Kenshiro Mika

**Kenshiro Mika** Hétf. Május 16 2016, 03:32

A 200-as Chakraszintet Elért Karakter neve: Wakizashi Yumi
Név: Kenshiro Mika (Akiyama Mika)
Ország: Vízesés országa (Takigakure)
Rang: Chuunin - Elveszett
Szint: C
Chakraszint: ?
Nem: Lány
Kor: 18
Kinézet: Éppen üti a 170 cm magasságot, és emellé 55 kilogramm, ami azt jelentené, hogy magasságához képest egy igen törékeny testalkattal rendelkezik, de nincs erről szó, mivel eléggé megedződött a neveltetése alatt, így gyakorlatilag nőies izmok lapulnak meg egyszerű ruhái alatt. Ez az egyszerű ruha nem más, mint egy barna nadrág és egy vajszínű ingszerűség, amiben persze könnyedén tud mozogni. Persze nem veti meg az extrémebb kinézetet, ha arról van szó, hogy valahova be kell épülnie; valójában sokan elhiszik róla azt is, ha azt állítja magáról, hogy egy ország nagyhatalmú nemesének a lánya, ugyanis a vonalai erre engednének következtetni. Ezüstszínű lapockáig érő haját félig felkötve hordja, ez sokkal inkább kiemeli nőies idomait és arcának kellemes szépségét, melyet tetéznek még tengerkék szemei.

Jellem: Alapvetően egy nyugodt jellemről van szó, akit nem rendített meg a gyerekkor szörnyű emléke. Életvidám, és tele van energiával, amit muszáj valahol kiadnia magából. Meglehetősen nagy humorzsák, de nem az a fajta, aki faviccekkel fárasztja a népet, s jellemző rá a kissé csípős, ironikus humor. Nem mindegy, hogy hogy közelednek hozzá, mert elég egy rossz szó, és a sértő személyt egy kellemes mosollyal dobja fel a Holdra világkörüli útra. Csapatjátékos, ezért egy csapatmunkában nem hagyja hátra bajtársait, sokkal inkább az önfeláldozó fajta, aki a társaiért képes mindenre, és előrébb helyezi mások életét a sajátjánál. Hűséges az elveihez, bár mostanra már inkább a Kenshirokhoz köti hűsége, ettől függetlenül megmaradt saját makacssága mellett, miszerint senki sem uralhatja őt.

Felszerelések: Egy úti napló, 5 db füstbomba, 1 doboz elsősegély készlet, 10 db robbanó jegyzet, 2 tőr és 1 íj (tegezben 25 nyíl)

Technikák: Alap E szintű jutsuk
+ vízen járás, függőleges terepen való megmaradás
+ Víz elem feloldása
+ Suiton: Haran Banshou (Amennyiben az előtörténet elbírálása alatt engedélyt kapok rá)
+ Dainamikku Akushon // Dinamikus Akció

Előtörténet:
Kedves Naplóm!

Azon gondolkodom, hogyan is kezdhetném el életem történetét, hogy végül megmutassam majd az utókor számára, s minden érthetően legyen benne leírva. Meséljek születésem körülményeiről, a barátokról és szeretteim elvesztéséről, vagy a nagy kalandozásokról és egy új családról?
Nem akarom azzal ecsetelni az életem pillanatait, hogy hogy kerültem én a világra, de ha a kedves jövőbeli olvasó – talán a valahol még élő igazi szüleim, nevelőszüleim, nagyszüleim, dédszüleim, s majd egykor gyermekeim és unokáim – egy átfogó képet szeretne látni ebben a naplóban, akkor hát legyen. Megadom neki.

Nem ismertem pontosan a szüleimet. Azt tudom persze, hogy feltehetőleg mind a ketten shinobik lehettek, azt viszont már nem, hogy miért kerültem nevelőszülőkhöz. Hogy egy nem akart gyerek voltam, aki csak úgy a véletlennek köszönhetően becsúszott, vagy egyszerűen nem volt pénzük a neveltetésemre, esetleg megölték őket… nem tudnám megmondani. De azon a napon, amikor bekopogott valaki egy család ajtaján, egy hatalmas mosollyal az arcomon üdvözöltem őket, legalábbis csak a szemem köszönt. Csodálatos látvány voltak, megilletődve néztek rám, de látva a mosolyom, megenyhülten vettek ölükbe, s onnantól kezdve én is a család tagjának számítottam. Az ölemben pihent egy cédula – amit csak az elbeszélések alapján tudok -, mégpedig az igazi nevemmel: Akiyama Mika. De ahogy egyre több időt töltöttem új családommal, úgy lettem végül Kenshiro Mika, hiszen valami csoda folytán éppen egy Kenshiro birtokra tévedtem, Takigakuréban.

Nem az első gyerekük voltam, Nobunak és Rinnek már akkor volt egy három éves kisfiúk, Jiro. Jiro sajnos agydaganatos beteg volt, amiről én sokáig nem tudtam, de ha tudtam volna róla, akkor is ugyanúgy a bátyámnak tekintettem volna, mint most.
Hamar megszerettek annyira, hogy ugyanúgy kezeljenek, mintha a saját lányuk lennék, s talán pontosan azért, mert mindig ott álltam Jiro mellett és mindig segítettem neki mindenben. Bár a betegsége egyáltalán nem látszott rajta, tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Sokszor fáradt volt, aluszékony, ha hívtam, hogy játszon velem, nem jött. Azt viszont sosem felejtem el, hogy minden egyes szomorú pillanata után sikerült mosolyt csalnom az arcára és elfeledtetni vele a szomorú sorsot, hogy betegsége akár végzetes is lehet.
Nevelőszüleim sok mindenről meséltek, úgy tanítottak, mint egy igazi Kenshirot – úgy is, hogy nem rendelkeztem a klán képességeivel, elvégre csak névleg vagyok az -, így sok mindent tudhattam meg. Például azt, hogy az utolsó névleges vezető Kenshiro Kazuya, akiről elmondták, nagy valószínűséggel halott és elárulta a klánt, s hogy Kirigakure miatt kell bújkálniuk a még megmaradt tagoknak, szétszéledve a világban. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mit is jelent Kenshironak lenni, vagy egyáltalán miért kell Kirigakure miatt meghunyászkodnunk, azt persze bizton állíthattam, hogy nem tetszett nekem a „rabságban” élés. Tenni akartam azért, hogy ne kelljen elviselnünk a bújkálást, és ezért megfogadtam, hogy akármi is történjen, még ha nem is vagyok igazi Kenshiro, de mellettük leszek az utolsó leheletemig és segíteni fogom az ügyüket… már ha egyáltalán vannak.

