Hiroto Osumi

**Osumi Hiroto** Vas. Júl. 31 2016, 21:30

Ketrecbe zárt angyal
Időbeli elhelyezés: Egy rózsaszín hétköznap Konoha szürke mindennapjaiban

A délután szép, napsütötte reggelként köszöntött a konohai lakosokra. Már azokra, akik a nap ezen szakaszbában keltek fel. Így volt ez velem is, mint általában, mikor előző nap nem jelentik be, hogy feladat lenne számomra. De mint tudjuk, a semmittevés… blablabla, igazából nem is értettem egyet a mondással, mégis úgy terveztem, hogy ezt a napot hasznosan fogom eltölteni ahelyett, hogy szabadidőmet ismét otthon tölteném. Kimehetnék edzeni, vagy.. ismerkedhetnék új emberekkel, elvégre elég rég volt időm szocializálódni, ráadásul szívesen feledtettem volna magammal legutóbbi küldetésem emlékeit, legjobb lett volna kitörölni őket és soha nem emlékezni rájuk. A szelektív memória néha áldás lehet, de sajnos én mindenre tökéletesen emlékeztem. A hibáimra. A halottakra. A hallgatásomra. A csöndre, amit egész éjszaka hallgatnom kellett. Ami belémfurakodott és belülről emésztett. De.. épp azt érem el, amitől inkább megszabadulnék, ha ebben most jobban belemegyek. Eleget elmélkedtem rajta aznap este. Mint mindig, ha valamit nem jól csinálok és alkalmam nyílik ostorozni magam. Mintha szándékosan szeretném megalázni magam a saját szemeimben. Talán ezzel ellensúlyozom azt az énemet, amit a környezetemnek mutatok, hogy magamba fojtsam ezeket az önemésztő gondolatokat. Ilyenkor segít, ha másokkal szót váltok, ami leginkább a családom szolgálójával, Aival szokott az ilyen napokon előfordulni, mikor semmit nem terveztem el.
Szerettem Aival beszélni. Bár lehet kötelességének érezte a munkáltatói szigor miatt, de mindig meghallgatott, mindig úgy éreztem, hogy számíthatok rá, még ha leginkább csak ült és bólogatott is. Kellemes társaság volt, főleg, mikor megnyílt. Életkedve és mosolya, amit rám virított, mikor képes volt felengedni, az egész napomat képes volt feldobni, talán mert olyan ritkán láttam. Ő maga pedig egy szenvedélyes, visszahúzódó lány volt, tervekkel és elképzelésekkel amiket ritkán osztott meg. Talán szégyellte magát előttem, amiért általában a ruháimat tisztogatja és a padlómat mossa fel, bár megmondtam már neki, hogy szívesen átvállalom ezeket a feladatokat. Ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálja. Talán mert így is szabad időt tölthetett el velem. Vagy csak én értelmezem félre közeledését és ő egészen másképp gondol rá.
Akárhogy is, kedveltem a lányt. Ma azonban nem szokásos teendőit látta el, meg sem jelent a házban, hogy lemondja munkáját erre a napra. Gyorsan összeszedelőzködtem, hogy kimenjek a gyakorlótérre, esetleg tegyek egy kis látogatást nála, miután tettem egy kitérőt a Yamanaka virágboltban –bár ehhez meg kellene szereznem a címét-, magamhoz vettem kabalámat és már indultam is, hogy beragyogjam a várost szerény személyemmel. Már nem kellett megjátszanom magam a befogadó családom előtt, így ők is megszokták, hogy távozáskor el sem köszönök tőlük. Mostanában, főleg mióta a háború miatt jobban magamba fordultam, egyre inkább eltávolodtam tőlük, amit nem néztek jó szemmel, de nem igazán tudtak gátat szabni egy tinédzsernek. Talán a saját gyerek hiánya, talán a félelem, talán csak egyszerűen nem találták a hangot velem, de ritkán sikerült közös nevezőre jutnunk.
Szabadon léptem ki a házunk ajtaján, el sem köszöntem; nem is volt rá alkalmam, mert mindketten a szobájukban szundikáltak, mintha bármi megerőltetőt csináltak volna egész nap –bár, bevallom, én is majdnem hasonlóképp jártam- és ügyet sem vetettek rám. Az ajtón kilépve azonban kellemetlen látvány tárult elém. Először nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, csak a szememet bántotta; az utca túloldalán egy szekér állt, előtte lovakkal, ahogy az lenni szokott, rajta egy vaskeretes ketreccel, benne egy meghurcolt alakkal. Csak elhaladva a szekér mellett láttam meg a lehorgasztott fejű alak arcát és majdnem földre dobtam még fel nem szerelt felszerelésemet. A vagonban Ai volt, összeláncolt kezekkel, mint egy cirkuszi vadállat, akit most visznek betörni és megszelídíteni. Megráztam a fejem, hirtelen nem is értettem, mi üthetett belém. Ha más lenne a ketrecben, az nem lenne ugyanolyan fájdalmas? Mégis, így, hogy egy barátomat láttam bent, sokkal jobban meghatott, főleg, hogy okát sem láttam ennek a megalázásnak.
- Ai – súgtam oda. A szekeret őrző Chuunin a másik oldalon állt. – Ki tette ezt veled?
Talán egyszerűbb lett volna az okát megtudni először, de az most valahogy lényegtelennek tűnt. Már a vaspántokat figyeltem, hogyan tudnám kiszabadítani. Hangomra felkapta a fejét és odarohant a cella ajtajához, én pedig rögtön rásimítottam érdes kezeire.
- Osu, én.. Kérlek, most menj el..
- Héj – kiáltott oda a Chuunin a másik oldalról. – Nincs beszélgetés a rabokkal.
- Sajnálom, Ai – súgtam oda ahogy hátraléptem. – Kiszabadítalak, megígérem.
Tettem még néhány lépést hátra, meghajoltam a Chuunin felé, bár nehezemre esett és elindultam eredeti célom irányába, de már egészen már tervekkel mint korábban. Csak sétáltam, az utcákat járva, neki-nekibotladozva embereknek, mert egészen más kötötte le a figyelmemet, minthogy kikerüljem őket, vagy egyáltalán tekintetemet emeljem rájuk, amire sértődötten félrehúzódtak, a további összetűzéseket elkerülve. Néhány ilyen sarok után már kész volt a terv a fejemben, de még nem mehettem vissza, még várnom kellett. Az izgalom bizsergette minden tagom miközben azon gondolkodtam, miért lehet ott a lány a helyén. Nem tudtam észszerű következtetést levonni, mivel nem volt ok őt oda bezárni. Amióta ismertem, mindig egy kedves lány mosolygott vissza rám beszélgetéseink alkalmával, arról nem is beszélve, hogy egy egyszerű lakosról volt szó, aki még csak nem is ninja. Miért kell egy chuuninnal őriztetni, ha semmi veszélyt nem jelent? Nem is jelenthet, láttam már megpróbálni küzdeni. Igaz, az csak ellenem volt, de akkor is… Lehetetlen, hogy ennek a lánynak lenne valamilyen tehetsége vagy indíttatása a bajkeveréshez. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármi rosszat elkövetett, vagyis.. persze, megfordult, de rögtön el is vetettem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni vörös kezekkel. És egyébként is, mi ez a bánásmód? Miért kell egy ketrecbe zárva közszemlére adni és megalázni?
Dühömben észre sem vettem, hogy már a harmadik gyereknek mentem neki a játszótéren és szüleik dühös szemvillogtatással néztek utánam. Bocsánatkérően mosolyogtam rájuk, mire csak dühös fejrázást kaptam és továbbindultam, vissza, hogy végrehajtsam tervemet. Megbújva az árnyékban lestem a Chuunin mozdulatait, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom, mintha nem kellene hamarosan amúgy is kilépnek közülük. Ai nem látott. Jobb is így, tudom, hogy szeretett volna visszatartani. Mindig is ilyen volt, törődött velem. Ahogy én is vele, ezért kellett legalább esélyt adnom neki, hogy megmagyarázza magát, ha ők nem adnak neki.
Csendesen, összeszedetten lépdelten a homokos köveken, mintha semmi nem ködösíteni el az elmém és egy határozotton mozdulattal.. megbotlottam a Chuuninban és hasra vetődtem a poros földön. Az rögtön a kulcsaihoz nyúlt, amiknek bajuk sem esett és megnyugodva karját nyújtotta felém.
- Elnézésedet kérem – szóltam zavartan, ahogy segítségével felálltam. – Nem tudom, mi van ma velem.
- Semmi gond – felelte elnézően. – Mondd csak, nem.. láttalak már valahol?
Közelebb hajoltam az arcához, mire ismét a kulcsaihoz kapott.
- Nem, nem hinném, emlékeznék rád. De kicsi ez a falu, bármikor összefuthattunk már.
- Igazad van – mosolygott. – Nos, további szép napot.
Ismét visszahúzódtam a sötétségbe, vissza a kerítés mellé és egy suhintást végeztem a hátam felé. Ahogy reméltem, a kulcsok halk puffanással zuhantak a mélybe, én pedig rögtön lecsaptam rájuk. A Chuunin ezúttal semmit nem vett észre, én pedig elégedetten rohantam vissza saját házunk bejáratához. A chakrafonalakat akkor helyeztem el a kulcscsomóra, mikor nekiütköztem a férfinak, aztán mikor a hátam felé kaptam, a Shuriken Manipulációs Technika egy alternatív használatával váltottam le övéről az áhított tárgyat. Ugyan nem ismertem olyan technikát, amivel mozgatni is képes lettem volna, a technika elmélete alapján képes lehetek arra, hogy egyszer megváltoztassam a tárgy mozgását, így magamhoz is ránthattam vele valamit. Nem használtam még így ezt a jutsut, de úgy tűnik, nem csak harcban válhat hasznomra.
Nekidőltem a falnak a következő lépésen agyalva. Hogyan kellene kiszabadítanom Ait? Nem várhatok túl sokáig, mert a Chuunin észreveszi kulcsainak hiányát és akkor szinte esélyem sem lesz rá, mert sokkal jobban fogják őrizni, mint korábban. Egyetlen lehetséges út tűnt csak elfogadhatónak, nyíltan kiszabadítani a lányt a szeme láttára. Persze nem mikor szembe van fordulva a folyamattal, hanem mikor hátat fordít neki. Annak biztos tudatában, hogy még mindig nála van a kulcs, fel sem fog tűnni neki a két vas érintkezése, ahogy elfordul a kilincsben, megnyitva a szabadság útját a lánynak. Az más kérdés, hogy az utcán járókelők mennyire fogják ezt csendben tűrni, de már az is megvolt, hogyan álcázhatjuk Ait. Egy akadémiai technika, A Láthatatlanság Köpenye segítségével. Ugyan egy ilyennek nem kellene sikerülnie megtévesztenie egy élesebb szemű Genint sem, az őr zavarodottságára alapozva talán sikerült elterelni a figyelmét addig, amíg meg nem szökünk a lánnyal. Elvégre, ha zavarodottan nézeget az utcán minden irányba, fel sem fog tűnni neki, hogy nincs minden rendben a környezetébe. Nem lesz elég koncentrációja. Úgy tűnik, a Kakureminot ezért hozták létre. Ha nem tudja mit keressen, nem is fogja megtalálni. Ai nem ninja, ezért nekem kell cselekednem. A tervem túl sok helyen bukhatott volna meg és nem is volt túl kidolgozott, gyakorlatilag a helyzetet végiggondolva lehetetlen lett volna annyi szem elől kirabolni a lányt.
… Mégis sikerült. Amilyen egyszerű volt a terv, olyan jól működött. A városlakók csak arra lettek figyelmesek, ahogy egy Chuunin mocorog nyugtalanul, másik kettőnek jelentve, akik rögtön eltűntek, egy pillantást sem vetve a lány irányába, az előbbi férfi pedig valóban annyira zavarodott volt, hogy nem látta meg, hogy valami nem stimmel a környezettel, hogy valami mesterséges is oda került. Ő csak annyit látott, hogy a lány köddé vált és hogy én megint ott lábatlankodok de ki gyanúsítana csak úgy meg egy arrajárót? Még ha gyanúsan sokszor is fordult meg ugyanannál a saroknál…
- Megőrültél? – rivallt rám a lány a szobámba érve. Azonnal szája elé tapasztottam ujjam, de ez nem fogta vissza. – Ha elkapnak akkor téged is.
Erősebben tapasztottam ujjamat a szájára.
- Nem fognak elkapni, ne aggódj. Most pedig nyugodj meg.
A lány zihált. Nem tudtam, hogy a menekülés, a félelem, vagy a megpróbáltatásai miatt, de úgy vette a levegőt, mintha egész eddig vissza kellett volna tartania. Nehezen, mélyen. Vártam, hogy lecsillapodjon az állapota mielőtt kérdezősködni kezdek. A verejtéktől csillogó arcú lány most is ugyanolyan szendének és kedvesnek mutatkozott mint korábban, továbbra sem tudtam elképzelni róla hogy valami rosszat tett volna. Miután kifújta magát, leültem elég a padlóra.
- Miért voltál abban a ketrecben?
- Osu, én… - kezdte sajnálkozó tekintettel, aztán nyelt egyet és mintha kicsit összeszedte volna magát. – Azt hiszem elárultak. – Súgta csendesen.
