bántanak ártatlan civileket, különösen nőket és gyerekeket. Itt nem volt divat az emberkereskedelem, vagy a kábítószer terjesztés. Abból, amit leszűrtem nekik a fő célpontjuk a felsőbb rétegek voltak, akik elnyomták és megkeserítették az emberek életét. Persze nehéz elhinni, hogy akkor ilyen luxusba élhetnek, ha az ország gazdagabb és befolyásosabb embereit veszik célba, de nekik is megvoltak a maguk módszerei. Hamarosan kicsit jobban megismerhettem az itt élő fontosabb embereket, mint Reit, aki Shigeo jobb keze volt és egyben a férfi, aki először meginvitált ide, vagy Merei a különös nevű kovácsot, aki igazi szaktekintély volt és ehhez méltóan kiváló minőségű felszereléssel látta el a csapatot, emellett harcművészetekkel is foglalkozott, így nem csak készítette, de mesterien használta a legtöbb fegyvert. Illetve ott volt Kuroneko, a tolvajnő, aki már első találkozásunkkor felkeltette a figyelmemet. Ez pedig nem volt véletlen. Az kicsit alacsonyabb lány gyönyörű hosszú fekete haja, igéző tekintete és pajkos mosolya bárkit képes volt levenni a lábáról, amit előszeretettel használt ki a munkája során. Nem mondom elsőre nekem is bejött, főleg a testhezálló bőrcuccban, amit viselt, ugyanakkor régebbi hibáimból tanulva nem nagyon akartam közel kerülni hozzá. Természetesen mindenki tudta, hogy nem ez az igazi neve, ugyanakkor senkit se izgatott. Mikor Reit kérdeztem a dologról azt mondta, hogy itt mindenkinek megvan a maga története, azonban alapvetően senki se rossz ember, így nem is nagyon firtatják egymás múltját.
 
Láthatóan érdeklődésem a lány felé nem volt egyoldalú. Bár régebbi csalódásom miatt igyekeztem elkerülni, hogy túl közel kerüljek a lányhoz, ez azonban valahogy nem akart menni. Nem számít, hogy hol voltam, vagy mit csináltam mindig összefutottunk. Eleinte persze a puszta véletlennek tudtam be, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Kicsit olyan érzésem volt, hogy szándékosan intézte úgy a dolgait, hogy mindig találkozzunk valahol. Ilyenkor mindig beszélni akart valamiről, sok esetben nem is nagyon volt értelme a beszélgetésnek, de ő láthatóan nagyon élvezte. Tudtam, hogy Kuroneko az átverések nagymestere volt, így tartottam attól, hogy valami rosszban sántikálhat. Aggodalmaimat Reiel is megosztottam, mivel ő tartottam a legmegbízhatóbb embernek, illetve ő ismerte a legjobban az itteni embereket.
- Te tényleg ilyen fafejű vagy? Hát nem veszed észre? A csaj teljesen beléd szeretet – nevetett fel a férfi, ahogy tudatta velem a számára egyértelmű meglátást.
He? Szerelmes? Belém? Mi a fasz? Most mit kéne tennem?
Kérdések sorozata fogalmazódott meg a fejembe a dolgot illetően. Sosem voltam azelőtt ilyen helyzetbe, hisz mindig én mentem egy bizonyos személy után. Arról nem is beszélve, hogy nagyon nem akartam ebbe a helyzetbe belemenni. Bár jól éreztem magamat itt, de még mindig nem tudtam megbízni az emberekbe. Yoko reakcióját mindig is egyfajta árulásnak fogtam fel. A lány azonban nem adta fel egykönnyen. Eleinte próbáltam elkerülni, majd kellemetlen megjegyzésekkel elűzni. Azonban akárhányszor rúgtam bele mindig felállt. Tehetetlen voltam. Ez a tehetetlenség pedig dühített. Reméltem, hogy ha szemét leszek vele, akkor felhagy a próbálkozással, de láthatóan még keményebben kezdett próbálkozni, hogy a közelembe kerülhessen. Még sütit is sütött nekem, illetve házi készítésű ebéddel kedveskedett számomra. Egyre rosszabbul éreztem magamat, hogy rosszul bánok vele, de nem tudtam mitévő legyek. Eldöntöttem, hogy egyszer, s mindenkorra véget vetek ennek.
 
