Amori Shuu

**Amori Shuu** Hétf. Május 16 2016, 14:11

A leendő pályázattal belekezdenék hát karakterem egy nagyobb mérföldkövébe, mely elindítja őt a változások útján, s rátereli a tudomány, a jövő technológiája, valamint a mechanizmusok megismerésének ösvényére. A történet pont ott kezdődik, ahol a játéktéri kalandja befejeződött. Témáját tekintve betekintést nyújt az idegenek számára egy fiú életébe, ki a halállal küzdve nap, mint nap, lehetőséget kap arra, hogy változtasson, a kérdés csupán, hogy döntései végül milyen irányba sodorhatják az így is zárkózott és zavart lelkű fiút. Pályázatom legfőképp a mechanikus kar megszerzésére irányul, azonban felvet egy új NJK-t is, kiknek személye igen csak fontos lesz Shuu életében. Ugyan nem lesz jelen a fiú mindennapjaiban, mégis…nagy szerep fog jutni a jövőben, (NJK leírás a történet végén), valamint egyfajta jellemfejlődés is közrejátszik a történetben, ahol is a fiú megtanul...harcolni az álmokért.

Az iromány ellenőrzését kérem, hogy a karakter állandó mesélője, Terumi Mei végezze, azonban olvasását ajánlom sokak figyelmébe.

A sors fintora…olykor rövid és egyszerű, néhol pedig, hosszú és nehéz. Az élet egy börtön. Testi börtöne a léleknek, mely okkal született. Hisz minden okkal történik. Vannak, kiknek útja könnyen járható s ezáltal…egyszerű és nem tartogat semmit sem, hamar feledésbe merülhet. Azonban vannak oly lelkek, kiknek rabságuk alatt nehéz, kínkeserves, és hosszú utakat szánt a sors. Oly utakon, mely nap, mint nap próbára teszi önmagát, s nehézkes megpróbáltatások útján juttatva a feledés, vagy az örökké való fennmaradás útjára. Talán az élet megjutalmazza azt, amit az előző életedben nem kaphattál meg, mikor megérdemelted. S talán az élet megbünteti azokat, kik előző testükben oly szörnyűségeket követtek el, melyekre nem volt elegendő idő, a megbűnhődésre. Számos formája van a gonosznak. Arca az árulás, a lopás, vagy mások életének kioltása. Talán az új élet bűnhődés az olyanok számára, mint a hazugok, a kegyetlenek, a zsarnokok. Bárki is voltál, a sors sohasem felejt. Ám legyen bármennyire is kegyetlen, mindig ad, nem csupán elvesz. Különös dolog a sors. S bármikor közbeavatkozhat…Még akkor is, ha mindent, amit elterveztél…egy perc alatt, gyökerestül felfordul…

Az apró domb tetején ketten sétálnak, a mögöttük eltűnő nap fényében. Egy magasabb fiú, mellette egy lány. A lány, kissé szégyenlősen áll meg, majd körbetekint. Ekkor a mellkasán lévő medál felé nyúlva, kinyitja annak aprócska ajtaját és feltárja a benne rejtő titkokat. Pontosabban egy köröm méretű, lilás fényt árasztó követ.
- Ne mondd el senkinek – kérleli Hikaru a chunnint, hogy őrizze meg titkát. Shuu fejet hajt, azonban szemeit nem képes levenni a törmelékről. Az apró kavics oly hatalmasnak tűnt a chunnin számára. Kagemori tehát igazat beszélt a kőről. Valóban nem az az egyetlen, amely a faluban van gondosan őrizve, kell még lennie máshol is. Valahol, a Csillag országának földje alatt. Shuu kezén még mindig feszült a drótháló, melyet nem is engedett gyengébbre a délután folyamán. Tetszett neki az erő érzete, húsz éven át élt gyenge testében, s most túlságosan is kívánja az erőt. Ha hazaért, akkor pedig gondoskodni fog arról, hogy erősebbé is válhasson. Az elmúlt napok különös eseményei kezdenek lecsillapodni, s kezd világossá válni a chunnin számára, hogy minden, amit eddig csak feltételezett a világról, mostanra gyökeres változásokon ment keresztül. Először a felbukkanó idegen, kiről kiderült, családjának megsegítője, s azért jött el, hogy Shuut felébressze az álomvilágból. Majd az a történet a csillagról. A csillagpor. A barlang…és Hikaru. Túlságosan is sok volt egyszerre, s nehezen volt képes feldolgozni. Ha egyáltalán képes volt megemészteni mindezt. Shuu elcsendesedett. Némán sétált tovább Hikaru oldalán, kezén még mindig a dróthalmaz, majd megadta végre a kezdést, egy jobb élethez. Erősebbnek és magabiztosabbnak érezte magát. Talán sohasem érzett ilyet korábban. Talán egyszer csupán…Mikor hazahozta haldokló apját. A nap, mikor chunninná nevezték ki.
Felköhögött ismét. Immáron jobb keze sokkalta jobban reagált, s könnyed mozdulattal indult szája elé. A permet rárepült a drótháló burkolatára, melyet köpenyének sarkába törölt. A szája széle fel volt szakadva, de legalább már nem fájt. Már közel jártak a városhoz. Shuu, a város melletti kis ház ajtajában megállt, majd fejet hajtott a lánynak, hogy erőt és reményt adott számára. Sohasem fogja ezt elfelejteni. Shuu betért a házba, majd behajtotta maga mögött az ajtót.
- Szép estét édesapám – szólt be a nappaliban heverő férfira, ki félően nézett a chunninra.
- Már azt hittem, bajod van. Szinte egész nap távol voltál a csillagtól. Jól vagy, fiam? – teszi fel apja a kérdést.
- Semmi bajom. Csupán…kicsit ki akartam mozdulni. – apja a válaszra elmosolyodott, majd visszafordult a kanapén, és olvasott tovább. Shuu pedig felsétált szobájába. Ágyába feküdt, majd maga elé emelte kezét,s csupán nézte.
- Tényleg igaz…a csillag…szétszóródott. Ha sikerülne találnom egy kisebb darabot is csupán…Azzal képes lehetnék akár a nagy árokig kisétálni anélkül, hogy megfulladnék. Ha csak egy kis részére bukkanhatnék…az kiszabadítana engem ebből a börtönből.