- Elárultak? Hogy érted ezt?
Szemeivel balra tekintett.
- Az egyik munkáltatóm. Tettem neki valami rosszat és.. azt hiszem.. – nyelt egyet. – Azt hiszem ő árult be az őrségnek. Azt mondhatta nekik, hogy ninja és kém vagyok de nem vagyok.
- Tudom, hogy nem vagy az, hogy hihették ezt el az őrök?
- Nem tudom, de.. kérlek.. nem akarok visszamennyi oda.. Nem bántak jól velem.. Miért teszik ezt velem? Nem akarom.. Segíts
- Shh – csitítottam a lányt. – Itt nem esik bántódásod. Ígérem.
Összeölelkeztünk és megsimogattam a lány vállát, mielőtt kiindultam volna a szobából, hogy szüleim ne higgyenek olyan elveszettnek, de Ai visszahúzta a kezemet.
- Várj… Ne hagyj itt…
Úgy tettem. A szobában maradtam a síró lánnyal és beszélgettünk. Nem a fogságáról, nem arról, hogy hogyan került ilyen helyzetbe, csak beszélgettünk. Úgy, mint azelőtt mindig. A kedves szolgálólánnyal aki semmi rosszat nem tett és valószínűleg nem is tenne senkivel. Csak.. Aival. A beszélgetés előrehaladtával pedig egyre biztosabbá váltam benne, hogy nem tett semmit, akármit is feltételeznek róla. Márpedig nekem tudnom kell, hogy egy kém hogy viselkedik Konohában.. Bár igaz, én is ugyanahhoz a családhoz kerültem, amelyikhez ő.
Esteledett már, amikor kiléptem a szobám ajtajából. Álanyám és álapám az ajtó előtt karba tett kezekkel várt rám egy Chuunin kíséretében, aki jöttömre felemelte állát.
- Fiam.. Az úr azért jött, hogy átkutassa a szobádat.
- Hogy miért? – nevettem fel, amíg rá nem jöttem, hogy komolyan beszél. Akkor én is komoly ábrázatot vettem fel. – Nem. – Jelentettem ki.
- Sajnos nincs beleszólásod – mosolygott a Chuunin megvetően. Nem tetszett az arckifejezése.
- Sajnos neked sincs beleszólásod abba, hogy hogyan élek. Hacsak nem szeretnél túljutni a levetett szennyesemen, hogy a tucat kacatjaimhoz férkőzz és nem rendelkezel a Hokage pecsétjével, azt javaslom, távozz. – Vészjóslóan megvillogtatom a szemem.
- Fiam, hogy…
- Semmi gond – vette át a szót a férfi. – Minden tinédzsernek joga van a titkaihoz. Hamarosan visszatérek a Hokage pecsétjével. Elnézést kérek a zavarásért.
Biccentettem egyet és a konyha felé vettem az irányt, a vacsorának már kész kellett lennie. Ajtót nyitottam a ninjának, majd szó nélkül az ebédlőasztalhoz ültem és magamhoz vettem bentotálamat. Szüleim aggodalmas arccal követtek és ültek le a helyükre, hogy ők is vacsorához lássanak.
- Fiam, remélem nem teszel semmi olyat ami…
- Ne aggódj, drágám, biztos vagyok benne, hogy a fiunk tudja mit tesz.
Felálltam. Nem bírtam tovább ezt a mézes-mázas forrókása-kerülgetést. Nem voltam a fiúk, így nem is volt joguk annak hívni, főleg nem ebben a helyzetben. Néhány falat után fogtam a tálat és saját szobám felé indultam vele. Ahogy sejtettem, nem követtek. Hogy azért, amit a Chuunin mondott a titkaimról, vagy azért, mert nem akartam ebben az állapotomban zavarni, nem tudtam, de így úgy csempészhettem be ételt a szobámba Ainak, hogy a felesleges kérdésekre sem kellett válaszolnom. Eddig úgy sikerült minden, ahogy terveztem. Csak azt nem tudtam, hogy tovább.
- Miért segítesz nekem? – kérdezte Ai a szobámban, miközben nagyokat harapot az elé tett ételből. Nem válaszoltam. – Nem vagyok egyáltalán.. Különleges.. Vagy bármi más..
- Ai, hidd el, nagyon is különleges vagy – mosolyodtam el, de többet nem tudtam hozzáfűzni a dologhoz. Csendben maradtam. Csendben vártam, hogy megegye ételét és csendben ültünk tovább a szobában. Nem volt szükségünk szavakra.
Tulajdonképpen én sem tudtam, hogy miért segítek neki. Ezzel nem csak a törvény ellen szegek, anélkül, hogy tudnám, miért is kapták el, vagy miért volt ott a ketrecben, én egy megfigyelés alatt álló, idegen országból jött ninja voltam, akiben eleve nem lehetett túl sok bizalmuk. Nincs túl sok lehetőségem amit elszúrhatok és most épp egy általuk kémnek vélt személyt védtem. Persze én tudtam hogy nem kém, de akkor is hátráltattam a falut a nyomozásban. Eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna. Az is, hogy talán felesleges volt. Az, hogy talán csak veszélybe sodrom magam, értelmetlenül, hogy Ai lehet mégis csak kém. De mindez megszűnt, mikor visszapillantottam a lányra. Akkor elképzelni sem tudtam, mi idézte elő belőlem ezeket a gondolatokat. Feledtetett velem minden rossz érzést. Ráadásul nem is ellenkezett, hogy segítsek, csak engem féltett. Nekem pedig ki kell találnom valamit… hogy hogyan védhetném meg.
- Osu, én.. – szólalt meg egy idő után – már egy ideje ebben a pólóban vagyok és tudom hogy nagy kérés, de nem kaphatnék egyet a sajátjaid közül?
Elmosolyodtam.
- Mindjárt hozok egyet.
Felálltam, hogy a szekrényemhez sétáljak, de valami jobb jutott eszembe, úgyhogy az ajtóhoz léptem. A lány nem állított meg, úgyhogy kiléptem rajta. A vendégszobához siettem, ahol a lány néha megszállt és abban reménykedtem, talán tarthatta itt néhány ruháját. Úgy is volt. A szekrényt kinyitva lányruhák kisebb tárháza tárult a szemem elé. Furcsa, honnan van egy cselédlánynak ennyi ruhája? Bár nem értettem a lányokhoz, lehet, hogy ez volt a hobbija. Varrhatta akár ő is őket, a legtöbb kézimunkának tűnt. Azzal nagyobb gondom volt, hogy kiválasszam a megfelelőt. Többet is kivettem a szekrényből és magamra öltöttem, megpróbálva elképzelni benne a lányt, de nem sokat találtam hozzá illőnek. Ezt a divathoz fűződő kevés érzékemmel magyaráztam. A kisebb divatbemutató után végül találtam egy aranyosabbnak mondható rózsaszín topot –lehet, hogy csak én akartam látni benne- és elégedetten is indultam volna kifelé… ha álanyám nem állt volna ott az ajtóban.
- Ez… - kezdtem zavartan magyarázatomat. – Ez nem az aminek látszik csak.. molyokat kerestem.
- Molyokat?
- Igen, én.. Sokat láttam a lakásban és megnéztem hogy nem rágták-e be magukat ide is. Ezt telesen szétrágták. Lyukak vannak rajta.
- Lyukak? Hol?
- Hát itt. - A lehető legnagyobb lyukra mutattam, amit találtam rajta.
- Oda dugod be a kezeidet.
- Valóban?
Lesütött fejjel oldalaztam ki a nő mellett az ajtón, aki nem szólt semmit, csak fejcsóválva elindult a szekrényhez, hogy rendet tegyen. Már örültem volna, hogy ezt megúsztam, amikor a lépcsőfordulónál apámmal találkoztam.
- Ez.. Nem az aminek látszik – mentegetőztem.
- Fiam, én… - már megint ez a "fiam". – Engem nem érdekel mit csinálsz, amíg megfelelően elvégzed a feladataidat, nem érdekel milyen fétiseid vannak.
- De ez nem…
- Csak tedd amit jónak látsz.
Dühösen, de megkönnyebbülve sóhajtottam egyet és végül nem bírtam visszafogni egy apróbb nevetést. Elég bizarr helyzet tárult most elém és nem tudtam, de nem is akartam magyarázatot adni rá. Részben örültem, részben bosszantott, hogy rám bízzák a dolgaimat, a bosszantás inkább azért volt, mert félreértették a helyzetet… de hát csak nem mondhattam el az igazat. Bár tény hogy jók a titoktartásban és hogy engem is befogadtak… de ezt már nem értették volna meg.
Ai nagyon örült a ruhájának, láthatóan sokkal jobban, mint mikor beleegyeztem, hogy odaadom a sajátomat. Nem is gondolta rá, hogy az övéért mentem le az imént és azt is nehezére esett elhinni ami történt. Egy kis szomorúságot azért láttam az arcán, az ilyeneket jobb átélni teljes valódban, nem egy szobában bezárva értesülni a dolgokról… De nem volt más választásunk. Elfordultam, amíg a lány ruhát cserélt –bár nagy volt a kísértés hogy hátraforduljak-, aztán visszatértünk mindketten a parkettára. Az este leginkább csendben telt, csak néha törtük meg egy-egy gondolattal, de mindketten gondolatainkba merültünk. Végül odabújtam hozzá, vigasztalásképp és ott, egymásbakapaszkodba aludtunk el a padlón ülve.
Másnap felkelve Ai kezét a nyakam köré fonva találtam; a lány még mindig aludt. Óvatosan kibontottam magam az ölelésből és átöltöztem. Ritkán alszom el a ruhámba burkolózva, így egy kicsit mocskosnak éreztem magam, de sokkal fontosabb teendőim is voltak, mint hogy ilyeneket aggódjak. Ki kellett találnom, mit csináljak Aival, elvégre örökre nem tarthattam ott. A Chuunin még aznap megjelenhetett a Hokage pecsétjével, vagy egy chakraszenzort is kiküldhetnek a lány keresésére. Az azért lett volna problémás, mert nem volt ninja, így elrejteni sem igazán tudta volna magát. Tudtam, hogy mit akarok tenni, ki akarom juttatni a lányt a falun kívülre… De előtte meg kellett próbálnom valamit.
Mindenféle felszerelés nélkül, egyszerű ruhában indultam el Konoha levéltárába. Nem törődve hajammal, még az arcomat sem mostam meg, csak kivágtam az ajtót és az úticélom felé vettem az irányt, nem törődve az engem követő furcsa tekintetekkel. A levéltárba érve a recepciós egy meglehetősen zavart Osumit fogadott személyemben.
- Osumi, minek köszönhetem látogatásod?
Nem számítottam a kérdésre.
- Igen, én.. Egy könyvet keresek az elmúlt Hokagék aranykoráról és bukásairól.
- Rég nem kereste már senki, de azt hiszem a keleti szárnyban találhatsz hasonlót.
Megköszöntem és el is indultam.
- Osumi…
- Igen?
- Keleti szárny. Arra van – mutatott az ellenkező irányba.
- Persze – bólintottam és elindultam a kijelölt irányba. Majd onnan átmehetek a nyugatiba, ahol a zárolt részleg is található volt.
Tudtam, hogy van egy titkos átjáró és szerencsére azt is, hogy hol. Nem mintha nagy titkokat őriztek volna odabent, inkább olyan iratokat, amik senkit nem érdekeltek, de meg kellett tartani őket, mert a falunak még szüksége lehet rá. Többször láttam, hogy apróbb csibész gyerekek betörtek ide, ahogy annak idején mi is megtettük saját hazámban. Nem volt túl nehéz így megtalálni, mit kell elforgatni a bejutáshoz.
A zárolt részleg feleakkora volt, mint a publikus levéltár, mégis sokkal több információt tartalmazott, már ha valaki születési adatokra volt kíváncsi. Egy, az Airól vonatkozó információkat kerestem. Előző éjjel, abban a kevés szóban, amit beszéltünk, a lány beavatott, hogy a nő, aki be akarja mártani, valószínűleg árulónak szeretné tituláltani, de ha megtalálják az iratokat, amik igazolják, hogy itt születetett, az a Hokage pecsétjével minden kételyt eloszlatna felőle. Elég adatot tudtam róla, hogy megtaláljam, a papírosok szigorú rendben voltak elhelyezve, mégsem találtam semmit. Akárhogy kerestem, nem fértem hozzá a keresett adatokhoz. Nem volt sehol. Tudtam, hogy a lányt elárulták. Sebesen átvágtam magam az átjárón és kiviharoztam a meglepődött recepciós mellett és olyan gyorsan rohantam haza, ahogy csak tudtam. A szobámban egy Chuunin várt rám, egy, a tegnapitól és a ketrecet őrzőtől különböző.
- Ha a lányt keresett, megszökött. Egy Víz országabeli, magas rangú egyén segített neki a szökésben, félelmünk beigazolódott.
- Miiiiii? - Ez volt az első reakcióm.
A Chuunin büszkén volnta fel állát.
- A Hokage nem hibáztat téged. Ami azt illeti, nem is tud az egészről… A tanács úgy döntött, hogy azt cselekedted, amit jónak láttál.
- Értem. Köszönöm, hogy szóltak.
- Azonban ha még egy gyanús esetbe kerülsz… kérdezés nélkül a börtönben találod magad.
Távozott, én pedig ottmaradtam magányomban. Ismét megúsztam egy figyelmeztetéssel. Ismét csak a szavak erejéig voltam elég. Igaz, nem jelentettem potenciális veszélyforrást és hűségem is ide kötött, de megint elengedtek egy dorgálással. Miért ilyen elnézőek velem szemben? Miért nem hallgatnak ki legalább? Ha a lányt ketrecbe kellett zárni, engem miért engednek el egy szó nélkül? És.. Hobá tűnt a lány? Rengeteg kérdés volt, amire még választ kellett találnom.