Egyik nap szokásos sétámat tetem az épületbe, mikor észrevettem, hogy megint követ. Szokása volt utána osonni és csak figyelte, hogy mit csinálok. Őszintén szólva a hideg kirázott a dologtól, de általában úgy tettem, mint aki észre se vette. Ez az alkalom azonban más volt. Eldöntöttem, hogy így vagy úgy véget vetek ennek a játéknak. Az egyik sarkon befordultam, de ahelyett, hogy továbbhaladtam volna, inkább megálltam és a falhoz simultam. Megvártam, míg utánam jön. Amint befordult a sarkon én elkaptam a torkát és a falhoz nyomtam. Nem voltam túl durva, nem bántani akartam inkább csak megijeszteni.
- MIT A FASZT AKARSZ TŐLEM? MIÉRT KÖVETSZ ÁLLANDÓAN?
Kiáltásom az egész épületben vízhangzott, azonban ezt senki nem halhatta, mert ilyenkor nem volt egy lélek se itt, pontosan ezért szerettem néha egyedül sétálgatni itt. Kuroneko szemében könnyek gyűltek, majd fojtott hangon válaszolt.
- Én… én… csak veled akarok lenni.  Sz… sze… SZERETLEK DAI!
Szavai késként döftek át. Jól tudtam, hogy mi a helyzet, azonban teljesen más volt ezt az ő szájából hallani. Kezem, amivel torkát fogtam megremegett, majd szép lassan elengedtem.  Dühösnek éreztem magamat. Talán azért, mert nem tudtam mitévő legyek ebben a helyzetben és ez nagyon zavart. Egy részről nem akartam visszautasítani őt. Én is mentem át hasonló helyzeten, tudom mit érezhet most. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy én nem érzek semmit iránta és nem voltam olyan ember, aki szívesen kihasználná és átverne másokat. Hirtelen megfordultam és idegességemben a szemközti falba ütöttem. A vékony, fából készült fal könnyedén szakadt át kezem erejétől. Ez természetesen nem oldott meg semmit, azonban jól esett. Hátamat nekidőltem, majd hagytam, hogy lábaim előrecsússzanak egész addig, míg a földre nem ültem. Arcomat kezeimbe temettem. Megpróbáltam gondolkozni, azonban ezernyi gondolt röpködött folyamatosan a fejemben, így nem éppen jutottam sehova. Szegény lány maga teljesen döbbenten állt ott. Feltehetőleg ő is sok különböző lehetőségre számított, azonban ez nem tartozott közéjük. Nemsokára arra eszméltem, hogy valaki megérintett. Kuro a vállamra tette a kezét.
- Mi a baj, Dai?
Magam se tudtam, hogy pontosan mi a baj. Ezernyi érzelem kavargott lelkembe, melyet az utóbbi időben saját kezemmel próbáltam újra és újra összeragasztani, de mindig úgy éreztem, hogy valami nincs a helyén. Végül összeszedtem a gondolataimat, amennyire csak tudtam és válaszoltam neki.
- Sok minden. Már régóta sejtettem, hogy így érzel. Ezért is próbáltalak elüldözni a közelemből, azonban te nem adtad magad könnyen. Részben meg tudom érteni, hogy min mehetsz keresztül, ezért jobbnak láttam, ha megutáltatom magam veled. Én… én képtelen vagyok szeretni. Ez nem a te hibád, egyszerűen ez az érzelem rég kiveszett belőlem. Nem tartottam volna fair dolognak, ha elfogadom az érzéseidet, miközben én nem tudom viszonozni azokat. Ugyanakkor nem is akartam összetörni a szívedet, ahogy azt velem tették régen.
Az igazság kibukott belőlem. Magam is meglepődtem, hogy sikerült ilyen jól megfogalmaznom a dolgot. Rápillantottam a lányra, hogy lássam a reakcióját.  Sötétkék szemei mélyen az enyémbe néztek, arcára mosoly kanyarodott. Miért mosolyog? Teljesen összezavart. Már nem értettem semmit se. Hirtelen átkarolta nyakamat és megölelt.
- Nem számít. Nem kell szeretned, csak engedd meg, hogy veled, hogy melletted lehessek. Cserébe azt tehetsz velem, amit akarsz és ha már nem kellek eldobhatsz. Legalább életembe egyszer hadd lehessek boldog.
Mondandója végén éreztem, ahogy könnyei a nyakamba hullnak. Nem is gondoltam, hogy érzései ennyire komolyak az irányomba. Kíváncsi voltam, hogy miért is szeretett belém. Mi volt az oka? Persze én is tudtam, hogy ehhez nem kell ok. Átöleltem a lány és magamhoz szorítottam. Egy kis sóhaj hagyta el a számat.
- Rendben, legyen. Megpróbáljuk, azonban nem ígérek semmit.
Bár ezt mondtam, később rájöttem, hogy életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Egymás támaszai lettünk. Kuro boldog volt, hogy velem lehetett, nekem pedig jelenléte és szeretete, amit sugárzott sokat segített, hogy újra összeszedhessem magamat.
 