Jironak már az Akadémián lett volna a helye, de hat éves korára már elviselhetetlen volt a fejfájás, ami nélkül szinte ne telt volna el nap. Leginkább az ébredések után panaszkodott, ezért jobbnak látta, ha inkább átalussza az egész napot, mintsem migrénnel kelljen küszködnie. Ennek ellenére a szüleink tanították őt különféle jutsukra, mert nagyon okos volt, bár inkább nem erőltette magát. Látszott rajta, hogy nagyon akarja és küzd ellene. Én minden egyes pillanatban ott álltam mellette és bearanyoztam a napját. Nem tudta elmondani elégszer, hogy mennyire hálás nekem azért, hogy itt vagyok mellette, s hogy mennyire köszöni, hogy nem csak mosolyt csalok az arcára, de meg is nevettetem. Nem győztem neki hangoztatni, hogy testvérek vagyunk, s mire jó a család, ha nem erre? Nem úgy bántam vele soha, mint egy beteggel, hiszen erről tudomást sem vettem, hanem úgy, mint a vérszerinti bátyámmal. Nagyon szerettem, a szüleim mellett ő volt a mindenem, ezért nem is kell gondolom tovább ecsetelnem, hogy mennyire megvolt köztünk a testvéri szeretet. Éjszakánként, amikor ő aludni készült, olvasni tanított, mert legalább erre volt ideje, vagy éppen esti mesét mondtunk egymásnak, amikor már legalább egy szöveget fel tudtam neki olvasni a könyvekből.

A negyedik születésnapom viszonylag vidáman telt, a szüleim egy íjat ajándékoztak nekem, ami sokkal nagyobb volt, mint én, de már akkor hurcoltam magammal mindenhová. Jirotól egy számomra kedves ajándékot kaptam, ami mostanra személyes holmimmá érte ki magát, és éppen ebbe írom életem történetét. Egy napló, amit pontosan erre tartogattam, nem az unalmas hétköznapokra, amiben majd arról mesélek, hogy hogy próbál meghódítani egy fiú, vagy hogy ki mennyire tetszik nekem. Négy évesen persze nem pont erről írnék, ami azt illeti, utána sem, mert nem érdekelnek ezek a szerencsétlenek – mindenki tökkelütött, és senki sem elég jó ahhoz, hogy megtetsszen nekem-, mellesleg amikor megkaptam, még nem tudtam írni sem, s csak most jutottam el oda, hogy lapra vessem a gondolataimat.
Nem láttam Jiron, hogy állapota még súlyosabb, mert igyekezett az utolsó perceit velem tölteni. Az erdőben kirándultunk, hogy megmutassa nekem azokat az élőlényeket, növényeket, amelyeket ő már ismert, s hogy miket lehet belőlük készíteni. Sokat mesélt nekem az állatvilágról, mert a szüleink orvosi irányba akarták őt elindítani, és ő mindig érdeklődött az állat- és növényvilág iránt. Egy furcsa beszélgetésre még most is emlékszem.
- Tudtad, hogy léteznek homoszexuális hattyúk? – kérdése szíven ütött és nagyon komolyan meredt rám. Természetesen azt feleltem, hogy nem, mellesleg azt sem tudtam, mi az a homoszexuális, vagy hogy egyáltalán hogyan jutott eszébe ilyen. De örültem neki, hogy ennyire életvidám és ilyen hülyeségekkel etet, mert ez vezetett el oda, ahol most tartok.
Az úton hazafelé nagyon rosszul lett, és kérte, hogy kicsit pihenjünk meg. Nem akartam nagyon erőltetni, hogy inkább menjünk tovább, mert láttam rajta, hogy légzési panaszai vannak, amikor mutogattam előtte, akkor egyáltalán nem figyelt, meg se hallott, csak nézett maga elé és fogta a mellkasát. Hirtelen elfehéredett a szeme, amitől megrémültem, még inkább akkor, amikor lefordult ülő helyzetből, s rángatózni kezdett. Nem tudtam, mitévő legyek, annyira megijedtem, hogy jobb híján csak azt tudtam tenni, hogy gyorsan hazafutok.
A hír hallatán szüleim úgy siettek, ahogy tudtak, de mire visszaértünk, Jiro már élettelenül feküdt. Nem bírtam feldolgozni és felfogni az események gyors lefolyását, azt, hogy Jiro ilyen könnyen feladta, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy egy emberi élet elillanjon, s elszálljon a semmibe. Reménykedem benne, azóta egy jobb helyen van. Amikor megpillantottam, nem kellett sok ahhoz, hogy ott a helyszínen elbőgjem magam, s azonnal hozzábújjak, lehajtsam fejem utoljára a mellkasán és magamhoz öleljem. Nem tudom, miket mondhattam neki akkor, csak azt, hogy nem csak én, de mindenki más szomorú volt, s mindenki összetömörült abban az ölelésben.
Akkor sírtam utoljára…
A temetés szokatlan volt. Az emberek hozzászoktak már ahhoz, hogyha szomorú napok jönnek, akkor az ég is velünk együtt könnyezik. De eső helyett nem kaptunk mást, csak napsütést, olyan napsütést, amelyet Takigakure eddig még nem látott. Talán Jiro akarta a tudtunkra adni, hogy ő boldog és mosolyog, mert egy olyan családdal élhetett, ami nem adatott meg manapság mindenkinek. És igaza is volt. Mi nem éltünk úgy, hogy veszekedtek ránk, az utolsó vagyonukat is ránk költötték, annyi szeretetet kaptunk, hogy elég lenne egy egész ország gyerekének, és én ezért nagyon hálás vagyok.