Másnap reggel frissen kelt Shuu, s csupán akkor vette észre, hogy egész éjszaka drótba volt tekerve a keze, mikor kelés után a szemeiből ki akarta törölni a csipát. Reggelizni indult, majd miután befejezte, kisétált a szentély elé. A földre ült, majd lehunyva szemeit, nekikezdett a reggeli meditálásnak. Ám nem volt képes teljesen kikapcsolni. A vágy, az álmok, melyek éjszaka rátörtek, oly mértékben lopták el figyelmét, melynek következtében nem volt képes teljes transzba esni. Egyetlen egy dolog érdekelte jelenleg…a csillag. Azonban azt is tudta, hogy rengeteg erőre lesz szüksége, ha egy körömnyi darabot is találni akar.
A meditáció után felkelve a földről visszatért a házba, majd felöltözött. magára öltötte fekete felsőjét, s a nadrágját. A lila színű mellényt jó erősre kötötte derekán, majd végül fejpántját felerősítette jobb, még mindig bedrótozott karjára. Végül a városba indult, hogy beszerezze a tegnap tanultakhoz szükséges alapanyagokat. Az aprócska város csendes volt még ily korán, csupán néhány lakosa válogatott a piacrészen a frissen hozott gyümölcsök és zöldségek között, míg más pékáruval lépett ki az egyik üzlet ajtaján.
- Jó reggelt, Shuu. Mi történt a kezeddel? – teszi fel a kérdést az idősebb hölgy.
- Ez csupán egy új technika, melyet készülök kitanulni. Sok időt vesz igénybe, de kezdem megszokni – válaszolta mosolyogva Shuu, mire a nő viszonozva a mosolyt, elköszönve továbbállt. Végül a lilás-fekete ruhába öltöztetett chunnin betért az üzletbe, melynek ajtaja felett egy kalapács állt ki a falból egy – Műhely – címtáblával kiegészítve. Az ajtó nyitására aktivizáló kisebb csengő megkezdte zenéjét, ahogy Shuu betért az üzletbe.
- Jó reggelt – köszönt a fiú, a felé forduló bajszos boltos felé, majd a sorok között kezdett el sétálni. Hamar rá is talált a dróthuzalra, melyből tíz métert levágva, a pulthoz vitte. A boltos ránézett a fiú jobb karjára, majd csodálkozóan megvakarta a fejét.
- Adhatok még valamit? – tette fel kérdését. A fiú nemlegesen forgatta fejét,
- Nem, köszönöm – válasza után kifizette a drótot, és kisétált az üzletből. Visszatért a házhoz, majd leült ismét a szentély elé. leülve a fapadlózaton elterülő szőnyegre, meditálni kezdett. Elméjét sikerült mélyebben ellazítani, ahogy azt reggel tette, s a reggeli séta, jót tett neki.
A majdnem egy órán át tartó mély transz végeztével a kő közelében maradt a fiú, majd csupán szemlélni kezdte. idő közben bal kezére is rátekerte a tanult módszerrel az újonnan beszerzett dróthuzalt, immáron a bal karjára, feszesen, és sűrűn körbefonva a karját, és a kézfejét. Végül felkelt, majd mély levegőt szívva a szentély és a kő által sugárzott levegőből az ajtó felé fordult.
- Itt az idő, hogy magam irányítsam a sorsom. – mondta, majd kisétált a szentélyből.
Némi élelmet és megannyi vizet pakolt táskájába, majd megerősített kezeivel felkapva azt, nekiindult, vissza oda, ahonnan minden elkezdődött.
Felkeresve Kagemorit, a következőket intézte felé.
- Igaza volt. Engedd, hogy a barlangban áshassak. A csillag nélkül…úgyis végem. Nem akarok tovább zombiként élni, s a saját árnyékomban élni…nem is élni…csupán létezni. Túl akarok lépni az eddigieken. A saját kezembe kell vennem az életem.
Kagemori beleegyezett, s elkísérte Shuut a barlang bejáratához.
- Lenn vannak a fiúk, majd ők megmutatják neked, hol is csinálhatod. Büszke vagyok rád Shuu – mosolyodott el, majd a föld felé nyúlt.
A barlang bejárata nem volt messze a szentélytől. S ajtaja sem volt épp a legszembetűnőbb a kopottas, sötétre festett kráter szélén. Az ajtó, mely a földből nyílt, egy lépcsőt rejtett maga mögött. Lesétált, kezeivel erősen kapaszkodva a fokokba, stabil érzetet nyújtott számára. A lépcső végén egy nagyobb vájatban találta magát, ahol a falba szerelt fáklyák fényeiben különböző asztalokat és szekrényeket és néhány szék állt. Az asztalon csákányok és sisakok, kötelek és kampók hevertek. Két bányász fordult Shuu felé.
- Újra megpróbálod felemelni a csákányt kölyök? Menj haza, ez nem a te helyed. – mondta az egyik megtermettebb, ki épp felső testét szabadította meg ruhájának súlyától. Azonban Shuu mintha meg sem hallotta volna a férfit, sisakot ragadt, majd egy körbetekert kötéldarabot vállára vett, végül egy csákány elé lépett. Jobb kezével ráfogott a famarkolatra, majd némi chakrat koncentrálva a kezét körbefogó drótra, vállával együttesen, s bal kezének besegítésével, felemelte a nehézkes eszközt. Egy fáklyákkal kivilágított üregen sétált végig, míg el nem érte a csákányozás hangjának forrását, a Csillagtermet.
A hatalmas barlangi üreg szinte a csillag alatt lapul, s megannyi vájat indult már a belsejébe, hogy az emberek rálelhessenek a lehulló Csillag széthulló és letörd darabjaira. Ugyan eddig Shuu sem hitte volna, hogy igaz lenne, a minap látottak épp elég indokot adtak számára, hogy ma megragadjon egy csákányt, és maga is a csillag után kutathasson. S ugyan tisztában volt vele, hogy amire vállalkozik, az nem percek, s nem is napok, hanem hosszú-hosszú évek munkáját jelenti. De ha csak évek után is, de rálel egy darabjára a széttört csillagnak, azzal megláthatja végre azt, amit a nagy árok rejt maga mögött. Azt, amiről Shuu oly régóta álmodozik…A világot. S most, hogy felcsillant a remény, a fiú mindent megtesz annak érdekében, hogy saját, drótba font kezébe vehesse sorsát.
Shuu chakrat keringetve a drótokban, együttesen mozgatta karját és a drótokat. Csont és fém egyszerre munkálkodott, mire a csáklya a magasba emelkedett. A chunnin mély levegőt vett. Majd összeszorítva fogait, nagyot csapott az üreg belsejébe. Egy nagyobb kő tört le a falból, mire a fáklya fényében ismét elsuhant a csákány árnya. Újabb csapást mért a falba, majd újabbat.
Szemei előtt ott lebegett az emlék, az apró, mégis erőt sugárzó, lilásan vibráló kő, Hikaru nyakékében. Az ékszer, ami utat mutatott a fiúnak, most erőt ad számára, hogy túlélhesse saját sorsát. Csak ez az egyetlen dolog tartotta benne az erőt.
A csákány megannyiszor csapódott a falnak, Shuu ruháját teljesen átitta a testnedv, mely patak módjára dőlt belőle. Talán egész életében nem végzett mély ennyire nehéz fizikai munkát, ráadásul ilyen sokáig. Vizet vett elő, majd szinte kiürítette néhány korttyal az üveg tartalmát. Lihegett, fáradt volt, ám érezte, ha kezeiben nem is, a drótokban és chakrakészletében még bőven van tartalék. Úgyhogy megragadva a csákányt, visszatért a járat bővítéséhez.
Órákon át lenn volt a fiú, s mikor érezte, fizikálisan nem képes tovább állni a lábán, s kezei is elernyedtek már a drótok alatt, úgy döntött, hazatér. Azonban holnap vissza fog térni. Mindaddig, míg nem talál egy követ.