Természetesen a szervezetbe töltött idő nem csak lazsálásból és esti piálásokból állt. Volt munka is bőven. Lévén, hogy én komoly shinobi képzést kaptam, így bátran meg mertek bízni komolyabb feladatokkal is. Ilyen volt, hogy egy magas rangú fickót kellett eltenni láb alól. Elvileg az illető már régóta szúrta mindenki szemét. A környező területekért felelt. Természetesen egy cseppet se érdekelte, hogy mi van az emberekkel, csak olyan dolgokkal foglalkozott, ami saját erszényét gyarapította. Magas adót fizettetett az emberekkel és, aki nem volt képes azt fizetni azt megölette esetleg ha volt felesége, gyerekei akkor azokat elhurcolta és eladta más hozzá hasonló seggfejeknek. A szervezet tagjai se szívlelték túlzottan a fickót, így egy percig se volt kérdéses, hogy elvállaltuk a megbízást. Engem ért a megtiszteltetés, hogy ezt megtehessem. Jó munkát akartam végezni és úgy megölni, hogy az még a túlvilágon is megalázó legyen számára. A hely ahol élt egy igazi palota volt. Már kívülről látszott rajta a fényűzés. Ehhez képest a mi helyünk egy kis viskó volt. Az egész helyet magas fal és őrök sokasága vette körbe. Egyszerű embernek szinte esélye se lett volna bejutni. Még számomra se volt egyszerű. Nem lehettem meggondolatlan, hisz volt legalább 50 őr csak az épületen kívül és akkor még nem is beszéltünk azokról, akik bent figyeltek. Ennyivel esélytelen lett volna, hogy elbánjak. Mindenféleképpen észrevétlenül kellett bejutnom. Szerencsére a férfi otthona körül erdőség volt, így a fákon mozogva könnyen beláttam az udvarra, így ki tudtam figyelni az őrök útvonalait és a váltások idejét helyét. Nagyobb problémát okozott azonban, hogy nem nagyon ismertem az épület belsejének alaprajzát vagy, hogy hány őr tevékenykedi bent.  Természetesen ez nem volt akkora probléma, mindössze egy jó terv kellett. Az is nagy segítségemre volt, hogy a műszakváltások óramű pontossággal voltak megejtve. Elég szigorúan vették, mivel a két nap alatt, míg figyeltem a helyet mindig mindenki pontos volt. Ennek köszönhetően megtaláltam a megfelelő helyet és időt, amikor be tudok jutni úgy, hogy ne vegyen észre senki. Ez problémamentesen bent is voltam. Gyorsan az épület falához futottam és egy kiszögellés mögött megbújtam.
- 3…2…1 most! – mondtam magamban.
Ebben a pillanatban egy őr haladt el mellettem. Mielőtt észrevehettem volna erős ütést mértem fejére, amitől azonnal elájult. Behúztam a fal mellé. Tudtam, hogy innentől 2 órám van, hogy megoldjam a feladatomat, mielőtt felfedezik ezt a szerencsétlent a következő váltásnál. Nem kellett nekem annyi idő. Tudtam jól, hogy mit is akarok csinálni. Alapvetően nem sok mindent lehetett látni az ablakokból, de annyit sikerült megállapítani, hogy a fickónak nem csak a katonáid, de a bélmozgása is elég pontos volt. Fél órám volt, hogy a mosdójába elhelyezzem a kis meglepetésemet, majd eltűnjek onnan. Az eszméletlen őr alakját felvettem és elindultam befele. Tudtam, hogy mit merre kell mennem ahhoz, hogy egy másik őrrel se találkozzak, aki felesleges kérdéseket tehetne fel.  Tudtam a kintiek pontos időbeosztását, és útvonalát, így már csak ki kellett sakkoznom a lépéseimet. 5 perc alatt már bent is voltam. Nem volt semmi gond. Belül azonban legnagyobb meglepetésemre szinte senki nem volt. Néhány szolgálót láttam mindössze a folyosókon bóklászni, akik ügyet se vetettek rám. Talán túlzottan megbízott a kint álló embereibe ahhoz, hogy bentre csak minimális számút alkalmazzon. Hiba volt a részéről. Azonban számomra ez csak jól jött. Hamar el is értem királyi trónusát. Ennek a parasztnak még a budija is aranyból volt. Legszívesebben képen töröltem volna, bár ezt nem tehettem meg. Viszont vigasztalt a tudat, hogy legalább elég gáz halála lesz. Egy robbanójegyzetet hagytam az ülőke alatt, majd elhagytam az épületet. Kimásztam a falon ott ahol bejöttem és vártam a megfelelő időre. Szokása szerint ugyanabban az időben indult meg, mint mindig. Azonban mikor elkezdte végezni a dolgát, kirobbanó meglepetésbe lett része. Elég szar meló lehetett összevakarni a fickó apró maradványait, amik keveredtek a végtermékével és belepték az egész szobát. Még belegondolni is vicces volt.
 