A temetés után azonban magamba zárkóztam, s nem maradtam otthon. Magammal vittem a vastag, bőrkötésű naplómat, melyen a „Horebore” (Szeretettel) felirat díszelgett, s leültem magányosan a fa alá, ahol Jiro meghalt. Nem szándékoztam semmit se tenni a naplóval, de ez volt a legkedvesebb emlékem, ami hozzá fűz.
Akkoriban nem tudtam arról, hogy az említett Kenshiro Kazuya, az egykori vezető itt tartózkodott, és amikor tehette, figyelte a családot.
Édesanyám arra tanított, hogy ne álljak szóba idegenekkel, de Kazuya, látva, hogy rossz állapotban vagyok, egy zsebkendőt nyújtott felém. Ezzel adta jelét a bizalmának, s én azzal fogadtam el, hogy megilletődötten, mégis hálásan elvettem tőle. Akkor nem sokat mondott, csak arról beszélt, hogy milyen nagy lehetőséget nyertem azzal, hogy ez a család befogadott, s hogy Jiro mennyire jó gyerek volt. Látott benne valamiféle szikrát, amit az én lángom adott neki, s talán hamarabb meghalt volna, ha nem vagyok én, aki tartja benne az élni akarás vágyát. Ez nagyon jól esett, és sokkal jobb kedvre derített, tudván, hogy egyetlen ember milyen boldogságot tud hozni egy másikra csak azzal, hogy rámosolyog. Itt tanultam meg, hogy varázslat igenis létezik, és az egy másik ember mosolyában nyilvánul meg. Erre akarom tanítani majd az embereket – ennek ellenére még mindig nem szeretem, ha valaki a bolondját járatja velem.
Kazuya ettől a naptól fogva egy öreg barátommá vált, aki igyekezett megtanítani nekem minden fortélyt és az útján tanult bölcsességeit. Ekkor tudtam meg azt is, hogy egy erős jellemű lányt látott bennem, potenciált, aki egykor képes lesz arra, hogy segítse a Kenshirok útját. Ezt is akartam, bár a mai napig nem tudom, hogy miért bízom meg Kazuyában.
Elmesélte, hogy valójában mindent a háttérből mozgat, de ezt nem szabad senkinek sem tudnia, még a szüleimnek sem. Megígértem neki, hogy egy szót sem szólok arról, hogy itt tartózkodik, hiszen nem tudom, hogyan fogadnák.

Ekkoriban derült ki egy örömteli hír, mégpedig hogy anyám várandós volt a húgommal. Amíg ő állapotos volt, én gyakran jártam ki „tanulás” és „gyakorlás” címszó alatt, majd szinte az ötödik születésnapom előtt született meg húgom, Izuna. Sok időt töltöttem vele, mindent el akartam neki mondani a világról, arról, amiről tanultam és minden titkom megosztottam vele, persze ő ezt nem érthette, hiszen még csecsemő volt, és három éves kor előtt nincsenek emlékeink. Reméltem, akkor ő sem fog emlékezni a nagy titokra.
Az akadémia előtt egy évvel döntöttem el végül, hogy shinobi akarok lenni, egyrészt a saját elveim miatt, másrészt Kazuya hajtására. Édesapám sok időt töltött velem a fegyverek megismertetésével és a különféle technikákról is sokat mesélt, valamint minden országról. Személyes tapasztalatait is megosztotta velem, mikor merre kalandozott és miket élt át, így sokkal jobban megragadt bennem, remélve, hogy később ezeknek hasznát veszem majd az akadémián.

Az akadémiai évek is hamar eljöttek, a tanáraim kedvesek voltak, legalábbis a legelején. Később derült csak ki, hogy sokan közülük eléggé szigorúak és komolyan veszik a tanítást. Így például nagyon megszidtak minket, ha nem úgy teljesítettünk, ahogy azt elvárták tőlünk.
Én kiváló diáknak mondhatom magam, mert nem csak a szüleim, de Kazuya is ott állt mögöttem. Így ha éppenséggel nem tudtam valamire a választ, akkor Kazuyához fordultam, aki történetesen elmagyarázta, hogy miről is van szó. Legyen az akár chakraelmélet, egy technika elméleti része, az elemek, szinte mindenre tudta a választ. Hamar megtanultam, hogyan kell felvenni Hengével mások alakját, vagy hogyan használjam a Testhelyettesítőt.
Nem igazán volt szükségem barátokra, mindig is szerettem a magam útját járni, mióta Jiro meghalt, és egyébként is itt volt nekem egy tündéri húgom, akit majd ugyanúgy taníthatok, ha felnő hozzám és a feladathoz. Persze akaratlanul született egy barátságom Kimikoval, aki hasonló gondolkodású volt hozzám. Higgadt, ugyanakkor forrófejű, hogyha valaki képes volt arra, hogy kihozza őt a sodrából. Nem tűrte, ha valaki szekál, mert azon nyomban kapott egy jobb horgost. Mindenki félt a jobb kezétől, én meg attól, hogy egyszer találkozik majd egy olyan keménykoponyájú gyerekkel, hogy az ő keze fog eltörni.
A fegyverekkel is sokat edzettünk, gyakoroltuk a célba dobást, és a közelharcot legfőképp, hogy már most megtudjuk, ki miben lesz jó később. Én egész jó voltam a közelharcokban, tekintve, hogy tanítóim azt mondták, talán nem is lánynak készültem, mivel meglehetősen vad a stílusom, és nehezen szelídíthető vagyok. Ez nekem nem volt hátrány, de próbáltam mindig higgadt maradni és csak arra koncentrálni, ami előttem van. Sose gondoltam arra, hogy mi lesz később, azonban már akkor tudtam, hogy szeretném letenni a genin vizsgát, majd a chuunin vizsgát és példát statuálni társaimnak.
Elmondtam Kazuyának, hogy nem igazán kedvelem a fegyvereket. Legalábbis próbáltam magam elképzelni katanával a kezemben, vagy tantoval, de egyik sem sikerült – pedig vizuális típus vagyok -, mire ő csak elmosolyodott, s azt mondta, hogy emiatt nem kell aggódnom. Egyelőre tanuljak meg az íjjal harcolni.