Fáradtan ért haza, s köhögése is előtört a ház közelében. Forró vizet engedett, majd ellazulva beleült. A drótokat letekerte kezeiről, s látta, ahogyan egész teste vörös volt, s erekkel teli. Zihált a mellkasa, s remegtek a karjai, valamint a lábai. Meditálni kezdett.
Végtagjain a bőr megöregedett szinte, miután másfél órányit áztak a vízben. Shuu a kihűlt víz fagyos érzetére kelve, kimászott, majd megtörölközött. A konyhába sétálva megvacsorázott, majd lefeküdt aludni.
Másnap korán kelt, s a reggeli meditáció után, újból a bányába sietett. Két drótja a mellkasára volt kötözve, s mikor felvette védelmi sapkáját, a Drótcsévélő segítségével ismét szorosan körbetekerte a kezeit, majd megragadva a csákányt, dolgozni kezdett.
Este az apja vacsorával várta őt. Sötét volt, mire Shuu hazaért.
- Merre mászkálsz mostanság? Nem vagy kicsit sokat a csillagtól fiam?
- Megnyugtatlak, apám, itt vagyok a közelben, csupán…keresek valamit, ami segíthet legyűrni ezt a betegséget. Valamit, ami segíthet, hogy rendes életet élhessek.
- A csillagporról beszélsz Shuu? Az csak mes… - kezdi el apja, mikor a chunnin félbeszakítja.
- Láttam, a saját szememmel. Egy körömnyi követ. Én…hiszem, hogy nem ez az egyetlen kő. S ha ez az egyetlen lehetősége annak, hogy megismerhessem a világot, hogy legalább egyszer járhassak a nagy árkon túl... – mondta Shuu, határozottan, könnyes szemeivel.
- Ígérd meg Shuu, hogy vigyázol magadra. – noha apja támogatta mindig is a fiát, tudta, testi gyengesége veszélybe sodorhatja őt, így igen csak megkérdőjelezte benne a tiltását, ám úgy vélte, az csak sokkal rosszabb kimenetelbe torkollana. örült annak, hogy haldokló fiát látja erőre lobbanni, mégis, a tudat, hogy teste vagy a betegségtől, vagy a csillag mellékhatásától, de meg fog semmisülni. Ez elkerülhetetlen volt. Csupán Shuu nem tudta ezt. Könnyes szemeivel engedte pihenni fiát, s nem akadályozta meg abban, hogy rövid életét valami olyannal tölthesse, amivel ő akarta. S talán van valami más is, mely engedte az apát erre a szinte megmagyarázhatatlan engedékenységre. Shuu nem egyszer nyűgözte le már őt, azonban tudta, a halált nem kerülheti el senki.

Három napja már, hogy a chunnin a bányában dolgozott, evett, ivott, aludt. Még itt is könnyített magán. Egy hete annak, hogy a fiú erőt véve magán, nekiindult élete, talán sorsdöntő fontossággal bíró akadályának, s két kezével ássa ki a földre szóródott csillag törmelékeinek darabjait. napról napra, egyre korábban indult neki a nehézkes munkának, s egyre később ért csupán haza, mire úgy döntött, itt marad néhány napot. Néhány órányi pihenés csupán, amit megengedett magának a kőfaragások között. Néhol rátörtek köhögő rohamai, a csillag közelsége, és a meditációk megtartásával képes volt elég erőt venni magán, és megerősített kezein, hogy a csáklyával jókora üreget vájhasson a barlang falába. Egy újabb fáklyát helyezett a falba, öt méterre az előzőtől. Ennyit haladt, mióta először csákányt ragadt. Ugyan nem oly nagy teljesítmény, tekintve Shuu fizikális állapotát, kiemelkedő munkának számított. Egyre több barlangász bátorítja néhol őt, kik úgyszintén hiszik, hogy a csillag darabjaira bukkanva meggazdagodhatnak. Jó néhányuk a barlangot tekintik elsődleges otthonuknak. Shuut egyre többször hívták be a közös étkezésekbe, és a néholi pihenésekbe. Ez idő alatt, mindig is egyetlen kérdés körül forog minden…
- Én saját földeket vennék, ahol gyümölcsfákat növesztenék.
- Én saját kovácsműhelyt nyitnék.
- Én három jó pinára és pofátlanul sok szakéra, ami az első estét illeti, a többit nem tudom…valószínűleg a többi estémen is…
- És te, kölyök? Mire költenéd a pénzt, ha találnál egy követ? – teszi fel a kérdést egyikük.
- Megtartanám magamnak…Számomra a csillag…fontosabb minden pénznél. Az a csodás, foszforeszkáló vibrálása, szinte megbabonáz. Semmi pénzért nem adnám el. – válaszolta Shuu, majd újra beleharapott a húsba, majd visszahelyezte az ölében heverő fatálba.
Ropogások zaja törte meg a néhány órája kezdődő alvási időszaknak, majd néhány kődarab lepattanása keltette fel végül néhányukat, a barlangban alvó bányászok közül.
- Emberek, ébresztő. Mindenki, felkelni – rázták fel a mélyen szunnyadó dolgozókat. Shuut az egyikük megragadta, majd erősen rázni kezdte. A fiú alig pihent néhány órát, az egész napos gürcölés után. Izomlázát leküzdte a harmadik napja után, s a csillag elkutatásától némiképp elvakulva, dolgozott.
Felkapva csákányát, és sisakját, valamint táskáját magához véve, gyors tempóban sietett ki a főteremből, vissza a bejárati üreghez. Az volt a legbiztosabb pontja az egész barlangrendszernek. Egy tucatnyi bányász, köztük Shuu tömörült be a terembe, az asztalokat a fal mellé tolva, növelték a helyet.
- Míg el nem múlik a rezgés, addig senki sem mehet vissza, világos? – kérdezte a bányászok vezetője. egyértelmű választ hangzott vissza. Volt, aki felmászott a lépcsőn, s elhagyta a helyet, volt, aki egy széken vagy asztalon foglalt helyet, s várta a fejleményeket.
A rengések idő közben elmúltak, s nem esett nagyobb kődarab sem a talajra, így néhány óra elteltével az emberek visszatérhettek dolgozni.
Shuu hamar csákányt ragadott, s újult erővel állt neki a munkának.