Szabadidőm nagy részét Kuronekoval töltöttem, azonban, mikor nem így tettem, akkor sokat beszélgettem Mereiel, a kovácsunkkal. Rendes fickó volt és nem csak szakmája, de hobbija miatt is imádta a fegyvereket. Tehát nem csak mesterien készítette, de forgatta is őket. Régóta meg akartam kérni egy speciális darab elkészítésére, de mindig elfoglalt volt más munkákkal, így nem tudott foglalkozni a kérésemmel. Egy nap azonban az ebédlőben összefutottam vele és közölte, hogy most el tudná készíteni, amit akarok. Én megörültem és el is mondtam neki a kívánságomat. Egy harcra is használható kaszát akartam. Nem egy hétköznapi kívánság volt, de valljuk be, menő cucc az. Merei kicsit meglepődött a kérésemen, nem is hibáztatom miatta, de hamar elkezdett azon agyalni, hogy miként lehetne jól megoldani. Számtalan egyedi, rendelésre készített fegyvert és páncélt készített már, így én kívánságom nem jelentett neki különösebb gondot. A részletek kidolgozását meghagytam neki, mégiscsak ő a mesterember. Időközben egyre gyakrabban keresett fel. Mindig mondta, hogy jól halad, de akárhányszor kérdeztem nem volt hajlandó elmondani, hogy mégis milyen lesz, megmutatni meg még annyira se akarta. Kénytelen voltam várni. Ezen felül úgy döntött, hogy segít nekem megtanulni a használatát. Mivel kaszát még ő sem használt azelőtt, így nem volt tapasztalata, de hasonló fegyverekbe annál több volt. Így mikor nem a fegvyer készítésével foglalkozott és volt ideje, akkor megtanította, hogy miként harcolhatok bottal, yarival, és naginatával. Természetesen egyik se volt ugyanolyan, mint az én fegyverem, azonban kiindulási alapnak nem volt rossz és éreztem az öreggel való edzéseket. Ha komolyan vette volna, akkor még egy chuunin szintű shinobival is felvehette volna a harcot, akár még nyerhetett volna is.  Végül eljött az idő, mikor végre átadta a fegyvert. Sokkal jobb lett, mint ahogy én azt eredetileg képzeltem. Hosszú nyele könnyű, de strapabíró fémből készült, hogy azzal könnyedén blokkolni tudjam más fegyverek támadásait. Hatalmas pengéje chakraérzékeny fémből készült. Merei elmondta, hogy ennek beszerzése volt a legnehezebb és emiatt is tartott ilyen sokáig. Ellentétben egy átlagos kaszával nem csak a belső, de külső éle is borotvaéles volt, ezáltal azzal is tudtam vágni, ha úgy hozta a helyzet. nagyon hálás voltam Mereinek, mivel egy csodálatos fegyvert adott nekem. Ezek után rögtön nekikezdtem a gyakorlásnak. Elsőre kicsit nehéz volt, azonban idővel ráéreztem, hogy miként is kell vele harcolni. Nem sok idő kellet mire a kék kaszás becenéven ismertek a környező területeken.
 