Apropó, az íj! Mivel a szüleimtől kaptam, így ők is tanítottak meg a használatára. Nem sok volt hátra a genin vizsgáig, de volt még időm arra, hogy az apámmal gyakoroljak, míg a húgomat anyánk tanította, elvégre eljött az ideje annak, hogy ő is belépjen az akadémia berkeibe.
Meglehetősen könnyen ment az íj használata, de korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hittem. Apám azt mondta, hogy tudnom kell, hol van a célpont, anélkül is, hogy tudnám, merre célzok egyáltalán. A szemem tudja, hova akarom küldeni a nyilat. A sok íjászleckének köszönhetően megedződött a karom, és a geninvizsgára történő gyakorlásokkal már nem volt annyira szörnyű az ütésem, mint eddig. Sokat gyakoroltam Kimikoval, akinek hamarosan utolértem az erejét. Azzal versenyeztünk, hogy ki tud erősebbet ütni a fába. A nap végére már nem éreztük a kezünket, de legalább megtudtuk, hogy az én ütésem már sokkal erősebb lett, mint az övé volt.
Izunát megtanítottam azokra a jutsukra, amiket eddig én ismertem, mert minél több időt akartam vele tölteni. Ő volt az én szép kishúgom, míg én a nővér, akire felnézhet és mindig várhat tőle segítséget. Könnyen tanult, nemhiába, hiszen az én húgom! El akartam neki mesélni, hogy mi történt Jiroval, de jobbnak láttam, ha majd a geninvizsga után teszem, mert nem akartam ezzel sem magamat, sem őt leterhelni.
A geninvizsga egyszerű volt. Egy Henge no jutsuval kellett felvennem az egyik vizsgabiztos alakját, majd egy Bunshin no jutsu-t kellett bemutatnom. A vizsga sikeres volt, mivel egy percig sem kételkedtem magamban. Büszkén vehettem fel a fejpántot – utólag hozzáteszem, nem tudom, miért, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy terveim között az is szerepelt, hogy a chuunin vizsga után elhagyom Takigakurét.

A vizsga után meg is kaptam az első csapatom és sensei-em, aki egy vicces, ugyanakkor nagy tekintélyű nő volt. Fiatal, értelmes és okos, akiben megpillantottam a lehetőséget. Legalábbis a lehetőséget arra, hogy még többet fejlődjek mind testben, mind lélekben, s legfőképp agyban.
A csapattársam sajnos nem Kimiko volt, ennek ellenére abban maradtunk, hogy amikor csak tehetjük, mindig találkozunk. Két fiút osztottak be mellém, Rant és Hibikit. Az egészben az volt a rossz, hogy nehezen lehetett őket megkülönböztetni, mert ikrek voltak, szerencsére csak a szemük színéről mondhattam meg, hogy melyikük melyik. Ami még idegesítőbb volt, hogy ez a kettő már első látásra szerelmes volt belém, imádatukat pedig fokozta, hogy egy csapatba kerülhettek velem. Egy ideig próbáltam ennek nem tulajdonítani nagy jelentőséget mondván, hogy ignorálom őket, ameddig csak tehetem. Ami még jobban idegesített, hogy a testvérek között ott volt a versengés, ami miatt legtöbbször csak hátráltattak a küldetés elvégzésében.

Idővel elérkezett az a pillanat is, amikor a sensei összehívott minket, hogy végül kiderítsük, mi az elsődleges elemünk. Egy chakrapapírt adott egyesével a kezünkbe. Annyi dolgunk volt, hogy chakrát vezessünk bele. Ran papírja összemorzsolódott, ami azt jelentette, hogy föld elemű. Hibiki papírja összegyűrődött, így villám elemű, míg az én papírom nedves lett. Örültem a víz elemnek, főképp azért, mert mind a hárman össze tudunk dolgozni a technikáinkkal. Akarom mondani, leendő technikáinkkal.
A sensei megtanított a függőleges terepen való megmaradásra, annyi volt a teendő mindössze, hogy chakrát vezessünk a lábunkba. Nem volt persze olyan egyszerű feladat, de Kazuya megtanított az egyenletes chakraáramoltatásra, és arra, hogy hogyan szabadítsak fel megfelelő mennyiségű chakrát és hogyan kezeljem azt. Meglepően jó tanító volt, bár nem kellene ezen csodálkozni, hiszen sok mindent megélt már és nagyon erős.
A csapatból nekem ment elsőre a fára mászás, de a sensei nem hagyta ennyiben az egészet. Azt akarta, hogy másnap, amíg a többiek a fára mászással bajlódnak, addig én próbáljam meg a vízen járást. Másnap így is történt. Amíg a többiek továbbra is a fára mászást próbálták, addig a sensei engem tanított a vízen járásra. Sokkal nehezebb volt, mint eleinte azt elképzeltem, így jól felkötöttem a gatyám – képletesen -, és vártam a sensei elméletét. Lényege ugyanaz volt, mint a függőleges terepnél, azonban figyelni kellett arra, hogy a víz nem egy egyenletes felszínű dolog, hanem folyamatosan változik, éppen ezért a chakrát is folyamatosan kell áramoltatni, mikor többet, mikor kevesebbet. Sokszor estem bele a vízbe, mert nem gondoltam rá, hogy ennyire nehéz lesz, de amikor már félúton jártam, a fiúk akkor jutottak el oda, hogy elkezdjék azt, amit én elkezdtem délelőtt. Túlestem tucatnyi vízbeesésen, és csodáltam, hogy a szervezetem nem betegített le, azért öröm volt és megkönnyebbülés, mikor a lemenő Nap alatt végül haladtam előre öt métert a víz felszínén. A sensei megdicsért, majd orromra kötötte, hogy holnap ugyanitt folytatom, mindaddig, míg nem megy a futás.
Persze másnap sikeresen végrehajtottam a feladatot, úgy futottam, mint a villám – persze köszönhetem ezt Kazuya magyarázatának és kitartásának.