Ugyan a csillag használata tiltott, s csupán néhány shinobi számára adatik meg a valódi felhasználás engedélye, egy kiskaput kihasználva az emberek saját idejüket felhasználva, kutathatnak a csillag törmelékei után. Ugyanis évek óta nem talált senki, még csak egy körömnyi darabját sem az elszóródott részeknek. Vannak emberek, kik minden idejüket arra használják, hogy álmok után ásnak egész életükön át, úgy, hogy nem fizeti meg nekik senki. Ez a bányásztársaság is ily módon működhetett, afféle szakmai gyakorlatot végrehajtó és kutatási területként. S ugyan a vezetőség meg volt bizonyosodva, hogy ha a csillagnak több darabja i a környéken lenne, azt már megtalálták volna, mégis…a kíváncsiság ott volt mindegyikükben. Néhanapján látogatást tett az efféle szervezeteknél az ANBUnak nem mondható, különleges egység, felügyelni, és betartatni a biztonsági előírásokat. Néhány shinobi csupán, melyek között mindig van egy szanitéc is, aki megvizsgálja a lenn dolgozókat.
Második hete már, hogy Shuu ismét összecsomagolt otthonról, és a bányába költözött. Ő maga is otthonául érezte a kőpadlót és az üreget, melyet maga ásott. A drótcsévélőnek köszönhetően chakraval sokkalta tovább bírja az ásást, mintha testével végezné ugyanazt a munkát. Még ha rendes fizikummal is rendelkezne az illető. Apropó…Az elmúlt egy hónap munkájának köszönhetően Shuu testén különböző dudorok, vonalak rajzolódtak ki, s a rendszeri étkezés, mely megkívánkozik a nehéz ásás után, úgy tűnik, a halálra ítélt fiú testén is képes volt izmokat varázsolni. Shuu azóta egyszer ismét betért a városba, s utolsó filléreit is elköltötte némi drótért. Újabb tíz méter, mellyel immáron nem csupán a két karját fonhatta be, hanem összekötötte vállait a hátán és a mellkasán, így még inkább egyben tartva testét. Az elmúlt egy hónap alatt oly mértékben fejlesztette ki saját testén a technikát, mely lehetőséget adott számára, hogy kellő elszántság, és chakra bevetésével mélyebbre áshasson, mint bármelyikük a nagy teremben lévő, ellazultabb, öregebb tagjai közül. Az éjszakák azonban nem teltek mindig nyugodalmasan. Shuut nem egyszer verte ki a víz, s kergették rémálmai. Rémálmok valamitől, ami ellopja tőle a követ. Éjjelente nem egyszer beszélt, s vergődött a vájatban, összedőlve, kifáradásig dolgoztatva magát.
- Shuu. Shuu ébredj. Szerda van – szólította meg valaki. A chunnin kinyitotta szemeit, mikor a fáklyák fényében néhány alakot látott. Két bányász társa volt. Shuu felkelt, majd kisétált az üregből. A huszonnyolc lámpa leszámolása után kiértek a nagyterembe, ahol a többiek sorakozóban álltak.
Két maszkos shinobi sétált előre, őket követve másik kettő, medikus, végül egy Hoshigakure fejpántos, fekete hajú, barnásabb bőrű férfi jelent meg. Az álarcosok kezüket a falakra tették, chakrajukkal átitatva a falat, megvizsgálva, van e törésvonal benne. Addig a két medikus megosztva a tömeget, egyesével vizsgálták át szívüket, látásukat, és jegyeztek fel egyéb adataikat.
- Amori Shuu. Foglaljon helyet. Hogy érzi magát? – kérdezte az elegáns, fehér ruhába bújtatott, szemüveges, hosszasabb, barnahajú férfi, ki az elmúlt egy hónapban gyakran vizsgálta a chunnint. hangja kedves volt és körültekintő. Vizsgálatai alatt szinte végig beszélgetett Shuuval. Folyton arról kérdezte a fiút, miért nem vállal a városban inkább munkát, keresne pénzt is, ám mindig örömmel tapasztalta, hogy Shuu fizikális állapota javuló tendenciát kezdett el diktálni. Szavaival mindig tartotta az erőt a fiúban. Bátorította őt, mindeközben becsülte a kitartását és az elszántságát. Törődési kényszere talán Kagemorin is túltettek.
- Köszönöm, remekül. Kicsit zsibbad a jobb lábam, de túlélem – mosolygott el a fiú. Shuu mindig is az utolsó volt a sorban, ám nem azért, mert ő volt a bányásztársaságnak a legfiatalabb tagja, hanem mert az orvos vele tudott a legtöbbet elbeszélgetni, s amíg a többieken gyorsan végrehajtotta a rutinvizsgálatokat, addig a fiúval egyfajta baráti kapcsolat is kialakult. Shuu örült, hogy van, aki támogatja őt, és hogy egészségügyi állapota aktívan ellenőrizve van.
- Nos, és…talált már valamit, Amori-kun? – tette fel mosolyogva a férfi.
- Ugyan. Talán valóban egy álom csupán… - tűnődött el a fiú, elmosolyodva, miközben mélyen magában tudta, hogy létezik. S erről csupán hárman tudnak. Már ha az apja elhiszi neki. – Mondja, Shikomi doktor, ön hisz a csillagporban? – teszi fel kérdését Shuu.
- Én önben hiszek, kedves Shuu. S hiszem, ha erősen tapossa a saját ösvényét, végül rálel arra, amit oly régóta keres. – mosolyodik el, majd felkel a tekercsből idézett asztaltól, és elköszön. Minden felszerelésüket a két álarcos viszi magával a tekercsbe zárva. Majd miután elhagyják a barlangot, a „legénység” nekiáll a munkának.