Folytatása következik.

Terumi Mei Szer. Aug. 03 2016, 11:47

No, lássuk!

Egészen érdekes történetszálát figyelhettük meg Osuminak, és meglepő, hogy nem derült még ki róla, hogy ő ki is valójában, viszont Ai-ról igen.
Néhol találtam kisebb elírásokat, de biztos csak figyelmetlenség, ami gyakran előfordul hosszú szöveg írásakor.
Végtére is, nem lehet sokáig szaporítani a szót, mert mindent rendben találtam, a hosszúságot és a tartalmat is, ami pedig igazán tetszett, az a bevezetés, erre plusz pont!

Szóval várom a folytatást. Very Happy

Jutalmak:
Ch: +14
TJP: +1 (nem volt fizikai megterhelés)

(A Taijutsu Pont még nincs feltüntetve a mini adatlapodon, TJP elosztás -> itt tudod majd felírni/kérvényezni, addig is ezt a +1 pontot feljegyzem magamnak)

**Osumi Hiroto** Csüt. Szept. 27 2018, 23:04

Ninjának lenni

Várhattam volna. Számíthattam volna rá. Minden olyan nyugodt volt. Csendes. Békés. Túl békés. Nem ilyennek kellett volna lennie. Tudtam, milyen ninjának lenni és milyen terhet rótták rám. Tudtam mit cipelek a vállamon. Legalábbis azt hittem.. Azt hittem képes leszek mindennel megbirkózni, ami az utamba kerül. Azt hittem, mi áll előttem. Egész jól alakult minden, amíg próbára nem tették a hűségemet. De kihez köt a hűségem? Kirigakuréhoz vagy Konohához? Ez lenne a kérdés, amit mindenki feltenne. Az igazi kérdés azonban nem itt rejtőzött. A lojalitás megkérdőjelezése egészen máshol kezdődik, nem a felszínen kapargatva lehet előásni szívem mélyebb indíttatásait. Akkor hogy lehetne elérni? Kinek kell feltennie a kérdést? És kinek tartozom válasszal?
Maon-sensei magához, ami elég furcsa, tekintve, hogy csak akkor szakított rám időt, mikor már hosszabb ideje kérleltem és épp unalomban találta magát. Kissé lelkesítő volt tehát ez a meghívás, de nyugtalanító is. Vajon miért szeretné épp most rám pazarolni drága idejét, ráadásul önszántából? Valami nem stimmelt, ez nem vallt rá.
Lakásához érve a füstös dohányszag, ami valószínűleg az összes fellelhető szobából kiáramlott ami található az épületben, egyenesen az orromba. Már megszoktam a jelenséget, amikor itt jártam, de még mindig zavart kissé. Nem tudom, hogy lehet képes elviselni magát. Az utca kietlen kietlen, a sikátor, amelyben lakott, általában messziről kerülendő, ha nem akarja valaki mocsokban taposva, kóbor állatok társaságában tölteni az idejét.
Kopogtattam, de nem jött válasz. Második alkalommal is ugyanez történt. Mikor harmadszorra próbáltam volna meg ugyanazt a műveletet, az ajtó végre résnyire kitárult és én bebocsájtást nyertem a füstös odúba.
A zugba beérve végre ismét elém tárult a jól ismert kép: a fegyverek szétszórva, újságok hevertek a díványon, macskaürülék terült el a padlón, különféle gyógynövények a szoba minden zugában. Szinte mintha otthon fogadtak volna. Maon-sensei sürgetett, hogy siessek be. Talán mégsem akarja minden idejét velem tölteni.
Intésére leültem egy nem szeméttel letakart fotelre, ő pedig saját, trónszerű székében foglalt helyet.
- Örülök, hogy eljöttél - erőltetett mosolyt magára. Ennyire azért nem kell megjátszania magát. Tudtam, hogy várt, de az örülés talán túlzás.
- Én is - feleltem, én azonban őszintén. Akármilyen összeszedetlen férfi is volt, tanácsára mindig lehetett hallgatni. Nyilván most is okkal hívott.
- Bizonyára kíváncsi vagy, miért hívattalak ide ezen az üde nyári napon - merengett el.
- Fogjuk rá - feleltem. Kissé féltem a válaszától.
- Nos, akkor ne is húzzuk tovább az időt - vette át ismét a szót kajánul mosolyogva. - Azért hívtalak ma ide, hogy elmondjam.. Nem lehetek többé a sensei-ed. - Szemében a bánat apró jelei tükröződtek.
- Tessék? - Kérdeztem meglepve. Újabb tanításra számítottam, nem annak befejeztére.
- Sajnos túlvállaltam magam tanítványokkal - folytatta - és hát ugye itt van a korom is.. Túl sok ez már nekem, fiam. A Hokage ismét rám bízott egy komoly feladatot és azt sem hagyhatom figyelmen kívül. Meg hát ezt a lakást is rendben kell tartanom valahogy - mutatott szét a romhalmazon.
Nem tudtam szólni. Tudtam, hogy sok tanítványa és kevés ideje van, valamint rám sem szánt túl sokat belőle, de reméltem, hogy tovább is tudja majd vállalni a tanításom.
- Mindent megtanítottam neked, amit megtaníthatok - próbált vigasztalni. Tudtam, hogy ezt ő sem gondolja komolyan. - Ideje, hogy új utakra evezz, új technikákat sajátíts el, új harcmodorokat ismerj meg, új lányokat.. Khm.. Na szóval, ideje lenne továbblépned - fejezte be biztatva.
Továbbra is csöndben maradtam.
- De ne aggódj, már gondoskodtam arról, hogy új senseit kapj. A legjobbat kértem, akit csak lehet – révedt el. - Akita-sensei régivágású mester, keménykezű, de jól ért szót a fiatalokkal. Tőle sokat tanulhatsz.
- De mester.. - szakítottam félbe. Nem tudtam, hogy folytassam, de nem akartam, hogy így legyen vége.
- Ugyan fiam - tette vállamra kezét megértően. - Biztos vagyok benne, hogy az ő kezei alatt is olyan jól fogsz fejlődni, mint az enyéim alatt. Talán még ideje is lesz rád - nevetett fel.
Tehetetlenül felálltam.
- Helyes-helyes - lelkesedett fel hirtelen. - Azt hiszem, ideje menned. Ne bánkódj, a továbbiakban is bármikor jöhetsz hozzám tanácsért, ha ráérek, segítek, csak.. Hivatalosan már nem én leszek a tanárod.
- Mikor ismerem meg az új senseit? - Kérdeztem elhűlve.
- Még ma - felelte azonnal. - A Hokage kérte, hogy még ma találkozzatok és egy küldetés keretében fogod megismerni.
A Hokage..? Ez kissé meglepett. Miért vállalta a Hokage magára a feladatot hogy bemutasson egy Genint új mesterének?
- Értem.. - feleltem. - Mikor kell ott lennem?
- Öt perccel ezelőtt – tűnődött el.
- Hogy micsoda? – kiáltottam fel. Már megint későn hívott magához. – Azonnal indulok.
Sajnálkozó magyarázkodásba kezdett volna, hogy miért nem volt ideje korábban rám, ám ekkor én már az utcán szedve lábaimat igyekeztem a Hokage palotája felé. Utam során többeket majdnem fellöktem, amíg fel nem szökkentem egy apróbb ház tetejére, hogy onnan folytassam utamat. Harag és kétségbeesés kavargott bennem, ok nélküli harag mesterem irányába és kétségbeesés elvesztése miatt. Ezek a szédítő érzések hamar erőt vettek rajtam és mozgásom egyre lassult, látásom elhomályosult, de miután megráztam, ismét képes voltam az előttem álló útra koncentrálni.
Mesterem háza nem volt messze a Hokage Palotájától, így hamar odaértem a háztetőkön ugrálva. Még azzal sem foglalkoztam, hogy az emberek éppen mit csinálnak nap közben, pedig általában mindent megfigyelek. Odaérve kezdtem megbékélni a helyzettel és végül teljes nyugalommal járulhattam színe elé.
- Késtél – vetette oda nemtörődöm módon.
- Elnézést, Hokage-sama – hajoltam meg. A "sama" jelzést teljesen őszintén mondtam, ahogy a bocsánatkérést is. – Igyekeztem, ahogy tudtam.
- Gondolom Maon már értesített arról, miért hívattalak ma ide. – Bólintottam. Nem hittem, hogy másról lehet szó, mint új sensei-em bemutatásáról.
- A küldetésetek egy idegen országbeli ninja elfogása, vagy megölése lesz, ahogy adódik– kezdett bele a mondandó lényegi részébe. Mesterem ezek szerint már tudott a helyzetről. – Van sejtelmed arról, melyik ország szülötte lehet a shinobi? – Nézett rám behatóan. Nyeltem egyet, bár nem féltem a választól. Ha küldetést kapok, azt végre kell hajtanom.
- Kirigakure?
- Pontosan. Értesülést kaptunk róla, hogy a kunoichi a daimyo életére törne egy társával együtt. Habár igazi fenyegetést nem jelent egy kilenc éves kislány, mégis komolyan kell vennünk.
Kilenc éves..? Valóban ilyen küldetést kapnék? Még az akadémiát sem végeztük el ilyen idős korunkban. Mennyire lehetnek komolyak a szándékai, illetve milyen besorolásúnak tekintik ezt, ha engem küldenek el rá?
- A társad két Jounin lesz. Mint mondtam, a fenyegetés nem valódi, de ettől még ki kell vizsgálni. Ez méltó alkalom lesz arra, hogy bizonyíthass.
Vajon tudásomról vagy hűségemről kell számot adnom..? Ha a másodikról, akkor nem kérdés, mit kell tennem. Az első pedig elég valószínűtlennek tűnt a küldetés leírását hallva.
Meghajolva távoztam a Hokage irodájából, kiérve pedig két Jouninnal találtam szembe magam, akik épp most érkeztek. Láthatóan jó barátok lehettek, mivel végig mosolyogtak egymásra, pedig ruházatuk alapján épp most érhettek vissza egy küldetésről. Az egyik széles vigyort eresztett meg, mikor rámpillantott.
- Ez a kissrác lesz az új tanítványod, Akita? Eléggé alább adtál.
- Csendet, Muori – intette le a másik. – Üdvövzöllek. – Nyújtotta felém a kezét.
- A nevem Oru Akita. Ha jól sejtem Osumi Hiroto.
- Igen – hajoltam meg.
A formális bemutatkozások után a kettő eltávozott a Hokage irodájába, hogy leadják küldetésüket és megkapják a kellő információkat a következőhöz. Ahogy kiléptek, a Muorinak nevezett alak halkan a másik fülébe suttogott, ám épp elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam.
- Egy tízest rá, hogy ő cseszi el a küldetést.
A másik válaszra sem méltatta, ahogy én is megpróbáltam nem foglalkozni szavaival. Ezek után már el is indultunk a küldetésre, anélkül, hogy bármiféle felvilágosítást adtak volna róla. Vajon nekem kellett volna kérdeznem, vagy olyan alapszintű dologról volt szó, hogy jobbnak látták nem is felvilágosítani?
- Merre megyünk? – kérdeztem meg végül negyed órányi fákon ugrálást követően.
- A célpontunk felé – felelte egyszerűen Muori. További választ nem adott.
Rövid csendet követően Akita is megszólalt.
- A célpontunk egy kunoichi a Víz Országából. Konoha közelében látták utoljára, most az ő nyomait követjük.
Letekintve a földre semmiféle nyomra utaló jelenséget nem láttam, de a másik kettő nyilván értette a dolgát. Bizonyára ezeket az információkat is a Hokage osztotta meg velük.
- Hiroto… - folytatta lassan Akita. – Ha odaérünk, tudod mit kell tennünk, ugye?
- Egy idegen országbeli ninja elfogása vagy megölése, ahogy adódik - idéztem fel a falu vezetőjének szavait.
- Igen… De tudod, hogy ez mit jelent?
- Hogy ha nem tudjuk elkapni, meg kell ölnünk – feleltem értetlenül. A parancs elég egyértelműnek tűnt.
- És képes leszel ezt megtenni? – Kérdezte komoly hangon a Jounin. – Képes leszel hezitálás nélkül a parancsunkat követni úgy, ahogy most teszed?
Egy pillanatra elnémultam. A parancs egyértelmű volt és az is, hogy mit kell felelnem, mégis egy rövid ideig kétkedés fogott el, amit valószínűleg mesterem is megérzett, mivel lassított tempóján és feszülten figyelt rám. A kötelességünknek eleget kell tennünk, a feladatot megkaptuk, de nem voltam biztos benne, hogy képes lennék megölni egy fiatal lányt. Igaz, ő is hasonló tettre készül és ha képes véghez vinni tervét, az sokkal nagyobb károkat okozhat, mint egy ártatlan kislány megölése, aki ebben az esetben nem is lenne ártatlan.
Ezt végiggondolva végül bólintottam és biztosra vettem, hogy elhatározásom őszinte. Akita elégedetten húzta mosolyra a száját és ismét megszaporázta lépteit.
Az út további része eseménytelenül és szavak nélkül telt. Ugyan figyeltem a környezet változásaira, hisz egy ninjának mindig ébernek kell lennie, ez a tettem részben haszontalannak bizonyult, ugyanis semmi említésre méltó nem történt. A feszültség köztünk és a környezet között teljesen eltűnt, minden békésnek bizonyult, amíg végül Akita-sensei meg nem szólalt.
- Hamarosan a célszemély közelébe érünk. Legyetek résen.
Ugyan sem láttam nyomát semmilyen jelét a kislány hollétének, csendben bólintottam és mindhárman leereszkedtünk a földre, ahol gyalogosan folytattuk utunkat. Egy idő után Muori megálljt parancsolt és lehajolt, hogy lehetséges nyomok után kutasson, de semmit nem talált.
- Semmi.. Úgy tűnik, itt vége van a nyomnak. – Én ezt már az elején megmondhattam volna.
Néhány másodpernyi tanácstalan társalgás után egy lány sikoltása szakította félbe a két Jounin beszélgetését, amire mindhárman felkaptuk a fejünket. A hang megismétlődött, ezúttal Muori irányából, majd az enyém felől is, mely még kétszer visszhangzott az eredeti sikolyt követően.
- Nem pazarolhatjuk az időnket – jelentette ki Akita. – Szét kell válnunk. Osumi, te arra. – A Muori felől jövő hang irányába mutatott.
- Onnan a legkevésbé valószínű, hogy az eredeti hang jött.
Ő maga a visszhangzó sikítás irányába, így Muorinak a harmadik út jutott, ahonnan először hallottuk a sikolyt. Kunait ragadva indultam meg az előttem elterülő ösvényen, gyorsan mozogva, de azért figyelve a környezet minden apró rezdülésére. Semmi figyelemre méltó nem történt, amíg egy lány sírása nem ütötte meg a fülem. Magamhoz emeltem kunai-om és óvatosan kezdtem lépdelni a hang forrásának vélt irányba, amikor egy alig a mellkasomig érő lány futott ki egy fa mögül, szakadt ruhában, koszos arccal és karokkal. Magasra emeltem fegyverem, felkészülve a lehetséges támadásra, bár valószínűtlennek tűnt, hogy a másik fél ilyesmit tervezett volna. Helyette reszketve, ijedt tekintettel meredt rám és éles késem hegyére. Egy pillanatra lejjebb eresztettem kezemet, de elszánva ismét felemeltem. Nem hagyhatom, hogy az ellenség megtévesszen –már ha valóban arról lenne szó-.
- Mi-mit akarsz te tőlem? – kérdezte félőn. – U-ugye nem akarsz te is bántani?
Ez egy kissé elbizonytalanított. Nem pont ilyen szavakra számítottam egy potenciális ellenféltől. Magam mellé engedtem karomat és közelebb léptem hozzá, de még így is fel voltam készülve a védekezésre, ha más nem, legalább így megtévesztem és elhiszi, hogy becsapott ártatlan küllemével.
- Mit keresel te itt? – Kérdezem, látszólag aggódva. Továbbra sem bízom benne.
- Engem.. Engem.. Segíts! – Kiáltott fel. Nem mentem közelebb hozzá.
- Miben kell segítség?
- Üldö- üldöznek – dadogta. – Négyen támadtak rám, alig tudtam elmenekülni.
- Hogy menekültél meg négy támadó elől? – Hitetlenkedek.
- Azt.. azt hiszik, hogy meg akarom ölni az ország vezetőjét! Nem akarom!
Ismét felemeltem fegyverem. Tehát valóban ő az.
- Mi.. mit csinálsz?
- Utasításunk van, hogy fogjuk el a támadót, aki a daimyo életért veszélyezteti.
- Daimyo?
- Az ország vezetője.. – magyarázom bátortalanul. A lány nem igazán néz ki egy kegyetlen mészárosnak.
- Nem, én nem! – Közelebb jött. Elhátráltam. Észrevéve helyzetét ő is hátralépett. – Meg tudom magyarázni! A.. a nagybátyám! – Elkerekedett a szemem, magam sem tudom, hogy miért.
- A nagybátyám akarja megölni őt, én csak szóltam valakinek és most azt hiszik hogy én.. Hogy én.. – Összeszorította kezeit. – Elvezetlek hozzá! – Váltott témát hirtelen.
- Elvezetlek a nagybátyámhoz! Csak azt a két Jounint tereld el…
- Nélkülük hogy szállhatnék szembe vele? Két Jounint küldtek, hogy küzdhetnék én meg ellene?
- A két Jounint valószínűleg tényleg ellenem küldték – nevetett fel egy pillanatra.
- Osumi, ő az! – Hallottam meg Akita-sensei szavait. – Öld meg, amíg esélyed van rá!
Oldalra pillantva megláttam mesterem egy másik ninja kinyúló karjai által lefogva, valamint Muorit, valószínűleg paralizálva. A lány ijedten hátraugrott, de további cselekvést nem hajtott végre. Az Aktitát fogva tartó személy széles vigyorra húzta a száját. Cselekednem kellett, de a lányt nem akartam bántani.
Övtáskából két shurikent vettem elő és elhajítottam őket az ellenfél irányába, egyiket a másik árnyékába rejtve. Tanítóm hitetlenkedve nézett rám. A fegyvereket chakrafonalakkal irányítva visszavezettem az elugró ellenfél felé, az egyik a föld, a másikat felé vezetve. Az alak kénytelen volt elengedni Akita-senseit, hogy saját épségét megőrizze, én pedig Shunshin no Jutsuval arra a helyre érkeztem, ahova az ő ugrásának végét sejtettem és egy felfelé irányuló rúgással a levegőbe löktem. A paralizációból kiszabaduló Muori egy szél-jutsuval újra mozgásba lendítette az egyik shurikent, mely egyenesen az ellenfél torka felé irányult, aki kénytelen volt a levegőben hátravetődve megvédeni, így azonban az én rúgásom repítette egyenesen a fának.
Hátam mögül újabb kiáltás hallatszott, mely ismét a lányt torkából jött. Egy ninja ragadta meg és két másik társával az ellenkező irányba kezdtek a fákon ugrálva haladni. Bár a kislány lassította, még így is túl gyors volt a tempójuk. Ösztönszerűen utánuk ugrottam és úgy tűnik jól cselekedtem, mivel Akitáék ugyanígy tettek. A levegőben kisebb légi-párharc alakult, fegyverek és támadó jutsuk repkedtek mindkét oldalról, nekem azonban nem volt távolsági technikám, így csak az engem ért támadások ellen tudtam védekezni. Tíz perce tartott már az üldözés, amikor a sensei felkiáltott.
- Csapda!
Lábam automatikusan ugrott, de még így is éreztem megfeszülni az elvágott drótot, én pedig magatehetetlenül zuhantam a földre, ám bajom nem esett; egy földfal mögöttem, elvágva utamat a két Jounintól, akik szitkozódva küzdöttek valami ellen, amit én nem láttam.
A talajból épített fal mind a négy irányból körülvett, így nem volt hova futnom. A mesterségesen kialakított szoba közepén a lány állt, körülötte három gyilkos tekintetű shinobi meredt rám. Úgy tűnik dühösek voltak társuk bukása miatt és így akartak rajtam bosszút állni, ezért engedtek be csak engem a terembe.
- Nem engedem, hogy bántásátok – jelentettem ki lábamat megvetve. Nem féltem, a lány jelenléte erőt adott nekem.
- Egy shinobi, aki ellent mond ura parancsának.. – mondta megvetően az egyik..- Tényleg megváltozott a világ.
Mindhárman eltűntek egy füstfelhő kíséretében, ahogy a lánynak is nyoma veszett. A füst egyre erősödött és sűrűn gomolyogva tartott, míg végül egy árny tűnt fel benne és a hirtelen vágás kettéosztotta. Még épp időben voltam képes elugrani a támadás elől, de már jött is a következő felülről. Ismét kénytelen voltam hátraugrani, majd a levegőben megpördülve irányt változtatni, mivel a harmadik ninja már alulról jött. Tovább folytatódott a hátráló védekezés, amíg el nem értem a falat, ahonnan elrugaszkodva a Ködtánc technikát alkalmazva képes voltam utat törni köztük úgy, hogy ezzel saját vállamat is megsértettem, közben pedig egyikükre képes voltam drótot akasztani. Ugyan a pillanatnyi sokkból felocsúdva észrevette a trükköt, addigra én már megindítottam felé a lángtengert, melybe ezután két Fuuma Shurikent dobtam, egyiket a másikra rejtve, mindkettőt chakrafonalakkal irányítva.
Mindkettőt az egyik ellenfél irányába vezettem, megpróbálva jól elrejteni az elsőt követőt. A másik halványt mosolyt megeresztve indult meg felém, mire én az árnyékban rejtőző fegyvert egyenesen a vállába irányítottam.
- Állj, megadjuk magunkat! – Kiáltott fel az utolsó épen maradt. Bárkik is voltak, nyilván nem számoltak veszteségekkel.
Leeresztettem karjaimat, jelezve, hogy nem kívánom folytatni a harcot. Megfogták sérült társukat és együtt távoztak, nem sokkal ezután pedig a fal lebomlott, én pedig Akita-senseiéket. Több csapda is várt rájuk, amiből egyedül, külső segítség nélkül aligha tudtak volna kiszabadulni.
- Hol van a lány? – Kérdezte a mester bosszúsan. Körbepillantottam, de nem lehetett látni sehol. Akita haragosan nézett a szemembe.
- Erről a Hokagénak kell elszámolnod.
A hazafelé tartó úton egy szót sem szóltak már hozzám, még egymással sem beszéltek. Sem küldetésről, sem arról, hogy még mindig vállalja-e a tanításomat, semmit nem tudtam.
A Hokage irodájába érve feszült légkör fogadott.
- Ugye tudod, hogy amit tettél, azt a küldetésed és ezzel a te bukásodnak tekintjük?
Tudtam, de nem bántam. Elrontottam a lehetőséget, amivel bizonyíthatom hűségemet és tudásomat, de magamnak már bizonyítottam. Bizonyítottam, hogy nem vagyok egy irányítható báb, bár ennek a Hokage nyilván nem örült volna, még ha részbe az ő érdekeit is szolgálta. Azzal, hogy ezt bizonyítottam, azt is nyilvánvalóvá tettem, hogy saját akaratomból vagyok még itt.
- Ami meg a tanításodat illeti. Akita, még mindig elvállalod?
- Természetesen – nyögte oda. – Az én kezeim alatt legalább lesz mit tanulnia.
- Akkor hát ennyi.. Elmehetsz.
- Mi lesz a lánnyal?
- A te álláspontod szerint nem jelent fenyegetést, így a továbbiakról nem is kell tudnod.
Meghajolva távoztam. Kilépve az Hokage irodájából még hallottam Muorit szavait.
- Ugye tudod, hogy hasonlít rád?