Az itt töltött idő nagyon gyorsan telt. Talán egész életembe nem éreztem ilyen jól magam. Azonban ez az idő sem tarthatott örökké. Egy nap egy rivális banda jelent meg a területünkön. Ez nem volt új dolog számunkra. Mindig volt pár ostoba, akik vagy nem ismertek minket, vagy pedig azt hitték, hogy át tudnak verni. Velünk ellentétben ezeknek azonban nem volt semmiféle morális gátjuk. Azt tettek amihez csak kedvük volt, vagy éppen ami jól fizet. Kábítószer, emberkereskedelem, sőt voltak akik egy kisebb falut a földdel tettek egyenlővé, de csak miután megerőszakolták az összes nőt és megöltek mindenkit. Shigeo mérhetetlenül utálta az ilyen típusú embereket. Pontosan ezért a lehető leggyorsabban fel kellett takarítani a szemetet. Azonban ez általában nem okozott nagy gondot. Ezen bandák jó része véletlenszerűen összeverődött gazemberek voltak. Nem volt semmi szervezettség, de sokszor még egymással se értettek egyet, így néha csak néznünk kellett, ahogy elpusztítják magukat, majd a maradékot feltakarítani. Azonban ebben az időben egy olyan új csapat bukkant fel, akik láthatóan veszélyesek voltak. Számuk hihetetlen gyorsan nőtt és jól szervezettek voltak. Tudtuk, hogy gyorsan kell cselekednünk még mielőtt komoly fenyegetést kezdenek jelenteni. Természetesen először információra volt szükségünk. Ehhez a legmegfelelőbb ember lett kijelölve. Kuroneko mestere volt az átverésnek, ezen felül szervezetünk talán egyetlen tagja volt, akiről nem tudták az emberek, hogy tag. Mindössze be kellet épülnie. Ezt sikeresen meg is tette. Egy héten keresztül folyamatosan kaptuk tőle a jelentéseket. Fura módon azt a vezető kiéltét még ő se tudta kideríteni. Azonban tudtuk, hogy hol van a búvóhelyük, illetve azt is, hogy nagyjából mennyien vannak. Egy nap azonban a jelentések nem érkeztek többé. Tudtuk, hogy baj van. Shigeo nem akart rögtön, azonban én nem hagytam annyiban a dolgot. Nem tudtam volna elviselni, ha valami történi vele.
 