Nagyobb kődarab esik le a chunnin lábai mellé, mikor a csákánnyal erőset vágott a falba. Talpa alatt megremegett a talaj, miközben az eszköz hegyes végével az apróbb törmelékeket kotorta ki a keletkezett lyukból. A remegés közben átjárta a mennyezetet is, mely jónéhány centivel volt alacsonyabb, mint Shuu maga, így görnyedve ugyan, de még egy nagyobb törmeléket sikerült kiütnie a falból. Újabb remegés rázta meg a talajt, majd az első, szinte alig hallható parancsszavak a nagyterem felől.
- Mindenki kifelé. Gyerünk emberek. – indult meg egyikük, egyesével üvölteni a járatokba. Voltak nagyobb üregek, melyet ketten, akár hárman is ástak egyszerre, s voltak, akik egyedül ástak, mint ahogy Shuu is.
- Itt van mindenki? – tette fel a kérdést.
- Hol van a kölyök?
- Shuu?!
- Shuu!!! - kiáltották az emberek a vájatba, majd az első kő lezuhanása után egyikük megindult befelé. Gyorsan sietett, miközben a fiú nevét üvöltötte.
- Süket vagy, hogy baszna meg a Földatya, gyere már kifelé! Shuu!
Shuu hallotta a hangokat, ahogy őt szólítják, ám a lekotort kövek mögött mintha valami fényt látott volna. Talán cska a szeme káprázik. Poros ruhájába törölve arcát, újból megvizsgálta a talán egy centis kis lyukat, melyből az imént alig látható, mégis gyengén villódzó fény szűrődött ki. Elengedve a csákányt, benyúlt az üregbe, majd a dróttal körbefogott ujjaival kezdte kaparni ki a maradék törmeléket. Másik kezébe kunait ragadt, s hevesen kezdte el tördelni a falat, ám az nehezen adta meg magát.
- Én…én…Megta…
- Megdöglesz, ha nem húzunk innen. Shuu, kelj már fel – ragadta meg ruháját, s kezdte elhúzni. Ekkorra a vájatban is már kisebb darabok estek a földre a plafonból.
- Ne! – ellenkezett, majd lábával tolva el társát, körmeivel kezdte kaparni a falat. Társa ellökve lábát, megragadta vállait. Azonbana dróttal körbevett felső tetsű fiú nehezen adta meg magát, és szinte oroszlánmódjára harcolt, hogy jobb kezével elérhesse a fényt.
- Shuu, a rohadt életbe, induljunk már.
- Még egy kicsi kell. Még egy ki…
Ekkor remegett mely újból, szinte az egész barlang. A vájat fala megrepedt, s a két, egymással küzdő férfi a lehető legrosszabb helyen voltak. Shuu nem engedte magát hátrébb, pont akkor, amikor rátalált az életét is megmentő kőre.
- Nem veheted el tőled.
- Shuu. A szaros életed mentem – mondta majd pofán vágta a fiút. Shuu mély levegőt szívott, majd dróttal bevont könyökével hátracsapott, egyenesen a férfi arcába, majd visszafordult a falhoz. A férfi teste lassan vágódott a földre, fejét a falba verve. Eközben Shuu újból kaparta az apró üreget. nem is nézett hátra.
- Nem veheted el tőlem. – mondta dühében.
- Nem veheti el se… - akadt meg mondata, mikor az előtte lévő fal megrepedt, s egyre nagyobb darabok törtek meg és szakadtak egyenesen lefelé, rá, a dróttal befont kezére. Shuu nagy nehézségek árán tartotta vissza, megtámasztva kezét az üreg aljának, az egyre nehezedő sziklák súlya alatt, míg végül, mikor érezte, ahogy a drótok feladják a küzdelmet, szinte darabokra vágva és zúzva, ráomlott az apró üreg a jobb kezére. A drótokkal felszabdalt keze pedig fogságba esett. Talán csak ekkor eszmélt fel, hogy mi is történik. Az elmúlt időszak megváltoztatta őt, s kezdett a rögeszméjévé válni a csillag kutatása. Azonban kezének szinte a megsemmisülésével keletkező fájdalom, most mindent a felszínre hozott. Szökni próbált, de karja láncként tartotta őt az egyre jobban remegő falhoz. Társa még mindig eszméletét vesztve feküdt a földön. Végül Shuunak nem volt más választása, minthogy a drótot leválasztva testéről, megszabadul attól, ami a kezéből maradt, mely a dróttal szinte egybeforrva, rabként tartotta. Bal kezével a derekán lévő
A fájdalom leírhatatlan volt. A derekán lévő ninjatoért nyúlt. Minden erejét összeszedte, hogy át tudja vágni a drótokat a karddal, s egyben levágva a megamaradt, csonk karját is. Halálhörgései az egész barlangot bezengték, mire a penge végre áthatolt a kezen, s elengedte őt. Shuu a falnak támaszkodott, hogy ne essen el, majd ahogy tudott, kifutott a járatból. nem számolta a fákylákat, hiszen már azt sem tudta, mennyit ásott le az elmúlt hónapban. Egyetlen dologra tudott koncentrálni. Hogy minél hamarabb kiérhessen. Talpa alatt nem egyszer remegett meg a föld, megmaradt, s drótba tekert bal karját feje fölé emelte, hogy megóvhassa azt az érkező kődaraboktól. Mert azok ugyan nem kímélték őt. megannyi ütést mértek a fiúra, ki nagy nehezen, de képes volt kijutni saját üregéből, majd mély levegőt véve, nekiiramodott az elsődleges folyosónak, hogy elérje az óvóhelyet. Ketten futottak elé, és vitték ki.
- Hol van Mao? – kérdezte egyikük. Azonban Shuu sokkos állapotába került, s képtelen volt felfogni a kérdést. Talán még maga sem tudta, hogy a kő vagy a karjának elveszítése okozhatta a végső traumát, valószínűleg még nem is igen dolgozhatta fel az egészet. majd egy kisebb kő zuhant a fejére, melytől elájult.