A legtöbb küldetésünk apró feladatokból állt: szerezzük vissza a szomszéd néni ellopott, jobban mondva elrabolt nyusziját; tisztítsuk meg az erdőt és a vizet a szeméttől; segítsünk az időseknek a házimunkában és még sorolhatnám. Nem mondom azt, hogy ezek feleslegesek voltak, mert valamilyen szinten előrébb juthattunk lelkiekben.
A vizsgán elért eredményeimért Kazuya két tőrt ajándékozott nekem, majd megemlítette ismét, hogy nincs miért aggódni, ez a két tőr jó kezekben lesz és hasznát is fogom majd venni. Örültem a lehetőségnek, ugyanis valóban ilyen fegyverre vágytam a megszokott, átlagos katana helyett.

A következő hetekben persze kaptunk egy komolynak tűnő küldetést. A vezető azt hallotta, hogy az országon belül egy kórházban az éj leple alatt minden felbolydul. Nappal minden tökéletes, de amint leszáll az est, a pácienseket holtan találják az ágyukban felvágott hassal és szív, vese vagy éppen máj nélkül. Ez szervkereskedésre ad gyanút, a mi feladatunk pedig az volt, hogy lekapcsoljuk ezeket a bűnözőket és biztonságossá tegyük a kórházat. Persze az ottani betegek rettegtek annak ellenére is, hogy sok ninját állítottak fel az őrzésükre, de nagyon profik lehettek, ha még így is sikerült kilopniuk egy-két beteg veséjét, így megértettem aggodalmukat. Két opció volt tehát: vagy az őrök voltak gyengék, vagy a kereskedők erősek. Nem becsülhettem le őket, két társam persze minduntalan azon volt, hogyan mutassák meg nekem, hogy mennyire erősek és mit is érnek.
A sensei, Masumi segítségével kieszeltünk egy tervet. Betegeknek álcázzuk magunkat, s ha közeleg a veszély, akkor lerántjuk a leplet a gyilkos kereskedőkről. Azokba a kórtermekbe kerültünk, ahol úgy gondoltuk, hogy megjelenhetnek, ezekbe a szobákba nem állítottunk fel őröket sem, a többibe viszont annál többet.
Alvást és betegséget színlelve végül eljött az éjszaka, ahol síri csendben vártuk, hogy történjen valami. Akkora volt a csend, hogy valóban meg lehetett volna hallani egy hangya fingását is. Nem féltem ugyan, de furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valami figyelne, és szemek fúródnának a hátam közepébe. Nem szerettem, ha nagyon bámulnak, de lehet, csak túl feszült voltam. Nem akartam elaludni, de sokáig nem történt semmi. Elmúlt éjfél, elmúlt hajnal egy, hajnal kettő, és még mindig semmi. Próbáltam azzal ébren tartani magam, hogy elszámolok valameddig, majd átgondolom az eddig történteket, és azt, hogy mit fogok tenni, amint belép ide valaki és megpróbálja felnyitni a gyomrom.
Erre azonban nem került sor, mert mielőtt hajnal hármat ütött volna az óra, hangokat hallottam kintről, majd sikítást. Nem akartam idebent maradni és kivárni a végét, ezért azonnal felálltam, hogy kiszaladjak, ahol egy embert láttam feketébe öltözve, amint éppen egy késsel vágja fel az egyik beteget, akit a folyosóra hurcolt. Nem tudtam elképzelni, hogy sikerült ezt ennyi ember őrizete alatt, de hamar rájöttem, amikor a sensei, és két társam szintén kijöttek a szobából. A kórházban egy belső ember segítette előre a gyilkosokat, akikről most derült csak ki igazán, hogy valójában nem is szervkereskedők, csak szívesen fogyasztják el az emberek máját, szívét és más szerveit. Gusztustalannak tartottam és nem kellett sok ahhoz, hogy ki ne dobjam itt a taccsot, de még volt annyi tartás bennem, hogy ne égessem le magam a csapatom előtt.
Ellenfelünk látszólag egyedül volt, de amikor felállt, az árnyékból több fekete ruhás lépett elő. Felvettünk egy alakzatot, amivel egymás hátát védtük, míg a fekete ruhások támadtak. Az íjam nem volt nálam, és nem szerettem a kunai-okat használni, ezért most először vetettem be a tőröket. Az első vágás egyenes volt és gyors. Nem volt nehezebb a kunainál, de annál hatékonyabb és erősebb. Meglepően ügyesen bántam velük, és ez örömmel töltött el, hogy megtaláltam végre a hozzám illő fegyvert. A markolatánál nem egyenesen tartottam, inkább kicsit más szögben, hogy könnyebb legyen mozgatni. Aki a közelembe ért, azt próbáltam egy szúrással távol tartani magamtól, de igyekeztem közben védeni a társaimat is, és ügyelni arra, hogy őket ne sértsem meg.
Az ürge, akit a halott felett láttam meg, mérgesen tekintett rám, s leemelte a száját takaró anyagot. A fogai hegyesek voltak, mint egy ragadozó halnak, és pofája véres, mint egy kannibálé. Nem akartam belegondolni, hogyha most a közelembe jut, akkor hol harapna belém először és milyen csúnyán néznék ki utána, de nem akartam most itt meghalni. Arra gondoltam, amit Kazuya tanított és tervezgetett velem. Nagy jövőt lát előttem, és ezt a jövőt én is szeretném látni. Így most nem adom fel. Megindultam előre, s amikor a patkány támadásra emelte hosszú, vékony kezét, akkor láttam csak az ujjai végén meglapuló hegyes fémkarmokat. Amikor lecsapott vele, könnyedén elhajoltam tőle, de a másik kezén is ugyanilyenek voltak, amit szintén elindított felém. Ezt a tőrömmel védtem ki, ahol egy ponton sikerült beleakadnom a karmaiba. Ha nem lépek gyorsan, azonnal felnyársal a másikkal, de hála az égnek meglepően gyors reakcióidővel áldott meg a sors – vagy éppen Kazuya sok tanítása -, így gyomorszájon rúgtam a fickót, aki a nagy lendületnek köszönhetően a padlón végezte. A sensei eközben már félig lerombolta a folyosót puszta kezes technikáival, Ran és Hibiki pedig harcuk közben engem figyeltem, nyilván aggódtak miattam. Én is csak apró pillantásokat vetettem feléjük, mert nem volt arra időm, hogy szórakozzak. Addig kellett cselekednem, amíg harcképtelenné tudtam tenni ezt a tökfilkót. Meg is tettem volna, ha nem lép közbe Ran, aki nagy valószínűséggel már végzett minden áldozatával. Ő egyszerűen csak odébb tolt, mondván, hogy majd elvégzi helyettem a mocskos munkát, ne kelljen vérbe mártanom a kezem. Ezzel nem is lett volna baj, azonban nem szeretem, ha valaki elveszi tőlem azt, ami az enyém. Meg is lett az eredménye, ugyanis ahelyett, hogy így azonnal végezni tudtam volna az ellenfelemmel, Ran járt pórul, mert a férfinak úgy sikerült felállnia, hogy egyenesen felfelé indította támadását karmaival, így Ran arcán három karcolást hagyva. Annyi szerencséje volt, hogy sikerült időben hátrébb lépnie, és nem lett mély a vágás, azonban még így is maradni fog utána három vékonyka heg.
Ez történik akkor, ha egy lánynak bizonyítani akarod, hogy milyen erős vagy, közben meg csak hátráltatod a munkájában, faszfej.
Közbe kellett lépnem, és végleg elintézni ezt az alakot, mert azért Ran mégiscsak a társam, és kedvelem annak ellenére, hogy ő szerelmes belém és mindig az utamban áll. Egy pillantással jeleztem, hogy besegíthet, azért ketten mégiscsak többet érünk - sok lúd disznót győz. Két oldalról támadtuk, így nehezebb volt figyelnie, és külön mozgatnia a két kezét, mert csak azt tudta megtenni, hogy össze-vissza kaszabol, amivel nem ér el sok eredményt. Végül Ran megtalálta a vakfoltját, kigáncsolta, így az alak hátraesett, amikor én azonnali támadásba lendültem, s a tőröm segítségével mellkason szúrtam.
Az ember megölése nem töltött el örömmel. Nem is azért tettem, hogy élvezzem. Rosszul esett, szinte szíven szúrt. De tudom, hogy mindezt azért tettem, hogy a többieknek jó legyen, és ez az ember nem volt jó, mert emberi húson élt, megmérgezte saját szervezetét társainak életével.
Eldöntöttem, én nem akarok embereket ölni, maximum elteszem őket láb alól, de ha valami jobb érdekében kell így cselekednem, ám legyen. Például, ha a húgom valaki bántaná, keresztbe lenyeletném vele a karját.