Inuzuka Tsume Kedd Okt. 23 2018, 21:12

Osu!

Úgy látom kezd beindulni a karakterednél a szekér.. ha a Hokage külön kéri, az szép dolog Very Happy

Élvezetes kaland lett, gratulálok.
"Egy tízest rá, hogy ő cseszi el a küldetést." Éééés.. meg is tette, de milyen szépen tette Very Happy

Remélem a karaktered útja ennek ellenére is szépen halad majd.

Jutalmaid: CH: 11

TJP: 4
Ryo: 2000

**Osumi Hiroto** Szomb. Okt. 27 2018, 19:55

Ninjának lenni II.

Akita-sensei délre rendelt az a kiképző terepekre, ahol, azt mondta, egy A szintű küldetéssel fog rám várni. Izgalommal és félelemmel telve keltem fel aznap reggel kevés alvás után, mivel izgatottságom szinte egész éjjel fenntartott. Végül úgy sikerült elaludnom, hogy azt mondtam magamnak, biztos valami sokadrangú küldetés lesz, amit így próbál meg izgalmassá tenni.

Nem tévedtem. Sokat. Talán mégis. Lehet, hogy inkább választottam volna egy A-t, ami kevesebb megaláztatással jár. Odaérve egymagában találtam a tanítóm, a kiképzőterep üres volt.

- Magam kértem a többieket, hogy távozzanak – magyarázta a sensei -, mivel itt kell végrehajtanunk a küldetést.

Szemeim elkerekedtek. Tudtam, hogy nem igazi küldetésről lesz szó, bár volt még bennem némi remény. A mester teljes felszereléssel érkezett.

- Tehát.. Mint azt már említettem, egy A szintű megbízásról van szó. A feladat pedig.. Hogy meg kell érintened. A kezeddel. A jutalom 1000000 ryo.

Most még jobban ledöbbentem. Ennyire lenéznének engem a faluban, vagy valóban ilyen erős lenne az előttem álló férfi? Nem tétováztam, kezdeti meglepetésemet legyűrve rögtön rátámadtam. Tudtam, hogy további kérdésekre várna, így ez tökéletes alkalom volt egy támadás véghezvitelére. Szemem sarkából láttam az elképedést az arcán, valóban nem erre számított, mégis képes volt idejében reagálni. Felfelé irányuló lábamat felugorva kezével rúgta arrébb, miután egy rúgással meg is pördített a levegőben. Olyan gyorsan váltott irányt, hogy nem volt időm a védekezésre, az utána érzett zsibbadás pedig arról árulkodott, hogy villám technikát is belevitt a támadásba.

Csökkentette esélyeimet, hogy nyílt terepen kellett megküzdenem egy olyan Jounin ellen, akinek szinte minden lehetséges támadásomra van ütőkártyája és a körülmények miatt csapdába sem csalhatom, ezért valahogy a közeli erdőbe kellett volna csalogatnom, hogy könnyebben a közelébe férkőzhessek, ám ez nem volt egyszerű kihívás. A sensei tökéletes reagált minden lépésemre, úgy védekezett, hogy el sem mozdult a maga által kijelölt helyéről. Egy helyben állva, ugrálva, vetődve tért ki előlem, de mindig visszatért eredeti pozíciójához.

Fel kellett hevítenem a dolgokat. A Ködtánc jutsut alkalmazva chakrapontokat hoztam létre, melyeket begyújtva juttattam volna el ellenfelemet a közeli erdőig. Tettem ezt úgy, hogy közben távolsági fegyverhasználattal vettem fel vele a versenyt. Az Emelkedő pengét használva több majdnem sikeresnek mondható támadást is véghez vittem, miután két fegyver eldobása után kettő robbanó jegyzetet a földről is majdnem ráküldtem. Láttam a száján, hogy szitkozódna, de elharapta szavai végét. A tűzhullám egészen az erdőig vezetett volna, hogy ne nyílt terepen kelljen megküzdenem vele. Előnyömre volt, hogy már ő is vetett be jutsukat, néhány könnyen kikerülhető Mizurappát, így jogosnak vélhette hátrálásomat.

Saját csapdámba estem. Mikor igyekeztem volna vissza stratégiailag kijelölt helyemre, elővette öngyújtóját és begyújtotta az általam gerjesztett chakra-hullámot. Még a fegyvernek aligha nevezhető, mégis veszélyes tárgy elővételekor felugrottam, így csak kisebb sérüléseket szenvedtem, mégis teljesen hatástalannak bizonyultam ellene.

Ahogy korábban jelezte, most rajta volt a sor. Arrogánsan tapsolt kettőt, majd eltűnt a szemem elől. A következő pillanatban egy erős rúgás érte a hasfalamat, majd egy másik a hátamat, mely az ellenkező irányba irányította testemet. Így folytatódott ez egy darabig, rövidebb szünetekkel megtűzdelve, ám észrevettem, hogy amíg ugyanúgy védekezek, ugyanúgy is támad. Láttam támadásainak mintáját, így egy idő után számítottam az engem ért ütésekre.

Csakhogy ezt nem árulhattam el neki. Helyette más taktikát választottam. Egy rövidebb szünet közben a földre rogyva vettem számba saját drótjaimat és úgy folytattam utána a harcot. Néhány újabb összecsapás után aztán a várt helyről érkező lábba haraptam, és ruháján átszőttem a drótszálakat. A döbbenet és ijedtség keverékével az arcán próbált megszabadulni a köteléktől, én pedig megindítottam felé a tűztengert. Egy egyszerűbb víz technikával hárította a támadásomat, ám nem is ez volt a végső tervem, erre én is számítottam. A tűzbe két shurikent dobva, majd mellőle újabb két shurikent felé irányítva próbáltam megzavarni, miközben alulról újabb két robbanó jegyzetet irányítottam a lábai alá. Akrobatikus mozdulatokkal tért ki minden támadásom elől, ahogy a két darab papírt is hatástalanította, én pedig nem vettem észre, hogy az előző technikából ott maradt tócsa közepén állok. Egy villámtechnikába kezdett, én pedig ijedten kezdtem hátrálni.

Elégedett mosoly után újabb támadásokba kezdett, a villámjutsut megszüntetve, melyeknek mintáját már nem tudtam nyomon követni. Egyre homályosabbá vált látásom, az ájulás kerülgetett. Talán nem kellett volna az ütőkártyámat saját tartalékaim elfogytának közeledtére hagyni. Végül egy felülről érkező támadással vetett véget a harcnak, melyet még megpróbáltam két dróttal összekötözött kunai segítségével kivédeni, azonban ezek lepattantak róla. Egy kékes, spirál-chakragömbbel a földbe döngölt, én pedig már nem voltam képes válaszolni. Erőm elhagyott, magatehetlenül terültem el és nem tudtam mozdítani végtagjaimat. Karom a vállaimtól az ujjaimig végig zsibbadt, lábaimat alig éreztem, legnagyobb erőfeszítésem az volt, hogy képes legyek nyitva tartani szemeimet. Valami húzott volna fel, de a testem már nem bírta a megterhelést.

Mégis.. Fel kellett állnom. Emelt fővel kellett fogadnom a mérkőzés végeredményét, akárhogy is alakult. A mester valószínűleg büntetésnek szánta ezt és hatott is; másképp nem tudtam rá tekinteni. Valamelyest mégis büszke voltam, hogy egy pillanatra megrémítettem. Ez pedig erőt adott. Eleget ahhoz, hogy megmerevedett testemet mozgásra bírjam és derekamat felemelve lassan felhúzzam magam. Kezeim lógtak a levegőben, ahogy féltérdre ereszkedtem, lábaim remegve egyenesedtek ki, de sikerült erőt vennem magamon.

- Gratulálok – tapsolt ismét a mesterem, ám ezúttal inkább elismerően. – Ninjának lenni részben azt is jelenti, hogy a végéig próbálod végrehajtani a küldetést. – Magyarázta.

- Nem szabad feladnod, akármilyen reménytelennek tűnik is a helyzet. Te pedig tökéletesen helyt álltál – mondta mosolyogva. – Tested utolsó leheletéig kiálltál a küldetés mellet. Ugyanakkor… A küldetést elbuktad. Ez pedig el lesz könyvelve.

- Mi? De hát…

- Nem sikerült hozzám érned.

Sértődötten meredtem rá és hosszú másodpercekig farkasszemet néztünk. Végül utolsó erőmmel kinyújtottam kezemet és megböktem a karját.

- Nyertem – jelentettem ki. A mester meghökkenve bámult rá.

- Jól van, jól van – nevetett fel. – Akkor egyezzünk megy: a küldetést sikeresnek tekintjük, de nem kapod meg az 1000000 ryot. Ez így megfelel?

- Meg – feleltem még végül, mielőtt testem összerogyott.

Ahogy hazaértem, rögtön ágyba is kerültem és még így is délután keltem. Este a mester szavai jártak a fejemben. Legutóbbi küldetésemet a Hokage személyesen adta át, azzal a céllal, hogy megbizonyosodjanak hűségemről. A feladatot elbuktam, nem voltam képes visszahozni a célszemélyt, magamnak mégis bizonyítottam, hogy a magam akarata szerint cselekszek, ami azt is jelenti, hogy a saját akaratomból vagyok még mindig itt, nem pedig parancsra, vagy kényszerből. Bár számítottam rá, hogy a Víz Országában nem szívesen látnának viszont, az aggodalom nem fogott volna vissza. De Konoha igen. Itt befogadtak és sajátjukként tekintettek rám, míg Kirigakrue eldobott. Most pedig az elbukott küldetés után Akita-sensei próbálja megtanítani nekem, mit jelent ninjának lenni. Erről szólt a nap. A kudarcnak tekinthető misszió után megpróbálják ismét belém nevelni amit már gyerekkoromban megtettek, ez pedig valószínűleg csak az első lépés volt.

Összességében elégedett lehettem magammal. Viszonylag jól reagáltam az engem ért helyzetre és képes voltam ninjához méltóan viselkedni, amit a sensei-em is elismert, ráadásul harc közben is megleptem, így talán a képességeimmel sincs probléma. Bár.. Erről nem szóltak egy szót sem. Talán ő is ledöbbent és elfelejtette megemlíteni, vagy az elvártaknak nem megfelelően teljesítettem. Ha nem is a Hokágétól magától, mostantól valószínűleg még több hasonló küldetést fogok kapni, mint a mostani, amit valószínűleg azért bíztak rám, mert nem volt elég veszélyes ahhoz, hogy ha el is rontom, komolyabb következményei legyenek. A két Jounin sem vette túl komolyan a veszteséget és hagyták futni a lányt tehát.. Nyilván ezért bízták rám. Arra voltak kíváncsiak, én magamtól miképp cselekszem. És akármit gondolnak most rólam, én elégedett voltam magammal. Önálló döntést hoztam, hűségesnek maradva uramhoz és magamhoz.

**Senju Tobirama** Vas. Okt. 28 2018, 15:37

Üdv!

Első kérdés: Spirál-chakragömb? :DD Ha a rasenganra gondoltál szerintem most írd át még, mert jelenleg ismeri Konohamaru, Naruto és Jiraiya, illetve persze Kakashi a sharingan miatt, ezekből egy visszavonult, egyet nem Akitának hívnak, a másik kettő meg genin. Szóval, amíg nem állsz elő az NT-nek egy normál NJK igényléssel, ami elejétől lefesti a karaktert, milyen volt milyen lett, miket tud, jellemben milyen stb, és azt nem mondjuk rá, hogy "oké, mehet", addig a sensei rasengan birtoklása igazából egy házilag csinált kiskapunak minősül afelé, hogy könnyebben kapd meg később az említett technikát. Ezt pedig nem szeretjük, szóval kérlek egyértelműsítsd a közeljövőben a technikahasználatot a jutsu nevének leírásával, akár az élmény végén összefoglalva, hogy milyen technikák kerültek név szerint alkalmazásra.
Másik, kisebbnek mondható probléma, ám élmény tekintetében szembetűnő, azok az elírások, melyek helyenként felütik a fejüket. Legközelebb nézd át azért az irományt, hogy minden rendben van-e mielőtt berakod. Nincs ebből gond, én is írtam hajnal kettőkor élményt, tudom milyen ez, csak megéri, tényleg. ^^

Jutalom:
+8 Chakra
+3 TJP
Az elhasznált eszközöket pedig vond le adatlapról, vagy az összeget, amivel pótoltad őket.

**Osumi Hiroto** Csüt. Dec. 27 2018, 16:07

Költözés

Végigfuttattam tekintetem a véremmel tarkított padlón és elborzadtam. Az előttem tornyosuló torzsülött fenevad képes volt szinte megerőltetés nélkül sebeket ejteni rajtam, én pedig képtelen voltam szembeszállni vele. Testemet elhagyta az erő és nem akartam mást, csak összezuhanni. Remegő kezem megcsúszott egy vérfolton és a földre kerülve ismét kénytelen volta rápillantani ellenfelemre. A rózsaszín löttyöt rám lövellő, porszívó karú szörnyeteg tányérokat dobált rám, melyek elől alig tudtam hátraugorva kitérni és nem megcsúszni a már korábban kidobált ételmaradékokon. Lábam megakadt egy macskában, így ismét lehuppantam. Az ellenség egyre közelebb ért és már lehetetlennek tűnt elmenekülni előle. Így inkább szembenéztem vele.

- Kurīningu no jutsu – kiáltottam el magam, mire a serpenyőfejű rém ijedten hátravetette magát.

Súrolókefék és törölközők egész sokasága tört rá a koszos területekre, a jelenés pedig egyre hátrált és hátrált. Karmesterként irányítottam a tisztító felszereléseket, melyek lassan felőrölték az ellenfelet, aki szép csillogón kullogott egészen a sarokba. Azonban már nem tudott hova menekülni. Egy seprűt állítottam egészen a közepébe, mire végül felrobbant és rám szórta a maradék rózsaszín folyadék, amiről még mindig nem tudtam megállapítani, hogy micsoda.

A fekete bestia, akit a macskámnak becézek, unottan nyalta le rólam a furcsa anyagot, mit sem törődve a korábban itt dúló harccal. Szeretetteljesen magamhoz öleltem, de kibújta karjaim szorításából és hátra sem nézve távozott, én pedig magatehetetlenül a földre zuhantam.