Vakító fehérség fogadta őt, mikor felkelt. A nap teljesen beragyogta a hófehér szobát. Mi történhetett? A feje szétszakad. Próbált felülni, de teste nem engedte.
- Felkelt. – mondta valaki.
A vakító fény, a barlangban töltött hosszú időszak után oly mértékben hatott gyilkosnak, hogy bekönnyezett a szeme, s egy ideig teljesen megvakult, még hunyorogni sem volt képes, úgy összerándult szemöldöke. Kezeit arcához emelte, mikor…nem érezte a jobb kezét. Csupán mérhetetlen fájdalmat. A kínzó vakság ellenére is résnyire kinyitotta szemeit, majd halvány körvonalakban látta, ahogy egy ágyban fekszik. S jobb keze helyén,a felkarján fásli van tekerve. Egy csonk tekintett vissza a fiúra.
- Mi…mi történt? Ezt ne! Ne! – kiabált, miközben hirtelen felpattant.
- Nyugodj meg Shuu – nyugtatta a székéből felpattanó apja, valamint a teremben benn tartózkodó ápoló is.
- Baleset ért téged…a barlangban. Azt mondták egy ember életét vesztette, s fiam, neked sem hiányzott sok hozzá, hogy ott maradj. – ölelte át a chunnint, kinek mindene fájt.
- Amputálni kellett szinte a teljes karját, hogy rendesen beforraszthassuk a sebhelyet. Rengeteg vért vesztett. Arra kérem, pihenjen még egy jó darabig. Az állapota még nem teljesen stabil. Kérem, feküdjön vissza – folytatta az ápoló, majd arra kérte az apját, hogy hagyja el a termet.
- Apa. Láttam. – mondta Shuu, ijesztően csengő hangon. – Vissza kell mennem – mondta.
- Itt maradsz Shuu, míg az orvosok ki nem engednek. Utána pedig hazajössz. Hát még mindig nem fogod fel? Majdnem belehaltál! – emelte fel apja a hangját a végére. A chunnin higgadt hangon csupán annyit mondott
- Akkor is láttam. És ki fogom ásni. Újra. Újra. Újra – ismételgette, mígnem ki nem dőlt ismét.
Mikor felkelt, csend volt a teremben. Hamarosan egy nővér nyitott ajtót, s meleg teát hozott, Shuu számára. Valamint egy újabb vendéget.
- Üdvözöllek Shuu. Örülök, hogy még látlak – mondta a megszokott higgadt hangján.
- Doktor Shikomi. Maga…?
- Jöttem hogy szemügyre vehessen a kis túlélő bányászunk. – válaszolta meg előre a chunnin kérdését. A nővér letette a fiú mellé a kancsót, majd kisétált.
- Ami azt illeti, nem sokon múlt…legalábbis azt mondták. Azt mondták beütöttem a fejem, így nem emlékszem sok mindenre.
A doktor leült a fiú ágya mellé.
- Nem emlékszel…semmire? – kérdezte.
- Doktor…maradjon köztünk, de…megtaláltam. Én láttam. – mosolyogta el magát a fiú, majd felköhögött. – Ki fogom ásni…újra – mondta elégedetten. Igen csak zavart volt.
- Fél kézzel alig hiszem. Sőt…a jelenlegi állapotában sajnos nem engedheti meg a társaság, hogy tovább alkalmazza önt. Sajnálatos módon, ilyen helyzetben nem képes a bányában dolgozni.
- Ne…ezt nem tehetik. Én…ki akarom…nekem ki kell ásnom újra! – emelte fel a fiú a hangját.
- Sajnos nem én írom a szabályokat, kedves Shuu…azonban…nincs még minden veszve.
- Beszéljen doktor, kérem.
- Hallottam, bizonyos műtétekről, melyekkel képesek voltak...pótolni, az elvesztett végtagokat. Ugyan igen csak ritka, de…
- Milyen műtétek, doktor?
- Mondja csak, kedves Shuu. Ön valóban ki akarja ásni újra a követ? Még ha az élete is múlott egyszer ezen? – tette fel a hirtelen idevágó kérdését, különös hangon a férfi.
- Mindent megtennék azért, hogy újra visszatérhessek.
- Ha jobban van, akkor látogasson el hozzám. Van néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk. – mondta a férfi, majd letett egy kis kártyát a bal keze mellé, majd fejet hajtva
- További kellemes pihenést kívánok, kedves Shuu – végül kilépett és becsukta maga mögött az ajtót.

Shuu négy napig feküdt a teremben, mikor az orvosok elengedték őt. Négy gyötrelmes nap, a tudata, hogy fél karral keljen tovább élnie. Négy véget nem érő nap, az elmúlt időszak után. S négy olyan nap, míg a fiú nem volt képes máson merengni, mint a férfi felvetésén. Ugyan nem árulta el végül, mire is gondolt, furdalta a kíváncsiság, és a vágy, hogy újra kiáshassa a követ. S azzal végre…világot láthatna. Végül úgy döntött, hogy meglátogatja a doktort, saját lakásán, melynek címét a kártyára véste.

A város szélétől nem messze egy elegánsabb, többszintes épület volt, ahol a doktor élt. Shuu beljebb kerülve a házba, teát kapott, és helyet a nappaliban. A férfi nagyobb tölgyfaszékben foglalt helyet, míg Shuu a szék melletti kanapéra.
- Tudtam ám, hogy meg fog látogatni végül, kedves Shuu. Hallgatom.
- Végiggondoltam mindazt, amit mondott. Az elmúlt négy napban megpróbáltam feleleveníteni, mi is történhetett odalenn.
- És…netalán visszaemlékezett valami érdekesre?
- Doktor…én láttam a követ. karnyújtásnyira volt tőlem. Szinte a kezemben volt.
- De most mégis itt van…egy csonkkal az oldalán.
- Azt mondta, van rá mód, hogy visszakaphassam a karom. Árulja el nekem, milyen műtétre gondolt?
- Tudja, kedves Shuu. Van az orvoslási tudománynak egy olyan ága, mely a modern tudománnyal és technológiával ötvözi a gyógyítással. Egy igen rejtélyes, és misztikus ágazat, amely képes pótolni mindazt, amit elveszítettünk a fizikális testünkből. Ugyan a műtét korántsem veszélytelen…
- Doktor. Ön ismer olyat, aki képes ilyen műtétre?
- Igen…– mosolyodik el az orvos, miközben felkel, s lassú lépésekkel az asztal felé lépked.
- Én magam. Azonban mint mondtam, a műtét korántsem veszélytelen, valamint az eszközök, és a szükséges anyagok begyűjtése is jókora összegekbe kerül. Talán ezért sem oly elterjedt. Azonban ha hiszi, ha nem…vannak bizonyos személyek, kik szintúgy felfigyeltek a statisztikákra, s egyikőjük bizakodóan állt hozzá egy jelenlegi kutatásunkon. Nem kevés pénzbeli támogatással járul hozzá egy olyasfajta…beavatkozáshoz, melyet… - éri el az asztalt, majd egy vékonyabb dossziét megfogva, visszatér - Érdemes lenne megszemlélnie.
Ekkor az orvos átnyújtja a papírokat a chunninak, ki az ölébe vette. A borítójára ennyi volt írva