Rant elvittük a kórházba, ahol szépen begyógyították a sebeit, és megmondták neki, hogy valószínűleg megmaradnak majd az apró hegek, de ő csak egy vigyorral megjegyezte, hogy legalább jobban fogok bukni rá. Szélesen elmosolyodtam, majd közöltem vele, hogy álmodhat erről a túlvilágon is.
A küldetést követő napokban volt időnk megpihenni, és nekem pedig arra, hogy Izunával foglalkozzak. Elláttam bölcsességekkel, amire általában egy nővér alkalmas: „Ne légy szerelmes, hülyeség.” „Ne foglalkozz azzal, hogy mit gondolhatnak rólad mások, mert akkor sose leszel boldog.” „Amit meg akarsz ma tenni, azt tedd meg minél hamarabb, mert lehet, hogy később már megbánod.” „Ne vigyél másokat a kísértésbe, odatalálnak ők maguktól is.” „Könnyebb megbocsátást nyerni, mint engedélyt kérni.” És hasonlók.
Nem akartam, hogy bárki is bántsa a húgomat, szóval igyekeztem arra tanítani, hogy képes legyen megvédeni saját magát, és hogy ne dőljön be minden süket szónak. Amikor csak tehettem, azokat a pillanatokat rá áldoztam, és ha edzeni akartam, akkor magammal vittem. Szinte elválaszthatatlanok voltunk, s úgy éreztem, egy példakép lehetek a számára, és nagyon is jól esett, hogy felnéz rám. Ha egyedül lettem volna a nagyvilágban, nem is tudom, hogy sikerült volna átvészelnem ezeket a nehéz időszakokat. Főleg így, hogy akadt bőven udvarlóm, amiről ugyebár nem tehetek, és napokat nem aludtam, mert az ablakom alatti szerenádot kellett hallgatnom. A szüleim nem foglalkoztak vele, csak nevettek, én viszont igyekeztem őket elkergetni. Azonban ezt mintha meg se hallották volna, csak jobban jöttek, mert úgy vélték, mindig az a legédesebb gyümölcs, ami a fa legtetején van. Na már most, én onnan nem akartam leesni, mert én mint gyümölcs, biztos felzabálom ezt a sok húst, és nem a jó értelemben.