Zihálva ébredtem az összeizzadt lepedőn, de felkelni nem volt erőm. A puszta rémület járta át a testem, ami nem hagyott mozogni. Az álom terrorja hatalmába kerített és nem volt kedvem újra átélni azt amit az előző nap, vagy amit az álomban. Féltem szembenézni kötelességeimmel, de muszáj volt. Már egyedül éltem.. Muszáj volt gondoskodnom magamról, bármilyen nehéznek is bizonyult ez. Egy ninja, aki képes felvenni a harcot bármivel, de konyhai felszerelésekkel nem bír el. A Hokage büszke lenne.

Előző nap hagytam hátra korábbi otthonomat, nevelőanyám, vagy inkább felügyelőm hasznos jótanácsait hallgatva. Hasznosak, én azonban akkor inkább leterhelőnek éreztem. Nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Azt hittem úgy élhetem majd tovább az életem, mint eddig, csak nem szólhatnak bele, mikor feküdjek le és mennyit ehetek, illetve nem tartanak megfigyelés alatt. Azt hittem a szabadság vár.

- Ne feledd, hogy mit mivel nem moshatsz össze, mindig egyél reggelit, mielőtt elindulsz valahova és… - sóhajtott fel Oyoko. – Szeretlek. – Szorított végül magához.

Kissé feszengtem ebben a helyzetben, a nő, akit gyámomnak neveztek ki most megölelt. Többé már nem volt szükség színjátékra, így először nem is értettem, mire ez a közjáték. Csakhogy nem közjáték volt. Komolyan gondolta. Ahogy én is, mikor visszaöleltem. Mégis, belül örültem, hogy végre szabadulhatok, így nem sajnálkoztam túl sokat. Hosszas, már-már kínossá nyúló integetést követően pedig el is indultam a szabadsággal kikövezett poros úton, nem is sejtve mi vár rám.

Új otthonomba belépve rögtön a villanyt kerestem, aminek bal kéz felől, rögtön kéztávolságon belül kellett volna lennie, de nem találtam. Hosszú másodpercekig tapogattam a falat, mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. Vagyis nem azon a helyen, amit eddig otthonnak nevezhettem. Halk sóhajtással vettem tudomásul, hogy magamra maradtam. Tettem néhány lépést, a lábammal keresgélve az utat, de több helyen megbotlottam. Nem tudtam, miben, hiszen a lakásnak üresnek kellett volna lennie. Nekem pedig nem este kellett volna átpakolnom.

Hosszas kutakodás után végre megtaláltam a villanyt, ami többszöri kapcsolgatásra sem lépett működésbe. Gyertyát gyújtottam, hogy azzal világítsam meg a helyiséget. A földön szanaszét elhagyott kacatok tömkelegét láttam, nyilván a költözés melléktermékei. Majd vissza kell vinnem őket az előző tulajnak, vagy legalábbis tájékoztatni róla, hogy maradékával madjnem az életemet oltotta.

A lámpa kiégett, így gyertyafénynél kellett elvégeznem a napi teendőimet, amik estére maradtak. A koszos tányérba bámulva gondolkodtam, hogy mit is kellene tennem vele, de nem jutottam előrébb. Otthon már olyan sokat láttam, mit csinálnak vele, én azonban döntésképtelenné váltam. Végül a csap alá raktam és egy súrolókefével kezdtem el törölgetni, ám ez nem bizonyult túl hatásosnak. Kapkodva próbálgattam ki rajta az összes konyhai tisztítószert, amit találtam, majd gyors egymásutánban a többi étkészlettel is ezt csináltam. A vegyszer és a víz együttes keveréke lecsöpögött a padlóra, furcsa vegyületet alkotva, amin végül elcsúsztam és a kezemben lévő poharak hangos csörömpöléssel összetörtek. Kezeimből folyt a vér, de elfojtottam a torkomból előtörni kívánó hangokat. Efelől még képeznek kell magam, tehát mégis csak haza kell majd térnek egy rövid időre.

Következett a porszívózás, amiről azt hittem, tudom, hogy kell végezni. Csak végig kell simítani a poros felületen és felszívja a nem kívánt tényezőket.. Bár így működne ellenfeleimen. Bekapcsolva hangosabb süvítés érte fülemet, mint számítottam rá, így szinte azonnal ki is kapcsoltam és kisebb fokozatra vettem. Még így is, szinte minden apróbb koszon többször át kellett mennem, ráadásul többször megakadtam, mert fel akart szívni mindent a lakásban. Akkor lett elegem, mikor a függönyt kellett kiszednem belőle, letépve azt a függesztőről.

Felfedezőutam a felnőttek világába akkor ért véget, mikor az alattunk lakó szomszéd jött fel és nem túl kedélyes hangnemben közölte velem, hogy menjek a--- valami nem túl szép helyre. Nyilván ittas is volt, de ez akkor sem tetszett. Mégsem volt választásom, nem akartam már első nap magamra haragítani a népességet, hiszen ha ő átjött szólni, nyilván mások is hallották ügyetlenkedéseim. Betettem a ruháimat mosni és lefeküdtem aludni.

Oyoko köszöntött reggel, széles mosollyal, egy kosár pogácsával karjára függesztve.

- Minden rendben van, drága gyermekem?

- Igen – feleltem félszeg mosollyal, bár tudtam, hogy ez nem igaz. Illetve.. Ő nem értene egyet velem.

- Azért jöttem, mert nemrég a szomszédod hozzánk kopogtatott be, hogy neveljelek egy kis jómodorra.

- Igen, hát.. Akadt egy kis nézeteltérés – próbáltam terelni a gondot. Pont nekem kellene jómodort tanítani?

- Tehát semmi problémába nem ütköztél? – Kérdezte a vállamon átpillantva. Nyilván már megütötte szemét a tegnap otthagyott törött tányérok sokasága, amiket nem akartam már összesöpörni, nehogy a csörömpölés miatt egy másik szomszéd köszöntsön.

- Ne aggódj, megleszek – feleltem, kissé már magamba zuhanva. Vállamra tette a kezét és egy halk kuncogás kíséretében beljebb lépett.

Megettük a pogácsát, amit sütött és hosszasan elcsevegtünk az egyedül, mégis másokkal való együttélés szabályairól, mit szabad, mit illik és mikor szabad a másik arcába csapni az ajtót, különösen ha részeg. Elmondta, hogy egyedül élni felelősség, majdnem akkora, mint ninjának lenni, bár valószínűleg csak a női ösztönök szóltak belőle; a kettő nem összehasonlítható. Abban mégis igaza volt, hogy most már magamra kell vigyáznom, nekem kell megtenni a mindennapi, oly egyszerűnek tűnő dolgokat, amik eddig mintha maguktól megoldódtak volna. De nem, mindig volt valaki, aki elintézte ezeket és eddig a pillanatig nem is éreztem olyan fontosnak ezeket a teendőket. Nem vettem komolyan, aki ennek komoly elszántsággal állt volna neki, s most itt ültem, tanácstalanul, egyre többet tanulva az élet nehézségeiről. Sok apróság, mely egy hatalmas, összetett feladattá összpontosul és már nekem kell irányítanom ezt a gépezetet. Habár megígérte, hogy segít, ha szükségem van rá, büszkeségem nem engedett a segítő kéz kínálta lehetőségnek, úgy éreztem, ezzel valóban egyedül kell szembe néznem, hogy büszkén, felemelt fővel nézhessek farkasszemet a tükörrel. Már csak egy dolog maradt hátra.

- Na de van valami, amit nem ronthattál el, hiszen már többször is csináltad. Hol vannak a ruháid?

Hirtelen fellelkesedve pattantam fel ülőhelyemről és a mosógép felé igyekeztem. Kivéve a ruhákat azonban kellemetlen meglepetés fogadott. Előző nap, a sötétben nem is vettem észre, hogy rossz pólókat dobáltam be a gépbe. A kudarctól csalódottan tértem vissza a konyhába, kezemben a rózsaszínben pompázó ruhadarabokkal.

- Azt hiszem, Ai cuccait hoztam magammal.

Oyoko arca kivirult, szemei nagyra nyíltak, alig tudta visszatartani nevetését. Értetlenül néztem rá.

- Mi a baj?

- Ezek nem Ai cuccai. Összemostad a fehéret a pirosakkal. Hacsak be nem szerzel újakat, ezekben kell majd járnod.

- Hogy micsoda?! – Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

Hyuuga Hanabi Szer. Jan. 02 2019, 18:36

Szia^^
Tetszetős élmény volt, ki gondolta volna, hogy egy költözés ennyi bonyodalommal jár?
+8ch és +1tjp üti a markod a kellemes rózsaszín ruhák mellett Very Happy

**Osumi Hiroto** Szer. Aug. 07 2019, 16:11

Kísért a múlt

Viharra ébredt Konoha aznap reggel. Az esőcseppek nehezen kopogtak az üvegablakokon, a fákra csöpögve lehorgasztották azok lombjait. Minden olyan búsnak tűnt, s én mégis mosolyogtam. Szerettem ezt az időjárást, mikor minden olyan nyugodt, békés. Semmi nem zavarja meg a természetet. És a levegő is felfrissül. Ámulva néztem a cikázó villámokat, valahogy az otthonomra emlékeztettek.
A Víz Országában gyakran volt viharos az időjárás, a melegebb reggeleket is gyakran eső kísérte. Nosztalgikus volt tehát a hangulat, olyan szívet melengető, még ebben a hidegben is. Egy madár repült el az ablakom előtt, kecses röpte magával vonzotta tekintetemet, melynek sarkában egy éles fegyver tűnt fel. Ösztönszerűen hátraugrottam, ám a kunai nem engem vett célba.
Azonnal az ablakhoz szaladtam és kinyitva azt, összeszorult szívvel láttam, ahogy a madár vérző teste a párkányra hullik. Azonnal az ölembe vettem és a kórházba akartam sietnie vele, amikor megláttam a lábára tekert kis tekercset. Gyorsan lehámoztam róla és félredobtam, hogy elvihessem az állatorvoshoz, ám ekkor már túl késő volt. Éreztem, hogy az élet elhagyja, légzése megállt. Egy hálásan csillogó tekintetet láttam, mielőtt végleg kihunyt belőle a fény. Abban a pillanatban mintha a lelkem egy része is vele pusztult volna. Az életszerető része, mely most az élet végét látta és mintha benne is véget ért volna valami.
Dühödten téptem fel a tekercset, ám a tartalma még jobban megrémített.
"Legyél két óra múlva a tóparton, a nagy tölgynél. Juro Takashima." Ez állt rajta. Egykori mesterem aláírása, aki ebbe az egészbe belekevert, aki miatt nem lehet nyugodt életem. Aki ideküldött Konohába. És aki meghalt. Én legalábbis így tudtam. Ugyanolyan szörnyeteg módon viselkedett, mint mindig. Az ember, aki egykor tiszteltem.. Belegondolva, hogy valószínűleg olyanra akart formálni, mint ő maga.. Nem, én soha nem lennék olyan. Ezt be is kell bizonyítanom neki. Szembe kell néznem vele.
Késlekedés nélkül elindultam. Magamhoz vettem ninja felszerelésemet és feltéptem az ajtót, még a macimat is a szobában hagytam. Amúgy sem lenne jó, ha felszívná magát vízzel. Húsz perc alatt odaértem a "megbeszélt" találkozóhelyre, ahol természetesen én voltam egyedül. Nem is vártam, hogy ott legyen bárki is. Nyilván olyan helyet választott, ahol kettesben lehetünk, a biztonságot nyújtó falu határain kívül és a vártnál másfél órával korábban voltam jelen.
Hogy dühömet levezessem, a legközelebbi fát kezdtem rúgni-ütlegelni, kunai-ommal szabdalni. Normális esetben nem tennék kárt a természetben, de most kellett valami, hogy megszabaduljak a feszültségtől. Végül a fél órás, egyoldalú párviadalt követően leültem a tövébe és hagytam, hogy az esőcseppek elmossák könnyeimet, amik idő közben elöntöttek. Akaratlanul is a családom biztonsága volt az első, ami eszembe jutott és nem hagyott nyugodni, mióta elhagytam a házat. Az sokkal fontosabb volt számomra, mint a sajátom.
Végül, ahogy a két óra letelt én is felálltam és ahogy ezt megtettem, egy alakot láttam kiválni az árnyak közül. A csepegő eső miatt nem láttam tisztán, de az alakja jól kivehető volt. Egyből felismertem benne egykori mesteremet.
"Terveim vannak vele, már attól fogva, mikor megláttalak az Akadémián" – sejlettek fel bennem az egykor kiejtett szavak. Szívem összeszorult az emlékek hatására. Ha nem lenne az a férfi, most otthon ebédelhetne szüleivel, játszhatna barátaival, vagy vívhatná ki a falu elismerését egy küldetés során. Itt azonban erre soha nem lesz lehetősége. "Fogékony vagy a tanulásra, képes lennél bármit elsajátítani – tökéletesen kezelni azonban csak egy dolgot." Még ma sem tudom, mi lehet az a dolog.
"Hosszú idő lesz, mire rájössz. De addig bármibe is kezdesz bele, biztosan jól fog sikerülni." Egyre több emlék öntött el, ahogy közelebb ért. "Figyelj. Nagy szüksége van rád az országnak, életek múlhatnak rajtad, a barátaid élete, a mi életünk, a szüleid élete." Egyre feldúltabban közelítettem felé.
"Téged arra szántalak.. Hogy elmenj Konohába."
Farkasszemet néztünk, ahogy egymással szembeálltunk. Egy teljes percig egyikünk sem pislogott. Végül, talán akaratosan, de ő tört meg először. Egy mosolyt erőltetett az arcára, miközben lehunyta szemeit.
- Arra gondoltam, korábban jövök. Attól tartottam, magad akarod átrugdalni azt a fát.
Megvetően emeltem fel tekintetem. Az egykor érzett tiszteletből már semmit sem maradt. Az erő, amely meghajlásra késztetett még azután is, miután tudatosan elrabolt, semmivé vált. A negatív érzelmeket a férfi is észlelte és komoly arckifejezést vett fel.
- A küldetésed.. Véget ért – mondta kedves mosollyal, ami hamar csúf vicsorrá alakult. Érted? Véget ért! – kiáltotta bele a farengetegbe, majd egy kézjelsorozat után a földre csapott.
Felismertem a technikát. Ugrás közben alsó ajkamba haraptam, majd hüvelykujjammal letörölve a vért én is kézjelekbe kezdek, melynek végén Kuna jelenik meg alattam, aki emberfeletti erejét arra használja, hogy velem a hátán kiugorjon a mesterségesen kreált szakadékból.
- Szeva tesa, van cigid? – kérdezte felnézve a medve, mintha csak egy délutáni csevejre érkezett volna. Rámutatok az ellenfélre, mire elkomolyodik és harci állást vesz fel.
Juro őrült mosollyal figyelte, ahogy a hatalmas medve rárontott, de nehézség nélkül kikerülte a támadásait. Valószínűleg nem is kellett volna különösebb erőfeszítést tenni, hogy elbánjon vele, de ő mégis szórakozott, játszadozott. Nyilván bemelegítésnek szánta, nekem pedig csak ennyi időm volt arra, hogy megfigyeljem a harcmodorát, stílusát, támadásainak időzítését. Nem szép dolog a harcban egyedül hagyni a társunkat, de csak ennyi esélyem nyílik a stratégiám felállítására.
Ám ezzel is elkéstem. A medve hátrarepült az őszi avaron, a következő támadás pedig egyenesen felém irányult. Egy katana mozdult felém alsóvágásból, amit a Hari Jizouval hárítottam, majd a Ranji Shigumi no Jutsuval megragadva a fegyvert elrepítettem azt. Egykori mesterem elégedetten füttyentett.
- Látom, tanultál egy-két trükköt.
Támadnom kellett volna. Megvolt rá az esélyem. Fejben ki is gondoltam az egészet. Már a Kasumi Enbut is előkészítettem. De nem sikerült. Mire feleszméltem, a férfi már félúton volt az erdőben.
- Később még találkozunk.. Osumi Hiroto.
Félrepillantva láttam, hogy Oru Akita rohan kettősünk felé, talpig felfegyverkezve. Térdre rogytam. Múltam kísértete a szemem előtt válva köddé lehengerelt a lábamról. Szólni sem bírtam, akárhogy rázott a sensei, aki fontosabbnak tartotta az én ápolásomat, mint az ellenség kergetését. Mint később megtudtam, azért, mert rá vadászokat küldtek. Az ő feladata az én biztonságba helyezésem volt, aminek maradéktalanul eleget is tett.