Shinsei

szigorúan titkos

Shuu felnyitotta az aktát, majd lapozni kezdte.
- Ugyan még csak kísérleti státuszban van, mégis…talán megoldás lehet.
A papírok statisztikák, tervezetek és alkatrészek leírásának oldalait tárták a chunnin elé. Majd bekerült néhány rajz is. Igen csak bonyolult szerkezet tervrajzait és leírásának soraiba olvasott bele Shuu, elvégre saját maga is szereti a tudományt és a találmányokat, teljesen lebilincselték a képek. Végiglapozta az akta minden egyes oldalát, beleolvasva minden lapjába.
- Kedves Shuu. A karját már sohasem szerezheti vissza. Azonban…ha valaki támogatja önt, mert oly dolgokat vélt felfedezni magában, hogy efféle támogatásra szánja el magát, talán érdemes átgondolnia.
- Doktor. Nekem kell ez a kar. – jelentette ki Shuu határozott hangon. – Ez…ez valami csodálatos. Sokkalta többre hivatott, mint gyenge karom, melyet felfalt a szikla. Ez…a jövő.
- Úgy bizony, kedves Shuu. Ez a jövő – lép a fiú mögé az orvos, majd két kezét a fiú vállaira helyezi. – Hát akkor. Akár indulhatunk is. – ekkor a fehér ruhás férfi hátrébb lépet, majd magával hívatta Shuut. A chunnin követte őt. A ház egyik ajtaján belépve, hosszú lépcsősorra bukkant, melyen lefelé vezető útjuk hosszú volt és némiképp rémisztő. A lámpások fényében Shuu a falra tapadt árnyékát szemlélte, s karjának hiánya új erőt adott neki.
Valamiféle földalatti bunkerszerű, betonfalakkal körbevett terembe érkeztek meg végül, melyet több lámpással kivilágított, sátrak állomásoztak. A falról néhol víz csöpögött, derékmagasságig, valamint a teljes padló, egyhangú, megszürkült és néhol besárgult, csempével volt feldíszítve. Néhol jókora darabjai hiányoztak az összképből, rémisztő hangulatot festve.
- Hol vagyunk, doktor Shikomi? – kérdezi a fiú, miközben végigtekintett a hatalmas termen.
- Tudja, kedves Shuu. Míg az efféle kísérletek nem fejlődnek tökéletessé, addig fennakadhatnak bizonyos…problémák, melyeket célszerűbb idelenn kezelni, mintsem egy aprócska üzletben. – mondta habozás nélkül a férfi. Két másik személy csatlakozott, miközben Shuu, a férfi kérésére, egy fehér ágyra feküdt. A férfi egy injekciós tűt vett elő, míg a frissen érkezett asszisztensek előkészítették a műtétre a labort. Elsődlegesen is…megkötözték, erősen megszíjazták a három megmaradt végtagját a fiúnak, valamint a gyomránál is megbéklyózták őt.
- Mint ahogy mondtam, nem lesz könnyű, úgyhogy a nyugtatókból erősebb adagot fog kapni, mint a megengedett, még ez sem orvosolja teljes egészében. - A férfi megpöccintett a hosszabb injekciós tűt, melynek különös, szürkés folyadékot tartalmazott.
- Ez a szérum segít a sejtjeinek a mechanizmus befogadására, valamint néhány sejtjét átalakítja, összeköti az agyát a Shinsei-el. – a férfi ekkor közelebb lépett, majd a tűt a fiú jobb vállának húsába szúrta.
- Ez most egy kicsit fájni fog… - kezdte el beadagolni az épségben maradt érbe a tű tartalmát. – Ami utána jön, az már inkább fájdalmas lesz.
Shuut mintha ezer penge szúrta volna egyszerre csonk karján, az elvesztése nem okozott talán akkora fájdalmat, melyet a szérum bejutása. Vergődni, kiáltozni kezdett, próbált szabadulni, de a szíjak erősen tartották őt. Egyszerre égette őt a fájdalom, marta a kínzó érzet. Nyakán az erek hatalmasra duzzadtak, s vérvörös szemeivel, néhol gyorsabban pislogva a szemébe kerülő izzadságtól, válla felé fordul. A szürkés anyag látszólagosan kúszott felfelé a véráramlatban, egészen a csonkig, megszínezve bőrét a haladás irányába. A fájdalom végigkúszott a megmaradt karján, s mellkasának jobb részének jelentős területét, a vállán átkúszva pedig a jobb lapockájáig, át, a hóna alatt, az első két boráig, majd onnan összekapcsolódva végül a mellkasával. Talán még ember nem élt át akkor fájdalmat, mint amit a szérum okozott a fiú számára. Végül az elszürkült csonk, mintha megkeményedett volna. A fájdalomérzet ugyan csökkent, de még megmaradt.
- Most pedig – kezdett bele Shikomi – kezdjünk bele a műtétbe.
Az elkövetkezendő órákban a felhalmozott eszközök és alkatrészekért egy nagyobb barkácsáruház is sírva térdepelt volna, melyek segítségével az előre elkészített fémlemezeket összeszerelték, s ráépítették a szérummal módosított és elfémesedett vállára. A műtét, mivel az egész szerkezetet Shuu megmaradt igevégződéseire kapcsolták, így minden egyes fúrását, csavarozását, valamint hegesztését érezte. Úgy érezte, ez a fájdalom sohasem fog elmúlni. Az órák éveknek tűntek a fiú szemében, kit még mindig egyetlen egy dolog éltetett. Az a parányi, fénylő csillagdarab, mely odalenn vár rá.

Shuu kinyitotta szemeit, majd érezte, fázik. Vékony ruha volt csupán rajta, valamint egy átlátszó, fehér lepedő. A keze még mindig fáj… A chunnin oldalra kapta a fejét.
A lámpa fényében meglátta a csillogó, fémlemezekkel borított, mechanikus kart, mely ott hevert teste mellett, csuklójánál az ágyhoz szíjazva. Lassú mozdulattal emelte meg mutatóujját, majd lassú kopogásba kezdett az ágy szélén. Ujjai lassan csatlakoztak a mutatóujjhoz, s egymás után, sorban kezdtek el kopogni a fémrácson. Ekkor lépések kopogását hallotta.
- Hát felkelt, kedves Shuu? Jobban érzi magát? – hangja a megszokottnál is ridegebb, mégis oly kedvesnek próbált tűnni. Néhány napot még itt kell tölteni, amíg megvizsgáljuk a teste és a mechanizmus összekötésének hatásait.
- Mégis…mennyi időt vesz igénybe?
- Türelem, kedves Shuu. Higgye el, mikor kilép azon az ajtón, ön egy teljesen új emberré fog válni. Olyan lesz, mintha egy napot töltött volna a kórházban csupán.