Egyre jobban bántam az íjjal is, apám egy bábut barkácsolt nekem céltáblákkal a fontosabb részeknél, ahol sikerült már olyan jól céloznom, hogy eltaláltam a szeme közt, a szívét, és persze ami egy férfi számára kedves. Szó ne essen arról, hogy gyűlölném a férfiakat, egyszerűen csak tudom, hogy nem leszek szerelmes addig, míg nem találom meg ehhez a megfelelő embert, és én nem akarok túlesni ezer futó kalandon, hogy megleljem. Én érezni akarom, abban a pillanatban, amikor hirtelen majd beüt és megdobban a szívem. Tessék, írok ilyenekről, pedig helye nincs a naplómban…
Kazuya hónapokig távol volt, de amikor visszatért, ismertette velem a terveit. Azt akarta, hogy menjek el vele, hagyjam itt az országot és csatlakozzak a Kenshiro-khoz. Nem értettem, ezzel mit akar, később azt mondta, hogy ezzel mindenki jól jár, és én tudom segíteni az ügyüket, valamint a leendő vezért – legalábbis az embert, aki alkalmas lenne a vezetésre -, név szerint Kenshiro Yorit. Úgy gondolta, minél hamarabb találkoznom kell vele, s ő ezt a találkozót el is rendezné. Nem volt ellenemre, azonban arra kértem, várja meg, míg leteszem a chuunin vizsgát.

Indulhattam a chuunin vizsgán, aminek helyszínén már lelkesen megjelentem egy órával hamarabb. A feladat első körében a meglévő csapatainkkal kellett elindulni. Kaptunk egy térképet, amiben sok pont volt megjelölve, s minden egyes csapatnak más-más területek voltak kijelölve, így véletlenül sem kerülhetett a kijelölt részhez két különböző csapatjátékos. A feladat az volt, hogy az X-szel jelölt pontokon megtaláljuk az elrejtett papírfecniket, és az üzenetek alapján rájöjjünk a valódi, rejtett tartalomra. Ha a hat üzenet alapján meg tudjuk fejteni, akkor végül megtaláljuk a vizsga következő helyszínét, ahol meg kell mérkőznünk majd egymással. Az első része elég egyszerűnek tűnt, legalábbis addig, amíg megtaláljuk a papírokat.
Az első lapot egy fára ragasztva találtuk meg, amin a következő üzenet állt: „Kint a pályán, hol nem zavar senki.” A másodikat a fa kitóduló gyökere alatt: „Képes vagy megtalálni önmagad.” A harmadikat egy kő alatt: „Zöld füvön fáradozva.” A negyediket a fa lombkoronájában: „Terelgeted magad az erősebb lét felé.” Az ötödiket a folyóban egy kőre ragasztva: „Reflexeid csiszolva.” Míg végül a hatodik után a földbe kellett ásni: „Pontosságra törekedve.”
Nos, ezek az információk nem sokkal szolgáltak, halvány lila gőzünk nem volt, hogy hol keressük ezt a helyet. Először próbáltuk úgy megfejteni, hogy egyesével adtunk értelmet a mondatoknak. Mi lehet a hely, ahol nem zavar senki, megtaláljuk önmagunk, zöld a fű, erősödünk, reflexeink gyorsabbak és pontosabbak leszünk? Eszünkbe ötlött, hogy talán egy meditációs domb, vagy valami kert, de aztán hamar elvetettük az ötletet, mert nem lehet az, hogy ott tartsuk a következő megmérettetést, főleg nem ennyi geninnel, és az ilyen helyeket amúgy sem zavarjuk meg csak úgy. Végül nem is én, hanem Hibiki vetette fel azt az ötletet, hogy mi lenne, ha a sorok között valami mást is felfedeznénk. Mondjuk lehet, hogy nem is egy konkrét helyet jellemeznek a mondatok, hanem valami sokkal összetettebbről van itt szó, talán össze kellene olvasnunk mindet.
Próbálgattuk… végül egy óra múlva csak rájöttünk az első betűk összeolvasásából, hogy Kiképzőterep. Éljen, most egy hétig szidni fogom magam, amiért erre nem jöttem rá előbb.