Rögtön meg is indultam az helyre és egy fél órán belül ott is voltam. Egy kicsit nagyobb ház volt a búvóhelyük az erdő szélén. Első ránézésre meg lehetett mondani, hogy nem foglalkoztak sokat a karbantartással. Az épület fala helyenként omladozott. Láthatóan legjobb esetbe is csak ideiglenes bázisnak akarták használni. Ajtaját egyetlen rúgással repítettem be. Amit ott pillantottam meg az maga volt a horror. Kuroneko egy a mennyezetre akasztott húskampóra volt fellógatva. Annak vége a hasán keresztül volt átszúrva. Meztelen testén látszottak a súlyos kínzások nyomai. A még nyitott szemeibe végtelen fájdalom tükröződött. Sokat szenvedhetett mielőtt meghalt.  Öt férfit pillantottam meg. Arcukon ördögi vigyor.
- Szóval te vagy Dai? A csajod egész az utolsó pillanatáig téged szólongatott. Olyan aranyos volt.
Elmémet vörös köd lepte el szavai hallatán. Bárcsak hamarabb ideérhettem volna. Akkor talán megmenthettem volna. Azonban nem… Képtelen voltam rá. Nem akartam elfogadni, hogy ez megtörténhet. Újabb lány halt meg, aki közel állt hozzám. Megint az én hibámból, mert nem voltam elég gyors. Körülöttem minden elsötétült. Testem magától kezdett mozogni. Lassú léptekkel haladtam a hozzám legközelebb álló férfihoz. Vérbeforgó szemeim láttára pár lépést hátrált. Gyorsan ránézett a társaira, majd egyszerre megindultak felém. Kezembe lévő kaszámmal egymás utáni gyors suhintásokat végeztem. Pár perc múlva kitisztult a fejem annyira, hogy úgy érezzem újra a saját testem ura lettem. Körülöttem minden vérbe borult. A padló, falak áztak ellenfeleim vérébe, azok több apró cafatokba feküdtek előttem. Túl gyorsan végeztem velük, nekik is szenvedniük kellett volna. Közelebb léptem a lány holttestéhez, majd leszedtem. Szorosan magamhoz öleltem.
- Shhhh, nem lesz semmi baj. Minden újra olyan lesz, mint régen – suttogtam a fülébe. Válasz azonban nem érkezett. Hogy is érkezhetett volna egy halott embertől. Azonban abban az állapotban nem tudtam, vagy csak nem akartam elfogadni a történteket. Ekkor hasított belém egy újabb fájdalmas felismerés. Kuroneko nem volt hülye. Sose csinált semmi olyat, aminek köszönhetően lebuktathatta volna magát, igazi profi volt. Akkor mégis, hogy jöttek rá? Rajtunk kívül senki nem tudta, hogy köze van hozzánk. Valaki köpött? Nem valószínű. Belső ellenség? Lehet, de kinek állhat a szándékában ez? PICSÁBA!
 
A lány testét fekete köpenyembe csavartam és vele együtt rohantam vissza a bázisra. Rossz érzésem volt. Figyelmeztetnem kellett Shigeot vagy Reit. Már a kapuban éreztem, hogy valami nincs rendben, azonban ezzel nem törődve léptem be. Az udvaron több halott testet is láttam. Néhányat ismertem, míg párat nem. Letettem Kuro testét a földre, majd fegyveremért nyúltam.
- Várj meg itt! Mindjárt jövök.
Hova is mehetett volna? Halott volt. Azonban ezt elmémnek még mindig nem sikerült feldolgoznia. Ekkor ismerős arcot pillantottam meg. Fiatal srác, alig pár hónapja volt tag. Rendes ember volt, legalábbis ezt hittem. Mikor meglátott fegyvert rántott és rám támadt. Nem voltam olyan állapotban, hogy elkezdjek érdeklődni, hogy miért is csinálja ezt. Egyetlen csapással vetettem véget szánalmas életének. Árulás… Valaki elárult minket. Nem tudom, hogy ki volt az, de ezért nagyon csúnyán megfizet
 