- Tudom, mit akart tőled Juro – szólalt meg hosszas csend után a hálószobám sarkában ülve.
Remegő szemekkel pillantottam rá, de nem feleltem. A sokk még túl mély nyomot hagyott bennem és túl friss volt az emléke.
- Tudnod kell, hogy ez csak a kezdet. Teszteknek fog alávetni, hogy lássa, mennyit fejlődtél. Használni akar majd.
"Terveim vannak veled, már attól fogva, mikor megláttalak az Akadémián. Fogékony vagy a tanulásra, képes lennél bármit elsajátítani - tökéletesen kezelni azonban csak egy dolgot. Amiről nem tudjuk, hogy mi, hosszú idő lesz, mire rájössz."
Vajon mi lehet az? Dühömben összeszorítottam az ölemre hulló takarót. Reméltem, hogy soha többé nem kell őt látnom, hogy múltam árnyai végleg békén hagynak, nem zavarnak többé, hagyják, hadd éljem az életemet, elvégre rám már úgy sem lehet szükség. Miért is kellenék bárkinek? Még csak nagy előrelépést sem nyújtottam, mióta itt vagyok. Semmi kiemelkedőt nem tette. Senkit nem nyűgöztem le. Az is szerencse, hogy itt lehetek. Akkor miért nem képes békén hagyni?
Újra és újra ugyanaz a kép jelent meg szemeim előtt, ahogy a Víz Országában, elrablóim fogságában, meghajolok előttük és engedelmeskedek nekik. Mi késztet arra, hogy minden helyzetben ezt válasszam és elfogadjam a sorsomat?
"Te nem árulnál el minket, ebben biztos vagyok, megmaradt benned valami, valami gyermekkorodból, hogy is hívják.. á, igen, tisztaság! Te még nem láttad az emberiség mocskát, nem ismerted meg a gonoszt, habár egyszer nagyon közel kerültél hozzá - mégis, a lelked teljesen fehér maradt."
Így lenne? De mégis, elég ez ahhoz, hogy behódoljak? Akkor elhatároztam. Én fogok dönteni a sorsomról. Nem hagyom, hogy külső tényezők befolyásoljanak. És végre el kell döntenem, mit is nevezek otthonomnak. Bár.. Ezt tekintve, nincs sok választásom. De kell valami, ami segít majd nekem. Mit is mondott, mim van nekem?
"Tisztaság."

Sai Hétf. Aug. 12 2019, 14:04

Szia! Hm, ennek a kalandnak eléggé prológus szaga van egy komolyabb történetszálhoz, remélem, kezdesz vele majd valamit, mert kíváncsi lennék rá Very Happy

Jutalom: + 7 chakra

**Osumi Hiroto** Vas. Márc. 15 2020, 16:42

Előjel

Tudtam, hogy az a nap rosszul fog végződni. Már eleve rosszul kezdődött. Vizet töltöttem a macskámnak, aki élénken lefetyelte a mételyt, majd néhány nyelés után kiterült a szőnyegen. Aggódva az ölembe vettem és próbáltam nyugtatgatni a kétségbeesetten vergődő állatot, végül szélsebesen a kórházba rohantam vele. Mintha csak vártak volna, egy ott állomásozó Chuunin -miután leadtam a beteget- félrehívott és egy küldetés tekercsét nyomta a kezembe. Bólintva jeleztem, hogy megértettem és elhagytam az épületet. Nem akartam, hogy már is lássa a tartalmát. Hazafelé egy építkezés mellett haladtam el, mikor pedig felnézem a készülő épületre az állványok hirtelen leszakadtak, én pedig csak gyors reakciómnak köszönhettem, hogy nem temetett maga alá a súlyos törmelék.

Hazaérkezve, gondterhelt gondolatokkal telve bontottam fel a papírost, ami egyszerűen.. felrobbant. Egyenesen a Hokage Palotájához indultam; meg kellett tudnom, miért történt ez. Bajom nem esett ugyan, egyértelmű volt, hogy nem rejtjeles üzenetről volt szó, vagy én vétettem hibát. Mégsem tudtam mire vélni az esetet, elvégre gyanú nem merült fel bennem. Az épületbe beérve munkásokat pillantottam meg, többen egy létrával ügyködtek, aminek a tetején álló férfinak dobozokat pakoltak fel. Az egyik ilyen doboz éppen akkor, mikor elhaladtam mellettük, kicsúszott a rakodó kezéből és a fegyverek, élükkel felém tartva kiestek belőle. Ösztönszerűen a Ranji Shigumi no Jutsut alkalmazva kaptam el a rám veszélyt jelentő kunai-okat és shurikeneket, míg a többit, amíg kiestek az engem bántani képesek hatósugarából, hagytam a földre zuhanni. Különös nap volt ez, már negyedszer kerültem veszélybe és még meg sem kaptam a küldetésemet; ugyanakkor a felrobbanó tekercsen kívül ez mind lehetett véletlen is.

A falu vezetőjének irodája előtt egy kellemes küllemű, tradicionális japán kimonót viselő férfi állított meg, aki azt állította, küldetése van számomra, én azonban inkább megvártam volna a Hokage parancsát, ha nem említette volna meg Ait. Szökése óta nem hallottam felőle és még mindig tudni akartam az őt körülölelő rejtélyről.

- Mégis inkább a Danzou-samát...

- Danzou-sama nem kíván látni téged - jelentette ki karakteresen. Hangjában nyoma sem volt a korábbi finomságnak, éllel szólt és a szemei is hirtelen.. Mintha üressé váltak volna.

Végül is érthető volt; a falu vezetőjének nyilván voltak jobb dolgai, minthogy az én hétköznapi problémáimmal és balsejtelmemmel törődjön. Talán hiba volt már ide jönni is. A férfi, mintha csak olvasna a gondolataimban, megértő mosollyal tette vállamra a kezét.

- Örülök, hogy összefutottunk. Ai már vár.

Mielőtt szólhattam volna, eltűnt. Pedig szerettem volna kérdezni. Mit tud Airól és honnan a küldetés? Hivatalos egyáltalán? És miért egy Geninre bíznak egy szökevényt? Igaz.. Legjobb tudásom szerint csak egy civil volt. Azt mondta, bajban van. De ez nem lehet teljesen formális. Akkor.. Ki lehet ez a férfi, akinek a szavát vakon követem?

Óvatosan nyitottam fel a küldetés részleteit tartalmazó tekercset -hiba lett volna a Hokage irodája előtt kétes helyzetbe keveredni-, ám az nem robbant, csak az éle vágott meg, de.. az ujjam vérzett, én pedig hirtelen megszédültem. Ennél több nem történt, de már gyanússá vált a rám bízott feladat. Mindenesetre tovább bontogattam a papírost és elolvastam a benne foglaltakat.

Menekülj - írta a vészjósló lap, én pedig körbepillantva jókedélyű embereket láttam, a munkások fennhangon nevettek, a nap valótlanul melegnek hatott és a madarak is mintha mind rám szegezték volna pillantásukat. Ismét megszédültem és hirtelen mindenből mintha kettő láttam volna. Ahogy véget ért a vízió, minden a korábbi állapotába állt vissza, a papírra pillantva pedig a sarkába írva megláttam az üzenetet, ami az előbb mintha még nem lett volna ott. - Ha meg akarod tudni az igazat, menj délkeletre, a patakhoz. Ott találkozhatsz vele.

Az egész túl gyanús volt, ráadásul nem tudhattam, kiről is szól az írás, de.. Airól volt szó, muszáj volt utána járnom. Kifele szaladva a kirendeltek mintha aggódó pillantásokat vetettek volna rám, de nem tudták mire vélni akciómat. Én sem igazán tudtam.

Délkeletnek indultam hát, egyenesen haladva, a patakhoz. Félórányi járásra volt, épp elég távol, hogy már veszélyesnek mondható legyen, azonban én sem számítottam arra, ami történt - hét kunai hasított mögülem a levegőben, amiknek csak a hangja alapján voltam képes felmérni a helyzetemet. Aktiváltam a Hari Jizout és testemet ellepte a tüskeszerű hajképződmény, a fegyvereket pedig visszaverte, éles fémhangon estek egymásra a földön. A korábbi rosszullét ismét előtört, kibillentem egyensúlyomból és a technika megszüntetése után a földre rogytam, köhögésem nyomán pedig.. Vért szökött ki a számból.

- A méreg kezd hatni - jelentette ki elismerően egy idegen hang valahonnan előlem, én azonban senkit nem láttam. Hamarosan újabb fegyverek záporoztak, amik szintén lapattantak, mielőtt célt értek volna, felpillantva pedig megláttam Akitát, aki a saját kezét maga előtt tartva védte ki a felém száguldó fegyvereket.

- Miért..? - kérdeztem, mire ő csak egy mosollyal felelt.

Mozgolódást véltem felfedezni a víztömeg másik oldalán, mire azonnal nekirohantam volna, azonban egy vízostor elkapta a lábamat és egyenesen a patakba zuhantam, valami pedig húzni kezdett lefelé. Levegő után kapkodva egyre mélyebbre süllyedtem és kezdtem fulladozni. A világ lassan elsötétült előttem, én pedig kb. fél óra múlva tértem magamhoz. Az első, amit megpillantottam, Akita aggódó arca volt, mellette pedig a bűbájos Ai sugárzó szépsége.

- Mi a..? - ugrottam fel azonnal, lefejelve a lányt. Rögtön utána kaptam, ő azonban elutasította az érintést.

- Talán ismered? - Kérdezte Akita ártatlanul. Mi az, hogy ismerem-e? Tudnia kellett a történetéről, a kinézetéről, elvégre Jounin volt. Bár megnézve.. valóban, mintha egy kicsit másként nézett volna ki. Beesettebb volt az arca, haja kopott, termete összement. Viszont ami elárulta, hogy ismét befestette. Bár ez bárki más is lehetett volna, a szemében mégis felismertem régi barátomat.. Jobban mondva, már magam sem tudtam volna megfogalmazni, mi is ő, vagy ki is ő.

- Igen, ő.. Láttam már a pataknál máskor is. A közelben laksz.

- Igen - bólogatott serényen. - Amott - mutatott egy közeli kunyhóra, ami fel sem tűnt, mikor ide tartottam.

- Neki köszönheted az életedet - mondta komolyan Akita. - Engem lefoglaltak.. ők - irányította tekintetemet az öt legyőzött, banditánál nem jobban felszerelkezett egyén felé.

- A többiek elszöktek - szólt sajnálkozva. - De legalább te épségben vagy.

- Csatazajt hallottam és.. Megrémültem, de.. Láttalak fulladozni.. - hebegte Ai. - Ide kellett jönnöm.

- Akárhogy is - állt fel Akita -, ezt jelentenünk kell a Hokagénak.

- Várj - állítottam meg én is felállva. - Kérlek, a lányt.. Hagyd ki belőle.

- Mi? Miért tennék ilyet? - Mérte végig gyanakodva a lányt. Hirtelen nem tudtam volna mit kitalálni, most magamat is gyanúba keverhettem. Ha nem tettem már meg eddig. Akita elkapta féltő pillantásomat a másik felé. - Jól van, ha ez ennyire fontos neked..

- Köszönöm - hajoltam meg, ám mielőtt elindulhattunk volna, Ai magához ölelt.

- Sosem esik bántódásod, amíg én itt vagyok a közeledben - suttogta úgy, hogy csak én halljam.

Komoly arccal bólintottam és köszönés nélkül távoztam. Mégsem tudtam kiverni a fejemből. Miért vezettek ide hozzá? Hogy került újra ide és Akita miért hajlandó figyelmen hagyni? Ha ezekkel a szavakkal élt.. Az azt jelenti, hogy már máskor is megmentett? Miért? Kicsoda ő? Ezt már régóta nem tudtam. Kérdések sűrűjébe temetkezve majdnem felőrlődtek az idegeim, amit a sensei észre is vett rajtam.

- Kicsoda ő? - Kérdezte érdeklődve, én azonban éreztem a hangján, hogy őszinte választ vár. Másként.. Talán jelentést tenne a Hokagénak.

- Egy barát - jelentettem ki és abban a pillanatban komolyan is gondoltam. Aztán ismét elbizonytalanodtam. Túl sok a bizonytalanság a személye körül. De akárhogy is, most megmentett. Nem fordíthatok neki hátat, nem árulhatom el, ő sem tette meg. A viszontlátás öröme azonban egy olyan lyukat töltött meg a szívemben, amiről nem is tudtam, hogy létezett.

- Sokat jelenthet neked - jegyezte meg eltűnődve.

- Igen. - Hálásan tekintettem rá, remélve, hogy nem árulja el ittlétét. Jouninként ez kötelessége lett volna, de.. Én jobban ismertem. Tudtam, hogy akárcsak én, ő is mindig a megérzéseire hagyatkozott és nem hiszem, hogy az most a lány ellen szólna. Elvégre ő csak annyit tud, hogy megmentett és hogy a barátom és hogy ez fontos nekem. Reméltem, nem avatkozik közbe. Ennek én szerettem volna utána járni.

Biztonságérzetemben el is feledkeztem a nap furcsa eseményiről. A falu kapujában elváltunk, én pedig rögtön egy étteremhez siettem, mert egészen addig nem ettem. A pultos kedvesen mosolygott és a kiszolgálás is kifogástalan volt. Rizsgolyókat kértem, amiket jó étvággyal fogyasztottam volna, ha.. Ráharapva nem tíz darab tű szúrta volna majdnem át a szájpadlásomat. A hirtelen szúró fájdalom egész testemet átjárta, majdnem feldőltem a székkel, a torkomat kaparta valami, pedig azt nem is érték el a gyilkos szerszámok. Egyenként kellett kiszedegetnem őket, majd köhécselve, dühödten néztem körbe, ám a felszolgáló már sehol sem volt. A pultos nem tudta volna megmondani, hova tűnt, én pedig nem akartam pánikot kelteni a vendéget között. Így tehát távoztam.

A nap hátralévő részében mindenhez kényszeres óvatossággal és a félelem megaláztató érzésével fogtam hozzá. Macskámat este hazavihettem a kórházból, ám még az ő irányából is csak a veszély sugarait éreztem. Méreg volt a csapvizemben, rám akár halálos is lehetett volna, de a macska valahogy túlélte. Fogalmam sem volt, miért történt minden aznap, de abban biztos voltam, hogy semmi nem volt véletlen. Mindennek középpontjába pedig csak egy embert tudtam tenni; Jurot. Bár bizonyítani nem tudtam volna, az érzés, hogy régi mesterem hamarosan újra felüti a fejét nem hagyott nyugodni. Nem tudtam volna megmagyarázni az eseményeket és hogy mi köze volt hozzájuk, közvetve, vagy közvetlenül, ahogy azt sem tudtam, hogy került Ai a képbe, mi köze van mindenhez, ám valami furcsa eltökéltség kerített hatalmába, amely már alig várta, hogy elszámolhassak vele a múlt sérelmeiért és a jelen bizonytalan jövője miatt.

Hyuuga Hanabi Kedd Márc. 17 2020, 16:37

Szervbusz!

Hát ez egy igen balszerencsés és veszélyes nap volt! A túléléséért +7chakrát és +3tjp-t írok jóvá!

**Osumi Hiroto** Szomb. Jún. 06 2020, 13:24

//Az előzmények ismerete nem szükséges a kaland olvasásához.
Előzmény - Kísért a múlt
Átvezető - Előjel//

Béketárgyalások

Egy helyben topogtam idegességemben; a hírnököknek már rég meg kellett volna érkezniük a kijelölt találkozóhelyre. Ha ez még nem lett volna elég, Akita sem volt sehol. Két órával ezelőttre beszélték meg a találkozót, mégsem volt még sehol. Kezdett aggódni sensei-e miatt, meg összességében az egész küldetés kezdett felborulni látszani. Már rég elvesztette hidegvérét és most le kellett nyugtatnia magát.