A kiképzőterepen nem sokan voltak még, de ebből is látszott, hogy nem a mi csapatunk a leggyorsabb és legokosabb. Nem baj különben, bőven lesz még időm arra, hogy kamatoztassam efféle képességeimet. Az út alatt Kazuya majd sokat fog tanítani, legalábbis reménykedem benne, hogy nem hiába mondtam igent az ajánlatára.
Nem mindenkinek sikerült időn belül elvégeznie a feladat első részét, legalábbis csak egy csapat esett ki, nekik legközelebb újra kell indulniuk. Nem hiszem, hogy ennyire nehéz lett volna, hogy ne lehessen rájönni valamilyen úton-módon.
A kiképzőterepünk elég nagy volt ahhoz, hogy megküzdhessünk benne mind. A felügyelők előre beosztották, hogy ki kivel fog küzdeni, leszámítva a három embert, akiknek nem sikerült az első forduló.
A véletlen folytán, vagy nem tudom minek köszönhetően, Ran mellé kerültem, aki aggódó tekintettel nézett rám. Nem akart harcolni, közölte, mert nem akar bántani engem. Csak azt feleltem rá, hogy ne legyen gyáva és puhány alak, most megmutathatja, hogy legalább engem le tud győzni. Mert ha engem nem tud legyőzni, akkor ugyan, hogy védene meg bárkitől is, ha nekem kell védenem az ő seggét? Ez motiválta valamelyest és igazat adott nekem.
Megálltunk egymással szemben, az íjam nem volt nálam, csak a két tőröm, mivel jobbnak láttam, ha most itt csakis közelharcot alkalmazok. Ran még mindig tartott attól, hogy csúnyán megsérülök, de időt sem hagytam neki arra, hogy gondolkodjon, mert azonnali támadásba lendültem. A lábam alig hagyta el a talajt, ami nagy port kavart, hiszen a Shunshin no jutsu segítségével rugaszkodtam el és kerültem a háta mögé a két tőrrel a kezemben. Alig tudott kapcsolni, s elkerekedtek a szemei, hogy ilyen hamar támadok, amikor még alig mondták ki, hogy indulhat a küzdelem. Már ezerszer megmondtam neki, hogy aki nem ragadja meg a lehetőségeit azonnal, az fűbe harap, de sose hallgat rám.
Végül blokkolta a támadásom azzal, hogy időben lehajolt, és ellentámadásba lendült úgy, hogy hátralökött a könyökével. Nem estem el, viszont elég nagy volt a tolóereje ahhoz, hogy pár métert szinte csússzak a talpammal a homokon. Nem akartam nagyon bántani, de tudhatja, hogy nem szeretek veszíteni és azt sem fogom hagyni persze, hogy legyőzzön, bármennyire is biztattam.
Alig értem stabil állapotomba, már indítottam is az újabb támadást, mert nem akartam neki időt hagyni arra, hogy újra feleszméljen. Ő persze csak mosolygott, és gyorsan megjegyezte, hogy ma is olyan vad vagyok, mint mindig, csak azt sajnálja, hogy sosem viszonoztam az érzelmeit. Persze… azzal viszonzom, hogy szenvedélyes vagyok a harcokban.
Amikor szúrni készültem a hirtelen mozdulatban, és megvágtam volna a vállát, hirtelen fa lett belőle. Nocsak, tüzelő! De nem, szó sincs ilyesmiről, egyszerűen alkalmazta a Testhelyettesítő technikát, biztosan akkor, amikor arra az időre nem figyeltem, míg a talajon siklottam. Mögöttem jelent meg, és kiütötte az egyik tőrt a kezemből. Nem volt már időm arra, hogy utánanyúljak, hasonlóképp én is lehajoltam, amikor ütni akart, majd megfordultam guggoló helyzetben, és hasba ütöttem. Egy kicsit kellemetlenül érte és magában szitkozódhatott is miatta. Felnevetett, mintha kigúnyolná az ütésem, s csak azt mondta, reméli, ha ezzel végzünk, akkor elmegyek vele valahová randevú címszó alatt, ahol az éjszakában végül egymásba fonódhatunk egy kicsit. Idegesített, hogy ilyeneken jár az esze, és mondanom sem kell, hogy amikor ideges vagyok, akkor nagyobbak az ütéseim. Egy ilyen ütést sikerült elkapnia… az arcának. Nem repült nagyot, de eleget ahhoz, hogy végül utána fel ne álljon. Ijedtemben szaladtam utána, hogy megállapítsam, nem esett semmi baja, és hála az égnek valóban csak annyira sikerült kiütnöm, hogy eszméletét veszítse.
Később kiderült, azért hergelt, hogy én nyerhessem a chuunin vizsgát, amiért hálás vagyok neki. Életében először kaphatott egy csókot a homlokára. Többet nem! Ezt is csak azért, hogy engeszteljem a nagy ütés miatt…

Hazaérve elújságoltam mindenkinek, hogy chuunin lettem, azt viszont nem mondtam, hogy ezzel a nappal elérkezett az itteni életem utolsó órája is. A szobámba siettem, ahol igyekeztem a fontosabb holmimat egy csomagba pakolni, mert Kazuya már várt rám és egy órát adott arra, hogy mindent összeszedjek.
Tudom, hogy ezzel nincs gond, azonban nehezemre esett itt hagyni a húgomat egyedül, aki… nos, rajtakapott, hogy éppen pakolok. Megkísérelte megkérdezni, hogy hová készülök ilyen sietősen, mert nem említettem senkinek sem, hogy elutazom. Szomorúan néztem rá, majd leguggoltam elé és megfogtam két vállát. Elárultam neki, hogy itt már semmi dolgom nincs, s a klán érdekében meg kell tennem, hogy elhagyom az országot, hiszen itt senkinek nem vagyok hasznára. Segíteni akarom az ügyünket, és ezért el kell mennem Kazuyával. Izuna sírt, és arra kért, hogy vigyem magammal, nem szól senkinek, csak vigyem magammal.
Arra gondoltam, nem lehet belőle probléma… így hát összeszedelőzködtem, s gyorsan összepakoltam Izuna holmiját is. Elővettem egy lapot, és egy tollat, amire felírtam búcsúlevelem szüleimnek, Izuna is hasonlóan tett:

„Kedves Anya és Apa!

Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy veletek élhettem, hogy végtelen boldogságot és örömöt kaphattam tőletek.

A Kenshirok érdekében el kell mennem, Izunát nem tudtam marasztalni, ígérem, hogy vigyázok rá minden erőmmel!

Szeretlek,

Mika”

Az üzenetet otthagytam az éjjeli szekrényemen, majd észrevétlenül kiosontam Izunával az oldalamon. Kazuyát egy kicsit sem lepte meg, hogy társaságban érkezem, elfogadta a tényt, hogy a húgom mindenképp velem akar maradni.

Azt hiszem, kezdem álmosodni… elvégre nem olyan rövid az út a Fű országáig egy echos szekér hátán, és alig látom már, ahogy ezeket a sorokat írom. Mindenesetre, nagyon várom a találkozást Kenshiro Yorival… azt hiszem, egy kicsit izgulok is.

Hidan Hétf. Május 16 2016, 21:22

Szia! Nem találtam benne kivetnivalót, szép munka. Nem is szaporítanám a szót, itt vannak az értékeid:
Malacpersely tartalma: 3500 ryou
Chakraszint: 230
Szint: C
Kezdőtechnikák (a felírtakon kívül):
Kirigakure no Jutsu (alap)
Mizu Bunshin no Jutsu

Kenshiro Mika

Kenshiro Mika

Re: Kenshiro Mika