Utamat Shigeo szobája felé vettem. Útközben több emberrel találkoztam, akik egyike se fogadott barátságosan. Ekkor ez már egy csöppet sem érdekelt. A bosszúvágytól elvakulva haladtam végig a szűk folyosókon és vágtam fel mindenkit, aki az utamba állt. A vékony fából készült falakat legalább olyan könnyen szeletem át, mint az embereket így a hely hiánya nem okozott túl nagy gondot. hamarosan meg is érkeztem. Kinyitottam az ajtót. Ekkor megláttam Shigeot, aki székében ült, mellkasa egy kardal volt átszúrva. Ekkor Rei lépett elő. Ekkor már tudtam a választ kérdésemre. ő volt az áruló. Fájt a foga Shigeo hatalmára és ezért a legmocskosabb húzásokat is képes volt bevetni.
ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ! ÖLJ!
Démoni hang dübörgött fejembe, mely parancsot osztott számomra. E nélkül is ezt tettem volna. Mielőtt azonban támadtam volna, Rai csettintett egyet és a szomszédos szobából két hatalmas férfi lépett elő. Kezükbe Zanbanto, arcukat egyforma maszk borította. Egyenest felém szaladtak. Mozgásukból látszott, hogy nem voltak shinobik, azonban nem becsülhettem le őket, tapasztalt harcosok voltak. Szerencsére csak izmaik voltak nagyok, eszük nem annyira. Sushin használatával elsuhantam kettejük között lévő kis résen, majd egyik hátába mélyesztettem a pengémet. Azonnal bele is halt. A másik ezzel mit se törődve fordult meg és hatalmas fegyverét meglendítette. Én eddigre már kitéptem kaszámat a férfiból. Az érkező fegyver alacsonyan jött, így én csak felugrottam. A kard pont alattam suhant el. Én a megfelelő pillanatban kinyújtottam a lábamat, majd pengéjére helyeztem az és arról azonnal elrugaszkodtam. Ahogy átrepültem felette, a levegőben megfordultam és kaszámmal elválasztottam fejét a testétől. Az élettelen fej egyenest Rei lábai elé gurult. A férfi remegve esett hátra a földön, ahogy közeledtem felé. Testem minden pontja ellenségeim vérébe úszott.
- Te következel!
Hangom nyugodt, ugyanakkor kegyetlen és vérfagyasztó volt.
- Várjál! Neked adok mindent! Pénz, hatalom, nők, minden a tied lehet. Ne ölj meg, kérlek!
Könyörgése engem egy cseppet sem hatott meg. Nekem nem volt szükségem ezekre. Ő elvett tőlem mindent, ami fontos volt. Kihasznált, átvert. Ezt nem bocsájthattam meg senkinek. Élvezettel végeztem vele. Előtte azonban megkínoztam. Lehet nem tudtam azt a fájdalmat átadni neki, amit szegény lány átélt, de örömmel töltött, hogy megtehetem. A lehető legkegyetlenebb formámat vettem elő. Sose voltam ilyen azelőtt. Ha megöltem valakit, akkor azt gyorsan tettem. A végén már élete helyett azért könyörgött, hogy vessek véget annak. Az utolsó, amit látott elégedett mosolyom volt.
 
Az épületet elhagyva azt felgyújtottam. Nem volt már értelme, hogy tovább álljon. Az ajtóba még hátranéztem, ahogy a lángok ellepik az épületet.
- Viszlát, barátaim!
Ez azokhoz az elesettekhez szól, akik az utolsó pillanatokig hűek voltak szervezetünk vezetőjéhez és elveinkhez. Az udvarba megpillantottam Mereit. Sérülései súlyosak voltak, de nem életveszélyesek. Szomorú tekintettel nézett rám.
- És most? Mindennek vége?
Kérdésre bólintottam.
- Mit fogsz csinálni kölyök?
- Megyek. Megyek, amerre a lábam visz, hátha egy nap újra megtalálom önmagamat. Neked is ezt kéne.
Felemeltem Kuroneko feketébe csavart testét és elhagytam a falu. Annak határában sírt ástam neki, majd eltemettem. Fejfát faragtam neki, majd beleszúrtam a földbe
Ez a név állt rajta, mivel ez volt az igazi neve. Állítása szerint én voltam az egyetlen élő ember, aki tudta ezt.

Hogy most mi lesz? Magam se tudom. Megyek, míg lábam bírja…

*sírsírsír* T.T
Köszönöm, ebben az állapotomban már nem is lehetne rosszabb.  
Élveztem a történetet, bár egy kicsit sokáig tartott, hogy a végéhez érjek, úgyhogy ezért....
Eldobandod te az Antiochiai Szent Gránátot a te ellened felé, ki – mivel nem kedves nekem – megdöglend. -> Ketté foglak csapni, mint birkapásztort a kóboráram.  


Összességében valóban élveztem a történetet, minden egyes kis cseppjét, és el sem tudom képzelni, hogy lett Dai-ból ekkora vadállat, de a végére már rendesen megsajnáltam, mert túl kellett esnie ezeken a megpróbáltatásokon. Yoko hülye volt, hogy nem mondott akkor igent, mert lehet nem lett volna Dai ilyen, viszont akkor nem lett volna ennyire kifejlett a karakter jelleme és története. Részletes volt a leírás, a harcok, a chuunin vizsga, a tanítások... legközelebb több romantikát kérek!  
Megesküszöm Danzou életére, hogy többször nem olvasok ilyen hosszú előtörténeteket!
 
Kezdő értékek:
Szint: C
Rang: Chuunin
Chakra: 250
Kezdő pénzösszeg: 10.000. ryu (a szervezet jóvoltából)
És persze felírhatod a kért jutsukat is.  
 

Írj adatlapot, hogy utána nyugodt szívvel megölhesselek!