A Víz Országából küldtek követeket egy béketárgyalás okán és azért volt ott, hogy mindez zavartalanul véget érhessen. Apróbb ügyekről volt csak szó, nagyobb befolyású esethez nyilván nem engem kértek volna fel testőrként. Ami különös volt, hogy egy kirigakurei Jounin személyesen engem kért, hogy jelen legyek, mert hallott már rólam és a múltamról. Először el sem akartam vállalni a küldetést, hiszen tagadólag lépek fel minden ellen, ami a régi időkkel kapcsolatos, ráadásul gyanús volt, hogy szándékosan engem kértek fel, ilyen körülmények között. Mégis mit segítene ez a helyzeten? Békét akartak és régen a béke hírnökének hittem magam, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy csak játszanak velem és csak felhasználtak egy újabb háború kirobbantásának érdekében. A gonosz eszköze voltam, aminek szégyenfoltját azóta is megpróbálom lemosni magamról. Erre volt jó ez a küldetés is. Konoha testőreként, Kirigakuréval szemben végre szembeállhattam a múltammal és nyíltan elutasíthattam, miközben magamhoz öleltem azt. A Tűz Országának oldalán állva találkozna a Víz követeivel bizonyíték lehet hűségemre. Ezért vállaltam el.

További fél óra telt el, amikor a távolból végre meghallottam Akita hangját. Nevetett ugyan, de feszült volt. Aztán lassan a négy férfi és egy kunoichi is a szemem ügyébe került. Akita, három ismeretlen és.. Takashima Juro! Azonnal a fegyveremhez kaptam, amint megbizonyosodtam róla, hogy valóban ő az -azt a vicsorszerű nevetést nem lehet elfelejteni-, ám rádöbbentem, hogy a helyzet alapján.. Ők azzal a céllal vannak itt, mint én. De ez hogy lehet? Takashima Juro egy áruló, állítólag körözött személy, aki háborút akart kirobbantani a két ország között a békét követően. Hogy lehet most itt, egy igazi béketárgyaláson? És Akita miért nevetett vele? Válaszokat kellett kapnom mihamarabb.

Ahogy elértek hozzám, többen kérdő tekintettel, Juro gunyoros mosollyal nézte a fegyvert ragadó, dühtől remegő kezemet. Nyilván nagy örömet okozott neki ez a fajra reakció, ráadásul a tárgyalásnak is rossz alaphangot adott; egy testőr máris harchoz folyamodna, ezt semmiképp sem kecsegtető.

- Mit keres ő itt? - böktem fejemmel Juro felé, nem eresztve a fegyvert. Tudtam, hogy ez csak még jobban megmérgezi az előkészületeket, de választ kellett kapnom. Túl sok volt az, amit miatta át kellett élnek. Ő felemelt kezekkel, a védtelent játszva továbbra is álnok mosolyra húzta a száját.

- A Víz és Tűz Országának követei - mutatott végig rajtuk Akita, mire a döbbenettől nyitva maradt a szám. Hogy lehet, hogy az ő pártját fogja? - A béketárgyalás résztvevői, Kurohita Aiko, Matsuoka Otoi, valamint a testőrök, Mahou Moroi, Takashima Juro, Oru Akita és Osumi Hiroto. Kérlek, tedd el a fegyvered Hiroto, semmi szükség az erőszakra, békével jöttek.

- Ő egy áruló - böktem a régi mesteremre, azonban eleresztettem kunai-omat.

- Nagy szavak... - kezdett volna bele Juro, ám Otoi egy kézmozdulattal leintette.

- Békét kötni jöttünk, Osumi-kun - hangzott fenyegetően. - Ám ha önök ezt nem szeretnék...

- Kérem, ez minden bizonnyal csak egy félreértés - szólt bocsánatkérőn a kunoichi. - Kérem, foglaljanak helyet.

- Tíz napja vagyunk úton azért, hogy megírjuk ezt a nyavalyás szerződést és csak vádaskodnak. Tűnjön el innen a fiú!

- A testőröknek egyenlőnek kell lenniük.. Ha valóban azt szeretné, hogy távozzon, kérem, ön is jelöljön ki valakit a saját kíséretéből.

- Az én embereim tudnak viselkedni!

- A béketárgyalás érdekében... Hiroto eleve alacsonyabb rangon áll, mint az ön emberei.. Ahogy hallottam.

- Jól van, maradhat - nyugtázta végül a kirigakurei, ám szúrós pillantást rá vetve ült le a dombra kihelyezett asztalra. - Szép az idő, gyönyörű a kilátás. Nem véletlen, hogy ide beszélték meg a találkozót. A kedvünkre akarnak tenni?

- Igyekszünk mindent megtenni a jó vendéglátás érdekében - mosolygott hamisan Aiko. A feszültség egyre csak erősödött, ám ez nem állta útját a tárgyalás megkezdésének.

Nem beszéltek egy szót se. Papíron, rejtett üzenetekkel tárgyaltak, amiket megfejteni hosszú időbe telt volna és nem is volt hozzá jártasságom. Így egy kissé bosszantó volt ott állni, nem is tudva, miről esik szó, ám ez volt a feladatunk. Nem vettem le a szemem Juroról. Túl veszélyes lett volna, Tudtam, hogy miattam van ott és tudtam, hogy ő kérte a jelenlétemet. Túl átlátszó volt. És túl pimasz. Túlságosan illett hozzá. Akita láthatóan lejjebb eresztette védelmét, ami a bizalmatlanságot illeti, ugyanis minden kétely elúszott az arcáról. Tudta, mit tett ez a férfi vele. Tudtam, hogy ez a dolga és hogy nyilván neki sem tetszik, mégis... Hogy lett Juro a béke követe? Nem bírtam elfogadni.

Hosszú percek teltek el így, amíg végül az egyik penna tört meg; hegye messzire repült, a tinta szétfolyt a papíron. Juro rögtön övtáskájába nyúlt, mire már lendítettem is kunai-om; csak egy pillanaton múlt, hogy el tudja kapni a kezét és ne sérüljön meg a tőrtől, mely mögötte a földbe állt. Mindenki rám pillantott; a feszültség szinte érezhető volt. Aztán Juro átnyújtott egy új pennát Otoinak, a tárgyalás pedig szó nélkül folytatódott. Fogalmam sincs, milyen ütemben. Csak remélhettem, hogy kirohanásom nem lesz hatással a végkimenetelre. Ha Akita is ilyen nyugalmat erőltetett magára, nyilván fontos lehet, még ha sok vizet nem is kavar.

Újabb percek, a feszültség csökkent, de nem múlt el. Érezhető volt, hogy a részt vevők sokat várnak ettől. Otoi mosolygott, majd... Az asztalra dőlt. Mindenki azonnal felpattant, Moroi fegyvert ragadott, mire mi ketten Akitával is, Juro azonban megragadta társa kezét és komor tekintettel ránk nézett.

- Mit jelentsen ez? - Kérdezte, mintha mi tehetnénk arról, hogy a vezetőjükkel történt valami. Moroi aztán ellenőrizte a pulzusát.

- Halott. Mit műveltek vele?

- Elég! - csattant fel Kurohita-sama. - Nem tűröm, hogy vádaskodjanak! A megbeszélés értelmében egyiküknek kell átvennie a hírnök szerepét.

Juro kellemes mosollyal ült le a nővel szemben és írni kezdett, majd átnyújtotta a papírt. Aiko feje fölött mintha csak láthatatlan kérdőjelek jelentek volna meg, meggyötört arccal válaszolt az üzenetre. Juro olvasás nélkül újra írni kezdett, majd visszaküldte az üzenetet. A kunoichi elsápadt, arcáról leolvasható volt a rémület. Gondterhelten újabb adagot írt, majd visszanyújtotta a másiknak. Így ment ez tovább néhány eszmecserén keresztül, míg végül Aiko is elégedett mosolyra húzta a száját - Juroval egyetemben.

- Mindig öröm magukkal üzletelni - nyújtott kezet a kunoichinek, aki elégedetten viszonozta a gesztust.

- Szintúgy. Találkozunk még, Takashima Juro - szeméből valami kiolvashatatlan rejtelem sugárzott, ám felnézett a férfira. Juro pedig szintén tiszteletteljesen tekintett vissza rá. Az utolsó üzeneteket elolvasta és úgy tűnik, valóban megegyezésre jutottak.

Én azonban tudtam, hogy tervez valamit. Tudtam, hogy nem tiszták a szándékai. Hogy is lehetnének? Annak, aki szenvedésbe taszíttatott? Annak, aki a béka helyett háborút akart kirobbantani és nem régiben is az életemre tört. Talán többször is, ahogy visszagondoltam. Nem változhatott meg ennyire néhány hét leforgása alatt. Hogy lehet most egy köztiszteletnek örvendő polgár, akit diplomáciai megbízásra küldenek? Igaz, mindig is volt érzéke ehhez, a manipulációhoz, most azonban veszélybe sodorhatja vele az otthonomat. Ráadásul.. Mindig? Máskor is üzleteltek már? Ki tudja, milyen megegyezésre jutottak? És miért akar találkozni vele újra Kurohita-sama? Ő nem az a személy, akit az ember szívesen lát újra. Azonban én sem tudtam volna elfelejteni. Csakhogy szép emlékek sem kötöttek hozzá. Azonban az üzlet megköttetett. És én nem tehettem semmit.

**Nohara Rin** Hétf. Jún. 08 2020, 23:55

Hello!
Karakterhű élményt olvashattam, és szívesen olvastam volna továbbra is. A minimum hossz éppen, de megvan, ezenfelül 1-1 elírás volt csak. Szép munka^^! Jutalmad: + 12 chakra, + 2000 ryo

**Osumi Hiroto** Szer. Jún. 16 2021, 22:17

Interjú

Kemény idők jöttek Konohára, amik kemény shinobikat szülnek, így nem lehetett ok a panaszra. Én is az edzésre fordítottam ezt a rövidke békés időt a faluval történtek miatt való lamentálás helyett. Segített kiszorítani a rossz gondolatokat és egy célt tűzött ki elém, amit csak követnem kellett, hogy ne nyeljen el a teljes kétségbeesés.

Csak egyetlen nap volt csupán, mikor kaptam egy rövidke pihenőt, hogy valami nevesincs újság súlytalan -mert biztos voltam benne, hogy azok lesznek- kérdéseire válaszoljak és az én fotómmal a címlapjaikkal parádézhassanak. Vagy berakjanak az apróbetűs részbe, aminek sokkal jobban örültem volna. De mit akarhatnak tőlem? Nem láttam sokat a harcokból, azokban sem nyújtottam a legjobb teljesítményt és a falu újjáépítéséből sem vettem ki a részem. Az egyetlen érdekesség az lehet, hogy Genin létemre a főkapuhoz rendeltek, ám ez olyan belső döntés volt, amiről nem lehetett információjuk és a múltam miatt nem is kívántam róla beszélni. Ha megtudták valahonnan, arra a kérdésre nem válaszolhatok.

A sátor, amelyben fogadtak kellemes meleg színekben pompázott, belépve mégis elfogott a rosszérzés. A férfi, aki a kérdéseket tette volna fel, vagyis akiről azt gondoltam, hogy ezt teszi majd barátságos mosollyal üdvözölt és kezét nyújtotta, mégis, mikor megráztam, úgy húzta el azt, mintha fertőző lennék és arcán gúnyos, undorodó kifejezés ült. Konoha jelképét tetováltatta bal karjára, amitől nekem balsejtelmem támadt. Szép dolog a hazafiság, amíg nem viszik át piperkőcködésbe, főleg azok, akik néhány sokat mondani akaró üres cikkel tesznek csak hozzá nemzetük "jólétéhez". Talán ez is csak egy friss, vagy csak felületesen jelképes tett volt, mindenesetre nem sok jóval kecsegtetett.

- Örülök, hogy megismerhetlek - hangjából sütött a gúny. - A nagynevű Shinban magazin újságírója vagyok, hazafi - mutatott a karján ékeskedő jelre -, és néhány kérdést szeretnék feltenni a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban.

Nem válaszoltam.

- Nos tehát.. - kezdte zavartan. - Te ugyebár egy kirigakurei kém vagy.. Vagyis voltál, jól mondom? - Előérzetem beigazolódni látszott, amikor kíváncsiskodó tekintettel várva a válaszomat kihúzta magát túlcicomázott székében.

A kérdés váratlanul ért, főleg a megfogalmazása. Komolyan azt várta, hogy igent fogok felelni, csakhogy később megtehesse a nagy leleplezést és árulónak bélyegezhessen? Mert egy igen.. Nos, ha túl gyorsan válaszolok, akár így is lehetett volna értelmezni. Persze megfordult a fejemben, hogy csak én nagyítom fel a dolgokat. Már éppen szólásra nyitottam volna a szám, mikor felemelte mutatóujját, hogy elhallgattasson és valamit vetett a papírra. Kinyújtózva csak annyit voltam képes leolvasni, hogy "nem meggyőző", mielőtt magához közelebb húzta volna az iratokat.

- Nem kell válaszolnod; tudom, hogy nehéz idők állnak mögötted - folytatta nyájasan. - Miért kaptad meg ezt a küldetést? Mármint a falu védelméről szólót. - Arca merő gyűlöletről árulkodott, ám ezt inkább nem tettem szóvá.

- Nos, eredetileg csak a civilek kimenekítésével kellett volna foglalkoznom - kezdtem higgadtan, ám nevetve megszakított.

- Rád bízták a civilek életét? Nos, egy sem veszett oda.. Ha jól tudom, nem vettél végül részt benne. - Papírjára a "gyenge jellem" szavakat firkantotta. Ekkor már kezdett forrni bennem a düh. Egyértelmű volt, hogy ez egy ellenem irányuló támadás, még ha nem is vehetem személyesnek, vagy szándékosnak. - Viszont amiben részt vettél, az a falu védelme.. Elárulnád, hogy miért nem volt sikeres?

- Én a falu keleti részében vettem részt a védelemben és le is győztük az ellenfelet. Ami utána történt... - emlékeztem vissza savanyúan, ám ismét közbeszólt.

- Hogyan? Tehát sehova nem mentél, miután végeztetek a támadóval?

- Nem volt időm. A falut elpusztította egy lökéshullám - feleltem fogcsikorgatva. Mégis mit akar kihúzni belőlem?

- Érdekes. - Írt valamit a lapra. - Te hogyan élted túl ezt a csodával határos módon? - Kérdezte kétkedve.

- A társaimmal..

- A társaiddal? Ők hova valósiak? - érdeklődött epésen.

- Konohábaaa - nyújtottam el a szót. Kérdő tekintetére folytattam: - Hárman alkottunk egy védekező jutsut, amivel sikerült átvészelnünk, bár mindhárman elájultunk.

- Meglep, hogy nem beszélsz a sok odaveszett életről. Konohai lakosok, gyermekek, anyák, testvérek, sírok, sirám, hullaszag. Nem érzel együttérzést?

- Maga nem érez? - Bukott ki belőlem, aztán lesütöttem a szemem, amint láttam, hogy elégedetten írogat a papírra. Nem tudtam máshogy felelni, ő volt az, aki szemrebbenés nélkül beszélt erről, mintha olyan könnyű lenne erre válaszolni. Nem véletlenül hoztam én sem szóba és reméltem, hogy ő sem fogja. Főleg nem így.

- Miért árulnád el Konohát? - Folytatódott a vallatás. - Ha alkalmad adódna rá? A családodért? Ha Kirigakure visszahív? Vagy egyszerűen ryoért?

A kérdésre egy sírás és nevetés közötti hang hagyta el a számat, alig hittem el, hogy valakit ilyen szándékkal képesek voltak ideküldeni. Rengeteget dolgoztam azért, hogy elismerjenek, de nem is ez volt a fő célom, hanem hogy Konohát, választott otthonomat segítsem. Elképedésemben erre sem tudtam mit reagálni elsőre, ám ő kivárt. Tudta, hogy ez a válasz fontos lesz. Én pedig azt tudtam, hogy úgyis kifacsarja, akármit mondjak is.

- Nem árulnám el Konohát - feleltem végül szárazon.

- Persze, hiszen már nincs is - jött egy erőltetett nevetés. Szörnyeteg, más nem lehet. Mikor rájött, mit is mondott, gyorsan témát változtatott, vagy legalábbis megpróbált, de a lényeg ugyanaz maradt: - Mikor térsz vissza Kirigakuréba?

- Nem tervezek.

- Tehát lehet, hogy fogsz? - Kíváncsiskodott.

- Nem hiszem, hogy megetehetném - mondtam elhűlve.

- Akkor még rosszabb lenne, ha visszatérnél, úgy hiszem - oktatott ki.