A következő napokban újabb szérumokat juttattak a fiú szervezetébe, mely erősítette a mechanizmus energiáját, és a módosított sejtek szorosabb kötelékekkel, s még több idegvégződéssel kapcsolódtak össze, a tökéletes működéshez. Shuu nap, mint nap átélte a fájdalmakat, a kínzó érzeteket.
A negyedik napján oldozták csupán el őt, s engedték, hogy szabadon forgolódva alhasson, s mehessen ki magától a mosdónak mondható lyukhoz. A pince ajtajának nyikorgó zörrenése pedig mindig újabb szérumot jelentett a számára. Kivéve most.
Shuu az ágyán ült, a mellette lévő széken pedig az orvos foglalt helyet. A mellettük lévő asztalon különböző méretű, alakú, és súlyú tárgyak, eszközök sorakoztak fel.
- Most pedig arra kérném, kedves Shuu, hogy emelje meg őket, mintha csak a saját kezével fogná.
Voltak különböző bögrék, és poharak, evőeszközök, kunai és egy katana, valamint négy, különböző súlyszámmal ellátott golyó.
A poharak közül nem egy tört össze a lassan mozgó kéz hirtelen rándulásból érkezett szorításától, ahogyan az evőeszközök közül is meghajlott nem egy. Ujjait lassan tapasztotta neki az üvegek falának, s a lehető legóvatosabban mozgatta ujjperceit. Mintha most tanulná meg először mozgatni a kezét. Mégis…különös mód nem érezte sem az üveg tisztaságát és simaságát, sem pedig a fémek hidegségét. Csupán azt, hogy valamit tart a kezében. Mikor az evőeszközök is egyenesen maradtak kezében, s a pálcák sem törtek meg, keze elérte a súlyokat. Ujjai rámarkoltak a tenyérnyi gömbökre, majd először az 5, a 20, végül a 40 kilogrammal ellátott gömböket nemes egyszerűséggel emelte meg az asztalról. Az új keze halk, robotikus hangot adva magából cselekedett úgy, ahogy valódi keze is mozgott volna. Shuut lenyűgözte a látvány.
- Kedves Shuu. Üdvözlöm önt a jövőben – mosolyodott el a férfi, miközben szemüvegének lencséin megcsillant a fény.
A chunnin húst kapott és zöldséget, melyet a mechanikus karjával kellett elfogyasztania. Ugyan gyakran ejtette el az ételt, végül az utolsó darabig elpusztította a tányér tartalmát. Talán még sohasem esett ilyen jól még étel.

Az ajtó ismét kinyílt, majd az orvos sétált be, egészen a shinobi ágyáig.
- Shuu. A műtét sikeres volt, valamint a tesztek is pozitív eredményeket produkáltak. Úgy döntöttünk, hogy hazamehetsz. Néhány vizsgálatot majd ugyan még el szeretnék végezni a későbbiekben, ehhez azonban majd én foglak meglátogatni. Most hazamehetsz.
Felsétálnak a lépcsőn, egészen a ház bejáratáig, ahol a férfi még egyszer, megállítja a fiút, majd kezét a fiú hátára helyezi.
- Mikor kilépsz az ajtón, elfelejted mindazt, amit idebenn láttál. Csupán arra fogsz emlékezni, hogy az implantátum műtéte sikeresnek bizonyult a kórházban. Még találkozunk, kedves Shuu – mondta, miközben ujjai alól pecsétformák kúsztak a fiúra. Szemei összébb húzódva, bamba ábrázattal, kómásan indult haza. Szinte fel sem fogta, hol van, csupán az évtizedek alatt beléégett rutin vitte haza. Szürkés, lilás köpenyben volt, mikor megállt az ajtó előtt. Az apja nyitotta ki az ajtót.
- Shuu. Hol voltál? Az orvosok szerint egy hete elhagytad a kórházat.
- Sikeres volt…a műtét – mondta elzsibbadt hangon, majd felemelte mechanikus kezét, és átölelte, pontosabban megkapaszkodott apjának vállában, mielőtt lábai feladták volna a test tartását. Apja elkapta őt, majd az ágyába cipelte a fiút. Szemeivel igen különös figyelemmel mérte végig az eddigi csonkból átalakított, fémlemezelt és drótozott kart.
Mikor Shuu felkelt, nem emlékezett a műtétből semmire, csupán arra, hogy a kórházban az egyik orvos sikeres implantátumot helyezett el, mely pótolta elvesztett végtagját. S emlékezett arra, hogy van egy kő, amelyet még ki kell ásnia. Ám még türelemmel kell várnia, míg teljesen megszokja az új végtagját. Sokkalta másabb, mint amit eddig valaha is érzett. Ugyanis most nem érez sem súlyt, sem hideget, durvát, még a forróságot sem. nem érez a karja semmit. Csupán…az erőt…

A történetben szereplő, új njk leírása:

Amori Shuu D418988fbbe5306e184eb6a3c747beea

Shikomi doktor

Kutató és orvos, a modern technológia híve, ki különböző génkísérletekkel operálva próbálja elérni a mechanikus embert. Jelleméről és személyiségéről nem tudunk egyelőre sokat. Titkos kutatásai ismeretlen forrásokból van finanszírozva. Módszerei nem épp a legbarátságosabbak, kedvessége, és a szemüvege alatti mosolya azonban igen csak képes hatni másokra.
Magasság: 174 centiméter
Súlya: 73 kg
Külseje: Hosszabb, barna hajú férfi, néhol fülig érő mosolya gyakran megtévesztheti az embert. Szinte mindig fehér, elegáns ruhát visel. Szemüvegét sohasem veszi le magáról.
Technikai ismeretek:
- Takumi nimpou ismeretek
- Orvosi ismeretek és technikák
- Sennou jutsu // Agymosó technika
Besorolása: A szint
Megjegyzés: Ez az orvos csupán a mechanikus stílus építője lenne, ki felsőbb utasítások szerint cselekszik. Nem játszható társ sem harcban, sem pedig kalandban.

Terumi Mei Hétf. Május 16 2016, 15:25

A pályázást már megbeszéltük, megintcsak tetszett a kivitelezés, de nem is vártam mást. Very Happy

A 2×10 méter drót pedig -2000 ryu.

Innentől már csak nehezebb lesz és izgalmasabb. Very Happy

*evilMei*

Amori Shuu

Amori Shuu

Re: Amori Shuu