Hosszú csend állt be. A firkász jegyzetelt, én a cipőmet bámulva merengtem a hallottakon. Vajon hogy fogják ezt leközölni? Milyen stílusban? Egyáltalán milyen újság ez? Konoha pusztulása után ezzel foglalkozni.. Bűnbakot keresnek, pedig az ott kellett legyen az orruk előtt, tehát szenzációhajhászok.

És akkor jött a kegyelemdöfés: - Mivel segítettél a falu újjáépítésében? - Erre tényleg nem volt mit válaszolni. Edzettem, a képességeimet fejlesztettem és dolgoztam egy technika elsajátításán, ám ezek egyike sem volt válasz a kérdésére. Tudta, hogy hogyan hatolhat át a korábbi védelmenen, felkészült volt. Persze lehet azt mondani, hogy utána segítségére lehetek a falunak, ám egyelőre nem tettem semmit.

Végül abbahagyta a kérdezősködést, én pedig örültem a friss levegőnek, amit a benti dohos légkör után szívhattam. Nem fogtam fel még a helyzet súlyát, csak azt, hogy valami számomra kellemetlen dologba rángattak bele, aminek lesz még foganatja.

Nem kellett sokáig várnom, két nappal később Asa-baasan egy újságot dobott le elém, rajta a főcímmel: Osumi Hiroto - Áruló vagy hős? Csak a kezdetét olvastam el, mely úgy szólt "Osumi Hiroto, a Kirigakuréból küldött bukott kém, aki maga sem tudja, hová húz a szíve", és már el is dobtam. Csendesen bámultam a megmentő ürességbe, beszívva a jóleső semmit. Minden tettét egy ilyen "cikkíró" fogja semmissé tenni, a konohaiak, akik eddig nem ismerték a nevét, most megvetéssel fognak utána fordulni, és bár nem akartam belelapozni, biztos voltam benne, hogy elejtett néhány megjegyzést, ami alapján az egész az én hibámnak állítható be.

Az újságot hozó öreg nő jobban fel volt háborodva, mint én, noha ő sem olvasta végig az egészet és kérésemre nem is tette meg ezután sem. Tudtam, hogy a véleménye nem változna velem kapcsolatban és a hozzáállása ugyanaz maradna engem illetően, de nem akartam kitenni ennek. Tudtam, hogy hevesebb reakciót váltana ki belőle, mint belőlem. Nem érdekelt, mégis.. Tudtam, hogy egész este azon jár majd az agyam, milyen más válaszokat adhattam volna.

Azon gondolkodtam, mit tehetnék még, amivel kivívhatnám a falu és mások elismerését, hogy elfogadjanak végleg. Nem kellett volna, hogy ez a kis semmiség ilyen gondolatokat szüljön bennem, de visszavonhatatlanul megtörtént. Kissé lenéző voltam a munkásságát illetően, kétkedve néztem a jelet a válla alatt és ennek meglett a böjtje. De miért én érzem magam rosszul, ha ő végezte rosszul a munkáját, nézett utána rosszul a dolgoknak és próbált meg lejáratni engem? Neki kellene. Mégis, egy ember tette másokra is hatással lehet. Ekkor értettem csak meg az igazi veszteséget, amit Konoha elszenvedett - a reményt.

Sai Kedd Jún. 22 2021, 11:33

Egyedi és igen gyomorba sújtó "kaland" volt ez a kis iromány. + 10 chakra, + 8 TJP a vigaszdíj a gyökér újságíróért ˇˇ

**Osumi Hiroto** Hétf. Ápr. 03 2023, 15:39

A Tűz Akarata

//Ezt az élményt egyfajta "alkotói válságban" írtam és be sem akartam adni, de ez alapozná meg a következő tanulást és a harmadik elem feloldását.//

Hiroto rég nem érzett izgalommal a szívében várta nevének szólítását, lelkesedése nyomán pedig mintha a környezet is átalakult volna; minden színes, szokatlan élénk és vibráló volt. Talán most minden az ő kedvéért állt itt így össze, de még a falu nyomott hangulata is felpezsdült vidámsággal. Akárcsak egy nem működő alkatrész kicserélésekor, a nép új életre kelt. De ez sem tarthatott örökké.

- Hiroto Osu.. Osumi Hiroto! - hangzott fel egy enyhén érdes hang a túloldalról, ami jelzése volt annak, hogy beléphet. Akitát látta kijönni az irodából, aki aggodalmas pillantásokat indított meg felé, ám egy bólintás után eltűnt. A fiú egyre fokozódó izgatottsággal eleget téve a kérésnek vigyázzban állva totyogott be, ami majdnem elnyerte egy magasabb rangú ninja nevetésének kitörését és egy enyhe sóhajt a szemben álló Hokagétól, aki papírjai közt kutakodva próbált valószínűleg arra rájönni, hogy juthatott el az előtte álló shinobi a majdnem-Jounin rangig. De már késő volt.

- Azt hiszem, még nem volt hozzád szerencsém - kezdte faarccal, de Hiroto biztos volt benne, hogy megpróbál mosolyt erőltetni az arcára. - Üdv! A nevem Hatake Kakashi és kevésbé vészterhes időkben már tartottam volna eligazítást, de sajnos most is csak egy küldetés miatt hívattalak ide. - A fiatal ninja bólintott, ám hang nem jött ki a torkán; túlságosan meg volt illetődve ahhoz, hogy kigondolja, mit is kellene mondania. - Ahogy látom, kirigakurei származású vagy.. Ezért ez a feladat tökéletes számodra. - További csönd.

- Azt szeretnénk megtudni, hogy megvan-e benned a Tűz Akarata. Ha sikerrel végrehajtod ezt a küldetést, azzal bizonyítasz a falu számára és akár még arra is megvan az esélyed, hogy egy nap Hokage lehess.. - mondta erőltetett jókedvvel, ám hamar elkomorult. - ... Legalábbis a mi szemünkben, megválasztani valószínűleg nem fognak. A feladat elvégzésének idejére kapsz egy társat, tudomásom szerint őt már ismered. Munto a neve. A tekercs tartalmazza a küldetés részleteit. Alaposságot és a rangodhoz illő minőségi munkát várunk el, valamint a küldetés sikerességét. Hacsak nincs kérdésed...

- Köszönöm a lehetőséget - hajolt meg a fiú, mire egy végre valóban őszintének tűnő félmosolyt kapott válaszul.

Az elbocsátás után percekig forgatta kezében a felbontatlan tekercset és a gondolatait próbált rendezni. Örült a falu bizalmának, ráadásul nem is egy ismeretlen személlyel kellett elindulnia a minden bizonnyal shinobit próbáló küldetésre, mégis.. Vajon mit akarhattak tőle? Kirigakurei, akinek bizonyítania kell... Csak nem odaküldik? A gondolatra hevesen megrázva a fejét tiltakozni kezdett. Végül arra jutott, hogy felesleges ezen törnie a fejét, mert a tekercsből úgyis minden kiderül.

- Osu! - köszöntötte egy vidám hang a távolból. Felnézve meglátta kirajzolódni Munto alakját, gyakorlatilag az egyetlen emberét, akit a barátjának nevezhetett a faluban. Nos, most már...

- Mi - fejezte be érzelemmentes arckifejezéssel.

- Na, mi ez a borús hangulat? Ó, csak nem megkaptad a küldetést? - lelkendezett, mint egy kiskutya. - Mi az, mi az?

- Még csak most bontom ki, nyugi.

- Nélkülem akartad kibontani? - húzta el a száját barátja.

- Dehogy, meg akartam várni az összes barátomat. - Határozott mozdulattal feltörte a pecsétet és olvasni kezdett. A látottaktól pedig.. Meghűlt az ereiben a vér. Nem csak elrettent a kapott feladattól, de majdhogynem berontott a Hokage irodájába, hogy azonnal vonják vissza a parancsot.. De rájött, hogy az első feladata a küldetés során a beletörődés. Fel kell dolgoznia, amit kiosztottak neki, bármennyire is nehéz. Nem tudta, ez mennyiben tartozik a Tűz Akaratához, ahogy azt sem, hogy a küldetés mit is bizonyítana, ám egyvalami kétségtelen volt: azt akarják, hogy elbukjon.

Munto is észrevette hirtelen kitörését és értetlenkedve próbálta megnyugtatni. Ő semmit sem értett abból, ami Hiroto lelke mélyén lezajlott, így esélye sem lehetett megérteni az okát. De az látható volt, hogy ő nagyon is elszánt. Ha nem őt kellett volna pátyolgatnia, valószínűleg azonnal útnak indult volna.

Amint Hiroto lenyugodott, Munto vállára helyezte volna a kezét - csak a biztonság kedvéért. - Induljunk - szólt a társa, megszakítva ezzel a mozdulatot.

Hamar megérkeztek a térképen jelölt területre, nem volt messze. Mikor egy kis idejük maradt magukra Hiroto észrevette, hogy keze menthetetlenül és megállíthatatlanul remeg. Még mindig a sokk hatása alatt állt, amit a tekercsben olvastak okoztak számára. Munto észrevette ezt és közelebb lépett hozzá.

- Nem tudom mit jelent számodra az a bige - kezdte, próbálva "jó barát" módjára vigaszt nyújtani -, de a küldetés az küldetés. - Elfordultam. Ő ezt nem érthette. Mégis hogy mutathatja meg benne a Tűz Akaratát, ha elárulja egy barátját? Ha még csak arról lett volna szó, hogy a falu iránti hűségét kell bizonyítania, akkor megértette volna - de a küldetés leírása ellenkezett azzal a Tűz Akaratával, amiről ő hallott olyan sokat. Vagy ennyire menthetetlen lenne a lány...? De akkor is, tudni akarta a válaszokat. Mikor erre rádöbbent, újra barátja vállára akarta tenni a kezét, ám ekkor látta, hogy az egész testében remeg.

- Elrabolták az anyámat. - Hiroto szeme kikerekedett, leeresztette kezét. - Személyes indokok vezéreltek arra, hogy erre a küldetésre jöjjek. Én adtam át.. Az információt.

Hirtelen fellobbanó harag volt az első, ami a fiú érzelmeit leírhatta volna. Nem tudta hova tenni a történteket, de tudta, most rajta a sor, hogy megpróbáljon segítő kezet nyújtani barátjának.

- Megtaláljuk és kiszabadítjuk - mondta határozottan, bár maga sem volt biztos benne, ezt hogyan tudnák kivitelezni. Már elhatározta, hogy megóvja a lányt. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés... Munto mégis derűs mosollyal köszönte a bátorítást.

Hamarosan folytatniuk kellett útjukat, ezúttal már óvatosabban. Hiroto a Muon Satsujin no Jutsut, Munto pedig egy számára ismeretlen rejtőzködő technikát alkalmazva közeledtek a felderítendő terület felé. Akkor pedig feltűnt a messzeségben - Ai sugárzó alakja. A lány mit sem változott legutóbbi találkozásuk óta, ugyanolyan vidám és cserfes volt, mint mindig - ha egy kicsit sáros is. Hiroto könnyekkel küszködve a földre helyezte a kezét és a Távoli Villám technikát alkalmazva megindította volna támadását, amikor egy halk puffanást hallott maga mellett. Munto ájultan hevert a földön, feltekintve pedig egy gúnyosan vigyorgó alakot látott maguk fölé magasodni - hát persze, a tekercs szerint ketten vannak; hogyan feledkezhetett meg erről? Az egész szürreális módon hatott egyszerre gyorsnak és lassúnak. Nem volt ideje gondolkodni, mert annyi minden tört fel rég elfeledett mélységekről. Válaszokat nem ismerve kellett cselekednie, de bízván a falujában ezt is megtette. A következő technikája a Kaen Senpu no Jutsu lett volna, ám egy hirtelen a semmiből felemelkedő földfal megállította és elnyelte a két személyt. Fél szemmel Ait kémlelve, aki félrebillentett fejjel figyelte őket, egy erős villám elemű technikához gyűjtött chakrát és már készen állt szabadjára engedni a Raiton: Giant, amikor -hogy még lehetetlenebbé fesse a képet- melléugrott Akita és szomorú szemmel bámult le rá.

- Nem fog működni - jelentette ki bágyadtan. - Majd én kiszabadítom; te fogd el a lányt.

- Mit keres ön...?

- Nincs idő a kérdésekre - szakította félbe a Jounin és kézjelekbe kezdett. Hiroto a vállára akarta tenni a kezét, ahogy korábban Muntoval tette volna, ám az szintén megszakította: - Rám ne rakd azt az átkos pecsétet.

Értetlenül szembefordult a lánnyal és tett egy lépést. A lány szintén. Még egy lépés. A lány követte. Így ment ez egészen addig, amíg egymás előtt nem álltak, karnyújtásnyira, mégis olyan távol. Ahelyett, hogy a miértekkel foglalkozott volna, próbált kezdeményezőbbé válni.

- Nem ezért szabadítottalak ki.

- Nem ezért lettél felszabadítva - jött a viszontválaszt. Hiroto elképedt, mire Ai gyengéden megsimogatta az arcát. - Olyan szomorú, hogy én oly' sokat tudok a szüleidről, te pedig oly' keveset.

Szavai mély lyukat vertek jeges szívébe és hátrálva megbotlott, mire a lány az ellenkező irányba elszaladt. Hamarosan Akita tért vissza egy sebhellyel az arcán, mely a szemén haladt át. Az elkábult Munto ott feküdt a vállán. Csalódottság sugárzott mindkettejükből.

- A lány...?

- Eltűnt - mondta ki a féligazságot a fiú.

- Fenébe... - Muntotól csak ennyire telt, mielőtt ténylegesen elájult volna.

Normális esetben Hiroto aggódott volna sensei-e épségéért, de annyi minden kavargott a fejében, hogy még némi információ biztosan szétrepesztette volna a koponyáját. Azt remélte végre válaszokat kaphat, de csak még több kérdés tolongott az elméjében, amik olyan erővel döntötték le a lábáról, hogy nem bírt felkelni.

A Hokage irodájába visszaérve Kakashi hideg pillantásának képében kellett ismét szembenéznie a kudarccal. Csakhogy ő nem kudarcként élte meg az eseményt... Kiállt döntése mellett és határozottan az asztalra tette mind a két kezét, mintha csak így nyomatékosítaná igazát. Papíron ez egy sikertelen B szintű küldetés volt, amelyet azért nem tudtak teljesíteni, mert az ellenség túl erősnek bizonyult. Ezt mind a hárman megerősítették. Nem kellett hozzá harc, hogy megbizonyosodjanak róla. Azt, hogy mi játszódott le közben Hirotoban, csak ő tudta.. vagyis ő sem. A családja körül gomolygó felhő azonban egyre sűrűbb és átláthatatlanabb lett.

- Kakashi-sama... Mit jelent pontosan a Tűz Akarata?

//Az ellenőrző Stafftól szeretnék kérni elfogadás esetén egy rövid választ Kakashi nevében, ami alapján a folytatást megírhatom majd.//

Uzumaki Kushina Csüt. Ápr. 13 2023, 18:44

Kedves Osumi!
Írtam Pm-et.

Uzumaki Kushina Hétf. Ápr. 17 2023, 06:41

Kedves Osu+mi!
A Pm-ben rögzített válaszod alapján akkor Kakashi megnyilatkoztatását a magam részéről kihagynám, mert a végén egy több oldalas ideológiai monológgal állnék elő a semmiről.
A kalandot elfogadom, bár némileg aggályos volt a számomra, hogy ez most küldetés-e inkább vagy tényleg kaland. Mivel azonban felhasználóként ezt az élményformát választottad, így azzal kapcsolatban nincs észrevételem (így viszont pénzjutalmat nem úgy adok, mint pl. egy küldetésért adnék).
Maga a kaland a minimális terjedelmet ugyan meghaladja (az „off” rész nélkül ha jól láttam 1422 szóból áll), de sajnos érezhető rajta az, hogy kibontatlan maradt a kaland érdemi része. A kalandot elfogadom, de ezen negatív tényező miatt azonban kénytelen vagyok kevesebb jutalmat adni rá:
+4 ch (940+4=944), valamint +4 tjp (13+4=17 elosztható tjp) üti a karakter markát, továbbá 5000 ryo. Ez azonban ne tántorítson el!
További jó játékot kívánok,
Kushina

Ajánlott tartalom

Hiroto Osumi

Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi

Re: Hiroto Osumi